Látszik, hogy számomra a matematika mindig megmaradt többoldalas értelmetlen gyötrődésnek és mások sikerei benne bámulatra méltó, elérhetetlen teljesítménynek. :))
Ez mellékszál, Pelle, de kérlek, ez, hogy
„matematikai egyenletre is szoktak mondani, hogy szep, azt mar nagyon magas fokon kell müvelni ahhoz, hogy müveszette valjon es valoban esztetikai hatasa is legyen”,
ez jaj nekem.
Matek érettségi (irtóra nem magas fok, incifinci példákkal). Az egyik példa mégis fogósnak bizonyul, tehát jön a használható segédeszköz (függvénytáblázat), és számolás, és kavarás, és gyötrődés vagy négy A4-es oldalon keresztül. A kapuban ott vár apám, berángat a legközelebbi kocsmába, hogy nyilatkozzam. Mutatom neki az ominózus kakukktojást, hogy az megizzasztott. Az asztal fölött lendületesen széttárja a kezét: „De hát mi volt ebben nehéz?” Közben korsó sört fellök, könyvön, irkán csorog a lé. Pincér ugrik, hamarjában papírszalvétákkal itatgatja a sört, apa einstandolja az egyik lucskos darabot, odaír a szalvétás sörre fél sort, és mondja: „1/9-ed.”
Hidd el, Pelle, a matematika bármilyen alacsony fokon művelve is a legjobb eszköz arra, hogy megtanítsa az embernek észrevenni az egyszerűségben a szépséget.
"SZVSZ nem minden irás, amit kinyomtatnak, sorbarendeznek, körülvágnak, fedélbekötnek irodalom, csak könyv.
Én úgy érzem, hogy épp EP munkamódszerét ismerve(?) ez nem irodalom (EP-i értelemben persze) hanem a HCkönyv könyvformájú melléklete."
SZVSZ makacs maradok. A munkamódszer, mint irodalom-definiáló lakmuszpapír? Vagy irodalom, mint jelző (?) alatt itt és most ep-i irodalmat értünk? Nem tiszta ez nekem, kedves Plajbasz, nem ám.
Ami EP-t illeti (a tapsokon, a könyvek honoráriumán, a díjakon és az eternális dicsőségen túl), az ő művészségét "valszeg" szerintem sem a történetei, mint entitások okozzák vagy hozzák létre. Nekem plö a szövege, mint a gondolatainak kivetített, rafinált, és eddig sehol sem látott módon ravasz, ugyanakkor rendkívül sűrű szövésű hálója tetszik, mindazonáltal nem gondolom, hogy ettől lenne irodalom, ez legfeljebb sajátja neki és Neki.
Megkockaztatva, hogy hülyeseget irok: az irodalom müveszeti forma, s mint ilyen, en esztetikai hatast is varok töle. Habar matematikai egyenletre is szoktak mondani, hogy szep, azt mar nagyon magas fokon kell müvelni ahhoz, hogy müveszette valjon es valoban esztetikai hatasa is legyen. Az irodalom ennel alacsonyabb szinten müvelve is erhet el esztetikai hatast, s ha ezt megsem teszi, akkor kerdöjelezödik meg irodalmi mivolta.
SZVSZ nem minden irás, amit kinyomtatnak, sorbarendeznek, körülvágnak, fedélbekötnek irodalom, csak könyv.
Én úgy érzem, hogy épp EP munkamódszerét ismerve(?) ez nem irodalom (EP-i értelemben persze) hanem a HCkönyv könyvformájú melléklete.
Vagyis én elhiszem, hogy ez az írás megiratta magát és nem EP fejében gyulladt ki a lámpa: "hahá, hát ebből akár egy új könyv is lehetne! Írjuk csak meg gyorsan!" Kiadni is csak a HC miatt kellett. Ha nincs HC, akkor egyáltalán nem szükségszerűen lett volna Jk. Vagy egész másképp. Irodalmian Más. EP művészségének a tartalmáról miért is ne lehetne vitatkozni? Én pl. nem a "történetei" miatt tartom nagynak. Valszeg sokan nem. Nagyon szeretem a gondolatai, érzései láttatásának pontosságára való törekvését. Nekem ebben óriási.
De. Még egyetlen kézzelfogható (szemmel olvasható, füllel érthető, orral...) szempontot sem kaptam ahhoz, hogy miért ne lenne irodalom a JK, azaz mi "az" irodalom, mint olyan "ismérve", vagy ismérvei, melynek vagy melyeknek, részben vagy egészében nem felel meg a JK. És azt sem teljesen értem, hogy van-e értelme erről vitakozni (kicsit ez olyan, mint hogy EP művész-e, legalábbis doctus contra natus), illetve nem értem, hogy a melléklet/függelék, mint műfaj vagy forma miért is ne lehetne az irodalom mindent átölelő leple-köpenye által oltalmazott valami.
A "beszélgetés folyamatosan átcsúszott esztétikai analízisből moralizálássá..."
Talán mert ez a könyv ezt váltja ki az olvasóból. Ezért a bizonytalanság, hogy irodalom-e egyáltalán.
Kiss Noémi: rövid felvezetés (korábbi recepció összefoglalása, stb.) után: a „naplóíró” folyamatosan tanácsot oszt nekünk, olvasóinak (pl. hogy előbb a Harmoniát olvassuk, és csak azután a JK-t). E.P. mindvégig fenntartja magának az etikai és esztétikai jogot arra, hogy „ez az írás pozíciókeresés”, és hogy a saját „ontológiai derűje ne vesszen el”, miközben az olvasónak ezt nehezebben engedi meg. Ez a „választott” pozíció szerinte provokatív és nem problémamentes
Szilágyi Zsófia: egyetért Kiss Noémivel: EP túl sokat követel meg olvasóitól (hivatkozik pl. arra, hogy EP tiltakozott könyvei fordításánál a lábjegyzetek ellen, stb.)
Németh Gábor felveti, hogy jó lenne a HC-t és a JK-t egy kötetben kiadni, akkor – elvileg - megkerülhetetlen, hogy a HC-t is elolvassák a JK olvasói. Marno János szerint ez (egy kötetben kiadni) nonszensz lenne.
Németh Gábor áttér a cím értelmezésére: a „javított kiadás” jelentése szoros értelemben: egy rontott, utóbb hibásnak bizonyuló mű újrakiadása. Ugyanakkor az alcím (melléklet a HC-hez) ellentétben áll a (fő)címmel: egy mű javított kiadása nem lehet az eredeti melléklete. A mellékletnek tartalmi vagy logikai okból szorosan kell kapcsolódnia az eredetihez. A JK cím vitatkozik az alcímmel. - Felveti, hogy a „kiadás” szó értelmezhető az „árulás” szinonimájaként is, így a cím jelentése: az árulás föloldása, levezeklése.
Péterfy Gergely szerint a cím „hamis vagy üres, tartalom nélküli metafora”: nem tudjuk, mi lenne a „javítás” az eredetihez képest, hiszen valójában ront az eredetin.
(Marno János Németh Gáborral ért egyet: az árulásnak szinonimája lehet a kiadás.)
Szilágyi Zsófia: a JK újraírja, interpretálja a HC-t, szerinte nem a legszerencsésebb módon: EP nagyon határozottan tolja el a HC recepcióját abba az irányba, mintha a HC is Esterházy Mátyás könyve lenne. Szilágyi Zsófia ezzel nem ért egyet, ő nem érzi, hogy a HC olyan mértékben szólna EM-ról, mint ahogy ezt a JK sugallja.
Kiss Noémi szerint nem egyértelmű, hogy a JK csak negatív képet adna az apáról. Szerinte a JK második részében a szerző „önzetlenebbé válik”, hagyja beszélni az apát, aki (ezáltal) „megemelkedik”. Vitatja, hogy a JK egyértelműen negatív apakép lenne, a HC fonákja.
Marno János: hivatkozik EP-re, aki azt mondja magáról, mondatokat ír, nem a valóságot. A JK-ban, az addigiakkal ellentétben nagyon erős, durva valóságanyaggal dolgozik – mégis a korábbi stílussal és retorikával. Marno ezt problematikusnak találja. Azt várná tőle, hogy bukjon el, essen kétségbe („Ess kétségbe” – Macbeth), de erre nem képes.
Szilágyi Zsófia vitatkozik: szerinte EP a JK-ban is szövegekkel (és az emlékeivel) dolgozik, éppúgy, mint a HC-ben vagy korábban. Ezúttal EM szövegeivel, amelyek maguk is a valóságot alakítják át szöveggé (és néha már-már irodalommá). Nem egyértelmű tehát, hogy a HC egészében „fikció” volna, a JK pedig egészében „valóság”.
Péterfy Gergely felveti, hogy szerinte az „ez az egész Dichtung und Wahrheit ügy álprobléma”. :-) Ebből kisebb vita alakul ki.
Szilágyi Zsófia: nem tudja irodalomként olvasni a JK-t, illetve a szenvedés ábrázolása nem hitelesít egy művet. [lentebb idéztem szó szerint]
Marno János közbeveti, hogy EP-nek a saját szenvedéseire vonatkozó mondatait mindig ironikusan is kell érteni.
Kiss Noémi Szilágyi Zsófiával ért egyet: a JK-ban a szenvedés mértéke a hangsúlyos, az irónia inkább a HC előtti könyvekben volt jellemző (pl. A szív segédigéi).
Farkas Zsolt idézi TGM-et, aki szerint EP „goethei alkat”. Farkas úgy értelmezi: olyan, akiről lepattannak a dolgok. (?) Nem tudja visszahozni azt a nóvumot, ami utoljára (szerinte) a Bevezetés-ben volt meg. EP nem tudja megcsinálni, hogy a HC-ben árnyaltan és gazdagon megrajzolt figurába beleférjen, hogy ügynök, és mégis apa. Farkas ezt látja a fő problémának.
Németh Gábor visszatér egy korábbi szálhoz: a választott forma ezúttal a „civil őszinteség” – de a stílus és a retorika a régi. Arról beszél, hogy számára a személyiség a grammatikában retorikában, szóhasználatban tárul fel – nem abban, amit mond az „én”, hanem abban, ahogyan mondja. [Nem mondja ki nyíltan, de mintha megkérdőjelezné a szerző „civil őszinteséget”...]
Marno János is visszatér, egyetértőleg: hiányolja azt a poétikai fordulatot, ami rivalizálhatna az új helyzettel.
(Mellékszálként áttérnek a „barna sorok” kérdésére.
Németh Gábor azt mondja, úgy volt vele, mint a fűrészporral.
Kiss Noémi vitatkozik, szerinte minden szöveg: forrás, kordokumentum, közös kulturális szöveg. Hivatkozik a mai egyetemista korosztályra, akiknek már nem lehet „evidencia” mindaz, amit ezekben a barna szövegekben olvashat. Az apját olvasó/értemző fiú figurája nagyon is fontos figura a könyvben: ő jelenti a folytonosságot.)
Farkas Zsolt a „k” betűkről. (hosszú :-))
Németh Gábor visszatér egy korábbi szálhoz: EP szerinte (is) „félreolvassa önmagát”: a HC középpontjában nem Esterházy Mátyás áll. „Ha van a műnek pátosza, éthosza, katarzisa, akkor éppen attól, hogy a „szabad vesztes” irodalmi alakját formája meg. Az én kérdésem az, hogy ha megformálja ezt az irodalmi alakot (…), akkor az a tény, hogy arról a konkrét személyről, aki EM, vagyis az ő édesapja, kiderül, hogy mégsem volt szabad vesztes, az egyben azt is jelenti, hogy metafizikailag megsemmisül a szabad vesztes létezésének esélye általában. Szerintem ez a kérdés. Ezt érti rémületében félre...”
Marno János felidézi azt a részt, ahol a szerző leadja a kéziratot, és megkérdezi a kiadói igazgatót, jó-e a könyv. „Egy olyan elfogadhatatlan retorikai fordulatnak éreztem ezt, amely visszamenőlegesen is megmélyítette vagy aláhúzta vastagon a hiteltelenség-érzésemet.”
[Hm... - saját közbevetés. :-)]
Végül Németh Gábor igen határozott önkritikát gyakorol: úgy érzi, hogy a fenti beszélgetés folyamatosan átcsúszott esztétikai analízisből moralizálássá...
***
Kb. ennyi, sűrítve. Néhány további, számomra mellékszálnak tűnő részt kihagytam. Szóval mindenképpen érdemes elolvasni az eredetit. :-)
Teljesen egyetértek/együttérzek veled. Mellesleg egy kis káröröm is vegyül a dologba: némi elégtételféle , hogy egy pesti is lemaradt az eseményről. :)
Nem tudom, szerintem messze nem olyan "botrányos" az a Lettre-beli beszélgetés, mint ahogy ezt Marno János érzi utóbb. És nyilván minden (Lettre-)olvasó figyelembe veszi, hogy nem irodalomkritikát, műelemzést, esszét stb. olvas, hanem egy kötetlen irodalmi beszélgetés írott(-szerkesztett) változatát.
Az összkép, ami a beszélgetésből kirajzolódik, kicsit talán "sötét" (vagy milyen - én korábban "fanyalgást" írtam, de lehet, hogy én is igazságtalan voltam...). De nekem az egészben legföljebb egy aggályos mondat van, a legutolsó: "Egyébként nagyon érdekes volna megtudni, hogy ha ezen a széken itt előttünk Esterházy Péter ült volna, jelenléte hogyan módosította volna a beszéd játékterét..." (Németh Gábor). Hm. Ha ott ül közöttük EP is, akkor másképp alakul a vitázók véleménye is?
Ha igény van rá, később esetleg megpróbálom összefoglalni a Lettre-beli beszélgetést.
„évtizedekig a tökéletes mértani formák együttesében kereste a modell leírását”
„7 ívmásodperc eltérésből kénytelen volt a tökéletes kört eldobni”
Tökéletes mértani formák, 7 ívmásodperc eltérés. A válasz rossz, hiába a formák tökéletessége. És keres és keres. Aztán: tökéletlen formák, tökéletes válasz.
A sajnálatot később, mert ahhoz össze kell szednem magam és most el kell utaznom.
De ami Keplert illeti, a tudománytörténetből ismert, hogy Ő az égbolt tökéletességének híve volt és évtizedekig a tökéletes mértani formák együttesében kereste a modell leírását. T. Brache halála után szerezte meg annak mérési eredményeit és 7 ívmásodperc eltérésből kénytelen volt a tökéletes kört eldobni és helyette az számára e tekintetben "undorítóan tökéletlen" ellipszist alkalmazni.
„Kepler érezhetett ilyet annak felismerésekor, hogy a tökéletes kör helyett az undorító ellipszis írja le a valóságot.
De ez az érzés nem tartotta (nem tarthatta) vissza három törvénye magalkotásától.”
Ez a hasonlat. Először képtelennek gondoltam, mert Kepler a megoldást kereste (konkrétan : kereste). Megtalálta. Éljen! Ez mindig öröm, még akkor is, ha a megoldás meghökkentő. Utána jöhetnek az egyéb megfontolások, hogy ezen a piszok világon semmi sem tökéletes, még ez sem, hogy csúnya ellipszis, és a ki nem mondott, de annál kínzóbb kérdés, hogy miért is? (Nézd meg a harmadik törvényt. Ijesztő lehetett.) EP, azt hiszem nem pontosan ebben a sorrendben és nem pont ugyanilyen érzésekről számol be.
Ha azonban azt mondom, hogy a könyv már az enyém, mint olvasóé, akkor a saját érzéseimre és gondolataimra nagyjából rímelhet a kepleri séma. (Mármint az, amit én gondolok róla.)
Nagyot tévedtem, amikor azt mondtam, hogy másképp értem, mint Te?
Elmondod, hogy mit jelent Neked a sajnálat kifejezés?
A múlt heti ÉS-ben Marno hosszasan magyarázza vitáit a Lettre szerkesztőjével, állítása szerint utólag megbánta, hogy egy ilyen beszélgetéshez adta a nevét, az ő szemében ez túlsággal szervilis és bántó mind a Lettre szellemiségére, mind EP-re nézve.
(Nem olvastam a Lettre-t, az idézett mondatok pedig szűkös képet mutatnak, de Te, Anikó, talán érted, hogy mire gondolhatott Marno)
Ennek kapcsán merült fel bennem a kérdés: miért pont ezt a könyvet éri a „megvesztegetés” vádja? Rengeteg olyan írás van, melynek írója egyáltalán nem titkolja az önéletrajzi vonatkozásokat sőt, még álnevet sem talál magának, pláne nem egyes szám harmadik személyben.
El tudom képzelni, hogy csakugyan vannak olyan olvasói a JK-nak, akik attól lettek „lekenyerezve”, hogy konkrétan ennek a dali és okos írónak a papája volt titkosügynök, és egészen pontosan ennek a rettentő férfias és ugyanakkor érzékeny embernek kellett utána járnia a történetnek, az ő családjáról, az ő életéről van szó. (Disznóság-e, hogy EP-nek nem kell kitalálnia és bemutatnia saját magát?)
Jól emlékszem? Közösen jutottunk arra a konklúzióra, hogy a könyv, ha elkészült, akkor az az olvasóé és csak az övé? És tulajdonképpen annyi könyv van, ahány olvasója akad? Ha ez igaz, akkor talán nekem is megbocsátható, ha Plajbász Kepleres hasonlatát nem találom képtelennek, noha, azt hiszem, kicsit másképp értem, mint ő.
Szia, Plajbász!
A Te sajnálatodról eszembe jutott, hogy ki az az irodalmi hős, akit igazán és tartósan szánandónak tartok: Szörnyeteg Lajos a legjobb szívű behemót. Te nem gondolod, hogy a sajnálat – mint érzés - magában foglal egy hajszálnyi anyáskodást is? Hogy azokat sajnáljuk igazán, akiket alapvetően kis butus lekvároknak tartunk?
Kezdettől fogva az volt a véleményem, (egyetérteni véltem EP-vel)hogy ez nem könyv, hanem egy könyv függeléke. Nem hitelesít egy irodalmi művet a szenvedés, ezért nem is tekinti EP irodalmi műnek. Semmi esetre sem egy leendő trilógia második kötete.
Durva megfogalmazás lenne, ha azt írnám, hogy a feltámadó topic ne legyen azonos az ismétléses topiccal? Annak érzem. (Durvának.)
Szilágyi Zsófia szemrehány olyan vonatkozásban, amely, ha Ep sorait annak veszi, amik, akkor fel sem merül: nem védi le magát előre: egyszerűen közli a tényt. Nem könyvet ír, hanem dimenzionálja, árnyalja, pályára állítja a HC-t.
"Pályára állítja": Kepler érezhetett ilyet annak felismerésekor, hogy a tökéletes kör helyett az undorító ellipszis írja le a valóságot.
De ez az érzés nem tartotta (nem tarthatta) vissza három törvénye magalkotásától.
(Nahát, lehet, hogy tényleg (új) életre kel a topic? De jó lenne. :-))
Amit a névről írsz, azt nem biztos, hogy értem (de majd még igyekszem átgondolni) - most csak ehhez a sajnálat-dologhoz idéznék egy részletet a Lettre-beli beszélgetésből:
Szilágyi Zsófia: "Próbáltam úgy olvasni a Javított kiadást, mint irodalmi művet, és azt éreztem, kiszorít engem fokozatosan az irodalom mint olyan terrénumáról. Szinte levédi magát előre, mivel arra vezet rá, hogy a szenvedés mértékét kell néznem, nem azt, milyen a mű. (...) De önmagában a szenvedés, a megrázkódtatás mértéke nem hitelesíthet egy irodalmi művet."
Marno János még hozzáteszi: "ha arra hivatkozom, mit érzek, és ezzel próbálom megvesztegetni az olvasót, a másik okkal küld el engem a francba, hogy idézzem elő azt nála anélkül, hogy magamra hivatkoznék."
És kérdezném, hogy egyetértetek-e a fentiekkel? (Mármint azzal, hogy a JK elsősorban EP saját szenvedését mutatná be, illetve hogy EP "megvesztegetné" az olvasóit. És persze felmerül a régi kérdés: a JK EM vagy EP könyve?)
Jó, nem a Név nevében. De a Név alatt. Nézni is tereh.
Máshonnan: a Név nevében már csak azért sem, mert a Név hatalmas (lepel) térben és időben. De a konkrét név azért a Név. Függőség és szuverenitás. A pók sem repülhet el a hálójából.
Irtam volt, hogy ha EM az én apám, akkor más elbírálás alá esik, mint EM.
Pedig nem.
Ha Neve van az időnek (a történések sorának), és tárgyiasult is, és bármerre fordulsz belevered a homlokod, és ezt azért értéknek tekinted (tekintik), akkor nincs elfogadható indok "szerződni" (paktálni); az általános parancsol a konkrétnak. Ha Neved van, nem adtik meg a nagy medencébe való közös (nyakig) belemerülés élménye.
Kitöröltem egy csomó sort. Tényleg az alapvető érzésem a sajnálat. Amit azonnal és elsőnek éreztem.
Családba zárva.
És a Lettre új, tavaszi számában is van egy (kicsit hosszú, számomra kicsit fanyalgós, de összességében érdekes) vita a JK-ról. A vitázók/beszélgetők: Farkas Zsolt, Németh Gábor, Kiss Noémi, Marno János, Péterfy Gergely és Szilágyi Zsófia.
