Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
„’Til we get reciprocity How can we stand by? Yesterday, I turned on the tv I saw another man down He was screaming He can’t breathe no more He held his hands high But then he got struck down Oh, he got struck down…” grandson: 6:00. a modern tragedy vol. 1, 2018. ki fogja megvárni, hogy a tornasor végére állítottak is lefussák a három kilométert hogy villanyt és internetet húzzanak a nyomortelepre hogy a vályogpadlón fogantak nagyra nőjenek a cukros víztől ki fogja megtanítani kezet mosni azokat akik az ócskapiacon írnak félévit fakanalat árulnak a lidl előtt és zárt terekben sem viselnek maszkot pénz helyett édességet és sajtos kiflit kapnak ez így korrekt ez így nem lehet lealacsonyító ez segítség ez jócselekedet papírral úgysem lakhat jól senki az iskolában sosem kezdtük csökkenő sorrendben a tornasort sosem vittük haza a tejet és kiflit sosem adtuk oda a kéregetőknek finomabb az étel a büfében megmikrózott sajtos kifli forró csoki porból majd instant kávé és zacskós leves ha váratlanul ér a függetlenség ha nem várja meg hogy lefussad te is a három kilométert ha alkalmazkodnod kell az új világrendedhez a kijárási tilalom alatt lenémítod a telefonod jógazenét hallgatsz és gyakrabban hívod fel nagyanyádat az online színház jól mutat az értesítések közt egyetemről így is lóghatsz a háttérben lenémított könyvbemutatók irodalmi beszélgetések és felolvasások legalább ennyi nézettségük legyen támogatod a művészetet ki fogja ha még te sem éjjelente fáj a fejed a képernyőktől vibráló neonkékben és gumibottal leszáll a hozzád kirendelt sleep paralysis demon elnézést kér és cigit két méterre tőled a garzon másik végében azt kérdezi ma mivel ártottál kevesebbet magatoknak kinek segítettél a tornasor végéből van-e elég fakanalad honnan rendelsz ebédet zseblámpát kapcsolsz a mobilodon egyedül tüntetsz a sötétben amíg eltalálsz a mosdóig enni adsz az algoritmusnak minden reklám egyenlő de vannak egyenlőbbek kezet mosol a félsötétben ha nem írod le hogy covid nem tilt le az instagram maszkban szelfi vannak nálad nagyobb imposztorok ezzel nyugtatod magad ha már a démonod se áll szóba veled holnap majd csatlakozom én is várjatok meg ne fussatok nélkülem ne hagyjatok a tornasor végén
Mi szerelmünk Mert a mi szerelmünk űzött, hajszolt álom, fejünk fölött köröz, várja, hogy leszálljon. Mert a mi szerelmünk mintha nem is volna, csak az árnya lebben, s poros a porondja. Mert a mi szerelmünk esti mese, ábránd, ott felejtett csöndváz a magány tornácán…
ami maradt lakhatatlanná váltál mióta nincs bejárásom az emlékeidbe… mindent elmos az eső az ablaktörlő monoton metronómja méri a szűkmarkú időt… átrendezett életünk már nem képes befogadni a megfáradt tegnapot… s ami maradt csupa árverezhető kacat… suhanó autók alatt sistereg a nedves aszfalt… nincs más lehetőség mint szabadulni elszakadni veszni hagyni és nem cipelni tovább a tévedéseket mégsem tudunk tovább lépni mert itt rekedtél a könyörtelen távolságtartás árnyékában fölriadok rád koromsötétben és tiltott helyeken és elindulok remegve visszafelé hogy egyszer majd újra elfelejthesselek
Hej, mostan puszta ám igazán a puszta! Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda; Amit a kikelet És a nyár gyüjtöget, Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli, A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.
Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával, Sem a pásztorlegény kesergő sípjával, S a dalos madarak Mind elnémultanak, Nem szól a harsogó haris a fű közűl, Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.
Mint befagyott tenger, olyan a sík határ, Alant röpül a nap, mint a fáradt madár, Vagy hogy rövidlátó Már öregkorától, S le kell hajolnia, hogy valamit lásson... Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.
Üres most a halászkunyhó és a csőszház; Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz; Mikor vályú elé Hajtják estefelé, Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül, Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.
Leveles dohányát a béres leveszi A gerendáról, és a küszöbre teszi, Megvágja nagyjábul; S a csizmaszárábul Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol, S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?
De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak, Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak, Mert a pince kulcsát Akár elhajítsák, Senki sem fordítja feléjök a rudat, Hóval söpörték be a szelek az utat.
Most uralkodnak a szelek, a viharok, Egyik fönn a légben magasan kavarog, Másik alant nyargal Szikrázó haraggal, Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő, A harmadik velök birkozni szemközt jő.
Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek, A rónára halvány ködök telepűlnek, S csak félig mutatják A betyár alakját, Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló... Háta mögött farkas, feje fölött holló.
Mint kiűzött király országa széléről, Visszapillant a nap a föld pereméről, Visszanéz még egyszer Mérges tekintettel, S mire elér a szeme a tulsó határra, Leesik fejéről véres koronája.
Örülni, örülni de jó volna Lemenő nap aranytavának, Mely szétömölt amott a lombok Mögött az égen, s jobbra-balra Ringatják fejüket a vén fák Beleegyező mozdulattal, Bölcsen, halkan, hogy jól van, jól van, Lemegy a nap, és így kell lenni, Elhúnyni, elmerülni szépen, Lemenő nap arany tavában Elsüllyedni fekete csendben. Ó, élet, élet... ülök itt a Hegyoldali új játszótéren, A kisleányom karikázik, Csattog a bot vígan és fürgén Egy új, kis akaratos élet Bátor s tudatlan ritmusára. Szólnék utána, nem tudom mit: Becéző szót, korholó intést? Már ott nyargal az új játszótér Távol sarkán, már nem is látom, S vad érzés üt meg: látom-e újra? Bús érzés üt meg: vagyok-e én még? Elmúlt az arany tó az égről, És egyszerre nagyon sötét lett.
Hortenzia Kétéves hortenziám maréknyi földben áttelelt, gyöngyzöld leveleivel ékesen gázolt a tavaszba. Virágot még idén sem hozott volna, viszont szép reményeket ébresztett a kertészben, ki országhatáron is áthozta száznál több cserepes növényét. Ez a pesti bérház nem kedvez nekik, bár van pár ellenálló. A gyöngyike, a muskotályzsálya és az orvosi. Ternye, levendula, sásliliom, illatos szegfű, kétféle lonc. Macskamenta, oroszlánszáj és a ginkgo. Aranyvessző. Kasvirág, margaréta, csodabogyó. Kőtörőfű. Egy tő eper. Fenyőcske, borostyán, eper-, ananász-, banán- meg marokkói menta. Leander, mexikói petúnia. A hortenziám. És a többiek. Nagyszombat volt. Öntözni szinte már naponta kellett. Lenka segített, kivitte a vizet, hogy rossz porcaim ne lázadozzanak. És hogy velem jött, ez volt szerencsém. Nekiláttam, az összezsúfolt növények közé be se néztem. Feldúlt, hogy a kis hortenzia majd’ minden levelét lerágták. Valami hernyó, gondoltam, bár zsebkertünket ez évben egy sem dézsmálta még. Morgolódva öntöztem. Az ott mi, kérdezte irtózattal Lenka, mi lenne, mondom, hát mi is lehetne, mi az, hogy mi, mégis, miről beszélsz te. A sarokban furcsán elnyúló, hosszú, tar farok. A gang kovácsolt vas korlátja alatt kifelé fordult. Ilyen farkat már láttam. Ugyancsak fényes nappal. Egy udvar közepén. Egy másik országban. Egyáltalán nem jellemző rájuk a nappali élet. Most déli fényben itt. Ez inkább barna, süldő. Ama régi hatalmas volt, öreg és szürkés-fekete. Az is gubbasztott napvilágnál. 2020. április 11-dikén, ezen a költői Nagyszombaton, alig két lépésre tőlem ünnepi gyászba dermedve pisszenés nélkül ült a hortenziadézsmáló. A kovid19 miatt kihalt a máskor zajos környék, se dübörgő zene a lebujokban, se non-stop dühöngő külföldiek. A zsúfolt Király utcán kínlódva mindig azt kívántam, bárcsak pucolnának már el valahova ezek a tülekedők. És most meglett, ám valahogy mégsem tudtam örülni. Az emberek eltűntek, az állatok keresztül-kasul szaladgálhattak a városban. A város alatt. Seprűvel kell távozásra sarkallni, vélte a férjem, repüljön le a hullámlemezzel fedett udvarra, alattunk senki sem lakik. Ellenkeztem. Rohantam a szembeszomszédhoz, kopogtam az ajtaján, semmi, kopogtam az ablakán, semmi, kopogtam egy másik ajtón, onnan végre segítőkész ember dugta ki a fejét. Majzik úr éppen nyitott ablaknál hallgatta Bach orgonaműveit. Nagyon régóta lakik ebben a házban. Hogy látott-e itt már ilyet? Utoljára gyerekkorában, mondta, az 1950-es években. Ad egy telefonszámot, hívjam az ügyeletet. Az illetékes óriásit röhögött, kérem szépen, hát most már jön a húsvét, persze a régi bérházak, intézzék el, dehogy harap, igen, seprűzzék csak meg, hogyne szólnék a közösképviselőnek, rendes ember. Megfordulva várt. Kába volt a ciános levelektől. Feketén csillogó gombszemét nehéz felejteni. Gondoltam, megkérdezem közvetlen szomszédainkat, az ukrán vendégmunkásokat, találkoztak-e már vele, szólok, vigyázzanak, az ajtót tartsák csukva. Egyikük épp indult. Mutogattam a sarok felé. Se magyarul, se angolul nem értett, nyakát nyújtogatta, belépett a növények közé, mire az állat beiszkolt egy fapolc alá. A fiatalember szinte elmosolyodott, és mire lakótársát felvilágosította, már tényleg mindketten mosolyogtak. Fényes fémrudat hoztak, talán egy porszívó csövét. Párat visított. Bach zenéje búgott. Vér sem maradt utána. Csak exkrementum. Néhány nap múlva az ukránok elköltöztek. Üres a szomszéd lakás. Ajtajánál ázsiai fazekas darázs bölcsőt épített a falra. A bérházban csapdákat helyeztek ki. Elszaporodtak a pókok. Most éppen egy galamb sétálgat a gangon. Hortenziám is elpusztult azóta, mintha bűn terhelné. Holott.
Homok, kő Szellemed barokk templom, a homlokzat romos, galambszaros, de az oltártérben meghitt csönd lakik. Imádkozni járnak ide a napok az idők urához, aki kitalálta ezt a repülést, minden reggel elemelkedni, szállni, megkezdve egy újabb öröklétet, egészen az esti beletörődéséig. Az idők urának minden terve levegő, értelmetlen kifutópálya az emlékezete, de utálja, ha levegőnek nézik, vagy ha nem övé az utolsó szó. Barokk templomok járkálnak közöttünk, napok imádkozták be mindet, hogy legyen valami a kibaszott életben, ami ablakot nyit az időfalon. Panasz, remény áztatja a bomló épületet. Végül már csak a földből kimeredő hír: volt ilyen építészet valaha. De ma még áll, amit magadra alapoztál. És aki önmagában hisz, annak nincs szüksége semmilyen istenre. Munka, bevásárlás, teendők ködén néha átvillámlik egy érthetetlen érzés, hogy van egy túli kőbánya, ahonnan a téglákat ide hordták, de aztán kisimul a táj, a gondterhelt tenger már nem ráncolja homokját, esteledik, már elég a tény, hogy élsz. Hálisten ma se történt semmi.
Most aztán csodálkozhatnak, hová tűntél, - tudod, kikről beszélek tegnap még lehallgatták szívverésed, kottába rendeződtek a szívhangok a dossziédban; ha egyszer kikéred, lejátszhatod, ott a közeledben egy gazdátlan filharmónium.
Acţiunea „Moarte", mi ez már megint?! — üvöltött az ezredes kicsúszik a markunkból, azonnal állítsatok rá egy túlvilági ügynököt!
Azóta, mint kozmikus vérerek burjánzanak a nemlét falán átcsápoló lehallgató kábelek. Nem törődsz velük, csak mosolyogsz, különben is rengeteg a dolgod, köt megbízatásod: életed fordítod máslétre. De ha néha szünetet tartasz, velünk vagy megint, nagyokat konspirálunk a hiány lüktető morzejelein.
Nehéz barátom, jobban szerettelek volna Téged, mint őket. A holtak őrzik lepecsételt életük S én megint elkéstem. Túl kései A tisztelgés, a porfelhők, meg az érces kiáltozás.
A sivárságból képek sarjadoznak Nézd... egy mezőn romok, romok... Néhányan kezüket bámulják, míg mások Élelmet keresgélnek az út menti földeken.
A tragédia mindnyájunknak közös. Bár nem érint minket, megtörtént akkor is - Hiánytalan, és telhetetlen - kőkemény nyári ég Fogyasztja, míg önvégéhez nem ér.
Az utak, melyeket nem járunk, az utak, melyek bennünk maradnak, azok is vezetnek, számolatlanul, valahová. A szavak, melyeket nem ejtünk ki, a szavak, melyek bennünk maradnak, azok is föltárják lényünket, maradéktalan. A csaták, melyeket nem vívunk meg, a csaták, melyek bennünk maradnak, azok is bővítik bennünk titkon a hazát. A magvak, amelyeket nem vetünk el, a magvak, melyek bennünk maradnak, azok is megsokszorozzák, végtelenül, az életet. A halál, melybe nem halunk bele, a halál, mely bennünk marad, az is mélyíti bennünk a hallgatást. És mindenütt, mindenbe gyökeret ereszt a vers.
azt mondta mióta pár éve ráeszmélt az elmúlás tényére sokszor semmibe révedő tekintettel próbál értelmet verni a pillanatba
erre ő azt mondta hosszú őszülő szakállán végigfuttatva dohányfüstös ujjait hogy mindezt már gyerekkora óta tudja és viseli senkinek sem könnyű ez fiú
látod a buszmegállóba költöző ködöt? a hajnali órákban kopott közöny rángatja az utcalámpák piszkos fényét újabb éjjel nehezedett ránk most kifújjuk szánkon a megfáradt álmokat s akár rozsdás zsanérra fűzött ablakot feszegeti a hátakat néhány megfejtésre váró miegymás és izé ezt leszámítva minden ugyanaz marad polcon felejtett mesekönyvek összefirkált lapjai huszonöt évnyi porcelánba csorgatott porszem élet-ereklyék egy-egy kimerevített képen látod összekarcsúsodik egy négyzetméteren az egész élet
"Én jót akartam, - s minden rosszra vált..." Van-e szörnyűbb szó, szörnyűbb tőrdöfés, Mellyel a szív magának ád halált, S önnön hajába markol szaggatón A Kétségbeesés?!
"Én jót akartam. Zephirt vetettem, - és vihart arattam. - Szóltam a földnek: gyorsabban forogj! - S az megindult alattam, Mint a horkanó paripa, vadul. Egy tégla nem tetszett a templomfalban, Megmozgattam, - s a templom összedőlt. Én jót akartam"
Mikor eljő az ítéletnek napja, A végső nap S a maga jussát minden szív kikapja, Mikor a Bíró rátekint merőn: Egyensúlyozni bűnök tonnasúlyát, Egy hópehely a másik serpenyőn; Lángtengerek közt keskeny tejfolyó, Kárhozat-földjén üdvösség-barázda: Jóakarat - elég lesz ez a szó?...
Aki azt hiszi, hogy az irodalom irodalom, az hülye. Világos. Ez a könyv nem könyv. Íme: Ma reggel kedvem volt énekelni és énekeltem egész délelőtt. Énekeltem és mosakodtam, énekeltem és vertem a párnát, énekeltem és papírt fűztem az írógépbe. Nem ment az írás. Gyötörni kezdett, hogy mért nem tudtam élni eddig, mért jöttem zavarba, ha telefonálni kellett, mért féltem, hogy a manikűröslányok kinevetnek, mért szégyellem repedezett ujjaimat, mért hallgatok estéken át a barátaim között, mi ez a görcs, ez a gombóc, ami elviselhetetlen, ami miatt szájhúzva hívnak a barátok magukkal – könnyen elronthatom a hangulatot –, mért nem maradt mellettem senki? Hát igen, hát igen, elviselhetetlen vagyok. Mire ideértem, hol volt már a jókedv, az éneklés! – Minek ez az egész? – vertem a gépet. – Mit tudok még valakinek is mondani? S ekkor egyszerre megértettem, hogy ami én vagyok, ez a csupa-félelem, csupa-gátlás a megalázottak, a kiszolgáltatottak ismertetőjegye, s hogy többen vagyunk ilyen jeggyel szomorítottak a földön, mint ahányan éheznek, vagy mint ahányan belehalnak. Itt vagyunk, mi gyengék és kiszolgáltatottak öröklött nyavalyáinkkal, a történelem mocskos ujjnyomaival. Én a szabadságot cafatonként tépem ki magamnak. Semmim sincs, ami eleve adott. Szülőföldet, hazát, mindent magamnak kellett megszereznem, míg más beleszületett. És minden pillanatomat – a jó szót, amiért leülök a parkban a padra, és megcsodálom a ronda kézimunkákat, a bögre vizet, amire rászolgáltam Gyímesközéplokon, a barátaimat, mindent, mindent, és mindennap újra meg újra mindent ki kell csikarnom, nincs, aki segíthetne, ne is segítsen – konok vagyok, csak teszem magam, hogy nem bírom, mindig csak majdnem esek össze, aztán újból és újból... Ó, de hiába! Látják a védtelenséget szemeden, hallják hangodon, látják zavarodon, esett mozdulataidon. Tudják, hova üssenek, minden előző ütés cinkosuk. Visszavágnak: – Mért hagyod magad? – Mért hagyod magad, kiszolgáltatottak menete, gyűrű a föld körül? Védd magad a földdel, védd magad magaddal, védd magad kicsikart szabadságoddal, védd magad szerelemmel! Ez a könyv nem könyv. Egyetlen lehetőségem immár, hogy szabadságom megteremtsem, s minden ízét megízleljem. Ebben a könyvben tehát mindenkit szembeköpök, aki csak megalázott, az élettől eltanácsolt, sajnált, ellökött, becsapott. Ez a könyv egyetlen nagy szembeköpés mindazokért, akiket valaha is megaláztak, és megaláznak. És aki azt mondja, hogy van fontosabb ennél, az nem tudja, hogy az irodalom nem irodalom, az tehát hülye.
Aki azt hiszi, hogy az irodalom irodalom, az hülye. (Hervay Gizella: Előszó) Igen, így van, az irodalom nem irodalom. Ütni-vágni kell vele, beverni egy szeget a falba, vagy főbe lőni a zsarnokot végre. A szó sohasem szó, a múlt sohasem múlt, a jövő sohasem jövő. Kérdés, hogy van-e ennek az egésznek logikája. Vagy olyan a világ, mint a hagyma, rétegesen egymásra helyezett maszkok, és végül nincsen arc? Értem én, és nem csupán értem, hanem megértem, vagyis nyilván én is megértem azt a kort. Megérte-e? Ma sem tudom. Kiért nem volt az irodalom irodalom? Érted? Értem? Értünk? Elértünk-e vajon valahova? De ennél is sokkal fontosabb, hogy persze a vers nem vers, nem is volt az soha, és a szabadság sem szabadság, de a diktátor diktátor-e? Mert ha igen, van egy repedés valahol. A hazugság hazugság-e tényleg? Ha igen, meg kell változtatnunk ezt a sommás ítéletet, és részleges lesz minden, amit teljesnek hittünk. Ugyanis ezek szerint a rossz rossz, de a jó nem jó. A rossz a cél, a jó csak eszköze a rossznak. Utoljára 1978-ban találkoztunk Budapesten. Egy hét alatt kétszer is összefutottunk az utcán. Jöttél fel éppen az aluljáróból, én mentem lefelé. Te fel, én le. Megálltunk egy pillanatra. Váltottunk néhány szót. Aztán tovább felfelé, lefelé. Ez sem az volt, ami volt. Se fel, se le. Micsoda hatalmas magány összefutni valakivel egy nyüzsgő metropoliszban kétszer is. Másodszor talán egy könyvesbolt előtt. Akkor most nem magány a magány sem? Nem szerelem a szerelem? Nem gyűlölet a gyűlölet? Vagy mégis? Nem élet az élet, hiába is próbálkozunk? Minden másképpen van? Nem könny a könny? Az árnyék sem árnyék az arcon? Sötét árkok közt napsütötte fűcsomók? Találni kellene egy verset, ami csak vers. De attól félek, nincs ilyen. A választás nem választás. Bármit választasz, úgysem az lesz. Egyszer volt igaz minden. A legvégén. Mert éppen az lett, amit akartál. Nem újabb ablak kifelé. Nem újabb ajtó befelé. Nem felfelé. Nem lefelé. A halál csak halál.
Most már elmondom. Látni sem bírom a szenvedést. Ezért menekültem a kisvárosból nagyvárosba, külvárosból a kertvárosba. De nincsenek sehol igazán biztonságos helyek. A haza már csak ilyen: túl sokat tudsz róla. A kertünk végében ott áll a lépcső, ahonnan az orosz katonák 1944 végén leszivárogtak a Szépvölgyi útra. Ha éjjel felriadok, és elhúzom a függönyt, látom is Kolját vagy Andrjusát, ahogy csendben dülöngélnek a gyümölcsfák között. És én nem tudom eldönteni: gyilkosok-e vagy részeg tinédzserek. No de mit számít, ha reggel úgyis megölnek. Ám mért nem futok el? Talán mert nehéz lenne tökéletesen megtanulni egy másik nyelvet. Mikor rájöttem, hogy soha nem fogok álmodni portugálul, a magyarságommal is gyorsan kibékültem. Annyira ciki volt az ilyesmi a kilencvenes években, hogy már-már jól is esett. No és a szerelem?! Annyira… igen, igen, persze… De vajon mennyire? Tizenöt éve rabolni akartam a játszótérről egy kisgyereket. Gondoltam, pár órára hazaviszem, utána pedig megölöm magam, ha nekem úgysem lehet. Vajon szerelmes voltam-e egy férfiba annyira, mint egy sokáig meg nem született, titkos gyermekbe? És ezzel a titkos tudással foglalkozom a szerelemmel. Trubadúrok? Nem tudja? Leülhet. Egyes. Kedves igazgató úr! Kedves hallgatók! Kedves szerkesztő úr! Kedves Marika néni! Írom én is. Mintha nem unnám őket. Mintha lenne kedvem bármelyik kedveshez. Éjszaka fiatal gyilkosokról olvasok. Settenkedve lopakodnak kisvárosból nagyvárosba, aztán föl a hegyre. És csöndben összesúgnak. Mennyi mocsok! Mennyi hazugság! Mennyi kedves! Kedves kedves! Mi mind szolidárisak vagyunk mindenkivel, zengi a tévé, hirdetik az újságok. Kedves igazgató úr! Kedves hallgatók! Kedves rákom! Kedves halálom! Hogy itt mindenkinek mindig milyen jó a kedve! És csak kerülgetik egymást, mint a hajnal csendjében óvakodó katonák. Az irodalom nem irodalom. Nem a sok kedves, áttetszővé csiszolt mondat szövevénye. Hanem a kijelentések azon része, ami nem fér el sem a rádióban, sem a tévében. Sem a levelekben. A többi… a többi… A torkunkban ragadt mondatok. A gyalázat és a félelem. Amiről örökké álmodunk.
Anyám aztán elfelejtett visszafelé számolni, naptárt sem vett többet. A kinőtt ruhákat egytől egyig odaadta valakinek, akinek még szüksége lehetett rájuk, csak egy pár cipő maradt, jelképnek.
Ezt te hordtad fiam, magyarázta. „Ezt te hordtad, amikor még kék volt az ég, amikor még épp, hogy csak, a lábadat, mint kezdő egy billentyűt a zongorán, úgy tudtad mozgatni.” Azóta itt lóg a kilincsen.
Kilencvenhat lehetett, téli ősz, november vége, az ég szürke, mint az a pianínó, amin anyám tanult meg játszani. Ő a harmadik emeleten, méhében a húgommal. A klinikakertben vödrökbe szedték a diót.
Én apámmal a nappaliban, otthon. Elmesélte, hogy anyám, mennyire finoman, mint két lepedő elcsúszása egymáson, tudott játszani, és hogy két kis balettcipőt tartogat a szekrényben.
Kilencvenhat lehetett, a levegő nyirkos, mint két összeszorult test, anyám a harmadik emeleten. Csak hat és félhónapos volt, sajnálom. A kertben tovább szedték a diót.
A kinőtt ruhákat aztán egytől egyig odaadta valakinek, akinek még szüksége lehetett rájuk, csak egy pár cipő maradt. Az ég megszűnt kék lenni, és eltűntek a dátumok.
A nappaliba aztán visszahozatta a pianínót, azóta rendszeresen félreüti a billentyűket.
mintha fújna még a szél ágon ülve didereg zajos kelet jeges dél hűlt helyében szendereg nincsen észak vagy nyugat még az ég is nagybeteg meglelve egy új utat minden innen elszökött s Ágon Ülő sem kutat a fák fölött a csend mögött hogy hol lehet a szép világ mit lúdvérc titkon elkötött elég neki az az ág az ülni jó a tűzre jó ő van ott s a pusztaság a megszülő a felfaló Ágon Ülő szendereg ő az egyedülvaló
Fiatal lány volt, ám ölébe ejtett Szemmel már úgy ült, mint dús terhü nő, Ki révedezve sejti már a rejtett Jövőt, mely szíve alján csendbe nő, Maga körűl minden zajt elfelejtett, Lesiklott róla Gond, Tér és Idő, - Körötte durva, lármás utasok Tolongtak, s ő csak ült és olvasott.
Néztem hevűlt arcocskáját merengve: Ki tudja, milyen sötét hivatal Felé viszi szegény leányt a zengve Robogó, zsúfolt, sárga ravatal? De addig még övé a betűk lelke, A kopott regény minden szava dal: Grófnővé szépűl, herceg lejt feléje, S féltérden helyezi szívét eléje.
S megáldottam magamban ócska könyvét; Óh, mert lehet akármi ponyva bár, Letörli egy sorsocska árva könnyét, S a vad világ többé nem oly sivár: Egy árnyalattal tűrhetőbb, egy gyöngéd Sóhajjal jobb, nem fáj úgy élni már, - Egy rossz író is így érhet föl tisztelt Rendű és rangú harminchat minisztert!
Ó, hadd rontsák hát mások a világot, Politikák, jelszavak és hadak! Csak a tollakat ne fogja meg átok, Írók kicsinyje s nagyja, rajta csak! Isten szivét nem bízta, csak tirátok, S míg ég és föld bús rommá omlanak, Hű könyveinkben daloljon a lélek Vigaszos daccal: mégis szép az élet!
Játsszuk azt, hogy tényleg. Legalább egész szavakból, mintha ugyanúgy írtuk volna át a szabályokat kiskorunkban, és mindketten tudnánk, ki kopog, mert a másik hangja mélyebb. Játsszunk activity-t, én rajzolok, te mutogatsz, írjuk körül magunkat, találgassunk, míg a homokórában lepergett szemek dombjába két oldalról alagutat ásunk. A kezünk találkozik.
Játsszuk azt, hogy ugyanaz a zene szól fejünkben, és egy ütemre lépünk, nem maradsz le, nem rohanok, te követsz, ha én balra, én téged jobbra. Játsszunk csendet, sátorsötétet, mintha lakatlan szigeten lennénk egy tó közepén, ahol nem kell minden este ellenőrizni, kulcsra zártuk-e az ajtót feszülő félelmeink előtt, duplán.
Játsszuk azt, hogy nem állítunk be jelszót, sem feliratot, mintha menne anyanyelvi szinten, mintha sem bajszos belgára, se kíváncsi öregasszonyra nem lenne szükségünk, hogy felderítsük eltékozolt örökségünk indítékait.
Tanulni kell. A téli fákat. Ahogyan talpig zúzmarásak. Mozdíthatatlan függönyök.
Meg kell tanulni azt a sávot, hol a kristály már füstölög, és ködbe úszik át a fa, akár a test emlékezetbe.
És a folyót a fák mögött, vadkacsa néma szárnyait, s a vakfehér, kék éjszakát, amelyben csuklyás tárgyak állnak, meg kell tanulni itt a fák kimondhatatlan tetteit.
