A kumráni közösség tagjai nemcsak napimádók voltak és varázslást űztek, miközben megvetették a még az Úr Jézus által is tiszteletben tartott a Jeruzsálemi szentély papjai által bemutatott papi és áldozati szolgálatot.
A (4Q 448) jelölésű lelet alapján, amely a "Himnusz Jonatán királyért" írott szöveget tartalmazza
elárulja, hogy Alexandrosz Jannaiosz (Kr. e. 103-76), akinek arámi neve volt Jónátán - amint ezt az általa veretett, arámi feliratú pénzek igazolják - a Habakkuk próféta könyvéhez írt qumráni kommentár szerint , egy helyen (IX. 12) azt említi, hogy uralkodása kezdetén a Gonosz Papot a közösség kiválasztottnak tekintette. Így más fénybe kerül Jónátán említése is a zsoltár szövege mellett."
Újraértelmezett Jeremiás-prófécia: az úgynevezett qumráni Jeremiás apokrifon
Errol a kumráni leletrol azért írok, hogy azok,akiknek kevés ismeretuk van a kumráni leletek
tartalmáról valós képet alkothassanak azokról és természetesen a szerzoikrol.
a 4Q384-4Q390 töredékek előzetes átírását, fordítását és kézirattani vizsgálatát John Strugnell végzi el. John Strugnelll (1930-2007), mint a Roland de Vaux vezette kutatócsoport legfiatalabb tagja a kutatás hajnalán (1956 előtt) válogatja szét az összetartozó töredékeket.Strugnell a töredékekkel kapcsolatos kutatási eredményeit 1985-ben nagylelkűen Dimant rendelkezésére bocsátja, amikor elkezdi megosztani a töredékek kiadásának komplex feladatát a fiatal izraeli kutatóval.
az eredetileg tekercsformájú – de később töredékekké porladt – kéziratok a szöveg eredeti sorrendjét őrző kötegekben érkeztek a jeruzsálemi Palesztin Régészeti Múzeumba.
A kézirattöredékeken szereplő írás zömében a Kr. e. 5025 közti évekre, azaz a késő Hasmoneus-korra, vagy kora Heródes-korra datálhatók, kivéve a 4Q390-es kéziratot, amelyet az Kr. e. 3020 közötti években írtak és így annak kézírása a Heródes-kori típusba sorolható.82
A kéziratok keletkezésének az idejét elsosorban azért tartom fontosnak, hogy valaki azt ne gondolja,
hogy ezek a kéziratok azonosak lennének azokkal a kéziratokkal, amelyeket a jeruzsálemi teplomban
oriztek k.e. 166 -ig, amikor azokat Antiokosz parancsára megsemmisítettek.
A 4Q390-es kézirat különállását Ada Yardeni-nek a qumráni kéziratok kapcsán végzett kézirattani kutatásai is megerősítősítik. Yardeni arra a következtetésre jut, hogy ötvenhat qumráni kézirat és egy Maszadából származó példány mind ugyanannak a Kr.e. 1. század utolsó harmadában tevékenykedő qumráni írnoknak tulajdonítható. További harminchét qumráni kézirattal kapcsolatban, ide sorolva a 4Q390-et, pedig komolyan valószínűsíti, hogy azokat is ez az írnok készítette. A termékeny írnok kézírása eleganciával, könnyedséggel, rendezettséggel és sajátos lámedjeivel jellemezhető és az ún. „félhivatalos kerekded írástípusba” sorolható. 83 A kézírást a kései Hasmoneus-korra datálja, de abban korai Heródes-kori jegyeket is felfedez.84
Dimant a Strugnell szerinti hét kézirat töredékeiből tizenkét kéziratcsoportot hozott létre. Elképzelése szerint egyes töredékek a Pszeudo-Ezékiel szöveget (4Q385, 4Q386, 4Q385b, 4Q388, 4Q385c), míg mások a Jeremiás apokrifont C-t (4Q383, 4Q385a, 4Q 387, 4Q388a, 4Q389, 4Q390, 4Q387a) alkotják.
A fent említett 4Q390-es irat, amelyet a Jeremiás apokrifon részének tekintek, e 490 éves struktúrát követi. A szerző valószínűleg Jeremiás könyvének 70 éves fogságról szóló jövendölését veszi alapul, elképzelhető, de elképzelhető, hogy a szerző Dániel könyve nyomán értelmezi a Második Szentély korának eseményeit. 188 A 490 éves meghosszabbodott fogság gondolatára, illetve az úgynevezett évhetek szerinti történelemszemléletre további példák hozhatók a Második Szentély korabeli zsidó irodalomból: 1Hén. 93:110; 91:1117; Jub. 1:9-15, 23:11-26; 4Q180; 4Q181; 4QpsJuba-c; 4QpsDana-b; 11QMelkicedeq-irat, 4Q319; 4Q320; Lévi Testamentuma 1617; CD I, 56. A qumráni közösség létrejöttének körülményeit ecsetelő Damaszkuszi irat a babiloni fogságtól számított 390 évvel későbbre teszi azt az időpontot, amikor az isteni harag letelt, és ezután még 20 évig „tévelyegtek” a közösség alapítói, hogy végül az Igaz Tanító hatására felismerjék a helyes utat (CD I,411).
Kumráni írnokok hasonlóan tevékenykedtek, mint Miller, E.G. White, C. T. Russell, akik úgy dolgozták át a próféták könyveinek az értelmét, hogy az ott leírt eseményeket saját maguk személyére, vagy az általuk irányított szektaközösségre alkalmazták.
Sem a kumráni kéziratokban, sem a Septuagintában még nem voltak jelen a beszédes hangzatú(bejehovásított) személynevek és a hosszabb magyarázó célzatú versek.
"Azt, hogy a szövegek kikristályosodásáról még a Kr.e. 2. században sem beszélhetünk, Jeremiás könyvének qumráni töredékei igazolják, 36 amelyek részben a Septuaginta héber Vorlage-jának felelnek meg, részben a héber Szentírás maszoréta változatát követik. 37 Jeremiás két szövegváltozatának későbbi kijegecesedése a Septuagintában és héber Szentírás maszoréta szövegében érhető tetten. A kettő között jelentős terjedelmi és szóhasználatbeli különbségek mutathatók ki. A Septuaginta (LXX) szövege egy hetedével rövidebb a Textus Masoreticus (MT) szövegénél38 és a mű szerkezetében - a fejezetek, illetve versek sorrendjét illetően is - eltérések mutatkoznak. Ennek legfontosabb megnyilvánulása Jeremiás Népek elleni jövendöléseinek eltérő helye – fejezeteinek részben eltérő sorrendje - a Septuaginta (25:34-32:64) és a Textus Masoreticus (46:1-51:64) szövegében. A fejezetek eltérő sorrendjének köszönhetően például a Bárukról szóló jövendölés helye más a két változatban (LXX-ban: 52:1-2; MT-ben: 45: 1-4). A LXX-ban Jeremiás könyvének Báruk könyvével (itt főként a Bár. 1:1-3:8 részre gondolok) való kapcsolatát ez az elrendezés és a két szöveg nyelvi és kifejezésbeli sajátosságai alapozzák meg."
35 CARROLL 1986: 79. 36 2Q13 publikálása: BAILLET 1962: 62-68.; 4Q70 = 4QJer a; 4Q71= 4QJer b; 4Q72 = 4QJer c; 4Q72a = 4QJer d; 4Q72b = 4QJer e; publikálásuk: TOV 1997: 145-208. Az összes töredéket újraközli: ULRICH 2010: 558-583. 37 TOV 1999: 363. 38 Az LXX-ból hiányzó és MT-ben meglévő jelentős részek: 8:10-12; 10:6-8,10; 11:7-8; 17:1-4; 29:16-20; 30:10-11; 33:14-26; 39:4-13; 48:45-46; 51:44d-49a; 52:2-3,27c-30. 39 Ehhez lásd például: TOV 1975: 1-3. 40 Ennek Báruk szentírási hátterével kapcsolatos jelentőségéről a későbbiekben még részletsebben írok, lásd: 106.o. 41 TOV 1999: 364.
Anélkül, hogy az általa alkalmazott bizonyítás legapróbb részleteibe belemennénk, érdemes felhívni a figyelmet néhány számunkra is hasznos megfigyelésre. Ilyen a maszoréta szövegtípusra jellemző példák a hosszabb, magyarázó célzatú versek és a beszédes személynevek jelenléte, továbbá a bizonyos fejezetek és versek eltérő helye a szövegben. A 4QJerb és 4QJerd töredékeken fennmaradt szöveg nem azonos a LXX héber Vorlage-jával, mégis Jeremiás rövidebb és más sorrendet követő qumráni változata azt igazolja, hogy a LXX fordítója egy a qumráni változathoz hasonló héber szöveget használhatott (Tov-nál: „I. kiadás”). Egyezés mutatható ki például a 4QJer b , 4QJer d és a LXX között abban, hogy Jeremiás egyes verseit (vö. Jer. 10:6-8, 10) egyik sem tartalmazza.
Amit még tudni illik a kumráni közösségről, ha már az írásaikat olyan fontosnak tartják különböző korokban:
Plinius az esszénus közösség lakhelyét Jerikó és Ein Gedi közé helyezi el a Júdeai-sivatagba. 52
1. Plinius az esszénus közösség lakhelyét Jerikó és Ein Gedi közé helyezi el a Júdeai-sivatagba. 52 A közösség teljes jogú tagságának eléréséhez több fokozaton át vezetett az út. A jelöltek fehér ruhát kaptak köténnyel és egy kisebb fejszével/csákánnyal. Egy éves próbaidőt kellett kitölteniük, mielőtt alávethették magukat az esszénusok mosdásának. 53 Ezután a beavatás két éves periódusa következett, amely a hűségeskü letétele után az asztaltársasági tagsághoz vezetett. 54 A források beszámolnak arról, hogy fiúkat is neveltek55, mégis csak felnőtt férfiak lehettek a közösség teljes jogú tagjai. 56 Az új tagok átadták tulajdonukat és jövedelmüket elöljáróiknak. 57 Létezett egy külön tisztségviselő (tamias), akinek feladata a tagok szükségleteinek (ruha és étel biztosítása; idősek és betegek ellátása) számontartása volt. 58 Fő tevékenységük a földművelés volt. Philón leírása szerint tiltották a kereskedelmet és a fegyvergyártást. 59
Mindezek mellett az alábbi jellemzők emelhetőek ki Philón és Josephus leírásai alapján: nem fogl alkoztak kinézetükkel, olajjal sem kenték fel magukat 62; mindig fehér ruhát viseltek63, mindkét napi főétkezésük előtt tisztulási fürdőt vettek64 , kötényt viselve, szükségleteik elvégzése után is 65; vasárnap nem székeltek, máskor is komoly szabályok szerint: axinarion-jukkal ástak egy lyukat a földbe egy távol eső helyen, itt könnyítettek magukon, miközben a kötényükkel eltakarták magukat, majd a lyukat földdel fedték be 66 ; középre és jobbra tilos volt köpni 67; általánosságban elutasították a házasságot, de nem ítélték el azt, Josephus említi az esszénusok eg y csoportját, akik engedél yezték a házasságot és a sz exuális kapcsolatot fajfenntartás szempontjából 68; fontosnak tartották a szabadságot, elutasították a szolgaságot 69; elutasították az esküt, mint egy állítás igaz voltának megerősítését 70; a rituális tisztaság miatt távol maradtak a Templomtól és elutasították az állatáldozatot. Mindennek ellenére tudunk arról, hogy küldtek felajánlásokat Jeruzsálembe és „maguk között áldoztak is” 71; a közösség ételeit amelyeket csak a beavatottak fogyaszthattak- papok készítették, speciális tisztasági szabályokat betartva 72 .
Forrás: 62 Bellum 2.123. 63 Bellum 2.123, 137. 64 Bellum 2.129. 65 Bellum 2.129, 149. 66 Bellum 2.148-49. 67 Bellum 2.147. 68 Bellum 2.160-161. 69 Q.o.p. 79; Ant. 18.21. 70 Bellum 2.135. 71 Ant.18.19. 72 Ant. 18.22; Bellum 2.143.
"Jelentőségét tekintve Mari feltárásához mérhető az a lelet is, amely 1928-tól az észak-föníciai Rasz Samra területén került elő. A Kr. e. 3. évezred második felétől a 2. évezred derekáig itt állott fenn Ugarit kanaánita kultúrájú városa és birodalma, amelynek anyagi, tárgyi és írásos emlékei a kanaáni városi civilizációk világába engednek betekintést. Ugarit mitológiai szövegekből kibontakozó szellemi-vallási elete annak a nyugat-sémi hagyománynak az emlékeit őrzi, amely az atyák hitének, Izrael vallásának is a forrása. A megtalált mitológiai szövegek egy Jah vagy Jaw istennevet is tartalmaznak, akinek alakját Jahwe alakjával azonosítanak a filológusok és vallástörténészek. Az építészeti emlékek, közötte a kanaáni-föníciai szentély- és oltár-tipus darabjai mellett itt az írásbeliség felbukkanása és azok a mitológiai szövegek a lényegesek, amelyekben JHWH-nak, Izrael egyistenének a neve elsőként fordul elő.
Azt írod, hogy Jehova Tanúi megtagadják „a Segítő Isten, a Szent Szellem létezését”. Ez így pontatlan. A Jehova Tanúi tanítása nem egyszerűen azt mondja, hogy a Szentlélek nem létezik, hanem azt, hogy nem isteni személy,"
----------------------------------
Ami azt jelenti, hogy megtagadják a Segítő Isten, a Szent Szellem létezését.
1. Mondta [...]: Mondd meg [...]nek és Yau‘asanak és [...]: Megáldalak téged
2. a samáriai YHWH és az ő Aserája által (ford.: Kőszeghy Miklós)
Már a Gilgames Eposz beszámol egy Ullu Yah nevu istenről,aki a magaslatok istene volt abban a korban. Ezt tartalmazza a szöveg: Az útmutatást, melyet Ur-sanábi Gilgamesnek adott, az eposz hettita nyelvű fordításában olvashatjuk, a vonatkozó töredékeket pedig Bogazköy és más hettita települések romjai közt találták meg. Ezekből a töredékekből, melyeket Johannes Friedrich - Die hethitischen Bruchstükes des Gilgamesh-Epos - rakosgatott össze, megtudhatjuk, hogy Gilgames azt az utasítást kapta, keresse meg, és kövesse „a messzi, Nagy Tenger" felé vezető „szokásos utat". Két kőoszlopot vagy útjelzőt kell fellelnie, melyek Ur- sanábi szavai szerint „mindig úti célomhoz segítenek engem". Itt el kellett kanyarodnia, [152] hogy eljusson az Itla nevű városba, melyet a hettiták az Ullu-Yah - 'ő a csúcsokról' - nevű istenüknek szenteltek.
Az ókori egyiptomiaknál ,mint holdisten az uralkodók neveiben is szerpelt: Iah vagy Jah (ỉˁḥ) ókori egyiptomi holdisten. Neve eredetileg csak a holdat mint égitestet jelentette, később vált istenséggé,[2] majd magukba olvasztották más lunáris istenségek (Thot, Honszu).[3] Ikonográfiája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése] Ábrázolása antropomorf: álló férfialak, gyakran Honszuhoz hasonló, fején félhold vagy telihold szimbólummal, gyakran atef-koronával. Honszu oldalfürtje helyett hármas parókát visel. Thottal való azonosítása miatt íbiszfeje is lehet.[3] Kultusza[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése] Már a Piramisszövegekben előfordul neve, ahol a király apjának és fivérének is nevezi.[4] Alakjának fejlődésében nagy szerepet játszhatott a kapcsolat más közel-keleti államokkal, hatással lehetett rá az akkád Szín holdisten. Kultuszának fénypontja a második átmeneti korra és a korai Újbirodalomra tehető, a bevándorló majd Egyiptomot uraló hükszoszok és az őket kiűző XVIII. dinasztia idejére. A királyi család tagjai nevében is mutatta az isten iránti elkötelezettségét: a Jahmesz (Ahmesz, Ahmosze; „Jah gyermeke” vagy „Jahmegszületett”) nevet többen is viselték közülük, és Kamosze fáraó nevére („a bika megszületett”) is hatással lehetett, hogy Szín istent is említették bikaként. III. Thotmesz egyik feleségének a neve Szatiah, „Jah leánya”; ez után az idő után nincs sok nyom, mely Jah kultuszára utalna.
SEGÍTSÜNK JEHOVA TANÚINAK MEGSZABADULNI BÁLVÁNYSZERVEZETÜKTŐL,ÉS A JEHOVA NEVŰ BÁLVÁNYISTEN IMÁDATÁTÓL!
1. Most már Jehova Tanúit is démonizálod — csak közben azt mondod, „türelem”
A szöveged címe szerint arról akarsz beszélni, miért legyünk türelmesek Jehova Tanúi irányában. Ez önmagában helyes kiindulás volna. A tévedő embert valóban nem gyűlölni kell, hanem megkülönböztetni a személyt a tévedéstől, az áldozatot a hamis tanítástól, a lelkiismeretében megkötözött embert attól a rendszertől, amely őt fogva tartja. Csakhogy amit utána művelsz, az nem türelem, hanem vallási patológiai vádirat.
Azt írod, hogy Jehova Tanúi áldozatok. Ebben van igazság: sokan közülük valóban egy erősen zárt, tekintélyelvű, lelkiismeretet kontrolláló vallási rendszerben élnek. Sokan jóhiszeműek, keresik Istent, olvassák a Bibliát, fegyelmezett életet próbálnak élni, miközben súlyos krisztológiai, szentháromságtani és egyháztani tévedésekben nevelték őket. Velük szemben türelem, szeretet, világos tanítás és emberi tisztelet kell.
De te ezt az igaz részletet azonnal besározod azzal, hogy „ártó szellemek törzshelyéről”, „bálványszervezetről”, „hitető és erkölcstelen szellemekről” beszélsz, majd általánosítóan odavetíted rájuk a lopást, gyermekek megerőszakolását, lelki gyötrést és családon belüli erőszakot. Ez így már nem türelem, hanem kollektív erkölcsi bemocskolás. Ha konkrét bűnök történnek egy vallási közösségben, azokat ki kell vizsgálni, az áldozatokat védeni kell, az elkövetőket felelősségre kell vonni. De egy egész vallási csoportot úgy beállítani, mintha a hamis tanításból szükségképpen erkölcsi fertő, gyermekbántalmazás és családi erőszak következne, felelőtlen és igazságtalan.
A katolikus apologéta nem úgy védi Krisztus igazságát, hogy minden tévedő csoport tagjait erkölcsi gyanú alá helyezi. A hamis tanítás hamis tanítás. A személy méltósága ettől még megmarad. Ez a különbség nálad rendszeresen elvész: vagy valaki veled tart, vagy már démoni környezetben fetreng. Ez nem katolikus ítélőképesség, hanem vallási lázbeszéd.
2. Jehova Tanúi a Szentlelket nem „nemlétezőnek” mondják, hanem személytelen erőnek — ez is súlyos tévedés, de pontosan kell támadni
Azt írod, hogy Jehova Tanúi megtagadják „a Segítő Isten, a Szent Szellem létezését”. Ez így pontatlan. A Jehova Tanúi tanítása nem egyszerűen azt mondja, hogy a Szentlélek nem létezik, hanem azt, hogy nem isteni személy, hanem Isten tevékeny ereje. Ez természetesen keresztény szempontból súlyos tévedés, mert a Szentlélek nem puszta energia, nem személytelen erő, nem isteni áramlat, hanem valóságos isteni személy: az Atyával és a Fiúval együtt imádandó és dicsőítendő.
De a tévedést pontosan kell megnevezni. Ha pontatlanul támadsz, saját érvedet gyengíted. Nem az a baj Jehova Tanúi pneumatológiájával, hogy semmit sem mondanak a Szentlélekről, hanem az, hogy lefokozzák őt személytelen működésre. Ez a keresztény hit szerint nem kisebbítés, hanem lényegi torzítás. A Szentlélek nem „valami”, hanem „valaki”; nem eszköz, hanem Úr és éltető; nem teremtményi erő, hanem Isten.
És itt megint visszaüt a saját krisztológiai zavarod. Te egyszerre ostorozod Jehova Tanúit, hogy nem vallják helyesen a Szentlelket, miközben te magad is zavarosan beszélsz Krisztusról, az „ember Jézusról”, az „igaz Isten Khrisztoszról”, meg az „Istenek Istene által felkent istenről”. Ha a Szentlelket személynek kell vallani — és kell —, akkor Krisztust sem szabad lefokozni valami külön, alárendelt, felkent isteni lényre a főisten mellett. A keresztény hit nem henoteista istencsalád, hanem egyetlen Isten három személyben.
3. A „Jehova neve segítségül hívása” önmagában nem bálványimádás; a gond a torz istenismerettel van
Azt írod, hogy minél tovább hívják segítségül a „jehova nevű bálványistenük” nevét, annál jobban taszítják maguktól az igaz Istent, Krisztust és a Szentlelket. Itt megint túl gyorsan rohansz a címkézésbe. A „Jehova” forma a tetragrammaton egy történetileg kialakult, ma nyelvészetileg vitatott olvasata. A névalak használata önmagában nem bálványimádás. A baj nem egyszerűen az, hogy ezt a nevet használják, hanem az, hogy e név köré olyan istenképet és krisztológiát építenek, amely nem az apostoli keresztény hit.
A katolikus kritika tehát nem az, hogy aki kimondja a „Jehova” formát, az már bálványimádó. Ez megint túlzás volna. A katolikus kritika az, hogy Jehova Tanúi tanítása tagadja Krisztus örök istenségét, tagadja a Szentháromságot, a Szentlelket személytelen erővé teszi, az Egyházat történetileg elszakítja az apostoli folytonosságtól, és a megváltásról, a szentségekről, az Egyházról súlyosan hiányos képet ad.
Ha ezt pontosan mondod, erős az érv. Ha viszont „bálványistenük jehova neve” típusú kifejezésekkel csapkodsz, akkor több hőt termelsz, mint világosságot. A katolikus apologetika nem attól lesz erős, hogy minden ellenfél istennevét bálványcímkével ragasztja le, hanem attól, hogy megmutatja: az igaz Isten kinyilatkoztatása Krisztusban teljesedett be, és Krisztus nem teremtmény, nem alisten, nem arkangyal, hanem az Atyával egylényegű Fiú.
4. „Lehetetlen tiszta erkölcsös életet élni” — ez súlyos túlzás
Azt írod, hogy ilyen szellemi helyzetben lehetetlen tiszta, erkölcsös életet élni. Ez katolikus szempontból is túlzás. A hamis tanítás valóban sebzi az ember lelki életét. A teljes igazságtól való elszakadás valóban veszélyes. A szentségi kegyelemtől való elvágottság súlyos hiány. De ebből nem következik, hogy minden Jehova Tanúja erkölcsi mocsárban él, vagy hogy lehetetlen volna köztük természetes erény, önfegyelem, családi hűség, jóhiszeműség, becsületesség.
A katolikus tanítás szerint a természetes erkölcsi törvény nem tűnik el azért, mert valaki tévedő vallási közösségben van. Az ember lelkiismerete megsebezhető, félrenevelhető, de nem semmisül meg. Az isteni kegyelem titokzatos módon azokban is működhet, akik még nem jutottak el a hit teljességére. Ez nem relativizmus, hanem józan katolikus antropológia.
Jehova Tanúi tanításait keményen lehet bírálni. De nem kell azt állítani, hogy tagjaik között „lehetetlen” erkölcsösen élni. Ez nemcsak igazságtalan velük szemben, hanem katolikus szempontból is pontatlan. A tévedő ember nem automatikusan erkölcsi roncs. A hamis tanítás nem mentesít, de nem is enged kollektív mocskolást.
5. Ellen White és az adventista kitérő megint témaváltás, de a hamis prófétai tekintély kérdésében van benne tanulság
A szöveged hirtelen Ellen White-ra és az adventizmusra tér át: Miller dátumai, az 1843-as táblázat, a nagy csalódás, a zárt ajtó tanítás, ellentmondások, következetlenségek, majd az a vád, hogy Ellen White elkerülte tévedései nyílt bevallását. Ez önmagában külön téma. A katolikus szempontból az adventista prófétai tekintélyigény és a dátumszámítási hagyomány valóban súlyosan problematikus. Egy olyan mozgalom, amely prófétai tekintélyt kapcsol félresikerült dátumokhoz és utólagos magyarázatokhoz, nagyon is jogosan bírálható.
De itt is látszik a módszered: témáról témára ugrasz. Előbb katolikus képtisztelet, aztán Kumrán, aztán Jehova Tanúi, aztán Ellen White, aztán maszoréta szöveg, aztán Hexapla, aztán Apollüón. Ez nem érvelési ív, hanem vallási tűzijáték: minden robban, de kevés világít tartósan.
Ellen White példája legfeljebb azt mutatja, hogy az önjelölt vagy túlhangsúlyozott prófétai tekintélyek könnyen védekező rendszereket építenek tévedéseik köré. Ez jó figyelmeztetés. De ebből még nem következik semmi a katolikus képtiszteletre, sem a Jehova Tanúi Abaddon-tanára, sem a maszoréta szöveg történetére. A témákat külön kell tartani, különben az egész vitából szellemi padlássöprés lesz.
6. A héber Biblia szövegtörténetéről írt rész nagyjából témán kívüli, és nem igazolja a saját dogmatikai csapongásodat
Hosszú részt idézel a maszoréta szövegről, a magánhangzó- és hangsúlyjelekről, a LXX-ról, a szamaritánus Pentateuchusról, a qumráni és maszadai kéziratokról, valamint arról, hogy a töredékek vegyes képet mutatnak. Ez önmagában fontos tudományos téma. Valóban nem lehet úgy tenni, mintha az Ószövetség szövegtörténete egyetlen, minden részletében változatlanul kézben tartott modern nyomtatott szöveg története volna. Voltak szövegformák, recenziók, görög fordítások, héber változatok, és a Holt-tengeri tekercsek sok mindent árnyaltak.
De mire használod ezt? Arra, hogy „amit a héber Bibliáról illene tudni” címen újabb frontot nyiss. Rendben, de ez megint nem bizonyítja a katolikus képtisztelet bálványimádó voltát, nem cáfolja a Szentháromságot, és nem igazolja a henoteista Krisztus-képedet. A szövegtörténeti összetettség nem ad felhatalmazást arra, hogy minden vitában a neked tetsző szövegformát és értelmezést abszolutizáld.
A katolikus Egyház egyébként soha nem volt fundamentalista módon rabja annak az elképzelésnek, hogy a bibliai szöveghagyomány története minden ponton lapos és problémamentes. Ismeri a LXX jelentőségét, ismeri a Vulgata szerepét, ismeri a héber szöveg tekintélyét, ismeri a szövegkritika kérdéseit. Tehát amit itt úgy adsz elő, mintha valami titkos fegyver volna, az katolikus tudományos környezetben nem újdonság, hanem alapvető szövegtörténeti ismeret.
7. Origenész Hexaplájának pusztulása nem cáfol semmilyen katolikus dogmát
A Hexapláról azt írod, hogy teljes egészében nem másolták le, eredeti kéziratai a caesareai könyvtárba kerültek, Jeromos még felhasználta, majd a mű az eredeti könyvtárral együtt elveszett. Ez fontos történeti adat, de megint nincs olyan dogmatikai robbanóereje, amilyet sugallni próbálsz.
Igen, a Hexapla óriási kritikai vállalkozás volt. Igen, a teljes mű nem maradt fenn. Igen, a szövegtörténet emiatt töredékesebb, mint szeretnénk. De ettől nem omlik össze a katolikus hit. Nem omlik össze az Ószövetség keresztény használata. Nem omlik össze a LXX jelentősége. Nem omlik össze a Vulgata történeti szerepe. Nem omlik össze a Szentháromság. Nem omlik össze a krisztológia.
A szövegtörténeti töredékesség nem azonos a kinyilatkoztatás összeomlásával. Te sokszor úgy bánsz filológiai adatokkal, mintha azokból azonnal egyháztani atombomba lenne. De egy elveszett nagy kritikai mű nem azt jelenti, hogy az Egyház hite hamis, hanem azt, hogy a szöveghagyomány kutatása összetett.
8. Beismered, hogy a kumráni kitérőnek nincs köze a katolikus képtisztelethez — akkor a kitérő tényleg kitérő volt
Azt írod: „Nem is állítottam, hogy amit a kumráni szektáról írtam, annak bármi köze lenne a Róma Főpapja képimádatához.” Köszönöm, akkor ezzel lezártuk a kérdést. Vagyis amikor én azt mondtam, hogy a kumráni kitérőd nem bizonyítja a katolikus képtisztelet bálványimádó voltát, akkor igazam volt. Most már te magad mondod: nem is volt köze hozzá.
Ez azért fontos, mert a vita addig úgy folyt, mintha Kumrán valahogyan ütőkártya lenne a katolikus hit ellen. Most kiderül, hogy nem. Rendben. Akkor a kumráni rész történeti érdekesség, de nem érv a katolicizmus ellen. Ezt jó, hogy végre kimondtad, még ha kicsit kerülőúton is.
Azt kérdezed, hol van előírva, hogy ebben a topikban csak a római képtisztelettel kell foglalkozni. Sehol. Csakhogy ha témát váltasz, ne várd, hogy az előző tétel bizonyítékaként kezeljük az új témát. Beszélhetünk Kumránról, Ellen White-ról, Jehova Tanúiról, maszoréta szövegről, Apollüónról. De akkor mindegyik témában külön kell érvelni. Nem lehet mindent egyetlen antikatolikus és antiszektás üstben összefőzni.
9. Abaddon és Apollüón Jehova Tanúi általi Krisztusra alkalmazása valóban erősen problematikus
Most végre egy olyan pontra térsz, ahol katolikus oldalról is lehet komoly bírálatot megfogalmazni Jehova Tanúi tanításával szemben. Azt idézed, hogy Jehova Tanúi értelmezése szerint az Apollüón megjelölés a megdicsőített Krisztus Jézusra vonatkozik. Ez valóban legalábbis nagyon problematikus értelmezés.
A Jelenések 9,11-ben Abaddon vagy Apollüón „a mélység angyala”, a pusztító sereg királya. A szöveg képi-apokaliptikus, és nem magától értetődő, hogy ezt Krisztussal kellene azonosítani. Sőt a hagyományos keresztény olvasat óvatosan vagy elutasítóan kezeli ezt az azonosítást, mert Krisztust a Jelenések könyve máshol egészen más képekkel mutatja: Bárányként, Királyok Királyaként, hű és igaz tanúként, Isten Igéjeként, győztes Úrként. Abaddon/Apollüón viszont a pusztítás és a mélység képvilágához kötődik.
Jehova Tanúi érvelése, amely abból indul ki, hogy Isten ítéletet végrehajtó angyalai nem feltétlenül gonoszok, önmagában nem elég ahhoz, hogy Abaddont Krisztussal azonosítsuk. Az, hogy Krisztus ítél, és hogy Isten használ angyali eszközöket ítéletre, még nem jelenti azt, hogy a „mélység angyala” maga Krisztus. Ez gyenge, ugrásszerű azonosítás.
10. Márk 1,24 nem nevezi Jézust Apollüónnak — ebben igazad van
Jogosan mutatsz rá, hogy Márk 1,24-ben a tisztátalan szellem nem azt mondja Jézusnak: „te vagy Apollüón, a mélység angyala”, hanem azt: „Tudom, ki vagy: az Isten Szentje.” A démon azt is mondja: „Azért jöttél, hogy elveszíts minket?” De az, hogy Jézus képes elpusztítani vagy megsemmisíteni a démoni hatalmat, nem azonos azzal, hogy a Jelenések 9,11 Apollüónja lenne.
Ez fontos különbség. A „pusztítani” igei gondolatából nem következik automatikusan egy névazonosság. Isten is képes elveszíteni, Krisztus is ítél, angyalok is végrehajthatnak csapásokat, de ettől még nem azonosítható minden pusztító funkció ugyanazzal a személlyel. A bibliai értelmezésben nem elég szavak hangulati rokonságára ugrani; a szövegösszefüggést kell nézni.
Tehát ebben a konkrét pontban a Jehova Tanúi érvelése valóban gyenge: Márk 1,24 nem támasztja alá, hogy Apollüón Krisztus volna. Legfeljebb azt mutatja, hogy a démonok félnek Krisztus ítélő hatalmától. Ez viszont keresztény alapigazság, nem Apollüón-azonosítás.
11. De a te ellenérved is túlcsúszik, amikor minden mélységgel kapcsolatos szereplőt egy dobozba raksz
Azt mondod: ha az Őrtorony logikája szerint a mélységhez kötött, ítéletben felhasznált szellemek szent angyalok, akkor Sátánt is szent angyalnak kellene tekinteni, hiszen őt is a mélységbe vetik, majd eloldják. Ez részben jogos reductio lehet az Őrtorony leegyszerűsítésével szemben, de óvatosan kell megfogalmazni. Nem minden, ami a mélységhez kapcsolódik, azonos természetű. A Jelenések képi világa gazdag: mélység, sárkány, fenevad, angyali pecsétek, csapások, ítéletek, démoni seregek. Nem lehet egyetlen topográfiai elem alapján mindent azonosítani.
Abban igazad van, hogy az „Isten felhasznál valakit ítéletre, tehát szent” logika hibás. Isten a történelemben bűnös hatalmakat is felhasználhat ítéletre anélkül, hogy azok ettől szentté válnának. A Sátán megkötözése és későbbi eloldása pedig világosan mutatja, hogy Isten szuverenitása alatt még gonosz hatalmak is csak engedett keretek között működhetnek. Ebből nem lesznek szentek.
De azt is hozzá kell tenni: a Jelenések 9 és Jelenések 20 képei nem mechanikusan azonosíthatók. A te kritikád akkor erős, ha nem azt mondja, hogy minden mélység-szereplő ugyanaz, hanem azt, hogy Jehova Tanúi indoklása nem elegendő Krisztus és Apollüón azonosítására. Ez a pontosabb és erősebb érv.
12. Az Őrtorony értelmezése téves lehet anélkül, hogy „ördögpapok” nyelvét kellene használni
A Jehova Tanúi Apollüón-értelmezése bírálható, sőt szerintem is súlyosan elhibázott. De az, hogy őket „ördögpapoknak” nevezed, megint csak indulati túllövés. A hamis tanítót hamis tanítónak lehet nevezni, ha valóban hamis tanítást ad. A téves szervezetet lehet kritikával illetni. De az ilyen démonizáló nyelv többnyire nem világosságot hoz, hanem törzsi gyűlöletet.
Katolikus apologetikában elég kimondani: Jehova Tanúi tanítása Krisztusról, a Szentlélekről, az Egyházról és az eszkatológiáról súlyosan téves. Nem kell hozzá minden mondatban démoni címet ragasztani rájuk. Az igazság önmagában is erős. A túlzás sokszor éppen gyengíti, mert az olvasó azt érzi: itt nem higgadt cáfolatot, hanem indulati kirohanást kap.
Ez különösen igaz akkor, amikor Jehova Tanúi tagjairól korábban még azt mondtad, hogy áldozatok, akikkel türelmesnek kell lenni. Ha áldozatok, akkor ne démonizáld őket. Ha hamis tanítás foglyai, akkor világos tanítással kell segíteni őket, nem általános erkölcsi és démonológiai vádbeszéddel.
13. A „aki ezt nem vallja, annak pusztulnia kell” állítást pontosítani kellene
Azt írod, hogy Jehova Tanúi tanítása szerint aki nem vallja, hogy Abaddon azonos a megváltó Krisztussal, az nem érdemel kegyelmet a „jehova nevű istenüktől”, annak pusztulnia kell. Ez nagyon erős állítás. Lehetséges, hogy a szervezet általános logikája szerint az ő tanrendszerük elutasítása az isteni ítélet veszélyébe sorolja az embert, de azt, hogy konkrétan az Abaddon-azonosítás tagadása önmagában üdvösségkizáró tétel lenne náluk, külön kellene bizonyítani. A megadott idézetből ez így nem következik.
Amit az idézet bizonyít: Jehova Tanúi egyik kiadványa Apollüónt a megdicsőített Krisztusra vonatkoztatja. Amit nem bizonyít önmagában: hogy náluk ennek a konkrét azonosításnak az elutasítása önálló halálos hitpróba. A szervezet egész rendszerének tekintélyelvűsége és tanfegyelme külön kérdés, de a konkrét idézetből nem szabad többet kiolvasni, mint amit mond.
Itt megint ugyanaz a hiba fenyeget, mint a képtisztelet vitájában: egy állításból túl nagy következtetést gyártasz. Maradj annál, ami bizonyítható: az Apollüón-Krisztus azonosítás gyenge és veszélyesen félrevezető. Ez elég súlyos vád; nem kell túlfújni olyan állítással, amelyet az idézet nem támaszt alá.
14. Katolikus szempontból a döntő: Krisztus nem „egy pusztító angyal”, hanem az örök Fiú és ítélő Úr
A Jehova Tanúi értelmezésével szemben katolikus szempontból a legfontosabb az, hogy Krisztust nem szabad apokaliptikus funkciócímkékre szűkíteni. Krisztus nem egyszerűen „pusztító”, nem a mélység angyala, nem egy magas rangú végrehajtó lény Isten szolgálatában. Ő az örök Fiú, az Atyával egylényegű Ige, aki emberré lett, meghalt és feltámadt, és ítélni fog élőket és holtakat.
Krisztusnak van ítélő hatalma. Krisztus legyőzi a démonokat. Krisztus elpusztítja a bűn és halál hatalmát. De ez nem teszi őt Apollüónná a Jelenések 9,11 értelmében. A különbség itt nem apró. Az egyik a megváltó és ítélő Úr krisztológiája; a másik egy apokaliptikus pusztító alak azonosítása Krisztussal. A kettőt nem szabad összemosni.
Ironikus módon te helyesen érzed, hogy a Jehova Tanúi Apollüón-azonosítása sérti a Krisztusról alkotott helyes képet. De közben a saját henoteista és nesztoriánus irányú beszéded szintén nem adja meg Krisztusnak azt, amit az apostoli hit megad neki: nem pusztán „ember Jézus”, nem alárendelt felkent isten a társai fölött, hanem az örök Fiú, igaz Isten az igaz Istentől, aki értünk emberré lett.
15. Jakab 5,20-at jól idézed, de a bűnöst nem gyűlölettel, hanem igazsággal és szeretettel kell visszavezetni
A szöveg elején Jakab levelét idézed: aki bűnöst térít meg tévelygő útjáról, lelket ment meg a haláltól. Ez igaz. A tévedésből visszavezetni valakit nagy irgalmasság. Jehova Tanúi, adventisták, szektás csoportok, antikatolikus tévelygők, sőt katolikus bűnösök esetében is szükség van erre.
De Jakab mondata nem jogosít fel a másik ember démonizálására, kollektív erkölcsi bemocskolására, vagy arra, hogy minden vitapontból apokaliptikus vádiratot csinálj. A megtérítés nem ugyanaz, mint a megalázás. A hamis tanítás cáfolata nem ugyanaz, mint a tagok becsületének általános lerombolása. A lélekmentés nem verbális ostromállapot.
Aki valóban segíteni akar Jehova Tanúinak, annak világosan kell beszélnie Krisztusról, a Szentlélekről, a Szentháromságról, az Egyházról, az üdvösségről, és a szervezeti kontroll problémáiról. De közben meg kell őriznie az emberséget. Mert ha a módszered közben igazságtalan, akkor lehet, hogy jó célra hivatkozol, de rossz eszközzel dolgozol.
16. Zárás: ebben a szövegben vannak helyes meglátások, de belefullasztod őket túlzásba és csapongásba
Összefoglalva: helyesen látod, hogy Jehova Tanúi súlyosan tévednek Krisztusról és a Szentlélekről. Helyesen érzed, hogy az Apollüón-Krisztus azonosítás nagyon problematikus. Helyesen lehet bírálni Ellen White és az adventizmus dátumszámítási, prófétai tekintélyre épülő zavarait. Helyes, hogy a bibliai szöveghagyomány összetettségére figyelni kell. Helyes, hogy a hamis tanítás foglyait nem gyűlölni, hanem segíteni kell.
De a jó meglátásaidat újra és újra belefojtod túlzásba, témaugrásba és démonizáló retorikába. Jehova Tanúi tagjait nem lehet általánosan erkölcsi fertőként leírni. Ellen White hibái nem kapcsolódnak automatikusan az Apollüón-kérdéshez. A maszoréta szöveg története nem bizonyítja a képtiszteleti vagy krisztológiai állításaidat. A Kumrán-kitérőről magad mondod, hogy nem kapcsolódik a katolikus képtisztelethez. Az Abaddon-azonosítás bírálata pedig akkor erős, ha pontos marad, és nem indulati „ördögpapozásba” fullad.
A katolikus válasz tehát ez: igen, Jehova Tanúi tanításait komolyan kell cáfolni, különösen Krisztus istensége, a Szentlélek személye és az Egyház kérdésében. Igen, az Apollüón-Krisztus azonosítás elhibázott. De nem, ebből nem következik a te henoteista Krisztus-képed igazsága, nem következik a katolikus képtisztelet bálványimádó volta, és nem következik, hogy a tévedő embereket kollektív erkölcsi mocsárként kell bemutatni. Az igazságot lehet élesen védeni. De a pontatlanság, túlzás és csapongás nem élesség, hanem rosszul fenett kés.
JEHOVA TANÚI TÉVTANÍTÓI A MEGVÁLTÓ JÉZUST ABADDONNAL AZONOSÍTJÁK
Ezt írják:
APOLLÜÓN
(pusztító):
János apostol ezt a görög nevet adja meg a héber „Abaddon” kifejezés fordításaként aJelenések 9:11-ben. Az Apollüón név jelentése ’pusztító’, és a Biblia ’a mélység angyalát’ hívja így. Bár a legtöbb forrásmű valamiféle gonosz személyre vagy erőre alkalmazza ezt a nevet, az apokaliptikus látomásnak mint egésznek a kerete nem támasztja alá ezt az értelmezést, mivel az angyalok következetesen úgy jelennek meg benne, mint akik által Isten csapásokkal – „jajokkal” – sújtja ellenségeit.
A vele rokon ige, az a·polʹlü·mi használata is jól mutatja ezt, például a Jakab 4:12-ben, ahol ezt olvassuk Istenről: „E g y van, aki törvényadó és bíró, az, aki képes megmenteni éselpusztítani.” (Vö.: Mt 10:28.) A tisztátalan szellem, akit Jézus kiűzött egy emberből a kapernaumi zsinagógában, elismerte, hogy Jézus az Isten küldötte, és ezt mondta: „Mi közünk hozzád, názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elpusztíts minket?” (Mk 1:24; Lk 4:34). Jézus figyelmeztette a hallgatói között levő, megbánást nem tanúsító ellenségeket a pusztulás veszélyére (Lk 13:3–5; 20:16). Ezek és egyéb írásszövegek arra utalnak, hogy az Apollüón megjelölés a megdicsőített Krisztus Jézusra vonatkozik. (Vö.: Je 19:11–16; Lk 8:31; lásd: ABADDON.)
Valami nincs rendjén az Ortorony bálványszervezet ordogpapjainak az értelmezése korul.
Azt állítják, hogy a tisztátalan szellemek is Appolluonként azonosították be az Úr Jézust.
Pedig a tisztátalan szellem nem azt mondotta, hogy te vagy Apolluon a mélység angyala, hanem ezt:
Márk 1:24És monda: Ah! mi dolgunk van nékünk veled, Názáreti Jézus? Azért jöttél-é, hogy elveszíts minket? Tudom, hogy ki vagy te: az Istennek Szentje.
Az Őrtorony bálványszervezet ördögpapjainak értelmezése szerint azok a szellemek, akik a mélységbe vannak zárva , és akkiket az igaz Isten a Khrisztosz a múltban felhasznált Izrael népének a megbüntetésére, és a jövőben fel fog használni, mind szent angyalok csak azért, mert Isten felhasználja azokat az ítéletkor.
Csakhogy ennek a logikának az alapján a Sátánt is szent angyalnak kellene tekinteni, akit az utolsó időben Isten 1000 évre az Abbys-ba azaz a mélységbe zár, arra a helyre, ahová Abaddon is be van zárva, majd az 1000 év végén szabadon bocsátja, hogy megpróbálja általa az embereket.
Jelenések 20:2És megfogá a sárkányt, azt a régi kígyót, aki az ördög és Sátán, és megkötözé azt ezer esztendőre,3És veté őt a mélységbe,(Abbys) és bezárá azt és bepecsételé ő felette, hogy többé el ne hitesse a népeket, míg betelik az ezer esztendő; azután el kell néki oldoztatni egy kevés időre.
Jehova tani tanítása szerint, aki nem vallja azt, hogy Abaddon azonos a Megváltó Krisztosszal,az nem érdemel kegyelmet a jehova nevű istenüktől, annak pusztulnia kell.
Eddig azt akartad bizonyítani, hogy a katolikus képtisztelet bálványimádás. Most viszont arról beszélsz, hogy az esszénusok nem voltak keresztények, sajátosan értelmezték Mózest, elutasították a jeruzsálemi templomi rendet, hajnalban a felkelő naphoz kapcsolódó imát végeztek, és Kumránban mágikus-jósló szövegek is előkerültek.
Rendben. És ebből mi következik a katolikus feszületre, az ikonra, a szentek tiszteletére, a római misére, vagy a Szentháromságra? Semmi olyasmi, amit te szeretnél. "
---------------------------------------
Nem is állítottam, hogy amit a Kumráni szektáról írtam, annak bármi köze lenne a Róma Főpapja képimádatához.
Hol van előírva, hogy ebben a topikban csak a Róma Főpapja és egyháza képimádatával kellene foglalkozni?
A Róma Főpapja és egyháza képimádata jehova tanúit közvetlenül nem érinti.
Tanításukban elítélik a Róma Főpapja és egyháza képimádatát.
A mai héber szöveget maszoréta szövegnek (textus masoreticus, rövidítése: TM) nevezzük. Ez a Kr. u. 1. század végére, 2. század elejére vezethető vissza, amikor a rabbinikus körök felülvizsgálták és egységesítették az addigi szövegváltozatokat. A maszoréták (= hagyományozók) azután a 6. és a 10. század között magánhangzó- és hangsúlyjelekkel látták el a szöveget (a héber ábécé ugyanis csak mássalhangzókat tartalmaz), és a lehető legaprólékosabban kidolgozták a másolás szabályait. Munkájuk végeztével megsemmisítették azokat a kéziratokat, amelyekből dolgoztak, hogy ne terjedhessenek el újból eltérő szövegek. Ezért a maszoréta szövegről csak a 9-10. századból maradtak fenn a legkorábbi kéziratok. Közülük a legnevezetesebbek a Kairói kódex (895, csak a Nebiimet tartalmazza), az Aleppoi Kódex (930 körül, ez az alapja a mai héber bibliakiadásoknak) és a Szentpétervári (Leningrá- di) kódex 1009-ből (ez a mai keresztény bibliakiadások alapszövege). Ugyanakkor a legtöbb kézirat és fordítás, amely a Kr. u. 2. századtól kezdve készült, lényegében a TM-t követi. Arról, hogy milyen formában létezett a héber szöveg az 1. század végi recenzió előtt, ma három forrásból kaphatunk képet. 1. Csak közvetett, de annál jelentősebb tanúnk a Hetvenes fordítás. A Kr. e. 3-2. századi fordítók több helyen nem a ma ismert héber szövegből készítették el a görög változatot. Ennek legfeltűnőbb példája Jeremiás könyve: a LXX mintegy 2800 szóval rövidebb szöveget tartalmaz, mint a TM, és a könyv beosztása is különbözik a TM-tól. 2. A szamaritánusok által használt Pentateuchus csak középkori kéziratokban maradt fenn, de szövegük visszavezethető a Kr. e. 4-2. századra. Ahol a TM-tól eltér, ott vagy a LXX szövegváltozatát tartalmazza, vagy abból adódik, hogy igyekeznek igazolni a Garizim hegyi kultusz létjogosultságát. 3. A qumráni és a maszadai kéziratokban csaknem minden ószövetségi könyvből találunk kisebbnagyobb részleteket. E részletek együtt az Ószövetségnek csak kb. tíz százalékát teszik ki. A töredé- kek vegyes képet mutatnak: egyes szövegek árnyalatnyi eltéréssel megegyeznek a TM-szal (pld. Izajás), mások viszont a LXX szövegformáját képviselik.
Sokan hivatkoznak Origenész Hexaplájára, mint a héber kéziratok eredeti formájának megorzojére.
Azt viszont csak kevesen tudják, hogy:
Origenes nagy kritikai művét teljes egészében sohasem másolták le, a vállalkozás eredeti kéziratai a nagy palesztinai caesareai könyvtárba kerültek, ahol Szent Jeromos a Hexaplát még felhasználta, de a Tetraplát valószínűleg nem ismerte. Az Origenes-féle LXX szöveget egymagában, a kritikai jelekkel együtt, Pamphilos vértanú († 309), a nagy caesareai könyvtár alapítója és tanítványa, Eusebios, caesareai püspök († 340 k.) adta ki. Ezt az origenesi szöveget hexaplarisnak (bár néha tetraplaris szöveggel van dolgunk), az ókorban Eusebios-félének mondották, szemben a régi LXX szöveggel, a koinéval. Origenes eredeti műve a nagy könyvtárral együtt a VII. században a lángok martaléka lett.
1. A kumráni kitérőd látványos, csak éppen nem bizonyítja azt, amit bizonyítani akarsz
Most hirtelen előrántod Kumránt, az esszénusokat, a Holt-tengeri tekercseket, Jehova Tanúi Őrtorony-cikkeit, egy blogbejegyzést, majd mágikus és jósló szövegeket. Ez nagyon impozáns díszletnek tűnhet, csak éppen a képtiszteleti vitában alig van köze a tárgyhoz. Eddig azt akartad bizonyítani, hogy a katolikus képtisztelet bálványimádás. Most viszont arról beszélsz, hogy az esszénusok nem voltak keresztények, sajátosan értelmezték Mózest, elutasították a jeruzsálemi templomi rendet, hajnalban a felkelő naphoz kapcsolódó imát végeztek, és Kumránban mágikus-jósló szövegek is előkerültek.
Rendben. És ebből mi következik a katolikus feszületre, az ikonra, a szentek tiszteletére, a római misére, vagy a Szentháromságra? Semmi olyasmi, amit te szeretnél. Legfeljebb annyi, hogy a második templom korában léteztek zsidó szekták, amelyek sajátosan, sokszor szélsőségesen értelmezték a Törvényt. Ezt senki nem vitatja. De ebből nem következik, hogy a katolikus képtisztelet bálványimádás. Nem következik, hogy Jehova Tanúi képromboló álláspontja igaz. Nem következik, hogy a római katolikus hit „Sátán egyháza”. A kumráni excursusod tehát olyan, mint egy hosszú kerülőút a sivatagban: sok port felver, de nem visz közelebb a kérdéshez.
2. Az általad idézett Jehova Tanúi-anyag éppen nem azt bizonyítja, hogy ők mércék, hanem hogy Kumrán nem a kereszténység bölcsője
Az Őrtoronyból idézett rész lényege az, hogy Kumrán lakói valószínűleg esszénus kapcsolatú közösséghez tartoztak, és hogy a korai kereszténységet nem lehet egyszerűen Kumránból levezetni. A szöveg maga is felsorolja a különbségeket: szigorú szombati előírások, rituális tisztaság körüli rögeszmés érdeklődés, társadalomtól való elkülönülés, végzethez kapcsolódó nézetek, lélekhalhatatlanság, cölibátus, angyalokkal kapcsolatos misztikus elképzelések. Nagyszerű. Ezzel a katolikusnak nincs különösebb baja. A kereszténység nem kumráni szekta. A katolikus Egyház sem azt tanítja, hogy az Egyház Kumránból nőtt ki.
Csakhogy te ezt úgy tálalod, mintha Jehova Tanúi ezzel valami apostoli tekintélyt nyernének. Nem nyernek. Az, hogy egy Őrtorony-cikk történeti összefoglalója bizonyos pontokon elfogadható megállapításokat tartalmaz, nem jelenti azt, hogy Jehova Tanúi krisztológiája, egyháztana, szentségtana, képtilalma vagy Szentháromság-tagadása igaz. Egy tévedő közösség is mondhat történeti részletben igazat. Ettől még nem lesz a teljes hitrendszere mérce.
Te mindig akkor szereted Jehova Tanúit, amikor katolikusellenes ütőfát adnak a kezedbe. Amikor Krisztus istenségét tagadják, akkor hirtelen más kérdésekben „eltérnek a Szentírástól”. Amikor a képeket támadják, akkor már majdnem prófétai tanúkká válnak. Ez nem elvi következetesség, hanem alkalmi szövetségkötés az antikatolikus indulat oltárán.
3. Kumrán nem katolikus dogmatikai forrás, úgyhogy a kumrániak hibái nem cáfolják a katolikus hitet
A kumrániak szigorú, elkülönülő, saját törvényértelmezésű zsidó közösséget alkottak. Az általad idézett szöveg szerint magukat a pusztai hang beteljesítőinek hitték, bírálták a jeruzsálemi arisztokráciát, másként értelmezték a Törvényt, és a korabeli judaizmuson belül külön irányzatot képviseltek. Mindez történetileg érdekes. De a katolikus dogmatika nem Kumránra épül. Nem az esszénusok szokásaiból vezetjük le a Szentháromságot. Nem a kumráni szabályzatból vezetjük le a szentek tiszteletét. Nem a Holt-tengeri tekercsekből vezetjük le az Eucharisztiát.
Ezért ha a kumrániak tévedtek, az nem cáfolja a katolikus hitet. Ha túl szigorúak voltak, az nem cáfolja a szentképeket. Ha külön utat jártak, az nem cáfolja a pápaságot. Ha a tisztasági szabályok körül túlzásba estek, az nem cáfolja a katolikus liturgiát. Ha nem mutattak be áldozatot a templomban, az nem bizonyítja, hogy a katolikus mise bálványáldozat. Itt egyszerűen témát váltottál, majd azt reméled, hogy a füstben senki nem veszi észre: a bálványvádad még mindig bizonyítatlan.
4. A „hajnalban dicsőítették a felkelő napot” állítás még ha igaz is, ellenük szólna, nem a katolikusok ellen
Idézel egy szöveget, amely szerint az esszénusok hajnalban közös imával dicsőítették a felkelő napot. Tegyük fel, hogy a megfogalmazás pontos, és nem egyszerűen a napkelte idejéhez kötött imáról, hanem valóban a nap felé irányuló vallási tiszteletről van szó. Akkor mi következik belőle? Az, hogy az esszénusok gyakorlatában lehetett súlyos vallási félrecsúszás. De ez az esszénusok ellen szól, nem a katolikus képtisztelet ellen.
A nap dicsőítése teremtménykultusz volna, ha valóban a nap mint égitest kapná az imádó hódolatot. A katolikus feszület tisztelete nem ilyen. A feszület nem teremtményisten. Nem égitest. Nem rivális istenség. Nem a Teremtő dicsőségének lecserélése. A feszület Krisztus keresztáldozatára mutat. Ha valaki a napot imádja, az bálványoz. Ha valaki a kereszt előtt Krisztust imádja, az Krisztust imádja, nem fát. A kettőt összekeverni olyan, mintha a napimádást és a reggeli napfényben mondott Miatyánkot azonosnak neveznéd, csak mert mindkettő hajnalban történik.
A kumráni napmotívum tehát legfeljebb azt bizonyítaná, hogy egyes vallásos csoportok nagyon szigorú törvényértelmezés mellett is tévedhetnek. Ebben teljesen igazad lenne — és éppen ezzel írod le önmagadat is. A szigor nem garancia az igazságra. Lehet valaki képromboló, templomkritikus, szektásan buzgó, és mégis tévedhet.
5. A jeruzsálemi templomi áldozatok elutasítása nem bizonyítja, hogy minden antiklerikális szekta igaz
Az idézett szöveg szerint az esszénusok elutasították a jeruzsálemi vallási arisztokráciát, és nem voltak hajlandók állatáldozatot bemutatni a templom oltárán. Ezt te úgy használod, mintha ez azt bizonyítaná, hogy a kumrániak megtagadták Mózes parancsolatait, és így valamilyen példázatot kapunk az Egyház elleni vádaidhoz. Csakhogy itt megint nincs átvezető híd a katolikus képtisztelethez.
A második templom korában valóban voltak viták a templomi papság törvényességéről, tisztaságáról, naptáráról, áldozati rendjéről. Egy szekta elvonulása és templomkritikája azonban nem általános dogmatikai mérce. Nem lesz valaki igaz próféta pusztán attól, hogy a jeruzsálemi vezetést korruptnak nevezi. Ahogy nem lesz valaki igaz keresztény pusztán attól, hogy Rómát átkozza.
Ez rád is vonatkozik. Az, hogy valaki nagy lendülettel „Róma Főpapját” ostorozza, még nem teszi apostolivá. Az esszénusok is ostorozták a jeruzsálemi vezetést, mégsem ők lettek az Újszövetség Egyháza. A vallási vezetés bírálata önmagában nem igazhitűség. A saját különértelmezés pedig önmagában nem prófétai látás.
6. A „varázsló szekta” címke túl gyors következtetés egy kéziratanyagból
Azt írod, hogy a kumrániak nem szentek voltak, hanem varázsló szekta, és ezt mágikus, jósló, fiziognómiai, mennydörgés-értelmező és démonelhárító szövegekkel akarod bizonyítani. Először is: a katolikus Egyház nem kanonizálta a kumráni közösséget. Nem állítja, hogy az esszénusok szentek voltak. Tehát amikor bizonygatod, hogy „nem szentek”, nyitott ajtót rugdosol, méghozzá nagy lendülettel.
Másodszor: egy kéziratanyag megléte nem azonos automatikusan az egész közösség hivatalos hittanával. Egy könyvtárban, archívumban vagy iratgyűjteményben lehetnek különféle műfajú, eredetű és célú szövegek. A puszta előfordulás nem mindig jelenti azt, hogy az egész közösség dogmatikai programja az adott szöveg. Persze ha egy közösség ténylegesen jóslással, asztrológiai jelekkel, démonűző formulákkal foglalkozott, azt keresztény szemmel lehet bírálni. De ebből sem következik semmi a katolikus szentképek ellen.
Harmadszor: ha a kumráni anyagban vannak problematikus mágikus vagy jósló szövegek, akkor az legfeljebb a kumráni közösség vallási világának összetettségét és veszélyeit mutatja. Nem azt bizonyítja, hogy a katolikus feszület bálvány. Nem azt bizonyítja, hogy a szentek közbenjárása hamis. Nem azt bizonyítja, hogy a Szentháromság pogány mítosz. Megint egy látványos mellékszálat dobsz be, de a fő tételhez nem kapcsolod bizonyító erővel.
7. A kumrániak és Jehova Tanúi párhuzama inkább ellened fordul
Érdekes, hogy éppen Kumránt hozod fel Jehova Tanúi kapcsán. Az általad idézett anyag szerint a kumráni közösség saját magát különleges, tiszta, elkülönült maradéknak gondolta; sajátosan értelmezte az Írásokat; a hivatalos vallási rendet romlottnak minősítette; a pusztába vonult; erősen apokaliptikus várakozásban élt; és úgy vélte, hogy ő érti igazán Isten útját. Ez a leírás veszélyesen ismerős mintázat.
Nem azt mondom, hogy Jehova Tanúi azonosak az esszénusokkal. De a szektás logika hasonló tud lenni: „mi vagyunk a tiszta maradék; mindenki más romlott; a régi vallási központ hamis; csak nálunk van az igazi értelmezés; a világ hamarosan ítélet alá esik; aki nem csatlakozik, vak és istentelen.” Ez a mintázat a te szövegeidben is újra és újra felbukkan.
Így a kumráni kitérőd nem a katolikusok ellen a legerősebb, hanem a saját szektás érvelési stílusod ellen. Mert ha az esszénusok példája valamire figyelmeztet, akkor arra, hogy a bibliai nyelvet használó, szigorú, elkülönülő, önmagát igaz maradéknak tekintő közösség is tévedhet. A puszta szigor, a templomkritika, a főpapi rend elutasítása és az apokaliptikus pátosz nem bizonyítja az igazságot. Csak azt bizonyítja, hogy valaki nagyon biztos magában.
8. Az esszénusok nem voltak a kereszténység bölcsője — ebben nincs vita
Az Őrtoronyból idézett szöveg szerint néhányan azt bizonygatják, hogy a kereszténység bölcsője Kumránban volt, de a különbségek ezt nem támasztják alá. Ebben nincs vita. A kereszténység nem az esszénus szektából nőtt ki. Krisztus nem kumráni tanítóként lépett fel. Az apostoli Egyház nem esszénus reformmozgalom. János, Péter, Pál és az apostolok nem Kumrán szabályzata alapján hirdették az evangéliumot.
De ezt a katolikus Egyház sem állítja. A katolikus hit Krisztusra és az apostoli tanúságra épül, nem a kumráni közösségre. Ezért az, hogy Kumrán nem a kereszténység bölcsője, nem antikatolikus érv. Sőt, a katolikus számára teljesen elfogadható megállapítás.
Ezzel tehát nem cáfoltál semmilyen katolikus állítást. Legfeljebb egy olyan nézetet cáfoltál, amelyet itt nem én képviseltem. Ez a régi trükk: felállítasz egy másik vitapartnert a sarokban, alaposan elvered, aztán úgy teszel, mintha engem győztél volna le. Csakhogy én nem állítottam, hogy Kumrán a kereszténység bölcsője.
9. A kumráni tisztasági rögeszme nem ugyanaz, mint a katolikus szentségi és liturgikus rend
Az általad idézett Őrtorony-szöveg kiemeli, hogy a kumráni közösséget szinte rögeszmésen foglalkoztatta a szertartásos tisztaság. Ezt lehet jogosan bírálni, ha valóban olyan törvényeskedő, elkülönítő, túlzó rendszerré vált, amely szembekerült az evangéliumi szabadsággal. De ne keverd össze ezt a katolikus szentségi-liturgikus renddel.
A katolikus liturgia nem esszénus tisztasági rögeszme. A szenteltvíz nem kumráni mosakodási kényszer. A szent tárgyak tisztelete nem szektás tisztaságmániából fakad. A katolikus liturgia Krisztus megváltó művéből, az Eucharisztiából, a szentségekből, az Egyház imádságából és az inkarnációból következik. A teremtett anyag használata nem önmagában törvényeskedés, hanem keresztény szentségi szemlélet.
Te szereted az idegen példákat úgy feldobni, mintha minden vallási tárgyi vagy rituális jelenség ugyanabba a zsákba tartozna. Esszénus mosakodás, katolikus szenteltvíz, pogány bálvány, ikon, ereklye, napfelkelte-imádság — nálad mindenből ugyanaz lesz: gyanús vallási tárgyhasználat. Ez nem megkülönböztetés, hanem vallási turmixgép.
10. A nap dicsőítése, mágikus szövegek és jóslás valóban problémás lehet — de a katolicizmus éppen elítéli ezeket
Ha a kumrániak valóban a napot dicsőítették úgy, hogy az teremtménykultusznak minősül, az bűnös volna. Ha valóban mágikus, jósló, asztrológiai vagy démonelhárító szövegeket használtak babonás módon, az keresztény szemmel elítélendő. De ezzel nem a katolikus hitet cáfolod, hanem olyan dolgokat említesz, amelyeket a katolikus tanítás maga is elítél: bálványimádás, babona, jóslás, mágia, okkultizmus, teremtménykultusz.
A katolikus feszület nem napkultusz. A szentkép nem jósló tábla. Az ereklye nem horoszkóp. A rózsafüzér nem mágikus amulett, ha helyesen használják, hanem imádságos eszköz. Az ikon nem démonelhárító varázslat, hanem teológiai jel. Az, hogy egy másik vallási közösség irataiban problémás mágikus elemek találhatók, nem teszi mágikussá a katolikus szentképtiszteletet.
Te tehát megint azt csinálod, hogy valami valóban problematikusat megnevezel, majd a szomszédos polcra ráborítod. Igen, a mágia rossz. Igen, a jóslás rossz. Igen, a teremtménykultusz rossz. Ebből nem következik, hogy a katolikus kereszt előtt imádkozó ember bálványimádó mágus.
11. A „varázsló szekta” címkéből nem lesz érv Jehova Tanúi vagy a katolikusok ügyében
A kumrániakat „varázsló szektának” nevezed. Tegyük fel, hogy a kifejezésed túlzó, de te így akarod nevezni őket. Akkor mi van? Jehova Tanúi nem lesznek igazabbak attól, hogy Kumrán nem volt szent. A katolikusok nem lesznek hamisabbak attól, hogy Kumránban mágikus szövegek is előkerültek. A képtiszteleti vita nem dől el attól, hogy egy második templom kori zsidó szekta mit másolt, mit olvasott, vagy milyen rítusokat gyakorolt.
A te érvelésedben a „szekta” szó egyszerre vád és menekülőút. Ha egy közösség nem katolikus, de katolikusellenes pontban éppen hasznos, akkor tanúként idézed. Ha kiderül róla valami kellemetlen, akkor „varázsló szekta”. Ugyanez a baj Jehova Tanúival is: amikor a képeket támadják, hirtelen hasznos tanúk; amikor Krisztus istenségét tagadják, akkor már tévedők. Ez válogatott tanúzás, nem igazságkeresés.
A katolikus álláspontnak nincs szüksége Kumrán szentségére. Nem abból él. Krisztusból, az apostoli hitből, a szentségekből, az Egyház hagyományából és a megtestesülésből él. Ezért a kumráni „varázsló szekta” vádad legfeljebb Kumránról mond valamit, de a katolicizmust nem találja el.
12. Ha Kumrán példája valamire jó, akkor arra, hogy az önjelölt „tiszta maradék” is durván tévedhet
A legérdekesebb tanulság éppen ellened fordul. A kumráni közösség — az általad idézett leírás szerint — saját magát különleges, tiszta, elkülönült közösségnek látta, amely jobban érti a Törvényt, mint a jeruzsálemi vallási vezetés. Vádolta a főpapságot, elvonult, saját szabályrendszert épített, és a végidők közelében élt. Mégis, az Őrtorony által idézett anyag szerint sem volt a kereszténység forrása, és számos ponton eltért Jézus és az apostolok tanításától.
Ez pontosan azt mutatja, hogy az önmagát „igaz maradéknak” tekintő, vezetőket vádoló, törvényszövegeket saját kulccsal olvasó csoport nem válik automatikusan igazzá. A képromboló, templomellenes, főpapságot ostorozó vallási pátosz önmagában nem apostoli bizonyíték. Ezt érdemes volna magadra is alkalmaznod.
Mert te is ugyanazt a szerepet játszod: mindenki vak, Róma bálványos, a főpapok démoni rendet visznek, csak te látod Mózes igazi értelmét, és mindenki másnak meg kell szabadulnia. Ez a hangnem nagyon ismerős a vallástörténetből. Nem prófétai mélységnek hívják, hanem szektás önhitelesítésnek.
13. A nap, angyalok, tisztaság, cölibátus és végzet kérdései nem képtiszteleti bizonyítékok
Az idézett Őrtorony-szöveg több kumráni sajátosságot sorol: elkülönülés, végzet, lélekhalhatatlanság, cölibátus, angyalokkal kapcsolatos misztikus elképzelések. Ezekről lehet külön vitát folytatni. De ezek közül egyik sem bizonyítja, hogy a katolikus képtisztelet bálványimádás. Egyetlen logikai híd sincs a „Kumránnak voltak furcsa nézetei” és a „katolikus ikon bálvány” között.
Ha azt akarod mondani, hogy minden szektás túlzás veszélyes, egyetérthetünk. Ha azt akarod mondani, hogy a mágikus, jósló vagy teremtménykultuszos elemeket el kell utasítani, egyetérthetünk. Ha azt akarod mondani, hogy a kereszténység nem Kumránból ered, egyetérthetünk. De ha ebből azt akarod kihozni, hogy a katolikus feszület bálvány, akkor megint logikai szakadékba ugrasz.
Ez a módszered visszatérő: találsz egy valódi vagy állítólagos vallási visszaélést valahol, majd azt rávetíted a katolikus Egyházra. De a hasonlóság nem bizonyosság. A tárgyhasználat nem bálványimádás. A rítus nem mágia. A szent jel nem pogány kultusz. A történeti párhuzam nem dogmatikai cáfolat.
14. A katolikus válasz Kumránra egyszerű: érdekes történeti anyag, nem apostoli mérce
A katolikus álláspont Kumránnal kapcsolatban józan: a Holt-tengeri tekercsek értékes történeti és szövegtörténeti források. Segítenek megérteni a második templom kori judaizmus sokszínűségét, a messiási várakozásokat, bizonyos bibliai szövegek hagyományozását és egyes zsidó vallási csoportok gondolkodását. De nem apostoli hitforrások. Nem egyházi dogmatikai mércék. Nem Krisztus Egyháza.
Ezért a kumrániak hibáit nem kell mentegetni. Nem kell őket szentként védeni. Nem kell belőlük kereszténységet gyártani. De nem is lehet őket katolikus képtisztelet elleni bizonyítékként használni. Az, hogy egy kumráni szöveg jósló vagy démonelhárító tartalmú, nem mond semmit arról, hogy egy katolikus hívő bálványimádó-e, amikor Krisztus keresztje előtt imádkozik.
Te viszont úgy használod Kumránt, mint egy teológiai ködgránátot. Bedobod a vitába, nagy füst lesz, aztán abban reménykedsz, hogy senki nem kérdezi meg: hogyan kapcsolódik ez pontosan a bálványvádhoz? A válasz: sehogy, legfeljebb nagyon lazán és erőltetetten.
15. Zárás: Kumránnal nem cáfoltad Rómát, legfeljebb bemutattad, milyen veszélyes a szektás önbizalom
Összefoglalva: az általad idézett Jehova Tanúi-cikkek szerint Kumrán valószínűleg esszénus jellegű közösséghez kapcsolódott, és nem a kereszténység bölcsője. Ezzel nincs vitám. Az általad idézett másik szöveg szerint a közösség támadta a jeruzsálemi vezetést, elutasította a templomi áldozati rendet, hajnalban a felkelő naphoz kötött imát végzett, és egyes kéziratok mágikus, jósló vagy démonelhárító jellegű szövegeket is tartalmaztak. Ha ez így van, ezek bírálható vonások. De ezek Kumránról szólnak, nem a katolikus képtiszteletről.
Nem bizonyítottad velük, hogy a katolikus kép bálvány. Nem bizonyítottad, hogy a szentek tisztelete teremtménykultusz. Nem bizonyítottad, hogy az Eucharisztia démonok asztala. Nem bizonyítottad, hogy Jehova Tanúi képelutasítása apostoli igazság. Nem bizonyítottad, hogy a római katolikus Egyház Kumránhoz hasonló varázsló szekta volna.
Amit viszont akaratlanul is megmutattál, az fontos: a szigorú, elkülönülő, önmagát igaz maradéknak tartó, vallási vezetőket démonizáló, saját bibliaértelmezését kizárólagosnak tekintő csoportok nagyon is tévedhetnek. Kumrán példája ezért nem Róma ellen kiált úgy, ahogy szeretnéd, hanem a te szektás hangvételű, mindenkit elvakultnak és bálványimádónak bélyegző módszered ellen.
AZ ÚR SZOMBATJA A TEREMTÉSTŐL VALÓ MEGSZŰNÉS ÓTA TART,MINDEN NAPON
Ellen White mindig eltitkolta vagy megtagadta a tévedéseit, vagy a legrosszabb esetekben, burkoltan Istent hibáztatta értük. Lásd lent a vi). részt a „zárt ajtó” tanítással kapcsolatban.
Miller 1843-as dátumát eredetileg elfogadta, még a nagy csalódás után is (1844. okt. 22). Állítása szerint, Istentől volt: „Az 1840-44-es advent mozgalom Isten erejének a dicsőséges manifesztációja volt.” The Great Controversy, 4. k., 429.
Az első dátum egy kicsit problémás volt, amíg rá nem jött, hogy Isten volt a felelős érte! „Láttam, hogy az 1843-as táblázatot Isten keze irányította, és ezt nem szabad megváltoztatni. A számok úgy vannak, ahogy az ÚR akarta, csak a keze néhány számbeli hibát takart, mert rajta feküdt.”Early Writings, 64. o.
Sajnos, Ellen White (nem Isten) hibatakargatása miatt, nem értik még mindig az adventisták, hogy az egész millerita mozgalom a biblikus prófécia rossz magyarázatán alapult.
Ha nem tudott magyarázatot kreálni, akkor elkerülte az ügyet, pl. a magyarázat arról, hogy miért változtatták meg a szombat kezdőpontját (vi. rész).
1904 körül, néhányan a battle creek-i szanatórium munkatársai közül Mrs. White írásaiban bizonyos ellentétekre és következetlenségekre bukkantak. Ezt a bizonyságot írta nekik: „Nemrég, éjjeli látomásokban, nagy embertömegben álltam… Az ÚR arra vezetett, hogy kérjem meg őket, másokkal együtt, akiknek a gondolataiban zavarodottság és bántó dolgok vannak az éntőlem hozott bizonyságok iránt, hogy részletezzék kifogásaikat és a kritikáikat. Az Úr majd segít nekem megválaszolni ezekre a kifogásokra, és világossá teszi azt, ami bonyolultnak tűnik… Hadd írjanak ki mindent, és adják oda azoknak, akik a zavarodottságot eltávolítani kívánják… Bizonyára, ezt kell tenniük, ha hűségesek az Istentől kapott utasításoknak.” 1905. március 30.
Dr. Charles E. Stewart azért, az írásaiban talált nagymennyiségű „zavarodottságot” írta ki, és odaküldte neki. Mire még egy látomást kapott: „Látomásom volt, amiben nagy társaság előtt beszéltem, ahol sok kérdést tettek fel a munkámmal és írásaimmal kapcsolatban. Egy mennyből jövő hírnök arra vezetett, hogy ne vegyem fel ezt a terhet, hogy választ adjak mind azokra a véleményekre és kétségekre, amelyek sokak gondolataiban megjelennek.” 1906. június 6.
Azért, elsőször azt mondta neki az Úr, hogy az Ő segítségével magyarázza meg a tévedéseit, és utána azt, hogy ne foglalkozzon velük. Bizonyára, túl nehéznek bizonyult a feladat!
Canright ezt mondja róla: „Közel harminc évig ismertem, de soha nem hallottam bűnt vallani egész idő alatt – egyetlen egyet sem.”
A tanukra nem szabad neheztelni, még akkor sem, ha valaki közülük személyes sérelmet okozott nekünk.
Figyelembe kell venni, hogy jehova tanúi áldozatok, hisz nincs igaz pásztoruk. Hamis hét pásztor és nyolc herceg mérgezett legelőkre és mérgezett vizekre vezette őket. Azzal a tanítással, hogy meg kell tagadni a Segítő Isten a Szet Szellem létezését, Őt , távol is tartják maguktól. Így ki vannak szolgáltatva a bálványszervezetük hitető és erkölcstelen szellemei kénye kedvének. Ezért nem tudnak megszabadulni a bűneiktől. Minél tovább hívják segítségül a bálványistenük jehova nevét annál jobban taszítják maguktól az Igaz Istent Khrisztoszt és a Szent Szellemet. Ilyen szellemi helyzetben lehetetlen tiszta erkölcsös életet élni. Ezért jehova tanúi között gyakori , hogy hittársaikat is meglophatják, esetleg megerőszakolják gyermekeiket, lelkileg gyötrik . Gyakoriak családon belüli erőszakok. Akit sérelem ért, gondoljon arra, hogy milyen szellemi fertőben kényszerülnek élni a tanúk , Istenkáromlás bűnével terhelve, melyre tévtanítóik vették rá őket.
Bocsátsunk ezért meg nekik, és segítsünk nekik kiszabadulni a lelküket naponta gyötrő ártó szellemek törzshelyétől az Őrtorony bálványszervezettől.
Jakab 5:20 Tudja meg, hogy aki bűnöst térít meg az ő tévelygő útjáról, lelket ment meg a haláltól és bűnök sokaságát fedezi el.
A kumrániak nem szentek voltak, hanem varázsló szekta. Ezt az alábbi írásaik bizonyítják:
Lévi testamentumának Qumránban talált arámi töredékei (4Q 213-214) a mű eredeti változatát nyújtják. A Himnuszok c. fejezet egyik darabjának a szerzők a szenzációt ígérő Keresztelési himnusz (Baptismal Hymn) címet adták; a szövegben viszont csak "a kijelölt idő re", vagyis meghatározott alkalomra és időre előírt ritu- ális megtisztulásról van szó. Érdekes gyűjteményt jelent a könyv utolsó fejezeteként közölt mágikus és jósló szövegek csoportja. Fiziognómiai szövegek töredékei korábbi szövegkiadásokban is megjelentek már; ezek a szövegek külső emberi tulajdonságokat írnak le, és azok speciális értelmezéseit adják, vagyis, hogy milyen karakterjegyekre és sorsokra utalnak a leírt tulajdonságok. Ezeket itt most újabbak követik; olvasható továbbá a Brontologion (Mennydörgések jelei) néven ismert 4Q 318 jelzésű szöveg is, amely égi jelenségeket, valamint a hold és a zodiákus állásának kapcsolatait értelmezi hasonló módon. Az újszülöttet védi az ártó szellemektől a 4Q 560-as számot viselő démonelhárító szöveg. Mindezek az egész hellenisztikus Keleten nagyon is elterjedt gyakorlatok ismeretét tükrözik Qumránban.
AZ ESZÉNUSOK ELUTASÍTOTTÁK,HOGY ENGEDELMESKEDJENEK MÓZES ISTENE PARANCSOLATAINAK
"!Az esszének szigorúan tradicionális közössége saját elképzelései szerint értelmezte Mózes öt könyvét és nyíltan támadta a jeruzsálemi vallási arisztokráciát. Nem kevesebbel, mint Isten- és templomgyalázással, erkölcsi lazasággal és korruptsággal vádolva. A szekta Jeruzsálem fönnhatóságát visszautasítva nem volt hajlandó állat-áldozatot bemutatni a Templom oltárán. A legelszántabb hívek az időszámítás előtti második évszázadban elvonultak a sivatagba és közel kétszáz évig ott tanultak, dolgoztak és írtak az Új Jeruzsálemben, vagyis Kumránban egészen addig, míg a római légiók elsöpörték őket. Az emigráns szerzetesek hűségesen másolták a több száz éves héber bibliát és egyéb szent könyveket, ugyanakkor megpróbálták értelmezni a jelent és felkészülni a jövőre. A közel-keleti és a mediterrán gyakorlattól eltérően kommunális jellegű közösségbe tömörültek és kora hajnalban közös imával dicsőítették a felkelő napot. Túlélő iratok szerint demokratikus önkormányzatot alakítottak ki: szavazással választották vezetőjüket és puritán körülmények között, szigorú napirendet követve, testvériességben éltek."
"Az esszének szigorúan tradicionális közössége saját elképzelései szerint értelmezte Mózes öt könyvét és nyíltan támadta a jeruzsálemi vallási arisztokráciát. Nem kevesebbel, mint Isten- és templomgyalázással, erkölcsi lazasággal és korruptsággal vádolva. A szekta Jeruzsálem fönnhatóságát visszautasítva nem volt hajlandó állat-áldozatot bemutatni a Templom oltárán. A legelszántabb hívek az időszámítás előtti második évszázadban elvonultak a sivatagba és közel kétszáz évig ott tanultak, dolgoztak és írtak az Új Jeruzsálemben, vagyis Kumránban egészen addig, míg a római légiók elsöpörték őket. Az emigráns szerzetesek hűségesen másolták a több száz éves héber bibliát és egyéb szent könyveket, ugyanakkor megpróbálták értelmezni a jelent és felkészülni a jövőre. A közel-keleti és a mediterrán gyakorlattól eltérően kommunális jellegű közösségbe tömörültek és kora hajnalban közös imával dicsőítették a felkelő napot. Túlélő iratok szerint demokratikus önkormányzatot alakítottak ki: szavazással választották vezetőjüket és puritán körülmények között, szigorú napirendet követve, testvériességben éltek"
Mi az igazság a Holt-tengeri tekercsekről? - Őrtorony – 2001
Esszénusok voltak Kumrán lakói?
Ha ezek a tekercsek jelentették Kumrán könyvtárát, kik voltak ennek a helynek a lakói? Eleázár Sukenik professzor 1947-ben megszerzett három tekercset a jeruzsálemi Héber Egyetem számára. Ő volt az első, aki azt állította, hogy ezek a tekercsek egy esszénus közösségé voltak.
Az esszénusok egy zsidó szekta voltak, amelyet első századi írók, Josephus, Alexandriai Philón és az idősebb Plinius műveiből ismerünk meg. Találgatások vannak azt illetően, hogy honnan is jöttek pontosan az esszénusok, de úgy tűnik, hogy a szekta az i. e. II. századi Makkabeus-felkelést* követő felfordulás idején alakult meg. Josephus beszámolt arról, hogy abban az időszakban éltek esszénusok, miközben azt részletezte, miben különböztek a vallási nézeteik a farizeusokéitól és a szadduceusokéitól. Plinius megemlítette, hogy egy esszénus közösség a Holt-tenger partján, Jerikó és Én-Gedi között élt.
James VanderKam professzor, a Holt-tengeri tekercsek egyik szakértője azt állítja, hogy „a Kumránban élő esszénusok csak kis részét alkották a nagyobb esszénus mozgalomnak”, mely Josephus szerint körülbelül négyezer főt számlált. Noha nem minden leírás illik tökéletesen rájuk, a kumráni szövegekben kirajzolódó kép, úgy tűnik, jobban ráillik az esszénusokra, mint a kor bármely másik ismert zsidó csoportjára.
Néhányan azt bizonygatják, hogy a keresztényiség bölcsője Kumránban volt. Ám számos figyelemre méltó különbség figyelhető meg a kumráni szekta és a korai keresztények vallási nézetei között. A kumráni szövegek rendkívül szigorú rendelkezéseket tartalmaznak a sabbatra vonatkozóan, és kiderül belőlük, hogy a közösséget csaknem rögeszmésen foglalkoztatta a szertartásos tisztaság (Máté 15:1–20; Lukács 6:1–11). Ugyanilyen különbségek mutatkoznak meg abban is, hogy az esszénusok elkülönültek a társadalomtól, hittek a végzetben és a lélek halhatatlanságában, és nagy fontosságot tulajdonítottak a cölibátusnak, valamint az arról szőtt misztikus elképzeléseknek, hogy angyalokkal együtt vesznek részt az imádatban. Ez azt mutatja, hogy a tanításaik ellentétben voltak Jézusnak és a korai keresztényeknek a tanításaival (Máté 5:14–16; János 11:23, 24; Kolosszé 2:18;1Timóteus 4:1–3).
Holt-tengeri tekercsek — Miért kellene hogy érdekeljenek minket? - Őrtorony – 2001
A tekercsek, melyek leírják a kumráni szekta szabályait és hitnézeteit, egyértelművé teszik, hogy a judaizmusnak nem csupán egy formája létezett Jézus idejében. A kumráni szekta hagyományai eltértek a farizeusokéitól és a szadduceusokéitól. Valószínűleg ezek a különbségek indították a szektát arra, hogy a pusztában húzódjon meg. Tévesen úgy gondolták magukról, hogy ők teljesítik be az Ézsaiás 40:3-at arról a pusztában lévő hangról, mely egyenessé teszi Jehova útját. Számos tekercstöredék utal a Messiásra, akinek az eljöveteléről a szöveg szerzői azt gondolták, hogy a küszöbön áll. Ez különösen érdekes, mivel Lukács arról számol be, hogy „a nép várakozott” a Messiás eljövetelére (Lukács 3:15).
1. Már a kérdésed is rossz: nem azt kell bizonyítanom, amit én soha nem állítottam
Te most úgy teszel, mintha az lett volna az állításom, hogy Ágoston életében már liturgikus, kanonizációs, naptári értelemben „Szent Ágostonként” szerepelt. Csakhogy ezt nem állítottam. Amit állítottam, az egészen más: Ágoston nem VIII. Bonifác 1298-as döntésével lett szentté avatva, hanem ősi, formális pápai kanonizáció előtti tiszteletű szent volt; VIII. Bonifác 1298-ban nem „szentté avatta”, hanem a négy nagy latin egyháztanító közé sorolva, liturgikus és egyházi tekintélyét emelte ki.
Ezért a kérdésed olyan, mint amikor valaki azt mondja: „Bizonyítsd be, hogy egy halotti anyakönyvi kivonat már az illető életében létezett.” Nem, a halotti anyakönyvi kivonat éppen azért nincs meg életében, mert az ember még él. Ugyanígy az Egyház a szentek nyilvános, liturgikus tiszteletét rendesen a haláluk után ismeri el, mert a keresztény szentség végső földi pecsétje nem az, hogy valaki félúton szépen fut, hanem hogy mindvégig kitart.
A katolikus gondolkodásban a szentté avatás nem életműdíj, nem középkori celebpecsét, nem pápai vállveregetés, hanem annak egyházi elismerése, hogy valaki földi pályáját a kegyelemben beteljesítette. Éppen ezért abszurd az a követelésed, hogy mutassak Ágoston életéből olyan iratot, amelyben őt már ugyanabban az értelemben „Szent Ágostonnak” nevezik, ahogyan egy későbbi liturgikus naptárban szerepel. Ezzel nem engem cáfolsz, hanem azt árulod el, hogy összekevered az életszentség hírét, a kortársi tiszteletet, a posztumusz kultuszt, a formális kanonizációt és az egyháztanítói címet.
2. A „mutass életében ilyen címet” követelésed történelmietlen játék a szavakkal
A „szent” szóval legalább három különböző dolgot lehet jelölni. Jelentheti általánosan azt, hogy valaki Istenhez tartozik; jelölheti azt, hogy valakit kortársai vagy közvetlen utókora kivételesen istenfélő, szent életű emberként tart számon; és jelölheti azt is, hogy az Egyház liturgikus, hivatalos, naptári értelemben szentként tiszteli. Te ezeket a jelentéseket szándékosan összemaszatolod, majd büszkén belemártod az ujjad a saját tintapacádba, mintha tudományos bizonyítást végeztél volna.
Az, hogy valakit később „Szent Ágostonként” nevez a keresztény hagyomány, nem azt jelenti, hogy neki életében már ilyen névtáblával kellett járnia Hippó utcáin: „Aurelius Augustinus, hivatalosan kanonizált szent, ügyfélfogadás hétfőn és csütörtökön.” Ilyesmit követelni nem történeti módszer, hanem adminisztratív kabaré.
Péter apostolt is „Szent Péternek” nevezi a keresztény hagyomány. Kéred tőle is, hogy életében mutasson be egy római okiratot, amelyben így szerepel: „Szent Péter apostol”? Pált is „Szent Pálnak” nevezzük. Tőle is kéred az életében kiállított kanonizációs tanúsítványt? Szent Ambrus, Szent Jeromos, Szent Atanáz, Szent Bazil, Aranyszájú Szent János esetében is ez lesz a nagy „cáfolatod”, hogy életükben nem a későbbi liturgikus titulussal szerepelnek minden levél fejlécében? Ha igen, akkor nem a katolikus hagyományt döntöd meg, hanem az egész keresztény történeti nyelvhasználatot nem érted.
3. A 1298-as évszámnál pontosan ez volt a lényeg: Bonifác nem kanonizált, hanem egyháztanítói rangot emelt ki
A tényállás egyszerű. A nyugati egyházban a négy nagy latin atya — Ambrus, Jeromos, Ágoston és Nagy Szent Gergely — már korábban kiemelkedő tekintéllyel bírt. VIII. Bonifác 1298-as rendelkezése nem Ágoston első „szentté avatása” volt, hanem a négy latin egyháztanító ünnepének kiemelése és liturgikus megerősítése. A katolikus lexikoni összefoglaló is úgy írja le, hogy a négy nyugati atya már a korai középkorban elnyerte ezt a tiszteletet, Bonifác 1298-as dekrétuma pedig ünnepeik megtartásáról rendelkezett.
Tehát amikor valaki azt írja, hogy „Ágostont VIII. Bonifác avatta szentté 1298-ban”, az összekeveri a szentként való régi tiszteletet az egyháztanítói cím liturgikus kiemelésével. Ez nem apró lábjegyzet, hanem a vitatott állítás gerince. Ha a gerinc törött, a retorikai test hiába hadonászik.
Ráadásul modern katolikus összefoglalók is világosan különbséget tesznek: Ágostonnál „pre-kongregációs” kanonizációról, vagyis a későbbi központosított szenttéavatási eljárás előtti elismerésről beszélnek, és külön jelzik, hogy 1298-ban VIII. Bonifác egyháztanítóként ismerte el. Ez pontosan az, amit mondtam. Te pedig erre nem válaszoltál, csak félrekormányoztad a vitát egy másik utcába: „de ki nevezte őt szentnek életében?” Ez nem cáfolat, hanem menekülőút.
4. Kortársi és közvetlen utókori tanúság van Ágoston szentségének hírére — csak nem úgy, ahogy te karikatúrázod
Ha azt kérdezed, volt-e Ágostonnak életében olyan híre, amelyet kortársai kivételes jámborsággal, tanítói tekintéllyel, aszketikus életformával és egyházi szolgálattal kapcsoltak össze, a válasz: igen. A legfontosabb kortárs-közeli tanú Possidius, Ágoston barátja, tanítványa és életrajzírója. Ő nem évszázadokkal későbbi legendagyártó, hanem olyan püspök, aki Ágostont személyesen ismerte, vele közösségben élt, és halála után röviddel írta meg életrajzát.
Possidius beszámolója szerint Ágoston megtérése után vagyonát elhagyva Isten szolgálatára, böjtben, imában, jó cselekedetekben és a Szentírás elmélkedésében élt; amikor Hippóban pappá választották, a hívek éppen életét és tanítását ismerve ragadták meg, és közös akarattal kívánták felszentelését. Possidius a narratívában „szent Ágostonról”, „Isten emberéről”, „Istennek kedves” papról beszél, és a mű végén azt írja róla, hogy a katolikus Egyház hitében, reményében és szeretetében igaz és józan életet élt, s akik személyesen hallották és látták, még többet nyertek belőle, mint azok, akik csak műveit olvassák.
Most persze jöhetsz azzal, hogy Possidius ezt Ágoston halála után írta. Igen, természetesen utána írta. Egy szentéletrajzot általában nem az illető születésnapján adnak ki előrendelésben. De Possidius nem késő középkori mesemondó, hanem közeli, kortárs tanú. Az ő tanúsága pontosan azt mutatja, amit a katolikus állítás mond: Ágoston szentségének híre nem VIII. Bonifác íróasztalán keletkezett 1298-ban, hanem az életéből, tanításából, püspöki szolgálatából és közvetlen egyházi emlékezetéből nőtt ki.
5. Te a „szent” liturgikus címet kéred számon olyan korban, amikor a formális kanonizáció rendszere még nem úgy működött
A legnagyobb fogalmi botlásod az, hogy a későbbi, jogilag szabályozott kanonizációs rendszer logikáját visszavetíted az 5. századba. A korai és késő antik egyházban sok szent tisztelete nem úgy alakult ki, hogy előbb egy központi római per lefolyt, majd egy pápa ünnepélyesen kihirdette: „mostantól szent”. A tisztelet sok esetben helyi, regionális, majd egyetemes egyházi elismerés útján terjedt. A mártírok, püspökök, hitvallók, aszkéták, tanítók emlékezetét előbb a helyi egyházak, tanítványok, liturgikus közösségek, majd a tágabb keresztény világ őrizte.
Ágoston pontosan ebbe a világba tartozik. Nem újkori szent, akinek a kanonizációs periratai között kell keresned a dekrétum dátumát. Ő ókori egyházatya, akinek tisztelete szerves egyházi emlékezetből nőtt ki. Ezért is beszélünk pre-kongregációs, vagyis a későbbi központi szenttéavatási kongregációk előtti elismerésről. Azt követelni, hogy már életében „Szent Ágoston” címen szerepeljen, olyan, mintha egy római legionáriustól modern útlevelet kérnél biometrikus azonosítóval. Nagyon határozottnak hangzik, csak éppen történelmietlen.
6. A „képimádó” beszúrásod nem érv, hanem füstgránát
A mondatod első fele — „a képimádó Hippói Ágoston” — nem bizonyítás, hanem címkézés. Előbb ráragasztasz egy antikatolikus szitokcímkét, majd úgy teszel, mintha ezzel már el is intézted volna a történeti kérdést. Ez a módszer nem érvelés, hanem vallási graffiti.
Ágoston korában a későbbi képrombolási viták még nem abban a formában álltak fenn, ahogyan a 8–9. századi bizánci képrombolás idején. Ágostont egyszerűen „képimádónak” nevezni ezért anakronisztikus és durván pontatlan. A katolikus tanítás különbséget tesz az imádás, vagyis az egyedül Istent megillető hódolat és a szentek tisztelete között; a képek és ábrázolások nem istenek, hanem emlékeztető, tanító, tiszteletet közvetítő jelek lehetnek. De még ezt sem kell itt részletesen kifejteni, mert a kérdésed szempontjából a „képimádó” csak előítéleti fűszer: erős szaga van, tápértéke nincs.
Ráadásul ha Ágostont akarod bálványimádóként beállítani, akkor magával Ágostonnal is bajban leszel, mert érett keresztény gondolkodásának egyik alapvonása éppen a pogány bálványkultusz és a manicheus tévedések elleni harc. A keresztény hit védelmében a bálványokkal, a hamis istenekkel és a pogány kultuszokkal szemben érvelt. Tehát a „képimádó” címke itt nem történeti diagnózis, hanem egy félrecsúszott felekezeti reflex.
7. A szentség nem azt jelenti, hogy valakit életében mindenki így szólított
A keresztény szentség nem névhasználati verseny. Nem attól lesz valaki szent, hogy életében hány levél kezdődik így: „Kedves Szent X!” A szentség nem postai megszólítás, hanem kegyelmi valóság, amelyet az Egyház a halál után, a hűség és kitartás egész földi pályájára tekintve ismer el.
Életében Ágostont nevezték püspöknek, tanítónak, Isten szolgájának, tiszteletreméltó férfinak, szent életű embernek, s a hívek és klérus éppen ismert élete és tanítása alapján kívánták szolgálatba állítani. Possidius tanúsága szerint nem egy későbbi propaganda által fölpumpált üres névről van szó, hanem olyan emberről, akinek élete, tanítása, aszketikus közösségi gyakorlata, püspöki szolgálata és haláláig tartó bűnbánó lelkülete közvetlen tanúk előtt állt.
De ha te azt követeled, hogy életében már a későbbi liturgikus címképzés formájában nevezzék „Szent Ágostonnak”, akkor nem a történeti bizonyítékot kéred, hanem egy anakronisztikus pecsétet. Olyan ez, mintha azt kérdeznéd: „Mutass egy 5. századi fényképet Ágostonról, különben nem létezett.” Nem a bizonyíték hiányzik, hanem a kérdésed esett ki a történeti valóságból.
8. A legközelebbi kortársi tanú éppen azt adja, amit egy történész ilyenkor keres: élet, hírnév, tanítás, közvetlen emlékezet
Egy történész nem úgy dolgozik, hogy kizárólag egy mágikus kulcsszót keres: „szent, szent, szent”, majd ha nem találja a megfelelő pecsételt fejlécen, mindent kidob. A történész azt nézi: milyen forrás áll rendelkezésre, milyen közelségben van az eseményhez, ki írta, mit állít, milyen közösségi emlékezetet tükröz.
Possidius esetében a helyzet világos. Kortárs püspök, Ágoston közeli ismerőse, tanítványa, barátja és életrajzírója. Beszámol Ágoston megtérés utáni aszketikus életéről, a közösségi szegénységről, az imádságról, a böjtről, a jó cselekedetekről, a papi és püspöki szolgálatra való kiválasztásáról, tanításának hatásáról, halála előtti bűnbánatáról, és arról, hogy műveiben és személyes tanúságában tovább él az Egyházban. Ez nem formális kanonizációs okirat, hanem annál korábbi és történetileg sok szempontból érdekesebb tanúság: az életszentség hírét közvetlenül hordozó egyházi emlékezet.
Ha ezt nem fogadod el semminek, akkor lényegében azt mondod: az ókori szentekről csak olyan típusú iratot fogadok el, amelynek intézményi formája akkor még nem létezett. Ez kényelmes módszer: előbb lehetetlen kritériumot állítasz, majd diadalmasan közlöd, hogy a másik nem teljesítette. Ez nem kritikai gondolkodás, hanem ügyetlen bűvészmutatvány.
9. Ágoston szentsége nem 1298-ban kezdődött, de 1298-ban kapott külön egyháztanítói kiemelést
A katolikus állítás tehát így pontos: Ágoston szentként való tisztelete ősi, formális középkori-újkori kanonizációs eljárás előtti eredetű; 1298-ban VIII. Bonifác a négy nagy latin egyháztanító egyikeként emelte ki liturgikus rangját és tekintélyét. Ez a megfogalmazás történetileg sokkal pontosabb, mint az, hogy „Bonifác szentté avatta”.
A római martirológium augusztus 28-án Hippóban emlékezik meg Szent Ágostonról, püspökről és híres egyháztanítóról, aki Ambrus által megkeresztelve nagy buzgósággal védte a katolikus hitet, és az Egyházért végzett sok fáradozás után elnyerte mennyei jutalmát. Ez a liturgikus emlékezet nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy életében már így szerepelt minden iratban, hanem azt, hogy az Egyház halála után így őrizte meg emlékezetét.
A pápai és katolikus hagyomány is következetesen így beszél róla: püspök, egyháztanító, a kegyelem doktora, a keresztény filozófia és teológia óriása. II. János Pál is úgy mutatja be, mint a hit védelmében példás püspököt, a keresztény filozófia nagy alakját és a lelki tökéletesség fáradhatatlan előmozdítóját. Ismét: ez nem 1298-as „gyártás”, hanem egy sokkal régebbi egyházi emlékezet pápai és liturgikus megerősítése.
10. A kérdésed valójában nem cáfolja, hanem megerősíti az eredeti állítást
Te azt kérdezed: „Ki tisztelhette szentként életében?” Én pedig azt válaszolom: pontosan ez a kérdés mutatja, hogy nem érted a saját támadásod tárgyát. A szentként való nyilvános, liturgikus egyházi tisztelet rendesen halál utáni elismerés. Az életében fennálló életszentség híre, a közösség tisztelete, a tanítványi emlékezet és a közvetlen életrajzi tanúság ennek előzménye lehet, de nem azonos a későbbi liturgikus címmel.
Ágostonnál megvan a kortárs-közeli tanúság: Possidius. Megvan az életszentség híre: aszketikus élet, közösségi szegénység, imádság, tanítás, püspöki szolgálat. Megvan a közvetlen egyházi emlékezet: tanítványai és az afrikai egyház környezete. Megvan a későbbi egyetemes liturgikus és tanítói elismerés: a római martirológium, az egyháztanítói cím, a nyugati teológiai hagyomány. Ami nincs, az az általad kitalált anakronisztikus papír: egy életében kiállított „Szent Ágoston” igazolvány.
De ezt senki sem ígérte neked. Te magad gyártottad ezt a követelményt, hogy aztán hősi pózban megcáfolhasd. Csak az a baj, hogy nem az én állításomat cáfoltad, hanem a saját szalmabábodat csapkodod.
11. A végső válasz: nem kell életében „Szent Ágostonnak” nevezni ahhoz, hogy ne Bonifác avatta szentté
A lényeg tehát röviden ez: ahhoz, hogy igaz legyen, hogy VIII. Bonifác nem szentté avatta Ágostont, hanem egyháztanítói tiszteletét emelte ki, semmi szükség nincs arra, hogy Ágostont életében már liturgikus értelemben „Szent Ágostonnak” nevezzék. A két kérdés nem ugyanaz.
Ha valaki azt állítja, hogy „1298-ban szentté avatták”, az történetileg pontatlan. Ha valaki erre azt válaszolja, hogy „mutass életében olyan iratot, amelyben szentnek nevezik”, az nem cáfolja a pontatlanságot, hanem témát vált. A helyes kérdés ez volna: volt-e Ágostonnak 1298 előtt szentként való tisztelete és egyházi tekintélye? Erre a válasz igen. Volt-e 1298-ban formális modern értelemben vett szentté avatása? Nem. Mi történt 1298-ban? Egyháztanítói rangjának és liturgikus tiszteletének kiemelése.
Így hát a nagy kérdésedből végül csak egy kis fogalmi bukfenc marad. Látványosnak szántad, de rosszul érkeztél. Nem Ágoston szentsége roppant meg tőle, hanem a saját érvelésed bokája.
1. A „semmi élettelen dolog előtt” tétel nem a Biblia tanítása, hanem a te képromboló túlzásod
Azt állítod, hogy Isten „semmiféle élettelen dolog előtt” nem engedte meg a meghajlást és a leborulást. Ez szépen hangzó, kemény mondat, csak éppen nem bibliai pontosság, hanem túlzás. A Szentírás nem azt tanítja, hogy minden élettelen dolog előtt minden testileg kifejezett tisztelet bűn. A Szentírás azt tiltja, hogy az ember bálványt készítsen, a teremtményt Isten helyére tegye, és annak adjon olyan kultuszt, amely az élő Istent illeti.
Az élettelenség önmagában nem bálványminőség. A frigyláda élettelen tárgy volt. Az oltár élettelen tárgy volt. A szent edények élettelen tárgyak voltak. A templom épülete élettelen anyagból állt. A törvénytáblák élettelen kőből voltak. Mégsem voltak „átkozott” dolgok, és az ezekhez kapcsolódó szent tiszteleti rend sem volt bálványimádás. Miért? Mert nem Isten helyére állították őket, hanem Isten rendelésében szolgáltak jelként, eszközként, szent használatban.
Te viszont mindent egyetlen, durva szabályra redukálsz: élettelen dolog előtt mozdulat történik, tehát bálványimádás. Ez nem exegézis, hanem térdízületi dogmatika. Nálad a bűn nem ott kezdődik, ahol a teremtményt Isten helyére teszik, hanem ott, ahol valaki rossz irányba hajlítja a derekát. Ez nevetségesen mechanikus vallásfelfogás.
2. A 2Mózes 20-at továbbra is úgy olvasod, mintha az első parancsolat kerete nem létezne
Újra idézed a 2Mózes 20-at: „Ne készíts magadnak faragott képet, semmiféle képmást...” és „ne szolgáld őket”. Csakhogy megint úgy teszel, mintha a közvetlen összefüggés — „ne legyenek más isteneid” — csak dekoráció volna. Nem dekoráció. Ez a kulcs. A tiltott képmás az a képmás, amely más istenként, istenpótlékként, kultikus végpontként működik.
Ha a parancsolat abszolút értelemben minden képmást és minden szent jelhasználatot tiltaná, akkor maga Isten kerülne ellentmondásba, amikor kerubokat, szent tárgyakat, templomi díszítést és szent kultikus eszközöket rendel. Márpedig Isten nem mond ellent önmagának. A helyes értelmezés tehát az, hogy a parancs a bálványként készített és bálványként tisztelt képmást tiltja, nem minden vallási jelképet.
A te olvasatod olyan, mint amikor valaki a „ne igyál mérget” parancsból azt vezeti le, hogy tilos vizet inni, mert a méreg is folyadék. A kategóriát kell érteni: bálványos rendeltetésű képmásról van szó, nem minden képről, nem minden jelről, nem minden szent tárgyról.
3. A 3Mózes 26,1 felsorolása nem a te általános képtilalmadat bizonyítja
Azt mondod, ha Isten csak bálványról akart volna beszélni, csak bálványról beszélt volna. Ez törvényszövegként gyenge érv. A törvény gyakran részletezi ugyanannak a bűnnek több megjelenési formáját. A „bálvány”, „faragott kép”, „oszlop”, „kőszobor” ugyanannak a bálványos kultuszkörnek a tárgyi formáit jelöli. Nem négy teljesen független kategória, amelyek közül csak az első bálványos, a többi pedig bármilyen ártatlan képmás volna.
A mondat célhatározója — „hogy meghajoljatok előtte” — nem arról szól, hogy minden tárgy előtt minden tiszteleti gesztus tilos, hanem arról, hogy nem szabad ilyen tárgyakat bálványos hódolatra felállítani. Te a „faragott kép” kifejezést kiszakítod ebből a bálványos kultuszkörből, majd ráöntöd a keresztény ikonra, feszületre, szentképre és ereklyetartóra. Ez nem Mózes értelmezése, hanem Mózes szövegének antikatolikus túlfeszítése.
A katolikus képtisztelet nem állítja Isten helyére a tárgyat. Nem mondja: „ez a kép a mi istenünk.” Nem mutat be a képnek áldozatot mint végső címzettnek. Nem tekinti a tárgyat önálló megváltónak. Ezért nem tartozik a 3Mózes 26,1 által tiltott bálványos rendbe.
4. A Római levél 1. fejezetének kulcsszava ellened fordul: „felcserélték”
Pált idézed: az emberek „felcserélték” az örökkévaló Isten dicsőségét mulandó emberek, madarak, négylábú állatok és csúszómászók képmásával. Nagyon helyes, hogy kiemeled a „felcserélték” szót, mert ez a te érvelésed Achilles-sarka. Pál nem azt mondja, hogy minden képmás, minden emberábrázolás, minden vallási kép, minden szent jel önmagában bűn. Azt mondja, hogy bűn az, amikor a Teremtő dicsőségét teremtményi képmással cserélik fel.
A katolikus képtiszteletben nincs ilyen felcserélés. A katolikus nem cseréli fel Istent Mária képével, Szent Péter szobrával, egy vértanú ereklyéjével vagy a feszület anyagával. Nem mondja, hogy a teremtmény a Teremtő helyére lép. Ellenkezőleg: a szentkép a Teremtő kegyelmére mutat, amely a szentben működött; a feszület Krisztus megváltó áldozatára mutat; az ikon nem Isten pótléka, hanem teológiai ablak.
Pál a pogány istencserét ítéli el. Te pedig ezt rá akarod húzni a keresztény jelhasználatra. Ez olyan, mintha Pál tűzriadóját arra használnád, hogy betilts minden gyertyát a templomban. A tűz veszélyes, de nem minden fényvétel gyújtogatás.
5. Az emberábrázolás önmagában nem bálvány; különben Krisztus megtestesülésének láthatóságát is gyanú alá veszed
Pálnál kiemeled az „emberek képmása” részt, mintha ebből automatikusan következne, hogy emberek képei előtt minden tisztelet bálványimádás. Csakhogy Pál nem szentek képeiről beszél, nem vértanúk emlékéről, nem Krisztus emberi természetének ábrázolásáról, hanem a Teremtő dicsőségének teremtményképpel való felcseréléséről.
A szentek képei a katolikus Egyházban nem azt jelentik, hogy az adott ember Isten helyére lép. Azt jelentik: Isten kegyelme ebben az emberben győzött. A szent tisztelete nem Istennek kijáró imádás, hanem Isten művének elismerése egy teremtményben. A szent dicsősége nem önálló, nem isteni, nem versengő, hanem részesedő és kegyelemből való.
Krisztus képe pedig még ennél is alapvetőbb kérdés. Az Ige testté lett. Krisztusnak valóságos emberi arca volt. Látható teste, érinthető sebei, történeti embersége volt. Ha Krisztus emberi természete szerint nem ábrázolható, akkor úgy kezeled a megtestesülést, mintha Isten csak átmenetileg megengedett volna egy látható jelenséget, amelyről később szégyenkezve hallgatni kell. Ez nem keresztény inkarnációs hit, hanem képromboló szűkösség.
6. A „kegytárgy” nem bálvány attól, hogy szent használatra van elkülönítve
Azt mondod, akár bálványformájú, akár emberformájú képmás, akár akármilyen formájú kegytárgy előtt borul le valaki, átkozottá teszi magát. Ez megint mindent egyetlen üstbe dob. A kegytárgy nem bálvány. A kegytárgy szent használatra rendelt eszköz: rózsafüzér, feszület, érem, szentelt kép, imaeszköz. Nem isten, nem félisten, nem mágikus talizmán, nem önálló kegyelemforrás.
A visszaélés lehetősége persze létezik. Valaki babonásan is viszonyulhat egy tárgyhoz. De a visszaélés nem cáfolja a helyes használatot. A Bibliával is vissza lehet élni, mégsem dobod tűzbe a Szentírást. Az imával is vissza lehet élni, mégsem tiltod be az imát. A szent tárggyal is vissza lehet élni, de ebből nem következik, hogy minden szent tárgy bálvány.
A katolikus elv egyszerű: Isten az anyagi világot is használhatja az ember megszentelésére. Víz a keresztségben, olaj a betegek kenetében, kenyér és bor az Eucharisztiában, kézrátétel a szentségi rendben, szent jelek az imádságban. Az anyag nem ellenség. A bálvány nem az anyag, hanem az anyag Isten helyére állítása. Te ezt az alapvető különbséget újra és újra elkened.
7. A „Jehova Tanúit óvjuk Róma kovászától” fordulatod különösen komikus egy Jehova Tanúi tévtanításairól szóló vitában
Azt írod, óvjuk meg Jehova Tanúit a római kovásztól. Ez már szinte önparódia. Egy olyan közösségre hivatkozol mérceként, amely Krisztus istenségét lefokozza, a Szentháromságot tagadja, az apostoli Egyház folytonosságát elutasítja, az Eucharisztiát nem érti, a keresztény hit számos alapigazságát átírja. És akkor ők lennének a tiszta mérce a képtisztelet ügyében?
Az, hogy Jehova Tanúi elítélik a képtiszteletet, nem bizonyítja, hogy igazuk van. Ők sok mindent elítélnek, amit az apostoli kereszténység vall. Egy tévedő közösség képromboló reflexe nem lesz hirtelen bibliai mérce csak azért, mert ebben a pontban neked tetszik.
A katolikus hit nem Jehova Tanúi ellenvéleményéből indul ki, hanem a teljes kinyilatkoztatásból: az Ószövetség bálványtilalmából, a szent tárgyak bibliai rendjéből, az Ige megtestesüléséből, a szentek közösségéből, és abból a különbségből, hogy imádás egyedül Istennek jár, a szenteknek pedig csak részesedő, teremtményi tisztelet.
8. Nem igaz, hogy Róma „eretneknek” tart mindenkit, aki nem hajol meg képek előtt
Azt állítod, hogy Róma főpapjai és teológusai szerint azok is eretnekek voltak és ma is azok, akik elutasítják, hogy meghajoljanak képek, szobrok, tárgyak előtt és azokhoz könyörögjenek. Ez megint torzítás. A katolikus Egyház nem azt tanítja, hogy minden hívő köteles minden kép előtt meghajolni, minden szobrot megcsókolni, minden kegytárgy előtt letérdelni, különben eretnek. Ez nevetséges.
A vita nem arról szól, hogy valaki személyesen nem él bizonyos áhítati gesztusokkal. A vita arról szól, hogy valaki elvileg bálványimádásnak nevezi-e a szentképek helyes, viszonylagos tiszteletét. Az Egyház nem azt ítéli el, hogy valaki józanul, mértékletesen, képek nélkül imádkozik. Azt ítéli el, ha valaki a megtestesüléssel, a szentek közösségével és a képek viszonylagos tiszteletével szemben olyan elvet állít, amely minden képtiszteletet bálványimádásnak bélyegez.
A különbség óriási. Nem kötelező minden kép előtt térdelni. De hamis azt állítani, hogy aki Krisztus képe előtt Krisztust tiszteli, az bálványimádó. Te ezt a különbséget szándékosan összemosod, mert így könnyebb üldözött igazhitűnek pózolni.
9. A „többen vannak a világon” érv dogmatikailag értéktelen
Azt mondod, többen vannak a világon, akik nem hajolnak meg katolikus képek, szobrok, ereklyék és kegytárgyak előtt. És akkor mi van? Az igazságot nem népszámlálás dönti el. Voltak idők, amikor a bálványozó izraeliták többen voltak, mint a hűségesek. Voltak idők, amikor az ariánusok politikailag erősebbek voltak, mint a niceai hit védői. Voltak idők, amikor a próféták egyedül álltak szemben a tömeggel.
A többség nem érv. A tömeg nem dogma. A statisztika nem Szentírás. Ha a világ nagyobb része nem fogadja el a katolikus képtiszteletet, abból nem következik, hogy a katolikus képtisztelet hamis. Legfeljebb annyi következik, hogy a világ nagyobb része nem katolikus.
Ez az érv különösen furcsa tőled, hiszen más pontokon te is kész vagy szembemenni többségi keresztény nézetekkel. Amikor neked kedvez, a többség bizonyíték. Amikor nem kedvez, a többség megtévesztett. Ez nem elv, hanem alkalmi mérce.
10. A „hulladarabjai” szó nem érv, hanem kegyeletsértő durvítás
A szent ereklyéket „hulladaraboknak” nevezed. Ez nem érv, hanem szándékos durvítás. A keresztény hit szerint a test nem szemét, nem puszta biológiai hulladék, hanem a Szentlélek temploma, a feltámadásra rendelt emberi természet része. A vértanúk és szentek teste nem isten, nem bálvány, nem mágikus tárgy, de tiszteletet érdemel, mert Isten kegyelme ebben a testben is működött, és ez a test feltámadásra vár.
Az ereklyetisztelet nem halott anyag imádása. Nem csontkultusz. Nem „hulladarabok” előtti pogány rettegés. Hanem a feltámadás hitéből fakadó tisztelet azok iránt, akik Krisztusban élnek. A katolikus nem az ereklyétől várja az üdvösséget, hanem Istentől. Az ereklye tanú, nem megváltó.
A te szavad — „hulladarab” — csak azt mutatja, hogy a szentek testének keresztény megbecsülését sem érted. A keresztény ember nem gnosztikus módon megveti a testet, hanem hiszi a test feltámadását. Ezért a szentek földi maradványai nem szemétként kezelendők, hanem kegyelettel.
11. A „több száz millió ember” és „milliók máglyán” állításod történeti légvár
Azt állítod, hogy több száz millió embernek kellett meghalnia a római császárok és képimádó püspökök által létrehozott „embergyilkos egyház” miatt, és milliókat küldtek máglyára, mert nem hajoltak meg képek előtt. Ez nem történeti állítás, hanem apokaliptikus túllicitálás. Semmilyen komoly történeti arányérzék nem támasztja alá ezt a szónoki számháborút.
Voltak vallási üldözések, állami kényszerek, erőszakos korszakok, súlyos bűnök. Ezeket nem kell szépíteni. De azt állítani, hogy milliókat vagy több száz milliókat öltek meg kifejezetten azért, mert nem hajoltak meg katolikus képek előtt, egyszerűen történeti fantazmagória. Ez nem vértanútisztelet, hanem vádirati infláció.
És még ha bizonyos történelmi bűnöket jogosan elítélünk is, abból nem következik, hogy a katolikus képtisztelet bálványimádás. Bűnös emberek bűnei nem cáfolják a dogmatikai különbséget imádás és tisztelet, bálvány és szent jel között.
12. A Jelenések 6 vértanúi nem a te antikatolikus vádiratod statisztái
A Jelenések könyvéből idézed az oltár alatt lévő lelkeket, akik igazságért és ítéletért kiáltanak. Ez szent és súlyos szöveg. De te úgy használod, mintha a jelenésben szereplő vértanúk automatikusan azok lennének, akiket szerinted Róma képtisztelet-ellenesség miatt megölt. A szöveg ilyet nem mond. A vértanúk azok, akiket Isten igéjéért és tanúságtételükért öltek meg. Nem a te antikatolikus történelmi forgatókönyved szereplői.
Ironikus módon ez a szöveg azt is mutatja, hogy a halott igazak lelkei élnek Isten előtt, tudatosak, megszólalnak, és közük van az isteni igazságszolgáltatáshoz. Ez sokkal közelebb áll a katolikus szentközösség-tan alapjához, mint a te merev tagadásodhoz. Az oltár alatt lévő lelkek nem alszanak semmiben, nem semmisültek meg, nem érdektelenek a földi igazságtalanság iránt.
Te a Jelenések 6-ot bunkóként használod Róma ellen, miközben a szöveg világosan tanúsítja: az igazak lelkei Isten előtt élnek. Ez nem a szentek közbenjárása ellen szól, hanem éppen annak világába illeszkedik, hogy a mennyei szentek nem halott tárgyak, hanem élő személyek Isten előtt.
13. Krisztus egyetlen főpapsága nem zárja ki a szentek közbenjárását
Azt mondod, nem Róma főpapjai járnak közbe a szentekért, hanem az egyetlen erre alkalmas Főpap, az ember Jézus. A katolikus Egyház is vallja, hogy Krisztus az egyetlen főpap és az egyetlen közvetítő a megváltás rendjében. De ebből nem következik, hogy senki más nem imádkozhat senkiért, vagy hogy a mennyei szentek közbenjárása lehetetlen volna.
Ha Krisztus egyetlen közvetítése kizárna minden alárendelt közbenjárást, akkor te sem kérhetnél meg senkit, hogy imádkozzon érted. Pál sem kérhette volna a híveket imára. A keresztények sem könyöröghetnének egymásért. Márpedig a Szentírás tele van egymásért való imádsággal. Az ilyen közbenjárás nem versenyez Krisztussal, hanem Krisztusban és Krisztus által történik.
A szentek közbenjárása ugyanez mennyei távlatban. A szent nem külön megváltó, nem másik főpap, nem Krisztus riválisa. Ő Krisztus tagja, aki Isten előtt él. Ha a földön kérhetjük egymás imáját, akkor nem abszurd, hogy a mennyben élő igazak imáját is kérjük. A szentek közbenjárása nem Krisztus főpapságának tagadása, hanem Krisztus testének élő közösségében való részesedés.
14. A szobor nem védőszent; megint összekevered a személyt a tárggyal
Azt kérdezed, hogyan tudnak az „élettelen védőszentek” védelmet nyújtani, amikor magukat sem tudják megvédeni, tolvajok elvihetik őket, ezért zárt szekrényben őrzik őket. Ez a mondat gyönyörű példája annak, hogyan kevered össze a személyt a tárggyal. A katolikusok nem azt hiszik, hogy a szobor maga a védőszent. Nem a festett deszka, nem a kő, nem a gipsz, nem a fém nyújt védelmet. A szent személye él Isten előtt; a szobor vagy kép csak jel.
Ha valaki ellopja egy édesanya fényképét, attól nem bizonyította, hogy az édesanya nem létezik. Ha valaki összetör egy király szobrát, attól nem bizonyította, hogy a király nem uralkodott. Ha valaki ellop egy feszületet, attól nem bizonyította, hogy Krisztus tehetetlen. Csak azt bizonyította, hogy a tárgy sérülékeny. Ezt minden katolikus tudja. A tárgy anyag. A jel törékeny. Az ábrázolt valóság nem azonos a jellel.
A te gúnyod tehát célt téveszt. Nem a katolikus hitet találja el, hanem a saját félreértésedet. Te a szobrot nevezed védőszentnek, aztán kineveted, hogy a szobor nem védi meg magát. De ezt a katolikus soha nem tanította. Ez nem cáfolat, hanem bábszínház: te készíted a bábut, te adod a szájába a szöveget, aztán te csapod fejbe.
15. A „Fiú istent ábrázoló képek” megjegyzésed ismét leleplezi a krisztológiai zavarodat
Azt írod, hogy a „Fiú istent ábrázoló” képeket és szobrokat is zárt szekrényben őrzik. A katolikus hit nem egy külön „Fiú istent” imád a többi isten között, hanem az egyetlen Istent vallja: Atyát, Fiút és Szentlelket. Krisztus képe nem egy alisten vagy külön istenség szobra, hanem a megtestesült örök Fiú emberi természetének ábrázolása.
Az isteni természet önmagában nem festhető. Krisztus azonban valóságos emberré lett. Emberi arca, teste, szenvedése, kereszthalála és feltámadott teste van. Ezért Krisztus emberi természet szerint ábrázolható. A kép nem fogja be az istenséget, nem zárja anyagba az örök Fiút, nem teszi fává vagy festékké Istent. Csak az emberré lett Fiú emberi valóságára mutat.
Te ezt azért nem tudod kezelni, mert a te krisztológiádban Jézus és az isteni valóság kapcsolata szétesik. Így minden Krisztus-ábrázolás számodra azonnal bálványgyanús lesz. A katolikus hitben viszont Krisztus nem széttépett ember és istenség, hanem egy személyben valóságos Isten és valóságos ember.
16. A „kész röhej” zárásod megint csak gúny, nem érv
Azt mondod: „Kész röhej, hogy egy képek, szobrok, ereklyék előtt leboruló akarja megmondani, mi az eretnekség.” Ez szellemesnek szánt zárás, de a lényeget nem érinti. Az igazságot nem az dönti el, hogy te kit tartasz nevetségesnek. Az eretnekség nem attól eretnekség, hogy neked ki szimpatikus. Az eretnekség az apostoli hittől való makacs eltérés.
Ha valaki Krisztus teljes istenségét tagadja, az nem azért téved, mert nem hajol meg képek előtt, hanem mert Krisztust lefokozza. Ha valaki a Szentháromságot elutasítja, az nem azért téved, mert képromboló, hanem mert az Atya, Fiú és Szentlélek kinyilatkoztatott igazságát torzítja. Ha valaki a megtestesülést úgy kezeli, mintha Jézus csak emberi edény volna, az krisztológiai tévedésben van, függetlenül attól, hány szobrot nem csókol meg.
A katolikus képtisztelet nem akadálya annak, hogy megnevezzük az eretnekséget. Sőt éppen a megtestesülés, a Szentháromság és Krisztus valóságos istensége miatt látjuk, hogy a te henoteista és nesztoriánus irányú elképzeléseid nem apostoli tisztaság, hanem régi tévedések újrahasznosított rongyos kabátban.
17. Zárás: a te vitád nem a bálványimádás ellen folyik, hanem a keresztény jelhasználat és a szentek közössége ellen
Összefoglalva: a bálványimádás bűn. Ebben nincs vita. A Teremtő dicsőségét teremtmény képmásával felcserélni bűn. Ebben sincs vita. Élettelen tárgyat istenként kezelni bűn. Ebben sincs vita. A katolikus Egyház mindezt elítéli.
A vita ott van, hogy te minden szent jelet, minden feszületet, minden ikont, minden ereklyét, minden szentképet bálványnak nevezel, ha tiszteleti gesztus kapcsolódik hozzá. Ez hamis. A kép nem végpont, hanem jel. A szobor nem szent személy, hanem emlékeztető. Az ereklye nem megváltó, hanem tanú. A feszület nem fadarabisten, hanem Krisztus keresztáldozatának jele. A szentek nem halott bálványok, hanem Krisztusban élő személyek. Krisztus egyetlen főpapsága pedig nem zárja ki, hanem hordozza az Egyház tagjainak egymásért való imádságát.
A 2Mózes 20, 3Mózes 26, Római levél 1 és Jelenések 6 nem azt tanítja, amit rájuk akarsz erőltetni. Nem általános keresztény képtilalmat, nem katolikus templomok démonizálását, nem ereklyék gyalázását, nem több százmilliós történelmi vádiratot, nem Jehova Tanúi mércéjét. Ezeket te olvasod bele.
És amíg a jel és bálvány, tisztelet és imádás, személy és tárgy, közbenjárás és megváltói főpapság között nem vagy hajlandó különbséget tenni, addig nem Mózes és Pál védelmezője vagy, hanem saját képromboló rögeszméd körmeneti zászlóvivője.
Te már az első bekezdésben úgy csapod be a kaput, hogy közben a kilincs a kezedben marad. Azt írod: „Szentté avatására 1298-ban a kegyetlenségéről elhíresült VIII. Bonifác pápa pápasága alatt került sor.” Ez tényszerűen rossz. Ágoston nem úgy lett szent, mint egy késő középkori vagy újkori szent, akinek a szentté avatási perét lefolytatták, majd egy pápa ünnepélyesen kanonizálta. Ágoston ősi, pre-kongregációs tiszteletű szent; magyarul: már jóval a formális, központosított kanonizációs eljárások előtt szentként tisztelték. "
Ugyan ki tisztelhette szentként a képimádó Hippói Ágostont életében?
Másolj be egy olyan bizonyítékot, Hippói Ágoston élete idejéből, amelyben bárki Ágostont Szentnek nevezte.
A 3Mózes 26,1 nem úgy beszél, hogy van egy „bálvány” nevű tiltott kategória, aztán mellette három teljesen semleges tárgykategória — faragott kép, oszlop, kőszobor —, amelyeknek már semmi közük a bálványos kultuszhoz, de Isten mégis minden vallási vagy tiszteleti használatukat megtiltja."
A többi sem semleges, mert akár bálványformájó, akár ember formájú képmás, vagy akármilyen formájú kegytárgy előtt borul le valaki egyformán átkozottá teszi magát az Élő Isten előtt.mert
készakarva ellene szegült az Isten parancsának, amely semmiféle élettelen dolog előtt nem engedte meg a meghajlást és a leborulást.
A felsorolásból pontosan az derül ki, hogy a bálványon kivül egyéb képmások, sőt oszlopok előtt is megtiltotta Mózes Istene a meghajlást. Hacsak bálványról akart volna beszélni, akkor csak arról beszélt volna.
Hogy a 3. Mózes 26 1-ben feljegyzett Szava szerint.
Mellesleg a 2. Mózes 20. fejezetében is egyértelművé tette, hogy bármilyen képmást akár égiekről, akár földiekről készültek azok tilos meghajolni(proszküneo), és tilos azoknak szolgálni(latreuo)
3. Mózes 26:3. Mózes 26:1 Ne csináljatokmagatoknak bálványokat, se faragott képet, se oszlopot ne emeljetek magatoknak, se kőszobrokat ne állítsatok fel a ti földeteken, hogymeghajoljatok(proszküneo) előtte, mert én vagyok az Úr, a ti Istenetek.
2. Mózes 20: 4 Ne készíts magadnak faragott képet, és semmiféleképmástarról, amifenn van az égen,vagya vizekben!
5 és ne szolgáld(latreuó) őket, mert én, az Úr, a te Istened erős és féltékeny vagyok, és az atyák vétkét megtorlom gyermekeiken, és azok harmadik és negyedik nemzedékén, akik gyűlölnek engem!
Rómaiakhoz 1:. 21 Mert bár az Istent megismerték, mindazáltal nem mint Istent dicsőítették Őt, sem néki hálákat nem adtak, hanem az ő okoskodásaikban hiábavalókká lettek, és az ő balgatag szívük megsötétedett. 22 Magukat bölcseknek vallván, balgatagokká lettek; 23 És az korszakok Istenének dicsőségétfelcseréltéka mulandó embereknek és madaraknak és négylábú állatoknak és csúszómászó állatoknak képmásával.
SEGÍTSÜNK A RÓMA FŐPAPJA ÉS TEOLÓGUSAI ÁLTAL MEGTÉVESZTETT EMBEREKNEK MEGSZABADULNI A KÉPEK,SZOBROK, KEGYTÁRGYAK ELŐTTI LEBORULÁS BŰNÉBŐL ÉS EGYHÁZUK TANÍTÓITÓL! ÓVJUK MEG JEHOVA TANÚIT A RÓMA FŐPAPJÁNAK ÉS TEOLÓGUSAINAK A KOVÁSZÁTÓL!
DICSŐSÉG AZ ÚRNAK, AZ ISTENEK ISTENÉNEK, AZ ISTENE ÁLTAL,TÁRSAI AZ ISTENEK FÖLÉ FELKENT ISTENNEK!
1. Kezdjük a legelső baklövéssel: Ágostont nem VIII. Bonifác „avatta szentté” 1298-ban
Te már az első bekezdésben úgy csapod be a kaput, hogy közben a kilincs a kezedben marad. Azt írod: „Szentté avatására 1298-ban a kegyetlenségéről elhíresült VIII. Bonifác pápa pápasága alatt került sor.” Ez tényszerűen rossz. Ágoston nem úgy lett szent, mint egy késő középkori vagy újkori szent, akinek a szentté avatási perét lefolytatták, majd egy pápa ünnepélyesen kanonizálta. Ágoston ősi, pre-kongregációs tiszteletű szent; magyarul: már jóval a formális, központosított kanonizációs eljárások előtt szentként tisztelték. VIII. Bonifác 1298-ban nem „szentté avatta”, hanem a négy nagy nyugati egyháztanító egyikeként ismerte el kiemelten. Még a katolikus szentéletrajzi összefoglalók is így különböztetik meg: pre-kongregációs kanonizáció, majd 1298-ban egyháztanítói cím.
Ez nem apróság, hanem az egész nyitó retorikád alapjának szétporladása. Úgy próbálsz erkölcsi bűzfelhőt fújni Ágoston köré, hogy odakötöd VIII. Bonifáchoz: „íme, egy kegyetlen pápa avatta szentté, tehát gyanús az egész”. Csakhogy az állítás történetileg téves. Ha egy érvelés első téglája hungarocellből van, ne csodálkozz, ha nem bírja el a katedrálist.
2. A Magyar Narancs-cikk nem Serge Lancel tudományos állítása, hanem Báthori Csaba polemikus recenziója
A link, amelyre hivatkozol, nem maga Serge Lancel monográfiája, nem forráskiadás, nem patrisztikai tanulmány, nem kánonjogi elemzés, hanem egy 2004-es Magyar Narancs-könyvrecenzió Báthori Csabától. A cikk valóban nagyon élesen fogalmaz: már az elején azt állítja, hogy a 20. századi kritikai egyháztörténet „ellenszenves személyiség” és „máig ható kártékonyság” irányából olvasta Ágostont, majd Deschner és mások legsúlyosabb minősítéseit sorolja.
Ez azért fontos, mert te úgy használod ezt, mintha Lancel vagy a fősodorbeli történettudomány szövegét idéznéd. Nem. Te egy recenzió recenziószerű, irodalmias, indulati és antikatolikus élű összefoglalóját használod úgy, mintha az volna a végső történészi ítélet. Ez módszertanilag körülbelül olyan, mintha valaki egy színházi kritikából rekonstruálná a római büntetőeljárás fejlődését.
Báthori idéz Deschnert, Friedrich Heert, másokat; ez önmagában nem bizonyítja, hogy a Deschner-féle apokaliptikus vádbeszéd a történettudomány konszenzusa. A történettudományban az állításokat nem attól mérik, hogy mennyire csillog a penge, hanem attól, hogy mit bír el a forrásanyag.
3. Deschnerből nem lesz tudományos konszenzus attól, hogy dühösen mondod
Deschner mondatai hatásosak, de a hatásosság nem azonos az igazsággal. Amikor Ágostont „mindenfajta inkvizíció ősének”, „a rettegés szálláscsinálójának” és hasonlóknak nevezi, akkor nem pontos intézménytörténeti fogalmakkal dolgozik, hanem vádiratot ír. Ez lehet irodalmilag erős, de történeti magyarázatként túlhabzik.
A komoly kutatás ennél sokkal differenciáltabb. Edward Peters például világosan különbséget tesz az inkvizíció mint római jogi eredetű eljárási forma, a középkori pápai megbízott inkvizítorok, a későbbi intézményesített inkvizíciók és az „Inkvizíció” modern mítosza között. Szerinte az az elképzelés, hogy létezett egyetlen, mindenható, mindenütt jelen lévő, egységes „Inkvizíció”, maga is történeti mítosz, amelyet későbbi polemika és irodalom növesztett szörnnyé.
Te viszont Deschnerrel együtt mindent egy bográcsba dobsz: Ágoston, donatisták, középkori kánonjog, máglyák, spanyol inkvizíció, kínzókamrák, zsidóüldözés, laikusok, rabszolgaság. Ez nem történeti oksági lánc, hanem antiklerikális pörkölt. Erős az illata, de nem lesz tőle tudomány.
4. Ágoston valóban elfogadta a kényszer bizonyos formáit — de nem úgy, ahogy te karikírozod
Igen, Ágoston később elfogadta az állami kényszer bizonyos formáit a donatistákkal szemben. Ezt kár volna tagadni. Korábban ő maga is azt vallotta, hogy senkit nem kell akarata ellenére a katolikus egységbe kényszeríteni; a vitát, az érvelést, a személyes találkozást és a nyilvános disputát részesítette előnyben. A kutatás is kimutatja, hogy 405 előtt levelekkel, könyvekkel, személyes vitákkal, békülékenyebb missziós módszerekkel próbálta a donatistákat visszavezetni.
Később azonban megváltozott az álláspontja. A 93. levélben maga mondja ki, hogy korábban másként gondolkodott, de a tapasztalat és püspöktársai érvei meggyőzték: a császári törvények „félelme” sok donatistát arra késztetett, hogy komolyan vegye a katolikus érveket. Ez nem modern vallásszabadsági nyelv, és nem is kell annak hazudni. De a kérdés az, hogy milyen kényszerről beszél. Ágoston gondolatmenete szerint a kényszer nem hitet hoz létre, hanem külső akadályokat tör meg, félelmet kelt, és lehetőséget ad a tanítás meghallására.
Te ebből azt csinálod, hogy „utasítást adott a kínzásukra”. Ez már nem értelmezés, hanem rágalommal kacérkodó fikció. Mutasd meg az ágostoni szöveget, ahol kiadja az utasítást: „kínozzátok meg őket”. Nem fogod tudni, mert ilyen nincs a kezedben. Van helyette késő antik paternalista kényszerelmélet, pénzbírság, száműzetés, vagyonelkobzás, templomok visszavétele, állami nyomás, és van egy súlyosan vitatható elv: a félelem mint pedagógiai eszköz. Ez elég nagy probléma önmagában is; nem kell hozzá hamisítani.
5. A „megkínozta őket, aztán cinikusan mondta, ne öljétek meg” állításod puszta regényírás
A végén azt írod, hogy Ágoston „kiadta az utasítást a megkínzásukra”, majd cinikusan megjegyezte, „ne öld meg őket”, tudva, hogy a kínzásokba úgyis belehalnak. Ez olyan állítás, amelyhez bizonyíték kellene, nem dobhártyaszaggató magabiztosság. A feltöltött szakirodalom ennek éppen az ellenkezőjét támasztja alá.
A kutatás szerint Ágoston az állami kényszert javító, fegyelmező, visszatérítő eszköznek tekintette, és több alkalommal a halálbüntetés ellen lépett fel. Smither összefoglalása szerint Ágoston sürgette a római tisztségviselőket, hogy ne alkalmazzanak halálbüntetést a donatisták ellen; más esetekben pedig közbenjárt megbírságolt donatista vezetők érdekében is. Dunn szintén hangsúlyozza, hogy bár Ágoston 185. levele keményebb hangú, ezt a halálbüntetés ellenzésének és a fizikai kényszer mérsékeltebb értelmezéseinek összefüggésében kell olvasni.
A középkori inkvizíciós kínzás intézményes engedélyezését nem Ágoston 5. századi leveleiben kell keresni, hanem jóval később. Még az inkvizíciót katolikus oldalról kritizáló O’Brien is az 1252-es Ad extirpanda bullához köti a kínvallatás pápai bevezetését, vagyis több mint nyolc évszázaddal Ágoston halála utánra. Ha tehát te Ágostont közvetlenül odarakod a kínzókamra ajtajába kulccsal a kezében, akkor nem történelmet írsz, hanem kosztümös vámpírfilmet.
6. A „ne öljétek meg őket” nem álszent kibúvó, hanem valós mérséklő álláspont
Lehet azt mondani, hogy Ágoston álláspontja modern szemmel paternalista, autoriter és veszélyesen felhasználható volt. Lehet azt mondani, hogy a „szeretetből alkalmazott kényszer” gondolata borzasztóan könnyen válhat zsarnoki eszközzé. Ez mind vitaképes. De azt mondani, hogy a halálbüntetés elutasítása „csak papír”, „jámbor óhaj”, „álszent kibúvó”, már nem elemzés, hanem pszichologizáló vád.
Ágoston saját érvelése szerint a kényszer célja az emendatio, a javítás. A 93. levélben az orvosi és atyai hasonlatok sorát hozza: a tévelygő olyan, mint a lázbeteg, akit meg kell kötni, nehogy magát pusztítsa el; vagy mint a letargikus beteg, akit fel kell rázni. Ez a nyelv ma sokunk fülének kellemetlen, sőt veszélyes. De éppen ez mutatja: Ágoston nem a megsemmisítést, hanem a visszaterelést gondolja jogosnak.
Dunn pontosan ezért írja, hogy Ágoston a donatisták elleni kényszert terápiás céllal, fegyelmezésként akarta látni, és különbséget tett a büntető, terrorizáló erőszak és a javító célú kényszer között. Ezt lehet bírálni — kell is árnyaltan bírálni —, de nem lehet belőle azt kiolvasni, hogy „tudta, hogy úgyis belehalnak”.
7. A donatista vita nem békés „másként gondolkodók” üldözésének egyszerű meséje
Te úgy beszélsz a donatistákról, mintha Ágoston egy kellemes teológiai klubot akart volna császári gumibottal megszüntetni. Csakhogy Észak-Afrika donatista konfliktusa nem ilyen egyszerű. A donatizmus egyházszakadás volt, amelyhez társadalmi, regionális, jogi, egyházi és erőszakos elemek kapcsolódtak. A circumcelliókhoz kötött erőszakos események, katolikus papok és hívek elleni támadások, templomi konfliktusok, helyi társadalmi feszültségek mind részei voltak a helyzetnek.
Ágoston első reakciója nem az állami prés volt. Nyilvános vitákat akart, levelezett, érvelt, zsinati és missziós eszközökkel próbált hatni. Még 404-ben is azok közé tartozott, akik a püspökök között inkább azt akarták, hogy az állam a donatista erőszakos elemek ellen védelmezzen, ne egyszerűen minden donatistát kényszerítsen.
Ez nem mossa tisztára a későbbi kényszerelméletét. De széttöri azt a primitív képet, hogy Ágoston kezdettől fogva a világi kar vérszomjas meghívólevelét írta volna. A történeti Ágoston kellemetlenebb a karikatúrádnál: nem vérszomjas hóhér, hanem egy késő antik püspök, aki előbb vitázik, majd a rend, egység és üdvösség nevében elfogadja az állami kényszert. Ez a valódi probléma. Nem az a ponyvaregény, amelyben ő a kínzókamra ceremóniamestere.
8. A compelle intrare valóban veszélyes hatástörténetű — de nem azt jelenti, amit te ráaggatsz
Igen, Lukács 14,23 — „kényszerítsd őket bejönni” — Ágostonnál valóban fontos lett. És igen, ez a magyarázat később veszélyes hivatkozási ponttá vált. Anneliese Felber is kifejezetten úgy tárgyalja, hogy e két szónak hosszú „erőszaktörténete” lett: Ágoston a donatista konfliktus fényében értelmezte, és később szelektíven használták más vallásúakkal vagy más felekezetűekkel szemben.
De ebből nem következik, hogy Ágoston már középkori inkvizítorként gondolkodott volna. Edward Peters szerint Ágoston allegorikus értelmezése valóban teológiai alapot adott új, eretnekekkel és szakadárokkal szembeni keresztény birodalmi politikákhoz; ez fontos és kellemetlen tény. Ám Peters ugyanakkor az inkvizíció intézményét a római jogi eljárások, a latin egyház jogi adaptációja és a 12–13. századi fejlődés összefüggésében tárgyalja, nem úgy, mintha Ágoston 408-ban megírta volna a későbbi inkvizítorok használati útmutatóját.
A helyes mondat tehát nem ez: „Ágoston az inkvizíció atyja.” Hanem ez: „Ágoston a vallási kényszer egyik fontos patrisztikus igazolója lett, akinek érveit később is felhasználták, de az inkvizíció intézménye évszázadokkal későbbi jogi, pápai, politikai és társadalmi folyamatokból született.” Ez kevésbé dörgő, de legalább igaz.
9. A középkori inkvizíció nem Ágoston zsebéből esett ki
Az inkvizíció kialakulása nem úgy történt, hogy Ágoston írt pár levelet, majd a középkor „rendszerré fejlesztette”. Ez iskolás leegyszerűsítés. A középkori inkvizícióhoz kellett a római jogi inquisitio-eljárás, a kánonjogi rendszerezés, a pápai reform, a 12–13. századi eretnekmozgalmak, a világi büntetőhatalom, a püspöki bíróságok elégtelensége, a pápai megbízott inkvizítorok megjelenése, a domonkos és ferences prédikációs hálózat, majd később a területi államok érdeke is.
Peters műve kifejezetten ezzel kezd: a 12–16. század között a latin egyház római jogi elemeket adaptált, majd papalista és jogi keretek között alkalmazta őket; a 16–19. században pedig különböző intézményes inkvizíciók alakultak ki, miközben a modern képzeletben létrejött „Az Inkvizíció” mítosza is. Ez nem azt jelenti, hogy az inkvizíció ártatlan volt. Nem volt az. Azt jelenti, hogy az oksági láncot nem lehet úgy lerövidíteni, mint egy kocsmai szlogent: „Ágoston mondta, tehát máglya.”
Ha ezt a különbséget nem érted, akkor nem történelmet írsz, hanem időutazó vádiratot: az 5. századi hippói püspök nyakába akasztod a 13. századi kánonjogot, az 1252-es kínvallatást, a spanyol converso-politikát, a késő középkori zsidóellenességet és még a 19–20. századi laikusellenes klerikalizmust is. Ez már nem okfejtés, hanem történelmi zsákbamacska.
10. A manicheizmus-vád különösen komikus, mert Ágoston éppen a manicheizmust verte szét filozófiailag
Azt írod, hogy Ágoston teológiája „szélsőségesen kétosztatú manicheus teológia”. Ez egyszerre hangzatos és félrevezető. Ágoston fiatalkorában valóban manicheus hallgató volt, de érett keresztény teológiájának egyik alapvető vonása éppen a manicheus metafizikai dualizmus elutasítása. A manicheizmus szerint a jó és a rossz két örök, kozmikus princípium konfliktusa. Ágoston ezzel szemben azt tanította, hogy a rossz nem önálló szubsztancia, nem örök ellenisten, hanem a jó hiánya, sérülése, rendezetlensége.
Ez nem apró dogmatikai lábjegyzet. Ez Ágoston egyik legfontosabb antimanicheus fordulata. Ha őt „manicheus teológusnak” nevezed, akkor körülbelül annyira érted, miről van szó, mint aki Aquinói Tamást buddhistának nevezi, mert ő is beszél a vágy rendetlenségéről.
Ágoston két városról beszél, de nem két istenről. Két szeretetről beszél: Isten szeretetéről és az önszeretet torzulásáról. Ez erkölcsi és teológiai polaritás, nem manicheus ontológiai dualizmus. Aki ezt összekeveri, az nem „leleplezi” Ágostont, hanem bejelenti, hogy a fogalmi villanyt lekapcsolta magánál.
11. A predesztinációs résznél valós probléma van, de megint karikatúrába csúszol
Ágoston predesztinációs tanítása valóban kemény, különösen késői antipelagiánus műveiben. A „massa damnata” vagy „massa peccati” gondolata tényleg súlyos: az emberiség Ádámban bukott, Isten igazságosan ítélhetne mindenki fölött, és az üdvösség tiszta kegyelem. Ezt lehet vitatni, lehet tomista, keleti, protestáns vagy modern katolikus irányból árnyalni, és a katolikus tanfejlődés sem azonosult minden késői ágostoni formulával úgy, ahogy azt a janzenisták vagy egyes protestánsok később olvasták.
De amit te írsz, megint egy laposított változat. A Stanford-féle szakfilozófiai összefoglaló is jelzi, hogy Ágoston szabadakarat-tana fejlődik: a manicheus fatalizmus ellen korábban erősen védi a felelősséget, majd 400 körül és különösen a pelagiánus vita során radikalizálja a kegyelem szükségességét. A predestináció ennek a kegyelemtannak következménye, nem egy hideg, mennyei könyvelési trükk.
Az is igaz, hogy Ágostonnál megjelenik a bukott emberiségből kiválasztottak gondolata, és hogy ennek sokak számára súlyosan problematikus következményei vannak. De ebből az általad rajzolt torzkép lesz: Isten csak „angyalpótlásra” használ pár embert, a többséget meg eleve szemétre dobja. Ez nem Ágoston tisztességes ismertetése, hanem a legsötétebb mondatok publicisztikai átfestése.
12. A „görög keresztények” sem az általad rajzolt rózsaszín univerzalista társaság
Azt sugallod, hogy a görög kereszténység nagyjából ezt tanította: Isten az egész kozmoszt automatikusan megmenti, Origenész harmonikus víziója az igazi kereszténység, Ágoston pedig a latin sötétség. Ez olyan, mint amikor valaki egy ikonból kivág egy arany hátterű darabot, és azt mondja: íme, az egész keleti teológia.
Origenész apokatatasztaszisz-gondolata valóban létezett, és valóban nagy ívű, kozmikus reményvilágot hordozott. De nem azonos „a görög keresztények” egészével. A keleti atyák között is van ítélet, pokol, aszkézis, eretnekellenes keménység, egyházi fegyelem, birodalmi egyházpolitika. Aranyszájú Szent János például nem éppen egy modern valláspluralista teadélután házigazdája volt. A keleti kereszténység sem az általad elképzelt puha kozmikus wellness.
A katolikus tanítás pedig nem tagadja, hogy Isten minden embert üdvözíteni akar, és Krisztus megváltása objektíve egyetemes értékű. Ágoston kegyelemtana ezzel feszültségben állhat, különösen késői formáiban; de ebből nem következik, hogy a katolikus Nyugat valamiféle manicheus antihumanizmus volna. Ez a szokásos hamis ellentét: „Kelet: szeretet; Nyugat: jog és kínzókamra.” Szép plakát, rossz történelem.
13. Az „Evangéliumnak sem hinnék, ha az Egyház tekintélye nem indítana” mondatot is félreolvasod
Ágoston híres mondata — hogy nem hinne az Evangéliumnak, ha a katolikus Egyház tekintélye nem indítaná — nem „legmélyebb szellemi bizonytalanság” beismerése. Ez az antimanicheus vitában elhangzó ismeretelméleti érv. Ágoston azt mondja: az Evangélium könyvét, kánonját, tekintélyét nem magánlátomásból kapod, hanem az Egyház tanúságán keresztül. Magyarul: mielőtt nagy hangon lobogtatnád az Evangéliumot az Egyház ellen, vedd észre, hogy magát az Evangéliumot is az Egyház történeti tanúságán át kaptad.
Ez különösen pikáns nálad, mert ex-jehovista és jelenleg felekezeti roncsmezőn bolyongó szövegként éppen azt a kanonikus Bibliát használod az Egyház ellen, amelynek kánoni tekintélyét nem az Őrtorony, nem Arius, nem Nestorius és nem valami henoteista barkácsműhely adta, hanem az apostoli Egyház hagyománya. Ágoston mondata itt nem bizonytalanság, hanem pofon a szubjektivista biblicizmusnak.
14. A laikusokról, „eszközökről” és „rabszolgákról” szóló rész szép nagy retorikai lufi
Azt írod, hogy későbbi képek szerint az egyházi tekintélyek a magasban trónolnak, alattuk a laikusok, akik „eszközök”, és hogy a 13–14. századi kanonisták röghöz kötött rabszolgáknak nézték a laikusokat — „mindez igazi ágostoni teológia”. Ez a bekezdés körülbelül úgy működik, mint egy rosszul megrakott szekér: minden van rajta, csak tengely nincs.
Először is, ha 13–14. századi kanonistákról beszélsz, akkor ne mondd rá automatikusan, hogy „pontosan ágostoni negyedik század”. A 13. század kánonjoga nem Ágoston tollából csöpögött ki készen. Másodszor, az Egyház katolikus önértelmezésében a laikus nem rabszolga, hanem Krisztus testének tagja. Hogy a történelemben volt klerikalizmus, visszaélés, társadalmi hierarchia, rendi gondolkodás? Természetesen volt. De ebből egyenes vonalat húzni Ágostonig: ez megint a „mindent bele a zsákba” módszer.
A te szövegedben a történeti különbségek olyan sorsra jutnak, mint a porcelán a bikaviadalon: néhány lendületes mozdulat után már csak csörömpölést hallani.
15. Ágoston és a zsidók: nem modern filosemita, de nem is a máglyák közvetlen atyja
A linked szövege Ágostont a zsidók iránti gyűlölettel és a későbbi zsidóellenes erőszakkal is összefüggésbe hozza. Itt megint van valós probléma és súlyos torzítás. Ágoston természetesen a késő antik keresztény „zsidók elleni” vitairodalom világában állt. Nem modern pluralista szerző, nem 20. századi vallásközi párbeszédet folytató professzor. A zsidóság teológiai helyzetéről keményen és superszessionista módon gondolkodott.
De a történeti képhez az is hozzátartozik, hogy Ágoston „tanú-nép” felfogása sok esetben éppen azt jelentette: a zsidókat nem kell kiirtani, mert puszta fennmaradásukkal is tanúsítják a Szentírás történeti hitelességét és az Egyház érvelésének hátterét. Ez a felfogás mai szemmel nem kielégítő, mert teológiailag alárendelt helyzetbe teszi a zsidóságot. De nem azonos a zsidók máglyára küldésével. Az ilyen különbségek nem érdeklik a pamfletírót, de érdeklik a történészt.
16. A „politikai augustinizmus” címke nem azt jelenti, hogy Ágoston minden későbbi visszaélés szerzője
A „politikai augustinizmus” létező fogalom, de veszélyes gumiszó is. Jelentheti azt, hogy későbbi korok Ágoston tekintélyével gondolták el az állam és Egyház viszonyát, a keresztény császár feladatát, a világi hatalom vallási szerepét. De nem jelenti azt, hogy minden középkori állam-egyház összefonódás, minden kánonjogi szigor, minden inkvizíciós visszaélés közvetlenül Ágoston személyes tanítása.
Loetscher régebbi, de fontos tanulmánya is világosan jelzi, hogy Ágoston valóban erősen gondolta a keresztény uralkodó vallási kötelességét, és a donatista írásokban látható legjobban, milyen messzire vitte ezt. Ez kritikus pont. De még ez sem jogosít fel arra, hogy Ágostont egy mozdulattal a középkori államegyházi erőszak főmérnökévé tedd.
A történelemben a recepció és az eredeti tanítás nem ugyanaz. Ha későbbi emberek egy szerzőből kiemelnek, felerősítenek, torzítanak, intézményesítenek, akkor a szerző felelőssége valós kérdés, de nem azonos a későbbi intézmény összes tettének személyes bűnével. Ezt hívják történeti gondolkodásnak. Próbáld ki, kevésbé csillog, de jobban tart.
17. Még az újabb kutatás sem azt mondja, hogy „Ágoston = inkvizíció”
Debusschere friss tanulmánya kifejezetten elismeri, hogy Ágostont gyakran nevezték a vallási kényszer atyjának vagy az inkvizíció első teoretikusának. Nem tagadja a botrányos kérdést. De éppen azt vizsgálja, hogy Ágoston egyszerre tartott fenn lelkiismereti szabadsággal kapcsolatos elemeket és adott szerepet az állami erőnek. A tanulmány tézise szerint Ágoston nem egyszerűen „igazolta” az állami erőszakot, hanem a már létező állami vallási kényszerítésre a keresztény szeretet és atyai fegyelem korlátait akarta rátenni.
Ez nem teljes felmentés. De szétveri a te lapos mondatodat, hogy „ő adott szellemi fegyvertárat a kínzóeszközökhöz”. A történeti Ágoston egyszerre problémás és mérséklő; egyszerre kényszerpárti és halálbüntetés-ellenes; egyszerre késő antik ember és nagy teológus; egyszerre veszélyesen paternalista és a maga korában bizonyos brutalitásokat korlátozni akaró püspök. Ez a valóság. Tudom, bosszantó, mert nem fér fel egy antikatolikus plakátra.
18. A „máglyák lángoló eretnekekkel és zsidókkal” képe nem cáfolat, hanem színházi füstgép
A szöveged vége igazi nagyoperai zárókép: fenn püspökök, lenn laikusok, máglyák, lángoló eretnekek és zsidók. Drámai, csak éppen történelmileg túl sok korszakot, intézményt és jelenséget gyúr egyetlen látomássá.
Ha a máglyákról beszélsz, akkor beszélj konkrétan: melyik század, melyik jogszabály, melyik hatóság, melyik eljárási forma, melyik teológiai indoklás, melyik politikai helyzet? Az 5. századi Észak-Afrika donatista ügye nem azonos a 13. századi dél-francia katharok elleni fellépéssel, nem azonos az 1252 utáni kínvallatási szabályokkal, nem azonos a 15. századi spanyol converso-problémával, és nem azonos a kora újkori állami konfesszionalizálással.
Ezért mondom: a képed nem történeti freskó, hanem politikai karikatúra. A karikatúra néha találó lehet, de te itt már akkora orrot rajzolsz Ágostonra, hogy eltakarod vele az egész 5–15. századot.
19. Mit lehet jogosan mondani Ágoston ellen?
Jogosan mondhatod, hogy Ágoston késői donatista-politikája súlyosan problematikus. Jogos mondani, hogy a compelle intrare értelmezése veszélyes lett. Jogos mondani, hogy a „szeretetből kényszeríteni” gondolat később rettenetes alkalmazásoknak adott nyelvet. Jogos mondani, hogy Ágoston nem modern vallásszabadság-párti gondolkodó. Jogos mondani, hogy kényszerítéselmélete a keresztény politikai teológia egyik legsötétebb árnyékot vető fejezete.
De nem jogos azt mondani, hogy ő „kiadta az utasítást a kínzásukra”. Nem jogos azt mondani, hogy 1298-ban VIII. Bonifác szentté avatta. Nem jogos azt mondani, hogy a katolikus kereszténység „manicheus rákbetegsége” belőle fakad. Nem jogos minden későbbi inkvizíciós máglyát az ő személyes számlájára írni. Nem jogos a halálbüntetés elleni közbenjárását cinikus ál-mérséklésnek nevezni bizonyíték nélkül. Nem jogos Origenészből és „a görögökből” egy idealizált ellenkereszténységet gyártani, majd azzal pofozni a latin Nyugatot.
20. A végső mérleg: Ágoston nem hóhér, hanem kellemetlenül nagy formátumú, vitatható, de nem karikatúrázható egyházatya
Te egy olyan Ágostont támadsz, akit magadnak faragtál Deschner, Báthori és néhány indulatos címke fűrészporából. Ez az Ágoston természetesen könnyen legyőzhető, mert papírból van. A valódi Ágoston nehezebb ellenfél. Ő tényleg elfogadta a kényszert. Tényleg veszélyes precedenst adott. Tényleg vitatható az antropológiája, kegyelemtana, egyházpolitikai gyakorlata. De ő nem az a cinikus kínzómester, akit a szöveged el akar adni.
A katolikus válasz nem az, hogy Ágoston minden mondata problémátlan. Nem az. A katolikus válasz az, hogy a történelmet ne cseréld le indulati kollázsra. Ágoston kényszerítéselméletét lehet bírálni, de nem lehet hazugságokkal fölpumpálni. Lehet kimondani, hogy a compelle intrare később káros hatástörténettel bírt; de nem lehet ebből közvetlenül kínzókamrát és máglyát gyártani a 408-as hippói püspöki levélből.
Ha pontosan akarsz fogalmazni, ezt mondd: Ágoston a donatista vitában fokozatosan elfogadta az állami kényszer bizonyos, javító célúnak tekintett formáit; ezt bibliai és lelkipásztori érvekkel, különösen Lukács 14,23 alapján igazolta; ezzel a későbbi vallási kényszer egyik fontos patrisztikus hivatkozási pontjává vált; ugyanakkor ellenezte a halálbüntetést és a megtorló vérontást, nem dolgozott ki inkvizíciós eljárásrendet, és nem azonosítható a középkori vagy kora újkori inkvizíció intézményes gyakorlatával.
Ez a mondat kevésbé sistereg, mint Deschner, de van egy előnye: igaz.
1. A „DE” nagybetűje nem változtatja meg a szövegösszefüggést
Azzal kezded: „DE, a felsorolásból pontosan az derül ki...” Nem, nem derül ki. A nagybetű nem exegézis. Attól, hogy a „DE”-t odacsapod az asztalra, mint valami prófétai kalapácsot, a mondat szerkezete még nem fog a te képromboló rendszeredhez igazodni.
A 3Mózes 26,1 nem úgy beszél, hogy van egy „bálvány” nevű tiltott kategória, aztán mellette három teljesen semleges tárgykategória — faragott kép, oszlop, kőszobor —, amelyeknek már semmi közük a bálványos kultuszhoz, de Isten mégis minden vallási vagy tiszteleti használatukat megtiltja. A szöveg a bálványos kultusz tárgyi formáit sorolja: bálvány, faragott kultuszkép, kultikus oszlop, kőből készült kultuszalakzat. A célmondat — „hogy meghajoljatok előtte” — nem általános művészeti vagy emlékezeti használatról beszél, hanem bálványos meghajlásról.
Te a felsorolást úgy kezeled, mintha a „bálvány” szó csak az első elemre ragadna rá, a többi pedig minden elképzelhető képmásra, szoborra, oszlopra és tárgyra vonatkozna. Ez nyelvtani ugródeszka, amelyről nagy lendülettel beleugrasz a saját következtetésedbe. Csakhogy a víz nincs ott. A felsorolás egy tilalmi mezőt alkot: bálványkultuszra készített tárgyak tilalmát.
2. Ha Isten „csak bálványról akart volna beszélni, csak arról beszélt volna” — ez gyenge érv, mert a törvényi felsorolások éppen részleteznek
Azt mondod: ha Isten csak bálványról akart volna beszélni, akkor csak arról beszélt volna. Ez elsőre csinos kis mondat, de törvényszövegként primitív olvasat. A törvény gyakran általános kategóriát és annak konkrét formáit együtt sorolja, éppen azért, hogy a tilalmat ne lehessen kijátszani.
Ha egy törvény azt mondja: „ne készíts hamis pénzt, se hamis bankjegyet, se hamis érmét, se hamis pecsétet”, abból nem következik, hogy a bankjegy, érme és pecsét minden formája tilos. A hamisító rendeltetésű tárgyakról beszél. Ha azt mondja: „ne tarts fegyvert, se pisztolyt, se géppisztolyt, se robbanóeszközt bűncselekmény céljára”, abból nem következik, hogy minden konyhakés vagy sporteszköz is ugyanabba a tilalomba esik. A felsorolás a tiltott rendeltetés körében mozog.
Ugyanez történik itt. A „bálvány”, „faragott kép”, „oszlop”, „kőszobor” nem négy egymástól független világ, hanem a bálványos kultusztárgyak részletező felsorolása. Isten nem azért részletez, hogy minden szent jelet megsemmisítsen, hanem azért, hogy Izrael ne állítson fel semmiféle pogány kultusztárgyat, amely előtt bálványos hódolatot végez.
3. A 2Mózes 20-at sem olvashatod úgy, mintha a „ne legyenek más isteneid” nem létezne
A 2Mózes 20-ból kiemeled: „Ne készíts faragott képet, és semmiféle képmást arról, ami fenn van az égen, vagy lenn a földön...” Aztán hozzáteszed: „ne hajolj meg előttük, és ne szolgáld őket.” Csakhogy a szöveg közvetlen összefüggése: „Ne legyenek más isteneid rajtam kívül.” Ez nem mellékes keretdísz, hanem az egész tilalom kulcsa.
A parancs nem azt mondja, hogy semmilyen ábrázolás, semmilyen szent jel, semmilyen tanító kép, semmilyen emlékeztető tárgy, semmilyen liturgikus eszköz nem létezhet. Ha így volna, akkor a kerubok, a frigyláda, a templomi képi díszítés, a szent tárgyak és a rézkígyó eredeti isteni rendelése mind érthetetlen volna. A parancs azt tiltja, hogy az ember teremtményi képmást készítsen kultikus istenpótléknak, és azt szolgálja a Teremtő helyett.
Te úgy olvasod a 2Mózes 20-at, mintha a képmás tilalma abszolút, minden ábrázolásra kiterjedő tilalom volna, de közben kénytelen vagy elismerni, hogy Isten maga parancsolt képi formákat a szent sátorhoz és templomi rendhez. Akkor tehát nem a puszta képmás a bűn. A bűn a bálványos rendeltetés. És itt omlik össze a te egész, nagybetűkkel kifestett vádiratod.
4. A „proszküneo” és „latreuó” szavakat nem lehet bálványriasztóként használni
A szövegbe beszúrod: „meghajoljatok, proszküneó”, „szolgáld, latreuó”. Mintha a görög szavak puszta emlegetése eldöntené a kérdést. Nem dönti el. A „proszküneo” jelölhet vallási hódolatot, de nem minden esetben isteni imádást. Lehet tiszteleti leborulás, udvari hódolat, alázatos gesztus, király vagy magasabb rangú személy előtti meghajlás is. Te magad is elismerted korábban, hogy nem minden meghajlás bálványimádás.
A „latreuó” valóban kultikus szolgálatot jelent. De a katolikus Egyház nem képeknek ad latreiát. Nem a szobroknak mutat be áldozatot. Nem a feszületnek mint fadarabnak szolgál. Nem a rózsafüzérnek könyörög mint teremtő hatalomnak. Nem az éremtől várja az üdvösséget. A katolikus tanítás szerint az isteni imádás egyedül Istent illeti.
Te azonban minden külső gesztust automatikusan beletolsz a tiltott „proszküneo-latreuó” kategóriába. Ez olyan, mintha valaki minden kézmozdulatot ütésnek nevezne, mert az ütés is kézmozdulat. A külső forma önmagában nem dönti el a cselekmény erkölcsi és teológiai természetét. A címzett, a szándék, a rendeltetés és a tanítás dönti el.
5. Pál a Római levélben nem a keresztény szentképet ítéli el, hanem a Teremtő lecserélését teremtményre
A Római levél első fejezetére hivatkozol, külön kiemelve: „felcserélték” és „mulandó emberek, madarak, négylábú állatok, csúszómászók képmásával.” Itt végre megjelenik a kulcsszó, amelyet mintha nem is akarnál megérteni: felcserélték. Pál nem azt mondja, hogy minden emberábrázolás, minden állatábrázolás, minden képi jel önmagában bálvány. Azt mondja, hogy az emberek Isten dicsőségét teremtményi képmásokkal cserélték fel.
Ez a bálványimádás lényege: a Teremtő dicsőségének lecserélése teremtményre. A katolikus képtiszteletben ez nem történik meg. A katolikus nem cseréli fel Istent Mária képére, Szent Péter szobrára, egy vértanú ereklyéjére vagy egy feszületre. Nem mondja: „ez a tárgy az én istenem.” Nem tulajdonít neki teremtő hatalmat. Nem tőle várja az üdvösséget. A kép jel, nem pótlék.
Pál pontosan azt ítéli el, amit a katolikus Egyház is elítél: a teremtmény imádását a Teremtő helyett. Te viszont Pált úgy használod, mintha ő minden keresztény képi emlékeztetést és viszonylagos tiszteletet betiltott volna. Ez nem Pál exegézise, hanem Pál antikatolikus plakáttá lapítása.
6. A Róma 1-ben szereplő „emberek képmása” nem teszi bálvánnyá a szentek képeit
Azt akarod kihozni Pál szavaiból, hogy mivel Pál említi a mulandó emberek képmását, ezért a szentek képei előtt minden tisztelet bálványimádás. Csakhogy Pál nem portrét, nem emléket, nem tanítóképet, nem vértanúi példát, nem szentek közösségét ítéli el, hanem a pogány istencserét.
A katolikus szentkép nem azt mondja: „ez az ember Isten helyére lép.” Azt mondja: „Isten kegyelme ebben az emberben győzött.” A szent tisztelete nem Isten helyett jár neki, hanem Isten miatt. A szentben nem önálló istenséget tisztelünk, hanem Krisztus kegyelmének gyümölcsét. Ha ezt nem tudod megkülönböztetni, akkor nem Pált érted jobban, hanem a teremtmény és a részesedő szentség katolikus fogalmát nem akarod megérteni.
A kép itt nem a Teremtő dicsőségének lecserélése, hanem a Teremtő kegyelmének tanúsága. A kettő között akkora a különbség, mint aranyborjú és apostolkép között. Te mégis egy kalap alá dobod őket, mert a kalapodra már ráírtad: „minden kép bálvány”.
7. A „háromarcú bálványisten” megint egy rossz ikonográfiai példából gyártott dogmatikai vádirat
Újra előrángatod a „háromarcú bálványisten” vádját, mintha a katolikus hit egész története egy háromfejű római rémkép körül forgott volna. Ez történetileg és teológiailag is torz. Voltak valóban problematikus háromarcú Szentháromság-ábrázolások. Ezeket lehet bírálni, sőt helyesen is lehet bírálni, mert könnyen félreérthetőek. De ebből nem következik, hogy a Szentháromság dogmája ilyen képekből született, vagy hogy a katolikusok egy háromarcú tárgyistent imádnak.
A Szentháromság dogmája nem képi találmány, hanem az apostoli kinyilatkoztatás védelme: az Atya Isten, a Fiú valóságos Isten, a Szentlélek valóságos Isten, és mégis egy Isten van. A rossz kép nem forrása a dogmának. Legfeljebb ügyetlen, kifogásolható ábrázolási kísérlet. Az ikonográfiai hiba nem dogmatikai eredet.
Te úgy teszel, mintha találtál volna egy rossz rajzot egy régi könyv szélén, és ezzel megcáfoltad volna János evangéliumát, Pál krisztológiáját, a keresztségi hitvallást és az Egyház teljes szentháromságos hitét. Ez nem érv, hanem vallási karikatúravadaszat.
8. A „Róma császárai hozták létre Sátán egyházát” kijelentés nem történeti bizonyítás, hanem démonizáló szónoklat
Azt írod, hogy a római császárok akaratából létrejött „Sátán emberiséget megnyomorító, embergyilkos egyháza”. Ez már nem érvelés, hanem átokbeszéd. Nagyon hangos, nagyon sötét, nagyon drámai — csak éppen nem bizonyít semmit. A császári beavatkozás történeti tény lehet bizonyos korszakokban; az állam és Egyház összefonódásának visszásságairól lehet és kell is beszélni. De ebből nem következik, hogy az Egyház Sátán egyháza.
Ha emberi bűnök, politikai visszaélések, erőszakos intézkedések, rossz döntések történtek, azokat bűnként lehet és kell megnevezni. De a bűnös emberek és bűnös korszakok nem teszik semmissé az apostoli hitet. Dávid bűnei nem cáfolják Izrael Istenét. Péter tagadása nem cáfolja Krisztust. A korinthusi botrányok nem cáfolják Pál evangéliumát. Egyházi bűnök nem cáfolják a Szentháromságot, az Eucharisztiát vagy a szentek tiszteletének helyes értelmét.
A „Sátán egyháza” címke nálad retorikai bunkósbot. De a bunkósbot nem szike. Lehet vele nagyot csapni, csak közben semmit nem tisztáz.
9. A „birodalmi szinten kiterjesztett képtisztelet” vádad összemossa a történelmi fejlődést, a visszaélést és a dogmát
Azt állítod, hogy a római vezetés birodalmi szinten kiterjesztette a képek, szobrok és tárgyak tiszteletét és szolgálatát. Ezzel megint mindent egyetlen sötét üstbe dobsz: keresztény művészet, liturgikus tárgyak, szentek tisztelete, császári politika, népi áhítat, képi visszaélések, dogmatikai tanítás — mindből egyetlen massza lesz nálad: „bálványkultusz”.
A keresztény képhasználat történetileg fejlődött. Voltak korai szimbólumok, bibliai jelenetek, Krisztus-ábrázolások, vértanúi emlékek, ikonok, liturgikus tárgyak. Voltak viták és visszaélések is. De a katolikus tanítás alapelve nem az, hogy a tárgyat istenként kell szolgálni, hanem az, hogy a kép tisztelete az ábrázoltra irányul, az isteni imádás pedig egyedül Istent illeti.
Te ezt nem cáfolod, csak „birodalmi bálványkultusznak” nevezed. A történelmi hangerő nem helyettesíti a fogalmi bizonyítást.
10. A „képekhez könyörgött, azoknak áldozott” állításod a katolikus gyakorlat hamis leírása
Azt írod, hogy az Egyház olyan képek, szobrok, tárgyak sorozatgyártásába kezdett, amelyekhez könyörgött, amelyeknek áldozott. Ez egyszerűen hamis a katolikus tanítás szerint. A katolikus nem a képhez mint tárgyhoz könyörög. A szentkép előtt Istenhez imádkozik, vagy a szent közbenjárását kéri. A tárgy nem hallgató istenség, nem kegyelemforrás, nem bűnbocsátó hatalom.
Az áldozat pedig még világosabb: a katolikus szentmise nem képeknek, szobroknak, ereklyéknek vagy kegytárgyaknak bemutatott áldozat. Az Eucharisztia áldozati jellege Krisztus egyetlen keresztáldozatának szentségi jelenvalóságához kötődik, és az Atyának irányul. Nem a képnek. Nem a szobornak. Nem a feszület anyagának. Nem a szenteknek mint isteneknek.
Ha valaki azt mondja: „a katolikusok képeknek áldoznak”, akkor vagy nem érti a katolikus misét, vagy érti, de karikatúrát készít belőle. Te most az utóbbihoz nagyon közel táncolsz.
11. A „démonok asztala” Pálnál pogány áldozati közösséget jelent, nem katolikus oltárt
Azt írod, hogy a tárgyakat a „démonok asztalára” helyezték. Ez pálos kifejezéssel való hadonászás. Pálnál a démonok asztala a pogány áldozati közösségre vonatkozik, ahol az áldozat valóban hamis istenek, démoni kultuszok rendjébe tartozik. Ezt átvinni a katolikus oltárra úgy, hogy előtte nem bizonyítottad a katolikus mise pogány áldozati voltát, megint körkörös vád.
A katolikus oltár Krisztus áldozatához kapcsolódik. Nem démonokhoz. A szentmise nem pogány lakoma, nem bálványáldozat, nem képeknek bemutatott kultusz. Ha azt akarod állítani, hogy mégis az, akkor nem elég kimondani: „démonok asztala”. Bizonyítani kellene, hogy a katolikus áldozat címzettje nem Isten, hanem démon. Ezt nem tudod bizonyítani, ezért címkézel.
Ez a módszer olyan, mintha valaki a zsinagógát Baál-templomnak nevezné, mert nem tetszik neki a liturgia. Nagy sértés, nulla bizonyítás.
12. A „képek és tárgyak szolgálata” vádad ott bukik el, hogy nem különböztetsz szolgáló jel és kultikus végpont között
A legmélyebb hibád továbbra is ugyanaz: nem tudod vagy nem akarod megkülönböztetni a szolgáló jelet a kultikus végponttól. A katolikus kép szolgálja az imádságot, de nem neki szolgálnak istenként. A feszület segíti Krisztus keresztáldozatának szemlélését, de nem fadarabként kap latreiát. Az ikon az ábrázoltra irányít, de nem az anyag kapja az imádást. Az ereklye a szent testi történetének tanúja, de nem önálló isteni hatalom.
A bálvány ezzel szemben végpont. A bálvány azt mondja: „itt van a te istened.” A keresztény szent jel azt mondja: „tekints arra, akire mutatok.” A bálvány elzár Istentől. A szent jel Istenre irányít. A bálvány helyettesít. A kép emlékeztet. Ez a különbség. Te ezt a különbséget mindig kikerülöd, mert ha elfogadnád, összeomlana a vádad.
A jel nem bálvány csak azért, mert látható, megcsókolható, tömjénezhető vagy előtte térdelni lehet. A kérdés az: benne áll meg-e a vallási cselekmény, vagy általa továbbmegy az ábrázoltra, végső soron Istenre? A katolikus válasz világos: továbbmegy. A te válaszod: nem érdekel, mert tárgy. Ez nem teológia, hanem anyagpánik.
13. Zárás: nem Mózes és Pál ellen beszélünk, hanem a te túlterjesztett, képromboló olvasatod ellen
Összefoglalva: a 3Mózes 26,1 felsorolása nem általános képtilalom, hanem a bálványos kultusztárgyak tilalma. A 2Mózes 20 a más istenek és kultikus istenpótlékok tilalma, nem minden szent jelé. A Római levél 1 a Teremtő dicsőségének teremtményi képmással való felcserélését ítéli el, nem a keresztény szentképet, amely Istenre és az ő kegyelmére mutat.
A háromarcú Szentháromság-ábrázolások problémás volta nem cáfolja a Szentháromság dogmáját. A császári történelem bűnei és zavarai nem bizonyítják, hogy az Egyház Sátán egyháza. A „démonok asztala” kifejezés nem alkalmazható a katolikus oltárra puszta indulati címkézéssel. A katolikus Egyház nem képeknek áldoz, nem szobroknak könyörög, nem tárgyakat imád, hanem Istent imádja, Krisztust hirdeti, és a képeket jelekként használja.
Te pedig továbbra is ugyanazt csinálod: felsorolásból általános tilalmat gyártasz, jelből bálványt, szentképből démonkaput, liturgiából pogány áldozatot, Egyházból sátáni intézményt. Ez nem a Szentírás féltő tisztelete, hanem antikatolikus vádirat, amely Mózest és Pált tanúnak idézi, de közben nem engedi őket a saját teljes összefüggésükben megszólalni.
A 3Mózes 26,1 felsorolása nem úgy működik, hogy van egy kategória: „bálvány”, aztán van három másik, ettől teljesen független, semleges kategória: „faragott kép”, „oszlop”, „kőszobor”, és Isten mindegyik előtt minden elképzelhető tiszteleti gesztust tilt."
DE, a felsorolásból pontosan az derül ki, hogy a bálványon kivül egyéb képmások, sőt oszlopok előtt is megtiltotta Mózes Istene a meghajlást. Hacsak bálványról akart volna beszélni, akkor csak arról beszélt volna.
Hogy a 3. Mózes 26 1-ben feljegyzett Szava szerint.
Mellesleg a 2. Mózes 20. fejezetében is egyértelművé tette, hogy bármilyen képmást akár égiekről, akár földiekről készültek azok tilos meghajolni(proszküneo), és tilos azoknak szolgálni(latreuo)
3. Mózes 26:3. Mózes 26:1 Ne csináljatok magatoknak bálványokat, se faragott képet, se oszlopot ne emeljetek magatoknak, se kőszobrokat ne állítsatok fel a ti földeteken, hogy meghajoljatok(proszküneo) előtte, mert én vagyok az Úr, a ti Istenetek.
2. Mózes 20: 4 Ne készíts magadnak faragott képet, és semmiféleképmást arról, amifenn van az égen,vagy lenn a földön,vagy a föld alatt,a vizekben!
5 Ne hajolj meg előttük(proszküneo), és ne szolgáld(latreuó) őket, mert én, az Úr, a te Istened erős és féltékeny vagyok, és az atyák vétkét megtorlom gyermekeiken, és azok harmadik és negyedik nemzedékén, akik gyűlölnek engem!
Rómaiakhoz 1:. 21 Mert bár az Istent megismerték, mindazáltal nem mint Istent dicsőítették Őt, sem néki hálákat nem adtak, hanem az ő okoskodásaikban hiábavalókká lettek, és az ő balgatag szívük megsötétedett. 22 Magukat bölcseknek vallván, balgatagokká lettek; 23 És az korszakok Istenének dicsőségét felcseréltéka mulandó embereknek és madaraknak és négylábú állatoknak és csúszómászó állatoknak képmásával.
A Róma főpapja által vezetett egyház a római császárok akaratából létrehozta Sátán egmberiséget megnyomorító, ember gyilkos egyházát és amelyben a képek szobrok, tárgyak tiszteletét és az azoknak való szolgálatot birodalmi szinten kiterjesztette, ezzel is igazolva, hogy szembefordult Mózes Istenével,és szándékosan oléyan képel szobrok tárgyak sorozatgyártásába kezdett,amelyek előtt meghajolt,leborult, amelyekhez könyörgött , amelyeknek áldozott, miután a démonok asztalára helyzte el azokat.
1. Megint ugyanaz a nyelvtani bűvészmutatvány: a felsorolásból általános képtilalmat akarsz gyártani
Azt állítod, hogy Isten „nem véletlenül választotta külön” a bálványféle képmásokat a többi képmástól, és ebből azt vezeted le, hogy nemcsak bálványok, hanem minden más képmás előtti meghajlás is tilos. Ez első hallásra ügyesnek tűnhet, de valójában ugyanaz a régi szövegollózás, csak most színes filctollal körberajzolva.
A 3Mózes 26,1 felsorolása nem úgy működik, hogy van egy kategória: „bálvány”, aztán van három másik, ettől teljesen független, semleges kategória: „faragott kép”, „oszlop”, „kőszobor”, és Isten mindegyik előtt minden elképzelhető tiszteleti gesztust tilt. A szöveg a pogány bálványkultusz tárgyait sorolja fel többféle alakban: bálvány, faragott kultuszkép, kultikus oszlop, kőből készült kultusztárgy. A cél is ezt mutatja: „hogy meghajoljatok előtte”. Ez nem semleges műtárgyak, történeti emlékművek, tanítóképek vagy keresztény szent jelek tilalma, hanem bálványos rendeltetésű tárgyak tilalma.
Te azonban úgy olvasod, mintha a mondatban a „bálvány” szó csak az első elemre vonatkozna, a többi pedig már bármilyen képmás volna. Ez a hiba. A felsorolás nem általános képtárgy-katalógus, hanem bálványkultusz-katalógus. A szöveg nem azt mondja: „semmit ne ábrázoljatok, ami előtt valaki tiszteletből megállhat”; hanem azt: ne készítsetek bálványos célú kultusztárgyakat, hogy azok előtt meghajoljatok. Ez óriási különbség. A te érvelésed pedig pontosan ezen a különbségen csúszik el, mint részeg korcsolyás a befagyott Tiberisen.
2. A „se” kötőszó nem bizonyít általános képtilalmat
Nagy nyomatékkal kiemeled a „se” szót: se faragott kép, se oszlop, se kőszobor. Mintha a magyar kötőszó önmagában ledöntené a katolikus képtisztelet egész teológiáját. Csakhogy a „se” csak a felsorolás elemeit kapcsolja össze; nem mondja meg, hogy ezek a tárgyak semleges képek-e vagy bálványos kultusztárgyak. Ezt az összefüggés mondja meg. Az összefüggés pedig világos: bálványokról és bálványos meghajlásról van szó.
Ha valaki azt mondja: „ne tarts a házadban mérget, se arzént, se ciánt, se patkánymérget, hogy meg ne mérgezd magad”, abból nem következik, hogy minden fehér por, minden tabletta és minden konyhai só tiltott. A felsorolás a mérgező rendeltetésű anyagok világában mozog. Ugyanígy a 3Mózes 26,1 felsorolása is a bálványos kultusztárgyak világában mozog. Te viszont úgy teszel, mintha a „faragott kép” kifejezés automatikusan minden képi jelre vonatkozna, Krisztus keresztjétől kezdve egy evangéliumi jelenet ábrázolásáig.
Ez a módszer nem szigorú bibliaértelmezés, hanem fogalmi durungolás. Mindent ugyanabba a zsákba dobsz: aranyborjú, pogány oszlop, Krisztus-ikon, szentkép, feszület, ereklyetartó, háromarcú képi visszaélés, minden megy egyetlen zsákba, ráírod, hogy „bálvány”, és kész. Csakhogy a Biblia nem ilyen lomtár-logikával működik.
3. Ha minden emberábrázolás előtti tiszteleti gesztus tilos volna, akkor a megtestesülés keresztény következményeit is letagadnád
A Római levélre hivatkozva kiemeled, hogy Pál említi a „mulandó emberek” képmását. Ebből azt akarod kihozni, hogy embereket ábrázoló képmásokat is tilos meghajolva, leborulva tisztelni. De Pál nem arról beszél, hogy bármilyen emberábrázolás vagy bármilyen emberi emlékkép előtti tiszteleti gesztus bűn. Pál arról beszél, hogy a pogány emberiség felcserélte az örökkévaló Isten dicsőségét teremtményi képmásokkal. A kulcsszó: felcserélte.
Ez nem a katolikus szentkép helyzete. A katolikus hívő nem cseréli fel Istent Szent Péter, Szent Pál, Mária vagy valamely vértanú képével. Nem mondja: „ez a kép az én istenem.” Nem tulajdonít a képnek teremtő hatalmat. Nem neki mutat be áldozatot mint végső címzettnek. A kép emlékeztet, tanít, irányít, a szent példájára és Isten kegyelmére mutat. Pálnál a bűn az, hogy a teremtmény képmása a Teremtő dicsőségének helyére lép. A katolikus képtiszteletben éppen ez nem történik meg.
Krisztus esetében pedig még súlyosabb a te hibád. Az Ige testté lett. Krisztus valóságos emberi arccal, testtel, kézzel, lábbal, sebekkel jelent meg. Az ő emberi természetének ábrázolása nem ugyanaz, mint a láthatatlan Isten pogány képmásba zárása. Ha ezt nem érted, akkor nem a katolikus képtiszteletet cáfolod, hanem a megtestesülés látható valóságát kezeled úgy, mintha kellemetlen mellékkörülmény volna.
4. Pál nem a katolikus ikon előtt térdelő hívőről beszél, hanem a Teremtő helyett teremtményt istenítő pogányságról
A Római levél első fejezete nem a katolikus templomok leírása. Nem arról szól, hogy egy keresztény ember Krisztus keresztje előtt térdelve Krisztust imádja. Nem arról szól, hogy egy hívő egy szent képe előtt Isten kegyelméért hálát ad. Nem arról szól, hogy a vértanúk emlékét tisztelik. Pál arról beszél, hogy az emberek megismerték Istent, de nem dicsőítették Istenként, hanem teremtményi képmásokkal cserélték fel az ő dicsőségét, és a teremtményt szolgálták a Teremtő helyett.
Ez pontosan az, amit a katolikus Egyház is elítél. A katolikus tanítás szerint teremtményt nem szabad Isten helyére állítani. A képet nem szabad istenként imádni. A szenteket nem szabad isteníteni. A tárgyat nem szabad önálló kegyelemforrásként kezelni. Ha valaki ezt tenné, az katolikus mércével is bűn volna.
Te azonban Pált úgy használod, mintha bármilyen képi keresztény jelhasználatot elítélne. Ez hamis. Pál nem azt mondja, hogy minden ábrázolás bűn, hanem azt, hogy Isten dicsőségének teremtményi képmással való felcserélése bűn. A katolikus szentkép nem felcserélés, hanem utalás. Nem helyettesítés, hanem emlékeztetés. Nem végpont, hanem jel.
5. A „bálványféle” és a „többi képmás” közé húzott szakadékod mesterséges
Azt mondod, Isten külön választotta a bálványféle képmásokat a „többi képmástól”. De a 3Mózes 26,1 szövegében a felsorolt tárgyak nem két erkölcsileg teljesen különböző családba tartoznak, hanem ugyanabba a tilalmi körbe: bálványos célú képmások és kultusztárgyak. A „faragott kép”, „oszlop” és „kőszobor” itt nem semleges múzeumi tárgy, hanem olyan kultikus objektum, amelyet az ember azért állítana, hogy előtte bálványos hódolatot végezzen.
Te viszont a felsorolást szétvágod: az első elem bálvány, a többi „minden más képmás”. Aztán kijelented, hogy Isten minden más képmás előtti meghajlást is tiltott. Ez nyelvtanilag erőltetett, teológiailag durva, bibliai összefüggésében pedig tarthatatlan.
Ha a szöveg valóban minden képmást tiltana, akkor a kerubok és a templomi ábrázolások ellen is szólna. Ha pedig azt mondod, hogy azok kivételek, mert Isten parancsolta őket, akkor máris elismerted: nem a puszta képmás a bűn, hanem a bálványos rendeltetés. Vagyis megint ott vagyunk, ahol a katolikus álláspont állt: a képmás önmagában nem bálvány; bálványos használat teszi azzá. Köszönjük a kerülőutat, csak fölösleges volt.
6. A „háromarcú bálványisten” újra előkerül, de ettől még nem lesz a Szentháromság dogmája képből született bálványkultusz
Megint előhozod a „háromarcú bálványisten” korszakos történetét, mintha a katolikus hit fő profilja valami háromfejű római bálvány imádása lett volna. Ez történeti és teológiai torzítás. Voltak problematikus Szentháromság-ábrázolások, köztük háromarcú formák is. Ezek valóban félrevezetők lehettek, és éppen ezért teológiailag kifogásolhatóvá váltak. De ebből nem következik, hogy a Szentháromság dogmája ezekből született, vagy hogy a katolikus hit lényege egy háromarcú bálvány imádása volna.
A Szentháromság nem három arcú kép, nem háromfejű isten, nem három tagból összerakott bálvány, hanem az egyetlen, oszthatatlan isteni természetben létező három személy: Atya, Fiú és Szentlélek. A rossz vagy félrevezető ábrázolás nem forrása a dogmának, hanem legfeljebb annak ügyetlen képi megjelenítése, amelyet adott esetben bírálni kell.
Te pontosan úgy érvelsz, mintha valaki egy rossz Krisztus-festmény alapján cáfolná Krisztus istenségét, vagy egy ízléstelen templomi szobor alapján tagadná az inkarnációt. Ez komolytalan. A képi visszaélésből nem következik a dogma hamissága. Az ikonográfiai hiba nem dogmatikai eredet.
7. Azt állítod, hogy „csak Róma” ragaszkodott képekhez, de ez történetileg is túlzó
Azt mondod, csak a római főpapok és teológusok ragaszkodtak kezdettől fogva a képek, szobrok, tárgyak tiszteletéhez. Ez egyszerűen nem igaz. A keresztény képhasználat nem pusztán római pápai különcség. A keleti kereszténység ikonhagyománya még erősebben és mélyebben kidolgozta a szentképek teológiáját. A képrombolás elleni nagy küzdelmek jelentős része éppen Keleten zajlott, nem úgy, hogy „Róma magányosan bálványokat toborzott”.
A képtisztelet keresztény védelme nem római bálványipar, hanem a megtestesülésből következő teológiai állítás: mivel az Ige testté lett, az ábrázolásnak van keresztény helye; mivel a szentek Krisztus tagjai, emlékük tisztelhető; mivel a kép tisztelete az ábrázoltra irányul, nem az anyagban végződik.
Te mindezt elintézed azzal, hogy „Róma Főpapja”. Ez retorikai varázsszó nálad, amelynek mindenre ugyanaz a feladata: sötét felhőt rajzolni minden katolikus fogalom fölé. De a történeti valóság nem fér bele ebbe a füstgépbe.
8. Jehova Tanúi elítélése nem teszi igazolttá az elítélést
Azt kérdezed, miért próbálok ebben a topikban képtiszteletre „bűntársakat toborozni”, amikor Jehova Tanúi elítélik a képtiszteletet és a három az egyben istenmodellt. Ez megint fogalmi csúsztatás. Nem „bűntársakat” toborzok, hanem egy hamis vádat cáfolok - konkrét azért, mert ebben a topikban kezdted el ordináré és goromba stílusban a katolicizmust mocskolni, és alpári hangnemben gyalázni. Az, hogy Jehova Tanúi elítélik a katolikus képtiszteletet, nem bizonyítja, hogy igazuk van. Ők sok minden mást is elítélnek, amit az apostoli kereszténység vall: Krisztus teljes istenségét, a Szentháromságot, az Eucharisztia valóságát, az Egyház apostoli folytonosságát.
Az, hogy egy tévedő közösség egy adott ponton szigorúan képromboló, még nem teszi őket bibliai mércévé. Egy tévedés néha eltalálhat egy részletet, de ettől még vizsgálni kell, hogy valóban eltalálta-e. Ebben az esetben nem találta el. Jehova Tanúi a képeket illetően ugyanabba a hibába esnek, amelybe te: nem tudnak különbséget tenni bálványimádás és viszonylagos tisztelet között.
És ami a „három az egyben istenmodellt” illeti: ez megint gúnyos karikatúra, nem a katolikus dogma. A katolikus hit nem három részből összerakott istent vall, hanem egyetlen Istent három személyben. A Jehova Tanúi ezt elutasítják, de éppen ez az egyik fő tévtanításuk. Nem az ő tagadásuk az igazság mércéje.
9. A „proszküneo” és „latreuo” ismételt emlegetése nem segít rajtad, mert a jelentésüket a címzett és a kontextus dönti el
Azt állítod, hogy embereket ábrázoló képmásokat tilos meghajolva, leborulva tisztelni, mert ez „proszküneo”, és tilos könyörgéssel vagy más cselekménnyel szolgálni, mert ez „latreuo”. De a „proszküneo” nem működik automata bálványdetektorként. Lehet hódolat Istennek, lehet udvari tisztelet királynak, lehet meghajlás ember előtt. A mozdulat önmagában nem dönti el, hogy isteni imádásról van-e szó.
A „latreuo” pedig valóban kultikus szolgálatot jelent, de a katolikus Egyház nem képeknek ad latreiát. Nem szobroknak mutat be áldozatot. Nem feszületnek szolgál istenként. Nem ereklyének könyörög mint teremtő hatalomnak. A kép előtt végzett ima nem a képnek mint anyagnak szól. A szent közbenjárásának kérése nem azonos a szent istenítésével. A kép tisztelete az ábrázoltra irányul.
Te úgy kezeled a görög szavakat, mint varázsigéket: kimondod, hogy „proszküneo” és „latreuo”, és máris bűnösnek nyilvánítasz minden katolikus mozdulatot. Csakhogy a nyelv nem varázspálca. A szó jelentése a használatban és a teológiai összefüggésben válik pontosan érthetővé. A katolikus képtisztelet nem latria, és a képekhez kapcsolódó tiszteleti gesztus nem bálványimádó prostráció.
10. A Római levél 1. fejezete nem a szentek tiszteletét tiltja, hanem a teremtmény Teremtő helyére állítását
Pál szövegének lényege nem az, hogy ha valaki emberről készült képet lát, akkor azonnal bálványveszélyben van. A lényeg az, hogy az emberek Isten dicsőségét felcserélték mulandó teremtmények képmásával. Ez a „felcserélés” a bálványimádás magva. Nem emlékezés, nem jelhasználat, nem szentek példájának tisztelete, hanem helyettesítés.
A katolikus szentkép nem cseréli fel Isten dicsőségét a szenttel. Ellenkezőleg: a szentben Isten kegyelmének dicsőségét látja. A szent nem Isten helyett áll, hanem Isten művének tanúja. A szentkép nem azt mondja: „ez a teremtmény a Teremtő helyén áll”, hanem azt: „nézd, mit tett Isten ebben az emberben.” Ez a kettő nem ugyanaz. Aki nem látja a különbséget, az Pált nem érti, csak Pállal hadonászik.
Mária, az apostolok, vértanúk és szentek tisztelete nem a Teremtő lecserélése teremtményre. A katolikus Egyház minden szentet Isten kegyelméből szentnek vall. A szentek dicsősége kölcsönzött, teremtett, részesedő dicsőség. Az imádás egyedül Istené. A tisztelet pedig nem rablás Istentől, hanem Isten művének elismerése.
11. Az „emberábrázolás” körüli érved a szentek és Krisztus között sem tud különbséget tenni
Amikor Pálnál kiemeled az „embereknek képmása” kifejezést, úgy teszel, mintha minden emberábrázolás előtti tiszteleti gesztus azonnal a Római levél által elítélt bűn volna. De Pál nem portréfestészetet, nem történeti emlékezetet, nem szentek példájának tiszteletét, nem Krisztus emberi természetének ábrázolását tiltja. Pál a pogány istencserét ítéli el.
A szentek képei esetében a katolikus tisztelet nem azt jelenti, hogy a szent istenné válik. A szent Isten teremtménye, Krisztus megváltott tagja, a kegyelem győzelmének tanúja. A kép hozzá kapcsolódó tisztelete nem imádás, hanem dulia, vagyis teremtménynek adható tisztelet, amely végső soron Istenre mutat.
Krisztus képe pedig még ennél is mélyebben áll: nem puszta szentképről, hanem a megtestesült Fiú emberi ábrázolásáról van szó. Ha Krisztus valóságos ember, akkor emberi természet szerint ábrázolható. Ha pedig nem ábrázolható, akkor mintha a megtestesülés láthatósága csak ideiglenes zavar lenne a te rendszeredben. Ez az a pont, ahol a képrombolásod krisztológiai szegénysége előbújik a függöny mögül.
12. A „fő profil” vádad történeti karikatúra
Azt állítod, hogy a római egyház „fő profilja” a bálványisten ábrázolása és bálványisten imádása volt. Ez nem történeti állítás, hanem pamflet. A katolikus Egyház fő profilja az apostoli hitvallás, a szentségek, az Eucharisztia, az Ige hirdetése, Krisztus megváltó művének ünneplése, a szentháromságos hit, az erkölcsi élet, a szentek közössége. A képek és szobrok ennek a vallási életnek szolgáló jelei, nem urai.
A „háromarcú bálványisten” emlegetése olyan, mintha valaki az egész kereszténységet egy rossz templomfestményből akarná levezetni. Voltak rossz képi formák. Voltak félrevezető ábrázolások. Ezeket lehet és kell is bírálni. De ebből nem következik, hogy az Egyház Istene bálvány, vagy hogy a Szentháromság dogmája egy képi torzításból származik.
Ez a módszer olyan, mintha valaki egy hamisított bankjegy láttán kijelentené, hogy nincs valódi pénz. A rossz ábrázolás nem cáfolja az igaz dogmát.
13. A képtisztelet nem bűntárs-toborzás, hanem a keresztény megtestesüléshit védelme
Azt kérdezed, miért próbálok „bűntársakat toborozni” a képek és szobrok tiszteletére. Nem bűntársakat toborzok, hanem fogalmi rendet kérek számon. A bálványimádás bűn. A képek helyes, viszonylagos tisztelete nem bűn. Aki a kettőt összemossa, az hamis vádat emel.
A keresztény képtisztelet nem valami mellékes díszítőszokás, hanem összefügg a megtestesüléssel. Az Ige testté lett. A láthatatlan Isten Fia látható emberi természetet vett fel. A keresztény hit ezért nem fél a képtől úgy, mint a pogány bálványtól, mert tudja: a kép nem Isten helyettesítője, hanem az ábrázoltra utaló jel lehet.
Ha valaki képet istenként imád, bűnt követ el. Ha valaki szent jelet Istenre irányító emlékeztetőként használ, nem bűntárs, hanem keresztény ember. A te rendszeredben nincs helye ennek a különbségnek, ezért mindent egy kaptafára húzol. Ez nem prófétai tisztaság, hanem teológiai rövidlátás.
14. Zárás: nem a „bálványféle” és „egyéb képmás” különválasztása ment meg, hanem a helyes rendeltetés megértése
Összefoglalva: a 3Mózes 26,1 nem azt tanítja, hogy minden képmás vagy emberábrázolás előtti minden tiszteleti gesztus bálványimádás. A felsorolás a bálványos rendeltetésű kultusztárgyakat tiltja. A Római levél 1 nem a keresztény szentképet, hanem a Teremtő dicsőségének teremtményi képmással való felcserélését ítéli el. Ez a katolikus képtiszteletben nem történik meg.
A háromarcú Szentháromság-ábrázolások problematikusak lehetnek, de nem ezekből született a Szentháromság dogmája, és nem ezek alkotják a katolikus hit lényegét. Jehova Tanúi képelutasítása nem mérce. Más antikatolikus közösségek vagy vallások tiltakozása nem bizonyíték. A „bűntársakat toborzol” vád pedig csak hangos címke egy el nem döntött vitán.
A katolikus képtisztelet lényege továbbra is ez: a kép nem végpont, hanem jel; nem isten, hanem utalás; nem Teremtő helyére tett teremtmény, hanem az ábrázoltra irányító eszköz. A bálványimádás ott kezdődik, ahol a teremtmény Isten helyére lép. A katolikus tanítás ezt tiltja. Te viszont minden képi jelet bálványnak nevezel, mert a jel és a bálvány közötti különbséget nem akarod elfogadni. Ezért nem Pált és Mózest érted pontosabban, hanem a saját képromboló következtetésedet olvasod bele Pálba és Mózesbe.
Nem, nem „végre jöttem rá” arra, amit te szeretnél. Nem arról van szó, hogy a szöveg szerint „bálvány előtt sem, egyéb képmás előtt sem” szabad meghajolni, mintha a bálvány, a faragott kép, az oszlop és a kőszobor négy teljesen külön vallási kategória volna, amelyek közül az első bálvány, a többi pedig ártatlan képmás, de mégis tilos."
Az Istenek Istene nem véletlenül választotta külön a bálványféle képmásokat, a többi képmásoktól.
Ha csak a nem Izraelita nemzetek bálványai előtt tiltotta volna meg a meghajlást, vagy azok tiszteletét, szolgálatát, akkor Izrael fiai azt gondolhatták volna, hogy másmilyen képmásoka szobrok, tárgyak előtt nem tilos meghajlani, azokhoz fohászkodni.
Ezért tételesen felsorolta, hogy minden más képmás illetve ábrázolás előtt is tilos meghajolni, azoknak szolgálni.
Akkor lenne igaza a Róma Főpapja által vezetett egyház tévtanítóinak, ha a parancs egyedül a bálványfélék ábrája előtt tiltotta volna a meghajlást.
Pál apostol a Rómaiakhoz írt levelének mindjárt az első fejezetében foglalkozik ezzel a problémával.
Rómaiakhoz 1:. 21 Mert bár az Istent megismerték, mindazáltal nem mint Istent dicsőítették Őt, sem néki hálákat nem adtak, hanem az ő okoskodásaikban hiábavalókká lettek, és az ő balgatag szívük megsötétedett. 22 Magukat bölcseknek vallván, balgatagokká lettek; 23 És az örökkévaló Istennek dicsőségét felcserélték a mulandó embereknek és madaraknak és négylábú állatoknak és csúszómászó állatoknak képmásával.
A Róma Főappja által vezetett egyház mindenkori főpapjai és tanítói ezzel szemben azt állítják, hogy
Izrael Istene csak a bálványok, készítését és az azok előtti meghajlást tiltotta meg. Ez egyszerűen nem igaz. Embereket ábrázoló képmásokat is tilos meghajolva, leborulva tisztelni(proszküneo), azoknak könyörgés vagy más cselekmény által szolgálni(latreuo)
Ellenben a Róma Főpapja által vezetett egyházban a bálványisten ábrázolása és bálványisten imádása
jelentette a fő profilt. Ki ne ismerné a Róma mindenkori főpapjai által készítetett háromarcú bálványisten kultuszának korszakos történelmét?
Amikor Izrael Istene külön választotta a bálványt és a többi képmást a parancsolatban, azt nem véletlenül tette. Előre jelezte,hogy a bálványféléken kívül,minden más ábrázolás - beleértve az emberábrázolást - arra a célra való készítése, hogy majd emghajoljanak előtte - tilos.
3. Mózes 26:1 Ne csináljatok magatoknak bálványokat, se faragott képet, se oszlopot ne emeljetek magatoknak, se kőszobrokat ne állítsatok fel a ti földeteken, hogy meghajoljatok előtte, mert én vagyok az Úr, a ti Istenetek.
Pál apostol ezt a rómaiakhoz írott levelében egyértelművé tette.
Több magát kereszténynek nevező él ma a világban, akik számára az Isten eme parancsa egyértelmű.
Csak a Róma Főpapja által vezetett egyház mindenkori főpapjai és teológusai ragaszkodtak kezdettől fogva a képek, szobrok, tárgyak tiszteletéhez, és a háromarcú bálványisten ábrázolásához.
Nem is értem, hogy miért próbálsz ebben a topikban a képek és szobrok tiszteletére, szolgálatára
bűntársakat toborozni, amikor jehova tanúi elítélik egyházad képtiszteletét és szolgálatát ,sőt a három az egyben istenmodellt is?
1. Nem, nem jutottunk egyetértésre; csak megint úgy teszel, mintha a mondat fele elég lenne az egész értelemhez
Nem, nem „végre jöttem rá” arra, amit te szeretnél. Nem arról van szó, hogy a szöveg szerint „bálvány előtt sem, egyéb képmás előtt sem” szabad meghajolni, mintha a bálvány, a faragott kép, az oszlop és a kőszobor négy teljesen külön vallási kategória volna, amelyek közül az első bálvány, a többi pedig ártatlan képmás, de mégis tilos. Ez a te nyelvtani zsonglőrködésed, nem a szöveg értelme.
A 3Mózes 26,1 felsorolása nem úgy működik, hogy előbb említ egy bálványt, aztán ettől függetlenül minden egyéb képet, oszlopot és követ általánosan betilt. A felsorolás ugyanannak a bálványos kultuszkörnek a tárgyait sorolja: bálvány, faragott kép, kultikus oszlop, kőképmás, amelyeket azért állítanának fel, hogy előttük leboruljanak. Vagyis nem „bármilyen kép” tilalmáról van szó, hanem bálványrendeltetésű képmásokról és kultusztárgyakról.
Te úgy olvasod a szöveget, mint aki a mondat közepén kikapcsolja az értelmét, és csak azokat a főneveket hagyja meg, amelyekkel ütni akar: bálvány, kép, oszlop, kőszobor, meghajlás. Aztán ebből gyártasz egy általános képtilalmat. Ez nem exegézis, hanem szövegdarálás.
2. A felsorolás nem „bálvány plusz ártatlan képek”, hanem bálványos célra készült tárgyak sorozata
A szöveg kulcsa az, hogy ezek a tárgyak milyen céllal készülnek: „hogy meghajoljatok előtte”. Ez nem akármilyen emberi tiszteleti mozdulat, nem akármilyen jelképhasználat, nem akármilyen szent emlékeztető előtti gesztus, hanem bálványos hódolat. A versben a „bálvány”, a „faragott kép”, az „oszlop” és a „kőszobor” nem semleges művészeti tárgyak, hanem a pogány kultusz eszközei.
Ha te ezt úgy érted, hogy Isten ezzel minden olyan tárgyat tilt, amely előtt valaki tisztelettel meghajolhat, akkor saját magad alatt vágod el az ószövetségi kultusz alapjait. Mert akkor mi lesz a frigyládával? Mi lesz a kerubokkal? Mi lesz a templom képi díszítésével? Mi lesz az oltárral? Mi lesz az Úr szent helyével? Ezek mind szent tárgyi rendbe tartoztak. Mégsem voltak bálványok.
A különbség tehát nem az, hogy „bálvány előtt nem, egyéb képmás előtt sem”, hanem az, hogy bálványként használt képmás előtt nem. A te olvasatod a bálványos cél fogalmát kiterjeszti minden szent jelre. Ez a hiba. Nem én engedem be a bálványt a templomba; te hajítod ki a templomból a szent jelet is, mert nem tudod megkülönböztetni a kettőt.
3. Ha a te olvasatod igaz volna, Isten önmagával kerülne ellentmondásba
Gondold végig végre, nem csak dobolva ismételgetve a kedvenc versedet. Ha 3Mózes 26,1 minden képmás, oszlop, kőalak vagy vallási tárgy előtti minden tiszteleti gesztust tiltana, akkor Isten későbbi vagy korábbi parancsai a szent tárgyakról érthetetlenek lennének. Isten nem parancsolhatná a kerubokat. Nem rendelhetne szent ládát. Nem adhatna templomi képi díszítést. Nem lehetne szent hely, szent edény, oltár, áldozati rend, templom felé forduló imádság.
Te erre rendszerint azt mondod: „de azok előtt nem kellett leborulni.” Csakhogy ez félrevisz. A kérdés nem az, hogy minden tárgy előtt ugyanaz a gesztus történt-e, hanem az, hogy a te szabályod szerint a szent tárgy és a vallási tiszteleti rend már önmagában veszélyes volna. A Biblia viszont nem így kezeli. A tárgy nem attól bálvány, hogy szent helyen van, képmás, vagy tiszteleti rend kapcsolódik hozzá, hanem attól, hogy Isten helyére állítják.
A katolikus képtisztelet elve pontosan ez: nem Isten helyére állított tárgy, hanem Istenre és az ő művére mutató jel. A te olvasatod viszont olyan, mintha a térképet hazaárulónak neveznéd, mert nem maga az ország. A jel nem bálvány pusztán azért, mert látható.
4. A „végre egyetértésre jutottunk” nem vitazárás, hanem ügyetlen diadaljelentés
Azt írod: „Örülök, hogy végre egyetértésre jutottunk.” Nem jutottunk. Te csak megpróbáltad az én mondatomat a saját véleményedhez igazítani. Én azt mondtam: a versben szerepel a bálvány, a faragott kép, az oszlop, a kőszobor és a bálványos célú meghajlás. Te ebből azt hallottad ki: „minden képmás előtt minden meghajlás tilos.” Ez nem egyetértés, hanem félrehallás.
A szövegben a felsorolás a bálványos kultusz tárgyait jelöli. Nem mondja ki, hogy minden szent kép, minden Krisztusra mutató jel, minden keresztény ikon, minden feszület, minden ereklyetartó, minden liturgikus tárgy bálvány. Ezt te teszed hozzá. És mivel ezt te teszed hozzá, ezért neked kell bizonyítanod, nem elég újra és újra úgy tenni, mintha a szöveg maga mondaná.
A te „egyetértésed” olyan, mint amikor valaki a bíróságon meghallja, hogy „a vádiratban szerepel a kés”, és máris kiáltja: „tehát elismerted, hogy gyilkos!” Nem. A kés lehet gyilkos eszköz, de lehet sebészkés is, kenyérvágó kés is, oltárnál használt eszköz is. A tárgy minőségét a rendeltetése és használata dönti el. Ugyanez igaz a képmásra is.
5. A katolikus kép nem „egyéb képmásként” csúszik be a tilalomba, mert nem bálványos rendeltetésű
A katolikus feszület, ikon vagy szentkép nem pogány kultusztárgy. Nem hamis isten képmása. Nem a Teremtő lecserélése. Nem önálló isteni jelenlét. Nem bálványos végpont. Hanem szent jel, amely az ábrázoltra irányítja a figyelmet. Ha Krisztust ábrázolja, akkor a megtestesült Fiú emberi természetére és megváltó művére mutat. Ha szentet ábrázol, akkor Isten kegyelmének győzelmét mutatja az adott ember életében.
A katolikus hívő nem a képet imádja. Nem a szobrot imádja. Nem a követ, fát, vásznat vagy fémet imádja. Ha tiszteleti gesztust végez előtte, az nem a tárgyban áll meg. Ez a viszonylagos tisztelet lényege. Te ezt azért tagadod, mert a rendszeredben nincs helye a jelnek. Nálad minden kép vagy bálvány, vagy semmi. Ez nem bibliai szigor, hanem fogalmi szegénység.
Ha a bálványtilalmat úgy értelmezed, hogy minden képi jel tilos, amelyhez tiszteleti gesztus kapcsolódik, akkor nem Mózes mellett állsz, hanem a megtestesülés és a bibliai szent tárgyi rend ellen. Ezért nem jutottunk egyetértésre. Te a szent jelet bálványnak nevezed; én azt mondom, hogy a bálvány és a szent jel nem ugyanaz.
6. Zárás: nem én vettem észre későn a szöveget; te nem vetted észre a szöveg összefüggését
Tehát nem, nem arról van szó, hogy most végre „rájöttem”, hogy a szöveg más képmásokat is említ. Ezt eddig is tudtam. A kérdés az, hogyan kell érteni ezt a felsorolást. Te úgy érted, mintha minden képmás előtti minden tiszteleti gesztus automatikusan bálványimádás volna. Én pedig azt mondom: a szöveg a bálványos célra készült kultuszképmásokat tiltja, nem a Krisztusra és Isten művére mutató szent jeleket.
A 3Mózes 26,1 nem a katolikus feszület ellen szól, hanem a bálványok ellen. Nem az ikon ellen, hanem a hamis kultusz ellen. Nem a szent jel ellen, hanem az Isten helyére tett tárgy ellen. Te ezt a különbséget úgy próbálod eltüntetni, mintha soha nem is létezett volna. De létezik, és nélküle maga a Biblia szent tárgyi világa is értelmezhetetlenné válna.
Úgyhogy ne ünnepelj túl korán. Nem egyetértésre jutottunk, hanem ismét láthatóvá vált a te alapvető hibád: a felsorolásból általános képtilalmat csinálsz, a bálványos rendeltetést minden szent jelre rákened, majd a saját túlterjesztésedet Isten szavának nevezed. Ez nem a parancsolat védelme. Ez a parancsolat összelapítása egy képromboló jelszóvá.
2. A 3Mózes 26,1 nem úgy működik, ahogy a szövegollóddal kivágod
A 3Mózes 26,1-et úgy idézed, mintha ott egyszerűen ez állna: „ne készítsetek semmilyen képmást, amely előtt valaki valaha meghajolhat.” De a versben egymás mellett szerepel a bálvány, a faragott kép, a kultikus oszlop, a kőszobor, és a cél: hogy meghajoljanak előtte.
