Azért gondolom, hogy szinonímák, mert -- szerintem -- az, hogy valaki szöllőt vagy szőlőt mond-e, azon múlik, hogy belső lexikonjában melyik bejegyzéshez nyúl. Ha nem így lenne, barátom a "dőlő" szót is "döllő"-ként ejtené ki, de nem. (Szegénnyel sokat példálózom, de a lényeg, hogy eléggé a köznyelvet beszéli.)
Ha nem ezen múlik a "szinonímaság", akkor min? Mennyire kell különböznie két szónak, hogy szinoníma legyen? Mondhatja-e azt a helyesírási kétikönyvem, hogy a taliga helyes írásmódja a talicska?
Úgy látszik, nem akarod érteni, vagy én nem tudok fogalmazni.
meghiusul, kutba esik = dunántúli nyelvjárási jellegzetesség, aki azt a nyelvjárást beszéli, mind úgy is mondja, minden hasonló szóra, jósolhatóan, rendszerszerűen.
szöllő, muslinca = szinonímái a szőlő, muslica szavaknak. Azonos nyelvi környezetben is használhatja valaki egyiket vagy másikat, lexikális választás. OK, hogy tipikusan bizonyos nyelvjárásokban jellegzetesek. De tudtommal nem helyesírási hiba, ha valaki sinkózik, tócsnit eszik, vagy süsüt húz a fejére, és nem kell helyette jégen csúszkálást, krumpli... oppardon, burgonyalángos-evést, és kapucnit írnia.
Ha a barátod szöllőt mond, az nem hiba. Csak az, ha így is írja!
Székesfehérvári barátod nyelvében ami meghiusul, az kutba esik. Így mondja, mert így tudja mondani. De azért írni csak azt fogja, hogy meghiúsul, és hogy kútba esik.
Nehezen értettem meg, mi a gondod a hibajavítóddal, és hogy kerül ez ide.
Ami a normát illeti, ha nem is túlrészletezve,de én kétféle normáról beszéltem, egy írásban rögzitett normáról, és egy implicit, hallgatólagosan elfogadott normáról. Ez utóbbinak az a ellegzetessége is megvan, hogy a területi átfogása kevésbé általános.
A "immanens" szabályosság eldöntésének vannak viszonylag objektív módszerei, ehhez korpusz kell, és analízis: szabályosságnak az tekinthető, ami megfelelő számban ismétlődik. A grammatikaírók ennek alapján fogalmazzák meg a nyelvtani szabályosságokat.
Más részről, a nyelvtani normák írásos rögzítésének éppen azért nincs értelme, mert a nyelv állandóan mozog (a fejlődés szót nem használom, mert az minősítést hordoz magában, és én nem merném ezeket a változásokat minősíteni). Ha az angol izolálóvá kezd válni, az pusztán annyit jelent, hogy a nyelv használata során előtérbe kerülnek az izoláló jellegűnek nevezhető, vagy a nyelv minősítését ilyen irányba terelő elemek. Tiszta típusú nyelvek valószínűleg nincsenek, a magyart agglutináló nyelvnek tekintik, de ha megnézed az É. Kiss-Siptárt, azt olvashatod benne, hogy ez nem teljesen és nem mindig egyértelmű. Ennek a megállapításnak nyilván az a felismerés van a hátterében, hogy az elemzés során a kutatók felismertek olyan ismétlődő jelenségeket, amelyek pl. az inflexióra vallanak.
Éppen ezért veszélyes a nyelvtani szabályosságokat előírássá, normává fogalmazni.
Ezt, hogy "és vannak képlékenyebb nyelvtani elemei (suk/sük - juk/jük)", nem igazán értem, de igazán kíváncsi lennék, hogy miért is veti el egyfajta nyelvi norma (mondjuk a művelt irodalmi nyelvet) a suk/sük-öt. Persze, mindent nem kell érteni, de abban bizonyos vagyok, hogy ez nem szabályosság, hanem önkényes minősítés. A suk/sük egyébként a nyelvtan legális eleme, a nyelvművelés nem a létét, hanem a használatát kárhoztatja, és erre nincsenek nyelvi érvei. Persze, ettől még lehet hibásnak tartani. Fehér zoknit is szokás viselni sötét öltönyhöz.
Ennek a nyelvművelői normának jellemző jelszava, hogy "a nyelvi hiba addig hiba, míg el nem terjed, ezután a norma részévé válik".
A nyelvész álláspontja éppen az, hogy nincsen hiba, csak eltérő szabályosságok értékelése. Nyilván más az értékelése annak, hogy értsük (persze kijelentő módban), mint annak, hogy *kércsük. Az első normasértés, a másik meg egyszerűen nincs, és ha mégis van, akkor az nyelven kívüli dolog (lapsus, nyelvkeveredés stb.)
Azt hiszem, értelek, de nem ugyanarról beszélünk. Amiket írsz, azok a mechanizmusok megmagyarázzák, hogy tipikusan hogyan alakulhat ki a szöllő a szőlőből. Vagy (asszem pont te írtad) a z>zz>dz átmenettel a fógódzó vs. fogózó. De mégsem kizárólagos mechanizmosról van szó, ellentétben az ő-zéssel, vagy pl. az órmány-nyúlással.
Mert székesfehérvári barátom úgy kínál, hogy "egyél szöllőt", de nem mondaná, hogy "ne állj a döllő fa alá".
Vagy (legújabb példádnál maradva) az én anyanyelvemben muslinca van, de pl. parenyica :) . Szóval készséggel elfogadom, hogy a muslicával közös eredetére megy vissza, és hogy létezik egy szervetlen betoldás nevű tendencia, amely bizonyos szavakat érint. Na de az puszta véletlen, hogy én a muslincát édesanyámtól tanultam meg, és nem nagymamámtól, aki muslicát mond, pedig 99%-ban ugyanazt a nyelvjárást beszéli.
Szóval sosem értettem, hogy az én muslincám, bocsájtásom, más szöllője miért hiba?
(a hibajavítóm kicsit zavarban van az utolsó mondatoddal kapcsolatban, de mogoldotta :-))
amikor a tanárok a nyelvtani hibákat jelölik meg, gyakrabban tévednek
mihez képest lehet tévedni? Amihez képest tévedni lehet, azt minek nevezzük, ha nem normának?
a nyelv immanens szabályosságainak, és nem egy elhatározott normának a megsértése
Értem én, hogy vannak a nyelvnek stabil(abb) sajátosságai (pl. hangrend, agglutináció), és vannak képlékenyebb nyelvtani elemei (suk/sük - juk/jük), de én már csak ilyen homályosan látó vagyok, hogy megint nem hiszem, hogy ezek is olyan élesen elválnának. Ki dönti el, hogy mi "immanens szabályosság", és mi nem az? Biztos vannak szempontjaid, ami alapján meghúzod a határt, de azok a szempontok összessége is csak egy norma... Ha az angol tényleg izoláló típussá kezd válni, akkor mi történik? You have a you hast helyett meddig vétett a nyelv immanens szabályainak (flektálás), és mikortól csak variáció, és mikortól válik normává általánossá?
> A szöllőre, stb. nem lehet szabályt hozni, mert eseti dolog. Ne nevezzük hát ejtésváltozatnak.
Lehet szabályt hozni, ráadásul kettőt is, attól függően, hogy mit tartunk eredetinek.
1. a) Hangzóközi l-nyúlás: ez elég tipikus jelenség s köznyelvben, amelyet az írás nem (mindig) tükröz, vö. szallag, hallad (az idő) stb. b) a mássalhangzó megnyúlása miatt megrövidül a magánhangzó (hogy a szótag hossza megmaradjon).
2. Az l vokalizálódása. Ez igen elterjedt jelenség a magyar nyelvben, amelyet az írás sosem fogadott be (de egyes szavakban azért megjelenik, pl. kóc < szlk klci, szln. kolci). Ekkor a diftongusokat nem ismerő nyelvjárásokban -- így az alsóbb köznyelvben is -- a vokalizálódott l a megelőző mgh. megnyúlásaként jelentkezik, vö. bolt ~ bót, nyolc ~ nyóc.
Igazad van, ha nem ezt nevezzük ejtésváltozatnak, rosszul használtam a szavakat. Az őző nyelvjárás kódolása egyértelmű, ha nem is egyszerű. Szabály: ahol az ő zárt 'e' helyén áll, ott e-ként rögzítem. A szöllőre, stb. nem lehet szabályt hozni, mert eseti dolog. Ne nevezzük hát ejtésváltozatnak. Nevezzük külön szónak.
Tehát a kérdés még mindig áll: Milyen alapon mondja rám bármilyen helyesírás, hogy nem a megfelelő szót válaszom?
Illetékesség: nem értek a nyelvészethez, ide tanulni járok, ha ez nem is mindig látszik a stílusomon :), szóval bárki hozzáértő, pl. a te válaszodat is megköszönöm.
Azt hiszem, jogos az a meglátás, hogy a helyesírás rögzített normája azért erősebb, mint a nyelvtané, mert erre nagyobb volt az igény. Amikor a helyesírási szabályzat keletkezett, az írott nyelv szabályozása volt sürgős kérdés. A nyelvújítás igénye azért merült fel, mert az addigi nyelvi megosztottság (a beszédben magyar, az írásban latin) volt megszűnőben, illetve ennek megszüntetésére volt igény. Ebben az időszakban az írott magyar valamiféle elsőbbséget szerzett a beszélttel szemben.
A helyesírást és a nyelvtant szerintem 1903-ban sem keverték össze, úgy tűnik, a nyelvtant akkor is adottságnak tekintették, az írásmódot pedig szabályozandónak. A kettő között sok az összefüggés (minden korban), de a helyesírás egy jelentős részének nincs grammatikai vonatkozása.
Ami a tanárokat illeti, kijártam az iskolákat, tanítottam is, és az a tapasztalatom, hogy a tanárok megkülönböztették a helyesírási és a nyelvtani hibákat, általában úgy, hogy a helyesírási hibákat egyenes vonallal, a nyelvtani, stilisztikai stb. hibákat hullámossal.
A leírt vagy íratlan norma megkülönböztetése nem jelenti azt, hogy ne lenne nyelvi, nyelvtani hiba. Ezek a hibák azonban a nyelv immanens szabályosságainak, és nem egy elhatározott normának a megsértése. Éppen ezért, amikor a tanárok a nyelvtani hibákat jelölik meg, gyakrabban tévednek, mint amikor a megfelelő referencia segítségével javított helyesírást.
OK, 2 másodperc alatt nem a legjobb ellenpéldát adtam. A kontextushoz továbbá hozzátartozik szerintem, hogy az ember a mondatot írva látja, egy Fidesz plakáton, és nem kérdezi senki mellé, hogy "Na, szerinted ezt hogy kell értelmezni?". Szerintem a lejjebb vázolt kisérleti terv már lényegesen korrektebb lenne.
Adok egy másikat példát -- persze ez sem olyan:
- Kedves szupermodell, Ön tökéletes?
- Vannak szépséghibáim, amelyeket a sminkes kiválóan eltüntet a kifutóra lépés előtt.
Nem hinném, hogy ebben a környezetben bárki azt gondolná, hogy van hat pattanása, amit eltüntetnek, és egy randa nagy bibircsók, valamint hiányzik az orra, amit viszont nem tudnak eltüntetni. Az általam elképzelhető legkorrektebb kisérlet itt is a következő: "szűz" embernek (akit még nem fertőztünk meg más álvontatkoztató tesztekkel) mutasd meg, mint "szövegértési teszt" (az alanyok figyelmét a lehető legjobban el kell téríteni attól, hogy mi a teszt valódi tárgya, különben valami kihívásnak veszi, hogy meg kell találnia valami turpisságot, ami a valós helyzetetben ritkán van így -- bár néha igen, lásd donB), majd kérdezd meg, hogy mondja el a saját szavaival, hogy mi volt a szöveg tartalma. Pl. egy teszttel, miután a szöveget elolvasták és visszaadták:
Jelölje meg a helyes választ:
A. Kik?
1) Egy riporter és egy sminkes beszélget
2) Egy modell és egy sminkes beszélget
3) Egy modell és egy riporter beszélget
C. Hol?
Feltehetően
1) baráti beszélgetés zajlik egy társaságban
2) interjú zajlik
3) politikai vita folyik
B. Miről?
1) A szupermodell tökéletes
2) A szupermodellnek vannak szépséghibái, de ezeket a sminkesek el tudják tüntetni
3) A szupermodellnek vannak olyan szépséghibái, amiket még a sminkesek sem tudnak eltüntetni.
Szintén életszerűtlen, hogy egy politikai párt azt szeretné közölni, hogy vannak hibák, amiket újra szeretnének elkövetni. Bennem fel sem merült, pedig kekeckedő matematikus vagyok. Hasonló teszttel lehetne a legkorrektebbül megvizsgálni, hogy melyikünknek van igaza -- azaz, hogy a közlés megvalósul-e, vagy nem. Ha gondolod, csinálhatunk egy korrekt tesztet az eredeti problémára is, mert mégiscsak az a legolyanabb, de bonyolult, mert ki kell szűrnünk azokat, akik már hallották ezt a vitát, olvasták a korrektorblogot. Igaz, Jacobson szerint még akkor sem lesz mindegy, hogy melyikünk végzi a kisérletet...
ezek a mondatok nem olyanok, és nem olyan környezetben vannak
No de igazán olyan vagy... Illetve nem olyan vagy... Ugye, ez nem komoly?
Én is tudok ilyet gyártani, ami meg engem támaszt alá.
Miben támaszt alá, hogy te is tudsz ilyet gyártani?
Vannak az országban szegény gyerekek, akiken kötelességünk segíteni.
Igen, a nagyon szegényeken.
Vannak az országban szegény gyerekek, rajtuk kötelességünk segíteni.
Az összesen.
(Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a nagyon szűkített házi plénum előtt e mondatod döntetlent harcolt ki.)
nem mindegy az sem, hogy írva látod, vagy felolvasva. Fontos (ki is emeltem), hogy a két jelentést másképp hangsúlyozzuk/intonáljuk.
Írva, képernyőn, speaking off.
Attól tartok, a nem olyan példáimból sok mindent nem értettél meg.
Nem tudom, hogy a norma szó értelmezésével baj van-e.
Amit írsz, az egy tudománytörténeti/jogi aspektus (egyébként tényleg érdekes).
Magam elég gyanakvó vagyok a tradíciót vagy a "történelmileg úgy alakult" érvet elfogadni önmagában, de azért érdemesnek gondolom megvizsgálni, hogy nincs-e ok, amiért valami történelmileg éppen valahogy alakult? Tehát, mutathatná ez azt, hogy lényegesen nagyobb az igény (legalábbis előbb jelentkezett) a helyesírás normalizálására, mint a nyelvtanéra -- de tévedek-e, ha úgy sejtem, hogy 1903-ban a kettő közötti különbségtétel még nem volt olyan világos? (Hehe, számomra most sem az, mondhatnád, úgyhogy leszögezem gyorsan, hogy én csak a kanonizálás aspektusából nem tartom relevánsnak a különbséget) Továbbá a különbség csak de jure, de facto a tanárok gondolom 1940-ban ugyanúgy aláhúzták a "nyelvtani hibákat" piros tollal, mint 1990-ben.
(visszatérve phls tesztjére: az a helyzet, hogy nyilván amit elmondtam, az rám is vonatkozhat, hiszen többségében élőszóban kérdeztem az embereket, és én meg ilyen patkányokat vártam. Ugyanakkor az is torzítja a nem tudományos igényű kisérletünket, hogy azok, akiket én kérdezni szoktam valamiről, már rögtön gyanakodnak, hogy ha én kérdezem, abban biztosan van valami turpisság... Szóval a legjobb lenne olyanokat kérdezni, akik látták/ismerik a plakátot, és nem olvasták donB-t, hogy mi volt ráírva. Vagy odavinni embereket a plakáthoz, elolvastatni, és megkérni később, hogy mondják el saját szavaikkal, hogy mi volt rajta. A kontextusnak az is része, hogy írva van, nem szóban hallják, és ráadásul egy Fidesz plakáton 2005-ben).
Kezdek rájönni, hogy a "norma" szó értelmezésével van valami probléma.
A helyesírási szabályzat és a nyelvtanok között van egy alapvető különbség, hogy a helyesírási szabályzatnak volt egy érdekes karrierje.
A magyar helyesíréás szabályait a közönség örömmel fogadta, de mivel semmilyen kötelező érvénye nem volt az alkalmazásának, a 19. század során a helyesírási gyakorlat divergált. Ez többeket zavart, és nyüzsgésük hatására az oktatási miniszter 1903-ban országos rendelettel előírta az iskolák számára az egységes helyesírási szabályzat alkalmazását. Ez akkor nem egyezett meg az AkH-val, 1922-ig kétfajta szabályozás volt.
A harmincas években mintegy kamarai mozgalom alakult ki, a Budaoesti Korrektorok és Revizorok Köre, valamint a Magyarországi Grafikai és Rokoniparosok Főnökegyesülete (sic!!!!!) állást foglalt a helyesírás egységesítése ügyében. Ezzel kialakult az a kvázihivatalos helyzet, hogy a nyomdák biztosították, hogy a megjelenő sajtótermékek az AkH-t alkalmazzák.
Nem tudom bizonyítani, de emlékezetem szerint ezt miniszteri rendeletek egy időben elő is írták.
Tehát a norma ilyen módon valamiféle hivatalos színezetet kapott. Tudomásom szerint ma nincs egyértelműen előírva, hogy az akadémiai helyesírás alkalmazása z iskolákban és a nyomdatermékekben kötelező lenne, de ennek ellenére ez teljesen általános konszenzusnak tekinthető.
Magam ezt tekintem a helyesírási norma lényegi különbségének a többi, kizárólag belső indíttatású nyelvi normával szemben.
Egyébként ebből a szempontból a "nyelvész" szó is érdekes. A legtágabb kifejezés, amit a nyelvvel szoros kapcsolatban lévő emberről alkotni lehet, nem összetett, sehol sincs benne, hogy kizárólag deskriptív, a deskriptőrök mégis felszabadító mozgalmat indítottak a "preskriptívok-által-bitorolt"-nak tartott fogalomért.
Tisztázódott valami. (S ezzel a következő hozzászólásodra is reagálok. Nem értjük meg egymást félszavakból, mint ahogy mások próbálják.)
"maguk is igyekeznek az "őr" szótól távolodni"
Lelkük rajta, akárkik is legyenek, nem hozzájuk viszonyítva motiválok egy szót.
Az attitűdödet ismerem, és belefér, úgyhogy itt nincs vita.
Bár a "nyelvet védeni" talán túl sommás. Bizonyos nyelvi jelenségeket, nyelvi kultúrát, hagyományt védeni stb. is belefér a nyelvőrködésbe (jelentéstömörítés).
Pl. az ly-t lehet védeni anélkül is, hogy a nyelv romlását feltételeznénk.
Akkor nem is állunk távol egymástól... Nekem az a kérdésem igazából -- és nem győztél meg, ezexerint mert magad is bizonytalan vagy -- hogy vannak-e releváns különbségek, amik indokolják az inkonzisztenciát, miszerint az egyik normatív, a másik nem az. (mármint hogy magát normatívnak definiálják-e).
Az egy külön kérdés, hogy mások ettől még mit tekinthetnek egy adott területen mégis normának -- talán a Rigó utca a legszemléletesebb, ahol mégiscsak muszáj grammatikai normát kijelölni.
Szerintem szétválasztandó a kettő: van a megfigyelő, konstatáló, leíró elméleti tudós: Jé, olyan változat is van, hogy akasszuk, aludnák; Jé, úgy is írják, hogy búra, soxor, lyól. És van a preskriptív, normateremtő alkalmazott tudós: axiómája az, hogy kívánatos, hogy legyen valami norma (társadalmi, politikai okokból, vagy akár, hogy a közlés jobban megvalósuljon, meg hát a Rigó utca), és próbál normát teremteni, nyelvművelni. Nem biztos, hogy szeretjük őt, de metaszinten konstatáljuk, hogy ilyen is van (tiszta axióma, valós társadalmi igény). Tudománytalannak nevezzük joggal, ha nyelvészet köntösében bizonyítgatja, hogy az aludnék jobb, mint az aludnák, vagy a bura jobb, mint a búra, és azt hiszi, most "javítja" a nyelvet, de szét kell tárjuk a a karunkat, ha azt mondja, hogy az aludnék, bura, azért jobb, mert azt mondtam, kell valami norma, punktum, a norma én vagyok. Ez elfogadható axióma? persze ez nem nyelvőr, inkább nyelvnormáló. Van csak helyesírásnormáló alfaja, van nyelvtant is normáló alfaja. Az utóbbi nekem tisztább axióma, mert még nem vagyok meggyőzve a releváns különbségről. Egyébként is csak megfigyelek...
Eléggé könnyen meghatározható az az embercsoport, aki magát nyelvőrnek tartja, és meg is fogalmazza a nyelvőrködés, nyelvápolás, nyelvművelés feladatait. Még társadalmi szervezet is van ezzel a névvel. A preskriptív nyelvi foglalatosságot űzők maguk is igyekeznek az "őr" szótól távolodni, mivel ők is azt a militáns konnotációt érzik, amelyet megfogalmaztam.
Volt egy időszak, amikor néhányan a nyelvi ismeretterjesztés és felvilágosítás (semmiképp nem preskriptív) tevékenységét igyekeztünk eltávolítani a purista nyelvi hozzáállástól. Nézetünk szerint ez a magatartás a nyelvőri magatartás.
Ez az értelmezés elég általánosan elterjedt.
A dolog lényege az, hogy a magam részéről nem azonosulok azokkal az elhatározásokkal, amleyek a nyelvet akarják megvédeni valamitől, ilyen értelemben nyelvőrök, akik a nyelv romlása ellen hadakoznak, ugyanis nézetem szerint a nyelvnek nincs minősége.
Ha ez az attitűd valamiképp belefér a nyelvőr fogalmába, akkor nevezz csak nyelvőrnek.
Én ezt értem, és elfogadom, csak erős fenntartásokkal.
Az a furcsának ható állításom van, egy olyan szándéknak is lehet a nyelvben "nyelvőr" megnevezése, ami egyébként nem vallja az általad motivált alapvetést.
Erre mondtam, hogy ezek a szavak már régóta keringenek leszögezetlenül a levegőben, annyit lehet róluk tudni, hogy a preskriptív oldalon, mást nem, és
szélmalomharcnak (kb. úgy, mint ahogy tárgyszinten a nyelvi kifejezések elleni
hadakozást) tartom. Vagyis metaszinten megismétlődik, ami ellen tárgyszinten
küzdünk: a nyelvi kifejezésekre való normaerőltetés.
Én nem haragszom, csak közlöm, hogy ez nem adekvát. Nem igaz benne sem a nyelv, sem az őr. A nyelvet én szemlélni szeretném, nem befolyásolni, őrizni amúgy is csak a nyelvhasználatot lehet, de ezena téren én a példaadás híve vagyok, tehát magam igyekszem egyfajta ízlés szerint használni a nyelvet. De még másnak a helyesírását sem szeretem javítani.
Nemrégiben fültanúja voltam egy beszélgetésnek, ahol egy korombéli nyelvészprofesszor aszzonyt kértek arra, állítaná össze a magyar nyelv hibáinak szótárát. Ezt a hölgy azzal utasította el, hogy nem teheti, mert nem tudja, mi a nyelvi hiba.
Nézd, ez egyrészt hangsúly kérdése (mert társíthatsz róla az óvásra, a védelemre is, az idézett vers is teszi, az idézet önmagában is éppenséggel fennkölt, és nem a militarizmus jut róla eszembe, csak mert ott egy kard),
másrészt még mindig szavak motivációjáról beszélünk, úgyhogy innentől kezdve ez egy "preskribatív" (ha van ilyen szó) játék, s ne haragudj, hogy nyelvőrködésnek nevezem, de hát nyelvőrködésnek nevezem...
Tudom, hogy elég sokan vannak, akik a helyesírás norma voltát ugyanúgy kritizálják, mint ahogy magam a nyelvtanokét. Ebben nem akarok állást foglalni, és bevallom, azért, mert nem tudtam még eldönteni ezt a dolgot.
Én pusztán ezeknek a tényezőknek a státuszáról beszéltem. A helyesírási szabályzat egy megnevezhető embercsoport produkciója. Tudjuk, illetve elvileg tudhatjuk, mi miért alakult benne úgy, ahogy alakult. Ezért a helyesírást önkényesnek nevezhetjük, mondjuk eltekintve ennek a szónak minden negatív konnotációjától.
Nem áll ez a nyelvtanra. Tudunk ugyan olyan esetekről, amikor a nyelvtankönyvek leírnak nemlétező jelenségeket, pl. a régi nyelvtankönyvek mintegy megkonstruálták azt a magyar igeragozási rendszert, amelyik megfelelt a latin által támasztott ideálnak, azonban ez bizonyos szűk irodalmi rétegen túl nem élt. Ugyanígy, a magyar főnévragozással kapcsolatban viszonylag szűk időn belül a legszélsőségesebb nézetek élnek egyszerre: huszadik századi nyelvészek között van, aki szerint egyáltalán nincs magyar esetragozás, van, aki szerint 3 eset van, van, aki szerint 28, van, aki szerint 17 és a ma mérvadónak tartott nyelvtanok (Magyar grammatika, Új magyar nyelvtan) 18. Ez nagyon messze van a normativitástól.
Összefoglalva: én sem tudom minősíteni a frankó megmondását a helyesírás esetében. Csak konstatálom, hogy meg van mondva.
