Beszélgető- és olvasószoba elsődlegesen azoknak, akik szeretik a Ghymes muzsikáját és Szarka Tamás verseit.
A falak rugalmasak (de nem gumi :) , más versek, más témájú beszélgetések, mondák, mesék, népszokások, népdalszövegek.. szívesen fogadva, off-mentesen.
Még sötét van, mikor már harangoznak a rorátéra. Hideg decemberi sötétség ez, csak alig áttetsző. Férfiak, asszonyok fekete árnyékokként mozognak benne a templom felé. Az ablakom előtt egy-két kisebb árnyék válik el tőlük. A kis árnyékok betérnek az iskolába. Kisködmenek, nagycsizmák. Az arcát egyiknek se látom; de már az alakjáról, mozdulatairól megismerem valamennyit. Mindenik hoz a hóna alatt egy darab fát. Ledobják azt a kályhazugba. A kályha előtt Istenes Imre térdel. Tele képpel fújja a tüzet. A tűz pirosodó fényt áraszt az arcára. - Ég már -mondja, becsukva a kályhaajtót. Ég, de még nincs meleg. A kályha úgy mormol, mint a fonómacska. A kisködmenek, nagycsizmák türelmesen állanak a kályha körül, és hallgatva hallgatják a mormolást. - Ki hoz gyertyát? -kérdi egy halk és vékonyka hang a sötétben. - Gál Józsi - felel egy másik. - De soká jön! Nem jön soká. A pitvarban mankókoppanások. Ő az. - Hoztál? - kérdi egyszerre három hang is a sötétben. - Hoztam, - feleli az érkezett hangja - kinél van masina? Masina minden gyereknél van télen-nyáron. Az egyujjnyi kis gyertyamaradék meggyújtódik, és a kályha vállára tevődik. Az iskolát gyönge világosság árasztja el. Az előbbi sötétség helyén látszik most a vén zöldmázas kályha, körülötte a piros képű, kisködmenes, nagycsizmás gyerekek, akiknek árnyéka óriásokként mozog a falakon. A sarokban a számolótábla, mintha még aludna. A földgömb, mint valami görögdinnye áll az asztalon. A gyerekek rá-rátapogatnak a kályhára. - Már melegszik! Egy vizes fadarab fölsziszereg a parázson, aztán a kályha buzgó mormolással dolgozik tovább. Futva jön most egy tatársüvegű kisgyerek. - Új tollam van! - kiáltja még a küszöbön. A Gonczöl gyerek az. Lecsapja a süvegét a padra, és a tarisznya mélyéből egy fényes tollacskát kapar elő. A toll csakugyan új. Valamennyi gyerek mind összedugja fölötte a fejét. A toll úgy csillog a Marci tenyerében, mintha arany volna. Csodás szép. Rézkezet ábrázol. A rézkéz hosszúkás éket tart. - Nézd meg, jó-e? - mondja Istenesnek. Istenes Imre műértő komolysággal veszi kezébe a tollat. Hozzáérinti a gyertya mellett a körméhez és kijelenti: - Jó. Marcinak már akkor a markában van a tollszár is. Beilleszti a tollat és szétteríti az irkáját. A tollpróba általános érdeklődés mellett történik meg. A cigány Laci tartja hozzá a gyertyát, a szöszke Burucz Bandi meg a madzagra kötött kalamárist. Egy malac - amit a Marci gyorsan felnyal -, aztán az írás egy takaros G betűvel megkezdődik. De íme beharangoznak. Burucz Bandi egyszerre bedugja a tintásüveget. Rendre sorakoznak s megindulnak a templomba. A templom tele van már subával meg kacabájjal. A padokon fekete báránybőr süvegek meg testes Rózsás-kertek és Lelkifegyvertárak fekszenek. Az oltáron minden gyertya ég, s a viaszillat belévegyül a be-beáramló téli levegő ködös ízébe. Imitt-amott beleköhög az ájtatos csöndbe egy-egy öregasszony vagy vékonyabb köhögéssel egy-egy iskolás gyerek. Ím azonban ott áll már a nagy miséskönyvvel a piros inges ministráns gyerek a sekrestyeajtóban. Vissza-visszapillant, hogy indul-e már a plébános úr? Egyszer csak megrándítja a csengettyűt, és előrelépdel nagy méltóságosan a könyvvel a pap előtt. Az orgona mély búgással ered szólásnak. Hangjától remeg a fal is. A pap violaszínű miseruhában áll az oltár előtt. Leteszi a kelyhet, aztán lemegy az első lépcsőre, hogy elmondja a gyerekekkel Dávid királynak azt a zsoltárát, amelyben az az oltárhoz visszatér. Akkor meglágyul az orgona hangja. A sok száz esztendős adventi ének megzendül a templomban: Oh, fényességes szép hajnal! Kit így köszöntött az angyal. Üdvözlégy teljes malaszttal! Végigreszket idegeimen az a mennyei szent érzés, mely gyermekkoromban áthatott, mikor az első hajnali misén ezt az éneket hallottam. De micsoda erőtlen erő az emlékezet, hogy egy éneket se lehet vele leírni. A hangokra nincs szavunk, mert az ének hangjai egy alaktalan álomvilágból valók. A szöveget, amely egy angyal földi látogatásáról szól, az ének a képzeletünk egy olyan birodalmába emeli, amelybe csak a szívnek szárnyozott sejtelmeivel juthat el az ember. A második ének szintén ősrégi magyar ének. Megvan a Náray-féle énekeskönyvben is, amit még a Rákóczi-kor előtt nyomtattak. De nem tudjuk ezt mink és nem törődnek ezzel a gyerekeink. Éneklik és elringatóznak magasztos szépségű képeiken: Oh, nemes ékes liliom, Szép és gyönyörű rózsa, Mária! Ki szent malaszttal, Mint gyöngy-harmattal Neveltettél, óh, Mária! Ezt az éneket nem csinálhatta latin nyelven beszélő klastromi barát. Egy magyar poéta csinálta, aki a názáreti istenszerette szüzet a maga képzeletében olyanná formálta, mint amilyen leányok a Tisza-Duna partján teremnek: rózsák, liliomok. Varga Ádám kinyújtott nyakkal fújja mellettem énekét. A gyerekek is odalenn buzgón énekelnek. A szentek a falon komoly figyelemmel hallgatnak. Bibliai áhítat van az egész templomban. Mert hát szép is volt az, amikor az Úr elküldötte az ő követét a fényes magasságból a názáreti szegény zsidó lányhoz, akinek a neve Mária vala, szép és gyönyörű rózsa, Mária.
Az 1476 körül készült jánosréti oltáron a Szent Miklóshoz kapcsolódó legendákat örökítették meg.
A legenda szerint nagy vagyont örökölt, amelyet Isten dicsőségére akart fordítani. Szomszédjában lakott egy elszegényedett nemes, aki három leányát prostituáltnak akarta adni, hogy így tartsák el magukat. Miklósnak tudomására jutott, ezért aranyat rejtett egy kendőbe, és a csomagot titokban bedobta a házba. A szomszéd reggel megtalálta a pénzt, s így kiházasította a leányát. Később Miklós hasonlóan cselekedett, de a szomszéd kifigyelte, hogy ki adja a pénzadományokat. Néhány nap múlva, mikor Miklós kétszer annyi aranyat dobott be a házba, elsuhanva arra kérte szomszédját, hogy jótettét senkinek sem mondja el...
"Mivel nyilvánságosan tapasztaltatik, hogy december holnapnak elején esni szokott Szent Miklós püspök napja előtt való estvéli vagy éjszakai időben némelyek különféle öltözetekben, álorcákban magokat elrejtvén, házrul-házra járnak ... keményen parancsoltatik, hogy senki sem Szent Miklós előtt való estve, sem Üdvözétőnknek születése napján [...] akár gyermekei vagy leányai által az ilyetín szines öltözeteket, avagy házrul-házra való éneklísiket, melyek által az éjszakai csendesség sértődik, megendedni ne merészeljen... "
Az adatokból úgy tűnik, hogy a tiltásnak nem sok foganatja lett, mert már csak kettőt alszunk, és...
"Jajjaj..., jön már a Mikulás!..."
:-)))... (((O)))...
SZENT MIKLÓS
"Szent Mikulás itt vagyon, a szent ostyát osztja, kicsiknek, nagyoknak ajándékát hozza.
*
Viharban a hajó, eltörik az árboc, de Szent Miklós lelke megszabadulást hoz.
*
Keresztények vattok, rajtatok korbács csattog. Szent Miklós könyörög, elbuknak az ördögök.
*
Szentek találkozása, minden teremtés lássa: lelkek megújhodása, idvesség áradása.
*
Ahol jámborak tanulnak, örök igékből okulnak, ott Szent Miklós is jelen van és el nem távozik onnan.
*
Vándorok őrzője, úton járók pásztora nyomorultak gyámola, bajban élők megmentője.
*
Mennyi rontás az életben! Ember embert bántja. Miklós püspök ártatlanul szenvedők barátja..."
"...Szántó Tibornak... szeretettel Weöres Sándor Bpest, 1979. XI.8."
„A kéklő félhomályban Az örökmécs ragyog, Mosolygón álmodoznak A barokk angyalok.
A gyertyák rendre gyúlnak, A minisztráns gyerek, Mint bárány a mezőben Csenget. Az árny dereng.”
Juhász Gyula - Rorate
"Amikor megjön a december, hajnali misét tartotok. A hajnali kék ködben, amely olyan, mint a szilva hamva, süveges, lámpásos emberek bandukolnak a kivilágított kis falusi templomok felé, és teli torokkal énekeltetitek az ’Ó, fényességes szép hajnal’ kezdetű ódon adventi éneket. A nappalok egyre rövidebbek lesznek, a sötétség egyre sűrűbb és hosszabb. És ti azt mondjátok, nem kell félni. Majd jön valaki, aki elűzi a sötétséget, és sose látott fényt gyújt a világnak. Az adventi emberek remélnek, és várják a fényt. A várakozásban kicsordul az ajándékozási kedv. Titokban vásárolják szeretteiknek az emléktárgyakat, hogy szeretettel ünnepeljék együtt a fény születését. És a sötétség mélypontján, december 24-én, amelyet ’szentestének’ neveztek, megrendezitek Jézus születésének mámorában azt a hallatlan és páratlan karácsonyi tűzijátékot, amelynek sziporkái New Yorktól Tokióig látszanak. Akkora az öröm, hogy a világ táncra perdül."
Kosztolányi Dezső
:-)))
A képen a Szent István király templom, rorate mise Galántán
Szent Márton püspök 316-ban született a Római Birodalom Pannónia tartományában.
Márton egy hideg téli estén odadta meleg köpenyének felét egy nélkülöző koldusnak. Aznap éjszaka álmában megjelent Jézus a koldus alakjában. Püspökké akarták szentelni, nagy alázatosságában a ludak óljába bújt. A szárnyasok azonban gágogásukkal elárulták Márton rejtekhelyét.
Szent Márton kultusza Pannónia területén már a honfoglalás előtt is virágzott. Szent István tisztelete jeléül a zászlaira a hadvezér Márton képét festette. A hagyomány szerint a szent egy álomban sietett a király és az ország védelmére. Így Szent Márton Szűz Mária után az ország patrónusa lett.
Egy másik változat szerint ez a hagyomány a római időkre nyúlik vissza. November 11-e a naptárban ősidők óta a téli évnegyed kezdő napja: megkóstolták az új bort és nagy eszem-iszomot tartottak.A lúd római neve “avis Martis” (Mars isten madara); régi szófejtéssel „Márton madara”-ként ünnepelték, így nem kellett eltérni a lúdlakomák évnegyedkezdő római szokásától. A protestánsok Luther Márton neve napján emelgették a poharaikat ilyenkor.
A Márton-napi liba-lakomáról szóló első írásos beszámoló 1171-ből származik. Szent Márton napja jelentette a paraszti év végét, a népszokás ilyenkor zárták le az éves gazdasági munkákat, kezdetét vette a természet téli pihenő időszaka. A cselédek ilyenkor kapták meg évi bérüket, e napon kóstolták meg az újbort és vágtak le először tömött libákat. Ám e szokás gyökerei is mélyebbre, az aratási időszak végén álló pogány állatvágási ünnepekre nyúlnak vissza, amelyeket a kereszténység így vett át.
Igen, és egyszer meghalok és nem leszek, csak puszta név, vagy az se, falevélvacok résekből egy szín visszanéz, nem lát meg ember, se madár, te sem, pedig: súgom "vagyok", - bár torkom sincs, s hangom, akár az augusztusi csillagok, elég a lombbal, mielőtt szólhatnék... Fű, hamu dadog. Simítsd meg majd a levegőt testeddel, s tudd, hogy az vagyok.
Ilyenkor, október végén, a természet lassan megválik ezernyi színből hímzett őszi köntösétől. Ilyenkor, október végén már rég kihűltek vándormadaraink elhagyott fészkei. Ilyenkor, október végén egyre gyakrabban seper végig tájainkon a tél jeges lehelete.
De a gazdák csűrében széna illatozik, pincéjük polcain almák mosolyognak, és pityóka halmok szunnyadnak vermükben. Az istállóban békésen kérődznek a marhák, s az ólban elégedetten röfögnek a disznók. A kakas még mindig peckesen járkál a tyúkudvaron, s a csebrekben forr a szilvóriumnak való.
Lassan minden a helyére kerül. Rendeltetésének megfelelően. A tél közeledtével kissé megnyugszunk mi magunk is... A körülöttünk elcsendesedett világ pedig emlékezésre és számadásra késztet...
Ilyenkor, október végén fekete ruhás anyókák lepik el a székely temetőket. És még mindig fürge, bütykös ujjaik munkája nyomán megtisztulnak a hantok. Fényesebben ragyognak a keresztek és a kopjafák. Dolguk végeztével pedig réveteg tekintettel álldogálnak még percekig a rendbe tett sírok mellett. Motyognak is valamit félhangosan. Magukban, maguknak. Vagy talán elhunyt hozzátartozóikkal beszélgetnek?
Ilyenkor, október végén a napi rohanásban mi is megállunk egy pillanatra... Megállunk, és magunkba nézünk...
Ilyenkor, október végén magamba nézek. Elveszett, elvesztett egykori énem után kutatva. Édesanyám féltő mosolya, apám jóságosan szigorú tekintete sejlik fel bennem. Frissen sült kenyerek illata, kerti paradicsomok zamatja csiklintja érzékszerveimet. Patakban ficánkoló márnák, avarban megbújó gombák, és szökkenő őzek képzete. Az első csók bódulata, zenefoszlányok, hajnalig tartó bulik mámora, mind-mind felszínre tör. Hangulatok, illatok, ízek, képek, hangok kavarognak tudatomban. Tovaszállt gyermek- és ifjúkorom emlékfoszlányai. És be nem váltott ígéretek, rég elfeledett fogadkozások piszkálják szunnyadó lelkiismeretem.
Ilyenkor, október végén ünnepi díszbe öltöznek folyamatos ittlétünk némán is beszédes tanúi. A székely temetők. Virág- és fenyőillat lengi be őket. Néma sorokban kígyóznak feléjük a bennük nyugvók utódai. Fejet hajtani jönnek. Elődeik sírjainál. Öt földrész székely vándorai róják most le kegyeletüket halottjaiknak. Azok is, akik hazajöhettek, és azok is, akik kénytelenek voltak ott maradni, ahová a sors vetette őket. Mert lélekben otthon vannak ők is. Ott állnak az őseik csontjait őrző temetőkben.
Nekik már csak ennyi maradt a szülőföldből. Egy emlékfoszlány. Azt viszont féltve őrzik. Körömszakadtáig. A batyuba kötött anyanyelvvel és szokásokkal együtt. És fellobbannak a lángok. Az emlékezés lángjai. De nem csak. Számunkra a reménység, kitartás, és megmaradás lángjai is egyben. És az együvé tartozásé. Fellobbannak a lángok. Gelencétől Svédországig. Berecktől Amerikáig. Városfalvától Ausztráliáig...S az est leszálltával, virágkoszorúkba font gyertyák millióinak fénye hirdeti szerte a világban, hogy voltunk, vagyunk és leszünk.
Legalább ilyenkor, október végén, gyújtsuk meg mindannyian lelkünk mécsesét is. És ne hagyjuk kialudni többé soha. Hogy lángjánál melegedhessen a didergő gondolat. Hogy pislákoló fénye utat mutathasson a ránk szakadt sötét éjszakában. Hogy irányt szabjon tévelygő lépteinknek. Hogy reményt ébresszen a csüggedőkben. Hogy lássuk egymást. Hogy tudatosodjon bennünk - nem vagyunk magunkra. Gyújtsuk meg hát a mécsest, és őseink sírhantjai mellett állva tegyünk fogadalmat, hogy nem hagyjuk többé kialudni. Hogy nem hagyjuk számunkra elveszni ezt a földet."
„A szerelmes dalban kell, hogy legyen duende. Ezért soha nem igazán boldog a szerelmes dal. Magához öleli a fájdalom lehetőségét. A fájdalom, vagy sóhaj nélküli szerelmes dalok valójában inkább gyűlölet-dalok szerelmes daloknak álcázva, nem szabad bízni bennük. Ezek a dalok tagadják ember voltunkat, és a szomorúsághoz való istenadta jogunkat. ” (Nick Cave)
Gábor arkangyal leszállott a földre, Mint a piros hajnal mennyei nagy fényben, Veri a citerát, zengi a szép fohászt, Ezzel vigasztalja dicsőül Szent Annát.
Ma született e világra, Egy ékes kisasszonyság, Kinek kebeléből bimbódzik Fölséges nagy uraság. Fellegek és az egek közt Ma tarttatik vigasság, Az angyalok énekelnek, Zengenek a muzsikák.
DICSERET BOLDOG ASZSZONY SZÜLETESERÜ
Üdvöz légy Egeknek fényessége, Föld kerekségének ékessége, Szent Szüzeknek elsö dücsössége Fel-derült napnak gyönyörüsége Mint az fölyhöbül napnak sugára, Anyád méhébül tisztán világra Jövél mindeneknek csudájára, Hogy lennél Sátánnak romlására Kis-Aszszony születtél e' világra, Hogy emeltetnél nagy Aszszonyságra Vonny utánnad kérünk uraságra Az vég-nélkül való bóldogságra Sziveknek édessége Szüz MARIA, Fejér liliom-szálnak bimbója, Melybül majd nyilik lelkünk virágja, Az édes JESUS, Istennek Fia.
Lassan csendéjétek én apró deákjim, Hogy aludjék Mária napfölköltéig. Aranyhajú Mária, rendítsd alább a napot, Hozd, estére a holdat, az hol az nap elnyugszik. Máriában elnyugszik. Roppanj gyivó, mogyoró levél alá.
Erósz a szerelem és a szexuális vágy istene a görög mitológiában. Rómában ugyanezt az istent Amor vagy Cupido néven tisztelték. Az ókorban egyaránt ábrázolták fiatal férfiként és kisfiúként anyja társaságában.
*
„Amor - Mars és Venus gyermekeként jött a világra. Nevelőapja maga Jupiter volt. A mítosz szerint ő a legifjabb és legszebb isten, akinek fegyvere egy kis kézi íj. Akit az ebből kilőtt vesszők eltalálnak, az nem fizikailag sebesül meg, hanem szerelembe esik. Ő maga egy halandó lányba, a csodaszép Pszichébe szeretett bele, és feleségül is vette. Apuleius kettejükről szóló történetében Psziché kíváncsiságának engedve belenézett Venus szelencéjébe, és ettől mély, styxi álomba zuhant. Amor nyilaival leszedte feleségéről az átkot, és kérésére Jupiter istenné emelte Pszichét, hogy a szerelmesek mindörökre házasok maradhassanak.” Wikipédia
*
A görög ...legenda szerint mindig Aphrodité körül volt megtalálható, és gyakran segített anyjának, hogy isteni viszályait elrendezze. Élt a halandók között egy leány, akinek szépségére Aphrodité irigy lett. Ennek a leánynak a neve: Pszükhé volt. Így a szerelem és szépség istennője bosszút forralt. Azt mondta Erósznak, hogy lője meg nyilával Pszükhét, hogy legyen szerelmes a világ legcsúnyább férfijába. Erósz lement a földre, de meglátva a szépséges Pszükhét, beleszeretett, és nem teljesítette anyja kérését. Éjszaka beosont a leány szobájába, és a sötétben szerelmet vallott neki, de kilétét nem akarta felfedni, így megtiltotta neki, hogy lámpát gyújtson. Teltek múltak az együtt töltött éjszakák, és Pszükhé is egyre szerelmesebb lett a férfiba, akit még nem is látott. A kíváncsiság egy este mégis legyőzte, és amikor Erósz elaludt, Pszükhé lámpát gyújtott, ám egy olajcsepp lecseppent, és az isten felébredt rá. A haragos Erósz nem tudta volna megbüntetni Pszükhét, így feldúltan elviharzott. Pszükhé beleőrült abba, hogy szerelme elhagyta, és a földön bolyongott keresve Erószt. Azonban nemcsak a lány szíve fájt, az isten is epekedett Pszükhéért, de Erósz makacs volt. A kedvetlen szerelemistenség bánatában nem végezte dolgát, így nem lobbant fel sehol a szerelem lángja ezidő alatt sem égen sem földön. Ezt Zeusz megelégelte, és Pszükhét halhatatlanná tette, így újra egymásnak élhettek.
*
„...Lelki szempontból valójában belső konfliktusok jellemzők ránk, amelyek külső bizonytalanságban tükröződnek, azaz a különféle arculatok és jellegek, amelyeket kifelé megnyilvánítunk, nem mások, mint a belső harc és bizonytalanság kifejeződései. Ezért meg kell találnunk és uralnunk kell azt a részünket, amely a többi fölött áll, és amely lehetővé teszi, hogy létrehozzuk és helyes életvitelünkkel kifejezzük a belső harmóniát. Ezt a helyes életmódot nem tekinthetjük áldozatnak, és nem is okozhat szenvedést. Olyan tiszteletreméltó és helyes életvitel ez, amelyet természetes módon élhetünk meg és foghatunk fel. Újra meg kell találnunk a letisztult, régi értékeket, és ötvöznünk kell őket a modern értékekkel, hogy újra rendelkezhessünk a lélek ismeretével, amely lehetővé teszi, hogy megismerjük önmagunkat, hogy uralhassuk magunkat és környezetünket. Így elérhetjük a belső szabadságot és függetlenséget, minden szabadság és függetlenség közül a legértékesebbet, hiszen ha ezeket nem birtokoljuk, minden más szabadság vagy függetlenség elveszíti az értékét...”
Egy balha eluná magát egy helyen, és mondá: "Rossz dolog csak egy helyen lakni. Bizony én is idegen földre megyek, és országokat akarok látni." Látá kedig, hogy az áros emberek a tevékről egy gazdánál leraknák marhájokat, hogy ott nyugodnának, és reggel ismeg utokra mennének. Elméne ez okaért a balha, és a szőres farmentringbe bújék, és ott hallgata. Mikoron kedig más országba jöttének volna a letételnek helyére, kibújék a balha a farmentringből, és leszekelék a földre, és mondá a tevének: "Ím, leszekelem, hogy tovább ne nehezítselek meg; mert eddig is nagy terhedre voltam tenéked." Mosologni kezde a teve, és mondá: "Aminthogy annak előtte nem terhöltél engemet, azonképpen mostan is nem könnyebbítöttél. Egy énnékem, ha farkam alatt lész, akár nem, te marcana féreg."...”
Az Satyrus, kit erdei istennek mondnak, talá téli időben egy embert az erdőbe az úton, mellyet a hó igen meg vert vala, és igen fázik vala. Meg keserilé őtet és be vivé barlangjába, és kezdé az tűznél fíteztetni. Mikoron kegyig az ember a kezére lehne, meg kérdé, mi oka volna annak. Amaz felelé neki, azért (úgy mond), hogy meg melegiljen. És annak utána mikoron enní kezdettenek volna, kezdé az ember a hevi kását is fúni, azt is meg kérdé tőle a Satyrus, hogy mi oka volna. Mondá az ember, hogy meg hidegiljen. És legottan mindjárást ki ízé a Satyrus házából az embert, és mondá neki: Nem akarok illyen sok féle szájú embert házamnál tartani, ki mind hideget s mind meleget ugyan azon egy szájából ád ki.
Értelme.
Az kettős szájú embert el kell távoztatnonk, És a lakást vele hamar változtatnonk, Mert végre sem fogonk vele egyitt maradhatnonk, Az erdei isten is ez illyent meg utálta, És házából gyorson el ki taszigálta, Még netalán tányérát is hozzá hagyigálta, Neked azért ez példa tanúságot teszen, Hogy kinek szájába heví és hideg leszen, Értsed, ki szemedbe szépet szól, de hátul meg eszen, Az veled együtt soha sokáig nem leszen.
Esopus fabulái, mellyeket mastan újonnan magyar nyelvre fordított Pesti Gábriel
Az légy vetekedik vala a hangyával, hogy ő nemes volna, de az hangya nemtelen, mert ő szárnyan járna, amaz a földen csúszna-mászna, és hogy ő a királyok házába múlatna, amaz kegyig a földnek barlangjába rágna valami vetemént, és vizet innék, de ő ugyan jól laknék, és ezek ő neki csak múlatság szerint lennének mind így. Visszontag a hangya azt mondja vala, hogy ő volna nemes, mert ő meg elégednék rajta, mit neki a Szerencse parancsolt volna, és hogy ő tökélletes volna, de az légy állhatatlan és búdosó, és hogy a hangya mindenitt kellemetes volna, és jó munkálódásnak példája, a légynek kegyig életi nyavalyás és veszedelmes. A hangya nyárba télre valót szerezne, de az légy télbe vagy el nyomorodnék teljességgel, vagy bizon meg halna.
Értelme.
A ki mind azt szólja, kit ő kedve akar, Gyakorta fejére kisebbséget vakar, És leszen válassza ollyan, kit nem akar.
:-)))... (((O)))...
:-)))
