Mind a mai napig méltatlanul kevés szó esik az emberi történelem időtávlatban és amplitúdóban is legnagyobb, több nép fölött is átsöprő emberirtásáról, ahol az áldozatokat halálrakínozták vagy miután a rabszolgamunkában legyengültek, hasznavehetetlen állatként lőtték le, verték agyon vagy egyszerűen csak hagyták megfagyni, éhenhalni az embereket.
Végre hosszabb ideig állt a vonatszerelvényünk. Talán megérkeztünk úticélunkhoz? Halljuk kívülrõl a katonák kiáltásait, vezényszavait, a vagonajtók hangját, amint mellettünk mindig közelebbrõl oldalra tolják. Majd ránk került a sor, mi következtünk. Nem adtak már be semmit se akkor. Mi meg nem is törõdtünk vele, csak leszállhassunk végre a földre. Ahogy a vagonból kinézek, a messzeségben úgy tûnt, mintha egy nagy, sötét erdõ terülne el óriási szélességben.
Egymás között mondja valaki, nézzétek ott a Fekete-tenger. Hát az nem erdõ? Nem ám, az tenger. Ennyi volt az egész, a felfedezésbõl ennyi jutott. Valóban Constanzába, a tenger közelében egy alacsony építésû, lapos tetejû, modortalan, szürke kövekbõl épült börtön felé vette útját a menet.
Tehát szétszórtak bennünket, nehogy összeszokjunk. A fiúk mindjárt figyelmeztettek bennünket, vigyázzunk a holminkra, mert itt sok a tolvaj és rövidesen jönnek és levetkõztetnek bennünket, megfosztanak valamirevaló, jobb, otthoni ruháinktól, netán értékeinktõl, dohánytól.
A házirendet is gyorsan elmondják. Keressünk a földön (itt is gyékénybõl font szõnyegen) helyet, ahol aludni fogunk. Lehetõleg mi, magyarok egymás mellé kerüljünk, mert ha külön van valaki, nagyon ki lesz szolgáltatva. A parázs (dézsa) ott van a lejárati lépcsõ mellett, kis és nagy dolgunkat éjjel vagy nappal abba végezzük el. Mi igyekezzünk felébredés elõtt elvégezni a nagy dolgunkat kivitel elõtt, mert ha valaki az üres hordóba végzi a nagyszükségét, akkor a tolvajok addig verik, míg mozog az illetõ. Õk már ezt látták, így ehhez tartsuk magunkat.
Alig oktattak ki bennünket, újak, majd még újabbak jöttek be. Alig helyezkedtünk el a már ottlevõ magyarok között, máris szólítanak a pince belseje felõl. Igyi szuda sznové csoloveki (gyertek ide új emberek). Késõbb ezt tapasztaltuk az újabb és újabb jövevényekkel is. Amikor közelebb értünk a pódiumhoz, akkor látom ám, ott ülnek törökülésben valami sötét képû, eléggé unszimpatikus kinézetû emberek. Hangjukról megítélve erõszakos, támadó jellegû embereknek néztem õket.
“Sto jeszt” kérdi tõlem. “Átkudá ti” stb. kakoj a paragrafus. No erre jobbról-balra körülvettek az emberei és erõsen átmotoztak, tetõtõl talpig. Persze semmi olyat nem találtak, ami a fõnököknek megfelelt volna. Pl. jobb ruha, jó csizma, sok dohány, esetleg rejtett gyûrû vagy valami, amit õk sem tudtak mi kellene, csak kutattak. Ami jó lesz majd a lágerbeni életükhöz, hiszen ott is õk voltak a fõnökök. Mi csak “csortok”, ördögök.
Hajnali három órakor ébredtem és fel is keltem. Megmondtam hová megyek, ezt nõvérem jól megjegyezte magának. (Tudniillik amikor napközben kerestek, õ magyarázta el hol találnak meg.) Elköszöntem azzal, hogy szombaton jövök a megkeresett búzával. Sötét volt, kihalt a város hajnali három órakor. Mire kiértem, már sütött a nap. Megtaláltam az elmondás szerint, a tanyát. Köszöntem, már vártak rám, számítottak arra, hogy jövök.
Be is álltam mindjárt kéveadogatónak. Raktam a nehéz kévéket az etetõ elé. Délben leállás, ebéd mindenkinek. Hosszú asztalra terítettek, jobbnál jobb ennivalókat. Ebéd után rövid pihenõ, majd újra a gépre fel. Már öt óra lehetett, amikor egy fiáker befordult a tanyaudvarra. Két civilruhás ember szállt ki belõle. Láttam, hogy érdeklõdnek, majd Bodré Pistihez mennek és vele beszélgetnek. Beszéd nem hallatszott, mert zúgott a gép. Egyszer csak felnéz az egyik s kérdezi “maga Szekeres Gyula? Igent mondtam.” Jöjjön le. Váltást küldtek helyettem, lemásztam a létrán. Kérdi, voltam-e katona?
Voltam is, nem is. Újonc voltam, ha ez katonaságnak számít. Be kell jönniük a városba, igazoltatás végett. Már voltam. Akkor is, ez más. Reggelre visszajönnek - mondta.
Vitatkoztunk, már a Bodré bácsi is odajött és mondta, kevesen vagyunk így is. Pokomándi Gábor volt az egyik civil, ismertem, MOVE lövész volt. Hittem nekik. Amikor kiértünk a tanyaudvarból, látjuk, még egy fiáker várt, oroszokkal.
1945. augusztus 13-án este hét óra körül a két fiáker végiggurult a városon. A Rárósi út felõl jöttünk be és végig rajta, majd a Kinizsi utcán a Deák Ferenc utcán végig. A Szentesi utcán bal felé fordultunk. A Kossuth téren keresztülhajtott a kocsis és a Zrínyi utcába alighogy behajtott, megálltunk. Rideg szavakkal adta tudtunkra a civilek egyike, ne gondoljunk arra, hogy meggondolatlanul is félrelépjünk, mert a katona azonnal szökési kísérletnek veszi és fegyverét használja. Ehhez tartsuk magunkat! Meglepett, amit mondott, hiszen az elinduláskor a tanyáról még, csak hasonlót sem mondott. Sõt! Garanciát vállalt, hogy másnap már jöhetünk vissza B. Pistivel és folytathatjuk munkánkat, ahol abbahagytuk. Igaz, a tanyáról jövetben kicsit zavart a két fiáker, teli orosz géppisztolyos katonával rideg arcvonásukkal és hogy a géppisztolyukat úgy igyekeztek tartani, hogy az igencsak egyértelmûen felénk irányult.
...
Másnap reggelig senki nem nyitott rám ajtót. Pistirõl semmit nem tudtam, csak sejtettem, hogy mellettem van a cellában. Nem tudom hány óra lehetett, amikor a foglár (egy rendõr) behoz edényben valami reggelizni valót. Akarok kérdezni tõle, de nyomban leint, hogy nem lehet beszélgetni. Így semmit sem tudhattam meg. Édesapámnak szerettem volna üzenni, de hiába próbálkoztam.
Jó idõ múlva újra nyílik az ajtó, bejön a rendõr és azt mondja, jön mindjárt az apám és egy-két percre megengedi, hogy a járófolyosó felõl a városháza udvarra nyíló ablakán keresztül szót válthatunk, de siessek, mert nincs engedélye rá, hogy találkozhassunk.
Picit várt, kiment és újra bejött értem: “No, jöjjön!” Így a közlekedési folyosóra kiléptem, a szemben levõ ablakra néztem föl és a rácson túl ott láttam édesapán szomorú, aggódó tekintetét és mindjárt azt kérdezte. Mi történt, kisfiam? Erre én: “Semmi különös, csak letartóztattak, de semmi bûnöm nincs, így hamar hazamegyek, csupán kivizsgálásra visznek. Nagyon kérem vigyázzon magára, nehogy baj érje ... édesapám.” Folytattam volna még. Nem is tudom, hirtelen mivel vigasztaltam volna meg, de a rendõr jóindulattal megérintett és a cellám felé irányított. “No elég lesz, mert megtudják és nekem lesz kellemetlenségem belõle!” Így ezek voltak az utolsó szavaim hozzá és megmaradt szemeim elõtt nyolc és fél éven át az a nagyon szomorú tekintete, aggódó arca. Dehogy is sejtettem akkor még, hogy a két nap csak nyugtatónak volt szánva, mert õk, a kihallgatók akkor már tudták, kellett tudniuk, nekem és a rengeteg hasonló korú fiatalnak készen áll az út a távoli Szibéria minden részébe, sok-sok lágere felé.
- Történetünkkel május nyolcadikáig jutottunk el, amikor végre megállt a vonat. Hogyan folytatódott az út?
- Nachodkára, ebbe a kiterjedt tengeri teher- éshadi kikötőbe érkeztünk. Behajtottak bennünket egy hatalmas lágerbe. Ez a Japán-tenger partján van. Egy homokszigeten. Egy fahídon kellett oda átmenni. Keletről a szigetet a Japán-tenger határolja, máshol jó száz méter széles, komoly mélyedés vette körül, tele vízzel. Nem is volt miért bekeríteni a tábort. Onnan megszökni lehetetlen volt és értelmetlen lett volna. Köröskörül mély víz, középen elcsigázott, legyengült rabok. Mikor odaértünk, a láger már tele volt homokban ülő emberekkel. Szörnyű nagy tömeg gyűlt össze. Állítólag 35 ezren voltunk. Leülni is alig lehetett. Feküdni semmiképpen nem. Kint, a szabad ég alatt éltünk. Illemhely sehol. Kezünkkel a homokban könnyedén kis lukat ástunk magunk alá, s beleültünk. A tengervíz feljött a lukon, azt ittuk. A kicsi és nagy dolgunkat is abba a lukba végeztük. Felállni is nagyon nehéz volt. Az alélt bajtársaknak hol a kezére, hol a hasára lépett az ember. Tudtuk, hogy továbbító lágerben vagyunk, majd onnan megsemmisítő lágerbe kerülünk. Oda visznek: a halálba. Dehát fiatalok voltunk, sok idősnél erősebbek. Ők ugyancsak zúgolódtak, ha felálltunk. Ilyen körülmények között tartottak május nyolcadikától június húszadikáig. Tehát másfél hónapon keresztül. Vizet sem kaptunk. Ha szerencsénk volt, akkor naponta egyszer eljutott hozzánk az úgynevezett "zátyi-ruká", ami valami csiriz szerű mázolmány volt. Ebből kaphattál egy két decis kanálnyi adagot. Naponta legfenebb egyszer. Kenyér nem volt. Halat kaptunk. Kifogták a tengerből és gépkocsiról vagy szekérről lehányták nekünk. De előbb a konyhában megfőzték. Egyszer egy orosz a szekérről vasvillával élő halakat dobott le nekünk. Mindenestül megettük. A halak még éltek, amikor bekaptuk őket. A farkukkal csapkodtak. Ha csontos részt kaptunk az ételből, annak is örültünk. Mert a fazék tetején csak üres lé volt. Aki a halat dobálta, az is rab lehetett, ugyanis onnan el nem engedtek senkit. Akinek lejárt a büntetése, az ottmaradt, mint szabad lakos, de tulajdonképpen kényszerlakhelye volt, mert nem tudott volna sehova elutazni. Mint mondottam, fedél nem volt a fejünk fölött. Az eső gyakran esett. Utána megszáradtunk. A szél állandóan fújt. Vacogtam. Soha annyit nem szomjaztam, mint ott, a tenger közepén.
- Tehát másfél hónap után véget ért a pokoli szigetélet, hogy újabb gyötrelmek következzenek ezután. Milyen volt az elindulás?
- Június 20-án aztán megkaptuk a vezényszót: "Podnyimátyszjá!" Azaz: felemelkedni. Hangszórón keresztül ordították az utasítást, s utána: "Sztánovityszjá popjáty!" Azaz felsorakozni ötösével. Persze rendesen felsorakozni lehetetlen volt, hiszen felállni is alig volt hely. Utána felhajtottak bennünket egy óriási hajóra, a Dalsztroj-ra. Ez annak a rövidítése, hogy "dálnojé sztrojényijé", vagy inkább "vosztocsnojé dálnojé sztrojényijé", tehát távol-keleti építkezés. Amint megtudtam, ez volt Oroszország leghatalmasabb teherhajója. Kifelé, északnak menet vitte a Japán- és Ohotszki-tengeren át, a Kamcsatka-öbölbe a rabokat, lefele meg hozta a szenet, urán- meg aranyércet. Ez volt az oda-vissza út. A hajóút Hokkaido, Észak-Japán és a Szahalin szigetek között, a La Perrousse-szoroson át fordult északnak. Amikor már fent voltunk a hajón, emlékszem, mellettem egy tiszt visszanézett, s azt mondotta: "Jobtvoj máty!" Mint már - azt hiszem - említettem, ez a mondás az orosznál mindenfajta érzelmet kifejezhet. A düh, a csodálkozás, minden egyéb kifejezésére alkalmas. A hanglejtésen múlik, hogy milyen színezetet kap. A szerelmet is ki tudja fejezni... Az orosz tiszt akkor azon a látványon csodálkozott el, hogy ott, a szigeten maradt nyomunkban a harmincöt ezer krumpliverem szerű gödör, tele vízzel, ürülékkel. Mert ahova dolgunkat végeztünk, onnan ittunk is. Nem számított, hogy megbetegszünk, meghalunk. Itt már minél többen pusztultak el, annál nagyobb dicséretet kapott a parancsnok.Valójában akkor is sokan ott maradtak ülve, meghalva. De az is igaz, hogy ügyeltek: csak a teljesen kiszipolyozott emberek pusztuljanak el. a többi szükséges munkaerő volt....
http://gulag.hu/kilyen/kilyen12.htm
