Hawkeye olvtárs úgy véli, hogy a magyar rovásírást cak a 20. században találták ki, az ókorban és a középkorban az ún. "nomád" népek nem tudtak írni-olvasni. Bizonyítékait itt vezeti elő.
akinek nincs marhája az szolga...vagyis ő maga lesz marha....másnak a szolgája... slave kubrat-hor bat- bat hor üzenete fiaihoz...tabar-tobor-továr...OBOR- ABAR...összekovácsol egységbe fon.. atilla temetésén is STRAVÁT tartottak...oszt ottak ,rót tak .
A Kik voltak a szkíták? rovatban a Severin-féle Jászón-expedícióval kapcsolatban írtam (11047. hsz.):
„A boszporuszi tengerszorosban észlelhető áramlás, amely megnehezítette Severinék útját, a felszínen a Földközi-tenger felé sodorja a hajókat, a mélyben viszont pont az ellenkező irányban hömpölyög a víz. A tengerészek összességében igen nagyra becsülik ezt az átjárót, pusztán azért, mert az elég széles ahhoz, hogy a legnagyobb vízi járművek is gond nélkül átjussanak rajta. Nevét „ökörgázló”-nak szokás magyarázni. Ez az elnevezés onnan ered, hogy régente a pásztorok – a sodrás erősségét valószínűleg figyelembe véve – a legszűkebb, alig 660 méternyi részen úsztatták át marháikat egyik földrészről a másikra.”
Naná, hiszen a BOSPORUS is a marháról kapta a nevét....BOÓS PHOROS = MARHA ADÓ.....Malalas 6. századi krónikája, és Theophanesz 9. századi krónikája alapján Heraklesz alapította, és mivel a város tulkokkal fizetett a rómaiaknak, így lett ez a neve....
Lebben itt valószínűleg arra akart célozni, hogy a "marha" kifejezésnek régente általánosabb 'vagyon' jelentése is volt... Bár tényleg nem lenne érthető, miért kellett volna ezt (a lábbeli kíséretében) a császárhoz vágni...
Ubriash, under the form of Buriash, is met with in a large number of proper names, Burnaburiash, Shagashaltiburiash, Ulamburiash, Kadashmanburiash, where the Assyrian scribe translates it Bel-matâti, lord of the world: Buriash is, therefore, an epithet of the god who was called Rammân in Chaldæa. The name of the moon-god is mutilated, and only the initial syllable Shi... remains, followed by an indistinct sign: it has not yet been restored.
hruscsov az ensz-ben,levett cipőjével verte az asztalt... életről-halálról... a világkereskedelem kézbentartásáról volt szó... minden marhájáról...vagyonáról.
Hasonló jelek, tamgák lehettek a régi magyar iudices regii által viselt idézőpecséten. Ezt a fémtárgyat a nyakukban hordták az említett „billogosok”, azaz királybírák, s eredetileg – főleg büntetőügyekben – az ispáni joghatóság alá nem tartozó népelemeket hívták vele perbe.
Obrusánszky Borbála írja:
„A magyar törvényekben szereplő királybírák idézőpecsétjéből a régészek eddig néhányat tártak fel. I. András idejéből két egyforma billog került elő. Szentesen előkerült Salamon király billoga, amely mára eltűnt, leírása viszont megtalálható a helyi múzeumban. Létezik egy Veszprémből származó, Szent Mihály arkangyalt ábrázoló billog, továbbá a XII. századból Lázár bíróé, sőt még III. Béla korából is találtak egyet. A fennmaradt példányok alapján megfigyelhetjük azt, hogy a billog fémből, bronzból, esetleg rézből készült, kör alakú volt, átmérője kb. 6 cm. Felső végén kis kampó volt található, amelyre zsinórt helyeztek, és azt az illetékes megbízottak nyakba akasztva hordták. A billogon általában ábrázolták a küldőt, így a királyi billogokon az adott király képmása szerepelt, míg az egyháziakon védőszentek. A Magyar Királyság törvényeiben szereplő billogot és az előkerült néhány példányt a magyar tudományos életben az 1930-as években Jakubovich Emil kapcsolta össze legelőször: ő állapította meg, hogy a billog szorosan kötődik a királybírói intézményhez, amely az Árpád-kor korai szakaszában működött …A nyelvészek szerint a »billog« szó eredete török, jelentése: jel, jelvény, vagy bélyeg. A billog szó a török nyelvekben változatos formában fordul elő. Ezeknek a változatoknak az alapja egy belge, alak lehetett, amely a mongol nyelvben is előfordul. A nyelvészeti kutatások kimutatták azt, hogy a szó máig előfordul, ’jel, jelkép’ értelemben … A formai hasonlóságokon kívül nincs más egyezés a nyugati pecsétnyomók és a bizánci ólombullák, függőpecsétek és a billog között. Sem Nyugat-Európában, sem Bizáncban nem használták ezeket a tárgyakat bírósági idézésre, tehát nem igazolt, hogy a billogos onnan eredt volna … Véleményem szerint a billog eredetét jóval keletebbre kell keresnünk, a magyarsággal több évszázadon keresztül szorosan kapcsolatban álló lovas nomád civilizáció körében. Ott ugyanis létezett egy olyan tárgy, amely mind formában, mind funkcióban megegyezik a billoggal. Ennek török neve a fent már említett belge, vagy általánosan ismert kínai nevén paizi, amely fontos szerepet töltött be a törzsek közötti kapcsolattartásban és a diplomáciában. A korai belső-ázsiai nomád államokban már az ókorban, a xiongnuk vagy ázsiai hunok idején is fejlett követküldési és hírközlő rendszert figyelhetünk meg. A hatalmas területen szétszórtan élő nomád pásztorok számára létfontosságú volt, hogy az információk gyorsan eljussanak a birodalom messzi területeire is. Az uralkodó parancsait megbízottai, küldöttei vitték szét a nomád állam területére. A követek kerek vagy ovális alakú tárgyat vittek magukkal, mely a források szerint fából, fémből illetve féldrágakőből készült. E tárggyal, vagyis belgével vagy paizival igazolták, hogy ők az uralkodó jogos küldöttei. A tárgy nagysága kb. 5-10 centiméter átmérőjű volt, méretben tehát egyezett a magyar billoggal. A táblán általában képi ábrázolás és írás is volt, utóbbi külön rendelkezett a követ céljáról, illetve néha szerepelt rajta a küldő neve és rangja. A xiongnu korból kínai források tudósítottak északi szomszéduk követküldési szokásairól. Laosan hun uralkodóról megörökítették azt, hogy követei egy írással ellátott 1,2 könyök nagyságú táblát vittek magukkal. A tábla felmutatásával a követek váltott hátashoz és élelemhez jutottak. A xiongnu vagy ázsiai hun korból a paizikról nemcsak történeti forrás tanúskodik, hanem tárgyi leletek is rendelkezésre állnak. Az 1970-es években H. Perlee mongol régész a Darhan város melletti haraa-goli hun leletek között öt olyan tárgyat talált, melyet paiziként azonosított. Ezekből négy jádéből készült, négyszögletes alakú volt, de egy fa paizit is feltártak. A tárgyak mindkét oldalán lyukak voltak, melyeket valószínűleg nyakba akasztva hordtak. Egyikük vésett mintájú volt, másik drágakő foglalatos, a többi három egyszerű, minta nélküli tárgy volt. Méretei különbőzek voltak, a legkisebb tárgy 5,3x3 cm, a legnagyobb pedig 16x8,1 cm volt. A kínai krónikák beszámolnak arról, hogy azok a közép-ázsiai népek, akik a Xiongnu Birodalom fennhatósága alá tartoztak, paizival ellátott követeket indítottak útnak. A paizi nemcsak bronzból, hanem bambuszból is készülhetett. Későbbi kínai krónikák a xiongnu utódairól, a topákról vagy tabgacsokról feljegyezték, hogy fejlett hírközlő rendszerrel rendelkeznek. Az uralkodó követe általában egy zsinórra fűzött pecsétfélét vitt magával a célállomásra, ahol azt felmutatta, igazolva személyét. A különböző nomád eredetű dinasztiák és a kínai államalakulatok állandó kapcsolatában használt tárgy annyira elterjedt Észak-Kínában, hogy amikor a VII. század elején létrejött egy egységes kínai birodalom, a Tang-dinasztia, akkor azt a tárgyat már az írástudók kínai találmánynak tartották. Bushell szerint Tang-korban hasonló paizikat használtak, ugyanazzal a funkcióval, mint a későbbi Mongol Birodalomban, és öt szó volt ráírva: »parancs a futó lovakhoz«. Ezt az okmány a Men-xia-sheng hivatal állította ki. A Belső-Ázsiát VI. század közepétől uraló türkök is használták a belge szót, bár tárgyi emlék a paizihoz hasonló tárgy használatáról az eddigi kutatásokkal nem kerültek elő. A Terhin-goli felirat nyugati oldalának második sorában megtalálható a belge szó, melyet Klyastorny ’jel’ értelemmel fordított le. Az ujgrok által 800 körül készített sine-uszui rovásfeliratban szintén szerepel a belge szó, ’jel’ értelemben. Theophanész krónikája a VIII. század elején a kazárokkal összefüggésben említ egy fontos méltóságnevet, amely kapcsolatban állhat a billogosokkal. A kazár területek kormányzóságában említ egy belgiči~balgiči nevet, amelyet Peter B. Golden a korai türk, ujgur belgü szóból eredeztet, ennek értelme: ’jel, szimbólum’, tehát a szó eredete ugyanaz, mint a magyar billogé. A szerző a belgiči~balgiči formára a következő jelentést adja: »a pecsét viselője, pecsétőr«. Golden magyarázatul hozzáteszi, hogy ez talán egy speciális cím lehetett, mint később a tamgači volt az Arany Hordában, aki egy különleges tárgyat, baysát hordott magával. Golden tehát indirekten utal a billog és a paizi esetleges kapcsolatára. A mongol rokonnyelvű kitaj államban a fent nevezett tárgyra már a kínai paizi szót használták, majd a XIII. századi mongol birodalomban geregeként is emlegették, bár személynévként megmaradt a belgü alak. Dzsingisz kán családjában ketten is viseltek a Belgühöz hasonló nevet. Egyik felmenője Belgünütej volt, aki feltehetően a X. század végén élt, másik pedig testvére, Belgütej. Mindkettő a belgü ragozott alakja. Igazából a mongol kortól van részletes leírás a paizi használatáról, ebből a korból maradt fenn a legtöbb belső és külső forrás magáról a tárgy használatáról, formájáról is. A nagykánok ezt a tárgyat a követküldésben és a közigazgatásban használták. Az uralkodók pontosan meghatározták, hogy a különböző formájú és anyagú tárgy közül melyik legyen katonai s melyik civil, diplomáciai felhasználású. A kán és kancelláriájának vezetője, valamint a közigazgatás vezetőinek volt joga ilyennel rendelkezni, és meghatározott feladatokkal követeket küldeni. A pontos meghatározás azért volt fontos, mert az állami követek a paizi felmutatásával ingyen vehették igénybe a birodalmi főutakon lévő postaállomások szolgáltatásait, a folyókon való díjtalan és gyors átkelést, és szabad bejárásuk volt a káni hivatalokba. Az Arany Horda kancelláriájában ezen tárgyat baysának, vagyis hatósági táblának nevezték, mely a paizi szó egyik változata. Összesen négy tábla maradt fenn az egykori részbirodalom területéről, és azok mindegyikére ujgur írásos mongol szöveg volt rávésve. Ezek az okmányoknak a használata a mongol világbirodalom bukása utáni években visszaszorult a helyi közigazgatás keretei közé. Az írásbeliség elterjedésével pedig a követek egyre inkább írásbeli üzeneteket közvetítettek, a paizi használata fokozatosan helyi keretek közé szorult vissza. Bár a tárgy használata megszűnt, a baysa név fennmaradt a Krími Kánságban, ahol négyzetes pecsétet, illetve függő pecsétet jelentett.”
Forrás:http://www.hunscience.com/magyartudomany/obrusanszkyborbala/cikk/abillogeskeletiparhuzamai.htm
A fenti idézettel kapcsolatban két dolgot szeretnénk megjegyezni.
1. Ha a kínai források a hun tanhu küldötteiről világosan állítják, hogy az általuk hordozott táblácskán rendszerint írás is volt, akkor nehéz elképzelni, hogy az írás tudománya Atilla korára a hunoknál feledésbe merült volna.
2. Tekintetbe véve a hunogur elem – és azon belül a hunok – meghatározó arányát a magyarság genetikai állományában, alapos okkal tételezhetjük fel, hogy a magyar köznép a Kárpát-medencében valaha széles körben ismerte és alkalmazta ezt az ősi írásformát.
3. Mivel a iudex regius (királybíró) intézménye – mely a méd-perzsa „király szemei” nevű tisztséggel, a frank missus dominicuséval és a britanniai utazóbírákéval mutat bizonyos fokú rokonságot – fokozatosan eltűnt a magyar jogéletből, okkal gondolhatunk arra, hogy a korábban széles körben használt hun írással is ugyanez történt.
4. Ma ősi, nem nyugati közvetítésű írást a Kárpát-medencében csak a székelyeknél találunk. A székelyek földrajzi elszigeteltsége, a magyar királyi központtól való térbeli távolsága s határőri kiváltságai világos magyarázatot adnak arra, miért éppen azon a területen maradt használatban gyakorlatilag a mai napig a rovásírás, mint ahogy ez teszi érthetővé azt is, hogy éppen itt és az erdélyi szászok területén (Universitas Saxonum) élte túl a királybírói tisztség a megyésispánok által történt fokozatos elsorvasztást.
(A képen: XVII–XVIII. századi magyar tulajdonjelvények)
A tamgák általában nem tekinthetők írásnak, csak preírásnak, azaz valami olyannak, ami hasonlít az íráshoz, de még nem az. Nem alkalmas elbeszélések írására.
A preírásra példa a közlekedési táblák jelkészlete, vagy a fejfáké. Néhány fontos dolgot közölni lehet vele, de összefüggő szövegek rögzítésére alkalmatlan, sőt általában nem is fonetikus a jel.
Egy nemzetségjelként használt tamga pl. ábrázolhat valamit (a nemzetség totemállatát, ősét, istenüket, az isten valamilyen jelképét stb.). Azonban a nemzetségi tamgának minden egyes ember esetében lehet valamilyen megkülönböztető vonással ellátott változata, hogy ne csak a nemzetséget, hanem a személyt is jelölje. Ebből a jelből aztán azonosítani lehet a nemzetséget is, meg a személyt is, de ennél többre feltehetően nem alkalmas.
A valódi írásokhoz általában nincs köze, vagy az alig észrevehető, jelentéktelen.
Azért előfordulhatnak közösen használt jelek, ha ugyanabból az ősvallási jelképből tamga is, meg írásjel is lett véletlenül. A tamgákkal azonban (szerintem) nem lehet írni a szó hagyományos értelmében. Olyan szerepet azonban elvileg elláthatnak az írásban, mint mondjuk a paragrafusjel a jogi szövegekben. Ha mondjuk egy emberről van szó a szövegben, akkor a neve helyett esetleg szerepelhetne a tamgája is.
"Amikor a császár megjelent az emelvényen, és barátságos hangon éppen megszólalni készült, s úgy akart hozzájuk beszélni, mint jövőben engedelmes alattvalóihoz, egyikük éktelen haragra lobbanva az emelvény felé hajította csizmáját, és ezt kiáltotta: marha, marha, ami nálik csatakiáltásként hangzik. Erre az egész gomolygó tömeg arrafelé tódult, és hirtelen magasba emelve a barbár zászlót, vad üvöltéssel egyenesen a császár felé rohant..."
Iráni eredetű a szarmaták csatakiáltása. Ennek hagyományozott marha alakja valószínűleg Ammianus egyetlen ránkmaradt kéziratának egy itáliai kurzív írással írt kódexről történt másolása során jött létre, amennyiben abban a g és a h összetévesztehető volt. Így eredeti alkja *marga lehetett. Ez a középperzsa marg 'halál' szó megfelelője, amelyhet az -a felkiáltás képző járult, tehát a jelentése *marga=halál (halál reá).
Vagyis a szarmata harcosok a császár felé átkozodva nem az értelmi képeségét vitatták, hanem a halálát kívánták. Erre a legszebb bizonyíték, hogy közvetlenül a csatakiálltás után meg is kezdődött a támadás, melyben majdnem a császár is életét veszítette!
Ammianus Marcellinusnál (XIX, 11, 10) olvasható az alábbi epizód:
Kr.u. 359-ben, amikor II. Constantiusrómai császár Acimincumban (Sirmium/Szerém közelében, a Száva mentén) beszédet mondott a meghódítottaknak, és az adózás ügye szóba került, az egyik új alattvaló polgár a császár irányába hajította csizmáját, és azt kiáltotta: „marha, marha”.
„Visoque imperatore ex alto suggestu iam sermonem parante lenissimum, meditanteque adloqui velut morigeros iam futuros, quidam ex illis furore percitus truci, calceo suo in tribunal contorto »marha marha«, quod est apud eos signum bellicum, exclamavit eumque secuta incondita multitudo vexillo elato repente barbarico ululans ferum in ipsum principem ferebatur.”
Forrás:http://www.forumromanum.org/literature/ammianus19.html
Magyarul:
Ammianus Marcellinus reánk maradt történeti könyvei I–II.; ford. Pirchala Imre; Bp., 1916–17 (Görög és latin remekírók)
Ammianus Marcellinus: Róma története; ford. Szepesy Gyula; Európa, Bp. 1993
Gyakran hibásan közlik egyébként az említett császár nevét. A 337–361 között augustusként uralkodó, sirmiumi születésű II. Costantiusról, és nem a bátyjáról, az augustusként 337–340-ig szereplő II. Constantinusról van szó.
Constantinus, aki 317-től 337-ig, atyja, Nagy Konstantin haláláig caesar – afféle alcsászár – volt, már 340-ben meghalt, így eleve nem is szerepelhetne Marcellinus leírásában. Az I. Konstantin halálakor történt osztozkodáskor különben is a nyugati részeket (Britanniát, Galliát és Ibériát) kapta, miközben a kárpát-medencei, illíriai területek –Itáliával és az afrikai provinciákkal egyetemben – a legkisebb fiú, Constans kezébe mentek át. (Constans 350-ben bekövetkező halálával nyílt meg az út Európában az eredetileg az ázsiai provinciákat birtokló középső fivér, II. Constantius előtt.)
Vajda és bojla Egy régi magyar méltóságnév eredetéhez
A vajda cím a középkori magyar történelem egyik fontos méltóságneve volt. Legelső írásos említése Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár nevéhez fűződik: "...Első vajdájuk nevéről Levediának neveznek, amely vajdát tulajdonnevén Levedinek, méltóságánál fogva pedig, miként az utána való többit is, vajdának hívtak."[1]
A szövegben valójában a "boebod" méltóságot a szakirodalom a magyar vajda méltóságnévvel hozta kapcsolatba. A vajda címről ezt követően sokáig nincs írásos forrásadat, bár a méltóság a későbbi magyar történelemben fontos szerepet játszott. A magyarok történelméről szóló külföldi források, és a hazai krónikák csak 1173. után említik, miután az írásbeliség meghatározóvá válik a magyar, majd az erdélyi közigazgatásban. Azokból kiderül, hogy a vajda Erdély első vezetője volt, aki több évszázadon keresztül irányította a térség civil és katonai közigazgatását. A magyar hadszervezetben pedig a naszádos vajda meghatározó jelentőségű volt.
A vajda szó eredetének vizsgálata
A szó etimológiáját, valamint a méltóság eredetét történészeink nem kutatták elég alaposan, ezt mutatja az, hogy az elmúlt évszázadban nem jelent ezzel kapcsolatos tudományos igényű publikáció. Új eredmények híján, máig elfogadott az a nézet, mely szerint a vajda méltóság a szláv vojvoda szóból ered, amely hadvezért jelent.
A tudományos publikációk alapján végigkövethetjük, miért tartják tudósaink a vajdát szláv eredetűnek. 1862-ben Joseph Budenz, németalföldi tudós írt egy recenziót Franz Miklosich tanulmányáról, aki a szláv és a magyar nyelvben meglévő közös szavakat sorolta fel. Ebben a listában szerepel a vajda, melyhez Budenz csak annyi magyarázatot fűzött, hogy a vajda az újszláv Vojvodinához hasonló.[2] Miklosich azonban nem ezt állította. Az eredeti cikkben ezt találjuk: "A vojevoda, a "boebod" a bizánciaknál a magyar vajdával összefüggésben a vojvoda előtt. Bartal I. 237. szerint herceg, vajvoda, vajda a prorex Oláhországban, és Moldvában és Erdélyben. Molnár szerint a román voevod, vojvod, vodi az albán vojvode a "boebod"-ból eredhet."[3] Bár maga Budenz csupán közreadta, nem elemezte a két nyelvben meglévő szavak eredetének körülményeit, de a későbbi nyelvészek már tudományos bizonyítéknak vélték a szerb tudós "műkedvelő" szóegyezéseit, és úgy hivatkoznak erre, mintha Budenz a vajda szó etimológiáját tisztázta volna.
A Czuczor-Fogarasi szótár is elfogadta azt a nézetet, mely szerint a szó szláv eredetű, melynek alapja a "boj" szógyök, amely harcot, háborút jelent. Ezt a két nyelvész a magyar baj szóval hozta összefüggésbe.[4] A könyvismertetőből így vált a nyelvészek számára tudományos eredmény, melyet a későbbiekben a magyar nyelvészek, köztük Melich János is, kritika nélkül átvettek, és meg sem próbáltak más megoldást keresni a szó valódi eredetére, hanem görcsösen ragaszkodtak ahhoz, hogy a vajda a szláv vojvoda szóból ered. Melich János néhány kis közleményben ugyan írt a vajdáról, de miután a szláv nyelvből nem tudta megmagyarázni a szó etimológiáját, ezért arra a következtetésre jutott, hogy a magyarba kerülő szláv szó az ófelnémet heri-zogo szó tükörfordítása lehet.[5] Melich később megjegyezte azt, hogy az ómagyar vojovoda alak részint vojvodává, részint vojavodává fejlődött. A nyelvész szerint a vojvoda "egyszerejtéssel" alakult át vajdává.[6] A későbbi "A magyar szavak szláv ...." c. könyvében már nem említi a vajdát. [7]
Janits Iván történész a vajda szó eredetét vizsgálva szintén annak szláv eredetet emelte ki. A szerző a következőket írja róla: "A vajda szó szláv alapszava a voje-voda, s ebből fejlődött ki a magyaros alak, a vajda. Jelentése: hadvezér. Nagyobb probléma, hogy melyik szláv néptől vették át őseink, mert jelenleg ez a szó megvan minden szláv nyelvben és dialektusban, sőt az óegyházi szlávban is megtaláljuk".[8] A szerző azonban tételének igazolására a tudományban meg nem engedhető eszközt vett igénybe. Lábjegyzetben egy ószláv forrásra hivatkozik, azonban ha megnézzük a hivatkozást, azt tapasztalhatjuk, hogy az nem ószláv szöveg, hanem Bíborbanszületett Konstantin görög nyelvű műve. A szerző tehát tételeinek bizonyítására a tények durva elferdítésével akart érvényt szerezni, ráadásul nem tudta bebizonyítani a szó szláv eredetét, mivel nem talált arra alkalmas ószláv forrást. Hóman Bálint Magyar történet c. művében elfogadta ezen álláspontokat, és a nyelvészeti véleményt a következőképpen foglalta össze: "A törzs élén a törzsfő, régi magyar nevén a hadnagy (szlávosan vojevoda, vajda) állt, aki vagy a többi nemzetséget leigázó, hatalmasabb nemzetség feje, vagy a nemzetségfők által maguk közül a szövetségkor megválasztott vezér"[9].
A második világháborút követő korszakban változatlan maradt a szó tudományos megítélése. Erdődi József az eddigi vizsgálatokhoz annyit tett hozzá, hogy elképzelhetőnek tartotta azt, hogy "a román voda "vezér" szó hangalakja szintén befolyásolta a magyar szó rövidülését.[10] Ezzel szemben áll azonban a történészi megállapítás, hogy a román vajdák éppen a magyar királyok hűbéresei voltak, tehát valószínűleg a méltóság eredete is a magyaroktól ment át a hűbéres román fejedelmekhez, és nem fordítva.[11]
A nyelvészeti eredményeket az 1970-es években a Történeti Etimológiai Szótár összegezte, amely szintén kritika nélkül átvette a vajda szóról alkotott elképzeléseket, és a szó közvetlen forrásának esetlegesen egy óorosz alakot véltek, bár magát a feltételezett alakot nem jelölték meg.[12] Nem is lehet megtalálni a vajda szót az óorosz nyelvben, hiszen a szó nincs meg abban, a méltóságnév pedig ismeretlen az orosz történelemben, legalább is a korszakkal foglalkozó monográfiák, de az etimolgiai szótár adatai nem említenek a vajdához hasonló méltóságot.[13]
A témával kapcsolatban nyelvészeink közül egyedül Németh Gyula turkológus nyilatkozott másképpen, bár ő magával a szó etimológiájával nem foglalkozott. A méltóságnévről ekként nyilatkozott: a "X. század erdélyi vajdái bolgár-török eredetűek és műveltségűek". [14] Ugyanő azt állítja, hogy a gyulák a honfoglalás előtt államfők, a honfoglalás után pedig ők az erdélyi vajdák.[15] Ezt az irányvonalat azonban - a történész Kristó Gyula kivételével - senki sem próbálta meg tisztázni. Kristó Gyula a vajdával kapcsolatban nagyon óvatosan fogalmazta meg véleményét, amely Németh Gyula megállapítását igazolta: "A vajda szó a magyarban szláv eredetű (felmerült óorosz, illetve bolgárszláv eredete), s ha nem is kizárt honfoglalás előtti átvétele, legalább annyi esélye van annak: a vajda elnevezés az erdélyi igazságszolgáltatás vezetőjére Erdély bennszülött szlávjaitól eredhet, akik akár óoroszok, akár - a régészeti adatok inkább ezt igazolják - bolgárok lehettek."[16]
A korai orosz méltóságnevek között azonban a vajda, vagy vojvoda nem szerepel , akkor leginkább az orosz bojár méltóság neve ismert, amely viszont nem tisztán orosz, hanem nagy valószínűséggel bolgár eredetű méltóságnév.[17]
A fenti példákból láthatjuk, hogy a magyar nyelvészek abból indulnak ki, hogy a vajda szó a vojevoda-ból keletkezett, de ennél alaposabb kutatást nem végeztek.
Tudósaink közül néhányan a fent idézett bizánci forrást sem kezelték kellőképpen. Győrffy György például azt állította, hogy bizánci követségbe ment Bulcsúnak szláv tolmácsa volt, és így került a szövegbe a boebod szó, holott erre semmilyen bizonyítékot nem mutat be. Ez a nézet sajnálatos módon úgy terjedt el a magyar történettudományban, mint pontos tény, holott csak egy alapok nélkül álló feltételezés volt. A feltevést egyébként Moravcsik Gyula bizantinológus nem tartotta reálisnak, de véleményét nem vették kellőképpen figyelembe. A bizánci forrásban egyébként egyetlen szó sem szerepel tolmácsokról. Véleményem szerint egyrészt a nomádokat állandó kémlelő bizánci udvarnál bizonyára voltak közvetlen, bizánci-magyar nyelvet beszélő tolmácsok. Másrészt, egy kétoldalú diplomáciai tárgyalásoknál mindkét félnek szokott lenni tolmácsa, és ebben az esetben nem az lehetett fontos, hogy a magyar Bulcsunak ki volt a tolmácsa, hanem, hogy bizánci oldalról ki fordított, mert végtére is a bizánciak jegyezték fel a szöveget.
A vojvoda és a vajda méltóságnév nyelvészeti szempontból külön kezelendő, bár a szó eleji "voj/boj" gyök (jelentése a bolgár etimológia szerint: vezető, főnök) megegyezik. Mivel magyar adatok nem tudnak kielégítő választ adni a szavak eredetére, ezért érdemes megnézni, hogy mit írnak róluk a szláv szótárak. Az Orosz etimológiai szótár "voini/ voina" címszava alatt azt találjuk, hogy a szó alapja egy "boj" ()tő. Ebből képzett formák között szerepel a vojvoda is.[18] Igazi megoldást a Bolgár etimológiai szótár adja meg. Eszerint a vojvoda egy nagyon régi, türk kor előtti bolgár méltóságnév, melynek gyöke a voj. Összetett jelentése: vezető.[19] A szótár leírja, hogy a "vodacs" vezetőt jelentett, szintén még a türk kor előtt. Történeti címszó alatt az áll, hogy a középkori szlávság vezetői címe lett, amely területi vezetőt jelentett. Ennek korát a XIV-XVI. századra helyezik.[20] A vojvoda szónak tehát gyöke a "boj" tő lehet, amely egyes vélekedések szerint harcost jelentett.
Ahogyan látjuk, a korábbi vélekedéssel ellentétben, a vojvoda szó nem szláv eredetű, hanem annál jóval korábbi eredetre nyúlik vissza: a lovas nomád népekhez, akik már a Kr. előtti évszázadokban is ezen a területen éltek, és ők egy sajátságos társadalomszervezetet hoztak létre.
A méltóságneveknél, de a korai kelet-európai népek történeténél nem árt figyelembe venni azon tényt, mely szerint a szláv népcsoportok legkorábban csak a Kr. u. VI. században jelentek meg, azt megelőzően mintegy kétezer évig különböző lovas nomád népek (szkíta, szarmata, hun, stb.) éltek, akik nagyon fejlett államszervezettel rendelkeztek. Valószínű, hogy a VI. században megjelenő, önáll államszervezettel nem rendelkező szlávok a már évezredek óta ott élt lovas nomád népek utódaitól vették át a hosszú idő óta kialakult rendszert, nem pedig fordítva. Őseink a kelet-európai sztyeppén minden bizonnyal közeli kapcsolatban éltek mind a különböző hun maradék népekkel, akik nem tűntek el nyomtalanul a pusztákon, hanem a későbbi törzsszövetségi rendszerekbe tagozódtak be. A térségben lévő nagy államok, mint az onogurok, mind a kazárok hasonló törzsi címeket, méltóságokat viseltek, ezért a magyar méltóságnevek a hun és a türk államszervezési örökség továbbvitelét tükrözik. A magyar történészek közül mára többen elfogadták azt a véleményt, hogy a magyar társadalomszervezet nomád alapon szerveződött meg. A nemrég elhunyt Kristó Gyula történész szerint: "A magyar nomádállam abba a fejlődési sorba illik, amely - egyéb előzményeket itt nem is említve - a Türk Kaganátussal vette kezdetét, s amelynek örökébe Ázsiában az ujgurok, majd a kirgizek, a kelet-európai steppén pedig a kazárok léptek.[21] Tehát Kristó is arra a következésre jutott, hogy a magyar társadalomszerveződési elemek az eurázsiai pusztát uraló korai nomád államokétól származtak.
Példák a vajda szóra
A vajda szó önálló alakban a Kárpát-medencében földrajzi névként, és személynévként is széles körben megtalálható. Ráadásul néhány történeti forrásban is szerepel a vajdához hasonló névalak, melyek éppen azt bizonyíthatnák, hogy a vajda szó nem a vojvodából ered, hanem önálló fejlődési útja volt. Az első latinul íródott magyar krónikák néhány érdekes adatot szolgáltatnak a vajda méltóságnév esetleges korai meglétéről. Anonymusnál található még egy, a vajdához hasonló méltóságnév. A forrás szerint a magyarokhoz csatlakozott hét kun vezér egyikét Vojtának, a másikat Bojtának hívták.[22] Mivel a forrásokban a személynév és a méltóságnév gyakran felcserélődik, érdemes lenne ezt az adatot összevetni a vajda szóval, nyelvészetileg ugyanis nagy hasonlóságot mutat. Mivel a forrás a kunok vezéreiről ír, még a méltóságnév feladatköre is megegyezik a vajdáéval, hiszen az a fejedelem utáni első rang volt. A Bojta és a Vojta szó a földrajzi névanyagban is szerepel: a Sár melletti Fehér megye déli sarkában lévő földnek a régi neve Boyta, mai neve Vajta.[23]
A korai, Árpád kori oklevelekben számos személynevet találunk, mely a vajdával mutathat hasonlóságot. 1193-ból Waioda név szerepel, míg 1214-ből a dobokai ispán, Voiouda volt. [24]
1200-ból találunk Voitha, Vaita , Voyta, sőt Boyta, Voita személynevet is. Az Árpád-kort követő oklevelekben a vajda a következő alakokban szerepel: 1337-ben woyda, 1366-ban woyada és 1409-től wayda. [25] Ezek az írásbeli alakok már egyértelműen a vajda szót adják vissza. Ugyanezt mutatják a régi magyar családnevek, ahol 1398-tól a vajda alak jelenik meg. [26]
A XIV. században összeállított Képes Krónika a vajdákkal kapcsolatban egy érdekes adattal szolgált: a XI. század közepén megemlített egy nagyhatalmú urat, a békési Vatát, akiről csupán annyit tudunk, hogy eredetileg Selus-ból, vagyis Békésből származott, és elég jelentős úr lehetett, hiszen elsőre jelentkezett, hogy támogassa András trónigényét, bár azzal a kikötéssel, hogyha visszatérhet ősei vallására.[27] A krónika szerint Vata biztatására kezdett az egész nép András mellé állni.[28] Érdemes lenne azt a továbbiakban alaposan megvizsgálni, hogy Vatának lehet-e valami köze a vajda méltósághoz? Ugyanis az ő területe közel esik a vajda által birtokolt terültekhez, ahol korábban Bojla zsupán is élt.
A bojla méltóságnévről
Az eurázsiai lovas nomád népek között van egy olyan méltóságnév, mely funkcióban és névalakban is hasonlít a vajda szóhoz: ez a "bojla/bujla". A méltóságnévvel nyelvészetileg foglalkozó Clauson szerint azok pontos feladatköre nem ismert, kivéve a proto-bolgároknál, ahol több feliratban is szerepel a szó. Clauson úgy véli, hogy a szó a hun korra nyúlik vissza[29]. Clauson ugyanott megjegyzi továbbá azt, hogy a méltóságnév kínai formáját eddig nem találták meg a türköket megelőző időszakban. Boodberg, amerikai sinológus a boila szó európai megfelelőjének a bojár szót tartotta.[30] Az viszont tény, hogy a türköknél a bojla már egy meghatározott feladattal rendelkező méltóság volt: bojla a kagán utáni legmagasabb cím lehetett, talán a keleti szárny vezetője lehetett. [31] Clauson úgy véli, hogy a méltóságnév kialakulási folyamata a korábbi évszázadokban mehetett végbe, tehát akár a hun korig is visszanyúlhat.[32]
Belső-Ázsiában a bojla szó első belső forrásként Tonjukuk türk feliratban tűnik fel: "Elteris kagán akarok lenni a bölcs Tonjukukkal, a bojla baga tarkannal az oldalamon."[33]
A Mongólia, Hövszgöl megye, Rincsenlumb járásnál lévő Orjuk sziklánál a mongol régészek egy két soros türk rovásírást fedeztek fel, melynek második sorában ezt olvashatjuk: " türk bojla tarkan hírneve".[34] Ezen kívül Bulgan megye, Szajhan járásnál talált felirat második sorában a bojla méltóságnév így szerepel: "Bojlo kutluk".[35]
Az ujgurokhoz köthető jenyiszeji sírfeliratban "icraki bojla" név szerepel, amelyet Thompsen a palota egyik belső tisztviselőjének tartott.[36] A szó megtalálható a klasszikus mongol nyelvben, ott kétféle - bojla és bojda - változatban, ráadásául jelentése: "az udvar házfelügyelője", ugyanazt, mint amit Thompsen az ujgur bojlának feltételezett.[37] Az ujgurokról szóló kínai forrásokban a bojla pei-lo néven fordul elő. Az első forrásokban megemlített ujgur bojla Ku-li volt, aki megölte az utolsó türk uralkodót, Tu-csueh-t és megalapította az ujgur államot. [38] A Hszin-Tang-su ezt örökítette meg: "A következő évben (745) Ku-li pei-lo[39] szintén megtámadta, és megölte a türk kagánt, Po-mei-t és elküldte Tun Cso tarkant az udvarba, hogy adót ajánljon fel. Az uralkodó kinevezte Pei-lo-t a Baloldali Bátor Testőrség nagy tanácsába, és megnagyobbíttatta területét széltében és hosszában."[40] Malov, orosz kutató szerint a bojla méltóságnév az ojrátoknál továbbélt elcsi bijla alakban.[41]
A Kárpát-medencében előkerült rovásírásos feliratok közül a nagyszentmiklósi kincs egyik csészéjén látható egy rovásírásos felirat, melyről Róna-Tas András a következőképpen nyilatkozott: "A 3. feliratban bukkant elő a Bojla / Bujla név vagy cím. Az első szó negyedik betűje összetettnek tűnik. Az ótörökben is előforduló cím régi alakja boyla lehetett, ebből a dunai bolgárban nyomon tudjuk követni a buyla - büle- pile fejlődést."[42] Ezzel szemben Dobrev, bolgár kutató a pile és a bojla méltóságnevet külön-külön kezeli.[43] Helimszkij, orosz uralista nyelvész szerint a nagyszentmiklósi feliraton a Bojla egy király nevét jelöli, és maga a felirat egy korai mandzsu-tunguz nyelvjárásban íródott.[44]
Az európai részen élő, régi lovas nomád gyökerekkel rendelkező bolgárok között egészen az érett középkorig megvolt a bojla méltóságnév, ezt bizonyítják a korai bolgár feliratok a Duna-mentén. A legkorábbi felirat Omurtag kán (814-831) idejéből való, aki ideje alatt Tukos volt a bojla, a legkésőbbi pedig Simeon cár( 893-927), majd Péter cár (927-969) korából maradt fent, amikor is Mostic volt a bojla. A hambarli dunai bolgár felirat tanúsága szerint az "etzirgou boilas" méltósága kán utáni második cím volt. A legmagasabb katonai rang a proto-bulgároknál a jobb vagy a bal szárny vezetője volt, amelyet a kán testvére töltött be.[45]A phillipi felirat azt állítja, hogy a bojla a kagán alá volt rendelve, és ez a méltóság hasonló a preszlávi feliratban is.[46]Besevlivev úgy gondolja, hogy a bojla nem csupán katonai feladatokat töltött be, hanem diplomáciai küldetést is ellátott, hiszen néhány külföldi követséget a bojla vezetett.[47] A bolgároknál a középkor folyamán is megtaláljuk a bojla alakot, vezetéknév formájában. A Boilas család fontos pozíciót töltött be a cári udvarban. A VIII. században egyikük a bizánci Irene császárnő alatt szolgált, majd egyik tagjuk a X. században katonai parancsnoki tisztet kapott. A Boilas, mint családnév egészen a XV. századig előfordul a forrásokban, tehát valóban jelentős családról volt szó. [48] Fehér Géza szerint a bolgár-török vezetőrend neve volt a boila. A kutató azt mondja, hogy a szó a későbbiekben a szláv fonetikának megfelelően bolja lett, majd a "valamihez tartozó" jelentésű -ar képzővel boljar. [49]
Peter Dobrev bolgár történész szerint a bolgárok felső vezetését hat bojla alkotta, akik a kán legfontosabb tanácsadói voltak. Dobrev kiemeli azt, hogy a kánnal együtt heten alkották az állam legfőbb vezetését.[50] Ez a felépítés nagyon hasonlít a korai magyarokéhoz, ahol szintén hét vezető törzs szövetsége hozta létre a magyar nomád államot.
A bojla cím leghosszabban a középkori bolgároknál követhető végig, ahol a Boilas fontos vezetéknév volt. A bojla eredeti alakjában helynévként az egykori gyulák központja, Fehérvár[51]közelében, valamint Erdély előterében maradt fenn. Az Al-Dunába ömlő Karasó patak vidékén, Krassó megyében van egy Bojla-Vojla szálláspár (ma: Vojlovica), amely Győrffy szerint eredendően a bojla ott-lakására enged következtetni. A Maros folyó felső vidékénél is található egy Vojla vagy Vajla (ma: vajola) falu. [52] Érdekes párhuzam az, hogy a fenti bojla méltóságnévre utaló helynevek az egykori erdélyi központok közelében maradtak fent, ott, ahol később az erdélyi vajda is székelt. A magyar történészek között ismert tény, hogy Erdély déli részén a bolgár-török műveltség sokáig fennmaradt, sőt a Gyulák uralma is mély nyomot hagyott. Az, hogy a bolgárok, valamint a gyulák mennyiben befolyásolták a későbbi állami berendezkedést, valamint a helyi, erdélyi közigazgatást, arról nincs elég forrásadatunk. Történészeink közül Győrffy György, Kristó Gyula szerint azok hatása jelentősnek mondható.
A bojlák erdélyi továbbéléséről Győrffy György István király és műve c. monográfiájában érdekes felvetést közöl. A tudós a Béla uralkodói személynevet nem a szláv belij fehér szóból, hanem a bojla méltóságnévből eredezteti.[53] Állítását egy bolgár Büla névre alapozza, aki a IX. században a bolgár uralkodócsalád egyik tagja volt. Győrffy azt írja: "A név a bolgár feliratban bilja, ez pedig a bolgár-török icsirgü bojla, vagyis a belső bojla méltóságnévvel azonos, így valószínűséget nyer az a névmagyarázat, mely szerint a Béla név a türk bojla cím elhasonult alakjából ered."[54] A bojla név tehát személynévként mindenképpen továbbélt a magyaroknál. Szintén Győrffy a nagyszentmiklósi kincsről azt állítja, hogy az Ajtony területén került elő, akit Bojla zsupán jogutódjának tartott. [55] Győrffy lehetségesnek tartotta azt, hogy a korai bolgár eredetű bojla méltóságnév továbbélt Erdélyben, amely egykor a bolgár birodalom része volt.
A vajda és a bojla összevetése
Most vizsgáljuk meg a vajda szó egy másik értelmezési lehetőségét. A vajda és a bojla szó valószínűleg közös "boj/voj" gyökre mennek vissza, amely megvan a vojvoda szóban is. A "boj/voj" gyök jelentését a különböző etimológiai szótárak ekként elemzik: Czuczor-Fogarasi szerint "harc, háború", és ezt a magyar baj szóval hozzák összefüggésbe,[56] ezt erősíti meg Font Márta is a bojár szóval kapcsolatban.[57]
Az orosz etimológiai szótár szerint a "boj" szótő jelentése: vezető.[58] Erre a fenti idézett orosz és bolgár etimológiai szótárak is ezt erősítik meg. A régi török etimológia szótárban a "boj" szótő jelentése: "emberek csoportja, törzs, nemzetség".[59] Czeglédi Katalin nyelvész úgy véli, hogy a fent említett "boj" szógyök a "fej" szavunkkal hozható össze, és a vajda méltóságnév eredendően főnököt jelent. Ezt az álláspontot támasztja alá a Czuczor-Fogarasi szótárban talált adat, amely szerint némely magyar vidéken a kaszások, vagy a szőlőművesek előmenőit, vagyis fejeit vajdának hívják.[60] Minden bizonnyal a vajda szó gyöke a "woj", illetve a "boj" lehet, és az utána lévő "ta/te, da/de" nagyon régi képzőnek számít. Ugyanez állhat a bojla szóra, ahol a gyök szintén a "boj"/ "woj" lehet, csak utána egy "l" képző állhatott. A "boj" szótő egyébként több olyan kelet-európai méltóságnévben szerepel, melyet régen még szláv eredetűnek tartottak, de ma már a külföldi nyelvészek is többnyire azokat a régi török nyelvekből magyarázzák. Ilyen a bojár, mely az oroszban bolgár eredetű méltóságnév[61], vagy a bujruk türk méltóságnév, mely parancsnokot jelent.[62] A "boj" szótőre kutatók "nagy, gazdag, nemes" jelentést adják.[63]
A nyelvészeti egyezésen túl a bojla és a vajda feladatköre is nagyban megegyezik. Dobrev, bolgár akadémikus kutatásaiból tudjuk, a korai bolgár társadalomszerveződésben hat bojla és a kán, tehát hét ember alkotta az ország vezetését, csakúgy, mint nálunk hat vajda és az első vajda irányította a magyar törzseket az etelközi vérszerződés előtt. A későbbiekben a vajda hagyományos feladatköre is megmaradt: a hazai forrásokban a magyar fejedelemség keleti határvidékén, Erdélyben vált kiemelkedő fontosságú méltósággá, ami megfelel a nomád keleti szárny felosztásának, ami már a hun kortól a nomád állam legfontosabb területe volt. A bolgároknál a bojla szintén a keleti szárnyat igazgatásával volt megbízva. Érdekes lehet a vajda és a bojla párhuzam, hiszen a bojlák általában a káni nemzetség tagjai közül kerültek ki. A középkori magyar állam dinasztikus ország felosztási rendjében az erdélyi vajda általában az ifjabb király, tehát a trónörökös.[64] Ebben az esetben a vajda címmel - funkció alapján - ismét párhuzamban állítható.
A vajda méltóság csak az erdélyi gyula bukása jelenik meg. Azt írásos források hiánya miatt nem tudhatjuk, hogy a gyula mellett megvolt-e a vajda rang, hiszen a források minderről nagyon szűkszavúan nyilatkoznak.
A vajda méltóság Erdélyben
A középkori Magyar Királyságban a vajda a király hatalom képviselője volt az erdélyi területeken: katonai, bíráskodási és közigazgatási jogkörrel rendelkezett. A vajda cím az oklevelekben csak a 12. század legvégén tűnik fel, azelőtt 1177-ben, illetve 1183-ban fehérvári ispánként szerepel. 1193-ban wajoda-ként emlegetik, majd 1200-ban voiouda alakban szerepel. A vajdát még két ízben (1200, 1201) említik egyben fehérvári ispánnak,azután csak vajdának.[65]
Erdély egész területének vajdai igazgatás alá jutása 1263-ban fejeződött be, a vajdai és a szolnoki ispáni tisztség végleges egyesítésével. A középkor folyamán megfigyelhetjük azt, hogy a vajdát mindig a király nevezi ki. Fennhatósága alá tartozik hét erdélyi vármegye.
Miután a korai központi magyar királyság igazgatásáról is csak töredékes anyagok állnak rendelkezésre, ezért az ország egyik peremkerületéről, amely nem tartozott közvetlenül a király igazgatása alá, még kevesebb írásos adatunk lehet. Az államalapítás után a latin nyelvű írásbeliség csak néhány egyházi, vagy központi királyi területre korlátozódott, de ott sem vált általánossá, a vidéki népek igazgatásában pedig egészen a késő középkorig a szóbeliség volt döntő, ezért számos régi méltóságról, így a vajdáról alig van adatunk. Ezért történészeink között megoszlanak a vélemények, hogy vajon a vajda méltóság mikor jött létre. Kristó Gyula azt a nézetet vallja, hogy a vajda már a Szent István-i államszervezéskor szerephez jutott, Makkay viszont azt állítja, hogy a gyula méltóságnevet a XI. század legelején a vajdával helyettesítették.[66] Janits Iván viszont csak III. Béla korától datálja a vajdai méltóságot, amikor az feltűnik az írásos dokumentumokban. Győrffy György szerint Szent István alatt az "országok" élére kinevezett dux-ok[67] kerültek, ez csak egy helyen Erdélyben állandósult a vajdai méltóság alakjában.[68] Ugyanő az erdélyi közigazgatásról megjegyzi, hogy a latin princeps cím 1111-ben az erdélyi vajda címe volt, ugyanezt 1200-től woyauoda alakban írták le.[69]
Krónikáink közül a XIV. században összeállított Képes Krónika feljegyezte azt, hogy Gyula bukása után Szent István Erdélyt nem olvasztotta be a királyi közigazgatás keretei közé, hanem meghagyta különállását, úgy, hogy annak irányításával egyik rokonát, Erdőelvi Zoltánt bízta meg.[70] Győrffy György őt tartotta az első vajdának,[71] bár arra, hogy Zoltán valóban a vajda címet viselte, nincs minden kétséget kizáró írásos bizonyíték.
Az Erdélyi Okmánytár adatai szerint 1214-ben a dobokai ispán, Voiouda[72], seregszemlét tartott, ugyanott található egy másik adat 1219-ben egy Voiauoda nagyúrról, mindkettőt a forrást elemzők Vajdának értelmeztek.[73] 1296-ban egy bizonyos Ladislav woyuode-ről adnak hírt a források. [74] A források tanúsága szerint az első, név szerint ismert vajda Leustachius volt, aki III. Béla idején vezetett hadat.[75]Írott források a XIII. századtól említik meg a vajdákat, és a század végétől már nevüket pontosan ismerjük. 1222-1234. között a királyi oklevelek méltóságsorrendjében nem szerepel a vajda, ugyanekkor viszont az ifjabb király tisztviselői között találjuk.[76] Janits úgy látja, hogy a vajda a XIII-XIV. században a királyi herceg embere volt, és a herceg nevezte ki erre a tisztségre.[77]
A méltósággal még a XVI. század második felében találkozhatunk. Amikor Báthori Istvánt 1575-ben lengyel királlyá választották, akkor ő távollétében vajdákra bízta a kormányzást. 1594-től azonban a cím megszűnt létezni, helyét a fejedelem váltotta fel.
A szó a XVI-XVII. században - a hajdúk és a naszádosok hatására - katonai rangként terjedt el Magyarországon, ritkábban a várkapitányok is használták ezen címet.
Miután a vajda eredeti feladatkörét elvesztette, a szó vezetéknévként, illetve földrajzi névként élt tovább a magyar nyelvben. Erdély területén, több megye területén találunk vajdával kapcsolatos helyneveket: Vajdafalu, Vajdafalva, Vajdaháza, Vajdahomok, Vajdahunyad, Vajdakamarás, Vajdakúta, Vajdarécse, Vajdaszeg, Vajdaszentivány.[78]Kázmér Miklós családnevi szótárában a Vajda családnévként 1415-ben tűnik fel először, Vajdai alakban viszont már 1398-ban. 1423-ból ismert egy Waytha alak is.[79]
Fehértői Katalin által összegyűjtött Árpád-kori személynevek között 1193-ból tláljuk a Waioda-t, 1200-ból pedig Voita, Voitha, Vaita alak fordul elő. A személynévtár külön érdekessége, hogy 1209-ben volt Boila név is, amely a türk bojla-val mutat egyezést.[80]
Összegzés
A vajda méltóságnév eredetét sem a nyelvészeti sem a történettudományi kutatás nem tisztázta kellőképpen. A problémát az adja, hogy a szláv és a török jelentés egybeesik, és a szót a törökből is le lehet vezetni, sőt a mongolban meglévő adat az utóbbi oldalt erősíti meg.
Irodalom:
BELLUS, Ibolya, (ford) 1986. Képes Krónika. Besevliev, V. 1955. What was the title etzirgou boilas in the protobulgarian inscriptions? In: Byzantinoslavica. XVI. Prague. 120-124. BOLD, L. 1990. BNMAY-in nutag dahi hadni bichees. Ulaanbaatar. BUDENZ, József 1862. Könyvismertetés Lexicon Palaeoslavenico Latinum, emendatum auctum. In: Nyelvtudományi Közlemények, 1. 306-316. CLAUSON, George 1972. An Etimological dictionary of Pre-thirteenth century Turkish. Oxford. ZUCZOR, Gergely - FOGARASI, János 1874. A magyar nyelv szótára. Budapest, Thenaeum. DOBREV, Peter 1995. Ezikyt na Asparukhovite i Kuberovi bylgari, Rechnik i Grammatik. Sofia DUVANDIH, Catherine 1998. A román nép története. Maecenas. Budapest. ERDŐDI, József Egyszerejtés, vagy címrövidülés. In: Magyar Nyelv, 71. 60-61. FEHÉR, Géza 1940. A bolgár-törökök szerepe és műveltsége. Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda. FEHÉRTÓI, Katalin, 2004. Árpád-kori személynévtár (1000-1301) Akadémiai Kiadó, Budapest. FONT, Márta 1998. Oroszország, Ukrajna, Rusz. Budapest. GABAIN, von A. Alttürkische grammatik. 3. auflage. Otto Harrassowitz. Wiesbaden. GOLDEN, Peter B. 1980. Khazar Studies. Budapest GYŐRFFY, György 1972. Az Árpád-kori szolgálónevek kérdéséhez. In: Történeti Szemle, 312-320. GYŐRFFY, György 1977. István király és műve. Bp. GYŐRFFY, György (szerk.) 1986. A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Bp. HELLER, Mihail 2000. Az Orosz birodalom története. I. Osiris Kiadó, Budapest. JANITS, Iván 1912. Az erdélyi vajdák igazságszolgáltató és oklevéladó működése 1526-ig. KAZHDAN, Alexander, P.(Ed.) 1991. The Oxford Dictionary of Byzatinum. Oxford. KÁZMÉR, Miklós 1993. Régi magyar családnevek szótára. XIV-XVI. század. Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest. KÉPES Krónika 1988. Budapest, Európai Könyvkiadó. (Ford: Bellus Ibolya) KRISTÓ, Gyula 1988. Erdély a XI-XIII. századi történetéhez. In: Tanulmányok Erdély történetéből. Szerk. Rácz István. 60-65. Debrecen. KRISTÓ, Gyula 1999. A tizenegyedik század története. Budapest. KRISTÓ, Gyula (szerk.) 1994. Korai történeti lexikon. IX-XIV. század. Budapest LESSING, Ferdinand 1960. Mongolian-English Dictionary. Bloomington. MACKERRAS, Colin (szerk.) 1972. The Uighur Empire according to the Tang Histories. A Study in Sino-Uighur relations. 744-840. Australian National University Press. Canberra. MAKKAY, János - MÓCSY, András (szerk.) 1988. Erdély története I. A kezdetektől 1606-ig. Akadémiai Kiadó, Budapest MALOV, Sz. 1951. Pamjatniki drevnetjurszkoj piszmennoszty. Moszkva-Leningrád. MELICH, János 1921. Néhány szó magyarázata . In: Magyar Nyelv, 17. MELICH, János 1933. Adalékok az egyszejtéshez. In: Magyar Nyelv, 29. 269-274. 1988. Erdély története I. kötet. MIKLOSICH, Franz 1872. Die Slavischen Elemente im Magyarischen. In: Denkschriften. Philosophisch-historische Classe. Wien, 1-75. MIKOS, József A fehérvári keresztesek 1193. évi oklevele. In: Magyar Nyelv, 31. 288-309. MORAVCSIK, Gyula 1988. Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai. Akadémiai Kiadó, Budapest. NÉMETH, Gyula 1991. A honfoglaló magyarság kialakulása. Budapest. RÁCZ, Lajos 1992. Főhatalom és kormányzás az Erdélyi Fejedelemségben. Akadémiai Kiadó, Budapest RÓNA-Tas, András 1985. A szarvasi tűtartó felirata. In: Nyelvtudományi Közlemények 87:1, 225-248. BENKŐ, Lóránd 1976. TESZ. Történeti Etimológiai Szótár. III. Budapest, Akadémiai Kiadó. VARGA, János (szerk.) 1997. Erdélyi okmánytár I. 1023-1300. Forráskiadványok. Akadémiai Kiadó, Budapest. VERNADSKY, G 1955. Ancient Russia, A History of Russia. The Murray Printing Co. Forge Village. [1] Moravcsik, 1988. 42. [2] Budenz, 1862. 313. [3] Miklosich, Franz, 1872. 74. 910. szószedet. [4] Czuczor-Fogarasi, 1974. 743. [5] Melich, 1921. 145. [6] Melich, 1921. 147. [7] [8] Janits, 1912. 8. [9] Hóman, 1935. 97. [10] Erdődi, MNY, 70. 61. Kristó Gyula ezzel szemben azt állítja, hogy a vajda méltóságot a magyaroktól vették át a románok. Kristó, 1988. 61. [11] Duvandih, 1998. 47. [12] TESZ III. 1070. [13] [14] Németh, 1991. 250. [15] Németh, 1991. 238. [16] Kristó, 1988. 61. [17] Vernadsky, 1955. 55. [18] Preobrazsenszkij, 1959. 90. [19] Recsnij na bilgarszkij jezik. 1979. Tom.II. 348. [20] Recsnij na bilgarszkij jezik. 1979. Tom.II. 348. [21] Kristó, 1999. 22. [22] Győrffy, 1986. 170. (Anonymus: Gesta Ungarorum) [23] Németh, 1991. 282. Pais, 1926. 147. [24] Fehértői, 2004. 824. [25] Hornyánszky, 1902-1906. 1050. [26] Kázmér, 1993. 1113-1115. [27] Képes Krónika. 82. [28] Képes Krónika. 82. [29] Clauson, 1972. 385. [30] Boodberg, 1979. 246. [31] Clauson, 1972. 385. [32] A legújabb mongol régészeti eredmények, és a kínai források szerint az északi hunok maradékai még a Kr. u. 5. században a mongol pusztákon éltek, birodalmukat csak a zsuanzsuanok döntötték meg Selun kán (402-410) alatt. [33] Győrffy, 1986. 70. 6. sor [34] Bold, L. 1990. 80. [35] Bold, L. 1990. 89. [36] Besevliev, 1955. 124. [37] Lessing, 1960. 113. [38] Xin Tang-shu. 217. 217 A. 3a. In: Mackerras, 1972. 55. [39] Mackerras a pei-lo címet kagánnak értelmezi. [40] Mackerras, 1972 55. [41] Malov, 1951. 372. [42] Róna-Tas, 1985. 245. [43] Dobrev, 1995. [44] Helimszkij, 2000. 275. [45] Besevlivev, 1955. 121. [46] Besevlivev, 1955. 121. [47] Besevlivev, 1955. 124. [48] Kazhdan, 1992. 302. [49] Fehér, 1940. 103. [50] Dobrev, 1995. 34. [51] Mikos, 297. A fehérvári keresztesek oklevelében szereplő wajoda személynév ma a Vajd-hegyben őrzi nevét. Előfordul továbbá Voyda személynév és Voyda birtoknév [52] Győrffy, 1977. 165. [53] Győrffy, 1977. 456. [54] Györffy, 1977. 98. [55] Győrffy, 1977.165. [56] Czuczor-Fogarasi, 1874. 743. [57] Font, 1998. 82. A szláv etimológia szerint a bol, vagy a boj szótőből származik, és harcost jelent. A török nyelvből való származtatás esetén a bojár szó jelentése: "nagy, gazdag, nemes." [58] Preobrazsenszkij, 1959. 90. [59] Hadeljev, B. M- Naszilov, D.M - Tenisev, E. P - Serdak, A, M (szerk), 1969. 110. [60] Czuczor-Fogarasi, 1974. 743. [61] Vernadsky, 1955. 56. [62] Clauson, 1972. 387. [63] Font, 1998. 83. [64] Kristó (szerk), 1994. 707. [65] Makkay, 1988. 285. [66] Makkay, László, 1988. 283. [67] Nem tudhatjuk, hogy a latin dux méltóságnév alatt milyen magyar méltóságnév rejtőzött. [68] Győrffy, 1977. 521. [69] Győrffy, 1977.467. [70] Képes Krónika. 78. [71] Győrffy, 1977. 136. [72] Varga (szerk), 1997. 141. [73] Varga (szerk), 1997. 149. [74] Varga (szerk), 1997. 310. [75] Janits, 1912. 7. [76] Szentpétery, 580-602. sz. [77] Janits, 1912. 12. [78] Czuczor-Fogarasi, 1874. 743. [79] Kázmér, 1993. 1113-1115. [80] Fehértói, 2004. 824-825.
Ezekkel a szarmata tangákkal kapcsolatban több kérdés is fölvetődik.
Írásnak lehet-e tekinteni őket? Volt-e a szarmatáknak másfajta írásrendszerük (a tamgák és a görög betűs írás mellett)?
Másfelől joggal hivatkoznak arra egyesek, hogy bizonyos szarmata tömegek alapvető szerepet játszottak a mai magyarság néppé alakulásában, már csak azért is, mert antropológusaink (Kiszely, Henkey stb.) a szarmaták és az Árpád-féle magyarság csontanyaga között döbbenetes hasonlóságokat ismertek fel. (Tóth Tibor antropológus már 1971-ben megállapította: „A honfoglaló magyarok a Kr. előtti VI. századtól a Kr. utáni IV. századig fennállt szkíta-szarmata birodalom egykori népeivel olyan embertani hasonlóságot mutatnak, amelyet nem lehet kimutatni az Urál mentén élt népek ugor ágánál”.)
És mi a helyzet a jászok meg a római kori jazygok csontanyagának, régészeti hagyatékának az összehasonlításával?
Örömmel olvasnám a Szarmata nevű hozzászóló beszámolóit is azokról a tapasztalatairól, melyeket a szarmata ásatásokon szerzett.
"A párthus népnév iráni etimológiája azonban csak egynek tűnik a lehetségesek közül."
Nem etimológia volt, csak megjegyzés arra vonatkozóan, hogy a Szászánida időkben használt "pehlevi" nyelv elnevezését az óperzsa "Parthava-" területnévből származtatják.
A párthus népnév iráni etimológiája azonban csak egynek tűnik a lehetségesek közül. Az ehhez hasonlókkal tele van a padlás.
A sumer szubar névvel való összevetése is meglepő, de talán a parthus első szótagja és a szubar utolsó szótagja valóban rokonságban állhat egymással. A magyar part ugyanis egy kiemelkedő, földből, kőből álló képződmény. A sumer bar pedig földhányást jelent, azaz nem állnak távol egymástól.
"Az ismert Dura városbeli falfirkát kellett egyebek mellett felhoznom ezen állítása cáfolatául, igazolva egyúttal a középkori európai lovagi intézmény parthus eredetét."
Provó Jordanest idézi az 50 000 éves magyar írásbeliség rovatban:
„Vesosis, az aegyptusiak királya, … csaknem egész Asiát uralma alá vetette, s arra kötelezte, hogy kedves barátjának, Sornusnak, a médek királyának adót fizessen. Hadseregéből akkor néhányan a győztesek közül megtekintették az alávetett, mindenben bővelkedő provinciákat, s elhagyván az övéik csapatát, önként Asia területein maradtak …Az ő nevüktől, illetve nemzetségüktől származtatja Pompeius Trogus a parthusok törzsét …Ebből következően a mai napig is szkíta nyelven a szökevényeket parthusoknak nevezik.”
Megjegyzéseink a Provó által emlegetett 'pártos, pártütő' etimológiához:
Pahlavi, pehlevi: An Iranian language used in Persia during the reign of the Sassanids.
Etimológiája: Persian pahlawī, from Pahlav, Parthia, from Old Persian Parthava-.
Forrás:http://www.bartleby.com/61/32/P0013200.html
Az óperzsa ékiratokban tehát Parthava(Parθava) alakban fordul elő a területnév, ami viszont a szumír „Szubur-ki”, „Szubar-ki” toponímákhoz áll közel, s ezekben nem nehéz felismerni az sz-elővetést.
A Parthava>Pahlav alakoknál metatétikus jellegű hangzócsere (vö. pl. bishop–püspök) és r–l átmenet történt.
Nézzük azonban, mit ír róluk Iustinus (XLI, 1–3):
„A parthusok, akik kezében most – miután szinte megosztoztak a földkerekségen a rómaiakkal – a Kelet fölötti uralom van, a szkíták száműzöttei voltak. Ezt a nevük is nyilvánvalóvá teszi, mert scytha nyelven a száműzötteket »parthus«-oknak mondják …Scythiából belső lázongások folytán űzték ki őket; ekkor titokban Hyrcania meg a dahák, apartanusok és margianusok népei között elterülő pusztaságokat foglalták el …Nyelvük a scytha és a méd nyelv között középen foglal helyet: e kettőnek a keveréke. Ruházatuk egykor saját divatjuk szerint volt; mióta bevonult hozzájuk a gazdagság, olyan, mint a médeké: pompás és redőkbe szedett. Fegyverzetük ősi és scythaforma …A harc náluk abban áll, hogy lovaikon előreszáguldanak, majd hátat fordítanak az ellenségnek; gyakran színlelik a megfutamodást, hogy ezzel üldözőiket elővigyázatlanabbakká tegyék …Gyakran a küzdelem legnagyobb hevében hagyják ott az ütközetet, majd kevéssel utóbb, futtukban újra kezdik a csatát, úgyhogy amikor az ember azt hinné, hogy már legyőzte őket, éppen akkor kell a legnagyobb veszéllyel szembenéznie. Nekik is meg a lovaiknak is pikkelyes vért szolgál védelmül, mely a lovat és lovasát egész testén befedi …minden egyes férfinak több felesége van …Minden időben lovon járnak: lovon mennek a csatába, lovon a lakomára, lovon hivatalos és magánügyek intézésére; lovon álldogálnak, kereskednek és beszélgetnek …Az érzéki élvezetekben mértéktelenek…” (Horváth János ford.)
Érdemes megfigyelni, hogy Iustinus félreérthetetlenül nehézpáncélos lovasokról (cataphractusokról) beszél a parthusoknál, ami azért is fontos, mert egy Ftonyo nevű hozzászóló nagyképűen Szászánida eredetűnek mondta a vértes nehézlovasságot pár hónapja a Kik voltak a szkíták? topicban. Az ismert Dura városbeli falfirkát kellett egyebek mellett felhoznom ezen állítása és a középkori európai lovagi intézmény parthus eredetének igazolására.
Latin kurzív h az 1–4. századból
Latin kurzív g az 1–4. századból
Hasonló jelek, tamgák lehettek a régi magyar iudices regii által viselt idézőpecséten. Ezt a fémtárgyat a nyakukban hordták az említett „billogosok”, azaz királybírák, s eredetileg – főleg büntetőügyekben – az ispáni joghatóság alá nem tartozó népelemeket hívták vele perbe.
Obrusánszky Borbála írja:
„A magyar törvényekben szereplő királybírák idézőpecsétjéből a régészek eddig néhányat tártak fel. I. András idejéből két egyforma billog került elő. Szentesen előkerült Salamon király billoga, amely mára eltűnt, leírása viszont megtalálható a helyi múzeumban. Létezik egy Veszprémből származó, Szent Mihály arkangyalt ábrázoló billog, továbbá a XII. századból Lázár bíróé, sőt még III. Béla korából is találtak egyet. A fennmaradt példányok alapján megfigyelhetjük azt, hogy a billog fémből, bronzból, esetleg rézből készült, kör alakú volt, átmérője kb. 6 cm. Felső végén kis kampó volt található, amelyre zsinórt helyeztek, és azt az illetékes megbízottak nyakba akasztva hordták. A billogon általában ábrázolták a küldőt, így a királyi billogokon az adott király képmása szerepelt, míg az egyháziakon védőszentek. A Magyar Királyság törvényeiben szereplő billogot és az előkerült néhány példányt a magyar tudományos életben az 1930-as években Jakubovich Emil kapcsolta össze legelőször: ő állapította meg, hogy a billog szorosan kötődik a királybírói intézményhez, amely az Árpád-kor korai szakaszában működött …A nyelvészek szerint a »billog« szó eredete török, jelentése: jel, jelvény, vagy bélyeg. A billog szó a török nyelvekben változatos formában fordul elő. Ezeknek a változatoknak az alapja egy belge, alak lehetett, amely a mongol nyelvben is előfordul. A nyelvészeti kutatások kimutatták azt, hogy a szó máig előfordul, ’jel, jelkép’ értelemben … A formai hasonlóságokon kívül nincs más egyezés a nyugati pecsétnyomók és a bizánci ólombullák, függőpecsétek és a billog között. Sem Nyugat-Európában, sem Bizáncban nem használták ezeket a tárgyakat bírósági idézésre, tehát nem igazolt, hogy a billogos onnan eredt volna … Véleményem szerint a billog eredetét jóval keletebbre kell keresnünk, a magyarsággal több évszázadon keresztül szorosan kapcsolatban álló lovas nomád civilizáció körében. Ott ugyanis létezett egy olyan tárgy, amely mind formában, mind funkcióban megegyezik a billoggal. Ennek török neve a fent már említett belge, vagy általánosan ismert kínai nevén paizi, amely fontos szerepet töltött be a törzsek közötti kapcsolattartásban és a diplomáciában. A korai belső-ázsiai nomád államokban már az ókorban, a xiongnuk vagy ázsiai hunok idején is fejlett követküldési és hírközlő rendszert figyelhetünk meg. A hatalmas területen szétszórtan élő nomád pásztorok számára létfontosságú volt, hogy az információk gyorsan eljussanak a birodalom messzi területeire is. Az uralkodó parancsait megbízottai, küldöttei vitték szét a nomád állam területére. A követek kerek vagy ovális alakú tárgyat vittek magukkal, mely a források szerint fából, fémből illetve féldrágakőből készült. E tárggyal, vagyis belgével vagy paizival igazolták, hogy ők az uralkodó jogos küldöttei. A tárgy nagysága kb. 5-10 centiméter átmérőjű volt, méretben tehát egyezett a magyar billoggal. A táblán általában képi ábrázolás és írás is volt, utóbbi külön rendelkezett a követ céljáról, illetve néha szerepelt rajta a küldő neve és rangja. A xiongnu korból kínai források tudósítottak északi szomszéduk követküldési szokásairól. Laosan hun uralkodóról megörökítették azt, hogy követei egy írással ellátott 1,2 könyök nagyságú táblát vittek magukkal. A tábla felmutatásával a követek váltott hátashoz és élelemhez jutottak. A xiongnu vagy ázsiai hun korból a paizikról nemcsak történeti forrás tanúskodik, hanem tárgyi leletek is rendelkezésre állnak. Az 1970-es években H. Perlee mongol régész a Darhan város melletti haraa-goli hun leletek között öt olyan tárgyat talált, melyet paiziként azonosított. Ezekből négy jádéből készült, négyszögletes alakú volt, de egy fa paizit is feltártak. A tárgyak mindkét oldalán lyukak voltak, melyeket valószínűleg nyakba akasztva hordtak. Egyikük vésett mintájú volt, másik drágakő foglalatos, a többi három egyszerű, minta nélküli tárgy volt. Méretei különbőzek voltak, a legkisebb tárgy 5,3x3 cm, a legnagyobb pedig 16x8,1 cm volt. A kínai krónikák beszámolnak arról, hogy azok a közép-ázsiai népek, akik a Xiongnu Birodalom fennhatósága alá tartoztak, paizival ellátott követeket indítottak útnak. A paizi nemcsak bronzból, hanem bambuszból is készülhetett. Későbbi kínai krónikák a xiongnu utódairól, a topákról vagy tabgacsokról feljegyezték, hogy fejlett hírközlő rendszerrel rendelkeznek. Az uralkodó követe általában egy zsinórra fűzött pecsétfélét vitt magával a célállomásra, ahol azt felmutatta, igazolva személyét. A különböző nomád eredetű dinasztiák és a kínai államalakulatok állandó kapcsolatában használt tárgy annyira elterjedt Észak-Kínában, hogy amikor a VII. század elején létrejött egy egységes kínai birodalom, a Tang-dinasztia, akkor azt a tárgyat már az írástudók kínai találmánynak tartották. Bushell szerint Tang-korban hasonló paizikat használtak, ugyanazzal a funkcióval, mint a későbbi Mongol Birodalomban, és öt szó volt ráírva: »parancs a futó lovakhoz«. Ezt az okmány a Men-xia-sheng hivatal állította ki. A Belső-Ázsiát VI. század közepétől uraló türkök is használták a belge szót, bár tárgyi emlék a paizihoz hasonló tárgy használatáról az eddigi kutatásokkal nem kerültek elő. A Terhin-goli felirat nyugati oldalának második sorában megtalálható a belge szó, melyet Klyastorny ’jel’ értelemmel fordított le. Az ujgrok által 800 körül készített sine-uszui rovásfeliratban szintén szerepel a belge szó, ’jel’ értelemben. Theophanész krónikája a VIII. század elején a kazárokkal összefüggésben említ egy fontos méltóságnevet, amely kapcsolatban állhat a billogosokkal. A kazár területek kormányzóságában említ egy belgiči~balgiči nevet, amelyet Peter B. Golden a korai türk, ujgur belgü szóból eredeztet, ennek értelme: ’jel, szimbólum’, tehát a szó eredete ugyanaz, mint a magyar billogé. A szerző a belgiči~balgiči formára a következő jelentést adja: »a pecsét viselője, pecsétőr«. Golden magyarázatul hozzáteszi, hogy ez talán egy speciális cím lehetett, mint később a tamgači volt az Arany Hordában, aki egy különleges tárgyat, baysát hordott magával. Golden tehát indirekten utal a billog és a paizi esetleges kapcsolatára. A mongol rokonnyelvű kitaj államban a fent nevezett tárgyra már a kínai paizi szót használták, majd a XIII. századi mongol birodalomban geregeként is emlegették, bár személynévként megmaradt a belgü alak. Dzsingisz kán családjában ketten is viseltek a Belgühöz hasonló nevet. Egyik felmenője Belgünütej volt, aki feltehetően a X. század végén élt, másik pedig testvére, Belgütej. Mindkettő a belgü ragozott alakja. Igazából a mongol kortól van részletes leírás a paizi használatáról, ebből a korból maradt fenn a legtöbb belső és külső forrás magáról a tárgy használatáról, formájáról is. A nagykánok ezt a tárgyat a követküldésben és a közigazgatásban használták. Az uralkodók pontosan meghatározták, hogy a különböző formájú és anyagú tárgy közül melyik legyen katonai s melyik civil, diplomáciai felhasználású. A kán és kancelláriájának vezetője, valamint a közigazgatás vezetőinek volt joga ilyennel rendelkezni, és meghatározott feladatokkal követeket küldeni. A pontos meghatározás azért volt fontos, mert az állami követek a paizi felmutatásával ingyen vehették igénybe a birodalmi főutakon lévő postaállomások szolgáltatásait, a folyókon való díjtalan és gyors átkelést, és szabad bejárásuk volt a káni hivatalokba. Az Arany Horda kancelláriájában ezen tárgyat baysának, vagyis hatósági táblának nevezték, mely a paizi szó egyik változata. Összesen négy tábla maradt fenn az egykori részbirodalom területéről, és azok mindegyikére ujgur írásos mongol szöveg volt rávésve. Ezek az okmányoknak a használata a mongol világbirodalom bukása utáni években visszaszorult a helyi közigazgatás keretei közé. Az írásbeliség elterjedésével pedig a követek egyre inkább írásbeli üzeneteket közvetítettek, a paizi használata fokozatosan helyi keretek közé szorult vissza. Bár a tárgy használata megszűnt, a baysa név fennmaradt a Krími Kánságban, ahol négyzetes pecsétet, illetve függő pecsétet jelentett.”
Forrás: 
Ammianus Marcellinusnál (XIX, 11, 10) olvasható az alábbi epizód:
Kr.u. 359-ben, amikor II. Constantius római császár Acimincumban (Sirmium/Szerém közelében, a Száva mentén) beszédet mondott a meghódítottaknak, és az adózás ügye szóba került, az egyik új alattvaló polgár a császár irányába hajította csizmáját, és azt kiáltotta: „marha, marha”.
„Visoque imperatore ex alto suggestu iam sermonem parante lenissimum, meditanteque adloqui velut morigeros iam futuros, quidam ex illis furore percitus truci, calceo suo in tribunal contorto »marha marha«, quod est apud eos signum bellicum, exclamavit eumque secuta incondita multitudo vexillo elato repente barbarico ululans ferum in ipsum principem ferebatur.”
Forrás: 
A BAR ékjel olvasata: bar
A BUR ékjel olvasata: bur
