Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Vannak, akik ahhoz is gyávák, hogy a kiállást mástól várják.
A búvó nyúl is fél, ha bátor társa a nyílt mezőn ficánkol: mit ér lapulni, ha a balga társ a hajtókat odacsalja? Nincs semmi baj, ha az a másik csak saját életével játszik, szaladjon mámoros-merészen – de lehetőleg más vidéken! Legyen a róna rezzenetlen, ahol még a szellő se rebben, bogár ne másszon, fű ne nőjön, nehogy a vadász idejöjjön! Hogy megbénul a táj? Kit izgat? Csak el ne hagyjuk odvainkat, ijedtség ellen egyre félni, ha lábujjhegyen is – de élni!
Vannak, akik ahhoz is gyávák, hogy a kiállást mástól várják.
azt hiszem rosszul szerettelek mert lelkifurdalás nélkül nincs szerelem és igazi vágy sincs hisz a vívódások leplezik le a mélységeket az igazságnak vélt tévedéseket a zsákutcákat mögöttük láthatatlan álmok verdesnek bűntudatban egyszer tisztába kell tenni hazugságainkat mert minden élet átrendeződés minden szerelem múlt idő s nem könnyű eldönteni mi maradjon velünk
Régóta nem írtam verset reméltem, hogy nem végleges a reménykedés nem állandó érzés előjön néha hogy feléledhet még a képzelet
De képzelet kell-e a képzelhetetlenhez a viszketés a szúrás tompa fej ébredés tarkótájt a görcs hogy ma is az lesz mint tegnap csak mélyebben lejjebb szorít
nincs rajzolt önarckép a tükör az megvakult magamat nem látom csak azok a képtelen hátterek
ott háttérben gyorsulva tűnnek el a földek a vizek a hegyek a gyárak vetemények épületek lovak gulyák a bányák is falvak vonatok tegnap-még-személyek korszakok könyvek könyvekből elpárolgó szavak
de a többi ember meg nyugodtan tovább pörkölt és hamburger időjárás fesztivál falunap lesvolt-nemvoltles anyád koszorúzás átadás premier megemlékezés díszőrség felavatja megszúrja
megáldja megöli és összekeverednek a szavak és mire hazaérsz a boltból a szatyorban a krumpli megrohad és nem jár a busz és a feltúrt utcákon Lamborghinik gázolnak kidöntenek letarolnak öregasszony gyerek kerítés mindegy nem írok nem leltározok a versek áradó tömegében mást mutat a tender: hogy a leltár nem költőnek való feladat
hát vigyétek vigyétek vigyétek mi-minden van még vigyétek mind ami van még az összes sárga gumikacsát a tűzoltóautó leesett kerekét a hasadt építőkockát a kaleidoszkóp összetört fedelét a néma biciklicsengőt a plüssmaci kivájt szemét a sánta zsiráfot és a spájzból a bűzölgő káposztafejeket a fürdőszoba csöpögő csapját a letört kilincseket könyvek is mind meghalt nagypapa foszlott fáslijait tépjétek ki a lyukas zsebeket vigyétek a csorba tányért amiből a megdöglött kutya evett és vigyétek az üres virágcserepet az elgurult üvegszemeket a marék homokot de akkor már tényleg mindent a múltat a jelent a jövőt minden időt minden színt illatot emléket és az ízeket amire nincs szó azt is
az izmot, ami felemelné a fejet
de örökre semmi ne maradjon mindent vigyetek ameddig bírjátok ameddig bírjátok még ameddig meddig
hogy mennyit szidtalak téged, hogy kertem nárciszokkal, ha elhervadtanak, mért? és miért a kétes kedvet, ha izzadt a tenyerem már megint minek, ha azt mondta: én nem, bár tán nem is volt kinek;
ha hallottuk a szót, és a gondos ész hiába lángolt, ha a szellem napvilága száműzve lett a házból, és újra nyert, aki arra tett, hogy az 'az nem lehet, hogy' csak lehet.
és itt jöttem rá, hogy nélküled nem megy, hogy a száraz ágak hogy zörögnek, hogy kellesz, legyél bár a természet vadvirága, fehérek közt egy európai, vagy angyal, ki a pusztulást csodálja,
hogy kellesz, mint pókhálón a fény, mint egy soha ki nem nyíló ablak, mint az értelem a szemben, mint a jó, amit kitakarnak, tudni, hogy vagy, el nem jötteknek tükre te adsz erőt az oly korokban élni ellenükre
Ez a város, amit a régészek már teleszemeteltek, nem rejt semmilyen titkokat. Hiszen ők is úgy éltek, ahogy mi. Esténként hosszan nézték a tengert ráérősen szopogatva az édes borokat és ugyanarról álmodtak, amiről mi. Tudták, hogy az álmok nem válnak valóra. Voltak magukkal elfoglalt, veszekedős és meggondolatlan isteneik. De volt mindenütt rejtőző, láthatatlan istenségük is. Hiába próbálták ezt elfogni képekben, poémákban és dalokban. A város tervrajza átlátszó volt, mint a reggel, és a nap könnyedén talált benne utat nyaranta-telente, minden áldott napon. Rettegve várták a barbárokat, mind magasabb falakat és tornyokat emelve. (De a barbárok egyre csak várattak magukra). Összezúzták őket az idő könnyű szekerei, a sebesen futó kerekek, amelyek futnak ma is.
E sötét szobákban. ahol lélekszakadva, napjaim terhét hurcolom, forgódva erre-arra, ablakokat keresek. - Mintha csak egy ablak, mely kinyílik, a megváltással lenne teljes. De ablakok sehol sincsenek, vagy csak én nem lelek egyet se. De jobb is így. A fény, ha gyúl, talán megint csak újabb gyötrelem lesz. Ki tudja, milyen ismeretlen dolgokat mutathat.
Élj okosan, élj, ne álmodj, jó, ha ezt korán megérted, íme, itt egy jótanács: ing a nagy szerencse-mérleq, nincsen nyugtonmaradás, föl kell szállnod, vagy leszállnod. nyerned kell és úrrá válnod, vagy szolgálni, hogyha vesztesz. döntened kell - győzz vagy reszkess üllő légy, vagy kalapács.
Őrizték a kaput mit is tehettünk volna Bezártak bennünket mit is tehettünk volna Elzárták az utat mit is tehettünk volna Igába tört a város mit is tehettünk volna És folyvást éhezett mit is tehettünk volna És nem volt fegyverünk mit is tehettünk volna,.. S reánk borult az éj mit is tehettünk volna Hát csókolgattuk egymást mit is tehettünk volna.
Tudod, akik akkor is felhívnak, ha éppen nem akarnak semmit, csak régen hallották a hangodat - és ez a „régen” lehet, hogy csak tegnap volt?
Akik kérés nélkül ajánlják fel, hogy úgyis mennek a teszkóba, kell-e valami? Akik - egy másik városból - naponta elvinnének kezelésre? Akik, ha meglátogatnak, tudják, hogy mit szeretsz?
Vagy, hogy mit nem?
Akik nem a profilodon, hanem személyesen köszöntenek?
Akik rákérdeznek a laborodra a vizsgádra a lányod vizsgájára a fiad sérülésére a kocsid műszakijára vagy csak arra, hogy „na, mik a hírek”?
Hogy mit tudsz közös barátotokról, vagy éppen, hogy tudod-e már, baj van náluk?
Akik munkába menet az üres kukádat az úttest mellől a kerítésedhez húzzák?
Én gondolok rád akkor is mikor mordul az ég, s eső elől futó szél utcánkba reked, és indulok hosszú magányos sétákra, ahol kis nyárutói csend borít szerelmes kerteket. A gyárkémények füstje is visszafelé száll, s ahol lebeg, elborul az érett táj és meddő vadkörtefák várnak késő szerelmeket. A talpfákon kavics koppan s ha fény remeg a végtelen sín felett, a szívemen átlátok, mert senkim nincs, s hogy te nem vagy, a senki; is csak te vagy nekem.
Holtomig hordalak, el sosem ejtelek, csontomba rejtelek, őrizlek, mint a vak szemében őrzi még alkonyi ég színét, s amit még látott, az utolsó sugarat.
Aranykalászoknak áldott, puha ágya, eke nyomán omló, barna földhasáb, zengő csalitoknak puha televénye, szemem simogatva tekint most le rád.
Meleg, puha álom tebenned az élet, zúghatnak feletted fagyos viharok, magadhoz öleled tavasszal a rétet, s virágba szökkented az elhullt magot.
De jó rajtad s benned az élet, az álom, belőled fakadni, hozzád visszatérni, s alkonyok alkonyán lehullani lassan, ezer reménységgel egy kis helyet kérni.
Hűvös, tavaszi szél bújócskázott a bokrok között, és ha talált valami tavalyi levelet, azt hajszolta, amíg meg nem unta. Aztán visszakanyarodott, meglengette a mogyoróbarkákat, és sziszegett a kökénybokrok között, mert a kökény szúrt, mint a veszedelem. A birkák nagy igyekezettel legelték az aszott füvet, és nem emelték fel fejüket, mintha azt mondták volna, ők nem tudnak semmit, és nem is avatkoznak ilyen dologba. De Bogáncs, a pumi sem ugrált körül, csak rövid, kócos kis farkát billentette meg, jelezve, hogy valami baj lóg a levegőben, és ilyenkor minden hangosság helytelen és nem idevaló. S az öreg Galamb is csak egy ujjal bökött kalapja karimája felé, nem nyújtott kezet, és nem nézett rám. Majdnem felesleges voltam. Ebben a külső világban nem kívánják a kimondott részvétet, mert jól tudják, hogy a baj szétosztva csak szaporodik. A baj van, s ha sokat törődnek vele, felfuvalkodik, és bátorságot kap. Itt pedig nagy baj volt, ezt mindenki tudta, és minden állat megérezte, hogy az öreg juhász verekedik vele. Még a kolomp is halkabban kondult. – Holnap bemegyek a városba, aztán hírt hozok. – Bizony, az jó lesz... Bogáncs hol rám nézett, hol az öregre, és kurta farkával helyeselt; aztán lefeküdt, mert Bogáncs várandós volt, és hasát már majd a földön húzta. – Hát akkor megyek – mondtam. Kezet fogtunk és összenéztünk, tovább, mint máskor. – Csak maradj – intettem a kutyának, és Bogáncs visszaintett, hogy egyáltalán nincs szándéka elkísérni, mint máskor, de felállt, mert illem is van a világon. A legelő felett némán utaztak a varjak, egy lomha felhő a nap elé mászott, és hűvös lett egyszerre a szél, emlékeztetve, hogy eddig a telet szolgálta. Pedig déltájt járt az idő, s most kellene találkoznom Erzsivel, de legalábbis látnom egy piros foltot és egy fehér foltot. A piros Erzsi réklije, a fehér pedig a kosár takaróruhája, hozván öregapjának az ebédet. De most üres a határ, hűvös szürkeség az úr, s a szél úgy sóhajtozik a bokrok között, mintha temetésről jönne. Megrázom a fejem, undorral, mint a ló, ha bögöly akar a fülébe mászni, és nem akarom hallani ezt a sóhajtást. Nem akarom Erzsit fehéren látni, hanem pirosan és nevetve és asszonynak, mert ez a szegény Gábor gyerek is úgy vánszorog a dologban, mintha csontja se lenne. Jövő hónapban lett volna az esküvő, de Erzsi megcsúszott, a lovak megbokrosodtak, s a nehéz kocsi keresztülment rajta. – Remélem, hogy nem a gerince... remélem – mondta doktorunk, de én már ismerem a mi doktorunkat. Nem szeretem, ha ő csak reménykedik. És most megyek a kórházba, viszem magamban az öreg juhász megkövült, néma aggódását és Gábor emésztő bánatát. Viszem magamban a bokros tájat, a szelet és a felhőket, az aszott gyepet és Bogáncsot is. Nem érzem a vonatfüst utazásszagát, és nem hallom a város felesleges lármáját. De az éterszag megbirkózik mindennel. Lemossa rólam barátaimat, a tavaszi földszagot s a távoli dombok álmos végtelenségét. Lemossa a tegnapot és a holnapot; ma van, és egyedül vagyok. – A tanár urat keresem. – Most a termeket járja, tessék várni. Hát várok. Jön a tanár orvosokkal és ápolónőkkel. A földet nézi, homloka ráncos. Nem csodálom. Nem vesz bennünket észre, csak megy, s húzza maga után a fehér csapatot. Hát várok. Egy-egy ajtó nyílik, egy gumikerekű kocsi surran a kövön. Mennyi ember utazott ezen a kocsin, ki ide, ki – oda... – Most menjen be – mondja az egyik doktor –, de csak röviden. A tanár a kezét mossa egész habfelhőben, aztán keféli körmét. Végül törülközőt vesz, és most reám néz. – Balog Erzsébet – mondom – Jőhátról. A kocsi ment keresztül rajta... szeretném tudni, felépül-e. Hosszan törülgeti a kezét, és néz. Már alig bírom. Hát nem látja ez az ember, hogy kik vannak mögöttem? Hát nem érzi, hogy... – Rokona? – És nem veszi le rólam a szemét. – Nem! Elmosolyodik, és a szoba egészben és darabjaiban nevetni kezd. Talán én is, de ezt nem tudom. – Meggyógyul! Puha, mégis telemarkú kézszorítása úgy kísér, hogy ha akarnék, talán röpülnék is. Jön az éterszag is. Nem is olyan rossz szag ez végeredményben... A vonat olyan lassan megy, mint egy álmos hernyó, és alkonyodik, amikor végre kitesz a partra. Gábor áll a bakterház mellett, de nem jön oda. Az arcomat nézi. – Kire vársz? Nem szól, csak az egyik lábát előreteszi, és arca vonaglik. – Meggyógyul. – Kezet fogunk. – Hallod-e, engedd már el a kezemet! Gábor mögém kerül, pedig mellettem is jöhetne, aztán elmarad. Most megy le a nap; a szél elfeküdt a domboldalon, s a vezérürü kolompja mintha csengője lenne a napáldozat esti miséjének. Bogáncs megszaglász, az öreg Galamb fogja a kezem, én mosolygok, s a két öreg szem elhomályosodik. – Azt mondta? – Azt. Erre megsimogatta a kutyát, éleset füttyentett, s Bogáncs, mint a szélvész, csaholva kerítette körül a falkát, aztán leült előttünk, mintha azt mondta volna: – Tudok én futni, ha hasas is vagyok, ha jókedvem van... – Na, csak ne ugrálj – intette az öreg juhász –, mert hátha csak egy kölyköd lesz, azt meg már valakinek elígértem... – Majd vigyázok rá – mondtam, és nem beszéltünk többet, mert felesleges lett volna.
Bárhonnan is lettem, földre-űzve ruhámból e lenti akol bűze nem múlik soha. Itt Istennek barma és virága tolong egymás elevenét rágva, szörnyű lakoma.
Jót aligha vártam, mégse hittem, hogy ily nyomor zsúfolódik itten; más csillag fia ha egy percig kóstolna kínunkba, mintha olvadt érc-özönbe hullna, gőzzé omlana.
Kedvből búba, bánatból örömbe lódulunk itt föl-le, föl-le, föl-le óhatatlanul, mint ki előtt megkínzása végett váltogatnak, világost-sötétet, míg megtébolyul.
Az ész itt az Észnek satnya fattya: csak a dolgok héját tapogatja, csontig sose jut. Éber-álom félhomálya rajtunk, így vesződjük mocsár-mélyi harcunk, honnan nincs kiút:
hisz egymáson élősködve élünk, más halálán életet cserélünk: a föld rendje ez. Testvér itt a kő, fa, állat, ember, testvért eszem lucskos gyötrelemmel s testvérem megesz.
Kóbor macska szívja csibe vérét: ennek halálkínját, annak éhét egyben szenvedem. Sziklát zúznak, föld húsába törnek: nem fáj az a kőnek, sem a földnek, de fáj énnekem.
Hogyha bármit ölnek, engem ölnek, minden kínja, keserve a földnek rám-csap éhesen. Lángba légy hull: én vergődöm ottan, százszor halok minden pillanatban s vége nincs sosem.
Léten túl is, ha szétnyílt a fátyol, majd e világmélyi utazástól reszketek, tudom. Menny sem adhat már nekem nyugalmat: Isten fénye közt is e siralmat mindig jajgatom.
Micsoda árvaság, hogy senki sincs, ki hallgatná szavam. Süket a kortárs. Egyházi dalt fú, vagy fülét tömi féltében, mert megsebzi a sikoltás, s úgysem segíthet rajtam vagy magán. E század gyűrt ege alól a tág időn keresztül másik századig sikoltani: micsoda árvaság!
Magam vagyok. Szívemből az alázat, ha volt benne, már cseppenként kicsorgott. Hozzátok szól e vers, kik eltűnő léptem nyomába hágtok majd, utódok. Ám nem vagyok szelíd ős, ki az új sarj reményén elmereng, könnyezve boldog; csak szaggatom jövőtök szőttesét, tág egetekre irigyen vicsorgok.
Iszonyú ős, én, magamat marom meddő vágyamban. Titeket szabadság dajkál. Míg írok, a könnyem csorog, csak kételyt ismerek, csupán a rabság tömör egét, csak rettegni tudok, csak arra várni, hogy egyszer megölnek. Azért szőtték a sejtek testemet, hogy testemmel ismerjem meg a földet.
Miféle párna mákkal teli csücske zsongít el, hogy ne érezzem veszendő életemet? Alva is szúr a tüske, alva is lázadok. Mennyire meddő! Mert nektek minden vizek szabadok, az én szomjam nem felejti a szám. Eltikkadtam. E század megaszalt. Csak sistergek önmagam parazsán.
Hogy majd a csontom összegyűjtitek, hogy síromhoz úgy jártok, mint a kútra, szép futásotok hozzám méritek, ki sose futhattam, mert sírba hulltam, nem vigasztal. Mért örülne a fa, ha mézet ken, mely hajdan rajta nőtt, más száján a gyümölcs? Reménytelen és keserű vagyok, mint most a föld.
Az orvosok kijöttek Basszámhoz a kórházfolyosóra. Nyakkendőt viseltek makulátlan, fehér köpenyük alatt. Megkérték, hogy üljön le. Basszámnak libabőrös lett a karja. Azt felelte, inkább állva marad. Az egyik orvos zsidó volt, a másik palesztin Názáretből. Arabul beszélt Basszámhoz: halk, kimért hangon. Ha Ábír meghal, kezdte. Ha a dolgok rosszra fordulnak. Ha megtörténik a legrosszabb. Ha nem tudják újraéleszteni. A másik orvos megérintette a vállát: Aramin úr, mondta, érti, mit szeretnénk mondani? Basszám elnézett az orvos válla felett. Távolabb a folyosón Szalva ült, körülötte a családja. Basszám héberül válaszolt, igen, érti. Ezután az első orvos vette át a szót, a szervátültetésről beszélt. Életet teremteni az életből. A mája, a veséje, a szíve. A második orvos csatlakozott. – Tudja, van egy híres szemátültetési osztályunk. – Nagy gondot fordítanánk rá. – Nagy szükség van rá. – Egyesek vonakodnak tőle. – Mi megértjük. – Aramin úr? Egy pillanatig mintha Ábír szeme lebegett volna a helyiségben: nagy, barna szem, rézszínű pettyekkel a közepén. – Hagyunk rá időt. Beszéljen a feleségével. – Beszélni fogok. – Még visszatérünk rá. Trenderlik pörögnek az óvoda padlóján. Az Alef. A Tóra. Egy bát-micvái ruha. Rendelkezések a katonai szolgálatról. Az ellenőrzőpont az üveg mögül nézve. Engedélyek és pecsétek. Kék és fehér lobogó a lány felett. Kocsik sárga rendszámtáblával. Izraeli televízió. Izraeli könyvek. Izraeli receptek. Talán hazamehet sábeszre és megsütheti a barheszt és teljesítheti a micváit és felriadhat a férjére és csókot nyomhat a szemhéjára és felnevelheti a gyermekeit és elhozhatja őket a zsinagógába és megtaníthatja nekik az izraeli himnuszt és a gyermekeinek talán saját gyermekeik lesznek és a maguk módján látnak majd, és igen, vannak más látásmódok a muszlim előírásokon kívül, ezt tudta – drúz, keresztény, beduin –, de nem csak erről van szó, messze túlmutat ezen, el akarta magyarázni az orvosoknak, számára van ebben valami mélyebb, valami alapvető, amit ki kellett mondania, nem tudta, hogyan magyarázza el, mindig szerette volna, hogy Ábír lássa a tengert, annyi éven át ígérgette neki, megfogadta a lányának, hogy elviszi a közeli akkói tengerpartra a fivéreivel és a nővéreivel együtt, megengedi nekik, hogy belevessék magukat a Földközi-tenger kékjébe, végigfussanak a fából épült mólókon, megadja nekik, amit megtagadtak tőlük, és eltűnődött rajta, mit láttak az orvosok, amikor lesütötte tekintetét, és tökéletes héberséggel azt felelte, nem, sajnálom, ezt nem tehetjük, sem a feleségem, sem én, sajnálom, ezt nem tehetjük, nem. Nem sokkal Ábír temetése után – zászlóval lefedve vitték végig Anátá kátyús utcáin – Basszám felhívta Rámít, és azt mondta neki, hogy csatlakoznia kell a Szülők Köréhez. Készen áll rá, győzködte, hogy belépjen. Kezdhet, amint csak tud, akár másnap. Basszám letette a telefont, és végigsétált a repedezett, poros utcákon. Szétzúzott járda. Törmelékhalmok. Autógumikból épült piramisok. Látott fényképeket Anátáról a nemzeti archívumban, hogy valaha milyen gyönyörű volt. A piacok. A villák. A mozaikos homlokzatok. A fezt viselő férfiak. A nők a hosszú ruháikban. A kávézók. Vége van. Befalazták. Feltöltötték szeméttel. Elment az iskola kapuja előtt, és befordult a bolt mögé. Visszatartotta lélegzetét, amikor elsétált a temető mellett.
