A) tőzsdézni kezdessz, valamely részvénycsoport manipulációja folytán, önhibádon kívül mindenedet elveszíted....
B) nyitsz egy kis élelmiszer boltot, de hamarosan az egyik üzletlánc is nyit egy boltot, ami olcsóbb, mint te, s így mindenedet elveszíted, előre nem látható piaci események miatt...
c) veszel 10 tehenet és tejet kezdessz termelni, mivel már évek óta sok tehén és tej van tönkremégy, mindenedet elveszíted, bár ez már a kezdetkor nyilvánvaló volt....
Következmények:
A) A kutya nem törődik veled, minek kezdtél tőzsdézni
B) Néhányan sajnálni fognak, szegény ember, olyan rendes kis boltja volt és udvarias eladói voltak, nem úgy mint a XYZ láncnál...de az XYZ olcsóbb volt...
C) Üvöltözve lezársz egy főutat és állami támogatást követelsz a nem működő gazdaságod számára....amit meg is kapsz, és az emberek többsége még egyet is ért ezzel...
rettenetesen igaza van. Rémálom az EU mezőgazdasági rendszere.
"Ha felismerjük, hogy minden ember őrült, eltűnik minden rejtély: az élet meg van magyarázva."
Mark Twain
Blair, Európa elrablója Jól jön a briteknek, ha megtarthatják azt a nem csekély összeget, amelyet a közös mezőgazdasági politika kárpótlásaként kapnak
"Angolszászok vagyunk. Ha egy angolszász akar valamit, akkor egyszerűen elveszi.
Ha ezt hétköznapi nyelvre fordítjuk, azt jelenti: - Az angolok és az amerikaiak tolvajok, útonállók, kalózok, és mi büszkék vagyunk erre az összetételre."
Blair akciói - függetlenül attól, hogy saját országa érdekeit védi - rámutatnak az európai mezőgazdasági támogatási politika tarthatatlanságára, nevezetesen, hogy ha minden más szektorban piaci szabályok érvényesek, akkor a veszteséges mezőgazdaságban miért nem, és miért dívik még mindig a "ha nem termelsz, akkor fizetek neked" elve.
Anglia a második világháború óta az Egyesül Államok nyúlványa Európában. Nincs, nem is lehet önálló külpolitikája. A brit kormányt nem Londonból irányítják. Ez közhely. Az Európai egyesülés megtorpedózása pedig hosszútávú amerikai érdek. A kis Tony csak besegít, mint mindig, ha odaátról igénylik ezt. A Birodalomnak nagyon nem kellett és nem kell egy erős Európa (ne adj' Isten Oroszországgal, Kínával, Japánnal szövetkezve Eurázsia!!), mindent elkövetett eddig is, és el fog követni a későbbiekben is , hogy ezt megakadályozza. Már kialakulóban volt egy francia-német-orosz gazdasági és politikai szövetség: ezt nyilvánvalóan meg kellett akadályozniuk, s ehhez az első lépés Európa, az önálló európai kulturális, gazdasági, politikai és katonai entitás megerősödésének megakadályozása. Eddig úgy tűnik, sikerrel jártak. Sajnálom Európát: többre lett volna hivatva, mintsem hogy néhány amerikai multicég konzumidióta fogyasztói bázisát képezze. Nem látok esélyt arra, hogy önálló kulturális, civilizációs egységként fennmaradjon. Ne legyen igazam.
Blair, Európa elrablója
Jól jön a briteknek, ha megtarthatják azt a nem csekély összeget, amelyet a közös mezőgazdasági politika kárpótlásaként kapnak, a lényeg azonban az, hogy Blair nyilvánvalóvá tehette a többiek előtt: megkövült szemlélet a francia parasztot (meg újabban egyes kelet-európait is) hizlalni a tudomány, a kutatás, a jövő alakításának rovására
Furfangos fickó ez a Tony Blair. Zátonyra futtatja az Európai Unió hét végi – s történetének egyik legfontosabb – csúcsértekezletét, de nem elégszik meg ennyivel. Ha csupán belpolitikai szándékai volnának, azt lehetne hinni, hogy megszegni készül a – korábbinál szerényebb – választási győzelmekor tett hallgatólagos ígéretét: hatalmának mielőbbi átruházását arra sóvárgó utódjára, Gordon Brown pénzügyminiszterre. Legfrissebb nemzetközi szereplésének pontosan eltervezett részletei következtetni engednének ilyen törekvésekre is, de valószínűleg mindennél sokkal többről van szó. Igazi célja ugyanis minden bizonnyal a kontinentális hatalmi viszonyok gyökeres megváltoztatása. Blair jó szimattal szemelte ki azt az alkalmat, amikor a francia népszavazás elvesztésével Chirac talán végzetes sebet kapott, amikor tovatűnni látszik a francia elnök esélye arra, hogy 2007-ben harmadszorra is államfővé választassa magát. Ráadásul nemcsak személyes helyzete gyöngült meg, hanem elődeitől örökölt kiváltsága is, hogy az unió sorsát Párizs és Berlin együtt határozza meg. Mindez ráadásul olyan pillanatban, amikor a kevély német gazdaság is mélypontra jutott, s szinte biztosra vehető, hogy Schröder kancellárnak ősszel át kell adnia helyét kereszténydemokrata vetélytársának. Blair ráeszmélt, hogy hic Rhodus, hic salta, itt a soha vissza nem térő alkalom. Ebből a szempontból, még ha ellenérzést ébresztett is az unió többi résztvevőjében a visszatérítési csata, amely látszólag uralta a brüsszeli csúcsot, Blair számára valószínűleg csak ürügy volt ez a válság kirobbantására. Persze jól jön a briteknek, ha megtarthatják azt a nem csekély összeget, amelyet a közös mezőgazdasági politika kárpótlásaként kapnak, a lényeg azonban az, hogy Blair nyilvánvalóvá tehette a többiek előtt: megkövült szemlélet a francia parasztot (meg újabban egyes kelet-európait is) hizlalni a tudomány, a kutatás, a jövő alakításának rovására. A londoni kormányfő tervei alighanem ennél is nagyra törőbbek. Nem csak ő, elődei is – főként Margaret Thatcher – fölmérték, hogy a közös mezőgazdasági politika Párizs és Berlin (korábban Bonn) eszköze volt az európai kettős hegemóniájuk biztosítására. A két hatalom kezdettől megállapodott abban, hogy a franciák kénytelen-kelletlen tudomásul veszik a korabeli német gazdasági fölényt, amelyet részben ellensúlyoz ugyan a francia force de frappe, a nukleáris ütőerő, cserébe pedig az Élysée-palota – belpolitikai megfontolásokból – átmentheti az idejétmúlt gall mezőgazdaságot is. Így fél évszázadon keresztül a Párizs–Berlin-(Bonn)-tengely finoman szólva motorja, valójában azonban konzerválója volt az integráció hatalmi viszonyainak. Akkor, amikor az uniónak voltak hozzájuk mérhető más középhatalmi tagjai is, például éppen Nagy-Britannia, illetve Olaszország vagy Spanyolország. Olyanok, amelyek nem csak a népességi mutatókban, de gazdasági kapacitásban is, növekedésben is beérték őket, s akkor a briteknek a munkanélküliség és az infláció megfékezésében elért eredményeiről még nem is szóltunk. Ez a rendkívül fontos minőségi változás serkenthette arra Tony Blairt, hogy nagyobb fába vágja a fejszéjét. Hetekkel a mostani csúcs előtt a mértékadó, állításaikat alaposan kontrolláló vezető nyugati lapok már pedzegették, hogy a brit kormányfő nem egyébre törekszik, mint a francia–német uniós hegemónia megrendítésére. Minden melléktörekvése mellett az a nagy ambíciója, hogy ezt a tengelyt megrepeszti, s átveszi valamelyik vezető helyét. Az unió kizárólagos brit hegemóniát persze nem fogadna el, ezért ésszerű megoldásnak tűnt a gyöngébb Franciaország kigolyózása. Az pedig a legjobbkor jött, hogy Németországban közeleg a kormányzati őrségváltás, és a kereszténydemokrata Angela Merkel késznek mutatkozik alkalomadtán elfogadni Blair szövetkezési közeledését. És mert a brit kormányfőnek, úgy látszik, tényleg kifinomult a taktikai érzéke, ő már hármasban gondolkodik. Nagyvonalúan a huszonötök egyik új kelet-európai tagját, a gazdaságilag ugyan gyönge, de népességére nézve mégis a fontos Lengyelországot venné be a triumvirátusba. Nem tagadható, hogy az unió ezzel tényleg gyökeresen megújulna. Ellenvetésként megemlíthető, hogy ilyen húzással Európa éppen azt az irányzatot segítené győzelemre, amely ellen az alkotmányt elvető "nem" szavazók hadakoztak, vagyis a szociális szempontokat jobbára mellőző liberális szemléletet. De hát bármennyire ádáz volt is ellene a küzdelem, ez inkább hitvita volt, mint Madách Tragédiájának konstantinápolyi színében a Homousion és a Homouision engesztelhetetlen híveinek az összecsapása. Hiszen a szociális piacgazdaság is a tőke teljes szabadságára, a piaci verseny korlátlanságára épül, tehát mindenképpen a liberalizmusnak igyekszik érvényt szerezni. És ha megfontoljuk, hogy Párizsban Nicolas Sarkozy, aki az Élysée-palota kapuján dörömböl, Chirackal ellentétben ugyancsak inkább az angolszász liberalizmussal rokonszenvezik, Blairnek nem is olyan rosszak az esélyei – ha tényleg vannak ilyen szándékai – Európa elrablására. És még az is megtörténhet, hogy ebben az esetben Párizs akár át is mentheti magát.
Várkonyi Tibor publicista
Hm. belegondolva az írásba, azt hiszem sok igazság lehet benne.....
