Március 19., 15 óra 12 perc
Helyszín: az STV igazgatói irodája
Sugár Zoltán nem az a fajta főnök volt, aki kartont vezet a beosztottairól, azon pontosan feltüntetve a munkatársak születésnapját, családi állapotát, kedvenc italát, virágát, legkedvesebb hobbyját, fő erényeit és hibáit. Ha ezt az eljárást követi, most csak rá kellett volna pillantania Kép Ernő kartotékjára, nyomban láthatta volna, hogy a műsorvezető számára (olyan ember lévén, aki szinte sohasem iszik) a három nagy pohár konyak elviselhetetlen mennyiségnek számít. A túladagolás ténye így csak akkor derült ki, amikor már tulajdonképpen késő volt.
– Szóval, hadd halljam, Ernőkém, mi az, ami izgalomba szokta hozni magát? Szokott például lottózni? Előfordult már, hogy epedve várta, hogy a sorsológömbből előbújó kis golyókon a maga számai legyenek láthatóak? Egyáltalán volt valami olyasmi az életében, amire úgy vágyakozott, hogy szinte majd’ belegebedt?
– Mostanában? – érdeklődött a műsorvezető, és megpróbálta a tekintetét a munkaadója arcára fókuszálni.
– Bármikor. Úgy egyáltalán – határolta be az időszakot Sugár úr.
Ernő végre felhagyott a meddő fókuszálási kísérlettel. Méla tekintete a múltba révedt:
– Egyszer régesréges...hukk...régesrégesrégen gyerek voltam – tárta fel az igazságot főnöke előtt. – Szerettem volna egy hanta... egy han... egy hintalót... hintalottót... izé, hintalovat – jutott végül eredményre a ragozásban. – Nagyon vágytam a hintalóra. Akartam nagyon a paripát! Eszméletlenül akartam a pacit! Borrrzalmasan kívántam a lovat!!
– És? – erőltette Sugár úr a történet továbbgördülését, miközben rémülten dugta el a konyakosüveget.
– Nem kaptam – újságolta szomorúan a műsorvezető. – Gyalogos indián maradtam. Rajtam röhögött minden kovboj. – Azzal, a korabeli cowboyokkal ellentétben, keserves bömbölésbe fogott. De aztán ráeszmélt, hogy egy indián harcos soha nem mutathatja ki az érzelmeit, úgyhogy megtörölgette a szemét, vihogott egy kicsit, és folytatta sanyarú gyerekkora felidézését: – Utána meg szerte... szerettettem volna kizsvasutat. Na, jött is a karcsi... izé... a karcsony.
– Kicsoda? – próbálta követni a fejleményeket az igazgató.
– A Szentendre... a Szenteste előtt volt egyszer egy délelőtt, amikor közeledett a karásony – mutatott rá Ernő. – Émmeg kutattam, de úúúgy, hogy keresve se lehet jobban kajtatni! Turkálni meg pláne nem. Nem is beszélve a fürkészős, vizslatós szimatolással egybekötött matatós böngészésről!
– És milyen eredménnyel? – tudakolta Sugár úr, amikor úgy érezte, hogy a szinonimaszótár idevágó szójegyzékeit kimerítették. A műsorvezető azonban akképp értékelte, hogy némi hangulati aláfestést még feltétlenül megérdemel ez a fontos epizód:
– Turkálva fürkésztem, fürkészve turkáltam. Szimatolva böngésztem, böngetölve szimattam. Kajtatva vizslattam, vizslázva kajláztam. Kurkászva...
– Na és mire jutott? – szorgalmazta az igazgató az infantilis mondókafesztivál beszüntetését.
Kép Ernő ráhajolt az asztalra, mint valami kókadt virág:
– Találtam egy nagy dobozt a szkrnyben – suttogta sejtelmesen.
– Elnézést, hol? Nem értettem.
– A szkrnyben! – ismételte Ernő, és fel nem tudta fogni, mit nem lehet ezen érteni. – A szkrny aajában – pontosított jóindulatúan.
– És, gondolom, belekukkantott. Mi volt benne?
– Na mi? Na mi? Na mi? – emelte fel a mutatóujját a műsorvezető, majd amikor úgy érezte, elviselhetetlen szintre nőtt a drámai feszültség, lerántotta a leplet a rejtélyről: – A kizsvasut.
Sugár urat megnyugtatta ez a váratlan fejlemény, de csak átmenetileg, ugyanis a következő pillanatban a műsorvezető sátáni kacajra fakadt, mely azt volt hivatott jelezni, hogy még korántsincs vége a fordulatos történetnek:
– Háhá, háhá, hiiiijjáhhá, de milyen kizsvasut?
– Na milyen?
– Na milyen volt az a kizsvasut?
– Na milyen?
– Nemazenyim!! – rikoltotta Ernő, miközben villámokat szórt a szeme. Aztán hozzáfogott az elkeserítő tényállás részletes ismertetéséhez: – Hanem mivel nemazenyim volt, éppezér a Sanyikájé volt. A szomszédba laktak ők, mer a mellettünk lévő lakásba volt a lakásuk, éppezér a szomszédunkká fogadtuk őket, mikor odaköltöztek. Sanyika az ő saját szüleinek volt a gyereke, de mindig megtalálta a karásonyi ajándékokokat. Éppezér az ő szülei odadták a kizsvasutat az én szüleimnek, akiknek nem Sanyika volt a gyerekük, hanem eldugták a szkrény aajába, én meg megtaláltam – magyarázta. – Hukk, tudniillik – fűzte hozzá, hogy semmilyen részlet ne maradjon homályban.
– Úgy érti, hogy a szomszéd gyerek szülei maguknál rejtették el a Sanyika ajándékát? És amikor maga megtalálta, azt hitte, hogy azt fogja kapni karácsonyra?
– Öhö! – nyugtázta a műsorvezető, majd megragadta az igazgató jobbját, és hosszasan szorongatni kezdte, tanújelét adva, hogy nagyra értékeli főnöke éleslátását.
– Végül is maga mit kapott azon a karácsonyon? – érdeklődött Sugár úr, miután némi közelharc árán sikerült kiszabadítania mellső végtagját Kép Ernő karmai közül.
– Térzoknit.
– Térzoknit? – csodálkozott az igazgató, mert ilyesféle fehérnemű létezéséről eddig nem volt tudomása.
– Térzoknit – erősítette meg a műsorvezető. – A talpamtól felért egggészen a térdemig, éppezér volt térzokni – informálta a főnökét, majd kifejtette, hogy szerinte mi a különbség a térdzokni és a kisvasút között: – De hát azér a térzokni mégse kizsvasút!
Sugár Zoltán mélyen egyetértett a hallottakkal, s néhány másodperc gyászszünettel tisztelgett eme gyermeki sorstragédia előtt. Aztán, mivel úgy érezte, hogy a keserves visszaemlékezések fölöttébb lelombozták beosztottját, megpróbálta újból felturbózni a hangulatát, ezúttal konyak alkalmazása nélkül:
– Igazán sajnálom, Ernőkém, hogy ezidáig nem említette, milyen fordulatos volt a gyermekkora. Szerintem egy egész estét betöltő talkshow-t is lehetne rendezni a maga soha meg nem kapott ajándékainak a sztorijából!
– Úgy gondolja, drága izzgató úr? – ragyogott fel a műsorvezető szeme.
– De úgy ám! – hazudta Sugár Zoltán. – Most azonban térjünk vissza arra a problémára, amellyel az eszmecserénket elindítottuk. Nos, mostanában mi szokta izgalomba hozni?
– A pecázás – jelentette ki Ernő, miközben egy pillanatra sem szűnt meg csillogni a szeme.
– Érdekes. Én azt hittem, hogy a horgászat egy végtelenül nyugis sport – csóválta a fejét az igazgató, s alig bírta leplezni az afölött érzett csalódottságát, hogy a halak ismét terítékre kerültek.
– Egy fffrrrászt! – prüszkölt a műsorvezető. – Mer ha nincs kapás, akkor a zember aggódik, hogy miér nem harapnak a halak. Ha meg utána sincs kapás, akkor a zember síkideg, hogy miér nem harapnak a halak – magyarázta a sporthorgászat technikai fogásait. Aztán akkorát kurjantott, hogy mozogni kezdtek a képek a falon: – De ha kapás van!! Akkor meg a zember hihhhetetlenül izgul, hogy vajon mi lehet? Keszeg, suka, ponny vagy süldő? Izé... sellő! Esetleg netalántántán harrrcsa?!
Néhány horgász-adoma meghallgatása után Sugár úr elérkezettnek látta az időt, hogy visszaterelje a szót a küszöbön álló valóságshow közvetítésének elpróbálására. A műsorvezető a következő pillanatokban érdekes metamorfózison ment át. Amint szóba került a tévéadás, fölállt, kissé imbolyogva megigazította a nyakkendőjét, s közben magára öltötte azt az arckifejezést, amely olyan sajnálatosan emlékeztette a főnökét egy döglött haléra. Ezúttal egy alkoholmérgezésben elpusztult döglött haléra.
– Nos hát, itt vagyunk a sudióban, tisztelt nézőim... – kezdte Kép Ernő abban a modorban, amelyben halbiológusoknak és alanyi költőknek szokta feltenni a tökéletesen érdektelen kérdéseket.
– Hintaló, Ernő, hintaló! – fenyegetőzött mutatóujjával az igazgató.
– ...most jött el az ideje, hogy önök eldöntsék, melyik szimpatikus lakó költözzön vissza a Nyaraló falai közé.
– Kisvasút! Kismozdony! Sorompó! Bakterház! – tüzelte tovább Sugár úr.
– Bevallom, kedves nézőim, én annyira ideges vagyok, hogy még a térdem is remeg, a hátamon meg patakokban folyik a víz. Hát akkor lássuk! Tegyünk pontot a dolog végére!...
– Kapás van, Ernőkém! Eszeveszettül mozog az úszó!
– ...Na, nézzük azokat a számoszlopopokat! Juliska! Négyezerkilencszáz-kilencvenkilenc! Óriási, fannntasztikus, orbitális, piramidális szavazatszám! De vajon elég lesz-e? Mindjárt kiderül, amint Jancsi számát is meglátjuk! Gyerünk, nézzük a Jancsiét! Tehát Juliskáé egy híján ötezer, a Jancsié pedig... a Jancsié pedig... Fffúúú, én minnyár beizgulok! Lássuk már azt a számoszlopot! Hát komolyan mondom, összedrukkolom itt magam! Mutassátok már meg, kedves kollégák, az ég szerelmére!
– Egy kapitális harcsa, Ernő!! Egy ezer kalóriás halóriás!!
– Ötezeregy!!! Te vagy a Jani! Te nyertél, Janókám, arany drága bogaram! – üvöltötte teljes extázisban az illuminált műsorvezető, aztán belerogyott a karosszékbe, és keserves zokogással vezette fel azt a minden gátat átszakító röhögést, amelyet János meglepetésszerű győzelme váltott ki belőle.
Sugár Zoltán elégedetten somolygott a nem létező bajusza alatt:
– Jól van, Ernőkém, fog ez menni! Még néhány szárazedzés, és maga lesz a tökély!
Azért van másféle kritika is, igaz, "csak" fórumos:
"Szia Öcsi!!!
Szóval.
A könyv hozta a formát. A Sindzse után azt kaptam, amire vágytam!!! Még ugyan nem értem a végére, de ez korántsem annak köszönhető, hogy az olvasás tudományával hadban állnék, vagy valami idegi alapú betegség kapcsán a könyv 3 szavanként a flaszteron landolna, hanem egyszerűen nem jut időm arra, hogy egyszerre 5-10 oldalnát többet olvassak. Talán majd mostanában...
Árpa "előszavára" nem voltam kíváncsi, de természetesen elolvastam, és kellemesen csalódtam, egész normális ürgének tűnik.
A Valótlan Világtalan története nagyon jó, szereplői igazi karakterek, a mondtaszerkezetek igazi gyöngyszemek, a jellemábrázolás ötös, a humor kitűnő. Nekem kifejezetten ez a humor jön be.
Öcsikém, nevetni fogsz... két mondat között körbe néztem az asztalomon, és mit gondolsz mi van előttem? A No komplett, Puhap Öcsi Irodalom órájánál, ahol Hősünk Nagy László munkásságát feszegeti. De a majmos se volt semmi... :-)
Kedves Öcsi, a könyv (Valótlan Világtalan) kitűnő munka, szeretném, ha a következő könyved megjelenése előtt tájékoztatnál bennünket itt, le ne maradjunk róla!
Azért az egy picit bosszant, hogy a borítón az Árpa van, mintha ez a könyv miatta született volna meg. Ezt csalásnak érzem.
Gratula, és ajánlom mindenkinek, aki szereti a fergeteges, választékos humort!!!
Március 19., 14 óra 3 perc
Helyszín: az STV igazgatói irodája
Sugár Zoltán kedvenc forgószékében üldögélt, és a vele szemben elhelyezkedő Kép Ernőt éppen arról tájékoztatta, hogy ő fogja vezetni a valóságshow adásait. A műsorvezető egyelőre korántsem állt hozzá olyan konstruktívan a dologhoz, mint ahogy azt a főnöke elvárta volna:
– Nem hinném, hogy a személyem alkalmas lenne ilyesmire – jegyezte meg rezignáltan.
– Ugyan, miért ne lenne? – csattant fel idegesen az igazgató. – Mondjon egyetlen olyan testrészt, amely szükséges egy ilyen show levezetéséhez, és maga nem rendelkezik vele!
Pillanatnyi csönd támadt, amely alatt Kép Ernő olyasféle tűnődő arckifejezést öltött, mint aki épp leltárt készít a belső szerveiről.
– Na látja! – kiáltott fel diadalmasan néhány másodpercnyi szünet után Sugár úr. – Szája van, tehát képes izgatottan rikoltozni a szavazások alkalmával; szeme is van, tehát tudja meresztgetni, ha meglepő dolog történik a nyaralóban, és mivel feltehetően rendelkezik legalább egy darab szemhéjjal, tud hamiskásan kacsintani, ha valami pikáns jelenetet kell felkonferálnia. De továbbmegyek: feneke is van, amelynek igénybevételével könnyedén el tudom távolítani a Sugár TV épületéből, amennyiben olyan ostobának bizonyul, hogy visszautasítja ezt a megbízatást, ami mellesleg nem kevés pénzt hozhatna a konyhájára.
– Mennyi az a nem kevés? – érdeklődött a műsorvezető, miközben bebizonyította, hogy két darab szemhéjjal is rendelkezik, ugyanis sűrű pislogásba fogott.
Az igazgató megnevezett egy csinos kis összeget. Kép Ernő ennek hallatán igazolta, miszerint valóban képes rá, hogy meresztgesse a szemét.
A rikoltozással kapcsolatos kvalitásainak bizonyítása azonban még hátra volt.
– Nos, tegyünk egy próbát – javasolta Sugár úr. – Képzelje el, hogy éppen kiszavazás van, maga tehát jelenleg a stúdióban tartózkodik, a monitort nézi, és várja, hogy megjelenjenek rajta a két játékosra leadott voksok adatai. Az egyik szereplő legyen mondjuk Jancsi, a másik pedig Juliska. Játssza el nekem ezt a jelenetet!
Kép Ernő tanújelét adta, hogy alkalmasint a szemmeresztgetést és a pislogást akár egyidejűleg is képes megvalósítani.
– Úgy érti, igazgató úr, hogy itt és most?
– Ernő, ön tökéletes éleslátással azonosította be a helyszínt és az időpontot. Itt és most – bólintott gunyorosan Sugár úr. – Most mit szabadkozik? Örüljön, hogy egyelőre csak én látom, és nem egy egész kerület fog röhögni magán!
A műsorvezető nagyot sóhajtott, aztán a főnöke által említett összegben szereplő nullákra gondolva nekikezdett:
– Nos hát lássuk... Igen. Mindjárt jönnek az adatok, kedves nézőim. Itt is van János szavazatainak száma. Háromszáztizenhatezer-négyszázötvenkettő. Kiváló. Nézzük Júlia szavazatainak alakulását. Száznegyvenhétezer-kilencszáznyolcvannégy. Hát, sajnos, kedves Júlia, ez azt jelenti, hogy el kell búcsúznunk egymástól – motyogta olyasfajta izgalommal, mintha nyugdíjas éticsigák maratoni futóversenyének középső szakaszáról tudósítana.
Sugár úr legborúlátóbb várakozásait is alulmúlta a produkció. Erős késztetést érzett, hogy kitörjön, akár egy gejzír, egyelőre azonban sikerült elzárnia a képzeletbeli forróvizes csapot.
– Tulajdonképpen minden szükséges elem megnyilvánult a monológjában, a szolid visszafogottság éppúgy, mint a lelkes szárnyalás – elemezte higgadtan. – Mindössze annyi a probléma, hogy egy aprócska cserét kell végrehajtani. Nevezetesen: a számadatokat illetően visszafogottabbnak kellene lennie, tekintettel arra, hogy a kerület alig százezer lakosa egész biztosan nem fog félmillió szavazatot leadni a jelöltekre... Bár, nem bánom, legyen magának igaza – hagyta rá sóvárogva. – A megnyilvánulása többi elemében azonban próbáljon meg klasszisokkal lelkesebb hozzáállást tanúsítani. No, halljuk még egyszer!
A műsorvezető a korábbival tökéletesen megegyező modorban újra előadta a monológot, mindössze annyi volt a különbség, hogy a szavazatok számát elosztotta százzal.
– Ernőkém, biztos benne, hogy eljutnak az elméjéig a szavaim? – tudakolta Sugár úr, kétségbeesetten szorongatva a bensejében forrongó képzeletbeli csapot. – Hadd emlékeztessem rá, hogy itt két versenyző élet-halál küzdelméről van szó. A szerencsétlenebbik kisvártatva elveszíti azt az esélyét, hogy egy húszmilliós ingatlan boldog tulajdonosává válhassék. Magának úgy kell interpretálnia ezt az aktust, hogy még egy alacsony vérnyomástól szenvedő lajhár is infarktust kapjon a show láttán!
A műsorvezető nekidurálta magát, és újból levezette a képzeletbeli szavazást. Ezúttal valóban megpróbált némi izgalmat vinni a dologba. Azt lehetett érezni, hogy a csigamaraton mezőnye a célegyenesbe fordult, és most már bármelyik napon várható, hogy fény derül a dobogósok kilétére.
– Ezt egyszerűen képtelen vagyok elhinni! – siránkozott oldalt fordulva Sugár úr, mintha csak egy láthatatlan harmadik személyhez intézné panaszait. Már hiába markolászta a képzeletbeli forróvizes csapot. Valahol csőtörés történhetett a rendszerben, a gejzír ugyanis akadálytalanul tört a felszínre. – Az isten szerelmére, Ernő! Próbáljon már meg úgy tenni, mintha nem egy döglött hal lenne! Ha ebben az állapotban látják meg magát a nézők a képernyőn, azon nyomban eladják a tévékészüléküket, mert összetévesztik egy elhanyagolt akváriummal!
Kirohanása végeztével nagyot fújtatott, majd nyugalmat erőltetve magára, új oldalról próbálta instruálni az alkalmazottját:
– Amikor az Endre tévében dolgozott, és azt a nagy sikerű vetélkedőt vezette, bizonyára akadt néha egy-két szerfölött izgalmas helyzet. Olyankor talán csak-csak levetkőzte ezt a kimért stílust, nem igaz?
– Úgy érti, igazgató úr, hogy amikor Szakava-Tóth Tudor akadémikus a félmillió forintos kérdést ostromolta, rivalogtam-e valami biztatót a fülébe? – kérdezte sértődötten Ernő.
– Hát ha magát annak a Tudornak a félmilliója sem volt képes kizökkenteni, akkor igazán nem tudom, mivel motiválhatnám! Mi az, ami izgalomba szokta hozni? Már úgy értem, a halbiológián kívül. Szokott kártyázni, rulettezni, vagy teszem azt lóversenyre járni?
A műsorvezető sűrű fejcsóválása közepette az igazgató elővette a bárszekrényből a konyakosüveget, mert elhatározta, hogy dopping alkalmazásához fog folyamodni a siker érdekében. Töltött egy nagy pohárral az alkalmazottjának, miközben annak életrajzára terelte a szót, abban reménykedve, hátha felmerül egy olyan epizód, amelyre Kép Ernő úgy emlékszik vissza: annak során többször is előfordult, hogy pulzusa meghaladta a nyolcvanat.
A terápia nem haladt valami gyorsan. Sugár úr már harmadszorra töltötte újra a poharakat, de a kimért entellektüell még mindig nem nyílt meg előtte.
"Egyfelől meglepő, hogy egy fiatal szerző legfőbb ambíciója csak annyi, hogy több száz oldalon keresztül parodizálja a valóságshowt. Egy olyan televízióműsort, amely tulajdonképpen önmaga paródiája. Másfelől azonban érthető Bogdán vállalkozása, hiszen egy általános jelenségről van szó. A televízió csatornák többféle valóságshowja – hogy ezt a nem-szeretem kifejezést használjam – tematizálja a közbeszédet, sokban meghatározza a (tömeg)kultúra csinálóinak, a különböző médiák szerkesztőinek és kiadóvezetőiknek, sikergyártó producereknek a szándékait, fantáziáját. A bulvár, a lektűr művelőin kívül azonban a rangos irodalom művelői közül is jó néhányat inspirál ez a műfaj. Fantáziát látnak benne – nem alaptalanul – mert megmutathatják, továbbgondolhatják egy kártékony televíziós műsor tudatromboló hatását, felvillanthatják – akár abszurd látomásban – milyen következményekkel jár civilizációnk ilyen látványos degenerálódása. Az elmúlt lapszámban Iszlai Zoltán két ilyenfajta opust is recenzált: Sebeők János alkalmi kirándulásának, egyhetes Villába-zárkózásának naplóját, illetve az angol színész-író, Ben Elton pokoli jól megírt, valóság-show ellenes, bűnügyi történetbe oltott „bravúrstückjét.” (Mit tesz Isten, ennek is Halál egyenes adásban a címe.)Talán meglepő, de a valóságshow sokak számára megdöbbentő újdonsága valójában nem is olyan nagy újdonság, egyáltalában nem váratlan és előre nem látható fejlemény. A televízió megszületésétől adott volt a lehetőség, hogy a kamera jelenlétével felszámolja az intimszférát, megszüntesse a korábbi tabukat: élőben közvetítse a szexet, vagy a nagyon is közeli jövőben a halált.Örkény István már 1978-ban megjelent Rózsakiállítás című könyvében mintegy megjövendölte, a televízió hogyan számolja fel a legfőbb tabut, hogyan teszi nyilvánossá a legszemélyesebb, legintimebb történést. Igaz, az ő fiatal tv-rendezője még „csak” filmre rögzíti hősei haldoklását, haláluk pillanatait – egyikükét némileg ki is provokálja. A filmre rögzítés és az egyenes adás között valójában már „csak” technikai, szervezésbeli különbség van. Az amerikai Gore Vidal – szintén még a valóságshow „feltalálása” előtt – 1992-ben írt Élő adás a Golgotáról című regényében még tovább megy a televízióban rejlő lehetőségek morbid hasznosításában: az I. századba visszajuttatott stáb egyenes adásban közvetíti Jézus megfeszítését és föltámadását. (S, ha már az antikvitásnál tartunk: amikor a római arénában a gladiátorok harcoltak, a közönség vajon nem „egyenes adásban” kapta a halált?)Szóval, ahogyan Árpa jövendöli, nemsokára vér is fog folyni. Halált is láthatunk egyenes adásban. A valóság és a valóságshow „valósága” között egyre inkább eltűnik a határ. De azért a valóságshow mindig csak a valóság mögött kullog. Annak szerény paródiája marad."
„Ez nem könyv. Ez használati utasítás” – jellemzi rövidke dolgozatát Árpa Attila. (Ugye emlékeznek az RTL-től kiugrott, pontosabban kirúgott producerre és – botránykönyve okán – megdicsőülésére?) Az újabb Árpa opus, a Halál egyenes adásban valóban nem könyv, de nem is használati utasítás – mihez is lenne az? – hanem ügyes, bár nem éppen tisztességes marketing fogás. Árpa a csali, a húzónév, de a „segítség” kölcsönös, Bogdán Szabolcs valóságshow paródiájával, a Valótlan világtalannal ugyanis Árpa csekély terjedelmű megnyilatkozását tupírozzák fel. 53 oldal Árpa, és 305 oldal Bogdán. Ehhez képest a könyvborító mindkét fotóján Árpa virít, s a könyv hátsó oldalán hét sor jut Árpának, három a másik szerzőnek. Itt arról tájékoztatják a tájékozatlan és gyanútlan olvasót, hogy két könyvet olvashat egy könyvben. Árpa is úgy kezdi ajánlóját: „Ez sem botránykönyv….”Könyv, dolgozat, tanulmány, esz-szé egyre megy, a lényeg az, hogy Árpának az égvilágon semmi mondanivalója nincs. Locsog-fecseg. Láthatóan nehezen megy neki, hogy összehozza-összehordja a beígért oldalszámot. Többször önkritikusan ki is fakad: „Valószínűleg az összeszedettség nem tartozik a legfőbb erényeim közé.” (Hát, nem.) „..mintha egy kicsit csaponganék!” (33.oldal), „Vért izzadok, hogy rendszert vigyek a dolgozatomba.” (43. oldal), „Gyorsan megpróbálom folytatni, mielőtt elveszíteném a saját fonalamat.” (49. oldal). Árpa világ-(pontosabban Való Világ)magyarázata az önajnározáson kívül néhány külföldi valóságshow leírását tartalmazza, illetve a Mester eredetinek éppenséggel nehezen nevezhető gondolatait a valóságshow természetéről, filozófiájáról. Eszerint a valóságshow – ami nem az ember eszére és intelligenciájára hanem az ösztöneire hat – olyan, mint a morfium, „egyre több és több kell belőle, míg a dózis egyszer csak végzetes lesz.” Árpa úgy véli – ez is evidencia – a valóságműsorokba olyan szereplők kellenek, akiket a néző sajnál, megvet, szeret, utál, szán, vagy kiröhög. Közös bennük, hogy „olyan mértékű exhibicionalizmussal vannak megáldva, hogy hajlandók hülyét csinálni magukból egy egész ország előtt.”Árpa még megajándékoz minket legfrissebb valóságshow ötletével: a Harcosok Klubja koncepciójának lényege, hogy – ahogy fogalmaz a „félhülye szereplők” egymást verik össze (agyon?). S ha ez így van, akkor hamar beteljesedhet a Mester jóslata: „Idő kérdése és lesz vér is.” Mellesleg ismét meggyőződhetünk a szerző választékos stílusáról és jó modoráról, mert figyelmeztet minket, hogy aki lenyúlja az ötletét, azt Jaguárja mögé kötözi, és kihúzza Nagykovácsiba. Mindebből az is kiderülhet számunkra, hogy nem kell gyűjtést rendeznünk életkörülményei jobbra fordítása érdekében.E szelíd és szétfolyó elméleti alapozás után következik Bogdán Szabolcs gyakorlati demonstrációja, amelyben ugyan még nem folyik vér, de egyebekben a lepukkant XXV. kerületi, endrevárosi televízió valóságshowja a nagy kereskedelmi televíziók szinte tökéletes mása. A csőd szélén álló szerény vállalkozás tulajdonosa azzal „főz”, amije van, saját nyaralóját tűzi ki jutalomként a szedett-vedett versenyező gárdának.Bogdán hosszadalmas, bő lére eresztett könyve nem tanúskodik túlságosan eleven írói fantáziáról. Alig-alig tesz többet, minthogy a valóságshow receptjét, szerkezeti modelljét alkalmazza egy kisszerű közegben: kisszerű körülmények közé került kisszerű figurákat szerepeltet. A humor, a paródia egyik eszközével élve eltúlozza, de nem felfelé rajzolja el, hanem lefokozza szereplőit és a helyzeteket. A baj csak az, hogy a humorforrás igen szerényen csörgedezik, nemhogy nagyokat nem kacagunk a paródiának kinevezett írásművön, de az még mosolyt is ritkán fakaszt belőlünk. Bogdán szellemessége valahol rokon a Kató néni-féle kabarék és a legtöbb, eszközökben nem válogató, rosszul megírt, ripacskodva eljátszott új magyar vígjáték szellemiségével, nyögvenyelős humorával.A regénybeli villába összeválogatott társaság tagjai – az örömlány, a nagykeblű, hipochonder szőke nő, a televízió tulajdonos magát vaknak tettető unokahúga (ő a valótlan világtalan), az idős nénike, az állását vesztett házmesternő, a hajléktalan, az öngyilkosjelölt, a Pestre tévedt falusi bácsika, a komornyik, az afrikai bár-táncos – illetve a televízió-igazgató sztereotip figurák, akikről az írónak csak közhelyek jutnak eszébe. Fontos – elvileg karakterfestő – szerep jutna a nyelvhasználatnak, de a különböző nyelvi rétegek, kifejezések használatánál szintén tetten érhető a közhelyes írói gondolkodás. A nyelvi közhelyeknél bántóbb a talán szintén humorforrásnak vélt előítéletes gondolkodás: a hajléktalan például ápolatlan és folyton iszik, a szőke nő pedig olyan, ahogy az a Nagy Vicckönyvekben meg van írva. Egy vita során védekezésképpen így fakad ki Emőke, a megkritizált hölgyemény: „Vedd már végre figyelembe, hogy hét hónapra születtem!” Mire vitapartnere Bulcsú azt „tanácsolja” neki: „Akkor menj vissza két hónapra anyádba!”
Mit csináljak, engem ez szórakoztat. Meg aztán, amúgy is edzésben kell lennem. Hogy megtudd, miért, mindjárt bemásolom neked egy bizonyos Gervai András nevű úr kritikáját az Új Könyvpiac című szaklapból.
szia Öcsi. Lenne egy kérésem. ma délután randizni fogok egy lánnyal, aki nagyon szereti, ha megnevettetik, az ilyen srácok jönnek be neki. szóval, azt szeretném mondani, hogy utólagos engedelmeddel ''kölcsönvenném'' pár poénodat, amiket ide írtál és úgy adnám elő, mint ha én találtam volna ki őket. mondjuk, ha ezt nem írom le, úgyse tudnád meg, de szerintem ez így korrekt, hogy szólok. nem baj, ugye ? ha ez oké, akkor még azt kérném, hogy
B. Tó Vendel mindeközben előkereste az íróasztal fiókjából az „Apróhirdetések” feliratú mappát, amelyben két kitöltött nyomtatványra bukkant. Az egyik az elkóborolt dakszliról szólt, azt pedig az imént lezajlott párbeszéd alapján kizárta. A másik ív fejlécén viszont a „Társkeresés” szó szerepelt, és egy mások által jóképűnek mondott szobafestő rövid bemutatkozását tartalmazta. Ez ismét csak elbizonytalanította a hangmérnököt:
– Mit is mondott, kezit csókolom, hogy hívják magácskát?
– Bárányné! – vicsorogta a házmester egy ordas farkas modorában.
B. Tó Vendel hiába kereste az említett nevet a megrendelőíven, s ezt a felfedezését megosztotta az asszonysággal is.
– Engem nem is a saját nevem érdekel, maga mamlasz, hanem a hirdetés feladójáé! – harsogta amaz kipirulva. – Mondja már meg végre azt a nevet és a lakcímet, mert nekem nagyon sürgős a dolog, jóember!
A terebélyes asszonyság kivívta a hangmérnök mélységes megvetését. Szóval sürgős neki. És ezt csak így mondja! Micsoda egy kéjsóvár nőszemély! Különben is, ha ilyen egy Bárányné, akkor vajon hogyan viselkedne például egy Faltörő Kosné?
Aztán eszébe jutott valami. Hátha nem is a maga számára keres partnert az asszonyság, hanem mondjuk a lányát akarja összeismertetni a mások által jóképűnek mondott szobafestővel.
– Van gyereke? – kérdezte reményteljes arccal.
– Nem mindegy az magának? – háborodott fel Bárányné. – A jeligében az szerepel, hogy a gyerek nem akadály, nem pedig az, hogy kötelező!
A hangmérnök most már egészen úgy viselkedett, mint egy jóindulatú professzor a szigorlaton. Újabb mentő kérdést tett fel:
– Maga özvegy, kezit csókolom?
– Igen – felelte ingerülten a házmester.
B. Tó Vendel úgy érezte, sikerült teljes mélységében feldolgoznia a problémát. A hölgy neve Bárányné, tehát tulajdonképpen a néhai férje az, akit Báránynak hívtak, és ilyen házastárs birtokában ez tökéletesen érthető. Namármost: az asszonyság férje, Bárány úr elhalálozott, ami az itt jelen lévő hitveséről szerzett felületes benyomások alapján is indokoltnak mondható, és az özvegy most új kapcsolatot keres a mackós testalkatú szobafestő személyében.
Ledőltek az erkölcsi aggályai. Érzett ugyan némi részvétet a szobafestő iránt, de hát a szegény ördög maga kereste a bajt. A nevét és a címét nem szolgáltatta ki Bárányné számára, mivel világos volt előtte, hogy a magányos piktor azért választotta a jeligés hirdetési formát, mert inkognitóban akar maradni. A telefonszáma viszont szintén ott szerepelt a megrendelőíven. A hangmérnöknek eszébe jutott, hogyan oldhatná meg a legfrappánsabban a problémát. Feltárcsázta a számot, természetesen úgy, hogy ne lehessen követni az ujjmozdulatait, aztán az asszonyság kezébe nyomta a kagylót. Ezt követően pedig hátradőlt a széken, s átadta magát az önnön zsenialitása fölötti merengésnek. Erre mindössze néhány pillanat állt a rendelkezésére, a távbeszélgetés ugyanis roppant különösen alakult.
Bárányné bemutatkozott, közölte, hogy a jeligés hirdetésre jelentkezik, aztán azt kezdte tudakolni a szobafestőtől, hogy elég kényelmes-e az ágya, neki ugyanis fájós a dereka, így aztán a minden igényt kielégítő fekhely a legfontosabb szempontjai közé tartozik. A hívott fél erre kijelentette, hogy ő konzervatív felfogású férfi, így hát csak azután tudja elképzelni a szexuális kapcsolatot, ha előzőleg kölcsönösen és alaposan megismerték egymást. A házmester rövid hápogás után felháborodottan kérte ki magának az elhangzottakat, és mélységes rosszallását fejezte ki ama eljárás iránt, hogy egy kéjenc huligán konzervatív férfinak merészeli titulálni magát. A vonal túlsó végén nem látták be, miféle erkölcsi alapon prédikál olyasvalaki, aki nem átallja telefonon felkínálni a testét vadidegen férfiak számára. Bárányné erre szexmániás jampecnek nevezte a szobafestőt, és olyan ízléstelen összefüggésben említette meg annak édesanyját, mely kifejezések hatására B. Tó Vendel látványosan behúzta a nyakát, és egyre lejjebb csúszott a székében. A mások által jóképűnek mondott szobafestő viszont korántsem volt ilyen nyúlszívű. Tájékoztatásul közölte, hogy hirdetése feladásakor leginkább harminc-harmincöt év körüli, tökéletesen egészséges idegállapotú hölgyek alakja lebegett a lelki szemei előtt, s bizony nem rejtette véka alá, hogy Báránynét a hangja alapján leginkább egy neuraszténiás vén hárpiának tudja elképzelni. Eme mondat végén pedig éles kattanás jelezte, hogy az Egyirányú utca 69/B házmesterét azonnali hatállyal kizárták a mackós testalkatú szobafestő szívének elnyeréséért folytatott küzdelemből.
B. Tó Vendelnek ekkorra már teljesen eltűnt a nyaka a vállai között, és az orra szinte az asztal lapjával volt egy magasságban. A terebélyes asszonyság ugyanis olyan hangokat hallatott, mint amilyeneket legfeljebb az állatkert legvérszomjasabb tigrisétől lehet elvárni, amelynek az élelmezéséről már hosszú napok óta megfeledkezett a gondozója. Bárányné idegeit a hangmérnökkel folytatott párbeszéd sem készítette elő a várható megpróbáltatásokra, hiszen ki számít arra, hogy egy szimpla albérlethirdetésre vonatkozó érdeklődés kapcsán porig alázzák emberi és női mivoltában egyaránt? Az pedig csak olaj volt a tűzre, hogy nem lehetett az övé az utolsó szó, noha sok érdekességet kívánt még elmondani annak a gátlástalan himpellérnek a felmenőiről.
A végletekig felingerelt és elszánt házmesterné azon a véleményen volt, hogy neki itt elégtételt kell hogy szolgáltasson valaki a példátlan inzultusért, mégpedig azonnal. Amint körbefordult a helyiségben, egy párnázott ajtón akadt meg a tekintete, amelyen a következő felirat díszelgett: Igazgató. Habozás nélkül megindult abba az irányba.
A riadt hangmérnök hármasugrókat meghazudtoló mozdulatsor végén az ajtó előtt termett, s remegő térdekkel várta, hogy kiderüljön: képes-e egy özvegy Bárányné úgy viselkedni, mintha az asszonynevét legalábbis egy Faltörő Kolostól örökölte volna.
Nos, várakozásában nem kellett csalódnia...
mit mondtam neked tegnap mi? Szünet van az iskolákban és a sok kis majom itt élvezkedik, ha senki nem válaszol nekik megunják és eltakarodnak máshova. Ezek egyébként egy kézzel írnak mert a másik folyamatosan a zsebükben van.
B. Tó Vendel, a Sugár TV hangmérnöke a főnöki iroda előterében üldögélt, és Alig Győző távollétében tartotta a frontot. Éppen arra készült, hogy kicsomagolja a tízóraiját, amikor egy tenyeres-talpas asszonyság jelent meg a helyiségben.
– Jónapot! Maga itt az illetékes? – érdeklődött erélyesen.
– Mit tetszett kérdezni, kezit csókolom? – tudakolta B. Tó Vendel, aki némileg nagyot hallott.
A terebélyes asszony meghökkent. Időtlen idők óta nem fordult elő vele, hogy valaki, akit megszólított, értetlenül visszakérdezett volna. Mondanivalóját általában határozott modorban, ércesen zengő tónusban adta elő, így most teljesen érthető módon meglepve állt a történtek előtt. Mindenesetre, kissé még tovább növelve a hangerőt, megismételte közlendőjét:
– Az illetékest keresem, aki apróhirdetési ügyben felvilágosítással tud szolgálni. Bárányné vagyok, az Egyirányú utca 69/B házmestere. A jeligés albérlethirdetés ügyében jöttem.
– Á, szóval a hirdetés ügyében! – derült fel a hangmérnök. – Meg tetszett találni az elkóborolt dakszlit?
Bárányné eddig úgy képzelte, hogy egy televíziónál csupa értelmes, iskolázott munkatárs dolgozik, most viszont hajlott rá, hogy felülvizsgálja ebbéli nézeteit. Kissé előredőlt, hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak, majd egy ideges őrmester modorában megpróbált újfent rávilágítani látogatásának okára:
– A képújságjukban olvastam egy hirdetést. Egy kiadó szobáról van benne szó. A jelige: „Egy gyerek nem akadály”. Érti amit mondok? Szedje már össze magát, mert nem akarom az egész délelőttömet itt tölteni!
A kedves olvasó, amennyiben figyelemmel kísérte történetünk bevezetőjét, bizonyára rájött már, hogy a derék házmester nem olvashatott albérlethirdetést a Sugár TV képújságjában. Elárulhatjuk: a szóban forgó albérlethirdetés az Endre TV képújságjában szerepelt, s feladója azért választotta a fent idézett jeligét, hogy tudassa: a gyermeküket egyedül nevelő fiatalasszonyokat sem akarja kizárni a potenciális lakótársak köréből, sőt, kimondottan örülne neki, ha gyerekzsivaj költözne be magányos otthonának falai közé. Báránynénak ugyan nem volt gyereke, és már jó ideje fiatalasszonynak sem volt mondható, viszont sürgősen szállás után kellett néznie, mert a társasház, amelynek alkalmazásában állt, felmondott neki, és már csupán egy hét állt a rendelkezésére, hogy kiköltözzön a szolgálati lakásból. Többek között a képújságok albérlethirdetéseit is kíváncsian böngészte, és az „Egy gyerek nem akadály” jeligéjű hirdető által kikötött bérleti díj nagyon is megfelelt volna neki. A házmesterné azonban nem volt tudatában a szűkebb lakóhelyén zajló ádáz médiaharcnak. Nem is sejtette, hogy a kerület televíziós csatornáival kapcsolatos tájékozatlansága milyen sajátos szituációk okozója lehet. Számára egyszerű volt a képlet: ugyebár Endrevárosban vagyunk, a tévé pedig köztudottan sugároz, tehát Endre TV vagy Sugár TV az tulajdonképpen édesmindegy.
Ha hivatkozást tudsz a homofóbiámra, akkor jogosan szövegelsz, addig azonban csak egy olyan, a névtelenség jóságos védőernyője mögött megbúvó alak vagy, akiktől az emberek többsége teljes joggal viszolyog, nemtől és nemi identitástól függetlenül.
Kedves tisztelőm! A vezetéknevem szláv eredetű, a jelentése: Isten ajándéka. A bőröm színe fehér, sajnos a napra érzékenyebb fajtából. Mit is kérdeztél még...? Ja, igen: nos, a tolerancia fontosságára a te figyelmedet fölösleges lenne felhívni, eléggé távol áll tőled ez a fogalom. Mint ahogy könyvekről is fölösleges veled beszélgetni, hisz egy másik topikban magad vallottad meg, hogy utálsz olvasni. Bár ez a hozzászólásaid alapján egyébként is kikövetkeztethető.
Újra csak el kell keserítselek: a könyvemben szerepelnek ugyan olyasféle fehérjehalmazok, mint amilyen te vagy, de ők mind heteroszexuálisak.
