Ez az ár így tényleg abszurd! Láttam, hogy panaszkodtak a FB-on is (egy csókának 45 Euro pluszköltséget számolt fel a DHL).
Én anno megrendeltem a kisbox-ot és fizettem is rá vagy 15 Eurot, aztán megvettem az Lp-t az Amazonról. Arra nem fizettem semmit (habár Angliából jött).
Nekem ez így elég.. Vangelis aláírás ide vagy oda, ez így baromira sok!
Az aláírásokkal én személy szerint amúgy is úgy vagyok, hogy ok, legyen aláírás, de ha az elöadó nem nekem személyesen írja alá, úgy, hogy közben még talizok is vele (netán kezet is fogok vele), akkor nekem személy szerint nem sokat ér érzelmileg...
Útnak indult a Juno To Jupiter Box-om, meg is vámolták (pontosabban 27% ÁFA). Szóval 123 font + 19.000,- Ft...nevetséges
Tavaly rendeltem elő a hivatalos Decca store-ból, ami ugye Angliában van.
Ja és ráadásul most levelezek a bankkal és a store-ral, hogy úgy látom kétszer is levonták az összeget, egyszer az előrendeléskor, egyszer pedig most a postázás előtt...
Legalább meg lesz biztosan, mert mint kiderült 2.000 db-s limitált.
Nekem megvan DVDn a film már vagy 16-17 éve de én is 1x tudtam csak megnézni. Nagyon meghatott... A zenét viszont azóta imádom amióta először hallottam egy ócska másolt kazettán 1992 végén
Pár éve volt a tv-ben a Kutyahideg című 2006-os amerikai film, akkor olvasgattam utána hogy valós történet alapján készült és egy Antarctica című japán film is feldolgozta, de nem tudatosult bennem hogy az a Vangelis féle Antarctica , én is azt hittem hogy valami természetfilm zenéje
A kutyák szenvedése annyira élethűre sikeredett, hogy a film nem is kapta meg a "no animals were harmed" besorolást. És hát a fóka se műállat volt, amire a kutyák a filmben rátámadtak. Más volt persze a norma a film készítésének idején, mint ma. Ma elszörnyedve nézzük, mikor Cousteau kapitány első filmjében dinamitot robbantott a víz alatt, hogy minél több állatot kifoghasson, de akkor ez úgy látszik még belefért...
Mindenesetre nem volt olyan szándékom, hogy bárkit eltántorítsak az Antarctica album hallgatásától. 🙂 Ahhoz túl jó zene!
Hosszú ideje ismerem az Antarctica albumot, de valahogy csak pár hete kerítettem sort a film megnézésére, mikor a gondolataim próbáltam összeszedni az elemzéshez. A filmet Koreyoshi Kurahara rendezte, 1983 júliusban mutatták be, és hosszú ideig ez a film tartotta Japánban a bevételi rekordot – európai szemmel nézve picit furcsa, talán szájbarágó ez az alkotás, de Japánban láthatólag mélyen megérintette a nézőket: a természet és az állatok tisztelete, a túlélésért folytatott küzdelem, a kutyákat gondozó főszereplő vívódása hogy a kötelességét jól látta-e el, a társadalmi számkivetettség és szégyenérzet, ezek a témák állnak a film fókuszában. (Nők csak epizód szerepekben jelennek meg.)
A film megtörtént eseményeken alapul. Japán kutatóbázist üzemeltet az Antarktiszon, a személyzetet évente váltják. 1958 februárban a viharos időjárás miatt a bázison állomásozó kutatókat légi úton evakuálják. A kutatók, abban a hiszemben hogy a váltás napokon belül megérkezik, a bázison a szabad ég alatt megláncolva hagyják 15 szánhúzó kutyájukat, egy heti élelemmel ellátva. Az időjárás azonban továbbra sem teszi lehetővé a váltás megérkezését, és a kutyákért sem tudnak visszamenni. A következő csapat végül csak 11 hónappal később jut el a bázisra, ahol két állatot a láncokból kibújva, életben találnak. Másik hat kutya eltűnt, a többiek a láncon elpusztultak.
Kurahara a láncoktól megszabadult állatok lehetséges történetét meséli el, akik a jégmezőn vándorolva próbálnak élelemhez jutni (fókák, halak stb.), majd sorra elpusztulnak, végül csak a legrátermettebbek, Taro és Jiro maradnak életben. Vangelis zenéje sokszor és hosszan társul a képsorokhoz. A nyitó címek és a jeges tenger hullámzásának bevezető képei alatt az Other side of Antarctica szól, a filmzene-album legdrámaibb száma. Többször visszatér ez a szám a filmben az embertelen körülmények aláfestésére. A kiszabadult kutyák vándorlását többnyire a dinamikus Kinematic kíséri. A jégmező végtelenségét és a természet fenségét az Antarctic echoes, míg a gondozó visszavágyódását a Memory of Antartica emeli ki. Érdekes módon a film végén az emberek és a túlélő kutyák egymásra találásához nem a felemelő Deliverance-t választotta a rendező, hanem a játékosabb Theme from Antarctica-t. Néhány ambient jellegű filmzene az albumra nem került fel (többek közt a kutyákat megigéző sarki fény epizód zenéje).
Az Antarcica album a klasszikus Vangelis hangzást nyújtja: dallamos zene, fényes, CS-80 alapú hangszereléssel. Sokak kedvencévé vált az album, különösen amikor 1988-ban végre Japánon kívül is megjelent. Talán az egyetlen kritikai megjegyzésem, hogy a korábbi albumoknál mintha picit kiszámíthatóbb lenne az Antarctica. És bár sekélyesnek azért nem mondanám, de van valami az Allmusic véleményében (amit ritkán tekintek mérvadónak európai és különösen Vangelis zenék ügyében), nevezetesen hogy a zene nem olyan fagyos, mint az Antarktisz. Ti hogy látjátok?
Az album Delectus féle kiadása sajnos két sebből vérzik: az első számban audio kimaradások vannak, a lassan elhalkuló Song of white-ot meg vagy fél perccel hamarabb lekeverték, mint ahogy az eredeti LP-n és CD-n hallható. Vajon miért…?
Visszatekintve az életmű 5. csoportjára, az 1979 és 1983 közötti albumokra, megállapíthatjuk, hogy Vangelis karrierjének zenitjére jutott, az ekkor megjelent úttörő lemezeinek – nem kis részben filmzenéinek – köszönhetően világszerte elismert művész lett. A lécet magasra tette, és a Polydor, a filmrendezők, és persze a rajongók is hasonló folytatást várnának…
Köszönöm az újabb remek elemzést! Megemlíthető még 1982-ből a Missing c film zenéje is. Talán ez is kiadásra kerül egyszer a The Bounty és a Bitter Moon filmzenékkel együtt.
Jut eszembe, az 1981-es (de csak 1996-ban, részben Huygen által remixelve, kiadott) In London-t (A Separate Affair) hova gondoltad becsempészni, vagy egyeltalán bele akarod-e sorolni a diszkográfiába?
Nálam a Private Collection és a Mr. Cairo a befutó, fej fej mellett, őket követi a Short Stories és a Page of Life. A Page of Life-nál a 91-es CD-vel van bajom, hogy lehetett kihagyni róla a Sing with your eyes-t és a Change we must-ot?? Két gyöngyszem... IMHO 🙂
Nekem a Private Collection a kedvencem, aztán a Page of Life. A The Friends of Mr. Cairo egy cuki album néha meghallgatni. A Short Stories-al (kivéve a Curious Electric fantasztikus elsö néhány percét és az I Hear You Now-t) soha sem tudtam sokat kezdeni sajnos. Engem, úgy egészében nem fogott meg...
1982 második felében várnánk, erősen várnánk a Blade Runner soundtracket, hiszen a film végén megígérték, és azóta telnek-múlnak a hónapok, már 1983-ba is átléptünk. De erre – egyelőre – hiába várunk, viszont az év júliusában megjelenik a sequel sequelje, a harmadik Jon and Vangelis album. Kicsit lekezelőnek tűnhet így emlegetni a Private Collection-t, de szerencsére nincs szó egy újramelegített albumról, ami a korábbi dalokat másolná klisészerűen. Inkább azt mondanám, hogy az új lemez a pályájuk zenitjén járó duó fantasztikus produkciója, akik az összes jó dolgot megtartották a korábbi munkamódszerükből – spontaneitás, frissesség, dallamosság – és minden erőlködéstől mentesen összehoztak egy újabb ötcsillagos lemezt. A Private Collection talán abban tér el a korábbi J&V lemezektől, hogy a Short Storiesnál kevésbé szimfonikus, a Mr. Caironál kevésbé kommersz, és mindkettőnél romantikusabb. Az összes szám annyira fülbemászó, hogy nyugodtan meghallgatható a nagyi vasárnapi ebédje alkalmával. Most először csak Vangelis van zeneszerzőként feltüntetve, Anderson a szöveg és ének felelőse. Az album címe nyilván arra utal, hogy Jon és Vangelis elsősorban a saját örömükre, a publicitást kerülve zenéltek együtt.
Ha nézegettétek az album füzetét, esetleg feltűnt hogy a dalszövegek közül hiányzik az első dal, az Italian song. Ezt a dalt ugyanis – gyönyörűen artikulálva – halandzsa nyelven énekli Anderson. A kellemes bevezető szám után egy lassú, érzéki dal következik (And when the night comes), amiben ismét halljuk Dick Morrissey stílusos szaxofon játékát. Utána egy lírai darab jön, a Deborah, aminek szövegét Anderson serdülő korú lányának írta. A lemez negyedik dala a Polonaise; ezt a protest dalt a korabeli lengyelországi fejlemények ihlették (a szükségállapot bevezetése, a Szolidaritás mozgalom betiltása) – a Magyar Rádió anno a Polonaise nélkül sugározta a lemezt; képzelhetitek, mennyire megörültem, mikor LP-n hozzájutottam a számhoz. Az A oldal utolsó darabja a lendületes He is sailing, a Private Collection legtöbb rádióidőt kapó slágere. A lemez B oldalán egyetlen dalt találunk, a 23 perces Horizon-t. Az áhítat hangján tudok csak szólni erről a számról, ami a legjobb J&V dalok szintézise: ritmusos intrumentális bevezetés, fokozatosan kibontakoztatott, felemelő főtéma („peace will come”), a szám második felében pazar hangszeres betétek és lélegzetelállító lírai részek („sweet music and your secret heart, both have the healing grace”) – Anderson és Vangelis is a maximumot nyújtják ebben az optimista, lélekápoló számban, amely a rajongók nagy kedvence lett.
Egészen 2017-ig, a Delectus gyűjteményes kiadásig kellett várnunk, hogy CD-n meghallgathassuk a Song is című dalt. Ez a rendhagyó, félig instrumentális, félig vokális szám nem fért fel az amúgy is hosszú, 48 perces LP-re, hanem csak kislemezen jelent meg 1983-ban; annál nagyobb öröm, hogy végre tökéletes minőségben élvezhetjük.
Az 1991-es "Photo Fixe" album kiadatlan dalai, egy 1985-ös és egy 1996-os szám, valamint egy duett felvétele jelentette az újdonságot azon a boxon (na meg persze a DVD, ami egy életrajzi film Démiszről - lánya által összeállítva). Minden más, ami rajta van, tudomásom szerint már megjelent korábban is.
Igen, közben én is utánanéztem. Valaki írta az Amazonon, hogy kb. 2 GBP/ CDért vette a boxot. Ez akkor 60 GBP körül lehetett, most 275 Euro a legolcsóbb a Discogson 😞
A Mr. Cairo lemez közismert borítójának van egy diszkrét bája, akárha egy Terence Hill / Bud Spencer jelenetet néznénk. A kártyaasztalnál az időt vidáman múlató snájdig fiatalember és joviális mackó képe előrevetíti az új J&V lemez fesztelen hangulatát, a heroikus Chariots of Fire után Vangelis most relax üzemmódba kapcsol. A magam részéről megajánlom a Mr. Caironak az életmű legszórakozatóbb albuma címet, a szó legpozitívabb értelmében.
Jon Anderson és Vangelis egyaránt lelkes mozirajongó volt, különös tekintettel a mozi hőskorának filmjeire. Amikor a duó 1981-ben újra nekilátott a közös munkának, felvettek egy számot, ami tisztelgés volt a régi hollywoodi filmek, így A máltai sólyom és A bagdadi tolvaj előtt. Párbeszédeket is illesztettek a számba az előző évi Suffocation mintájára, szinkronszínészeket (David Coker, Sally Grace) felkérve a híres hollywoodi filmsztárok megszemélyesítésére. Ez a szám lett leendő albumuk címadó dala. Az alkoholtilalom és gengsztervilág időszakába csöppenünk: gumicsikorgással és fegyverropogással kezdődik a szám, ami rövidesen autós üldözésbe fordul és csattanós véget ér (Ti is hallotok hasonlóságot az O.K. Chicago-val?). A nagyszerű, 12 perces popszám első felében dominál a sequencer és dob, azután lassúba váltunk át, az erőszak világa átadja helyét a románcnak. Jon & Vangelis témáról témára vezetnek bennünket, Anderson hangja szárnyal, az eredeti téma is vissza-visszatér lírai változatban. Videoklip is készült a dalhoz, benne Vangelis-szel mint bandavezérrel!
A lemezen további tempós számokat is hallunk, szinte slágerparádé ez az album (furcsa ezt leírni egy Vangelis lemez kapcsán). A Mr. Cairo-t követi a vidám Back to school boogie, a lemez másik oldalának nagy popslágere pedig a State of independence, ami később Donna Summer előadásában is ismert lett. Vangelis lemezen először hallunk szaxofont, Dick Morrissey előadásában – a hangszer nagyon vagánnyá teszi mindkét számot. Szívhez szóló az album két balladája, a Beside és az Outside of this. Hasonlóan igényes lírai produkció a Mayflower, figyeljük csak a középrészt, ahol életre kel a hajó, halljuk a csörlők hangját, árbocok nyikorgását, hullámok zúgását és ismétlést kapunk történelemből („in 1620 the Mayflower sailed from Plymouth westward, carrying the pilgrims in search of a new land”). Az új J&V album elődjénél kevésbé tűnik rögtönzöttnek, kerekebbek, strukturáltabbak a dalok, az eredmény egy felszabadult poplemez lett, némi amerikai impulzussal és csupa értékes kompozícióval. Hadd jegyezzem meg, a duó korabeli interjúi szerint a lemez két napos improvizáció eredménye és elsőre felvett dalok gyűjteménye (hogy ezt hogy csinálták, nagyon megnéztem volna).
1981 júliusban az említett 6 számmal jelent meg a Mr. Cairo album. Talán maradt volna is minden ennyiben, de rövidesen óriási slágerrel jelentkezett a duó: az egyetlen délután alatt felvett, emelkedett I’ll find my way home karácsonyra időzítve jelent meg, és több európai országban előkelő slágerlistás helyezésig jutott. Így aztán a Polydor, immár az új számmal kibővítve és az oldalakat felcserélve, 1982 januárban újra megjelentette a Friends of Mr. Cairo lemezt, a fentebb megszemlélt ikonikus, kártyázós lemezborítóval – végül ez a kiadás vált általánossá.
Azóta kiderült (elsew.com), hogy a CD-n nem kiadatlan dalok voltak, hanem mindösszesen két szám: a 2007-es El Greco filmzene első tétele, valamint a Message a Direct-ről. (Vajon, miért pont ez a kettő?)
A szertartáson azonban hangozottak el kiadatlan felvételek, mint aláfestő zene. Valamint volt egy válogatás is, amelyek nagy része korábban kiadott dalokból állt, kivéve az Alexander filmzenéből egy kiadatlan dal.
Mivel ezt a CD-t annyira hozzá közel álló emberek kapták meg, szűk körben, hogy mint gyűjtő én sem tudom értelmezni. Persze örülnék egy példánynak a gyűjteménybe, de lehetetlen küldetés, így nem is gondolok bele.
Egyik barátom írta, hogy miután Demis meghalt, a lánya kiadott egy boxot egy csomó CDvel meg egy DVDvel. Reméljük, hogy ez Vangelis esetében is meg fog történni!
És most a fél világ találgatja, milyen zenék lehetnek rajta. Őszintén szólva nem értem, miért hozták nyilvánosságra a CD létezését, ha a CD anyaga nem nyilvános. Talán a következő hetekben többet megtudunk. Valakinek gondoznia kell az örökséget...
Még egy kis adalék a Chariots címzenéjéhez: egy plágiumper tárgya is volt. Évekkel a film és az album megjelenése után Stavros Logaridis (aki idén áprilisban hunyt el) úgy találta, hogy ez a zene az ő egyik darabjának a koppintása. 1975-76 körül ugyanis találkozott Vangelisszel a Nemo stúdióban, és állítólag lejátszotta neki a City of Violets számot, ami a görög TV egyik szappanoperájának a kísérőzenéje volt (csak 1987-ben jelent meg lemezen). Be is perelte Vangelist, a tárgyalást 1987 februárban tartották. Abban egyetértés volt a felek között, hogy valóban találkoztak, és abban is, hogy egy 4 hangból álló dallamrészlet (fá-szó-lá-szó) mindkét számban szerepel. A bíróság végül bölcsen úgy döntött, hogy ez a hasonlóság kevés ahhoz, hogy akár a szándékos, akár a nem szándékos plagizálás vádja megálljon. A döntésben szerepe volt annak, hogy a két szám hangulata eltérő, és annak is, hogy az a bizonyos hangsor Vangelis más korábbi műveiben is szerepelt. A tárgyaláson Vangelis bemutatta spontán munkamódszerét, a Nemoból a bíróságra áthozott szintetizátorokon. Az összes részletet megtaláljátok a bírói véleményben.
Amikor lejátszottam a City of violets-et a feleségemnek, és megkérdeztem tőle, hogy szerinte mire hasonlít, egyből rávágta hogy a Tűzszekerekre. Hát igen, van némi hasonlóság…
Sajnos a Five Circles szám valóban nem hallható a kész filmben, két éve nyáron volt alkalmam rövid idő alatt kétszer is megtekinteni, nem sikerült egyik esetben sem beazonosítani.
A L'enfant-ot akarta egyébként a Mester is használni a film elején a tengerparti jelenetnél, de sehogy nem sikerült megtalálni a futási ritmust hozzá, így inkább gyorsan megírta a Titles-t. Én így tudom a sztorit, de a két nóta élvezeti értékéből persze ez semmit nem von le.
Az írás utolsó mondatából nekem az jött le, hogy végül mégiscsak be lesz fejezve az életmű ismertetése. De ha mégsem így lenne, akkor én is csak biztatni tudlak, szerintem a Mester is csettintene párat elismerésképpen, annyira alapos és felkészült elemzések születnek. Megérdemli a teljes diszkográfia. Ahogy az előttem szólók is mondták, az emlékezést is segíti és az utókornak is pontos lenyomatot hagy.
Köszönöm ezt az újabb remek írást és természetesen továbbra is örülnék ha folytatnád!
Annyi picinységet fűznék az íráshoz, hogy az Eric's Theme-ben én kínai zenére való utalásokat hallok, ami ugye azért van, mert Eric Kínában hirdette az igét, mielőtt visszatért volna Angliába. Én a lemezt hamarabb hallotam, mint a filmet láttam volna és mindig azt képzeltem, hogy Eric egy kínai fickó 😀
A Tűzszekerek filmhez írt zene mindmáig Vangelis egyik legismertebb munkája, és – sajnos befejezett – életművének egyik csúcsteljesítménye. Ezt az albumot habozás nélkül illetem a nagybetűs Művészet szóval: a film puritán hangulatához illő kompozíciók, a zongorát és szintetizátort okosan ötvöző hangszerelés, virtuóz előadásmód, és makulátlan hangfelvétel – minden együtt van egy remekműhöz.
Az 1981 húsvétján bemutatott Tűzszekerek, Hugh Hudson filmje, valós történetet mesél el: két brit atléta felkészülését és sikerét az 1924-es párizsi olimpián. Ez az első mainstream művészfilm, amihez Vangelis írt zenét. A film témája több okból is vonzónak tűnhetett Vangelis számára, hiszen édesapja amatőr rövidtávfutó volt (röviddel a Tűzszerekerek megjelenése előtt halt meg, innen az album ajánlása: „I dedicate this none to my father Ulysses”). Amellett a fő karakterek jellemvonásai is rezonálhattak Vangelis személyiségében; Eric Liddell elveihez hűen mindvégig állja a nyomást és elzárkózik a vasárnapi versenyzéstől, Harold Abrahams pedig az angol establishment-ből való kirekesztettségével küzd – nos azt hiszem könnyen találhatunk analógiát Vangelisnek a zeneiparral vívott konfliktusaiban. A film középpontba állít olyan, már-már letűnő értékeket is, mint bajtársiasság, küzdőszellem, hazaszeretet.
Tekintve a film múltban játszódó cselekményét, a film készítői kockázatot vállaltak, amikor egy elektronikus filmzenére adtak megbízást. A Tűzszekerek előtt jellemzően zenekari hangfelvételekkel dolgoztak a rendezők (érdekes felidézni, hogy Angliában a Musicians’ Union szakszervezet egyenesen a szintetizátorok betiltásáért küzdött ekkoriban), de Vangelis számára a kihívás egy újabb lehetőség volt arra, hogy bizonyítsa tehetségét: egy hónap leforgása alatt olyan anyagot készített, ami illik a filmben ábrázolt korszak hangulatához, de ugyanakkor modern is. A film viszonylag takarékosan bánik az elektronikus zenékkel, lényegében a sport jelenetek aláfestésére, a drámai pillanatok kiemelésére használja őket; a legtöbb zenés jelenettel a film második felében találkozunk. A soundtrack Mesterünk bevált módszerével készült, a film képsorainak megtekintése után az első, spontán módon feljátszott zenék adták a későbbi felvételek alapját. „Szeretem, ha az alkotók a filmzenét nem csak a film egyik elemének tekintik, hanem lényegi részének, hiszen végletekig képes befolyásolni a film hangulatát” – Vangelis eme gondolatát az 1492 album fülszövegében olvashatjuk, de kétségtelenül illik a Tűzszekerekre is, gondoljunk a film első perceire, a tengerparton futó sportolókra, ami már-már a zenéhez készített klip. Nem csoda, hogy a Titles felemelő, optimista zenéje rövid idő alatt szinte sporthimnusszá vált, amit mindmáig számos sportrendezvényen felhasználnak. (Érdekesség, hogy eredetileg a L’enfant témáját szánták ehhez a jelenethez, Vangelis győzte meg a rendezőt az utolsó pillanatban, hogy érdemes próbát tennie a Titles-zal…) Mellékszál: hamarosan egy vokális változat is készült a számból Demis Roussos és Vangelis közös előadásában.
A hanglemez második száma a Five Circles, amit én egyébként nem találtam meg a filmben (nektek sikerült?), de puritán ünnepélyességével könnyen tudjuk társítani az ötkarikás mozgalomhoz. Az Abraham’s theme az album egyik csúcspontja, legalábbis számomra (lehet, kicsit introvertált vagyok): viszontlátjuk benne Harold tépelődő karakterét, ambíciói és kétségei közti őrlődését. (Helyesen Abrahams’ theme vagy inkább Harold’s theme lenne a cím.) Utána Eric hősies témája csendül fel, a hitéből magabiztosságot merítő, lelkesedésből futó amatőr sportolóé. A következő szám, a 100 méter nagyszerűségét a filmben érezhetjük át igazán; a versenyt közvetlenül megelőző pillanatok feszültségét, a külvilág kizárását, a futó összpontosítását az előtte fekvő sávra, ahol másodperceken belül hosszú évek felkészülése nyer értelmet vagy bizonyul hiábavalónak. A lemezen ez a szám közvetlenül átvezet a grandiózus Jerusalem himnuszba, aminek zenéjét az első világháború idején írta Hubert Parry, és aminek szövegéből ered a film címe.
A filmben a Jerusalemen kívül is vannak zenék, amik nem Vangelis alkotásai (Gilbert & Sullivan dalok, nemzeti himnuszok, fúvós indulók), de néhány Vangelis téma is hallható, amelyek a hanglemezre sajnos nem kerültek fel, így például a két tréning jelenet, a brit és amerikai sportolók gyakorlását kísérő zenék. Úgy tűnik, a lemez A oldalának összeállításakor a Mester a visszafogottabb elektronikus hangzású számokat részesítette előnyben – ezek egyébként a filmben hallható zenéhez képest némileg átdolgozott, lecsiszolt változatok. A lemez B oldalára pedig egyetlen hosszú szimfonikus szvit került, nevezhetem zongora concertónak is, amiben ismét felbukkannak a filmzene témái, átdolgozott változatban. Pompás eposz. Aki a Chariots of Fire-tól progresszív elektronikus rockot vagy new age zenét vár, az talán csalódik; ez az album dallamos és gyakran heroikus stílusával nehezen sorolható be az ismert kategóriákba, de a legtöbb Vangelis rajongó nélkülözhetetlen kincse.
A Chariots of Fire meghozta Vangelis első Grammy jelölését (Record of the Year kategóriában). Amerikában az album és a címzene is a Billboard első helyére került, és Európában is közönségsiker lett a lemez. Végére hagytam a közismert tényt: 1982. március 29-én, Mesterünk születésnapján, Vangelisnak ítélték az Oscar díjat a legjobb filmzenéért. A Tűzszekerek film további három kategóriában nyert, beleértve a legjobb filmet is. Vangelis maga nem utazott el a díjátadóra, hiszen nem szívesen ült repülőre, a legenda szerint az ágyból ugrasztotta ki egy telefonhívás a Föld túloldaláról a jó hírrel. Ha már ilyen derűs jelenettel zárjuk a mai review-t, talán örömmel veszitek a folytatást is, hiszen a Tűzszekerek után további remek albumok készülnek a Mester boszorkánykonyháján…
Megkapó volt az évszakok közötti átvezetésként beiktatott líra-betét. A Fizzarotti darab kicsit ijesztő volt, de gondolom pont ez volt benne a lényeg (és a koncert egyik fő motivációja: a klímaváltozás következményeire felhívni a figyelmet).
És a végen ott van: "In memorian Vangelis (1943-2022), who guided us with his music to the stars"
