Keresés

Részletes keresés

Lutra Creative Commons License 2019.01.16 0 0 95103

Nino Nikolov

Tarts ki, Gulliver!

Megőrizned az ifjúság egyetlen
sebesen múló napját is nehéz —
hát úgy szeress, gyűlölj, legyőzhetetlen,
hogy törpe semmiségeket ne nézz!

Liliputi fogságban lekötöznek
saját hajaddal. Tűröd hallgatag.
A kín megrémített. Mert megelőztek,
hogy amíg lehetett, megmentsd magad.

Fekszel. Sohasem érezted a földet
egész lényedhez ennél közelebb,
összeolvadsz vele. De legelsőnek
te érzed meg a földrengéseket.

És élni fogsz. Megszabadulsz a lánctól.
A világ sötét — suttogod —, lever.
Figyeld, fölötted legyek raja táncol,
még ők is szállni tudnak, Gulliver.

/Király Zoltán ford./

Lutra Creative Commons License 2019.01.16 0 0 95102

Labancz Gyula

Napjaidat

ablakok közé zárta
az éjszaka
a táj fehér lázban
reményedet kibeszélte

A tűzeső
pusztította parton
már csak az értelem
kagyló árvasága

A szerelem
kazettába zárt
tündöklő emlékezés

Lutra Creative Commons License 2019.01.16 0 0 95101

Hercegh János

Elégiák a változó világról

      Ne féljetek, majd lesz, aki felveszi az elejtett szálat,
      itt-ott talán még felgyúlnak az esti tüzek is,
      hogy legalább egymást lássák a körülötte ülők ...
      csak aztán az is ott legyen, aki felüti fejét az ismerős szóra,
      s szemében megcsillan a rég várt öröm fénye,
      szája sarkában bársonyosan megtelepszik a megtalált mosoly,
      csak az is ott legyen, aki hallgat és figyel,
      az legyen ott mindig, s akkor nem jött hiába aki jött,
      mert akácfák nyögése lesz az ismerős hangban,
      kútágasok panaszos nyikorgása, ahogy az ostorfa
      meghajlik a kövér hold súlya alatt, hiszen a mély víz
      ezüst tükréről kellett felhúzni, s bágyadt furulyaszó
      csavarogja majd körül a reszkető lángok fanyar füstjét,
      mert tudjátok meg, csak az lesz akkor is, mint régen:
      se kürt, amely bátorított volna, se pásztorsíp,
      hogy a szétszéledt nyájat összeterelte volna,
      altatódalt cifrázott csupán csendesen, miközben másutt
      harsonák zengedelme verte fel a csalitot,
      s még ezer szerencse, hogy akinek szólt, azért meghallotta,
      elindult a nyáresti hegyoldalban, hiába állta útját intően
      a katángkóró, sárkányok tilalma is kevés lett volna,
      hogy ne merje követni a hangot és a messziről szálló bölcsődalt,
      ahogy csak szállt és szállt és fehér csipkével
      szegte be a sötét éjszakát.

                                *

      A vadász kitárta háza ablakát az éjszakába,
      s először csak a nyár lidércei jelentek meg
      libegő járással, asszonyosan kelletve magukat,
      akár a kedves, akit szeretett, de aki azt mondta,
      erdőben élni nem lehet, aztán a vadak jöttek nagy komolyan,
      s a vadász úgy sírta el a panaszát, mintha nem is őket
      üldözte volna töltött puskával nap mint nap
      már esztendőkön át, mert ez volt a kenyere:
      nézzétek, mit ér az életem, akit szeretek, nem lehet velem,
      s hogy mily nehéz az élet evégből nekem, nem is sejtitek,
      csak zsákmány legyen, s a golyó messzire kerüljön el,
      ez a ti gondotok, de az ember sorsa nem ily egyszerű,
      zsákmány legyen, jó, de ha golyótól ritkán is kell tartanunk,
      nem mindig szabad a szerelem,
      ezért inkább lennék üldözött vad magam is,
      mire a farkas kételkedve csóválta fejét és
      hitetlenül dörmögött a medve, a lidércek meg gúnyosan nevettek,
      talán azért, mert őket meg sem irigyelte,
      igen, igen, mondta még, az lesz a végzetem, már látom,
      mert vadak közt éltem egyedül, s hiába volt minden intelem,
      akit szeretek, nem lehet velem, s így a halálom majd úgy lelem,
      hogy egy holdfényes éjjelen átlövöm szívem.

                                *

      A madarak ősszel felkerekedtek, útra keltek, és
      mire visszajöttek tavasszal megint,
      nem ismertek hazájukra, a kopácsi rétre:
      ott volt a kocsma magas falával a falu szélén,
      udvarán az elfogott őzzel, söntésében a komolyan koccintgató
      férfiakkal, s a templomtorony buzogányát, mintha
      egy hófehér liliom tűzte volna a fekete víz fölé,
      minden olyan volt, mint régen, de távolabb traktorok ugattak,
      buldózerek túrták fel a földet a fűzfaerdőn túl,
      hogy útját állják végre az áradatnak,
      visszaszorítsák medrébe a Drávát, ne legyen többé hajléktalan
      e partvidéki nép, amiért csak dicséretet kéne zengeni,
      mivel az ember az első ebben az országban, azt mondjuk legalábbis,
      hadd menjen hát, amerre lát a szabad madár,
      keressen magának új hazát, felejtse a régit,
      de igazában nem ismeri a szabadság dalát, aki azt mondja,
      ha csak a madárnak is: menjen ki merre lát, keressen új hazát,
      s tán evégből állanak itt árván, akiknek vissza kellett jönni,
      nem is a csapat miatt, hanem a föld miatt, az ég miatt,
      melyet sehol se látott halvány fénybe von a fűzfalombok ezüstje,
      ezért kell itt lenni mégis a felvert magányban,
      míg a csapat már más hazában éli világát boldogan ...

                                      *

Én még emlékszem a bivalyokra, saját szememmel láttam őket, s nemcsak
hallomásból tudom, hogy a bácskai pusztákon bivalyok is éltek, mert szegé-
nyek voltunk, de volt egy nagynéném, aki azzal vigasztalt engem, hogy lesz ez
még másként is, és csak ne féljek, pacsirtanyelvből lesz a paprikás, dongózú-
gásból az ének, aztán megitat sűrű bivalytejjel, s ettől egész biztosan
oly erős leszek, hogy félkézzel dobom szekérre a zsákot, ha majd nagy leszek
... hát bivalytejet nem ittam, tán mondanom se kell, de az élő valóságot, hogy
a ló és a tehén után a bivaly is e vidékhez tartozó háziállat, megszokta tu-
datom, s láttam is, mondom, szekér előtt párosan, muslincafelhőben és halk don-
gózúgásban, mert nyár volt, s egy gyönge kis öreg baktatott utánuk, vásott
kék ingben és kajla kalapban, valami kiszolgált cseléd volt, s elkeseredve
kiáltozott rájuk, aztán heverni láttam őket, bársonyos bőrük remegett a sű-
rű pocsolyában, egy szelíd akácfa hajolt föléjük, méla szemükben virágos ré-
tek úsztak, miközben vellaheggyel döfködték, kajmókos botokkal nógatták őket
hát így emlékezem rájuk, most hogy nincsenek, mert nincsenek, bivalyok sin-
csenek, s szorongva gondolok rá, mi marad e bús világból, mire megöregszem ..

                                      *

      Ne számolja senki az esztendők sokaságát,
      s a társak elvesző lábnyomát se keresse senki,
      ahogy velünk jöttek a fiatal fák alatt,
      azóta megőszült már az erdő, s megrothadt az avar,
      a zászlók lobogása pedig ugyancsak megfáradt az elcsituló szélben,
      csak apró dolgaink nőttek nagyra, gondjaink szakállt eresztettek,
      s a fény, amelyet együtt követtünk egykoron,
      megvakult aggastyánok szemébe költözött,
      s pacsirták ligetében veszett el régi hangunk,
      ahogy egymást szólítottuk, mint a messzire indulók mindannyian,
      s hogy hova jutottunk, azt se kérdje senki,
      mert sok volt az ösvény, még több a köves kaptató,
      a nagyvilágból csak a műhelyünk maradt, ott élünk, ott,
      kopott szerszámaink között, munkánk fölé hajolva,
      és hiába kiáltanánk egymás felé, hisz becsuktunk ajtót, ablakot,
      s ha még egyszer felragyogna a régi fény,
      és azt a lobogót tartaná magasra valaki, én nem tudom,
      talán akkor is apró dolgainkat vennénk számba féltve,
      s azokra néznénk, akik körülvesznek a pezsdülő időben,
      úgy várnánk barna árnyaiba bagyulálva az est nyugalmát,
      inkább csak a csendes lámpafényt, melyet majd
      elolt fölöttünk gyengéd kezével a lassú elmúlás.

Lutra Creative Commons License 2019.01.16 0 0 95100

Raffai Sarolta

Valaki más

Fázom.
A nap fenn tékozolva
már önmagát égeti el —
fázom.
Ellobbant az az óra
amelyben — hittem — rejtezel.

Percek ügetőversenyére
még mindig záporoz a fény —
fázom.
A pulzusok kimérten
dobolnak józan hétköznapot
valaki más érrendszerén.

Valaki más.
Akárki, bárki
lélegzik fuldokolva még
s támasztja árván, megadással
a tüzes, elporladó kőnek
homlokát, s üres két kezét.

Valaki más.
Mert én csak fázom
kifosztottan és védtelen.

Miként robbant fel az az óra
oly fájdalmasan-hirtelen:
jaj nem tudom ma sem, ma sem.

ehmianév Creative Commons License 2019.01.15 0 0 95099

Bertók László: Fölér a lélekig

 

Ha kimerülnek tartalékai,
vergődik a test a lélek szerint,
szeretne megint hasonlítani,
régi tükörbe vigyázva tekint.

 

Titkos utakon furcsán megszalad,
árnyékát méri, fölágaskodik,
elképzel égig érő falakat,
és szomorú, amikor hazudik.

 

Gyanús neszekre gyertyát gyújtogat,
lopva nézi a villanykapcsolót,
parányi csillagokban megakad,
s magyarázkodik, hogy csak álmodott.

 

Példákat keres, s nem leli magát,
hát az se, ez se, egy minta se jó,
ha verset ír, a ríme nagykabát,
de megijed, mert nem esik a hó.

 

A lendület a kályháig viszi,
ott bűntudata lesz, szégyenkezik,
s mikor megpróbálja, már nem hiszi,
hogy térdelve fölér a lélekig.

 

Lutra Creative Commons License 2019.01.15 0 0 95098

Gál Farkas

Felemelt ujj

Vasútnál lakom.
Füstszag és korom libeg be
az ablakon
váltók dörögnek, acélos jajgatásban
iramlanak a forró kerekek,
Valamelyik viszi a véredet...
Bajuszod lecsüngő ága
mozdulatlan, mint lelőtt
madarak szárnya.
Ülsz, ülsz az egek fogaskerekei alatt
s figyelsz a hallgatásra.

Te felemelt ujj, lesújtó pálca.

És nincsen szavad a csillagos égre
mert befagyasztottak a csönd
üvegébe
mert a zengő kerekek széthordták
meleg véred
s nem mondhattad végig az igazat, szépet.
Mi kérleltünk téged
de inkább hallgattál a halálra.

Te felemelt ujj, lesújtó pálca.

Sokan emlékeznek a költőre.
Van aki látta
csikorgó télen tavaszi kabátba.
Olyat is mesélnek: segítettek neki
amikor éppen
albérletet keresett a holt vidéken.
Tudják miért írt, mikor hol járt
és kit szeretett
emlegetik a náluk fogyasztott ebédeket.
De ezt nem a z é r t mondják.

Ott voltak, amikor elveszítette Flórát
amikor állásból, szobából kipakolták.
Barátai voltak, nem ők tették a jégre
sőt a biztos partokon
aggódtak érte.

Kisétálsz a Dunához. Leülsz
az alsó kőre
s a választ suttogod: „inkább segít
a kutya szőre ..
Ülsz, ülsz az egek fogaskerekei alatt
figyelsz a hallgatásra.
Bajuszod lelőtt madarak szárnya.
Faggatunk téged:
— Jól mondjuk-e az igazat, szépet?
Mert erre intettél mindig,
nem a halálra.

Te felemelt ujj, lesújtó pálca.

 

Lutra Creative Commons License 2019.01.15 0 0 95097

Falu Tamás

Jaj annak

Jaj annak aki harmadrangú,
vásári zajban csöndes hangú.

Ki sohasem csap az asztalra
s ha megy, senki sem marasztalja.

Kit fényes kapu be nem enged,
éjjel-nappal hiába csenget.

Kinek nevét, akármit művel
nem írják le, csak kis betűvel.

Akinek sorsa méla, halk bú,
s nem irigyli csak negyedrangú.

Lutra Creative Commons License 2019.01.14 0 0 95096

Létay Lajos

Csak ház, csak udvar

Csak ház, csak udvar, semmi más
maholnap a szülői ház,
csak tárgy, leltári tétel,
csak ennyi s ennyi négyszögöl,
kerítés, pince: kő kövön,
csak kert, sor ribiszkével.

Csak ennyi. Hogy volt ez nekem
őserdőm, tündér rejtekem,
nem fogyó kincsesbányám?
Az volt pedig: part, kikötő,
boldog sziget — remegtető,
vad évek óceánján.

Mennyi mindennel rakta meg
pántos ládámat, szívemet,
mennyi fűszerrel, sóval!
S ha fogytán volt a rakomány:
— Ne bánkódj, ifjú kapitány,
gyere! —szólt biztatóan.

Hej, kakastejes, lágy kenyér,
nem kóstollak meg többet én,
nincs már, ki süssön nékem!
Jövök, de nincs, mit elvigyek,
jövök, de a kis kert hideg,
csak a gyep nő kövéren.

Csak ház, csak udvar, semmi más
maholnap a szülői ház,
alig több, mint az ára;
eladni-megvenni lehet:
ki lelke volt, oly messze ment,
emlékem se találja.

Be kopár is lesz a világ,
ha nem többek, csak fák
a fák, csak lomb a lomb, nem fészek,
nem búvóhely is, nem meleg
kosár, mely szökken, fellebeg,
ha hágcsójára lépek.

Ülök a régi küszöbön,
de majdhogy meg nem köszönöm,
hogy pihentet, marasztal.
Itthon vagyok, de nem verem
fel a házat istentelen,
s nem kurjongtat az asztal.

Hallgatom pontos szívemet:
ver, dobog, küldi az erek
csatornájába vérem.
Egyformán, hogyha jön a nyár,
egyformán, hogyha tovaszáll
a fecske fenn az égen.

Lutra Creative Commons License 2019.01.14 0 0 95095

Áts Éva

Mondóka

Hogyha lennél mondanám
hogyha lennék mondanád
hogyha lennénk mondanánk —

köldökünkön vadvirág
két csípőnkre tölgyek nőnek
nyakunk körül fűzfaág —

hogyha lennél
hogyha lennék
hogyha lennénk
mondanánk

félfekhelynyi lehetőség
valósághoz könnyű hűség
robbanáshoz lassú hőség
hogyha lennénk
mondanánk

lelkünk túl nagy hegyet rakni
valóságunk istent szabni
óceántól óceánig
mennyit nőhetünk halálig

hogyha lennél
hogyha lennék
hogyha lennénk
mondanánk —

Lutra Creative Commons License 2019.01.14 0 0 95094

A nagyevő

(Elmondta Bíró Ferenc vén Dájdáj, 1972. IX. 23. Hallotta gyermekkorában.)

V
ót, hol nem vót a világban, messze, messze a hegyen túl, vót valamennyi hengyabaj. Aki az én mesémet nem hallgatja, az megverődik annyisza.
Hát vót egy ember és egy asszany. Annak sak gyermeke vót. Utujára mégis született még egy kicsi fija. De azt nem győzte szoptatni, annyit ett a gyerek. Hát két tehenye vót a szeginyembernek, de nem győzett annyi tejet fejni, hagy az a gyerek meg ne egye.
Utujára már ráfagtak, a tajásakat is összeszödették mind a tyukaktó, hagy laktassák jól a gyereket.
Hát az akka se lakatt jól.
Mit csináljanak? A .gyerek nőtt napró napra. Nagyra nőtt, nagyra. Má akkara vót, hagy ement ki a kertbe, s annét, amit az apja kiásatt, a fődet, ahagy ásta fe a kertet tavassza, azt is mind egy cseppig megette. Nem számítatt nálla, hagy főd, hó, csak ett és ett.
Hát nekifagtak, összöszidták a szülei, hagy miféle dalag az, hagy ezt má nem győzik ki ámbá...
Evette magát, ebódult a gyerek.
Ement ki a határra.
Hát att megjütt a kedve, má látta, hagy az emberek szántnak. Nekifagatt att, att is átfagta az egész szántófődet. Megette.
Ment tujább. Hát elérkezett egy udvarház. De őtet az apja enövöztö Kilencnek, má annyit ett, mint kilenc, még ejsze tíz is, se ett annyit, mint ő.
Ement a fíjú.
Kérdi az úr hagy: — hát téged hagy hinnék?
Azt mandgya:
— Ingem Kilencnek hínnak — azt mandgya —, de nézze — azt mandgya —, és sakat eszem, de sakat is dógazam — azt mandgya. — Annyi munkát aggyan, mint kilenc embernek.
Na, megfagadta az uraság, az embert, azt a fiút.
Na, a fiú dógazatt. Adatt neki két nagy ökröt, hagy azakka járjan, dógazzan.
Járt is a fiú, de aztán neki minden áldatt nap kellett, egy ökröt meg kellett főzzenek, egy sütet kenyeret kellett, hagy adjanak, má ő csak úgy dógazatt hagyha...
Már a gróf észrevette, hagy má vége neki, má mindenit megeszi.
Mit csináljan velle? Eküdi ötét, hagy az erdőrő hazzan fát. Neki má e van menve má kilenc bérese ezelőtt kéthéttőfagva. Ő mennyen, azakat kapja att és azakka jüjjen haza.
Ement ki a fiú.
Hát a béresek att vótak. De mit csinált. Ajan sáncát csinált, hagy a víz teljesen ezárta az utat, hagy att nem jühetett e senki (hagy őtet várják meg hagy ő legyen az első).
Emenyen ki ada az erdőre, s hát a béresek att telirakták a szekereket. Elindultak hagy gyüjjenek haza.
De hát nem tudtak hazajünni. Megállattak az egész att, a vízné.
Na, jól van, az megrakja a szekeret. De közbö egy ördög mind att nyargalt kereken.
Há mika indul e, a kerék kiesik.
Az ördög kitépte a tengelyvégszeget.
Emenyen, szépen fülenfagja az ördögöt s adavitte.
— Na, dugd bé az ujjadat ide — azt mandgya — egész hazáig.
Úgy aztán az ördög jütt velle a szekérrel hazafelé. S mika utuléri ezeket. Azak att álltak, má nem tudtak ejünni a nagy viz miatt.
Hát ő emenyen szépen. A lábává úgy eresztette, hagy aztán elindultak hazafelé. Ejünnek haza.
Hát ő ezeket a béreseket nem is ügyelt ő.
Amika menyem, leghamarabb ő ment bé.
— Nyissák ki a kaput, uram!
— Hej, Kilenc, hagy nyissa az ördög, hagy vigyen e.
Azt mandgya az ördög:
— Én nem nyithatam ki a kaput is, legyek tengelyvégszeg is.
Na, hazamentek.
Mit csináljan? Ement, gandalkazatt az úr, hagy vajjan mit csináljan evve az emberre, me igy nem megyen jól.
Azt mandgya:
— Kilenc, e van menve kilenc béres a malamba. S te eriggy, menny — azt mandgya — s hamarább hazagyere, mint ők.
Jól van. Megrakják a szekeret búzává, s emennek a malamba.
Hát az ördögök malmába kellett hagy menjen, má egyebünt nem járt a malam.
Mit csinált Kilenc. Amint ment att ki a dambói hegyen, eszibe jutatt, hagy ezek má őreitek biztasan, jünnek, találkazik velek. Nekifagatt s egy nagyat ganélt az ódalba.
Képzelheti valaki, hagyha egy ökröt egy étire megett, hát ganélhatatt is.
Hát mika jönnek ezek, a szekerek megállnak, má att nem tudtak ejünni. Akkara damb lett, hagy semmiként nem tudták kimászni, ada belésűvedtek.
Na, menyen Kilenc az ördögök malmába.
Az ördög má megállitatta a malmat. Má meg vöt állva a malam. Nem akarták megindítani.
De megcsípi az ördögöt Kilenc, adaviszi a kerékhez. Meghajtja a kereket ő, s adatartatta az ördögöt a csundré seggive. Megküszürülte istenesen. Akka csak leszökött az ördög, meginditatta.
Kilenc ecceribe megőrelte, s elinditatta hazafelé.
Há, mika jű Kilenc a dambói hegybe, megtalálta: az emberek att várták ötét.
Közbö, amint jütt ki, a Küküllőbő úgy megszitta vizze magát, hagy mika kiérkezett a dambra, ezek hagy att várták őtet, szépen fejülkerült, nekifagatt pisilni. Addig pisilt, amég teljesen emasta a hegyet, s akka kigyütt, att háttá őket, s ejütt haza. ő őrelt, s ejütt haza.
Na, mast az a nagy úr, hagy mit csináljan vele? Má tényleg, ettő má nem mentődik meg semmiképpen.
Fagad sak napszámast, ásat egy kutat. Kilencet beléteszi, hogy rakja ki.
Hát úgy is csinált. Nekifagtak, ásták a kutat, nagy hatalmas, mé kutat.
Kilenc belément, hogy ő kirakja.
A gróf adagyUtette az egész falut, hagy hardgyák a kövöt belé.
Hardták a kövöt, hardták. Dabták a vasat. Mindenféle darabat.
Majiket hagy dabták bé. Kilenc rakta.
Má majdnemhagy kijüjjen a kútbó.
Mingyá vége neki esmét.
Szépen ekapnak egy harangat. Rádabják a fejire.
Akka azt mandgya, hagy: — be jó, hagy ideadtátok azt a kalapat, legalább nem üti meg a kövöcs a fejemet.
Na, csak kijütt aztán. De hatalmas, nagy fizetést várt a fiú.
Azt aztán csakugyan meg is kapta. Ekapta aztán az uraságnak a lányát is feleségül, s mai napig élnek, ha meg nem hótak.

/Horváth István magyarózdi gyűjtéséből/

Lutra Creative Commons License 2019.01.14 0 0 95093

Veres Péter


Kiadatlan jegyzetek


/részlet/

 

              *

  Tacitust olvasva látom, hogy Augusztus császár végrendeletében a népnek 43 millió 500 000 sestertiust hagyományozott. A testőrök 1000 — 1000, a légiók és a római cohorsok tagjai 300 — 300 sestertiust kaptak az örökségből.
  Miből? Honnan volt Augustusnak ilyen sok készpénze? Nyilván a zsákmányolásból és a sarcadókból, amelyeket a meghódított népekre vetettek ki. Vagyis rablásból.
De lám ebből az következik, hogy a római köztársaság szervezett rablóbanda volt. Nemcsak a rablóvezérek, hanem az egyszerű katonarablók, s még a nép is részesült a zsákmányból.
  Mellesleg: ebbe buktak bele. Az államok talpkövei — mint ők mondták — a tiszta erkölcs, én azonban azt mondom, még ennél is inkább a munka, az igazi testi munka, a termelő munka.
  Minden civilizáció, amely az élősdiségre épül, elpusztul. Pusztuljon is!

              *

Lutra Creative Commons License 2019.01.13 0 0 95092

Bertók László

Lenn a földön a szó

Lenn a földön a szó,
december van, esik,
hazudni volna jó,
röpülni egy kicsit.

Azt mondani, rigó
s lehajolni megint,
egy bújó, egy hunyó,
és se bent, és se kint.

Azt gondolni, talán,
és hogy akkor mozog,
s mert csak nő a hiány,
ásítani nagyot.

Azt hinni, hogy galamb,
megsül és berepül,
s ami jön, nem harang,
csak addigra kihűl.

Tudni, hogy leesik,
s a kesztyűt venni fel,
kiütni valakit,
akinek szűk a hely.

Érezni, hogy halál,
lesni alóla ki,
látni, hogy megtalál,
mert nehezebb neki.

Lebegni, mint pehely,
mely akkor is kizár,
várni, hogy jöjjön el,
mint tavaszi madár.

Dobbal készülni rá,
zenét a földbe is,
túlélni, mondaná,
aki abban se hisz.

Temetni a csodát,
vermelni a jeget,
nézni, hogyan megy át
fénybe az üzenet.

Szó nélkül fogni fel,
tér nélkül vallani,
sohasem múlik el,
csak lesz mit mondani.

Lutra Creative Commons License 2019.01.13 0 0 95091

Káldi János

Neszmélyi este

Óriás csöndfa az este,
remeg a lassú szélben.
Jó lenne itt maradni,
jó lenne szépen élnem.

Jó lenne szívetek mellett.
Talán semmi se fájna.
Úgy gondolnék a gondra,
akár egy rózsaágra.

Lutra Creative Commons License 2019.01.13 0 0 95090

Veress Miklós

Izzó sötét

Vergődöm néhány éjszaka
óta: izzik az árnyék.
Sajátomé: mindenhova
másként vetít a fény még:

ahogy lámpát kattintgatok,
mert didergések ráznak –
mögöttem minden fal titok,
s hogy azon ki a látszat;

mintha maga sem értené:
izzó vagy hold vagy Isten,
hogy addig vagyok lelkemé,
míg vetület a testem;

mint életem is annyiszor
máskéntinek is látták
a mindenségbe szerteszórt
fényű, sokféle lámpák.

De voltak főnevek, igék,
és állítmány alanyra –
fogódzkodtam abba, mi még
létemül megmaradna,

ha megmaradni akarok
az innéttől már túlnan –
hátamról izzadság csorog,
de nem félni tanultam.

Bot nélkül boldogul a vak
a végső némaságban,
fehéren néznek a szavak,
melyekre rátaláltam.

Beléjük botlottam csupán,
fába, testbe vagy kőbe?
Ez is mindig kettős magány
marad sok ezer éve;

másikunk ki találta meg
ahhoz, hogy együtt fájjunk
az örömért, amit kizeng
mindennapi halálunk.

Ok nem lehet önmaga oka,
csak mit társául rendel.
A szó csak addig önmaga,
amíg maga az ember.

Lutra Creative Commons License 2019.01.12 0 0 95089

Gróf József

Vers

mert itt vagy előttem, és nem látlak, a csókod
elfelejtem, a szemed elhagy, a gondolat, mi agyamban
felsugárzott, elpereg, a homokban botladozom üresen
és siratlak, sírok, mert nem vagy, mert eltűnsz, elrepülsz,
az űrbe szállsz, az ajkad rég volt dallamokat zokog, jaj, inog
a láng, alszik a láng, az egyszerű, az örök, a visszavonhatatlan,
a hangod elakad, szerteszáll, a részek kuszasága fáj,
és fölszáll a megmaradt, az elpusztíthatatlan: hitem,
gyönyörű hitem, és száll, száll, fölfele száll,
a végtelenbe száll, suhan, rohan, és jaj, zuhan,
lezuhan, a széttöredezett világban lefelé zuhan,
az ítélet sugarában, hitem meglazult szerkezete,
a csodaszép összhang: a nyugalom, a csönd,
a bennem-született vigasztalás, a kék színű álom,
a remény sugárhajtású lövedéke, a pillanat töredéke alatt
kétfelé oszlik, meghasad, meghal a hitem, nézd

akinek ajkán tiszta világok hangjai szóltak,
nézed ezt a borzalmas pusztulást, robbanást, ezt a
szerelem-Nagaszakit, ezt a világpusztulást, ezt a
szépség-hasadást, igazság-megsemmisülést, a szabadság
eme szörnyű haláltusáját, nézed, és állsz könyörtelenül,
állsz ott árván, már látlak, a világból kiszakadtam
a valóságot megszégyenítve állsz ott egyedül, és nézed a tengert,
az egyedül-igaz harmóniát, a csönddel telt víztömeg vigaszát
hallgatod, a hullámok zokognak, és szenvedésükkel tudják,
érzik a megpróbáltatás igazát, és szólnak és hívnak
és énekelnek, énekelnek, és a szelek megállnak,
állsz a füvek között, és mögötted az árnyak
eloszlanak, mert itt van a fény, a láng,
a tisztító világ, és agyunkban
a kuszaság meglazul, és ragyog
a nap, kezünk megállítja
a viharokat, a füvek
ölében a nyugalom,
a béke csöndesül,
itt van a fény,
agyamban
a csönd.

Lutra Creative Commons License 2019.01.12 0 0 95088

Ratkó József

Az öregek

Az öregek, a gyönyörűek,
a soha el nyugvó kezűek
halállal hűek.
Csontjuk villáskulcs; szerelik
aláfekve a földet.
Szétpattognak a szöcskék,
bogarak elgurulnak,
de működni kezd a fa,
de mind a virágok kigyúlnak.
Ahogy az asszony a kutat,
húzogatja a szél az ágat,
s megtelik zölddel a világ.
Ártézi fény csobog.
Bámészkodunk elnyíló szájjal,
mi, taknyosok,
szerszámot adogatni se méltók,
lessük: megy a dolog —
gyökér dolgozik, mag hasad,
a föld forog.

Lutra Creative Commons License 2019.01.12 0 0 95087

Nagy László

Csönd

Táncol a csönd fehér tarlón,
trombitája égszín virág,
hatalmától megnémulnak
nádasok és bölömbikák.

Táncol a csönd háztetőkön,
fáradtaknak jó az álom,
ablak alatt, kertek alatt
csukott szájjal danolászom.

Táncol a csönd, bejár minden
gödröket és szegleteket,
harmat esik, szívem fázik,
hajt a bánat leveleket.

Borzasodik fehér kutyám,
felettünk a bánat fája,
szemeinkben bolond hűség,
hallgatunk a nagyvilágba.

Lutra Creative Commons License 2019.01.12 0 0 95086

Varga Mihály

Egy délelőtt Nagy Lászlónál

—    Álmosnak látszol.
„— Éjszaka dolgozom, mindig.”
Ikonok a szekrényajtóra festve.
„—A fiammal csináltuk, közösen. Ő képzőművészeti gimnáziumba jár.” — Te is oda jártál, igaz? Képzőművésznek készültél. ,,— Régen volt.”
Lovak, kavicsok, sarkantyúk, nádlámpa, toll, láncok, érmek, kagylók; a szekrényen nagy, sárga virág.
—    Nem érzed jól magad?
„— Sose vigyáztam a gyomromra. Hülye dolog a gyomor.” — De kell, az is. ,,— Hát, sajnos, kell.”
—    Mondj valamit magadról, kérlek.
,,— Anyám háza összedőlt.”
Elhallgat, mintha a szavakat keresné, úgy látom, rágja a szája szélét. Másra tereli a szót.
,,— Sokat olvasok. Most leginkább a határokon túli költőket. Tolnai Ottót, Fehér Ferencet, Tőzsér Árpádot, Lász-lóffy Aladárt, Király Lászlót”.
—    írsz verset mostanában?
„— Keveset.”
—    Fáraszt ez a beszélgetés? Terhedre van? Vagy megszoktad, hogy interjú- és riportalany légy?
„— Nem lehet azt megszokni. Az ember ilyen esetben nem mindig azt mondja, amit szeretne. Jobb az írás.”
Amikor ki tudja, hányadszor gyújt rá, nem bírom ki szó nélkül.
—    Sokat dohányzol?
,,— Sokat. Pedig csak húsz éves koromban szoktam rá. Amikor apámnak dohányt ültettem. Akkor szívtam először.” — Jó volt? ,,— Nem. Elszédültem tőle.”
Könyökre támaszkodva, egyenes testtartással ülve, messzire néz. Szívja a cigarettát. Kevéske csend.
—    Látom, bolgár cigaretta . . .
„— Az. De nem a nosztalgia miatt Ezt vettem éppen. Véletlen.”
—    És az ivás? ,,— Régebben igen.
Akkor sokat ittam. Volt idő, hogy esténként egy üveg konyakot.” — Éjszakába nyúltak azok az esték, nem? ,,— Néha a reggelbe is.” — Sokat dolgoztál? ,,— Főleg, amikor fordítottam. Tíz év alatt harmincezer sort. Ha elmaradtam, kétségbeestem.”
— Rajzolsz még?
,,— Keveset. Inkább szobrászkodom. Van műhelyem is.” — Hogyan szoktál rá? ,,— Természeti ember vagyok. Régen is, ha hazamentem, mindig akadt valami. Tudod, mit mondok? Mostanában a sok nyavalygásom oka: elszakadtam a fizikai munkától.” — Mivel dolgozol? Kő? Bronz? Fa? ,,— A fa áll hozzám legközelebb.”
Nézem a hosszú, fülére nőtt, fehéredő haját, kemény vonalakkal telerajzolt arcát, hallgatom furcsa-rekedtes hangját.
— Lassan dolgozol? Gyorsan? Nehezen vagy könnyedén születnek a műveid? ,,— Ritkán egyre kijön a vers. Máskor javítgatni kell. Mikor hogy. A Mennyegzőt például lassan írtam. Napi öt sort: így haladtam előre, lassan.” — Javítások? ,,Ha lassan írok, akkor igen.” — Kézzel, vagy géppel írsz? ,,— Kézzel.” — Mondasz még valamit erről? ,,— Csak azt, hogy veszedelmes módszer ez.” — Miért? ,,— Energiaveszteség.” — Az alkotásnak melyik fázisa a legszebb? Mi jelenti a legnagyobb örömet? ,,— A legnehezebb előtte; a lét és nemlét határa az.” — Tehát? ,,— Ha készen van a mű.” — Elégedett vagy olyankor? „— Néhány pillanatig.” — És azután? (Erre már nem válaszol, csak mosolyog. Mintha mondaná: ugyan, kérem, elégedettnek lenni hosszan!)
—    Jó éjszaka dolgozni?
,,— Nem a realitások ideje.”
—    Tehát nem jó? Akkor miért csinálod?
,,— Rákényszerültem. Lakás, gyerek.”
—    Most jó lakásod van . . .
,,— Nézz körül. Az íróasztalomtól a Dunára látok.”
Kinézek az ablakon (harmadik vagy negyedik emeleten vagyunk?) Kint hideg a nehézkes őszi levegő. Árvák a fák, az utak, a kapualjak. Mi mindent gondol itt a költő, amikor a megszokottság, magára kényszerített munkamódszer, s az alkotási vágy nem hagyja aludni?
—    A természet embere vagy. Természeti ember, hogy a szavaidat használjam. Mit gondolsz a természetről?
,,— Kell a városi embernek is. Ügy látom, még a gépszerelmes emberek is szeretnek kimenni. Igényli ezt az ember szervezete, idegzete. De nagy veszély a szennyeződés.”
—    Szeretsz a fővárosban élni?
„— Megfordítom a kérdést. Mindig szerettem volna vidékre menni. Természetesebb életet élhetnék. Gyakorlatibbat. Most ez nincs meg.”
—    Barátok?
„— Van állandó is. De az olyanokat is annak tartom, akikkel nem vagyok közös platformon. Szeretem megtartani a régieket az újak mellett.”
—    Sok időt elvesznek tőled?
>•—Igen. De ez megbocsátható. A kapcsolatok egy másik fajtája a rossz: olyanokkal kell beszélni, akikből soha nem lesz semmi. Jön ám a telefon, a levél, küldik a kéziratokat. Nézzétek, ez a polc tele van verskéziratokkal. Azért mind megnézem. Izgat is: hátha van jó? Különösen, ha fiatalokról van szó.”
— Egyéb kapcsolatod az emberekkel?
,,— A szerkesztőség. Képszerkesztő vagyok az És-nél. Na és az író-olvasó találkozók. De egyik sem az igazi. Egyik helyen nem alakult ki igazi „műhely”, a másik: romlott, megcsontosodott a forma, nincs lehetőség élő, eleven, izzó kapcsolatok kiépülésére. Az ember naponként ki van téve a „szeretném, ha szeretnének” Ady-kisértésnek. Ez ellen védekezni is kell. Ady Endre elvárta, hogy szeressék, mégsem hajlott meg a közízlés előtt. Bartók is szép példa:
ahogy ő a népköltészetet gyűjtötte. Szimpatikusabb lett volna annak a társadalomnak, ha csak a magyart gyűjti,”
—    Mit tennél, ha abba kellene hagynod a versírást?
„—Azt hiszem, nem tudnék létezni.”
—    Mit tartasz a művész és a társadalom viszonyáról?
,,— Attól költő a költő,és attól művész a művész, hogy gondok vannak a társadalomban. Ezzel szembe kell nézni. Nem vonulhatunk el a társadalomtól, távoli szigeten alkotni. Proust redőnyök mögött alkotott.”
—    Kérdezhetek bármit?
Mosolyog, huncutul, hosszan, azután ezt mondja:
,,— Nagyon kiegyensúlyozott vagyok.”
—    Szereted a munkahelyedet?
,,— Nem szeretem a kötöttségeket. De ennek van egy jó oldala: emberekkel találkozom. Mindenki hozza magával a kicsi vagy nagyobb világát.”
—    A legutóbbi pécsi filmszemlén a zsűri tagja voltál. Jársz te moziba?
„— Ritkán.”
—    Televíziót nézel?
,,— Nincs tévém.”
—    Nincs rá pénz? — tréfálkozom.
,,— Tán az lenne. De, akinek van, az leginkább rabja. Én nem vagyok az.

Lutra Creative Commons License 2019.01.12 0 0 95085

Erdélyi József
 
Öreg csődör

Öreg csődör, lovak nagyapja;
ideje múlt, lement a napja;
akárhogy is ragyog a nap, —
jó csődör volt;
hát mind a két szemére vak.

Lóg a hasa, gerince hajlott;
sörénye-farka csapzott, tarlott;
tövig koptatta a fogát;
nem hág többé;
búsul, — tán szégyenli magát. . .

Ajkát ejti, nyelvét harapja
a vén csődör, — lovak nagyapja;
szeme csipás, folyik a nyála;
nem bunkózzák le:
közeleg a halála.

Görbe nyakán nagy fejet lógat;
nem kap többé kancacsikókat,
vén kancákat sem az öreg,
kimustrált mén;
az almon nyögve hempereg.

Fia, az új csődör, a Bátor,
mint száraz földre futózápor,
úgy rohan, két lábon, röhögve,
a kancára,
az anyjára is, az öregre . . .

Pannika127 Creative Commons License 2019.01.12 0 0 95084

NEMES NAGY ÁGNES

A völgyben


Barátaim! Igy hagytok elzuhanni,
pusztulni szomjan, mint az állatot!
Egy istállóban együtt, legalább
néhány falás meleget adjatok.

A völgyben jártam. Kő volt, csupa kő,
s a kő alatt, hol pincebogarak
másznak, kavics volt, s a kavics alatt
csillámpaláig szúrt a déli nap.

Csak néhány tüskös csudafa-bokor,
üres folyóágy, forrás víztelen,
kürtők, vizaknák, odvak, árterek,
s az ég alatt mindegyik meztelen.

S tarkább e táj, mint a valódi táj,
hegyes a szin és szikrázik, hogy éljen –
de este lesz. Ne hagyjatok magam
a csillagokkal kikövezett éjben.

Lutra Creative Commons License 2019.01.11 0 0 95083

Baranyi Ferenc

Házi feladat

Jaj, istenem, hogyan szeressem?
Egy mód marad csupán: nagyon.
Egymásnak tőr vagyunk mi ketten
és egyedüli oltalom.

Nem lesz könnyű vele az élet,
de nélküle nem élhető,
ha összeadsz két gyöngeséget -
kijöhet abból egy erő.

ilyen a matematikája
a szerelemnek - logika
nincs benne. Egyetlen szabálya:
osztással kell szoroznia.

E feles számrendszer - mi bölcsre
s balgára végzetes lehet -
saját dugába dől, ha össze
nem osztható az egy meg egy.

Tudom, ha nem is hiszek benne:
ő velem összeosztható.
Oldjuk meg együtt. Ez a lecke.
S majd jegynek jó lesz rá a jó.

Lutra Creative Commons License 2019.01.11 0 0 95082

Falu Tamás

De jó volna

De jó volna itt a világon,
ha hinta lengne minden ágon.

Ha a lángnak nem volna korma,
ha minden törés összeforrna.

Ha nem kellene kaput zárni,
csak kaput tárni, mindig tárni.

Hogyha a szívünk kívül volna
és nem oly messze benn dobogna.

Hogy ahová két ember lép be
a szívük mindjárt összeérne.

Lutra Creative Commons License 2019.01.11 0 0 95081

Raffai Sarolta

Halott a holttal szembesül

Hogy mennyire szerettelek?
Amint álmot a képzelet,
mint az agy tekervényei
a nagy ötletet hordva ki -

Most, mint a vak az éjszakát,
amint szellemjárást a szél,
épp úgy, mint aki már nem él,
mert ő megmérhetetlenül.

Halott a holttal szembesül.

Ha szeretlek, szerettelek,
csak mint álmot a képzelet,
csak mint vágyat a vak remény.

Voltál?
Sohasem éltem én.

Lutra Creative Commons License 2019.01.11 0 0 95080

Győri László

Szilvafa

Megérlelsz élet és halál
rejtelmes szilvafa
gyökéren gyümölcs napsütés
levélen örök éjszaka

Élek és megérlelsz halál
gyötrelmes szilvafa
rézüstben gyökérfortyogás
földüstben avar jó szaga

Halok és megérlel az élet
szilvafa rejtelem
közmondásig lekopasztva áll
én vagyok kertje sem

Élet és halál megérlel
elrejt a szilvafa
gyökérrel ággal levéllel
mely örök és soha

Lutra Creative Commons License 2019.01.10 0 0 95079

Baranyi Ferenc

 

Rögtön jövünk

              Barátom,
             Pataky-Rácz Zoltán
              halálára

Rögtön jövünk, csak elhalásszuk
a koncoktól a markokat,
rögtön jövünk, csak megalázzuk
a felfuvalkodottakat,
rögtön jövünk, csak kaszkadőrök
helyett ugrálunk szirteken,
rögtön jövünk, csak még az ördög
bőrét behajtjuk istenen,
rögtön jövünk, csak letöröljük
elvtársaink köpéseit,
rögtön jövünk, csak még leköpjük
azokat, kik őket köpik,
rögtön jövünk, csak szenvedéllyel
megvádoljuk, ki jégre visz,
rögtön jövünk, csak azt, ki érvel,
meghallgatjuk, ha vádol is,
rögtön jövünk, csak megtagadjuk
magunktól, mit más már megunt,
úgy kapva gyászt is, ahogyan jut.
Rögtön jövünk, csak meghalunk.

Lutra Creative Commons License 2019.01.09 0 0 95078

Kerék Imre

Hasonlatok egy szerelemre

Mint patkó nyomta fűszál sóhaja,
mint lelakatolt kismadártorok,
mint villám kettéhasította fa,
mint tűz, amely önnön hamvába fúl,
mint ellenség tarolta, néma föld,
mint kipusztított virágénekek,
mint halott mellén a medália,
mint eszme, tál lencséért elcserélt,
mint forradalmár a bitó alatt,
mint nép, ha nyelvét elfeledte már,
mint Krisztus, állva Pilátus előtt,
mint a soha-nem-lesz föltámadás –

reménytelen, olyan reménytelen.

Lutra Creative Commons License 2019.01.08 0 1 95077

Szentmártoni János

Csak amikor

Amikor eldöntöd, hogy vége,
s kitántorogsz egy kapcsolatból,
az elemek zúgását valaki
fölhangosítja benned.

Megpróbálsz nem gondolni
semmi jóra, s a rossz meddő
földjéről betereled a figyelem
tajtékzó ménesét.

Lépsz, lépkedsz a hóban,
s hálás vagy a szélnek,
hogy kifújja, eltakarítja
a szerelem maradékát.

Csak amikor egy kivilágított,
kályhalobogású házba érsz,
s megkérdik, mi járatban,
akkor roppansz ketté,
mint a megfagyott faág.

Lutra Creative Commons License 2019.01.07 0 0 95076

Kalász László

Nem tudsz

        te rajtunk segíteni
                           fiam!
ezt a 73 évet anyádnak
ezt a 86 évet apádnak
te már nem tudod
nem tudhatod vissza
a legfőbb babonás ember
aki járt megrontani
az ellen is hiába keltél fel
hiába verted a tüzet
hiába viadaloztál ellene
a harcnak csak ez a vége:
nem tudsz te rajtunk segíteni, fiam!

ezt a 159 évet te már nem tudod vissza
nem tudhatod
eszed mellett sem
szíved mellett sem soha vissza!

pedig de szeretnéd
de szeretnél lenni
halállal vívó táltos

s talán miattunk életünkért
lettél versektől átkos

tüzet versz rontás ellen
hogy tudd is ki a rontó
nem tudsz te rajtunk segíteni fiam

pénzzel sem
mert mi már csak a végsőre gyűjtjük
                                   filléreinket
gyümölcseink levét már
torunkra tároljuk
fejfánknak neveljük legkedvesebb
                                fáinkat
apró nyugdíjunk koszorúra szánjuk
de élünk még fiam!
vágunk tüzelőt mindhalálig

Ó ha te jössz
semmi se számít!
nem kell már rajtunk segíteni fiam
mi orra bukva is kapálunk
csak ne legyen csak ne legyen
igen nagy terhedre halálunk

Lutra Creative Commons License 2019.01.07 0 0 95075

Csoóri Sándor

Hogy emlékem legyen
magamról

Magamat gyakran elfelejtem,
  mint folyók nevét,
    vagy ásványok nevét.
Összekuszált kő-ábécé vagyok a porban,
     besötétedő hegyek alatt.
De ha te mellém surransz a múltból
  s fölragyogsz
és lombokkal összeérő nevetésed
a bátortalan halált faképnél hagyja újra:
hirtelen nyár lesz bennem s körülöttem
   s minden dombtetőn ott látom magam,
oly élesen, mint aki tudja: zöldszemű
gyereket szül, vagy országot hagy el utoljára.
Kellett a hajad hozzám, kellett
  az arcod csontja,
     földúlt lepkéid vesztőhelye
  hogy emlékem legyen magamról,
s tűd járása ujjaid közt:
villanyom fényével átszűrt némajáték.

Lutra Creative Commons License 2019.01.06 0 0 95074

T.Szabó Edit

Kell

Hát hiszed-e már,
hű társam a "jaj"-ban,
hiszed-e már,
hogy hinni is szabad,
       hogy nem sebzik már
karcosra a torkod
a mindig visszanyelt
igaz szavak,
hogy kimondhatóvá szelídült
a félsz is,
s ha vad erővel
feltör az öröm -
nem kell összeránduló
testtel várni
a szigor korbácsát
sápadt bőrödön...
Nem a te hibád,
hogy nem mersz hinni
feltétel nélkül, mindent feladón
hisz negyedszázadnyi
       léted megérezte
negyedszázadnyi
       hazugság-hatalom.

Úgy akartál bízni, de
hited tükrét kétely tördeli.
Nehéz tantárggyá nemesült az élet.
Huszonöt évnyi aljasság piszkából
Szépet, valót kellene menteni.

Nincs bizonyosság.
Remény van csupán
s fájdalma a meggyaláztatásnak.
Temesvár, Bukarest után
keresni értelmét
a sok mártírhalálnak.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!