Van olyan teória is, miszerint a fény is elfárad hosszútávon. Ha az őspukkanás előtti „ősatom” összes energia mennyisége állandó, nem változhat, akkor a tér, vagyis a távolság az, ami lecsökkentheti a hatását a kiindulási pontjához viszonyítva. Ezek szerint a tér addig tágulhat, ameddig az energia hatástalanná válik egy mérhetetlenül nagy gömbfelületen „mérve”. Ekkor viszont pólust vált a kezdőpont, forrásból nyelővé változik. Mi szerint a központ felé zsugorodó gömbfelületen, (a távolság csökkenésével) egyre növekvő az energia (vonzó) hatása. Ebből arra is lehet következtetni, hogy kezdetben, vagy korábban nagyobb volt a fény sebessége.
"Milyen módon, vagy milyen ponton van kölcsönhatásban egymással . . . a vonzás pozitív görbületű és a taszítás negatív görbületű téridő struktúrája? Mit jelent az öngerjesztés, két különböző hatóirány esetében?"
A galaxisokon belül még a vonzás dominál, vagyis ilyen léptékekben pozitív a téridő görbület. (Ezért mondják ezeket gravitációsan kötött rendszereknek.) De az Univerzum legnagyobb léptékeire átlagolva annyira kicsi a hagyományos anyag sűrűsége, hogy annak vonzó hatása itt már eltörpül a sötét energia taszító hatása mellett, vagyis ezekben a léptékekben mér negatív a téridő görbülete. Tehát miközben a kisebb struktúrákat egyben tartja a vonzás, a nagyobbakat egyre jobban szétfújja a taszítás.
Az öngerjesztés pedig azon keresztül valósul meg, hogy a legnagyobb léptékekben a hagyományos anyag sűrűsége még tovább csökken a tágulástól, a sötét energia pedig nem olyasmi, ami szétoszlik a rendelkezésére álló térben, hanem hozzá tartozik. (A sötét energia alighanem magának a vákuumnak az energiája.) Azaz kétszer akkora tér kétszer annyi sötét energiát jelent, vagyis a tágulás során nem csökken a sűrűsége, így a tágulástól mindinkább egyeduralkodóvá válik a tágulás miatt híguló hagyományos anyaggal szemben.
„Ilyen léptékekben a vonzásból számítható gravitációs potenciálcsökkenés üteménél már gyorsabb a sötét energiasűrűség keletkezési üteme, ami öngerjesztő módon tovább gyorsítja a tágulást.”
Milyen módon, vagy milyen ponton van kölcsönhatásban egymással a gravitációs potenciál és a sötét energia? Vagyis a vonzás pozitív görbületű és a taszítás negatív görbületű téridő struktúrája? Mit jelent az öngerjesztés, két különböző hatóirány esetében?
"Az nem emészt fel némi energiát, hogy a galaxisok egyre távolodnak egymástól?
Vagy ezek nem is vonzzák egymást?"
A gravitációs vonzás miatt természetesen lassulnia kellene a tágulásnak, de mivel a mérések szerint gyorsul, így arra kell következtetnünk, hogy létezik valami taszító hatás is. Ez a gyorsulás viszont csak a legnagyobb léptékekben, a galaxisok és galaxis halmazok távolodásában jelentkezik, amelyek között a gravitációs vonzás már meg se közelíti a galaxisokon belüli értékeket. Ilyen léptékekben a vonzásból számítható gravitációs potenciálcsökkenés üteménél már gyorsabb a sötét energiasűrűség keletkezési üteme, ami öngerjesztő módon tovább gyorsítja a tágulást.
Amikor az emberi léptéket figyelmen kívül hagyva, azon túlra vetítjük az elképzeléseinket, a transzcendens világába kalandozunk. E nélkül azonban magunkat zárjuk el a fejlődéstől, mert a belterjes degeneráció áldozatai leszünk.
Túl gyorsan általánosítasz. A sugárzási energia ugyan veszik a tágulás miatt, a sötét energia viszont folyamatosan keletkezik a tágulás során. De ez a kettő egyáltalán nem egyenlíti ki egymást. Bele kell törődni, hogy ilyen léptékekben az energia egyáltalán nem olyan abszolút jellemző, aminek okvetlenül meg kell maradnia. A mi emberi léptékeinkben viszont nagyon jó közelítésben mégis megmaradó mennyiség.
Amennyiben igazolható az alig kimutathatóan kicsi veszteség, a sok kicsi, sokra megy logikája alapján, az idő falja fel az energiát. De ha nem keletkezeik, akkor el sem tűnhet. Fura dolog ez a megmaradás, hiszen ha az anyagira nem vonatkozik, akkor a transzcendensre is vonatkoznia kell. Végül mégis „megvalósul” a semmi? :)
A tér tágulásától nő a már úton lévő szabad elektromágneses sugárzások hullámhossza (és természetesen ennek megfelelően csökken a frekvenciája). Ez természetesen energiaveszteséggel jár, évente a sugárzási energiák egy tízmilliárdod része veszik. De nem lesz belőle semmi, hanem eltűnik, így aztán ilyen időléptékben, s ilyen mértékben sérül az energiamegmaradás. Ami annyira kicsi, hogy kísérleti kimutatása egyelőre teljesen reménytelennek látszik.
Ezek szerint a tér tágulása annak a sötét energiának köszönhető, amely az „ős fotonok”időutazási vesztesége? A „veszteségből” keletkező sötét energia tömeggé konvertálása, pedig sötétanyag sűrűsödéshez vezet. Az energia tehát tértágító és zsugorító hatással is rendelkezik. Az még vita tárgya lehet, hogy melyik hatás volt az első. A robbanás hívők a tágítás mellett szavaznak. Ezzel viszont a zsugorodásé lesz a végső szó. Amikor a téridő kvantumának tágulási és zsugorodási ciklusairól fantáziálok, párhuzamot vélek felfedezni az univerzum tágulási és zsugorodási ciklusaival. mindkettőben közös elem az energia, amely a megmaradási törvények alapján, a Halhatatlan Potencia. Ez a potencia lehet pontszerű és folytonos állapotban is, ahogy az elemi részecskéket, az elektront is felruházzuk ezzel a képességgel. Egyre jobban hiszek abban, hogy a téridő és az „anyag” szoros, vagy inkább erős kölcsönhatásban van egymással.:)
„A foton milliárd éves vándorlása során, ha a hullámhossz állandó marad, akkor a frekvencia csökkenés (vöröseltolódás) oka a fénysebesség csökkenése lehet. Ez egyúttal a foton energia csökkenését is jelenti. Hová vész el a foton energiája? Ezt a tér szippanthatja fel, amelyen a foton áthalad hosszú útja során. Mivel az elveszett energia nem látható, így a sugárzási veszteség „sötét” energiát hoz létre. Ha érvényesnek tekintjük a sötét energiára is az energia és tömeg ekvivalencia törvényét: E = m·c2, akkor a sötét anyag eredetére is magyarázathoz jutunk.”38rocky
A görbült geometriákban a párhuzamosság általában csak infiniteziális távolságra egyértelmű fogalom. Így aztán többnyire még egy véges hosszúságú egyenes szakasz se létezik, ami ugye olyan vonaldarab lenne, aminek egymástól bármilyen távoli pontjaiba húzott érintői párhuzamosak egymással. Az olyan dolgok, mint "érintő egyenes" vagy "aszimptota" csak a görbült sokaságon kívül, az ő lokális érintőtereikben léteznek. De a különböző pontokban érvényes érintőterek egyenesei közötti párhuzamosság általában értelmetlen fogalom.
A kozmológia egyik alapfeltételezése, hogy elég nagy léptékben az Univerzum mindenütt ugyanolyan. Végtelen univerzumban a látható részhez hasonló anyageloszlással értelemszerűen végtelen sok anyag van. Természetesen nem lehet biztosan tudni, hogy ez a feltételezés igaz-e.
Megjegyzem, hogy a gravitációt az általános relativitáselmélet nem mezővel, hanem a téridő görbületével modellezi.
A végtelen és határtalan univerzumot teljesen kitölti az EM és gravitációs mező? Mert ha az anyag véges, akkor a mezőknek is végesnek kell lenni.(szerintem)
"Ez csak akkor lehetséges, ha már a keletkezése pillanatában is végtelen kiterjedésű volt."
Nem csak ekkor.
Görbült téridőben ez az okoskodásod érvénytelen. Nézz rá az általad belinkelt 1+1 dimenziós modellre, ha a tölcsérpalást zárt lenne, akkor is kitöltené a panorámát a kezdeti pont képe.
Az egész "szekértáborban" egyetlen ember sincs, aki Schrödinger egyenletét numerikusan meg tudná oldani egy általános potenciálfüggvényre. De az univerzum keletkezését az bezzeg értitek.
Legalább azt mondd meg, hogy Newton I. axiómája mit csinál a girbe-gurba téridőben.
Egyesek azt feltételezik, hogy a test sebességéből minden pillanatban lecsípnek egy nagyon kicsi (laboratóriumban kimérhetetlenül parányi) részt, és végül a mozgó test megáll. (Azt nem tudták megmondani, hogy melyik frémhez képest.)
De ha az univerzum tágul, akkor inkább a sebességéhez mindig hozzáadódik egy nagyon pici (laboratóriumban kimérhetetlenül kevés), aztán hirtelen értelmetlenné válik a távolság és a sebesség is. Hmmm?
"Mert ha egy véges méretű gömb lett volna, és az infláció első szakaszában a fénysebességnél gyorsabban távolodtak volna az egyes ősanyagcsomók, akkor azok fénye csak később érne utól minket, és még mindig ugyanabból az irányból érkezne a fényük, az égbolt egy kis területéről. Csak a hozzánk legközelebbi objektumok látszanának szétszórva a teljes égbolton."
Te tényleg totálisan nem érted ezt a dolgot!
Olvass már el legalább egy-két témába vágó ismeretterjesztő könyvet, és ne így ismerethiányosan próbálkozz okoskodni! Abból semmilyen téma esetén nem sül ki semmi jó.
Kezd például a Hawking-összessel, majd javaslom Brian Green két magyarul megjelent könyvét.
Két vagy három térdimenzió esetén (amit nem tudunk ilyen módon ábrázolni) sokkal többféle térbeli irányból érkezhetnek fénysugarak, tehát nem csak két irányból (mondjuk vagy a Sarkcsillag felől vagy a Délkeresztje felől), hanem számtalan közbülső irányból, így kettőnél sokkal több elemű lesz a panorámánk, de mindegyik fényszerű vonal a kezdeti szűk tartományból indul.
Ez csak akkor lehetséges, ha már a keletkezése pillanatában is végtelen kiterjedésű volt.
Mert ha egy véges méretű gömb lett volna, és az infláció első szakaszában a fénysebességnél gyorsabban távolodtak volna az egyes ősanyagcsomók, akkor azok fénye csak később érne utól minket, és még mindig ugyanabból az irányból érkezne a fényük, az égbolt egy kis területéről. Csak a hozzánk legközelebbi objektumok látszanának szétszórva a teljes égbolton.
"a régebbi dolgoknak (távoli galaxisoknak) egy szűk tartományban kellene látszaniuk az égen."
Szó sincs róla!
Az 1+1 dimenziós modellen ma (a térszerű narancs vonal) megérkezik hozzánk egy (fényszerű piros) fénysugár a térdimenzió egyik iránya felől. A térdimenzió másik iránya felől ugyanide érkező másik fénysugár nincs felrajzolva. 1 térdimenzió esetén összesen ez a két fénysugár érkezhet a múltból. De mindkét irányból érkező fénysugár (vagyis a teljes panorámánk minden eleme) ugyanabból a korai szűk tartományból (a tölcsér csúcsából) indult. Két vagy három térdimenzió esetén (amit nem tudunk ilyen módon ábrázolni) sokkal többféle térbeli irányból érkezhetnek fénysugarak, tehát nem csak két irányból (mondjuk vagy a Sarkcsillag felől vagy a Délkeresztje felől), hanem számtalan közbülső irányból, így kettőnél sokkal több elemű lesz a panorámánk, de mindegyik fényszerű vonal a kezdeti szűk tartományból indul.
Bármilyen kicsi is volt a kezdeti világ, a képe ma kitölti a teljes panorámánkat. Nem csupán a legelső galaxisok, de a CMB is. Sőt ha a fény át tudott volna hatolni ezen a plazmán, akkor a még korábbi világ történései is.
„Ugyanis nem megy mindenkinek automatikusan annak a belátása, hogy a görbült téridejű univerzumban az ég átellenes két pontján is ugyanarra az egy kezdeti szingularitásra látunk rá.”
Akkor mégis van a világmindenségnek közepe? Csak mostanra annyira meghízott, hogy kitölti az egész világot. :)
