bölcset, szépet, szellemeset gyűjtsünk a természetről télire. Gyakorlatias kérdések és válaszok mellett legyen egy emelkedettebb topic a természet szépségeinek dicsőitésére.
Az Oroszlán jegyében születtünk mindaketten, amikor aszalódik a fű a sírokon és a madarak pilledten dadognak, a sár varangyokkal kipattog, mint a hülyék lágy arca, s a folyókban annyi hal feszűl, hogy uszonyos fodra a mezőkre kicsap, s este zuhog a tűzbogár, hogy egy tábla fénnyé áll össze a rét, s hörögve kúszik a gyöngypikkely-hüllő, a tejút a fülledt föld felett, s a csillagok rakásra hányt peték a boldog űrben, s a hold is akkora, hogy az már kimondhatatlan, s a napraforgók árnyéka töményebb, mint a feketemárvány krisztusfejek.
Az Oroszlán jegyében a nyár villámkoronája: szerelmünk. A tücskök óriás fekete trombiták és mint az ökrök a sáskák. Az ég elborúlt, a kő-lombos magasság zizegett tűz-ágaival, csattogott az ég arany-fogsora, tépett dühöngő arany metszőfoga fát, barmot, embert, a kazlak robbanva égtek, s dörgött a láng piros pamatban, mint a cet fuvallata, mint bikák fujtatása jáspis-hidegben, s ömlött, mint próféta-átok a tűz, a víz, a jég, a folyók medrükből zihálva kimásztak, s lovak fúltak be füstölgő orrlikakkal a tántorgó fekete áradatba, s falvakat vert pocsékká kénes könnycseppje a nyárnak, a hegyekről vér folyt alvadt cafatokkal, vér verte ki a tőkét, csontokra vedlett a szőlő, s holt madár, gyík és hangya hevert nyálkás tövében, s földre borúlva feküdt a csősz, a megvénűlt ég kihullott fogai alatt, s a csontváz-világ derékig állt a könnyező jégben.
Az Oroszlán jegyében fogunk meghalni majd? Együtt és nem magányosan! S akkor egy percre a Mindenség megáll és bénúlt arccal motyog az égre e penész-bolygó árva lakója, megfagy a lombok zöld beszéde, a vadak az erdőből tolongva kifutnak, csatakos szüggyel, makogva megállnak, fácán és róka, sas és szarvasbika, farkas és harkály együtt sírnak. A tenger bálnát, fókát, polipot okád a holdra, a tűzhányóknak tüdővérzése lesz és dühödt üstökösök nyargalásznak, mint megbomlott agy gondolatai, szikrázó lényegüket a semmibe cibálva, mert hiába gyömködné a nyelv anyagába, mint hullamosó a holtat halotti ruhába. Mert ezt már nem lehet kimondani.
Ez a villám nyoma, E szénné égett, bús-fekete rom. Az ember önmagának követelte, Az Isten azt felelte: „Nem adom. Ez itt próféta-fa. Nem fogja látni a letarolt erdőt, Rábocsátok egy izzó-tüzes felhőt, Magamhoz ragadom.”
Az ember önmagának követelte, Az Isten azt felelte: nem adom.
Festetlen, magas fakerítés: olyan sűrű, hogy a kezet rajta bedugni nem lehetett, és egészen közel kellett hajolni, hogy az ember megláthassa, mi van mögötte.
Kábító virágillat csapott meg. A kerítés megett kert volt; nem nagyobb, mint egy kis szoba. A talaja körülbelül a derekunk magasságáig fel volt töltve. És tele az egész kert virággal.
Sajátos növényvilág tenyészett itt. Hosszú szárú, kürt alakú virágok, amelyek szirmai mintha fekete bársonyból volnának. A sarokban liliombokor, óriási kelyhű fehér liliomokkal megrakodva. Mindenütt elszórva alacsony, vékony szárú fehér virágok, amelyeknek egy szirma, csak egy szirma, gyenge piros színű volt. Úgy tetszett, hogy ezek bocsátják azt az ismeretlen, édes illatot, amelyet szagolva az ember azt hiszi, elakad a lélegzete. A kert közepén egy csomó bíborpiros, kövér virág terpeszkedett. Húsos, selymes fényű szirmaik hosszan lógtak le egészen a magasra nőtt haragoszöld színű fűbe. Mint egy kaleidoszkóp, úgy hatott ez a kis csodakert. Közvetlen előttem a nőszirom lila virágai nyíltak. Százféle virágillat tevődött össze a bódító szagában, s a szivárvány minden színét megtalálhattad a virágok színében.
A kert végében, a kerítéssel szemben egy kis ház gubbaszkodott. Zöld zsalus két ablaka mindjárt a földszint magasságára nyílott. Ajtót nem lehetett látni. A háztető az ablakok felett mindjárt összehajlott. Nagy padlásnak kellett ott lenni. Közvetlenül az ablakok előtt kék szegfűket fedeztem fel. Vagy négy percig némán bámultuk ezt a tíz négyszögméternyi kis csodabirodalmat.
- Látod, ez a varázsló kertje - mondotta a fiatalabb Vass.
Éjjel és nappal összeolvad napfény beszél a teliholdnak hét fiókával madárbárka úszik a sűrű mézga-nyárba látni a szárnyas evezőket hullámok csúcsán evezőket háztetők csúcsán kéményfüstöt gyűjti az esti színezüstöt arany fövenyen karcsú holdfény reggeli nap fut üvegcsempén reggeli folyó sötétséggel összefolyik a víz az éggel napfény beszél a teliholdnak ember és ember összeolvad.
Ess, eső, ess! Holnap délig ess! Az én hajam olyan legyen, Mint a cica farka, Mint a csikó farka, Még annál is hosszabb, Mint a Duna hossza, Mint a Tisza hossza.
Virrad. Szürkűl a város renyhe piszka, De túl, az enyhe, tiszta messzeségben Új rajzlapját kifeszíti az égen A hajnal, a nagy impresszionista. Ezüst ónnal szeszélyes felhőt rajzol És álmodozva pingál enyhekéket S ragyogva tűzi az isteni képet Az űrbe a hold, nagy rajzszög, aranyból.
A sötétség, az éji, rút csuha Lebomlik a fák törzsén nesztelen S borzong a jó hüvösben meztelen Az erdő, az örök, buja csuda: Most, mielőtt pompás testét kitárja Mindenkinek, nyujtózik hallgatag S várja, hogy a vén, dús kéjenc, a Nap Aranyfésűt tűzzön nagy, zöld hajába.
"Ha valaki szeret egy virágot, amely csak egyetlen példányban létezik a csillag- milliókon: ez épp elég neki, hogy boldog legyen, ha a csillagokra pillant."
(Saint-Exupéry: A kis herceg)
Egy példány van csupán a csillagmilliókon belőle is, aki az én egyetlenem, tüskéit önmaguk próbájától megóvom, hogy sose tudja meg, mennyire védtelen,
tépné csokorkötő, legelné báva bárány s tiporná tigris is, de ő nem sejti ezt, tüskéi - úgy hiszi - túltesznek harci lándzsán s hogy sebzetten fut el, kibe tövist ereszt.
Így jó. A ráleső veszélyeket kivédem és holtig meghagyom önáltató hitében, hogy bármilyen csapást elhárít nélkülem.
Mikor szúrása ér, szisszenek, mintha fájna, serkedő véremet ejtem sziromzatára, hogy boldog bíbora még lobbanóbb legyen.
Szent Hildegárd (Hildegardis Bingensis 1098–1179): A baziliszkusz
A baziliszkusz olyan férgekből születik, amelyekben, akár a varangyos békában, ördögi álnokság rejlik. Mert ha a varangy olyankor, mikor petét rak, vagyis mikor megtermékenyül, hogy utódokat szüljön, kígyó- vagy tyúktojást lát, megörül neki, elterpeszkedik rajta és kotlik, míg saját, természetes úton fogant utódait világra nem hozza. Miután pedig megszülte őket, utódai nyomban elpusztulnak, mikor azonban azokat holtan látja, újra rátelepszik az előbbi tojásra, és addig kotlik rajta, míg a tojásban lévő utód élni nem kezd. Nemsokára viszont az őskígyó sátáni gonoszságának ereje érinti meg őt. Olyan erő ez, amilyen az Antikrisztusban is rejlik; és ahogy az Antikrisztus minden égi dolognak ellenszegül, ez az állat is minden halandót megtámad és el akar pusztítani. Mikor a varangy érzi, hogy a tojásban lévő utód él, elámul saját különös viselkedésén és elfut, az utód pedig tojásának héját széttöri, kilép belőle, és természete szerinti nagy hevességgel kibocsátja a leheletét, amely erősen perzselő és igen heves tüzű, ám amelynek talán nincs köze az alvilági gyötrelmekhez, és amely a villámhoz és a mennydörgéshez hasonlít. Miután tehát a tojásból kikelt, leheletének erejével a talajt öt könyök mélységig kettéhasítja, majd belefekszik a nedves földbe, és ott marad, míg fel nem nő és termékennyé nem válik. Akkor feljön a föld felszínére, és leheletével mindent megöl, amit életben talál, mert semmilyen élőt nem akar és nem tud elviselni. Mikor viszont meglát egy élőlényt, nyomban dühösen hideg, majd forró leheletet bocsát ki, és így azt a teremtményt, melyre rálehelt, megöli, úgy, hogy az, mintha villám és mennydörgés terítette volna le, nyomban összeesik.
Ha a baziliszkusz egy szántóföldön vagy szőlőhegyen pusztul el, és a teteme ott rohad, az a hely terméketlenné és meddővé válik. Ha azonban egy toronyban vagy egy házban pusztul el, és ott rohad meg, az emberek, akik ott tartózkodnak, mindig betegek lesznek, az állatok között pedig, melyek ott vannak, gyakran dögvész, vagyis olyan járvány terjed el, amely gyakran el is pusztítja őket.
Azt álmodtam, hogy mind kihalt a földről Az ember és a föld csak élt tovább. Tavasszal kicsíráztak a göröngyök És kivirítottak a violák. A madarak vígabban énekeltek És gondtalanul járt a szende őz, A gólyák télre ismét útra keltek És százszor szebben múlt a csendes ősz. A börtönök küszöbét dudva verte, Kivirágzottak az utcakövek, Illat tömjéne szállt áldón az estbe S örökre elhervadt a gyűlölet.
Nyár és hajnal. Sarlósboldogasszony. Most indul az aratók eleven koszorúja a táblán.
Arany húrját a domb mögött hangolja már A nyár nagyasszony napja: Már benne párállik a pirkadati szélben A csurranó nyárdéli tűz, De az orgonalombon még reszket a harmat, S acél-ifjan csillannak a kaszák.
Már bontja barna falanxát Az aratók komoly karéja. Hajlongnak utánuk a marokszedő lányok, Kendők vadvirág-bokrétája táncol.
Csend. Egy fenkő csisszen a pengén. Messziről egy kis csikó csengője csilingel. Egy riadt pacsirta fúrja fölöttem (Daloló nyílvessző) az égbe magát. És testem-lelkem minden pórusán át Érzem, hogy árad bennem ég felé A föld felomló, mély dala.
A király, végezve buzgó könyörgését, Vissza sátorába intézte menését, Elvonult a sátor benső rejtekébe, Künn maradt ellenben térdepelő népe.
Ott letette a gyászt, bibor köntöst vett fel. Szög haját megkente illatos kenettel, Arany koronáját a fejére tette, Aranyos kéziját balkezébe vette.
És kiment a néphez, és hirdette annak: „Örvendj, népem, örvendj ! adj hálát Uradnak! Adj hálát az élő, egy, igaz Istennek; Mert megadta végét a veszedelemnek.
„Gyönge szolgájának mert látást mutatott, Népem orvosává engem felavatott: Jertek el! lássátok s higyetek nevében: A keresztyén népek igaz Istenében.”
Szóla s ment előre, a csoport követte, Pázsitos szép helyre a népet vezette, Tegzéből nyilat tön a felvont idegre, S inte mindnyájoknak: térdepeljenek le.
Megfogadta a nép. Akkor a fejdelem Ment tovább s megálla egy dombosabb helyen, Kézivét koronás feje fölé tartá, – Pendűlt a feszes hur, mikor elpattantá.
A nyil meg süvöltött a levegő égben, Mint egy futó csillag tündökölt reptében, Majd leszállt a földre szárnyasuhogtatva, Szigonyáig fúrta fényes hegyét abba.
A király pedig ment fölvenni a nyilat, S ím egy fűlevél van kopótyuja alatt: Ismeretes fűnek volt az a levele, Melynek a nép száján keresztfű a neve.
S monda László: „Ime gazdag kegyelmében Füvet adott Isten csodálatosképen, Melytől enyhülést vesz a dühös nyavalya S megszűn öldökölni a halál angyala.”
Adta kézről kézre, hadd ismerje minden, Ismeré azt a nép, szedett abból menten, Szájról-szájra terjed híre a csodának: A sir szélin állók visszafordulának.
Megszállt a halálnak vészes áradása, Régi medre közzé visszatért folyása, Házakban az élők folyvást szaporodtak, Megsiratva mentek földbe a halottak.
A nép is e dolgot megtartá eszében, Hite megerősült igaz istenében, Nem sovárga többé pogány áldozatra, Lelketlen kövekre, vagy forrás-patakra.
A fűnek pedig, hogy lenne emlékezet, A „keresztfű” helyett ada másik nevet: Felragadt az uj név s a füvet ma is még Szent László füvének híja a magyar nép.
Fa dolgozik, - hogy dolgozik a nyárfa! Dohog, mit méhkas, jó villanytelep. Malomként jár: szí, fú a néma nyárba, nem késik el, már büszkén integet. ...Nincs erre hal; a folyó csak habot vet a csillogásra szomju nap felé. Erőlködik a szolga táj. A felleg száll könnyedén csak egyre; senkié. Én csüggedek. Amit a füben hagytam, szinte várom, hogy alakom nyoma fölkél, karonfog és azt mondja halkan, feküdj csak vissza, - leld örömöd abban, hogy dolgozik a fű, a viz, a fa, a felleg s meg nem tébolyul soha.
Egy kis off, bocsánat mindenkitől! De annyira gyönyörű -- az emberi természetről:
TÖRÖK SOPHIE: BÜNTETÉS
Drága rossz kis Ildikómnak
Láttatok-e már reszkető gyenge szivet mely sziklák zordon keménységét szinleli? Kezecskéit összekulcsolta előttem, s édes szemeit, mint fájdalmas barokk Mária emelte könnyes könyörgéssel reám. Sziklát lágyitott volna e rémült s a végső jóságban mégis rendületlen bizó tekintet - de pillám se rezzent, kissé megmerevitettem állkapcsomat hogy lazuljanak a mellemben szorongó sirás görcsei. Szemeimbe kapaszkodott, kergetett vad tapadó tekintetével, de szemeim közömbösen szálltak el fölötte. Futott utánam szobáról szobára, csupa segitő buzgalom, riadt kis állat, kapkodott kezeimhez, melyeknek erős jóságában kételkedni még nem mert. De kezeim nehezek voltak s élettelen hagyták kicsuszni ujjait, óh szörnyü kezeim! nem szoritották védelmezőn magukba e menekülve kapaszkodó kis tenyereket. Ekkor megcsapta a magány rémülete, sikoltozni kezdett - de rideg szavaimtól megfélemlitve összecsuklott. Szelidre törve küzdött tovább százféle uton szivem felé, utolsó kísérlet: karjaival nyakamba kulcsolódni, hol ösztönei oly boldog melegre emlékeztek... Simulni, örökre szóló igérettel, sok kicsi könnyes csókkal megtörni a gonosz varázst: szeress! bocsáss meg! - mindhiába! a büntetés, mint részvétlen gép megindult kiszabott utain. Hideg arcomban nincs bocsánat, - ezt ki kell állnod! - mondom könyörtelen mint a sors. Mind szükebb már a kör körüle az idő közeleg, imára összetett kezét magasba nyujtva könyörög felém, felnyulva crescendóban, mint primitiv tragikus szinész. De szemeiben már egészen kicsi a remény s mind nagyobbra növekszik a fekete félelem. - Akkor legalább puszilj meg! - sikoltja utolsó reménnyel nyujtózik felém lábujjain. De megvetően elfordulok - rossz gyermeket nem csókol senki! Dermedten néz, már nem harcol, hirtelen adja meg magát, mint akiben elapadt a remény, mint aki hasztalan harcban leszámolt s ereje a végzet erején megtörött. Feje lecsügged, könnymarta kicsi arca alázatos, a bucsucsók reményt is feladta, látszik leejtett vállain, szeretet nélkül egyedül maradt a világon! Hideg arcok közt, nehéz magánnyal kis szivében igy indul félelmes börtönébe a sötét szoba felé... Éjjel ágya mellett ültem, kis kezén járatva óvatos ajkam lehelletét. Békésen aludt, arcán a feloldó anyacsókkal. A sors igazságos és kemény irgalomtalan - ennyi tapasztalatot vésett agyába e nap. Hetyke kis agy! meddig őrzi? Egy napig? Kettőig? szilaj kis ördöglelke meddig hajlandó tartogatni a sötét emlékeket? Balga felnőtt, én nem felejtek, csupa seb rajtam könyörgő tekintete! Hogy feledhetném szivtépő szavait? könnyes igéretét? a céltalan menekülés naiv rémületét? Istenem! irgalmatlan kegyetlen Istenem! talán te is igy szédülsz és inogsz és szived fájdalommal facsarodik, mig keményen, s hideg akarattal bünteted bünös gyermekeidet...
Igen, a hajnal és az alkonyat: a változás képlékeny percei, mikor markodban tarthatod, amit sűrű szövésű hálójával felfog az éjjel és a nappal. Ha megvizsgálod, azt látod, kevés és azonosíthatatlan állagú. Valami üledék vagy hordalék, mintha az idő folyó volna - mintha sodorna és koptatna, átitatva nedvével a létezők anyagát. De hát valóban ezt teszi: sodor, koptat és átitat. Hajnalban és alkonyatkor kilépünk a mederből.
