... ,hogy hogy viszem tovább magamban anyámat meg az ő anyját. Nem feltétlen érzem úgy, hogy jó volna és nem is mindig érzem magamban, hogy tudnék ellene tenni. Kicsit fura, hogy csinálom a dolgaimat ahogy tudom, aztán találkozom anyámmal és azt veszem észre, hogy atyavilág, ez ő. Ő csinálja pont így. Talán nagyanyámmal is lenne hasonló ilyen, ha még találkozhatnék vele. Én is csak egy gyöngy vagyok a szálon, ahogy a lányom is csak egy lesz a sok gyöngy közül. Lehet, hogy utálkozva fog rádöbbenni, hogy atyavilág, pont úgy csinálom, ahogy anyám. Lehet, hogy örülni fog neki sokszor. A fene tudja.
Vannak bennem tudások a csoda tudja honnan, a levegőből :), vagy akárhonnan máshonnan, amiknek nem tudom a forrását. Soha nem tanultam igazán senkitől, anyámtól végképp nem, mert ő pl. sosem volt egy merő kézügyesség, műszaki érzéke is egy bálnáéval vetekszik kb. Egy csomó feladatot már kicsi koromtól átvettem tőle, valahogy úgy alakult, hogy azóta is én csinálom meg. Tartok tőle, hogy a lányom nem lesz ilyen. Valahogy magamtól tudtam sütni-főzni, más, fontos dolgokat is, jó, talán nem tűnik annyira fontosnak kívülről nézve, mert csak ilyen kis házidolgok :), de aki élt már egyedül az pontosan tudja, hogy a kis vacak házidolgokon milyen sok múlik. Hogy fel tudok varrni egy gombot, ki tudom cserélni a cippzárt, meg tudok javítani otthon ezt-azt.
Nem mérem a lisztet a kenyérhez meg semmi máshoz sem mérleggel, csak egy edényben, nagyjából. Életemben nem patikamérlegeztem ki semmit, nem is hiszem, hogy sikerülne bármi is úgy jól. És ma kicsit megijedtem, hogy ha nem adom át ezeket, ha nem mutatom meg, akkor lehet, hogy nem is fogják tudni a gyerekeim.
A fiam ma pogácsát akart sütni ajándékba. Hehe. Olyan részletesen kellett elmagyaráznom, mintha agyműtét lenne és nem igazán volt türelmem hozzá. Mert hát egyszerű az egész, ha elmorzsolni kell, akkor elmorzsolni kell, mi ezen az érthetetlen? Ha össze kell gyúrni, akkor azt lehetőleg nem két kézzel és még lábbal is csináljuk, és lerakjuk az edényt, nem mászkálunk vele, meg ilyesmik... Lehet, hogy csak arról van szó, hogy nincs affinitásuk hozzá, vagy csak mindent a szájukba rakok és nincsenek rászorulva, vagy ... valamit mégse úgy csinálok, ahogy anyám, vagy csak ők egyszerűen nem olyanok, mint amilyen én vagyok. Vagy csak az van, hogy egyelőre tojnak az egészre, mert nincs rá szükségük, de ha lesz, majd tudni fogják.
Nem tudom.
Az a vicc, amin most vigyorgok magamban, hogy milyen jó lenne, ha meg lehetne válogatni, hogy igen, ezt hurcolom tovább anyámból, de ezt köszönettel nem, ezt lerakom, idejétmúlt, nem praktikus, nem előremutató. És akkor annyi. Csak hát nem ilyen viccesen egyszerű az egész. Kicsit félős, hogy mi lesz belőlem tovább hurcolva.
És én csak az egyik szülő vagyok. Hol van még a másik fonál?
Azért jó dolog műanyag fóliába csomagolt mosdószivacsot venni, mert úgy lehet kibontani, hogy az egészet összenyomja az ember a markában, és akkor barátságos, halk pukkanással hasad fel, mint valami óriás buborékfólia.
Láttam ma egy nőt meg a fiát. Mellettem mentek jó sokáig a sávban, valami öregecske autóban, a jó ég tudja hány éves lehetett. A nő középkorú volt, a haja rendetlen. Melegítőszerű ruha volt rajta. Lassan haladtunk a körúton. Volt ideje megbámulni, ahogy az araszolgatás közben telefonáltam és kirúzsoztam magam, még a műszerfalon a navigációs képernyőt is jól megnézte.
Láttam ma egy nőt. Mellettem ment jó sokáig a sávban, fehér, a jó ég tudja hányas BMW-ben. A fiam azt mondja, kb. 30 milka. A nő szőke volt, fiatal, a haja copfban. Melegítőszerű ruha volt rajta. Lassan haladtunk a körúton. Volt ideje telefonálni iPhone4-el, kirúzsozni magát. És mindeközben ment neki a tévé a műszerfalon.
Tegnap láttam Fűszeres Eszterről egy filmecskét. Nagyra tartom őt.
És igenis méltatlannak találom, hogy képesek valakit lefotózni úgy, hogy ne nézzen ki jól a fotón, úgy filmezni, hogy látszódjanak testének a nem túl szép részletei, de szinte ne látsszon semmi a lelkének a szépségéből. És méltatlannak találok valaki celebet meglesni, amint kiviszi a szemetet smink nélkül, amint összetörten, magába roskadtan ül valahol és egy ilyen fotót kirakni a nyilvánosság elé. Tudom, volt már szó ilyesmiről. És akkor is.
Ha azt szeretted volna valaha, aki én vagyok akkor nem hagynál most magamra mikor ömlenek a könnyeim..hanem lecsókolnád őket, és átölelnél..de nem teszed, mert te vagy te.
Legalább ölnél meg..akkor már..legyen benned akkora kurázsi..megmondtam már évekkel ezelőtt mi lesz a vége, de te akkor is csak azt mondtad..tényleg??...sértődötten, hisztizve..
Miközben én azt gondoltam, komolyan..hogy igen, tényleg bazd meg.
Látod milyen szépen haladunk? Elébb, én aztán te? Látod?
És nem. A világ nem ilyen. Amelyikben én élek, az nem ilyen. Nem ilyen felszínes, nem ilyen önző, nem ilyen kilátástalanul üres, amilyennek akkor tűnik, ha az ember a fórumról akar tájékozódni. Tele van normális emberekkel, akik értelmesek, gondolkodnak, vannak érzelmeik és ezt ki is mutatják, jók, meg rosszak is, hibáznak, kinyilatkoztatnak, aztán persze csinálják tovább a marhaságaikat, tanácsokat adnak, aztán önmaguk sem fogadják meg, de szerethetőek akkor is ha hülyék. Vannak köztük szépek, meg kevésbé azok, meg vannak olyanok, akiknél fel sem merül, hogy szépek-e vagy nem, mert ki a fenét érdekel, hogy az a csodálatos ember milyen bőrben van épp? És a boldogság vagy boldogtalanság sem annak a függvénye, hogy ki mekkora és milyen testben van. Akiket én ismerek, azok mind emberek. Ilyenek, meg olyanok és hozzá így meg úgy néznek ki. De nem határozza meg őket az, hogy hány kilósak és hány évesek és mennyire szimmetrikus az arcuk. Nem ez az önazonosságuk.
Mit érdekeljen engem az, aki nem ebben a világban él?
off: Kibaszottul morcos vagyok amúgy, amihez marhára semmi köze a súlyomnak és a koromnak, de nem értem meg, hogy
1. mi a tökért a fórumon kell sértettséget kifejezni, ha szerinted valahol máshol bántottalak meg? Miért nem ott szóltál akkor be ha bunkó voltam, vagy mit tudom én? Vagy írtál volna levelet, vagy valami. Arról nem szólva, hogy a blog oldalon nem lehet anonimeket letiltani az olvasásról. Nem is értem, miről beszélsz.
2. mi a lófasz közöm van nekem a fórumosdi marhaságokhoz? Hogy ki kivel van és a többi? Hol érdekelnek engem ezek a sztorik?
Különben meg úgy tűnik, hogy pont nem értettél meg. :) De azért kedves vagy persze, köszi... Szeretem azért, amikor megértik a sebzett lelkem, amely egyszerűen sajog a túlsúlyom és főleg a korom miatt. :D
Tudod, hogy olvasgatom a szösszeneteid. A blogodon már nem, mióta kiebrudaltál.
Hidd el, megértelek: túlsúly, kor. Pedig te milyen eszes vagy...
Tegnap láttam két gyönyörű lányt. Fiatalság, alak, arc: kiragyogtak a tömegből. (Tetőtől talpig feketében, szolid sminkkel, szőkén.) A nők irigykedve, a pasik stikában bámulták őket. Hihetetlenül magányosnak tűntek, együtt is, külön is.
- Dehogy készültünk. Hogy lehet ilyesmire felkészülni?
- Nézzék, nekünk mindegy, nekünk a parancsot teljesíteni kell. Azért csak a rend kedvéért elkérném az iratokat.
- Tessék.
- Köszönöm. Akkor tehát Ön 1966-ban született?
- Igen. Rendben.
- És Ön, asszonyom? Kérem, mutassa a papírjait.
- Tessék.
- 1980. június. Hmmm... Határeset.
- És akkor nem lehetne kivételt tenni?
- Nem hiszem, de megkérdezem mindjárt a felettesemtől telefonon. Addig essünk túl a mérlegelésen.
- Nincs mérlegünk.
- Nem baj, hoztunk. Árpikám, hozd be a mérleget! Asszonyom, öné az elsőbbség! 63,5. Azt hiszem, ez egyszerűsíti a helyzetet. Így már nincs is szükség a telefonálásra. 60 kg a határ. Sajnálom.
- De lefogyok! Ígérem!
- Nem lehet. Ma van a begyűjtés napja. Eddig kellett volna a súlyával törődnie. 60 kg, 30 év a határ. No meg az esztétikai paraméterek és ne is haragudjon, de amikor beléptünk ide már láttuk, hogy Önök bizony ... hogy is mondjam csak... szóval kihívásokkal küszködnek e téren.
- Mi az, hogy kihívásokkal? Nem vagyunk magának elég szépek?
- Nem nekem kell, velem ne veszekedjen. Világosan le van írva a parancsba, hogy kiket kell vinnünk. Mondtam. A férje is álljon mérlegre, ha kérhetném!
- 84,5. Mondjuk attól még maradhatna, férfinál 85 kg a határ, de a kora miatt sajnos úgyis vinnünk kell.
Akkor hát ... jöjjenek velem legyenek szívesek. Nem kell sírni, nem fog fájni. Higgyék el, semmi az egész. A héten már vagy 50 fuvart csináltunk és nem fájt senkinek sem. Csak az utcából már 10 párocskát vittünk el. Nagyon egyszerűen megvan. Le kell majd tusolniuk... Talán hallottak is ilyesmiről...
Gyűlölöm ezt az aljas, önző, pénzéhes, mocskos világot. Gyűlölöm, mert családokat tesz nyomorékokká, emberi sorsokat formál tragikussá. Gyűlölöm.
Fellázad bennem a tudat, hogy lehetséges ez, pont ő jusson odáig, hogy nincs tovább... Ő, aki a nyugalom, a szeretet példája volt. Aki mindenki anyukája volt. Ezt tette vele ez a gaz világ. Hát idáig jutottunk.
A fák is siratják. Ott lesz minden levél rezdülésében, virágbóbita bólogatásában, szellő fútta rét susogásában. A pillangók röptében, a madarak dalában, a napfényben. Vigasztalódni próbálunk e szavakkal. Sovány vigasz. Emlékek, fájóan boldog pillanatok, ezek maradtak. Őrködünk felettük.
Nekem most leginkább feladat. Aztán néha becsap valami, például amikor azon bosszankodom, hogy a konyhában amit meg lehet fogni, az mind ragad, és akkor hirtelen elbőgöm magam. Na mindegy.
Síró emberek a folyosókon, az udvaron... mindenhol. Így szinte lehetetlen dolgozni.
Höség. A vonat út 2 óra 18 perc 140 se kilométeren. És 68 percet késik az automatikus központi vezérlö próbaüzeme miatt, szerencsére látványosan nem müködik, 120 ember munkahelye megmenekült...
Leszállás után a csap alá tattom a fejem, nem érdekel, hogy nézek ki utána. Hekk, sör. Ahogy a házikó felé bandukolok a langymeleg estében, ismét megszáll a nyugalom. Seregélyek ezres felhöje vet pillanatokra sötét árnyékot, ismét, sokadszorra ámulatba ejt létszámuk.
Megékezve gyors átvedlés. Még csobbanunk egyet, mielött lemegy a nap. Miközben a tükõrsima vizen átívelö arany-hídban gyönyörködöm, homályba vész az elmúlt órák, napok, hetek, hónapok és évek összes fájó emléke. Mégis csak vannak még szép pillanatok az életben.
Depressziós volt, annak minden velejárójával együtt, tudjuk. Mégis, utóbb úgy tűnt, talán, ha az utolsó utáni pillanatban is, de talpra áll. Mindent elvesztett, amit elveszíthetett, családot, anyát, háziállatot, házat, pénzt, lakást.. de most, most vajon mi lehet vele? Hol, merre járhat? Bízhatunk-e benne még, egy hét után, majd csak előkerül valahonnét? És akkor most már így a munkáját, mint utolsó mentő-kötelet is elveszíti? ...
Olvasgatok. Néha reagálok, néha nem. Van amikor nem akarok reagálni, de mégis kicsúszik egy háesz. Ez biztos valamiféle inkontinencia. A napokban ezt olvastam:
"Ha politikus lennék, törvényjavaslatot terjesztenék be, miszerint nem házasodhat/vállalhat gyereket az, aki
- nem töltötte be a 30. életévét
- nem rendelkezik legalább 5 éves munkatapasztalattal összesen legalább három munkahelyen.
Indoklás: csak az az ember választhat felelösségteljesen társat a jövöre, aki saját magát, céljait, életfelfogását ismeri, magyarán tudja, hogy ö ki és mit akar."
Nem akartam reagálni, de egyszerűen nem tudom visszatartani, akkor inkább engedjük, hadd csurogjon! Ezek szerint megbízható, felelősségteljes, önmagát kellőképpen ismerő ember csak az, aki maximum 20 hónapot tölt el egy munkahelyen, aki másfél évenként kilép. Persze ma már elég nehéz úgy munkahelyet váltani, mint én tettem az első és második munkehelyem esetében, kikérővel, áthelyezéssel, 31.-én leszámolva, 1.-én reggel az új helyen kezdve, manapság két munkahely között óhatatlanul van pár hónap keresgélés. Ha beleszámítom azt a néhány hónapot, amíg segélyt kap, amíg anyuék tartják el az öntudatos dolgozót, akkor max egy év jut egy munkahelyre.
Ezek szerint csak az a megbízható, céltudatos, magabiztos ember, aki egy évnél több időt nem tölt egy munkahelyen.
Nagyon elment fölöttem ez a világ. Idegen lettem, egy igazi földönkívüli. 14 éves koromban már tudtam, hogy mit akarok csinálni. Tudatosan, szüleim rosszallása ellenére választottam iskolát, szakmát. Ma is azt csinálom. Szeretem a munkámat.
37 év munkaviszony után adtam be az első felmondásomat, erre is a körülmények kényszerítettek. Volt közben egy áthelyezésem, volt egy integráció miatt munkahely változtatásom, szóval végre megvan nekem is a harmadik munkahelyem. Betöltöttem a 30. életévemet. Most nem tudom, hogy végre házasodhatok-e/vállalhatok-e gyereket, vagy továbbra is megbízhatatlannak számítok.
Ja, ezen az új munkahelyen pont 20 hónapra kötöttem szerződést, lehet, hogy az alatt az öt év alatt, ami még hátra van, meglesz a három munkahely.
