antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Jó reggelt, szép napot, kellemes hetet kívánok Mindenkinek!:-)
A tavasz kezdetén...:)
Arany János
A VIGASZTALÓ
Mi a tűzhely rideg háznak, Mi a fészek kis madárnak, Mi a harmat szomju gyepre, Mi a balzsam égő sebre; Mi a lámpa sötét éjben, Mi az árnyék forró délben,... S mire nincs szó, nincsen képzet: Az vagy nekem, oh költészet!
Ha az élet útja zordon, Fáradalmit fájva hordom, Képemen kel búbarázda, Főmön a tél zúzmaráza: Néhol egy-egy kis virág nyit, Az is enyhit egy parányit: A virágban téged lellek, Öröme a kietlennek!
Ha szivemet társi szomja Emberekhez vonva-vonja, De majd, mint beteg az ágyba, Visszavágyik a magányba: Te adsz neki puha párnát, Te virrasztod éji álmát, S álmaiban a valóság Tövisei gyenge rózsák.
Jókedvem te fűszerezed, Bánatomat elleplezed, Káröröm hogy meg ne lássa, Mint vérzik a seb nyilása; Te játszol szivárvány-színben Sűrü harmatkönnyeimben, S a panasz, midőn bevallom, Nemesebb lesz, ha kidallom.
Verseimben van-e érdem: Sohse' bánom, sose kérdem; Házi mécsem szelíd fénye Nem hajósok létreménye, Nem a tenger lámpatornya, Mely felé küzd száz vitorla, Mely sugárát hintse távol... Elég, ha nekem világol.
(1853)
Tegnap múlt 208 éve, hogy megszületett Arany János, költő, tanár, lapszerkesztő, a Kisfaludy Társaság igazgatója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja és főtitkára. A magyar irodalom egyik legismertebb és egyben legjelentősebb alakja.
Látom, egy férjfiú jön csúfos gúnyában, Mint pantallér függött nagy korbács nyakában, Ollyat, mint a sonkoly, tartott a markában.
Zőld felsőruhája vala varrva kurtán, Szűken lévén szabva, állott rajta nyalkán, Sem német, sem lengyel ruha, láttam nyilván, Mi teremtés légyen? nem tudtam igazán.
Hozzám elérkezvén, azt mondá: hogy bon zsúr, Én ezt nem értettem, véltem, mondja: megszúr, Magyarúl feleltem: hogyha megszúr az úr, Majd úgy feltaszítom, hogy orra főldet túr.
- Ne haragudj, főldi! rosszat nem szóllottam, Franciáúl néked jónapot mondottam! Magyar szavát hallván, azon álmélkodtam, Ez is, mint a többi, oly bolond, gondoltam.
Mondám: bocsásson meg ő is, ha vétettem, Szántszándékkal semmit ellene nem tettem, Francia szavait hogy balúl értettem, E nyelvet nem tudván, azzal nem véthettem.
Kértem, hogy mondja meg nékem úri nevét, Honnan való légyen, születése helyét, És hol tanúlta meg franciáknak nyelvét? Mely nemzetnek hordja ő az őltözetét?
Kérdtem, az mi légyen, amit tart kezében: Süveg-é, vagy vagyon korona fejében? Herceg-é? vagy légyen pósta-legénységben? Mivel van nagy korbács test-kerűletében.
Felelt: kevés varjút láttál, főldi, karón, Nem neveltek téged zsemlén, csak vakarón; Pakrócon hevertél, nem bársonytakarón, Azért kérdéseid hangzanak ily aprón.
Az én nevem Törő: vagyok unokája Híres Törő Pálnak, kinek vólt hazája Túr városa; egész Nagykunságnak tája Tudja, hogy ő ki vólt, s ki familiája.
S nekiindul. Pöki a markát. A vállalkozás tetszik az alant állóknak: figyelemmel kísérik a mászónak minden mozdulatát.
*
Amint az első hó leesett, megkezdődik a fonás. Az idén Fodorék is adtak a fonóknak helyet. Amint szétterül az esti homály, látom, hogyan szállingóznak oda a lányok, később a legények.
Egy este magam is átmentem.
- Mulassatok úgy, mintha én itt se volnék - mondottam egy székre letelepedve -, éppen azt akarom látni, hogy hogyan mulattok?
Valami nyolc lány volt a fonóban, meg öt legény, köztük Kevi Imre is. Az asztalon faggyúgyertya égett. A gyertyának néha fölnyúlladt a lángja, s olyankor megvilágította a falon a sírban nyugvó Krisztus Jézusnak ezüstös tulipános képét.
- Megmeséltetjük Fodor bácsit - mondták egyszerre öten is.
Az öregek persze több mesét tudnak, mint a fiatalok, meg szebbeket is, csakhogy ritkán oldódik meg a mesélő kedvük.
Hogy én ott voltam, Fodor gazda még inkább szabadkozott. De persze engednie kellett.
- Hát ha a mester úrnak kedve telik benne - mondotta végül, megsimítva a bajuszát -, elmondok egyet.
Az asztalnál ült. Valami egy percig csöndesen nézte a gyertyát. Aztán egyet biccentett a fejével, egyet köhintett és megkezdte:
- Hát hol volt, hol nem volt...
Minden mesének ez a kezdete. Ázsiában se kezdhették a mesét másképpen. Az Attila regősei, a Szent István regősei, minden magyar idők mesemondói csak így kezdhették. De azért figyel már itt mindenki. A legények az asztal körül, a leányok a búbos körül. A tízéves Burucz Bandi legközelebb a mesélőhöz, a nagy figyelemben kicsi száját is fölnyitja. Némelyik leánynak csak a szeme fénylik a homályban.
Fodor András egy bolond furcsa fát ír le: királyi udvarban almafa, almafán körtefa, körtefán szilvafa, szóval minden fa, aminek a neve csak eszébe jutott Fodor Andrásnak, az mind egymás tetejébe került - alig győzte a hallgatóság végét várni.
A legfelső jegenyefa volt.
- No - beszéli Fodor András -, hogy a király lánya eladó sorba jutott, ehhez is, ahhoz is hozzá akarták adni, de ő csak azt mondta, hogy ahhoz megy, aki az égigérő fának a legfelső ágát lehozza neki.
A fonóban csodálkozásra nyílanak a szemek. Fodor András a pipájával integetve kíséri tovább a beszédet. Leírja, hogyan másztak rendre a jövevény királyfiak, a herceglegények meg a bárólegények, de mind nagyhiába. Utoljára egy kanászlegény állott elő, hogy ő is akar mászni. A királyleány arra is azt mondta, tessék. Csakhogy a kanászlegénynek több esze volt, mint a többinek: ötven szöget dugott a zsebébe.
- No, kékszemű királyleány - mondotta magában a kanászlegény -, én leszek a te vőlegényed!
Ha el is találja az úr törni lábát: Azt tudom, hogy soha ki nem töri nyakát, Mivel oly vastagon a nyakravalóját Kötötte, mint kötik gyermekek pólyáját.
Mondá: Te gazember! tudod, kivel beszélsz, Született magyar gróf vagyok, tőlem nem félsz? Akarod: mutassam, hogy csak estvélig élsz? Avagy olyan érjen, melyet érni nem vélsz?
Tudjad, te goromba! köntös a barátot Nem teszi barátnak, s ki ilyet nem látott, Oly ostoba, mint te: nem esmér világot, Nagy városba nem járt, hanem fövényt hágott.
Módi ez, és minden gavallér most így jár, Tekintsd őket itten, tekintsed Bécsben bár, Te ehhez nem értesz, mert vagy ökör, szamár! Érted-é? Elmehetsz. Vigyen el a tatár!
Mondám: Azt, gróf uram, nagyságod jól mondja, Nem csinál barátot köntös, melyt ő hordja, De ha nem mind ánglus, kin van ánglus rongya, Ki tehát ez? úgy-é, csak világ bolondja?
Az egész világon aztat minden nemzet Megvallja, hogy legszebb a magyar őltözet; Ki magyar, s nem hordja, más módon nem lehet: Hanem, hogy ily magyar nadragulyát evett. - -
Nagyságod hogy magyar, kétségem szavában Nincsen; de nem tudom, mért jár ily ruhában: Ha azt le nem veti, és jár ily tarkában, Bécsbe bézáratik bolondok házában.
Hazánkban nemzete volt mindig tündöklő, Híre-neve fénylett, mint fénylik gyémántkő: Légyen nagyságod is eleit követő, Azt ha nem cselekszi, üsse meg a mennykő!
Ezt mondván, elmentem, őt a bitófánál Hagytam, és sétáltam a Duna folytánál. Megállottam ennek éppen a malmánál, Cövekekhez kötött sok erős láncánál. - -
Ezelőtt, valami ezer esztendővel egy kis lovascsapat jelent meg a szent-galleni kolostornál. Magyarok voltak.
A kolostorban nem maradt senki, csak egy hőbölygős barát. Az dacból maradt ott. Azt mondta:
- Nem futok veletek, míg ki nem adjátok az idei bocskorbőrt!
Azoknak bizony több volt a gondjuk a maguk bőrére.
A magyarok ettek, ittak, vigadoztak ott: A barátot is jóltartották úgy, hogy egész életében mindig a pogány magyarok után sóhajtozott.
Annak a barátnak az elbeszéléseiből jegyezték fel, hogy a magyarok nem véresszájú emberek, és nem ugatnak, sőt igen emberséges jó emberek: szeretnek vigadozni, noha komolyak: szeretik a jó bort, a tréfát, a birkózást; a vezérüknek engedelmesek, és a halottaiknak megadják a tiszteletet.
És még egy érdekes vonás van róluk a fakó szent-galleni kódexben - vékony és halavány vonás, de könnyű kiegészíteni.
Ahogy ott ülnek és melegszenek a klastrom udvarán a tűz mellett, azt mondja az egyik magyar:
Bár a következő vers búcsúzik a farsangtól, én holnap farsangi bálba megyek!:))
Csokonai Vitéz Mihály
A fársáng búcsúzó szavai
Űzik már a fársángot, Bor, muzsika, tánc, múlatság, Kedves törődés, fáradság, Kik hajdan itt múlattatok, A közhelyről oszoljatok! Kongatják a harangot: Űzik már a fársángot!
Fussatok hát, víg napok! Tíz hete már, hogy vígsággal Játszodtatok e világgal, De itt lepnek a papok: Fussatok hát, víg napok!
Pszt! minden táncpaloták! Ürűljön boros asztalom, Némúljon meg a cimbalom, Szűnjetek meg, hahoták! Pszt! minden táncpaloták!
Könyvhöz, dáma s gavallér! Elég volt a sok ördögnek, Kik belőletek köhögnek. Itt van, itt a szent pallér: Könyvhöz, dáma s gavallér!
Itt a bőjt: koplaljatok! Itt van: s ízetlen olajja A csókokat majd lenyalja. Szent ételt is szopjatok: Itt a bőjt: koplaljatok!
Vége már a nőszésnek, Kiknek nem jutott házaspár: Úton-útfélen elég jár. Csont azoknak, kik késnek; Vége már a nőszésnek!
Élni kell a bőjtbe is. Azért aki szép párt lele, Nem zsíros az - élhet vele. Kukrikol a csirke is! Élni kell a bőjtbe is!
Jaj, siessünk, híveim! Mit érzek? - mi szent szag? wer da? - - Jaj! jön, - jön a hamvas szerda! Béhamvazza szemeim: Jaj, siessünk, híveim!
Víg lelkek! nem láttok már! Bár nem láttok: de tőletek El nem válok és véletek Leszek: s ez így legyen bár; Víg lelkek! nem láttok már.
Most veszek már maskarát! Köz-helyen nem szabad lennem: Azért álorcát kell vennem; Hogy ne lásson pap s barát, Most veszek már maskarát.
S fársángolok véletek, Rejtőzvén szent maskarában. A vallás álorcájában Negyven napig nevetek S fársángolok véletek.
Most nyúgodjunk: Ádiő! Pislog a dáma s gavallér: Beteg, s oda a sok tallér. - - Majd megjön tán egészsége
Ebben hosszasan előbeszéli a nótárius, miképpen csúfolta magok viseletekért minden rendből lévő magyarokat.
Módom egyszer lévén, a hídon megálltam, Egy deli iffiút jönni felém láttam, Talpától tetőig őtet hogy vizsgáltam, Maskara köntösét felette csodáltam.
Fordított kápájú sarú vólt a lábán, Hátról csat volt varrva mindkettőnek szárán. Mint két ujj, oly széles sarkantyú bokáján, Elől vólt hasadék gombokkal plundráján.
Kurta vala az ő alsó hacukája, Rövid rojt volt körűl felvarrva reája, Mellyén ki volt vonyva ingének tarája, Egy kis csat volt ezen, ánglusnak munkája. - -
Mint malomkő, oly nagy kalap volt a fején, Tarka-barka tollból bokréta tetején, Karimája volt majd hátának közepén, De szélbe, nem tudom, hogy állott meg helyén.
Csigásan a haja volt felfodorítva, Egy font hajpor vala copfjába szorítva, Mely is pántlikával vala béborítva, Úgy tetszett, szalám van hátára hagyítva.
Megesküdtem volna, hogy vagyon golyvája, Ha ez nem: lesz mégis valami hibája, Gondoltam: torkának van tán anginája, Vagy keléssel tele van nyaka csigája.
Mert hogy tekíntettem ennek a nyakára, Egy asztal-keszkenőt borított ő arra, Háromszor keríté ennek a hátára A nyakravalóját, mint egy garmadára. - -
Mondám néki: Uram! szabad-é szóllani, Talám nem hibázom, ha fogom mondani, Hogy az úr kötélen fel s alá ugrálni Theátrumon szokott drótokon járkálni.
Mert tudom: a két csat csak azért van lábán, Hogy két szíj ezekről nyúljék lába szárán, Lábait kötélhez csatolják szaporán, Szent Istvány tornyán is táncolhat azután. - -
19. Egyiptomban hajdan temető helyeken tornyokat építettek, ahová a testeket temették; melyeket úgy tudták balzsamérozni, hogy mostan is találtatnak ilyetén testek, csakhogy a régiség miatt igen feketék: ezeket hívják múmiának.
Megmártja a tollat nagy óvatosan és a tollnak a hegyére pislog. Hogy mit néz rajta, nem tudom. Talán a tintacseppet nézi. Egy olyan mozdulattal, aminővel az ázott kalapot szokták megsuhintani, leföccsenti a tintát oldalt a padlóra, aztán megint nekikönyököl és lassan, vigyázva, a papirosban megakadozva, leír egy vastag kamójú meredt nagy T betűt. A szárát alulról fölnek húzza és egy pindurka pántlikát csinál rá. Az így megmunkált hórihorgas betűvel megelégedettnek látszik. Föl is veszi a balkezével a pipáját; egyet szippant és újra leteszi. Az ó betű hasonlóképpen lesikerül. Igaz, hogy a T betűhöz képest olyan piciny, mint a toronyhoz képest a hordóabroncs; és semmi összetartozandóság nem mutatkozik a kettő között, de azért jól van az. Fodor András egy aujnya szóval és fejbiccentéssel fejezi ki rá az elismerést.
A pipák meg az arcok figyelemmel hajlanak az asztal fölé. Tóth Antal azonban nem ügyel rájok: harmadik betűnek megint egy irtózatos nagy T betűt kanyarít, szinte megsercen belé a kalamus.
No, de itt meg is áll.
Néz.
Vakarint egyet a tarkóján.
Megmártja, kiföccsenti a tollat. Színtelen szeme rámered a papirosra.
Újra márt, meg újra föccsent és újra néz anélkül, hogy tovább írna.
- No - fakad ki a bakter -, ha a végömét érzöm, kendöt hívom el végröndölőt írnya.
- Ha addig be nem áll valahová íródiáknak - teszi hozzá Istenes.
Tóth Antal belevörösödik a nagy gondolkozásba. A homlokán kesze-kusza ráncok torzolódnak össze.
- Szentje ne légyön - mondja a tollat mérgesen lecsapva -, elfelejtöttem a nagy efföt.
S fölkel és úgy elsiet az iskolából, mintha hajtanák.
*
Úgy október végefelé történt, hogy Burucz András megbízta Fodort, hogy ha már a városba megyen, hozzon a fiának egy ábécés könyvet, a feleségének meg valami orvosságot, ostyát is hozzá, meg a hordók kifüstölésére islógot.
Fodor meg is érkezik este. Rakja a könyvet, meg az orvosságot az asztalra.
- Hát az islóg? - kérdi Burucz András.
- Tyű, az áldóját - feleli Fodor föllebb taszítva a homlokán a kalapját -, úgy elfelejtöttem én azt, mint Tóth Antal a nagy efföt.
Megszületünk hirtelen, egyikünk se kérte. Kérve kérünk, szép jelen: meg ne büntess érte.
Kértünk, kurta pillanat, ne vess tűzre, lángra, szép olajfa-lomb alatt várhassunk halálra.
Hadd teljék az életünk -mint lehet- szeliden, gyolcsban zengjük énekünk, nem csalános ingben.
108 éve, ezen a napon született Devecseri Gábor, Kossuth- és kétszeres József Attila-díjas költő, író, műfordító, klasszika-filológus. Az európai ókor klasszikusai munkáinak legnagyobb részét – így az Iliaszt és az Odüsszeiát is – Devecseri Gábor korszerű és élvezetes fordításában ismerheti meg a mai magyar olvasó.
Párduczos apák! és minden párducz nélkül Megszületett fiak, tekintsetek széllyel. A kik itt laktok a boldog Kanahánban, Mely, mint mondják, egykor folyott mézzel, téjjel. - Bizony mézzel, téjjel!
Be sok ékes város, be sok csinos helység Emelkedett e szép darab földön szerte. A hány palota van, ha azt megolvasnák: Fölmenne a száma talán százezerre: - Bizony százezerre.
Várat is épiténk, a mennyi csak kellett. Igen sok nem jó már, csupán kisértetnek. A mi pedig megvan, roszul kamatozik, Mert haszonbért tőle nem igen fizetnek - - Bizony nem fizetnek.
Épiténk odakinn, jó Pest város végén, Nagyszerű palotát, szép tágas termekkel; Katonát növelő iskolának valót, Mintha azt a magyar nem tudná, hogyan kell? - Bizony tudja, hogy kell!
Városnak, megyének van mindenütt háza, Nem jó, ha a törvény az ég alatt lenne, Megáznék, megfáznék, ellopnák, vagy épen Hozzátennének - és kár történnék benne. - Bizony nem jó lenne.
Mulatságra való házunk is van már sok. Szinházak, táncztermek, lovarkör, sercsarnok, Külön épületet kaptak a lovak is. (Elismerjük róluk, hogy ők nemes barmok) - Bizony nemes barmok.
Vannak házaik a gonosztevőknek is: Házgyujtogatónak, gyilkosnak, tolvajnak. Bár azoknak bokros érdemű lakói Nem igen örülnek azon, hogy ott vannak, - Bizony nem ők annak!
Sőt már a bolondok számára is épül Az országos nagy ház, (el se férnek ebben; Még mikor csordultig tele lesz bolonddal, Akkor is odakinn lesznek sokkal többen, - Bizony sokkal többen).
Boldog, boldogtalan maga ura immár. Mars, Mercur és Bacchus fel van palotázva, Bűnösnek, bolondnak van díszes hajléka. Csak a tudománynak nincsen nálunk háza - Bizony nincs még háza.
Pedig ez a fegyver! pedig ez a törvény, Ez nevel jó embert és igaz honpolgárt, Ez alapja minden nemzet életének És mégis mindeddig senki sem gondolt rá - - Bizony nem gondolt rá.
Hogy még sincs otthona, a hová gondterhes Homlokát lehajtsa, mind e mai napig. Mások udvarán él, mint valami jött-ment: Keserű, keserves zsellérségben lakik. - Bizony csak ugy lakik.
No de majd máskép lesz! Hozzá fogunk végre S a mit elmulasztánk, azt most helyre ütjük; Áldozatfillérek milliókká nőnek: S tudományunk úri házát felépitjük, - Bizony felépitjük.
Jegyet vettél az elmúlásra A tegnapra a mára Állsz a végtelen peronon Ahová befut a végtelenbe Tartó ámokvonat. Megáll? Felszállhatsz? Jó helyen állsz? Vagy Farkaslakán nem áll meg A gyors? Hisz sínek sincsenek Csak peron. Csak sár és gólyalábak Melyekre néha felállhatsz És azt képzeled – más vagy. Pedig zsebedben ott a jegy Tudod vagy nem az egyre megy Állhatsz a peronon várva Hogy a végtelenbe menet Valaki egyszer visszainteget.
LUCIFER Fáj, bár nem tudja, mi. Mert minden ember uralomra vágy, Ez érzet az, s nem a testvériség, Mi a szabadság zászlajához űzi A nagy tömeget - ámbár öntudattá Nem ébred benne, és csak sejtelemkint Zaklatja minden olyasért, mi új, S mi tagadása a már meglevőnek; Abban remélvén testesülve látni A boldogságról képzett álmait. Pedig mély tenger a nép: bármi napfény Sem hatja át tömét; sötét leend az, Csak a hullám ragyog, mit színe fölvet, És mely hullám esetleg épp te vagy.
ÁDÁM S mért éppen én?
LUCIFER Vagy más, veled rokon, Kiben tudattá vált a népi ösztön, S ki a szabadság bámult bajnokául Fényes helyedre tolakodni mer. Mig a tömeg, nem nyerve semmit is, Nevet cserél, a gazda megmarad.
ÁDÁM Mi végtelen körút okoskodásod, Melyből menekvés nincsen is talán.
LUCIFER Vagyon menekvés. Adj ezen nehány Kivált egyénnek láncot és gyürűt, Adj más játékszert, s mondd: im, a tömeg Fölébe tollak, ez teszen nemesbbé - És elhiszik, és a népet lenézvén Elszívelik, hogy őket is lenézd.
ÁDÁM Ne kísérts ily csábító álokokkal. El a szolgákkal! légyen mind szabad. Hirdesd ki nékik, ámde jól siess, Hogy, míg megbánom, késő is legyen már.
LUCIFER (félre) Előre csak önhitten útadon, Hidd, hogy te mégy, ha a sors árja von. (Kimegy.)
ÁDÁM E mű meg álljon bévégzetlenül, Intő rom annak, aki nagyra tör, Erőnk s gyöngénknek nagy kérdőjele. (Kint nagy örömzaj, a munkások eloszolnak. Lucifer visszatér.) Örülj pór, a nagyság hogy meghajolt Előtted. Csak ne hidd, hogy kényszerítve.
Az iffiúságon végigtekintettem, Franciák, ánglusok ezek, én azt véltem, Mind idegen nyelven szóltak, jól ítéltem, Tarkák, tám bolondok: ily gonddal is éltem.
Estve bévezetett a Komédiába, Itten urak, dámák vóltak oly ruhába, Mint akik játszottak s táncoltak scénába; Gondoltam: testvérek, lévén egy gúnyába.
Másnap barátoknak mentünk templomába: Úgy tetszett, hogy most is a komédiába Vagyok, mert itten is vóltak oly ruhába, Mint a komédián, tollasba, tarkába.
Mint ott nevetkeztek, itt szintúgy nevettek, Complimentirozást egymás között tettek, Nem oltárra, hanem hátra tekingettek, Dámák, gavallérok egymásra intettek.
Gavallért pajzányon szolga őltöztette, Dáma magát fejér- s pirosra festette, Sok közzűlök eztet bőlcsen cselekedte: Múmiát[19] mutatott vólna másképp teste.
Mondá: főldim! többet én nem mutathatok, Mind télben, mind nyárban ez a ruházatok: Így vannak béfestve minden ábrázatok, Légyenek öregek, bár iffiak azok.
Feltettem, hogy rajtok én csúfságot tenni Fogok, ha eggyenként fogok velek lenni, A hídra sétálni ha találok menni, De urait elsőbb fogom elővenni.
Valamelyik ínséges esztendő után történhetett, hogy a gazdák összeadtak egy-egy véka gabonát és fölrakták az iskola padlására. Attól kezdve, akinek télen vagy tavasszal elfogyott a kenyere, a közös gabonából vett kölcsön. Most is így van. A kölcsönt csapva adják; tetézve kapják vissza. Amit a csapófa levisz a vékáról, az a kamat. Hát ez a mi takarékpénztárunk.
Szent Mihály napján van a közgyűlés. Akkor az iskola tájéka jövő-menő emberekkel népesül meg. Ki egy zsák gabonát hoz a hátán, ki felet. Törlesztenek vagy egészen is kifizetik az adósságot.
Csak az egy Tóth Antal jön üres zsákkal.
Mindenki tudja, hogy őt a nyáron a jég csúfolta meg. Ő az egyedüli, aki nem biztosított.
- Majd bizony - mondotta -, két forintot adjak a cekurálásért; eddig se bántott a jég, ezután se bánt.
És megitta.
Persze, mikor a jég lecsördült az égből, ugyancsak hajigálta az udvarra a baltát meg minden éles szerszámot, de a jégeső nem ijedt el attól.
A kisbíró kiméri neki a két véka búzát, három véka rozsot. Én addig az írást készítem meg:
"Alólírott két véka búzát, meg három véka rozsot vettem kölcsönbe a község magtárából. Egy év múlva megadom."
Ennek alája kell írni. Többnyire keresztjegyet írnak. Van olyan, aki azt sem ír, csak éppen megérinti a toll szárát, aztán én írok helyette. Ez az érintés szent. Az illetőnek a lelke átszáll a tollba és benne van, amíg a nevét leírom. Soha nem történt, hogy valaki megtagadott volna ilyen aláírást.
Tóth Antal eddig szótlanul és kedvetlenül állott az emberek között. Széles bölény arcán látszott, hogy megalázottságot érez. De ahogy odatámasztják a zsákját a falhoz, fölemeli a fejét. Körülpillant és azt mondja kevélyen:
- Aláírom a nevemet.
Valami tíz ember tib-láb és beszélget az iskolában. A szóra valamennyien elhallgatnak. A kisbíró is beledöfi a lapátot a gabonahalomba és a pipáját elővonja. Közelebb lép az asztalhoz. Lássuk no! Bizony, még kitudódik, hogy Tóth Antal írástudó ember!
Odatolom a papirost Tóth Antal elé. A tollat is megmártom és odanyújtom neki.
Tóth Antal ünnepi mozdulattal veszi át a tollat. Az ünnepi mozdulatán azt értem, hogy már a levegőben előre hozzáilleszti az ujjait. Aztán meg úgy tartja, mintha szivar volna.
Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már, elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik, buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad. Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.
Látod, mennyire, félve-ocsúdva szeretlek, Flóra! E csevegő szép olvadozásban a gyászt a szivemről, mint sebről a kötést, te leoldtad - ujra bizsergek. Szól örökös neved árja, törékeny báju verőfény, és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.
Cene Gál István: Madách: Az ember tragédiája - 4. szín - Egyiptom
MADÁCH IMRE
AZ EMBER TRAGÉDIÁJA
(Folytatás)
ÉVA Óh, fáraó, zúzz el, de megbocsáss, Ha a nép jaja nem hágy megnyugodni, Ládd, jól tudom, hogy szolgálód vagyok, Hogy éltem célja tégedet mulatni, Felejtek mindent, kívülem mi van: Nyomort, nagyságot, ábrándot, halottat, Hogy mosolyom üdv, ajkam láng legyen; De hogyha a nép, e milljókarú lény, Korbácsolt háttal jajgat odakint: Mint fájó testnek kisded porcikája, Én, én, a népnek elszakadt leánya, Szivemben érzem szintén mind e kínt.
ÁDÁM És én veled. - A milljók egy miatt - Mondá a holt is. -
ÉVA Óh, nagy fáraó! Komor levél, és én vagyok oka, Űzz el magadtól, vagy taníts, miként kell Siketté lennem.
ÁDÁM Jobb mester valál te, Mert megtanítál a jajt hallanom. - Ne halljam többé. - Ím, legyen szabad A szolganép. Mit is ér a dicsőség, Mit egy személyben ér utól az ember Milljók vesztével és milljók jajával, Kikben szintén az az ember lehel; Milljószor érzem a kínt, egyszer a kéjt.
LUCIFER Ah, fáraó, rajongsz; hisz a tömeg A végzet arra ítélt állata, Mely minden rendnek malmán húzni fog, Mert arra van teremtve. Már ma mentsd fel: Amit te eldobsz, ő meg nem nyeri, És új urat keres holnap magának. Vagy azt hiszed, hogy ülhetnél nyakán, Ha a gazdának szükségét nem érzi? Ha kebelében öntudat lakik?
ÁDÁM Miért jajgat hát, mintha fájna néki A szolgaság?
A nótárius kérvén a cancellistát, hogy vezesse oly helyekre, ahol magyar urakat s dámákat láthatna, elvezette őtet az Országházához, Komédiába, a Barátok Templomába; előbeszélli, mit látott.
Elvezetett engem az Országházához, Éppen midőn űle fő rend a Táblához, Iffiúság álla ezeknek hátához, Hozzáfogtak mindjárt az ország dolgához.
Mondá: lásd most, főldi! ez mind magyar mágnás,
Amaz kardinális, és egyszersmind primás, Ez ország bírája; personális, e' más, Kiknek kulcsok vagyon, mindenik kamarás.
Tekintsed ama négy ítélő bírókat, Többieket pedig mint tanácsadókat. Ím azért mutatom, hogy láss magyarokat, Mivel Budán látni óhajtád azokat.
Nézd amott összeűlt prokurátorokat, De tudjad, hogy te látsz annyi farkasokat, Rosszabbat, mint embert-evő cigányokat, Incattust esznek ők, esznek actorokat. - -
Nézd a körűl álló szép iffiúságot, Mindannyi hazánkban felnevelt virágot, Idővel közűlök sokan az országot Fogják kormányozni, érnek méltóságot.
Az Országházánál oly jól helyheztetett, Hogy a Táblán végig két szemem nézhetett, De alig vehettem itten lélekzetet, Oly nagyon fájt szívem, bánatban reszketett:
Mivel kevés mágnás vólt magyar ruhában, Az is már öreg vólt, ki vólt ily gúnyában, Legtöbben valának mind német nadrágban, Nem magok hajokkal, hanem parókában.
Aztán kis idő múltán megint szólani akart, de már nem tudott. Csak emelgette a szemét és oldalt fordult a tekintete, arra a székre, ahol előbb a kis unokája ült.
- Jóskát akarja?
- Azt - mondotta már nem szóval, csak egy mély szempillantással.
Behozták a gyereket és fölemelték.
- Csókold meg nagyapót.
A gyerek átölelte a nagyapót és megcsókolta.
Az öregember szempilláin két könnycsepp jelent meg, és lefutott sovány, színtelen orcáin.
A szoba akkor már megtelt a szomszédokkal, de messzebbről jöttekkel is.
A bakter az ajtófélfához támaszkodva állott és szőke birkafejével kifejezéstelenül nézte a haldoklót.
Egy nagykendős asszony megfogta az öreg kezét:
- Pali bácsi.
Az öreg fölemelte a szempilláit.
- Az Ilkámat csókolja majd meg odafenn...
Leánya volt az Ilka az asszonynak, egyetlen kis kékszemű gyermeke. Hétéves korában vitte el a torokbaj.
Még valamit mondott volna az asszony. (Mit akarhatott még üzenni a leányának?) De a hangja elcsuklott. Kezét az arcára tapasztotta. Elfordult.
Azután egy subás ember lépett az öreghez:
- Pali bácsi, mondja meg a feleségemnek, hogy a gyerekekkel jól bánik a mostohájuk.
A kezefejét belenyomta a szemébe, és más izenőnek engedett helyet.
Az öreg hallgatta mindezeket az izeneteket, csak a szeme pilláinak rezgéséről lehetett látni, hogy az élet még nem hagyta el.
Végre a szeme sem mozdult többet. A szeme fénye bádogzani kezdett. A felesége ott térdelt az ágy előtt és fogta az öreg kezét. Egyszer aztán elbocsátotta a kezet, és nagy jajjal ráborult az agg ember mellére.
A bakter kifordult a pitarból. Az udvaron megtörülte öklével a szemét. A kalapját a fejére tette, s elindult a holdvilágos úton nagy sietéssel a templom felé.
Megjött az első gólya Magyarországra, tegnap Orosházán szállt le. Tavaly volt kisfalumban jelent meg az első gólya, Salamon.:-)
Bessenyei György
Bessenyei György magához
Ki vagyok? mi vagyok? merrül s mibül jöttem? Hol voltam? s hogy esett hogy világra lettem? Érzek, gondolkodom, küszködöm, fáradok, S lélek, melynek útján szüntelenül halok. Létemet táplálván testemet emésztem, Élni törekedem, s életemet vesztem. Gyötrelmek közt vigad szivem a veremben, Fájdalommal öröm így laknak szivemben. Halandó sorsomat ekként ha szemlélem Benne szabadságom rabságával lelem. Hányszor kell érezni változásaimat? S hogy kerülhettem el hányattatásimat?
A történeteknek veszélyes tengerén; Egy kis tűz vezérel, hogy futhassak térjén; Ennek világánál sok oly kőszálakat Kerülök, hol mások lelték halálokat. Nézek, gondolkodom, bújdosok, remélek, Járok, ülök, mozgok, s nem tudom hogy élek. Testemben hánykódik, valamely valóság; Lélek, elme, tűz, ész, milyen világosság! Nem tudom érteni; formája sem színe Nincsen, melybe létem valamit meghinne. De mégis jól érzem küszködő munkáit, Nem győzvén csudálni kiterjedt csatáit; Örökös élettel biztatgat létembe Ámbár raboskodik fájdalmas testembe.
Így az Ég, föld között szüntelen hánykodva Nyögök, s majd nevetek élvén sóhajtozva. Felettem kékellik az Égnek térsége, Reng alattam gyakran e földnek mélysége, Örökkévalóság kiáltja lelkemet, De halál árnyéka fedezi testemet. Érzékenységimnek rabságában vagyok S mindenkor ezeknek kezek közt maradok. Minden semmivé lész, látom e világban, S elmúlok magam is, jól érzem, vóltomban. Csak az Isten maga örökös igazság Többi mind senyvedés, árnyék s múlandóság.
Tegnap múlt 214 éve, hogy elhunyt Bessenyei György, császári testőrtiszt, költő, a magyar felvilágosodás egyik meghatározó egyénisége, a bihari remete.
A házban ájtatos csöndesség. Az udvaron állók is letérdelnek. A bakter kiveszi a szájából a pipát és a kút mellé térdel. A pitvarból kihallatszik olykor az öreg Keviné halk zokogása.
A hold már a ház fölött áll. Olyan, mint valami égből alánéző orca. Néző és várakozó orca.
- A szobából csendítés hallatszik. Milyen különös a hangja ilyenkor a csengőnek! Ez már a másvilág zenéje. Minden fej leereszkedik. A vén lombos eperfa is, mintha megeresztené a lombját.
...Azután a pap behívta a családot és imádkozott velök. Végül maga mondott egy hosszú imádságot, amely így kezdődik:
- "Bízzál, kedves hívem, a te bűneid meg vannak bocsátva..."
És így végződik:
- "Az Úr megszabadít téged, és az ő jósága fölvesz a mennyország örömébe."
Az öreg már ekkor félig lehunyt szemmel, mozdulatlan viaszalakként feküdt az ágyon.
Mikor a pap elment, fölemelte az ujját az öreg és az ajkai mozogtak.
A feleségének oda kellett hajolnia, hogy hallja, mit akar.
- A kardomat - susogta az öreg.
- Odatesszük - rebegte könnyben fulladozva az öregebbik fiú.
Mert egy szóból is meg lehetett érteni, hogy a negyvennyolcas kardjára emlékezteti őket. Sokszor megmondotta, hogy azt vele temessék el.
Úgy látszott, nem fog szólani többet, de nehány perc múlva megint szólott.
- A szűröm...
Nem tudták, mit akar mondani vele, nagynehezen kirebegte:
"Et tu mi fili Brute!" Még te is Ellenünk fordulsz, oh nagy zenész? Ág is huzza a szegényt, felőlünk Nem beszél hir, külföld ránk se néz. Csupán ősi nyelvünk lelke él még S vérünk lángja, a magyar zene: Az a dal, mit hogyha hall a honfi, Könybe lábbad mind a két szeme. Az a dal, mely szivből jött és szivbe Visszatér; mely együtt sir velünk, Mely beszél, mit el nem mondhat a száj, Mit belül csak némán érezünk; Az a dal, mit egykor istenitél S lelkesülni tudtál zengzetén És a mit most, mint avult játékszert, Te vén gyermek! könnyen összetépsz.
Azt beszéled, - s szavad messzehangzó: Hogy e méla dallam nem mienk; Hogy az nem a magyar ősi búja És jó kedve, a mi benne zeng. Csak egy vándor, züllött népcsaládnak Hangja az, mely jött hazátlanul: Énekelni édes szülőföldről A magyar nemzet ettől tanult, Délczegségét lopta koldusoktól, Hő tüzét bohócz szeszély adá. Csak az üres csengő-pengő hang volt, Mi a sziveket elragadá. Nincs magyar dal! mert az a czigányé, Az álmodta, az találta ki; Csak azután, hogy a dallam meg volt, Firkált hozzá verset valaki.
Oh világnak hirhedett zenésze, Mint tudod te, hogy miről beszélsz? Mit tudod te, hogy e keserédes "Ki-ne-mondd-mi" tán több, mint szeszély? Mit tudod te, mi a honfi bánat, A ki senkihez sem tartozol? Mit tudod te, mért a túlcsapó kedv, A midőn a dal utója szól? Mit tudod te, hogy mi a magyar dal? Ki "jövő zenéjét" alkotod. A magyar dal a "multak zenéje" Hogy miért az? meg sem hallhatod. Mit tudod te, mi egy nemzet kincse, Hogy mik annak ősi szentei? Te, ki anyád édes drága nyelvén Egy igét ki nem tudsz ejteni!
Jártál-e már ott a délibábos Pusztán, a hol a népdal terem? Dal és dallam együtt. Tud-e erről Valamit a fényes úr-terem? Hallgatád-e a mezők danáit, Mikből az őshang bűbája szól? Meddig laktál köztük, hogy kiismerd Azt a tért, miről világra szólj? Kerested-e, annyi jó elődöd Maga után mi szépet hagyott? Hallottad-e hirét Lavotának? Ki több volt, mint te; bár nem nagyobb. Nem tevéd; mit rólunk írtál, nem más Mint gondatlan szerzett rágalom; Olyan, minőt szoktak irni többen: "Népismertetés a pamlagon."
Nem gyűlölünk: azt megválogatjuk. Multakra nem emlékeztetünk. Nem vitázunk; hiszen hallgatásunk Olyan régen jól illik nekünk. A szegény czigányra sem haragszunk, Kinek ilyen szépen odaadsz. Elhúzatjuk vele "az én nótám," Sőt még össze is csókoljuk azt. A magyar dal azért marad annak; (Ez az egy ki senkitől se fél) Mi sem esünk nagyon búnak érte, A czigány sem lesz nagyon kevély, De fáj mégis, hogy kit dicső költőnk Első honfivá tett szép dalán Most kimondja, hogy még azt se tudta Rólunk: voltaképen kik valánk?
