Azt írod: „csak a bálvány tiszteletét” tette kötelezővé a Tridenti Zsinat. Nem. Ez megint ugyanaz az olcsó körkörös érvelésed: előbb önkényesen bálványnak nevezel minden képet, szobrot, keresztet, ereklyét és szent tárgyat, aztán diadalmasan kijelented, hogy aki ezeket tiszteli, az bálványt tisztel."
Ellenkezőleg. Én csak felhívtam a figyelmedet a Szentírás által, hogy mit tekint az Istenek Istene bálványnak. Bálvány minden olyan kép szobor vagy egyébb tárgy, amelyet azzal a céllal készítenek, hogy azt meghajlással és egyéb cselekmény által tiszteljék.
Itt nincs mérlegelési lehetőség.
Az Isten Szava egyértelműen meghatározta, hogy mi a bálvány.
2. Az, hogy Platón is használta az „aión” szót, nem teszi pogánnyá a bibliai használatot"
Nem, nem, Platon nem scak egyszerűen ahsználta az aion kifejezést, hanem azt is állította ,hogy az istenek örökkévalóságát ezzel fejezték ki.
Ezzel szemben a Szentírás nem állítja, hogy az aion örökkévalóságot jelentene.
Az örök isten kifejezésneknek az Úr Jézusra való alkalmazása Írás ellenes. Elsősorban azért, mert épp a Szenítrásból tudjuk, hogy az Úr Jézusnak volt, van kezdete. Szelleme isőben Ádám teremtése után lett megformálva, hústeste pedig Herodes uralkodása végén született meg a zsidó szűz Máriától.
Tehát se a szelleme, se a etste nem nevezhető öröknek, azaz kezdet nélkülinek.
Ugyanez elmondható az Úr Jézus Istenéről és Atyjáról a Fiú Istenről ,akit Pál apostol a zsidókhoz írt első fejezetében az Istene által ,társai az Istenek fölé felkent Istenként azonosítja.
Önmagában, ha valakit fiúnak neveznek akár az istenek közül, akár emberek közül - mint például az Úr Jézust eleve nem lehet örök, hisz született, tehát van kezdete.
1. Már megint ugyanazt a címkecsalást követed el: előbb bálványnak nevezed, aztán „bizonyítod”, hogy bálvány
Azt írod: „csak a bálvány tiszteletét” tette kötelezővé a Tridenti Zsinat. Nem. Ez megint ugyanaz az olcsó körkörös érvelésed: előbb önkényesen bálványnak nevezel minden képet, szobrot, keresztet, ereklyét és szent tárgyat, aztán diadalmasan kijelented, hogy aki ezeket tiszteli, az bálványt tisztel. Ez nem bizonyítás, hanem névcímke-ragasztgatás.
A katolikus tanítás éppen azt tagadja, amit te újra és újra belerajzolsz: hogy a képben, szoborban, ereklyében vagy kegytárgyban önálló istenség, üdvözítő erő vagy mágikus hatalom volna. A kép nem isten. A szobor nem isten. A feszület nem isten. A rózsafüzér nem isten. Az ereklye nem isten. A katolikus ember nem a fát, követ, fémet, festéket, csontot vagy vásznat imádja. A tisztelet az ábrázoltra, a jelzett szent valóságra, végső soron pedig Isten kegyelmére irányul.
Ha ezt nem fogadod el, akkor nem a katolikus tant cáfolod, hanem egy általad gyártott rémképet. Ez olyan, mintha valaki azt állítaná: „aki megcsókolja a családi fényképet, az papírt imád; aki tiszteleg a zászló előtt, az textilt imád; aki megcsókolja a Bibliát, az bőrt és tintát imád.” Ez szellemesnek sem szellemes, pontosnak meg végképp nem pontos.
2. A gesztus jelentése nem automatikus: a csók, meghajlás, gyertya és tömjén nem mindig imádás
A felsorolt gesztusokat — érintés, csók, meghajlás, gyertyagyújtás, tömjénezés — úgy kezeled, mintha mindegyik automatikusan bálványimádás volna, ha élettelen tárgyhoz kapcsolódik. Ez bibliailag és emberileg is tarthatatlan.
A csók lehet imádás? Hamis kultuszban lehet. De lehet szeretet, tisztelet, hűség, emlékezés, hála, gyász, ragaszkodás jele is. A meghajlás lehet imádás? Lehet. De lehet tiszteletadás, alázat, bűnbánat, könyörgés, udvariasság, királyi hódolat, prófétai tisztelet is. A gyertya lehet babonás tárgyhasználat? Lehet, ha valaki rosszul érti. De lehet imádságos jel is: az ember Isten elé helyezi könyörgését. A tömjén lehet pogány bálványfüst? Lehet. De a Szentírásban az igaz istentisztelethez is kapcsolódik, és az imádság jelképe.
Te viszont nem engeded, hogy a gesztusnak jelentése legyen. Nálad a mozdulat gépiesen működik: csók = bálvány, térdhajtás = bálvány, tömjén = bálvány, körmenet = bálvány. Ez nem biblikus gondolkodás, hanem vallási robotika. A Szentírás nem így működik. A gesztus jelentését a címzett, a szándék, a kultikus összefüggés és a tanítás határozza meg. A katolikus Egyház tanítása szerint az imádás egyedül Istent illeti. A képek, szentek és ereklyék tisztelete nem Istennek kijáró imádás.
3. A tömjénezés nem bizonyít bálványimádást, mert a liturgiában személyeket és tárgyakat is tömjéneznek anélkül, hogy istenné tennék őket
Különösen árulkodó, hogy a tömjénezést is bálványimádásként kezeled. A katolikus liturgiában nemcsak képeket vagy szent tárgyakat tömjéneznek, hanem az oltárt, az evangéliumos könyvet, a papot, a püspököt, a híveket, sőt temetésen az elhunyt testét is. Következik ebből, hogy a katolikusok a híveket istenítik? A püspököt istenítik? A halott testet istenítik? Természetesen nem. Már maga a liturgikus gyakorlat belső logikája is megcáfolja a te vádadat.
A tömjén a liturgiában tisztelet, imádság, elkülönítés és megszentelt rend jele. Nem automatikusan imádás. Amikor az evangéliumos könyvet tömjénezik, nem a papírt imádják, hanem Isten igéjét tisztelik. Amikor az oltárt tömjénezik, nem követ imádnak, hanem Krisztus áldozatának helyét tisztelik. Amikor a híveket tömjénezik, nem tömegbálványozás történik, hanem annak elismerése, hogy a megkereszteltek Krisztus tagjai és a Szentlélek templomai.
Ha a tömjénezés önmagában bálványimádás volna, akkor a katolikus liturgia saját logikája szerint mindenkit bálvánnyá tenne, akit megtömjénez. Ez nyilván képtelenség. A te vádad tehát nem a liturgiát magyarázza, hanem a liturgia nyelvét nem érti.
4. A kegytárgy megáldása nem a tárgy istenítése, hanem Istenhez rendelése
Azt írod, hogy a kegytárgyak megáldása bálványos cselekmény, mert a pap „szentelt jelleget” ad nekik, és így „imádati eszközként” kezeli őket. Ez megint szándékos vagy legalábbis súlyos félreértés. A megáldás nem azt jelenti, hogy a tárgy isteni erőt kap önmagában. Nem azt jelenti, hogy a rózsafüzér, érem, feszület vagy ikon mágikus akkumulátor lesz. A megáldás azt jelenti, hogy a tárgyat Isten szolgálatára, imádságos használatra, a hívő lelkének fegyelmezésére és emlékeztetésére elkülönítik.
Ez bibliai gondolat. Az Ószövetségben is voltak elkülönített, megszentelt tárgyak. A szent sátor eszközei, az oltár, a papi ruhák, az olaj, az illatszerek, az edények nem azért voltak szentek, mert istenek lettek, hanem mert Isten szolgálatához tartoztak. Ha az elkülönítés önmagában bálványimádás volna, akkor az egész ószövetségi kultusz bálványos lett volna. De ezt még te sem mered következetesen kimondani, mert akkor Mózest is bálványgyárosnak kellene nevezned.
A keresztény kegytárgy ugyanígy nem imádás tárgya, hanem emlékeztető, imádságos segédeszköz, szent jel. Aki babonásan használja, rosszul használja. De a rossz használat nem semmisíti meg a helyes használatot. A gyógyszert is lehet rosszul használni, mégsem következik, hogy minden gyógyszer méreg.
5. A papok nem „imádati eszközként” kezelik a tárgyakat, hanem szent jelként
Azt állítod, hogy a papok „imádati eszközként” kezelik ezeket a tárgyakat. Ez a mondat megint csúsztat. Ha az „imádati eszköz” alatt azt érted, hogy a tárgy segítheti az imádságot, emlékeztethet Krisztusra, a szentek példájára, az evangéliumi titkokra, akkor igen, ilyen értelemben lehet imádságos segédeszköz. De ha azt érted, hogy a tárgy maga az imádás címzettje, akkor ez hamis.
Egy rózsafüzér nem azért van, hogy a szemeket imádjuk, hanem hogy az imádságot fegyelmezze és Krisztus titkaira irányítsa a lelket. Egy feszület nem azért van, hogy a fát imádjuk, hanem hogy a Megfeszített Krisztusra tekintsünk. Egy szentkép nem azért van, hogy festéket tiszteljünk istenként, hanem hogy a szent példája és közbenjárása felé fordítsa figyelmünket. Egy érem nem önálló isteni védőerő, hanem Krisztushoz, Máriához vagy egy szenthez kapcsolódó emlékeztető jel.
A te érvelésed akkor működne, ha a katolikus tanítás azt mondaná: „ezekben a tárgyakban istenség lakik; ezektől kell üdvösséget kérni; ezeknek kell áldozni.” De nem ezt mondja. Ezt te mondod helyettünk, majd felháborodsz rajta. Ez nem vita, hanem hasbeszélés.
6. A képek, szobrok és ereklyék hordozása nem azonos a bálványok szolgálatával
Azt mondod, hogy képek, szobrok, ereklyék felemelése, nyilvános hordozása, ének közbeni körmenete „minden tekintetben” kimeríti a bálványok szolgálatának bűnét. Nem, nem meríti ki. A hordozás önmagában nem bálványimádás. Izrael hordozta a frigyládát. Dávid táncolt az Úr ládája előtt. A szent tárgyak ünnepélyes mozgatása nem volt eleve bűn. A kérdés mindig az: kit tisztelnek, mit jelöl a tárgy, és milyen hit tartozik hozzá.
A katolikus körmenet nem azt jelenti, hogy a szobor vagy kép isten. Ha Krisztus keresztjét viszik, Krisztust vallják meg. Ha Mária-képet visznek, Máriát mint Krisztus anyját és a hívők közbenjáróját tisztelik, nem a deszkát vagy vásznat. Ha ereklyét visznek, Isten kegyelmét dicsőítik a szent életében, nem csontot vagy ruhadarabot istenítenek. Az ének sem a tárgy anyagának szól, hanem annak a szent valóságnak, amelyre a jel utal.
Ha a te logikád szerint minden ünnepélyesen hordozott tárgy bálvány, akkor a frigyláda hordozása is bűn lett volna, az evangéliumos könyv ünnepélyes hordozása is bűn, a zászló tisztelete is bűn, sőt a Biblia kézbe vétele és megcsókolása is bűn. Ez nem bibliai szigor, hanem minden jelhasználat elleni rögeszme.
7. Az ereklyetisztelet nem halott anyag imádása, hanem Isten kegyelmének tisztelete a szentek testében
Az ereklyékkel kapcsolatban is ugyanaz a mechanikus vádad: ha valaki megérint vagy megcsókol egy ereklyét, akkor tárgyat imád. Csakhogy a Biblia nem ilyen durván anyagellenes. Elizeus csontjaihoz érve egy halott feltámad. Pál kendői és kötényei által gyógyulások történnek. Péter árnyékától is gyógyulást remélnek. Ezekben nem az anyag önálló mágikus erejét ünnepli a Szentírás, hanem azt, hogy Isten olykor anyagi közvetítőkön keresztül is cselekszik.
A keresztény test nem megvetendő porhüvely, hanem a Szentlélek temploma, és feltámadásra rendeltetett. A szentek teste Krisztushoz tartozott. Isten kegyelme működött bennük. Ezért az ereklye tisztelete nem a csont imádása, hanem Isten kegyelmének tisztelete abban az emberben, akit Krisztus megszentelt. Lehet visszaélés? Igen. Lehet babona? Igen. De a visszaélés nem teszi semmissé a helyes tiszteletet.
Te viszont mindent egyetlen szintre húzol: anyag = tárgy, tárgy = bálvány. Ez nem keresztény testfelfogás. Ez inkább valami félgnosztikus idegenkedés a megszentelt anyagtól.
8. A gyertyagyújtás nem a szobornak adott áldozat
A gyertyagyújtást is bálványos gesztusként kezeled. De a gyertya a keresztény imádságban jel: virrasztás, kérés, hála, emlékezés, Krisztus világosságára utalás. A hívő nem azt gondolja, hogy a szobor megeszi a gyertyát, vagy hogy a festménynek „szolgál” vele. A gyertya nem ételáldozat, nem bálványtáplálás, nem démonok lámpája. Imádságos jel.
A Bibliában a fény, mécses, lámpás, világosság nagyon erős vallási jelentéssel bír. A szent sátorban és templomban is volt fényhez kapcsolódó kultikus rend. A Jelenések könyvében mennyei liturgikus képek jelennek meg. A fény nem pogány attól, hogy pogányok is gyújtottak tüzet. A kérdés mindig az, hogy a jel milyen hitben áll. A katolikus gyertya Krisztus világosságára, imádságra, könyörgésre utal. A te „bálványáldozat” címkéd itt is csak füst, de láng nélkül.
9. A Tridenti Zsinat éppen a bálványos félreértéseket zárta ki
A Tridenti Zsinat képekről szóló tanítása nem azt mondta, hogy a képekben istenség vagy erő van, amely miatt tisztelni kell őket. Nem azt mondta, hogy tőlük kell valamit kérni. Nem azt mondta, hogy beléjük kell helyezni bizalmunkat. Ellenkezőleg: a katolikus tanítás szerint a képek tisztelete az ábrázoltra irányul, és az imádás egyedül Istennek jár.
Tehát amikor azt mondod, hogy a zsinat „bálványtiszteletet” tett kötelezővé, akkor pontosan azt nevezed bálványtiszteletnek, amit a zsinat nem annak ért. Ez megint definíciós erőszak. Te eldöntöd, hogy minden képtisztelet bálványtisztelet, majd kijelented, hogy a képtisztelet jóváhagyása bálványtisztelet jóváhagyása. De ez csak akkor működik, ha előre elfogadjuk a te hamis definíciódat. Nem fogadjuk el.
A katolikus képtisztelet nem Isten helyére állított tárgykultusz. Nem a teremtmény imádása a Teremtő helyett. Nem áldozati szolgálat képeknek. Nem a szoborhoz intézett üdvösségkérés. Hanem relatív tisztelet: a jel által az ábrázolt személyre vagy szent valóságra irányul. Ez lehet neked idegen, lehet számodra elfogadhatatlan, de nem nevezheted becsületesen bálványimádásnak anélkül, hogy előbb teljesen át ne írnád a bálványimádás fogalmát.
10. A katolikus liturgia különbséget tesz imádás, tisztelet és jelhasználat között — te viszont mindent egybeöntesz
A valódi probléma az, hogy te nem akarsz különbséget tenni. Nálad a tisztelet = imádás, a jel = bálvány, az emlékeztető = istenpótlék, a megáldott tárgy = mágikus tárgy, a körmenet = démoni szolgálat, a tömjén = bálványfüst. Ezzel a módszerrel bármit be lehet mocskolni, csak igazság nem lesz belőle.
A katolikus teológia ezzel szemben pontosan különböztet. Egyedül Istent illeti imádás. A szenteket tisztelet illeti mint Isten kegyelmének műveit. Máriát kiemelt tisztelet illeti, de nem imádás. A képeket és tárgyakat csak viszonylagos tisztelet illeti, amennyiben az ábrázoltra vagy a szent valóságra utalnak. A szentelmények nem szentségek, nem mágikus eszközök, hanem az Egyház imádságával Istenhez rendelt jelek. Ezeket összemosni olyan, mintha a jogban összekevernéd a tulajdonjogot, bérletet, használatot és emléktárgyat, majd mindenkit tolvajnak neveznél.
Te nem cáfolod a katolikus különbségtételeket; egyszerűen nem vagy hajlandó tudomásul venni őket. Ez nem erő, hanem makacsság.
11. A bálványimádás valódi kritériuma nem a tárgyi közvetítés, hanem az isteni címzett hamisítása
A bálványimádás ott kezdődik, ahol a teremtményt vagy tárgyat Isten helyére állítják, isteni hatalmat tulajdonítanak neki, végső bizalmat helyeznek bele, áldozati imádást adnak neki, vagy tőle várják azt, amit csak Isten adhat. A katolikus tanítás ezt tiltja. Ha egy katolikus hívő bármely képet, szobrot, ereklyét vagy kegytárgyat így kezelne, az bűn volna. Ebben nincs vita.
De a te állításod ennél sokkal radikálisabb: szerinted már a tiszteletteljes érintés, csók, gyertyagyújtás, tömjénezés, hordozás önmagában bálványimádás. Ez hamis. A tárgyi közvetítés nem azonos bálványimádással. Isten a Szentírásban többször használ anyagi jeleket: a frigyládát, a rézkígyót, az olajat, a vizet, a kenyeret, a bort, a kézfeltételt, prófétai jelcselekményeket. A megtestesülésben pedig maga az Ige vesz fel látható testet. A keresztény hit nem retteg az anyagtól.
A kérdés tehát nem az, van-e tárgy, kép, gesztus vagy jel. A kérdés az, hogy a jel Istenhez vezet-e, vagy Isten helyére kerül. A katolikus tanítás szerint a szent jel Istenhez vezet. Te viszont minden jelet Isten helyére toltnak állítasz be, mert csak így tudod fenntartani a bálványvádadat.
12. A te következetességed végül abszurditáshoz vezetne
Vidd végig a saját elvedet. Ha élettelen tárgy megcsókolása bálványimádás, akkor a Biblia megcsókolása is bálványimádás. Ha tárgy előtti meghajlás bűn, akkor a nemzeti zászló előtti tiszteletadás is bűn. Ha tárgy hordozása énekkel bálványimádás, akkor az evangéliumos könyv ünnepélyes bevitele is bűn. Ha szent tárgy megáldása bálványosság, akkor az ószövetségi szent edények, oltár és sátor elkülönítése is bálványos volna. Ha ereklye érintése bálványimádás, akkor Pál kendői és Elizeus csontjai körüli bibliai történeteket is ki kellene radíroznod.
Persze ezt nem teszed. Csak a katolikus gyakorlatnál alkalmazod a szabályt teljes szigorral. Ez nem következetesség, hanem szelektív képrombolás. Ahol a Biblia anyagi jelet használ, ott magyarázkodsz. Ahol a katolikus Egyház használ anyagi jelet, ott rögtön démonokat kiáltasz. Ez a kettős mérce ordít.
13. Összegzés: nem a katolikus liturgia bálványos, hanem a te értelmezésed vak a jel és a címzett különbségére
A végső válasz tehát ez: a Tridenti Zsinat nem bálványimádást és nem bálványtiszteletet tett kötelezővé, hanem a szentképek törvényes, keresztény használatát védte meg. A katolikus liturgia nem képeknek, szobroknak, ereklyéknek és kegytárgyaknak mutat be áldozatot. A papok nem a tárgyakat imádják. A tömjénezés nem automatikusan istenítés. A megáldás nem mágikus istenítés. A körmenet nem bálványhordozás. A csók nem tárgyimádás. A gyertya nem démonáldozat. Az ereklye nem halott anyag istenítése.
A probléma az, hogy te a jel és a jelzett valóság különbségét nem akarod elismerni. A katolikus hívő a feszületen át Krisztusra tekint, a szentképen át a szent példájára, az ereklyén át Isten megszentelő kegyelmére, a rózsafüzéren át Krisztus titkaira, a gyertyán át imádságára, az oltáron át Krisztus áldozatára. Te mindezt lehúzod a fa, kő, festék, viasz, fém és csont szintjére, majd kiáltod: „tárgyimádás!” Ez nem leleplezés, hanem félreértésből épített vádirat.
A katolikus Egyház nem az anyagot imádja, hanem az anyagot is Isten szolgálatába állítja. Nem a képet isteníti, hanem a képen keresztül az ábrázoltra emlékezik. Nem a szobornak áldoz, hanem Krisztus egyetlen áldozatát ünnepli. Nem démonok asztalánál áll, hanem az Úr oltáránál. Ezt lehet nem szeretni, lehet elutasítani, de bálványimádásnak nevezni csak úgy lehet, ha előbb a bálványimádás fogalmát addig nyújtod, amíg már minden szent jel és minden emberi tiszteleti gesztus belefér. És ha már ennyire kitágítottad, akkor nem a katolikus Egyházat cáfoltad meg, hanem a saját definíciódat tetted használhatatlanná.
Kritika Karlheinz Deschner Kriminalgeschichte des Christentums című művéről
Karlheinz Deschner óriási munkát végzett. Ezt tagadni fölösleges volna, és igazságtalan is. Tízkötetes Kriminalgeschichte des Christentums című vállalkozása nem egy délutáni publicisztikai roham, nem néhány kávéházi antiklerikális szellemesség felfújt változata, hanem évtizedeken át épített, hatalmas anyagot mozgató, stilárisan erős, a német nyelvterületen különösen nagy hatású egyházkritikai monumentum. Aki ezt egyszerűen „butaságnak” vagy „rágalomnak” nevezi, az nem érti, miért volt képes Deschner ilyen sok olvasót megszólítani.
De éppen ezért kell komolyan bírálni. A gyenge röpiratot elég félretenni. A nagy hatású, forrásokkal, jegyzetekkel, történeti anyaggal fölszerelt vádirat viszont veszélyesebb: nem azért, mert minden állítása hamis, hanem mert az igaz, félig igaz, vitatható és túlértelmezett állításokat egyetlen nagy erkölcsi gépezetbe illeszti. Ez a gépezet aztán nem egyszerűen történelmet mond el, hanem ítéletet hirdet. Nem azt mondja: íme, konkrét korszakokban, konkrét intézményekben, konkrét szereplők által elkövetett konkrét bűnök. Hanem azt sugallja: íme, ez a kereszténység valódi arca.
Ez a különbség döntő. Egy történész vizsgálhatja az erőszakot, a hamisítást, az inkvizíciót, a pápai hatalmi politikát, az eretneküldözést, a keresztes hadjáratok borzalmait, a keresztény antijudaizmust, a boszorkányüldözést, a konkviszta vallási legitimációját vagy a modern kori egyházi intézmények visszaéléseit. Mindez legitim tárgy. Sőt: szükséges tárgy. A kereszténység történetét nem lehet kizárólag szentekkel, katedrálisokkal, karitásszal, egyetemalapításokkal és teológiai finomságokkal elbeszélni. Az apologetikus egyháztörténet valóban sokáig elhallgatott, megszelídített vagy teológiai eufemizmusok mögé rejtett nagyon is világi bűnöket. Ezzel szemben szükség van kritikai történetírásra.
De a kritikai történetírás nem azonos a fordított apologetikával. Nem az a feladata, hogy a régi „minden szent” helyére odaírja: „minden bűnös”. Nem az a feladata, hogy a hagiográfiából vádiratot készítsen, majd a vádiratot történettudományként adja el. Deschner legfőbb problémája pontosan ez: nem egyszerűen a kereszténység történetének bűneit írja meg, hanem a kereszténység történetét írja át bűntörténetté.
1. A cím már ítélet
A Kriminalgeschichte des Christentums cím nem semleges tárgymegjelölés. Nem azt mondja: „bűnök a kereszténység történetében”. Nem azt: „erőszak és hatalom az egyháztörténetben”. Nem azt: „a keresztény intézmények történeti visszaélései”. A cím ennél többet állít. A kereszténység történetét mint kriminalitástörténetet jelöli meg. Már a cím megadja a verdiktet, mielőtt a bizonyítás elkezdődne.
Ez nem apró retorikai részlet. A történetírásban a tárgykijelölés fél értelmezés. Ha valaki „a reneszánsz pápaság politikai gazdaságtanáról” ír, akkor az olvasó intézményeket, patronázst, diplomáciát, hivatalokat, pénzmozgásokat, családi hálókat vár. Ha valaki „a kereszténység kriminalitástörténetéről” ír, akkor a tárgy már eleve morális-jogi keretbe kerül. A bűn nem egy vizsgált dimenzió, hanem a szervezőelv.
Deschner védelmére szokás mondani, hogy ő nem titkolja a szempontját. Ez igaz. Nyíltan vállalja, hogy nem a pozitívumokról ír. Nem akarja elbeszélni, „mire volt jó” a kereszténység. Az ő feladata szerinte az, hogy a másik oldalt, az elhallgatott oldalt mutassa meg. Ezzel önmagában még nem volna baj. Egy részleges történeti perspektíva legitim lehet. Lehet írni a pápaság fiskális történetéről, az erőszak történetéről, a cenzúra történetéről, a vallási kényszer történetéről. De akkor tudni kell: ez részperspektíva. Nem „az egész” igazsága.
Deschnernél azonban a részperspektíva állandóan úgy viselkedik, mintha ő volna az igazi egész. Ő nem egyszerűen kiegészíti az egyházi önelbeszélést; ő le akarja leplezni mint hazugságot. Nem egyszerűen azt mondja: „van itt egy sötét oldal is”. Hanem azt: „ez a valódi oldal”. A sötétség nála nem árnyék, hanem lényeg.
2. A konkrét bűnök léteznek, de a közös nevező nem magától értetődő
Deschner könyvei olyan témákat tárgyalnak, amelyeket nem lehet félresöpörni. A keresztény intézmények és vezetők történetében valóban vannak súlyos bűnök. Voltak erőszakos térítések, vallási kényszerek, politikai gyilkosságok, jogi diszkriminációk, antiszemita uszítások, eretneküldözések, hatalmi intrikák, korrupciós rendszerek, háborús legitimációk, dokumentumhamisítások, vallási csalások és emberi szenvedést tömegessé tevő intézményes döntések. Ezeket nem menti az, hogy „a kor ilyen volt”. A kontextualizálás nem felmentés.
De az oksági kérdést nem lehet megspórolni. Mi köti össze ezeket az eseményeket? Deschner válasza hajlamos erre: a kereszténység. A pontosabb történeti válasz gyakran ez volna: hatalom, intézményes önfenntartás, vagyon, jogi monopolhelyzet, csoportlojalitás, politikai verseny, félelem, bürokratikus önigazolás, szimbolikus rend, társadalmi kontroll, háborús államépítés — és mindez sokszor keresztény nyelvvel, keresztény intézményekkel, keresztény legitimációval összefonódva.
Ez nem ugyanaz. A kereszténység lehet releváns magyarázó tényező, de nem lehet automatikus végmagyarázat. Egy pápai hadjáratban a keresztény teológiai legitimáció lényeges. Egy eretnekperben az igazhitűség fogalma lényeges. Egy kolostori birtokpolitika elemzésénél az egyházi jog és a szent intézményi státusz lényeges. Egy antiszemita prédikációnál a keresztény antijudaizmus lényeges. De ezekből nem következik, hogy a kereszténység mint egész egyetlen bűntermelő szubsztancia volna.
Ez az esszencializálás a történeti gondolkodás ellensége. Ha valaki „a zsidóság bűntörténetét” írná meg úgy, hogy a világtörténelem zsidó szereplőkhöz köthető visszaéléseiből levezetné „a zsidóság lényegét”, azt joggal neveznénk antiszemita konstrukciónak. Nem azért, mert zsidó szereplők bűneit tilos kutatni, hanem mert a módszer kollektív esszenciát gyárt elszórt, heterogén történeti esetekből. Ugyanez a módszertani probléma áll fenn, ha valaki „a kereszténységet”, „az iszlámot”, „a Nyugatot”, „a németeket”, „a franciákat”, „az ateizmust” vagy „a modernitást” kezeli egyetlen morális személyként.
A történész feladata nem az, hogy egy több évszázados, belsőleg plurális, intézményileg változó, kulturálisan sokféle tradícióról végítéletet mondjon. A történész feladata az, hogy rekonstruáljon, megkülönböztessen, magyarázzon. Ha ítél is, az ítéletnek a rekonstrukcióból kell kinőnie, nem fordítva.
3. A kritikus egyháztörténet nem Deschner találmánya
Deschner önelbeszélésében fontos szerepet játszik az a gondolat, hogy ő a hivatalos, apologetikus, félig hagiografikus egyháztörténet elhallgatott oldalát mondja ki. Ebben van igazság. A felekezeti történetírás sokáig valóban erősen önigazoló volt. A szentség, az intézményi folytonosság, a kultúraőrzés és a civilizációs teljesítmény hangsúlyozása mellett sok bűn háttérbe szorult. A keresztény önelbeszélés gyakran túl jó véleménnyel volt saját múltjáról.
De ebből nem következik, hogy Deschner mindent elsőként vagy egyedül látott volna meg. A modern történettudományban régóta létezik kritikus egyháztörténet, bibliakritika, forráskritikus patrisztika, késő antik vallástörténet, kereszteshadjárat-kutatás, inkvizíciókutatás, reformációtörténet, társadalomtörténet, jogtörténet, felekezettörténet. Ezek nem mind apologetikusak, és nem mind egyházi önvédelemként működnek. A szekuláris akadémiai történetírás különösen nem azonos az egyházi hagiográfiával.
Ezért félrevezető az a kettős séma, amely Deschnernél gyakran érezhető: egyházi/akadémiai főáram = elhallgatás; kívülálló antiklerikális szerző = igazság. A valóság bonyolultabb. Egy katolikus vagy protestáns egyháztörténész is végezhet forráskritikus munkát. Egy szekuláris történész is lehet ideológiailag elfogult. Egy antiklerikális szerző is lehet forrásgazdag és mégis torzító. A kérdés nem az, hogy a szerző melyik táborhoz tartozik, hanem hogy hogyan bánik a forrásokkal, az ellenérvekkel, az alternatív magyarázatokkal és saját előfeltevéseivel.
A történeti igazság nem attól lesz igaz, hogy az egyház ellen szól. És nem attól lesz hamis, hogy egy teológiai fakultásról érkezik. Ez a minimális tudományos tisztesség.
4. A forrásgazdagság nem azonos a forráskritikával
Deschner lenyűgöző apparátussal dolgozik. Az olvasó gyakran úgy érzi, hogy egy emberfeletti olvasottságú szerző vezeti végig a bűnök, pápák, püspökök, császárok, eretnekek, mártírok és háborúk végtelen folyosóján. A jegyzetek, idézetek, nevek és epizódok tömege tekintélyt sugall. De a történészi minőséget nem az idézetek mennyisége dönti el.
A forráskritika nem idézethalmozás. A forráskritika kérdez. Ki írta a forrást? Mikor? Milyen műfajban? Milyen intézményi helyzetben? Kinek? Milyen céllal? Ellenséges vagy apologetikus forrásról van szó? Normatív szöveg vagy tényleges gyakorlat tanúja? Jogszabály vagy végrehajtott intézkedés? Egyedi eset vagy általános minta? Kortárs beszámoló vagy későbbi legenda? Retorikai toposz vagy dokumentált esemény?
Deschnernél a kritikusok visszatérő kifogása, hogy a források gyakran a vádirat logikájának rendelődnek alá. Az antiklerikális narratívába illő adatok nagyobb bizalmat kapnak, mint amennyit egy óvatos történész adna nekik. A gyanús egyházi önigazolással szemben Deschner jogosan szkeptikus; de mintha kevésbé volna szkeptikus azokkal a forrásokkal szemben, amelyek a vádat erősítik. Ez az aszimmetrikus szkepszis a polemikus történetírás egyik fő betegsége.
Nem az a baj, hogy Deschner használ másodlagos irodalmat. Egy ekkora ívű műnél lehetetlen minden korszakban primer kutatónak lenni. A baj az, ha a másodlagos irodalom szelektív tára nem vitára, hanem bizonyításra szolgál. A történész a forrásokkal birkózik; az ügyész bizonyítékokat gyűjt. Deschner sokszor az utóbbihoz áll közelebb.
5. A kontextus nem mentegetés
Deschner módszerének egyik vonzereje, hogy nem hagyja az olvasót megnyugodni. Nem engedi, hogy a vért „korabeli viszonyoknak”, a kényszert „missziónak”, a politikai gyilkosságot „államérdeknek”, az anyagi kapzsiságot „egyházi szükségletnek”, a gyűlöletet „teológiai vitának” nevezzük. Ez az erőssége. Rákényszerít a morális látásra.
De a morális látás nem helyettesítheti a történeti magyarázatot. A kontextus feltárása nem ugyanaz, mint a bűn mentegetése. Ha azt mondjuk, hogy a késő antik vallási konfliktusokat a császári állam szerkezete, a városi elitverseny, a jogi státuszok változása, a közrend problémája és a teológiai identitás politikai funkciója együtt formálta, akkor nem mentegetjük az erőszakot. Csak megpróbáljuk megérteni, hogyan működött.
Deschnernél a magyarázat gyakran túl rövid. A gonoszság, képmutatás, hatalomvágy, pénzéhség, fanatizmus és klerikális cinizmus sok mindent elintéz. De a történésznek nem elég azt mondani, hogy az emberek rosszak. A történésznek azt kell megmutatnia, milyen intézményi helyzetekben, milyen szabályok mellett, milyen érdekstruktúrákban, milyen nyelvi és jogi keretekben vált bizonyos erőszak lehetségessé, igazolhatóvá vagy rendszeressé.
A puszta leleplezés gyakran analitikailag szegény. „A püspök kapzsi volt.” Lehet. De ez még nem magyarázza meg az egyházi birtokrendszer működését. „A pápa hatalomra tört.” Lehet. De ez még nem magyarázza meg a pápai monarchia intézményes kialakulását. „A keresztesek vérengző fanatikusok voltak.” Némelyek igen. De ez még nem magyarázza meg a keresztes mozgalom társadalmi, jogi, üdvösségtani, lovagi és gazdasági feltételeit.
Aki csak bűnt lát, az sokszor nem lát rendszert. Aki csak képmutatást lát, az nem látja az intézményi racionalitást. Aki csak „kereszténységet” lát közös nevezőként, az nem lát államot, hadsereget, földbirtokot, öröklést, adóztatást, presztízst, írásbeliséget, jogot, városi konfliktust, családi stratégiát. A történésznek ezekkel is dolga van.
6. A moralizáló nyelv nem ártatlan
Deschner nagy író. Ez nem mellékes. A rossz író unalmasan téved; a jó író emlékezetesen. Deschner mondatai ütnek. Sarkosak, gúnyosak, sokszor kegyetlenül találóak. Aki egyszer ráérez a ritmusára, könnyen magával sodródik.
De a történetírásban a stílus módszertani kérdés. A nyelv nem egyszerűen csomagolja az érveket; irányítja az olvasást. Ha egy szerző folyamatosan vádirati, szarkasztikus, vérrel telített, felháborodott nyelven beszél, akkor az olvasó nem pusztán információkat kap, hanem érzelmi útvonalat is. Deschner nyelve nem engedi, hogy az olvasó habozzon. Előre megadja a helyes erkölcsi reakciót.
Ez a publicisztikában lehet erény. A történetírásban veszély. A történésznek tudnia kell keményen nevezni a dolgokat: mészárlás, üldözés, jogfosztás, konfiskáció, kényszer, hamisítás, propaganda, büntető erőszak. Ezek használhatók pontosan. De a történésznek nem kell minden bekezdésben dobpergést vernie a vádlott mögött. Nem az a dolga, hogy atrocity-propaganda nyelven fenntartsa az olvasó erkölcsi vérnyomását.
A moralizáló nyelv egyik baja, hogy eltünteti a fokozatokat. Ha minden „vérnyom”, „bűn”, „képmutatás”, „terror”, „irtás”, „őrület”, „sátáni”, „kriminális”, akkor a különbségek elmosódnak. Egy hamisított oklevél, egy teológiai rágalom, egy vagyonelkobzás, egy politikai gyilkosság, egy hadjárat és egy népirtás nem ugyanaz a történeti jelenség, még ha mindegyik lehet erkölcsileg elítélendő. A történész feladata nem az, hogy egyetlen vörös festékbe mártsa őket.
A túlhevített nyelv végül paradox módon érzéketlenné tesz. Ha minden botrány, semmi sem botrány. Ha minden végítélet, az ítélet elveszti súlyát.
7. Az „egész kereszténység” mint vádlott: történetietlen absztrakció
Deschner művének egyik legnagyobb problémája az, hogy vádlottja túl nagy. „A kereszténység” nem történeti személy. Nem ülhet a vádlottak padján úgy, mint egy konkrét püspök, pápa, császár, zsinat, szerzetesrend, inkvizíciós hivatal, hadsereg vagy városi tanács. A kereszténység kétezer éves, soknyelvű, belsőleg konfliktusos, intézményileg széttartó, földrajzilag kiterjedt, társadalmilag sokrétegű hagyomány. Ortodoxok, katolikusok, protestánsok, eretneknek bélyegzettek, szerzetesek, laikusok, parasztok, uralkodók, teológusok, városi tömegek, misszionáriusok, ellenzéki reformerek, pacifisták, misztikusok, államegyházi bürokraták: mindez együtt sem alkot egyszerű morális alanyt.
A történész dolgozhat nagy kategóriákkal, de nem szabad elfelejtenie, hogy ezek analitikus eszközök, nem metafizikai lények. „A kereszténység” nem cselekszik; emberek és intézmények cselekszenek keresztény fogalmak, keresztény legitimációk, keresztény identitások és keresztény szervezeti keretek között. A különbség óriási.
Ha a kereszténység nevében gyilkolnak, akkor a kereszténység történeti szerepét vizsgálni kell. Ha egyházi intézmények védenek visszaéléseket, akkor az egyházi struktúrát vizsgálni kell. Ha teológiai tanítás legitimál erőszakot, akkor a tanítást vizsgálni kell. De ebből nem következik, hogy „a kereszténység” mint egész bűnöző volna. Az ilyen állítás nem történészi, hanem metaforikus-ideológiai.
A jó történész szétbontja a vádlottat. Ki döntött? Milyen jogalapon? Milyen ellenállás volt? Ki profitált? Ki ellenezte? Milyen alternatív keresztény álláspontok léteztek? Melyik korszakban? Melyik régióban? Milyen intézményi viszonyok között? Deschner gyakran éppen ezt a szétbontást gyengíti: a különböző eseteket a bűntörténet nagy folyamatába húzza be.
8. A folytonosság kísértése
Deschner egyik legerősebb narratív mozdulata a folytonosságteremtés. Az események nála nem csak egymás után következnek, hanem ugyanannak a mély mintázatnak a bizonyítékaivá válnak. Konstantin, Athanasius, Ambrosius, a középkori pápák, a keresztes hadjáratok, az inkvizíció, a konkviszta, a modern pápai politika: mind ugyanabba a hosszú véráramba kerül.
A folytonosság azonban nem magától értetődő. Bizonyítani kell. Nem elég, hogy két korszakban erőszak történt, és mindkettőben jelen volt keresztény legitimáció. A történésznek meg kell mutatnia az intézményi, fogalmi, jogi, rituális, politikai és társadalmi átviteli mechanizmusokat. Mi öröklődött? Mi változott? Mi szakadt meg? Mi jelent meg újként? Mit jelentett ugyanaz a szó más korszakban? Hogyan viszonyult egymáshoz teológiai norma és politikai gyakorlat?
Deschner gyakran úgy ír, mintha a folytonosság evidens volna. Pedig a történelemben a hasonlóság nem azonos az azonossággal. Az erőszak sok korszakban visszatér, de nem mindig ugyanaz az erőszak. A vallási nyelv sokszor legitimál hatalmat, de nem mindig ugyanúgy. A keresztény intézmények sokszor részei a politikai rendnek, de más egy késő antik császári rendelet, más egy 12. századi pápai bullarendszer, más egy 16. századi felekezeti állam, és más egy 20. századi konkordátumpolitika.
Aki mindenben ugyanazt látja, nem mélyebben lát, hanem kevesebbet különböztet meg.
9. A fordított apologetika
A keresztény apologetika klasszikus hibája az, hogy a pozitív példákból akarja levezetni az egész tradíció szentségét. Szentek, karitász, kultúra, művészet, egyetemek, kórházak, lelki mélység, civilizáció. Mindez valós lehet, mégsem bizonyítja, hogy „a kereszténység” mint egész szent.
Deschner fordított hibája az, hogy a negatív példákból akarja levezetni az egész tradíció bűnösségét. Háborúk, hamisítások, üldözések, vérengzések, intrikák, dogmatikus erőszak, korrupció. Mindez valós lehet, mégsem bizonyítja, hogy „a kereszténység” mint egész bűn.
Mindkét módszer válogat. Mindkettő igaz eseményeket használhat. Mindkettő képes hatni. És mindkettő történetietlen, ha az egyedi eseményekből kollektív lényegítéletet gyárt.
A hagiográfia és a kriminalizáló pamflet rokonok. Ellenségeknek látszanak, de ugyanabban a családban élnek: mindkettő szereti az erkölcsi totalitást, mindkettő szereti a nagy narratívát, mindkettő szereti az előre megírt végkövetkeztetést. Az egyik glóriát rajzol, a másik vádiratot. A történésznek egyik sem lehet elég.
10. Deschner mint kompilátor
Deschner nem elsődlegesen levéltári szakmonográfiák szerzője. Nem egyetlen korszak specialistája, nem egyetlen forráscsoport filológusa, nem egy régió szociális hálóinak aprólékos rekonstruktőre. Ő nagyívű kompilátor. Olvas, összegyűjt, idéz, rendez, támad. Ebben hatalmas ereje van. De ez egyben határa is.
A kompiláció nem megvetendő műfaj. Nagy szintézisek gyakran kompilatívak. De jó szintézist csak akkor kapunk, ha a szerző világosan elválasztja a biztos tényt, a vitatott rekonstrukciót, a szakirodalmi álláspontot, a saját értelmezést és a retorikai ítéletet. Deschnernél ez a határ gyakran elmosódik. Az idézett szakirodalom a vádirat szereplőjévé válik. A forrás nem egyszerűen tanú, hanem ügyészi tanú.
Ezért Deschnert nem szabad végforrásként olvasni. Használható kiindulópontként: milyen témákat érdemes ellenőrizni? Milyen kényelmetlen kérdéseket kell feltenni? Hol lehet apologetikus elhallgatás? De nem elég azt mondani: „Deschner megírta.” Meg kell nézni: mire hivatkozik? Az idézet pontos? A forrás műfaja megfelelő? A szakirodalom mai állása mit mond? Van ellenforrás? Van alternatív magyarázat? Az esemény tipikus vagy kivételes? A számok ellenőrizhetők? A későbbi legenda és a kortárs bizonyíték el van különítve?
Aki Deschnert kritikai apparátus nélkül olvassa, könnyen abban a helyzetben találja magát, mint az apologéta, akit bírál: azt hiszi el, ami világnézetileg kényelmes.
11. A szekuláris kritika jelentősége
Deschner bírálatát nem lehet azzal lesöpörni, hogy „persze, az egyház védi magát”. Valóban vannak egyházi kötődésű kritikák, amelyekben működhet intézményi önvédelem. Ezt sem szabad naivan figyelmen kívül hagyni. De a Deschnerrel szembeni legfontosabb kifogások nem csak egyházi oldalról jönnek. Szekuláris, humanista, valláskritikus szerzők is megfogalmazták, hogy nála túl sok a vádirati szerkezet, túl kevés az elemzés, túl erős a morális totalizálás, túl sok az árnyalatlan általánosítás.
Ez különösen fontos. Ha egy antiklerikális szerzőt csak püspökök bírálnak, az olvasó könnyen gyanakszik. Ha viszont világnézetileg közeli, szekuláris szerzők is azt mondják, hogy a módszer túl szelektív, túl vádló, túl személycentrikus, túl kevéssé strukturális, akkor ezt komolyan kell venni. Nem minden Deschner-kritika apologetika. Van olyan kritika is, amely pontosan azért bírálja Deschnert, mert komolyan veszi a valláskritikát.
A valláskritikának sem érdeke ugyanis, hogy rossz történetírásra épüljön. A rossz érv akkor is rossz érv, ha jó cél érdekében használják. A pontatlan vádirat hosszú távon gyengíti a kritikai gondolkodást, mert megtanítja az olvasót arra, hogy elég a megfelelő irányba gyűlölni. A valódi felvilágosodás nem ezt jelenti. A felvilágosodás nem az egyházellenes indulat szabadjára engedése, hanem a gondolkodás fegyelme.
12. A rossz fordítás és ideológiai kiadás külön problémája
A Deschner-művek körül terjedő fordítások és kivonatok további gondot jelentenek. Egy jegyzetapparátus nélküli, szerkesztőileg módosított, ideológiailag terhelt fordítás nem tekinthető tudományos kiadásnak. Ha egy szerkesztő kihagyja a jegyzeteket, módosítja a címsorokat, cserél kifejezéseket, egyszerűsít mondatokat, és saját szélsőséges előszavával keretezi a szöveget, akkor az már nem megbízható Deschner sem. Ez különösen igaz, ha a szerkesztő antiszemita vagy rasszista politikai kategóriákat visz bele az értelmezésbe.
Ilyenkor két külön kritikát kell elvégezni. Az egyik Deschner eredeti német művének bírálata. A másik az adott fordítás vagy kivonat bírálata. A kettőt nem szabad összekeverni. Az eredeti Deschner lehet vitatható, polemikus, kompilatív, módszertanilag sérülékeny. Egy rossz fordítás viszont ennél is kevesebb: nemcsak vitatható történetírás, hanem ellenőrizhetetlen közvetítés.
Ezért az ilyen anyagok használata különösen veszélyes. Az olvasó azt hiszi, Deschnert olvassa, valójában egy Deschnerből készült ideológiai terméket olvas. A jegyzetek nélkül pedig éppen az vész el, ami egy ilyen műnél a legfontosabb volna: az ellenőrizhetőség.
13. Mit kellene helyette csinálni?
A kereszténység bűneit meg kell írni. De másként.
Először: konkrét tárgyat kell választani. Nem „a kereszténység bűntörténete”, hanem például: „a 11–13. századi pápai háborús legitimáció”, „az inkvizíciós eljárások jogtörténete egy adott régióban”, „a keresztény antijudaizmus prédikációs formái a késő középkorban”, „a reneszánsz pápaság patronázsa és korrupciója”, „a szerzetesrendek birtokpolitikája”, „a felekezeti állam erőszakrendszere a kora újkorban”.
Másodszor: szét kell választani a szereplőket. Egyház, pápaság, püspökség, szerzetesrend, világi uralkodó, városi tanács, tömegmozgalom, jogász, teológus, prédikátor: nem ugyanaz. A keresztény nyelvhasználat sem mindig azonos keresztény oksággal.
Harmadszor: a forrásokat forrásként kell kezelni, nem lőszerként. Egy ellenséges beszámoló nem lesz automatikusan igaz, csak mert az egyház ellen szól. Egy hagiografikus forrás nem lesz automatikusan hamis, csak mert egyházi. A forráskritika nem politikai rokonszenv kérdése.
Negyedszer: a morális ítéletet nem kell eltörölni, de helyére kell tenni. A történész mondhatja, hogy egy cselekmény üldözés, kényszer, gyilkosság, hamisítás vagy jogfosztás volt. De az ítélet nem helyettesítheti a magyarázatot. A felháborodás nem módszer.
Ötödször: meg kell engedni az ambivalenciát. Egy intézmény lehet egyszerre kultúrateremtő és elnyomó. Egy szereplő lehet teológiailag mély és politikailag kegyetlen. Egy korszakban lehet reform és erőszak. Egy tradícióban lehet karitász és kényszer. A történelem nem erkölcsi plakát.
14. Mire jó mégis Deschner?
Mindezek után jön a kényelmetlen igazság: Deschnert nem érdemes egyszerűen kidobni. Túl sok munkát végzett, túl sok kérdést tett láthatóvá, túl sok apologetikus kényelmet zavart meg. Egyházi köröknek szükségük volt ilyen kellemetlen támadóra. A hagiográfia ellen jó méreg volt. Csak éppen a méreg nem táplálék.
Deschner olvasása hasznos lehet, ha az olvasó tudja, mit tart a kezében: vádiratot, nem ítéletet; ellen-narratívát, nem szintézist; kompilációt, nem primer kutatást; erkölcsi publicisztikával átitatott történeti anyagot, nem forráskritikai alapművet. Ő kérdéseket ad, gyanút ad, témákat ad, morális nyugtalanságot ad. De a választ máshol kell ellenőrizni.
A legrosszabb olvasó az, aki Deschnert úgy használja, ahogy a jámbor apologéta használja a szentek életét: bizonyítékként arra, amit már előre hinni akart. A legjobb olvasó az, aki Deschner után szakirodalmat nyit, forrást keres, ellenérvet olvas, korszakot tanul, és megkérdezi: mi igaz ebből pontosan, milyen értelemben, milyen határok között?
15. Végítélet helyett történetírás
Deschner műve egy hatalmas perbeszéd. Retorikailag erős, érzelmileg hatásos, sokszor jogosan dühös, de mégis perbeszéd. A perbeszéd célja nem a teljes kép, hanem a vádlott elítélése. A történetírás feladata más. A történész nem hagiográfus és nem ügyész. Nem az egyház védőügyvédje, de nem is hivatásos vádlója. A történésznek nem kell felmentenie a bűnöst, de nem is szabad előre bűnösként kezelnie a tárgyát.
A kereszténység történetében van vér. Sok vér. Van csalás, hatalomvágy, üldözés, árulás, képmutatás. De a kereszténység története nem csak ez, és főleg nem magyarázható kizárólag ezzel. A bűnök történeti feltárása akkor erős, ha pontos. Ha megkülönböztet. Ha nem fél a sötéttől, de nem is fest mindent sötétre. Ha a forrásokat nem harci eszköznek, hanem nehéz tanúknak tekinti.
Deschner legnagyobb érdeme, hogy nem engedte kényelmesen fehérre mosni a keresztény múltat. Legnagyobb hibája, hogy sokszor ő maga mosta feketére.
Ezért a verdikt: Deschner fontos, de nem megbízható végső tekintély. Olvasni lehet, sőt néha kell. Hinni neki nem szabad. A történelem nem hitkérdés — sem az oltárnál, sem az oltár ellenében.
A Tridenti Zsinat nem bálványimádást tett kötelezővé"
Csak a bálvány tiszteletét.
Ellenben előírtak Róma Főpapjai olyan liturgiai cselekményeket, amelyek magukba foglalják a bálványimádás cselekményeit is.
Tiszteletadás gesztusai: A hívők gyakran megérintik, megcsókolják a szentek ereklyéit vagy szobrait, meghajlanak előttük, illetve gyertyát gyújtanak a tiszteletükre, ezzel is kifejezve szeretetüket és odaadásukat.A papok a liturgia alatt tömjénezéssel is kifejezik tiszteletüket a képek, szobrok kegytárgyak előtt.
Megáldás: A kegytárgyakat (rózsafüzérek, feszületek, érmek) a papok megáldják, amivel a tárgyak szentelt jellegét emelik ki, elkülönítve azokat a hétköznapi használatú eszközöktől.
A papok imádati eszközként kezelik ezeket a tárgyakat.
A képek, szobrok , ereklyék felemelése , nyilvános helyeket történő hordozása éneklés közepette minden tekintetben kimeríti a bálványok szolgálata bűnesetének a cselekményét.
1. Már megint egy szóból akarsz teljes teológiát gyártani
Kezdjük azzal, hogy a válaszod megint ugyanazt a módszert követi: találsz egy szót, kiragadod a teljes bibliai nyelvi rendszerből, majd kijelented, hogy aki nem a te egyetlen szótári megoldásodat követi, az „ferdít”, „betold”, „istentelen”, „pogány” és így tovább. Ez nem filológia, hanem szómágiával kevert vitapóz.
Az „aión” valóban jelent korszakot, világkorszakot, időszakot. Ezt senki sem tagadta. De abból, hogy egy szó alapszinten korszakot is jelenthet, nem következik, hogy minden előfordulásban kizárólag véges időszakot jelenthet. A nyelvek nem úgy működnek, hogy egy szótári első jelentést mechanikusan ráütünk minden szöveghelyre, aztán győzelmi zászlót lengetünk. A jelentést a szerkezet, a szövegkörnyezet, a bibliai idiomatikus használat, az ószövetségi háttér és a teológiai tárgy együtt határozza meg.
Te viszont úgy bánsz az „aión” szóval, mint aki talált egy kalapácsot, és most minden görög mondatot szögnek néz. „Aión = korszak; korszaknak kezdete és vége van; tehát nincs örök élet, nincs örök Fiú, nincs örök uralom.” Ez nem mélyebb görög tudás, hanem szótári rövidzárlat.
2. Az, hogy Platón is használta az „aión” szót, nem teszi pogánnyá a bibliai használatot
Azt mondod, hogy az „aión” örökkévalósági értelme nem a Szentírásban, hanem a pogány népek mitológiájában és Platón írásaiban van. Ez megint az a régi trükköd: ha egy szó vagy fogalom a görög világban is létezett, akkor szerinted a keresztény használat már gyanús. Csakhogy a Szentírás görög nyelven is megszólal. A görög Újszövetség sok olyan szót használ, amelyet pogány szerzők is használtak. Ettől nem lesz pogány a szó bibliai használata.
A „logosz” szót is használták görög filozófusok. Akkor János evangéliuma pogány filozófiát hirdet? A „pneuma” szót is használták pogányok. Akkor a Szentlélekről szóló újszövetségi beszéd pogány? A „theosz” szót is használták pogány istenekre. Akkor amikor az Újszövetség Istenről beszél, pogány fogalmat használ? Ez az érv önmagát rombolja. A kérdés nem az, hogy egy szót használtak-e pogányok, hanem az, hogy a Szentírás milyen tartalommal használja.
Az „aión” és rokon alakjai a Szentírásban nem Platón csempészárujaként jelennek meg, hanem a héber „ólám” és a bibliai idő-, üdvösség- és istentan görög kifejezéseként. Az ószövetségi háttér, a zsidó görög fordítási hagyomány és az újszövetségi használat együtt dönt, nem az, hogy Platónnál is előfordul-e a szó.
3. A többes szám nem cáfolja az örökkévalóságot; sokszor éppen fokozza
Balázs Károly idézetére hivatkozol: mivel az eredeti nyelvekben a fogalom többes számban is előfordul, ezért a magyar „örök” és „örökkévalóság” nem megfelelő. Ebből te azt akarod kihozni, hogy a Bibliában nincs idői értelemben vett örökkévalóság. Ez azonban túl nagy következtetés.
A többes szám önmagában nem bizonyít végességet. A bibliai nyelvekben a többes, ismételt vagy birtokos szerkezet gyakran fokozó, ünnepélyes, felsőfokú kifejezés. „Egek egei” nem azt jelenti, hogy sok külön kis égbolt van egymás mellett, és mindegyik külön lejár. „Énekek éneke” nem azt jelenti, hogy több ének mechanikus gyűjteményéről beszélünk, hanem a legnagyobb énekről. „Szentek szentje” nem sok szent tárgy számtani összege, hanem a legszentebb hely. Ugyanígy az „aiónok aiónjai” típusú szerkezet sem azt jelenti szükségképpen, hogy sok véges korszak egymás után sorakozik, aztán egyszer vége. A szerkezet sokszor éppen a vég nélküli, ünnepélyesen fokozott időtartamot vagy isteni maradandóságot fejezi ki.
A magyarban is van ilyen fokozó nyelv: „örökkön örökké”. Ez sem azt jelenti, hogy két külön örökkévalóság van egymás után, hanem a vég nélküliséget fejezi ki nyomatékosan. Tehát az az érv, hogy „többes számban áll, tehát nem lehet örök”, nyelvileg gyenge. A többes szám sokszor nem megszünteti az örökkévalósági értelmet, hanem emeli és ünnepélyesíti.
4. Balázs Károly megjegyzése nem dogmatikai ítélet az örök élet ellen
Még ha Balázs Károly megjegyzését teljes jóindulattal olvassuk is, abból legfeljebb az következik, hogy a magyar „örök” és „örökkévalóság” nem mindig adja vissza egyformán pontosan az eredeti bibliai kifejezések teljes árnyalatát. Ez fordítástani megjegyzés lehet. De te ebből dogmatikai ágyút csinálsz: nincs örök élet, nincs örök Fiú, nincs örök isteni uralom, nincs örökkévalóság. Ez már nem Balázs Károly óvatos szómutatója, hanem a te túlterhelt következtetésed.
A fordító valóban köteles figyelni arra, hogy az „ólám”, „aión”, „aióniosz” és kapcsolódó szerkezetek nem minden esetben ugyanazt a magyar fordítást kívánják. Van, ahol „korszak”, van, ahol „világkorszak”, van, ahol „régidő”, van, ahol „örök”, van, ahol „mindörökké”, van, ahol „örökkön örökké” a jó megoldás. De ebből nem következik, hogy a magyar „örök” minden ilyen helyen hamisítás volna.
A bibliafordítás nem olyan, mint a bélyegzés: egy görög szó, egy magyar szó, mindenhol ugyanaz. A fordítás értelmezés. Figyeli a mondatot, a szerkezetet, az ószövetségi hátteret, a teológiai tartalmat. Aki minden „aión” körüli kifejezést mechanikusan „korszak”-ra húz, az nem pontosabb, hanem sok helyen szegényebb és félrevezetőbb fordítást ad.
5. Az „aión” főnév és az „aióniosz” melléknév összemosása alapvető hiba
Te folyton az „aión” főnévről beszélsz, mintha ezzel az egész kérdés eldőlt volna. Csakhogy a bibliai örök élet és örök valóság kérdésében nemcsak az „aión” főnévről van szó, hanem az „aióniosz” melléknévről, az „aiónok aiónjai” szerkezetről, az „aión előtt”, „aiónoktól fogva”, „aiónokig” jellegű kifejezésekről, és az ószövetségi „ólám” görög fordítási hátteréről is.
Az „aióniosz” nem mindig egyszerűen azt jelenti, hogy „korszakos” olyan értelemben, hogy egyszer majd lejár. Ha az „aióniosz élet” csak „korszakos élet”, amelynek szükségképpen vége van, akkor Krisztus ígérete összezsugorodik. Akkor az üdvösség nem végső, hanem ideiglenes. Akkor a hívő nem örök életet kap, hanem hosszabbított futamidejű létezést. Ez nem az evangélium reménye, hanem annak megcsonkítása.
Ráadásul ugyanaz az „aióniosz” szó szerepel olyan összefüggésekben, ahol Istenhez, Isten dicsőségéhez, üdvösséghez, ítélethez, országához kapcsolódik. Nem lehet mindenhol véges korszakra redukálni anélkül, hogy ne tennéd időlegessé azt is, amit a Szentírás végsőnek, isteni maradandóságúnak és visszavonhatatlannak mutat.
6. Ha az „aión” mindig véges, akkor Isten dicsősége, uralma és Krisztus győzelme is lejár
Nézzük a következményeket. Ha az „aión” és az „aiónok aiónjai” mindig véges korszakokat jelentenek, akkor amikor a Szentírás Isten dicsőségéről, Isten uralmáról, Isten életéről, Krisztus királyságáról vagy a mennyei hódolatról ilyen szerkezeteket használ, ezek is lejárnak. Akkor Isten dicsősége korszakos. Isten uralma korszakos. Krisztus királysága korszakos. A megváltottak élete korszakos. A mennyei dicsőítés korszakos.
Ez abszurd. Te ezt az abszurditást azért nem veszed észre, mert az „örök Fiú” elleni harcodban készen állsz minden bibliai örökkévalósági nyelvet szétverni, csak nehogy Krisztus örökkévalósága megmaradjon. De ezzel nemcsak a niceai hitet ütöd, hanem a bibliai reménység egész szerkezetét is.
Az örök élet nem egyszerűen nagyon hosszú élet. Nem olyan, mint egy meghosszabbított bérleti szerződés. Az örök élet Isten életében való részesedés. Ha ennek vége lenne, akkor nem lenne végső üdvösség. Ha Krisztus országa úgy érne véget, hogy megszűnik királyi méltósága, akkor nem volna „országának nem lesz vége” értelmű keresztény remény. A bibliai kifejezések nem engedik ezt a zsugorítást.
7. Az Ószövetség „ólám” nyelve nem egyszerűen véges korszakokat jelent
Az „aión” görög használatának nagy része az ószövetségi „ólám” világából érthető. Az „ólám” valóban jelenthet távoli múltat, beláthatatlan időt, hosszú korszakot, régi időt. De jelenthet olyan maradandóságot is, amelynek a szöveg összefüggésében nincs lezárása: Isten hűsége, Isten szövetségi irgalma, Isten uralma, Isten neve, Isten dicsősége, Isten igazsága.
Ha a Szentírás azt mondja, hogy az Úr uralkodik „örökké”, vagy hogy kegyelme „mindörökké”, ezt nem lehet minden alkalommal úgy fordítani: „csak egy korszakig, aztán majd meglátjuk”. A héber és görög bibliai nyelv nem modern filozófiai traktátus nyelvén beszél az időtlen örökkévalóságról, de ettől még valóságosan képes kifejezni Isten maradandóságát, hűségét és vég nélküli uralmát. Te modern magyar „örökkévalóság” szótani követelményeket kérsz számon az ókori bibliai idiomatikán, majd amikor nem így működik, kijelented, hogy nincs örökkévalóság. Ez módszertani hiba.
8. A Biblia nem mindig filozófiai fogalommal, hanem liturgikus és idiomatikus nyelvvel beszél az örökkévalóságról
A te érved egyik rejtett hibája, hogy azt várod: ha a Biblia valóban örökkévalóságról akar beszélni, akkor rendelkeznie kell egy olyan technikai szóval, amely pontosan megfelel a modern magyar „örökkévalóság” absztrakt fogalmának. De a Biblia sokszor nem így beszél. Nem száraz metafizikai szótárként, hanem liturgikus, költői, szövetségi, prófétai, idiomatikus nyelven.
„Nemzedékről nemzedékre.” „Mindörökké.” „Örökkön örökké.” „Korszakok korszakaiig.” „Kezdet előtt.” „Világ alapítása előtt.” „Soha meg nem szűnik.” „Nem lesz vége.” Ezek a kifejezések együtt alkotják a bibliai örökkévalóság-nyelvet. Nem kell egyetlen modern absztrakt főnevet keresni, amely minden esetben pontosan ugyanazt jelenti. A Szentírás gazdagabb és szervesebb nyelven beszél.
Te viszont azt mondod: nincs olyan szó, amely pontosan a magyar „örökkévalóság” megfelelője, tehát nincs örökkévalóság. Ez olyan, mintha azt mondanád: mivel az ókori héberben nincs modern természettudományos „gravitáció” szó, ezért a Biblia szerint semmi nem esik le. A fogalom kifejezhető más nyelvi eszközökkel is. A bibliai örökkévalóságot nem egyetlen szótári címke hordozza, hanem a teljes kifejezésrendszer.
9. János evangéliuma nem az „aión” szóból, hanem az Ige teremtői előidejűségéből tanítja a Fiú örökkévalóságát
Az örök Fiú tanítása nem kizárólag azon áll, hogy az „aión” szóval mit kezdesz. János evangéliuma például úgy kezdődik: „Kezdetben volt az Ige.” Nem azt mondja, hogy kezdetben lett az Ige. Hanem volt. És hozzáteszi: minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett. Ez döntő.
Ha minden, ami lett, az Ige által lett, akkor az Ige nem tartozhat azok közé, amelyek lettek. Ha az Ige is „lett”, akkor önmaga által lett volna, vagy nélküle mégis lett valami. Mindkettő képtelenség. János nem azt mondja, hogy az Ige az első teremtett vagy első született lény a sok közül. Azt mondja, hogy az Ige már a kezdetben volt, Istennél volt, Isten volt, és minden általa lett.
Ez az örök Fiú tanításának egyik bibliai alapja. Nem azért valljuk a Fiú örökkévalóságát, mert mindenáron egy magyar „örök” szót akarunk beleolvasni minden „aión”-ba, hanem mert az Újszövetség a Fiút a teremtett rend elé és fölé helyezi. Ő nem a „lett dolgok” egyik tagja. Ő az, aki által a „lett dolgok” lettek.
10. A Zsidókhoz írt levél sem egy véges korszakú alistent mutat be
A Zsidókhoz írt levél első fejezete is szétszedi az érvelésedet. A Fiú nem angyal. Nem szolgáló lélek. Nem egy isteni társaság egyik rangos tagja. A Fiúhoz a szerző olyan szavakat alkalmaz, amelyek a teremtő Úrra vonatkoznak: ő alapította kezdetben a földet, az egek az ő kezeinek művei, azok elmúlnak, ő megmarad.
Figyelj: a szöveg éppen az elmúló teremtést állítja szembe a Fiú maradandóságával. Az egek elavulnak, mint a ruha, de ő megmarad. Ez nem véges korszakú alisten képe. Ez a teremtés fölött álló, maradandó Úr képe. Ha erre azt mondod, hogy „de az aión csak korszak”, akkor nem a Zsidókhoz írt levelet magyarázod, hanem egyetlen szótári kényszerrel próbálod elhallgattatni a levél egész krisztológiáját.
11. Az „örök Fiú” kifejezés szó szerinti hiánya nem cáfolja a tartalmát
Azt is szereted ismételni, hogy a „Szentírásban nincs olyan kifejezés, hogy örök Fiú”. Ez igaz lehet szó szerinti magyar formában, de lényegtelen. A „Szentháromság” szó sincs így a Bibliában. Az „egylényegű” technikai szó sincs így az apostoli iratokban. A kérdés nem az, hogy egy későbbi dogmatikai kifejezés betű szerint szerepel-e, hanem hogy a tartalma bibliai-e.
A „Fiú örök” tartalma abból következik, hogy a Fiú nem teremtmény, hanem a teremtő rend oldalán áll; minden általa lett; kezdetben volt; az Atya dicsőségének kisugárzása; az angyalok hódolnak neki; a teremtés elmúlik, ő megmarad; országának nem lesz vége. Ezek együtt sokkal erősebbek, mint egy szó szerinti címke. Te viszont mindig címkét követelsz, mert ha nincs meg a pontos általad kért formula, úgy teszel, mintha a tanítás sem lenne ott. Ez a szektás literalizmus egyik kedvenc trükkje.
12. Az „örök” magyar szó nem mindig hibás fordítás, hanem sokszor a legjobb magyar megfelelő
Azt mondod, ahol a bibliafordítások az „aión” vagy rokon kifejezések fordítására az „örök” szót használják, ott nem fordítanak, hanem ferdítenek és betoldanak. Ez túlzó és igazságtalan. Vannak helyek, ahol az „örök” fordítás vitatható lehet. Vannak helyek, ahol a „korszak”, „világkorszak”, „régi idő”, „mindörökké” vagy más árnyalat jobb. De vannak helyek, ahol az „örök” a legtermészetesebb és legpontosabb magyar megoldás.
Ha Isten életéről, Isten dicsőségéről, végső üdvösségről, a megváltottak életéről, Krisztus maradandó királyságáról, vég nélküli mennyei dicsőítésről van szó, az „örök” nem betoldás, hanem a bibliai kifejezés magyar értelmének visszaadása. A fordítás nem azért „hamis”, mert nem a te mechanikus „korszak” szavadat használja. A fordítás akkor lenne hamis, ha a szöveg összefüggésétől idegen jelentést kényszerítene rá. Sok esetben éppen a te „véges korszak” fordításod lenne idegen.
13. A te módszered végül a keresztény reménységet is megcsonkítja
A vita nem pusztán nyelvészeti. Ha igazad volna, akkor nemcsak az „örök Fiú” dogmája sérülne, hanem az örök élet, az örök üdvösség, Isten vég nélküli dicsősége és Krisztus maradandó uralma is. Minden „korszakos” lenne, mindennek lejárati dátuma volna. A megváltás nem végső állapot, hanem ideiglenes periódus. A mennyei élet nem végleges részesedés Istenben, hanem valamilyen hosszú, de lezáruló történeti szakasz.
Ez nem keresztény remény. Ez a remény kifosztása. A keresztény hit nem azt hirdeti, hogy Isten ad majd egy nagyon hosszú korszakot, aztán meglátjuk. A keresztény hit azt hirdeti, hogy Krisztusban a hívő olyan életet kap, amely a halált végleg legyőzi, és Isten életében részesíti. Ezért nevezi a hagyomány jogosan örök életnek. Nem azért, mert rosszul tud görögül, hanem mert érti az evangéliumot.
14. Összegzés: Balázs Károlyt nem pajzsként kell lobogtatni, hanem helyesen kell érteni
Összefoglalva: Balázs Károly megjegyzése legfeljebb arra figyelmeztet, hogy az eredeti bibliai időfogalmak árnyaltabbak, mint a magyar „örökkévalóság” szó filozófiai hangulata. Ezt komolyan lehet venni. De te ezt a figyelmeztetést buzogánnyá alakítod, és szétvered vele a bibliai örök életet, Krisztus maradandó uralmát és a Fiú örökkévalóságát.
Az „aión” nem mindenhol egyszerűen „végtelen idő”. Ebben igazad van. De az sem igaz, hogy soha nem fejezhet ki vég nélküli maradandóságot, főleg összetett, fokozó, liturgikus és teológiai szerkezetekben. Az sem igaz, hogy az „aióniosz” mindig csak véges korszakos valóságot jelent. Az sem igaz, hogy az „örök” fordítás mindenhol hamisítás. Az sem igaz, hogy a Biblia ne tudna beszélni Isten és az üdvösség vég nélküli, elmúlhatatlan valóságáról.
A lényeg: nem az „aión” szó egyetlen mechanikus jelentése dönti el, hogy a Fiú örök-e. A Fiú örökkévalóságát az egész újszövetségi krisztológia tanítja: az Ige kezdetben volt, minden általa lett, ő a teremtés Ura, az angyalok hódolnak neki, a teremtés elmúlik, ő megmarad. Ezt nem tudod eltüntetni azzal, hogy a „korszak” szót ismételgeted. A szótári kalapácsod hangos, de a bibliai Krisztus-kép szikláján szétpattan.
Az „örök Fiú” és az „örök Isten” elleni érvelésed pedig az „aión” szó körüli félművelt szóvadászatra épül. Igen, az „aión” jelenthet korszakot, világkorszakot, hosszú időt. Igen, vannak helyek, ahol nem egyszerűen „végtelen időt” jelent."
Igen vannak ilyen helyek, de nem a Szentírásban, hanem az istentelen pogány népek mitológiájában,
Platón írásaiban.
A Szentírásban egyetlen egy olyan helyet nem találsz, ahol az "aion" kifejezéshez, ami korszakot jelet
az örök magyar szavunknak megfelelő kifejezés társulna.
Ezt Balázs Károly is elmagyarázta az istentelen egyházak bibliafordítóinak, az alábbi szavakkal:
" A maygar fordításokban használt örök, örökkévalóság szavunk azért nem megfelelő, mert az eredeti nyelvekben a fogalom többes számban is előfordul.( pl. I.Kir. 8,13, Zsolt. 61:5, 145:13, Ésaiás 51:9, stb.) A Bibliában nincs olyan kifejezés idői értelemben , ami megfelelne a mi "örökkévalóság" szavunknak. A kifejezés tárgya nem az örökkévalóság(A Tompson)
Forrás: Balázs Károl: ÓSZÖVETSÉGI SZÓMUTATÓ SZÓTÁR, 19. oldal 165-ös megjelölés az "aion" címszó alatt.
A tárgy nem attól lesz bálvány, hogy tiszteleti gesztus kapcsolódik hozzá, hanem attól, hogy Isten helyére kerül
Megint az történik, hogy először megalkotod a saját bálványdefiníciódat, aztán ezzel a saját definícióval vered fejbe a katolikus gyakorlatot. Azt mondod: „a tárgyak csókolása teszi a tárgyat bálvánnyá”, „a tárgyak előtti leborulás teszi a tárgyat bálvánnyá”. Ez tömören hangzik, csak éppen bibliailag hamis. Nem a puszta testi gesztus teszi bálvánnyá a tárgyat, hanem az, hogy a tárgyat isteni valóságként, isteni erő hordozójaként, az üdvösség forrásaként, Isten helyetteseként kezelik.
Ha a te elved igaz volna, akkor minden szent tárgyi rend, minden kultikus irányultság, minden szent hely felé forduló imádság, minden szent tárgy körüli tisztelet automatikusan bálványimádás volna. Csakhogy maga a Szentírás nem így gondolkodik. Józsué és Izrael vénei az Úr ládája előtt borulnak arcra. Izrael imádkozik az Úr háza felé fordulva. A templom, az oltár, a frigyláda, a szent kenyerek, a szentély tárgyai nem közönséges használati tárgyak voltak. Nem voltak istenek, nem voltak imádandó bálványok, de szent rendhez tartoztak, és a velük kapcsolatos tiszteletteljes magatartás nem volt bálványimádás.
Erre te rendszerint azt mondod: „de ők nem a ládát imádták, hanem az ott jelenlévő Istent.” Pontosan. Ezzel saját magad mondod ki azt a megkülönböztetést, amelyet a katolikus képtiszteletnél makacsul megtagadsz. A katolikus hívő sem a fát, követ, festéket, vásznat, fémet vagy gipszet imádja. A feszület előtt Krisztusra irányul a hódolat. Mária képe előtt Mária közbenjárását kéri, nem a festéket. A szentek képei előtt a szentek emlékezetére és közbenjárására irányul a tisztelet, nem a tárgy anyagára. Ha az ószövetségi szent tárgyaknál meg tudod különböztetni a jelet és az Istent, akkor ne tegyél úgy, mintha a katolikus gyakorlatnál ez a megkülönböztetés hirtelen lehetetlenné válna.
Az általad idézett 5Mózes 4 nem minden kép ellen szól, hanem a bálványos istenábrázolás ellen
Az 5Mózes 4-et úgy idézed, mintha ott Isten minden képet, minden szobrot, minden tárgyi ábrázolást és minden vallási jellegű tiszteleti gesztust abszolút módon megtiltana. Csakhogy a fejezet összefüggése nem ez. Mózes arra figyelmezteti Izraelt, hogy a Hóreben nem láttak alakot, ezért ne készítsenek maguknak képmást Isten helyett, ne tántorodjanak el, ne boruljanak le a nap, hold, csillagok, állatok vagy emberalakú bálványok előtt, ne imádják a teremtményt a Teremtő helyett.
Ez nem általános művészettilalom. Nem általános szentkép-tilalom. Nem általános tárgyi jel-tilalom. Ha az volna, akkor Isten önmagának mondana ellent, amikor kerubokat rendel a frigyládára, képi díszítést a szentélybe, vagy amikor a rézkígyót rendeli Mózes által gyógyulási jelként. Márpedig Isten nem parancsol bálványkészítést. Ebből következik, hogy a tilalom nem a kép mint kép ellen irányul, hanem a bálványként készített és bálványként kezelt kép ellen.
A katolikus szentkép nem azt állítja, hogy Isten láthatatlan isteni lényege bezárható egy képmásba. A feszület nem azt állítja, hogy az isteni természet fadarabbá változott. Krisztus-kép esetében ráadásul a megtestesülés döntő: az Ige valóban láthatóvá lett, emberi arca volt, emberi teste volt, szenvedett, meghalt és feltámadt. A keresztény kép nem a láthatatlan Isten pogány megragadása, hanem a láthatóvá lett Ige misztériumára való emlékeztetés.
A 3Mózes 26 nem a katolikus képtiszteletet írja le, hanem a bálványállítást
A 3Mózes 26 valóban tiltja, hogy Izrael bálványokat, faragott képeket, oszlopokat, kőszobrokat állítson, hogy meghajoljon előttük. De itt is a bálványos kultuszról van szó, nem minden szent tárgyi jelről. A mondat nem azt jelenti, hogy minden tárgy előtti tiszteletteljes gesztus automatikusan bálványimádás. Azt jelenti, hogy Izrael ne állítson magának kultikus képmásokat hamis istenként vagy istenpótlékként, hogy azok előtt bálványos módon hódoljon.
Ha te ezt abszolút tárgyellenes parancsként olvasod, akkor megint gondba kerülsz azzal, hogy ugyanazon ószövetségi kultuszban Isten szent tárgyakat, oltárt, ládát, kerubokat, templomot, szentélyt és szent liturgikus rendet rendel. A Biblia tehát nem a tárgy puszta létezését és nem a tárggyal kapcsolatos minden tiszteleti gesztust tilt, hanem a bálványos használatot.
A katolikus képtisztelet éppen ezt a különbséget tartja fenn: a kép nem isten, nem forrása a kegyelemnek, nem önálló hatalom, nem végső cél. A tisztelet relatív, az ábrázoltra irányul. Az imádás egyedül Istené. Ha valaki ezzel visszaél, babonásan kezeli a képet, a tárgytól mint tárgytól vár isteni hatalmat, akkor bűnt követ el. De a visszaélés nem bizonyítja, hogy a helyes használat is bűn.
A csók és a leborulás önmagában nem bálványimádás; a jelentés és a címzett dönt
Azt mondod: a tárgy csókolása teszi a tárgyat bálvánnyá. Ez egyszerűen túlzás. Az ember számtalan nem-isteni tárgyat csókolhat tiszteletből, szeretetből, emlékezetből, hűségből: levelet, családi fényképet, nemzeti zászlót, sírkövet, Bibliát, jegygyűrűt. Ettől nem hiszi, hogy a papír, vászon, kő, könyv vagy fém isten. A csók emberi gesztus, amelynek jelentését a szándék, a vallási összefüggés és a címzett határozza meg.
Ha egy katolikus megcsókolja a feszületet, nem a fát imádja, hanem a Megfeszített iránti szeretetét fejezi ki. Ha megcsókolja az evangéliumos könyvet, nem a papírt isteníti, hanem Isten igéjét tiszteli. Ha ereklyét tisztel, nem csontot imád, hanem Isten kegyelmét tiszteli abban a szentben, akinek teste a Szentlélek temploma volt, és aki Krisztusban él. Ezt te úgy fordítod le: „tárgyimádás”. De ez nem fordítás, hanem rágalmazó leegyszerűsítés.
Ugyanez igaz a térdhajtásra és leborulásra. A testi hódolat jelenthet imádást, de jelenthet tiszteletet, alázatot, könyörgést, gyászt, bűnbánatot, tiszteleti gesztust is. A Szentírásban emberek borulnak le királyok, próféták, követek, szülők vagy szent helyek irányában is anélkül, hogy minden esetben bálványimádók lennének. A gesztus jelentése nem automatikus. A kontextus dönt. Te viszont minden mozdulatra ráütsz egyetlen címkét: bálvány. Ez nem bibliai pontosság, hanem képromboló automatizmus.
A rézkígyó esete éppen a katolikus megkülönböztetést igazolja
A rézkígyó példája különösen fontos. Isten parancsára készült. Nem volt bálvány eredetileg. Aki rátekintett, Isten rendelése alapján gyógyulást nyert. Később azonban Izrael bálványos módon kezdte kezelni, tömjénezett neki, ezért Ezékiás összetörte. Ez pontosan azt bizonyítja, amit a katolikus álláspont mond: egy tárgyi jel lehet törvényes, amíg Istenhez irányít; és bűnné válhat, ha önálló kultikus hatalomként kezelik.
Ha a puszta tárgyi forma vagy a tiszteletteljes használat már önmagában bálvány volna, akkor a rézkígyó kezdettől fogva bűn lett volna. De nem volt az. A bálványos visszaélés tette később elítélendővé. Ugyanez a logika áll a szentképeknél: a helyes használat törvényes, a bálványos visszaélés bűn. Te viszont nem különböztetsz, hanem mindent egy nagy bálvány-kazánba dobsz, és azt hiszed, ettől biblikusabb lettél.
A szentmise nem képeknek, szobroknak vagy tárgyaknak bemutatott áldozat
Azt állítod, hogy a katolikus Egyház nemcsak tiszteli a bálványokat, hanem szolgál is azoknak, „áldozik nekik”, „misézik előttük”. Ez már nem félreértés, hanem vaskos torzítás. A szentmise nem képnek, nem szobornak, nem keresztnek, nem Máriának, nem szentnek, nem ereklyének bemutatott áldozat. A szentmise az Atyának szól Krisztus által a Szentlélekben. A katolikus oltár nem a szobor asztala. A miseáldozat címzettje nem a templomban lévő kép. A templomi kép jelenléte nem változtatja meg az áldozat címzettjét.
Ha egy oltár mögött feszület van, abból nem következik, hogy a misét a fának mutatják be. Ha egy mellékoltáron szentkép van, abból nem következik, hogy a mise annak a képnek szól. Ha egy templomban Mária-szobor van, abból nem következik, hogy a katolikusok Máriának áldozzák Krisztust. Ez olyan érvelés, mintha azt mondanád: ha egy bíróság falán címer van, akkor az ítéletet a címer hozza; ha egy tanteremben tudós portréja van, akkor a tanár a portrénak tanít. Ez nem érv, hanem gyermeteg tárgyiasítás.
A katolikus tanítás itt kristálytiszta: latria, vagyis imádás és áldozati kultusz egyedül Istent illeti. A szentek tisztelete nem áldozati imádás. A képek tisztelete nem áldozati szolgálat. A szentmise nem a képeknek szól. Ha ezt továbbra is „bálványoknak való áldozásnak” nevezed, akkor nem a katolikus tant cáfolod, hanem szándékosan más tant tulajdonítasz neki.
A körmenet és a magasra emelés nem teszi bálvánnyá a tárgyat
Azt is felhozod, hogy a katolikusok képeket, szobrokat, tárgyakat hordoznak, magasra emelnek, énekelnek közben. Ebből megint azt következteted, hogy bálványimádás. Csakhogy egy tárgy ünnepélyes hordozása önmagában nem bálványimádás. Izrael hordozta a frigyládát. Ünnepi kultikus rendben vitték a szent tárgyakat. A tárgyak hordozása nem jelenti automatikusan azt, hogy a tárgy isten.
A katolikus körmenetben a kép vagy szobor jel, nem isten. Ha Krisztus keresztjét viszik, Krisztust vallják meg. Ha Mária-képet vagy szobrot visznek, Mária közbenjáró, Krisztusra mutató szerepét ünneplik, nem a fát vagy gipszet. Ha szent ereklyét hordoznak, Isten kegyelmét dicsőítik a szent életében, nem csontot istenítenek. Lehetnek túlzások, lehetnek népi félreértések, lehet babonás használat; ezeket javítani kell. De a jel törvényes használatát nem semmisíti meg a visszaélés lehetősége.
A te logikáddal minden ünnepélyes jelhasználat bálványimádás lenne. Zászlót vinni? Bálvány. Bibliát ünnepélyesen hordozni? Bálvány. Jegygyűrűt megcsókolni? Bálvány. Sírkő előtt meghajolni? Bálvány. Ez már nem bibliai szigorúság, hanem abszurd tárgyfóbia.
A Tridenti Zsinat nem bálványimádást tett kötelezővé
Azt mondod, Róma főpapjai kötelezővé tették a bálványok tiszteletét, és ezt nem vonták vissza. A Tridenti Zsinat nem azt tanította, hogy a képekben isteni erő van, nem azt, hogy tőlük kell üdvösséget várni, nem azt, hogy a képeknek áldozatot kell bemutatni, nem azt, hogy a fa, kő, festék vagy vászon imádandó. Ellenkezőleg: a katolikus tanítás hagyományosan megkülönbözteti az imádást, amely egyedül Istent illeti, és a tiszteletet, amely az ábrázoltra irányul.
A zsinati képtisztelet nem a tárgynak mint tárgynak szól, hanem annak, akit ábrázol. A kép tisztelete áthalad a képről az ábrázoltra. Ez egyszerű fogalmi megkülönböztetés. Te persze ezt nem akarod elfogadni, mert akkor összeomlana a vádad. Ezért újra és újra úgy beszélsz, mintha a katolikus ember azt mondaná: „ó, szobor, üdvözíts engem; ó, festék, könyörülj rajtam; ó, fa, hallgass meg engem”. Ilyet a katolikus tanítás nem mond. Ezt te mondatod vele, hogy könnyebb legyen megtámadni.
Az általad idézett parancsok nem tiltják Krisztus keresztjének tiszteletét
A kereszt különösen fontos példa. Te szerinted még az élettelen kereszt előtti tisztelet is halálos bűn. Csakhogy a kereszt nem önálló isten, nem bálvány, nem mágikus tárgy. A kereszt Krisztus megváltó halálának jele. Amikor a keresztény ember a kereszt előtt meghajol, nem a fadarabot imádja, hanem Krisztust, aki a kereszten megváltotta. Amikor megcsókolja a keresztet, nem tárgyimádást végez, hanem a Megfeszített iránti szeretetét fejezi ki.
A kereszt megbotránkoztató jel, igen. Pálnál is az. De éppen ezért a keresztény ember nem úgy kezelheti, mint közömbös deszkadarabot. A kereszt a megváltás jele, Krisztus győzelmének jele. Te ezt a jelet le akarod rántani a puszta tárgyi szintre, hogy aztán bálványnak nevezhesd. De a keresztény hit nem a tárgy anyagát imádja, hanem a kereszten függő Krisztust vallja meg.
Ha minden kép előtti tisztelet bűn volna, akkor a megtestesülés következményeit is tagadnád
A képtilalom ószövetségi formája szorosan összefügg azzal, hogy Izrael nem látta Isten alakját. De a kereszténységben az Ige testté lett. Krisztusban Isten láthatóvá lett emberi természetében. Nem az isteni természet láthatatlan lényege vált ábrázolhatóvá, hanem az Ige valóban emberi testet vett fel. Ezért Krisztus ábrázolása nem ugyanaz, mint a láthatatlan Isten pogány képmássá gyártása.
Ha Krisztust nem szabadna ábrázolni pusztán azért, mert az ábrázolás anyagi, akkor furcsa módon éppen a megtestesülés láthatóságát tagadnád gyakorlati szinten. Az apostolok látták Krisztus arcát, hallották hangját, érintették őt. A keresztény kép nem új istent gyárt, hanem a megtestesült Krisztus történeti valóságára emlékeztet. Aki minden képet bálványnak nevez, az nem a pogányság ellen küzd, hanem a kereszténység inkarnációs jellegével hadakozik.
A te érvelésed valójában tárgyfóbia, nem bibliai bálványellenesség
A bálványellenesség helyes dolog. A tárgyfóbia nem. A bálványellenesség azt mondja: ne állíts teremtményt Isten helyére. Ne tulajdoníts isteni hatalmat tárgynak. Ne várj üdvösséget képtől, szobortól, csillagtól, állattól, embertől, hamis istentől. A tárgyfóbia viszont azt mondja: minden élettelen dolog, amelyhez tiszteleti gesztus kapcsolódik, bálvány. A Szentírás az elsőt tanítja. Te a másodikat.
Ezért futsz mindig ugyanabba a falba. Nem tudod elviselni, hogy a Biblia egyszerre tiltja a bálványimádást, és közben ismer szent tárgyakat, szent helyet, szent jeleket, szent liturgikus rendet. Nem tudod elviselni, hogy a keresztény hit egyszerre imádja egyedül Istent, és közben tiszteli a szenteket, a keresztet, az evangéliumos könyvet, a szent jeleket. A valóság gazdagabb, mint a te tiltólistád.
Összegzés: nem a gesztus önmagában bálványoz, hanem a hamis vallási értelem
A végső válasz tehát egyszerű. Hogyan lehet egy képet, szobrot vagy tárgyat bálványként kezelni? Úgy, hogy Isten helyére állítják. Úgy, hogy isteni hatalmat tulajdonítanak neki. Úgy, hogy tőle várják az üdvösséget, a kegyelmet, a szabadulást mint végső forrást. Úgy, hogy áldozati imádást adnak neki. Úgy, hogy a teremtményt a Teremtő helyére teszik. Ez bűn. Ezt a katolikus hit is elítéli.
De nem bálványimádás az, ha egy kép jelként az ábrázoltra irányítja a tiszteletet. Nem bálványimádás az, ha a feszület előtt Krisztust imádják. Nem bálványimádás az, ha egy szent képe előtt a szent közbenjárását kérik Istentől. Nem bálványimádás az, ha a keresztet megcsókolják Krisztus szeretetének jeleként. Nem bálványimádás az, ha az evangéliumos könyvet tisztelik Isten igéje miatt. Nem bálványimádás az, ha a szent tárgyakat nem közönséges hulladékként, hanem rendeltetésükhöz méltó tisztelettel kezelik.
Te a bálványimádás elleni bibliai parancsból minden látható vallási jel elleni hadjáratot csináltál. Ez nem Mózes hite, nem az apostolok hite, hanem túlfeszített ikonoklaszta reflex. A katolikus Egyház nem bálványimádást véd, hanem azt a bibliai és krisztusi igazságot, hogy az anyag, a kép, a jel, a test, a tér, a mozdulat és a liturgia Isten szolgálatába állhat — feltéve, hogy nem Isten helyére kerül. Ez a különbség. És ezt a különbséget te nem megcáfoltad, hanem újra és újra nem vagy hajlandó észrevenni.
HOGYAN LEHET EGY KÉPET,SZOBROT,VAGY EGYÉBB ÉLETTELN TÁRGYAT BÁLVÁNYKÉNT KEZELNI?
A Róma Főpapja által vezetett egyház ygakran hivatkozik arra, hogy csak a bálványként kezelt képek tisztelete halálos bűn.
Ebben nincs igazuk, hogy a tiltó parancs a bálványokon kívül minden olyan tárgyra kiterjed, amely
előtt, amelyet leborulás, meghajlás, vagy csók által megtisztelnek.
A tárgyak csókolása teszi a tárgyat bálvánnyá. A tárgyak előtti leborulás teszi a tárgyat bálvánnyá.
A képtisztelők, képimádók egyháza templomaiban elhelyezett minden olyan kép szobor, tárgy, amelyet
arra a célra készítettek, hogy majd leboruljanak, letérdeljenek, vagy keresztet vessenek előtte.
Éllettelen dolgok előtt Isten megtiltott minden olyan cselekményt, ami az élő Istent illeltve élő embert megillet. Függetlenül attól, hogy a kép valamely istent, embert, állatott vagy szimbólumot ábrázol.
5.Mózes 4:16 Hogy el ne vetemedjetek, és faragott képet, valamely bálványféle alakot ne csináljatok magatoknak férfi vagy asszony képére; 17 Képére valamely baromnak, amely van a földön; képére valamely repdeső madárnak, amely röpköd a levegőben; 18 Képére valamely földön csúszómászó állatnak; képére valamely halnak, amely van a föld alatt lévő vizekben. 19 Se szemeidet fel ne emeld az égre, hogy meglásd a napot, a holdat és a csillagokat, az égnek minden seregét, hogy meg ne tántorodjál, és le ne borulj azok előtt, és ne tiszteld azokat, amelyeket az Úr, a te Istened minden néppel közlött, az egész ég alatt.
3. Mózes 26:1 Ne csináljatok magatoknak bálványokat, sefaragott képet, se oszlopotne emeljetek magatoknak, se kőszobrokat ne állítsatok fel a ti földeteken, hogy meghajoljatok előtte, mert én vagyok az Úr, a ti Istenetek.
A hangsúly a képek szobrok, tárgyak előtti leboruláson vagy bármely más tiszteletet kimutató cselekményen.
Meg kell jeygeznem, hogy a Róma főpapja által vezetett egyház, nemcsak tiszteli a bálványokat, hanem szolgál is azoknak. Áldozik nekik, misézik előttük. Sőt esetenként hordozza is azokat magasra emelve a nyilvános helyeken az emberek sokasága előtt, közben dicshimnuszokat zengedezve.
Habátr a képek szobrok tárygak tisztelete önmagában is halálos bűn, a Róma Főpapja által vezetett egyház mindenkori főpapjai rendeleteik által kötelezővé tették ezek tiszteletét. Ez a rendelkezés a mai napig nem került visszavonásra azok számára, akik a Róma Főpapja által vezetett egyházba lettek belkekeresztelve.
Kezdjük azzal, hogy megint ugyanazt a trükköt csinálod: előbb beállítod a katolikus gyakorlatot úgy, mintha az ember a szoborhoz mint szoborhoz könyörögne, majd erre a saját torzképre diadalmasan rásütöd, hogy bálványimádás. Csakhogy a katolikus hívő nem a gipszhez beszél, nem a festékhez fohászkodik, nem a fával társalog, és nem a márványtól vár kegyelmet. Ha egy szent képe előtt imádkozik, az ábrázolt szenthez fordul közbenjárásért, Istenhez irányuló végső reménnyel. Ha Krisztus képe előtt térdel, Krisztust imádja, nem a képet. Ha Mária képe előtt kéri Mária közbenjárását, nem a vászonnak tulajdonít mennyei hatalmat. Ezt a különbséget te makacsul eltünteted, mert nélküle az egész bálványozós vádad úgy roskadna össze, mint rosszul rakott vályogfal eső után.
Azt mondod: ha valóban nem a szoborhoz könyörögne, akkor nem készítene képet, hanem közvetlenül a szentek lelkeihez fordulna otthon. Először is: a katolikus ember megteheti otthon is. Meg is teszi. Nem kötelező szobor előtt kérni egy szent közbenjárását. A szentkép nem mennyei telefonfülke, amely nélkül a hívás nem megy át. A kép segítő jel, emlékeztető, a figyelmet összpontosító látható forma. Ahogy a családi fénykép előtt valaki könnyebben emlékezik egy szerettére anélkül, hogy a papírt szeretné, úgy a szentkép is az emlékezést, tiszteletet és imádságos figyelmet segíti. Csak a különbség az, hogy itt nem puszta emlékről van szó, hanem Krisztusban élő szentek közösségéről.
Másodszor: a „halott emberek lelkeihez” fordulás kifejezésed már önmagában félrevezető. A szentek nem halottak abban az értelemben, ahogy te szeretnéd őket vallási szempontból semmissé tenni. Krisztus szerint Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké. Akik Krisztusban haltak meg, élnek Istenben. Mózes és Illés megjelennek Krisztussal a színeváltozáskor; a mennyei liturgia a Jelenések könyvében nem üres terem, hanem élő mennyei közösség; a szentek imái Isten elé kerülnek. Te úgy beszélsz a meghalt igazakról, mintha a halál lezárná a szeretet, imádság és közbenjárás közösségét. Ez nem keresztény felfogás, hanem a halál túl komolyan vétele Krisztus győzelmével szemben.
Harmadszor: a katolikus tanítás nem azt mondja, hogy a szentek saját erejükből védenek meg bárkit, mintha kis mennyei biztosítótársaságot működtetnének. A szentek közbenjárnak. Kérnek. Imádkoznak. Minden kegyelem Istentől jön. Ha egy hívő Szent József, Szent Mihály, Szent Benedek, Szent Rita vagy Mária közbenjárását kéri, nem azt vallja, hogy ők Isten helyére léptek. Azt vallja, hogy Isten családjában a szeretet és közbenjárás nem szűnik meg a földi halállal. Ha a földön megkérhetek egy keresztény testvért, hogy imádkozzon értem, akkor miért lenne elvi képtelenség megkérni azt, aki Krisztusban már célba ért? Csak akkor volna képtelenség, ha a szentek halott, elszigetelt, néma, Isten közösségéből kiszakadt lelkek volnának. De ez nem a keresztény remény.
Természetesen nem halottidézésről van szó. A katolikus ember nem okkult tudást kér, nem spiritiszta kapcsolatot keres, nem a halottakból próbál titkos információt kicsikarni, nem kerülőúton akarja megkerülni Istent. A halottidézés tilalma nem azonos a szentek közbenjárásának kérésével. A kettőt összekeverni olyan, mintha a prófétai imát és a varázslást azonosítanád csak azért, mert mindkettő vallási nyelvet használ. Ez nem tisztánlátás, hanem fogalmi lópokróc: mindent betakarsz vele, ami kényelmetlen.
Azt mondod, az igaz ember az Élő Istenhez könyörög, aki az Égben lakozik, nem bálványtemplomok képeiben és szobraiban. Ezt katolikus ember is vallja: az imádás és végső bizalom Istent illeti. De abból, hogy Istenhez kell könyörögni, nem következik, hogy tilos más hívők — akár földiek, akár mennyeiek — közbenjárását kérni. A keresztény imádság nem magányos szellemi atombomba, amelyben minden közösségi közbenjárás gyanús. Az Egyház közösség. Krisztus teste. Ha a tagok egymásért imádkoznak a földön, a megdicsőült tagok sem válnak közömbös nézőkké.
Az „Istenek Istene” idézetedet megint úgy használod, mintha Mózes több valódi isteni természetű isten létezését tanítaná. Nem. Az „istenek Istene” bibliai felsőfokú cím. Azt jelenti: az Úr minden úgynevezett isten, minden hamis isten, minden angyali hatalmasság, minden uralom, minden bálvány és minden teremtményi méltóság fölött áll. Nem azt jelenti, hogy az égben istenfajta lények sokasága van, és fölöttük egy főisten ül. A bibliai monoteizmus nem mennyei főnemesi kamara. Nem főisten és alistenek rendszere. Az „istenek Istene” nem politeista katalógus, hanem az egyetlen igaz Isten abszolút felsőségének címe.
Azt mondod, még Jézus nevét viselő szoborhoz vagy képhez sem szabad könyörögni, mert Jézus azt mondta a Sátánnak, hogy az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj. Igaz: az imádás és latreia egyedül Istent illeti. A katolikus hit pontosan ezt tanítja. A különbség az, hogy a katolikus ember Krisztus képénél Krisztust imádja, nem a képet. Ha valaki a feszület előtt térdel, nem a fát szolgálja, hanem a megfeszített Urat imádja. A te érved csak akkor működne, ha előbb bizonyítanád, hogy a katolikus Krisztus-képhez forduló ember a tárgyat imádja. Ezt azonban nem bizonyítod; csak századszor is kijelented.
A Zsidókhoz írt levél címével kapcsolatos megjegyzésed — hogy azt „Héberekhez” helyett „Zsidókhoz” írt levélre írták át — mellékszál és fölösleges gyanúsítgatás. A „héber” és „zsidó” megnevezések magyar fordítási és hagyománytörténeti használata nem bizonyít semmiféle dogmatikai csalást. Nem ezen áll vagy bukik a Fiú istensége. Az ilyen megjegyzések csak arra jók, hogy összeesküvéses hangulatot csináljanak ott is, ahol a kérdés valójában teljesen más.
A Zsidók 1-re épített érved viszont ismét saját magad ellen fordul. Azt mondod, az „angyalok” alatt az elsőszülött Isten társaira, azaz a többi istenre utal az apostol. Ez merő belemagyarázás. A szöveg kifejezetten angyalokról beszél, és éppen az a célja, hogy a Fiút az angyalok fölé emelje. Az angyalok szolgák: szelekké és tűz lángjává teszi őket. A Fiúról viszont azt mondja: „A te trónod, ó Isten, örökkön örökké”, majd azt is: „Te alapítottad kezdetben a földet, és a te kezeid művei az egek.” A levél nem azt tanítja, hogy angyalok valójában istenek, és Jézus első köztük. Azt tanítja, hogy a Fiú nem angyal, nem teremtményi mennyei lény, hanem teremtő Úr, akit az angyalok imádnak.
Ráadásul figyeld a saját ellentmondásodat. Azt állítod, még az élő Jézus sem méltó arra, hogy imádják. De a Zsidókhoz írt levél, amelyet te magad idézel, azt mondja: imádják őt Isten angyalai. Ha a Fiú imádása bálványimádás volna, akkor a mennyei angyalok Isten parancsára bálványimádást követnének el. Ez abszurd. A szöveg éppen azt bizonyítja, hogy a Fiút isteni hódolat illeti. Te úgy próbálod megmenteni az érvedet, hogy a Fiút elválasztod az ember Jézustól: van egy imádható „elsőszülött Isten”, és van egy nem imádható ember Jézus. Csakhogy ez nem az apostoli hit, hanem a te kettéhasított Krisztusod.
A keresztény hit szerint az a Fiú, akit az angyalok imádnak, ugyanaz a Jézus Krisztus, aki testté lett, meghalt és feltámadt. Nem két alany. Nem egy mennyei Khrisztosz-Isten és egy földi ember Jézus. Egy Úr Jézus Krisztus. Ezért imádja Tamás a feltámadt Jézust: „Én Uram és én Istenem.” Ezért imádják a tanítványok a feltámadt Krisztust. Ezért szólítja István halálakor Jézust: „Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet.” Ha Jézus nem volna méltó imádásra, akkor az Újszövetség legszentebb pillanatai bálványimádásba fordulnának. Ez nyilvánvaló képtelenség.
Azt mondod, Jézus az „elsőszülött Istenhez” imádkozott, és tanítványait is őhozzá tanította imádkozni. A valóság az, hogy Jézus az Atyához imádkozott, és tanítványait is az Atyához tanította imádkozni. Ez nem cáfolja a Fiú istenségét, mert a Fiú nem az Atya. A Szentháromság nem azt jelenti, hogy Jézus saját magához imádkozik szerepjátékból, hanem azt, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek valóságosan különböző személyek egyetlen isteni természetben. A megtestesült Fiú emberként imádkozik az Atyához. Ez nem teremtményi alacsonyabbrendűség, hanem fiúi küldetés és valóságos emberség. Ezt te minden alkalommal úgy olvasod, mintha az imádság automatikusan kizárná az istenséget. De akkor megint csak nem értetted meg a megtestesülést.
Izrael kiválasztottságát is belekevered: szerinted Izrael az istenek közül az elsőszülött Isten népe lett. Ez ismét henoteista ráolvasás. Izrael nem egy istenek közül kiválasztott főisten népe lett, hanem az egyetlen igaz Isten szövetségi népe. A Szentírás éppen a népek hamis isteneivel szemben hirdeti, hogy az Úr az egyetlen Teremtő és Megváltó. A „más istenek” nyelv legtöbbször nem ontológiai elismerés, hanem polemikus vagy teremtményi/angyali/bírói nyelv. Te ebből egész mennyei panteont építesz, majd azt nevezed „khrisztoszi tanításnak”. Ez nem khrisztoszi, hanem egy régiesített, görögösített többistenes vázlat.
Azt állítod, az ember Jézus testében egy ideig hordozta az Istenek Khrisztoszát, Izrael Istenét és Atyját, de mindig megkülönböztette önmagát tőle. Ez a mondat a krisztológiai zűrzavarod magja. A keresztény hit nem azt mondja, hogy Jézus testében egy másik isteni alany lakott. Azt mondja: az Ige testté lett. Jézus valóban megkülönbözteti magát az Atyától, mert a Fiú nem az Atya. De ebből nem következik, hogy Jézus puszta ember, akiben a Logosz lakott. Ez a te csúsztatásod: a személyek közti szentháromsági különbséget átváltoztatod Jézus és a Logosz közti személyi különbséggé. Ez már nem Szentháromság-tagadás egyszerűen; ez Krisztus személyi egységének szétszakítása.
Az „örök Fiú” és az „örök Isten” elleni érvelésed pedig az „aión” szó körüli félművelt szóvadászatra épül. Igen, az „aión” jelenthet korszakot, világkorszakot, hosszú időt. Igen, vannak helyek, ahol nem egyszerűen „végtelen időt” jelent. Ezt senki sem tagadja, aki valaha kinyitott egy görög szótárt. De ebből nem következik, hogy az „aióniosz” vagy az „aiónok aiónjai” kifejezések soha nem jelentenek örökkévalót vagy vég nélküli isteni időt. A jelentést nem a szó egyik alapjelentése dönti el mechanikusan, hanem a kifejezés, a nyelvi szerkezet, a szövegkörnyezet és a teológiai tárgy.
Ha az „aión” és rokon alakjai mindig csak véges korszakot jelentenének, akkor Isten dicsősége is csak korszakos lenne, Isten uralma is csak átmeneti, az örök élet is csak lejárati dátumos kegyelmi bérlet, és a végső üdvösség is egyszer majd kifutna. Ez nem Szentírás-hűség, hanem szótári rövidzárlat. A „korszakok korszakai” bibliai kifejezés éppen az időhatáron túli, vég nélküli dicsőséget és uralmat fejezi ki. A görög nyelvben az ilyen idiomatikus szerkezet nem úgy működik, hogy minden előfordulásnál előveszed a „korszak = véges” kártyát, és diadalmasan kijelented: lám, semmi sem örök.
Az örök életre vonatkozó állításod különösen problematikus: „Isten nem ígért örök életet ezen a Földön még az igazaknak sem, csak az idők végezetéig tartó hosszú életet.” A keresztény remény nem egyszerűen hosszú élet. Nem meghosszabbított földi futamidő. Nem kozmikus nyugdíjprogram. Krisztus azt ígéri, hogy aki hisz benne, nem vész el, hanem élete van; hogy az ő juhai nem vesznek el soha; hogy a feltámadás és az élet ő maga; hogy a megváltottak részesednek az eljövendő világ életében. Ha ezt „hosszú, de véges korszakra” csökkented, akkor nem a fordítók csalását leplezed le, hanem az evangéliumi reményt zsugorítod össze egy időkorlátos szerződéssé.
Az 1Tim 6,16-ot is rosszul használod. A szöveg azt mondja, hogy Istené egyedül a halhatatlanság, hozzáférhetetlen világosságban lakozik, akit emberek közül senki nem látott és nem láthat. Ez nem azt jelenti, hogy Isten senkinek sem adhat részesedést halhatatlan életben. Nem azt jelenti, hogy a feltámadott igazak egyszer majd újra meghalnak. Nem azt jelenti, hogy a Fiú nem isteni. Azt jelenti, hogy Isten önmagában, természeténél fogva birtokolja a halhatatlanságot; minden teremtményi halhatatlanság, minden megdicsőült élet, minden üdvösségben való részesedés tőle függ és ajándék. A teremtmény nem önmagától halhatatlan. Isten az. Ez nem tagadja az örök életet, hanem megalapozza.
Ráadásul ha 1Tim 6,16 alapján szerinted csak a „születetlen Istennek” van halhatatlansága, akkor megint bajba kerülsz a Zsidók 1 által idézett Fiúval, akinek trónja „korszakok korszakaira” áll, és aki a földet és egeket alkotta, miközben azok elmúlnak, ő pedig megmarad. A szöveg a Fiú maradandóságát az elmúló teremtéssel állítja szembe. Ez nem véges életű alisten képe. Ez teremtői, isteni maradandóság.
Csia Lajos, Balázs Károly és Vida Sándor emlegetése sem zárja le a kérdést. Ők bizonyos fordítási megoldásokban hangsúlyozták az „aión” korszak-jelentését. Ez lehet hasznos figyelmeztetés ott, ahol a szó valóban korszakot jelent. De egy fordítói preferencia nem válik egyetemes dogmatikai ítélőszékké. A görög szó jelentésmezője tágabb annál, mint amit te egyetlen vitakalapáccsá alakítasz. A jó fordítás nem úgy működik, hogy minden előfordulásnál ugyanazt a magyar szót ráütjük, mint pecsétet a hivatalban. A jó fordítás figyeli a szerkezetet, a hagyományt, az összefüggést, az idiomatikus használatot és a teológiai súlyt.
Azt állítod, hogy a „háromságistent imádó egyházak” bibliafordítói belehamisították az „örök” kifejezést az evangéliumokba és apostoli írásokba. Ez súlyos vád, de megint túl nagy ahhoz képest, amennyi bizonyítékot adsz hozzá. Nem hamisítás az, ha egy kifejezést a kontextus alapján „öröknek” fordítanak. Ha Isten uralmáról, dicsőségéről, az eljövendő üdvösségről, vég nélküli életről vagy Krisztus maradandó királyságáról van szó, az „örök” fordítás nem összeesküvés, hanem nyelvileg és teológiailag indokolható. Lehet egyes helyeken vitatkozni a fordításon, de az egész keresztény fordítási hagyományt csalásnak nevezni azért, mert nem illik a te véges-korszakos rendszeredbe, megint csak szokásos túlkapás.
A legnagyobb ellentmondás azonban ott van, hogy miközben a Fiút nem akarod öröknek vallani, mégis „Istennek” nevezed, sőt egy istenekből álló mennyei társaság elsőszülöttjének. Ez nem monoteizmus, hanem rangsorolt többistenhit. A katolikus hit nem azért vallja a Fiút öröknek, mert szeretné őt beletuszkolni egy császári modellbe, hanem mert ha a Fiú teremtő, ha minden általa lett, ha ő az Ige, aki kezdetben volt, ha az angyalok imádják, ha ő az, aki megmarad, amikor ég és föld elmúlik, akkor nem lehet időben létrejött alisten. Ha pedig mégis azzá teszed, akkor már nem az apostoli Krisztust vallod, hanem egy magas rangú teremtményt vagy született istent, aki sem a bibliai monoteizmusba, sem a keresztény megváltástanba nem fér bele.
Végül térjünk vissza az első ponthoz: a szentekhez való könyörgéshez. Te azt mondod, az igaz ember csak az Élő Istenhez könyörög. A katolikus válasz: igen, az imádásban, végső bizalomban, kegyelem forrásaként csak Istenhez. De a közbenjárás kérése nem Isten helyettesítése. A szentek nem kis istenek. Nem védőistenségek. Nem bálványok. Nem a kegyelem forrásai. Krisztus élő tagjai, akik Istenben élnek, és akiknek imádsága Isten előtt kedves. A kép pedig nem címzett, hanem jel. Te ezt azért nem tudod elfogadni, mert a te rendszeredben minden közvetített, képi, szentségi és egyházi valóság azonnal gyanús. De a kereszténység nem ilyen csupasz vallás. A kereszténység megtestesülés, közösség, látható jelek, szentek közössége, test feltámadása, Eucharisztia, Egyház.
Te tehát nem a katolikus bálványimádást leplezed le, hanem újra és újra elárulod, hogy a keresztény hit inkarnációs, egyházi és szentségi természetével van bajod. Neked a kép bálvány, a szent közbenjárása halottidézés, a Krisztus-kép tárgyimádás, az örök Fiú császári találmány, az örök élet fordítási csalás, a Szentháromság pogány modell, Jézus pedig nem az Ige testté lett személye, hanem egy ember, aki egy ideig hordozott egy másik isteni lényt. Ez nem az apostoli hit megtisztítása. Ez az apostoli hit szétszedése, majd saját mennyei ranglétrával való helyettesítése.
Azt állítod, hogy a katolikusok védőszentek képeihez és szobraihoz járnak védelemért könyörögni. Itt megint kevered a szobrot és a szentet. A katolikus hívő nem a kőhöz, fához, gipszhez vagy festékhez könyörög. Nem azt mondja: „szobor, védj meg engem”. A szentek közbenjárását kéri Istennél."
Ha ez igaz lenne, akkor nem készítene bálványt, hanem közvetlenül a szentek lelkeihez könyörögne.
Ezt megtehetné otthonában. Csakhogy a Szentírás nem arra tanít, hogy halott emberek lekeihez ,vagy szellemeihez könyörögjünk védelemért, hisz a halott emberek lelkei nem tudnak megvédeni senkit a Földön.
Az igaz ember ezt tudja és az Élő Istenhez könyörög,aki az Égben lakozik és nem bálványtemplomok képeiben és szobraiban.
Könyörgések és dícséretek által áldozni, az Élő Istennek kell, méghozzá ahhoz az Istenhez ,aki előtt meghajolnak az istenek is mindnyájan, mégpedig az Istene által társai az istenek fölé felkent Istenhez, akit Mózes Istenek Istenének nevezett.
5.Mózes 10:17 Mert az Úr, a ti Istenetek, Isteneknek Istene, és uraknak Ura; nagy, hatalmas és rettenetes Isten, aki nem személyválogató, sem ajándékot el nem fogad.
Még az Úr Jézushoz nevét viselő szoborhoz vagy képhez sem megengedett könyörögni,
hisz az Úr Jézus maga mondotta a Sátának, hogy az Urat az Istent illeti meg a leborulva szolgálás joga. Az Úr Jézus itt Izrael Istenére az Úrra utalt, aki azonos az Istenek Istenével.
Pál apostol a Héberekhez írott levelében - amelyet Zsidókhoz írott levére írtak át a fordítók -
egyértelműen kijelenti, hogy a Felkent Isten ,az Isten fiai között az elsőszülött előtt hajolnak meg az Istennek minden angyalai. Itt az anygalok kifejezés alatt az elsőszülett isten társaira, azaz a többi istenre utal az apostol.
Zsidókhoz 1:6 Viszont mikor behozza az Ő elsőszülöttét a világba, így szól: És imádják Őt az Istennek minden angyalai. 7 És bár az angyalokról így szól: Ki az Ő angyalait szelekké teszi, és az Ő szolgáit tűz lángjává, 8 Ámde a Fiúról így: A Te királyiszéked, oh Isten, örökkön örökké megáll. Igazság pálcája a Te királyságod pálcája. 9 Szeretted az igazságot és gyűlölted a hamisságot; annakokáért felkent téged az Isten, a te Istened, örömnek olajával a te társaid fölé. 10 És: Te alapítottad kezdetben Uram a földet, és a Te kezeidnek művei az egek;
Még az élő Jézus sem méltó arra, hogy őt imádják. Ő maga is az elsőszülött Istenhez imádkozott, és tanítványait is az elsőszülött Istenhez az Úrhoz tanította imádkozni.
Izrael fiai ugyanis abban a megkülönböztetett helyztebe kerültek, hogy Ők az istenek közül az elsőszülött Istennek lettek a népe. Annak az Istennek, akit felkent nIstene és Atyja társai az istenek fölé. Ő az istenek Khrisztosza.
Az ember Jézus, habár testében hordozta egy ideig az Istenek Khrisztoszát, Izrael Istenét és Atyját, de mindig megkülönböztette önmagát Istenétől és Atyjától.
Az Úr Jézus Istene és Atyja nem összekeverendő a római császárok által 380-ban kiképzelgett istenmodellel,amelynek egyik , a Fiú nevet viselő tagját örök istennnek nevezik.
A római császárok által létrehozott egyház tévtanítói immár másfél évezreden keresztül bizonygatják
hogy az ember jézus is örök isten, hogy a nemlétező, istenmodell részévé tehessék.
De nem lehet, mert nemhogy az ember Jézusra ,de még az istenek közül a Felkentre sem utal úgy a Szentírás, hogy örök lenne.
Ezt a háromságistent imádó egyházak teológusai úgy oldották meg, hogy a bibliafordítóik belehamisították az Evangéliumokba és az apostolok írásaiba az örök kifejezést ott, ahol az az Úr Jézusra vonatkoztatható.
A csalás lényege abban rejlik, hogy a korszakot, korszakokat jelentő "αἰών"(aión) görög kifejezést ,
ami egy hosszabb, de véges időre utal a Szentírásba, mindenütt örökre fordították, ami a magyar nyelvben azt jelenti végtelen.
Az aion habár egy hosszú időt, korszakot jelent a Szentírásban, de egyértelmű az is ,hogy van kezdette és vége.
Isten nem igért örök életet ezen a Földön még az igazaknak sem,csak az idők végezetéig tartó hosszú
életet.
Az istenek közül is csak egynek van halhatatlansága, mégpedig a születetlen Istennek, akitől az istenek mindnyájan születtek.
1.Tim. 6:
15 Amit a maga idejében előhoz amaz áldott és egyedül hatalmas, királyoknak Királya és uraknak Ura,
16 Akié egyedül a halhatatlanság, aki hozzáférhetetlen világosságban lakozik; akit az emberek közül senki nem látott, sem nem láthat: akinek tisztesség és örökkévaló hatalom. Ámen.
A római császárok által kiképzelgett három az egyben istenmodellt imádó egyházak bibliafordítói
ellentmondásba kerültek az Isten Szavával, amikor az egyértelműen véges jelentésű "αἰών"(aión)
görög kifejezést a végtelenséget jelentő magyar örök szavunkra ferdítették.
Csia Lajos, majd Balázs Károly, és Vida Sándor is rámutattak a "αἰών"(aión) kifejezésnek a valós jelentésére a Szentírásban.
Kezdjük azzal, hogy amikor az érvelésed első komolyabb lépése az, hogy „az AI-k között is a legbutább vagy”, akkor már látszik, hogy a bibliai bizonyításodnak erős járókeretre van szüksége. A személyeskedés nem érv. A gúny nem exegézis. Az, hogy a másikat butának nevezed, nem bizonyítja, hogy János apostol minden keresztény képi tiszteletet bálványimádásnak nevezett volna. Legfeljebb azt bizonyítja, hogy amikor a gondolatmenet elfogy, akkor nálad előkerül a porhintés, a sértegetés és a nagybetűs kárhoztatás.
Azt állítod, hogy te a Szentírás alapján definiálod, mi a bálvány, a bálványtisztelet és a bálványszolgálat. Csakhogy éppen ez a baj: nem definiálod, hanem túlterjeszted. A Szentírás valóban tiltja a bálványokat. Valóban halálos bűn a hamis istenek imádása. Valóban tilos emberi kéz alkotta tárgyat Isten helyére állítani. Valóban tilos teremtménynek adni azt, ami egyedül a Teremtőt illeti. De te ehhez hozzáteszed a saját külön dogmádat: minden élettelen tárgyhoz kapcsolódó vallási tiszteleti gesztus bálványimádás. Ez már nem a bibliai tilalom, hanem a te ikonoklaszta toldalékod.
Az 1János 5,21 — „Kisgyermekeim, őrizzétek meg magatokat a bálványoktól” — nem azt jelenti, hogy a keresztény embernek tilos minden szent tárgyi jel, kép, kereszt, oltár, liturgikus tér, szimbolikus tárgy vagy látható emlékeztető. János a hamis istenektől, a Krisztussal szembeni vallási hamisságtól, a pogány és démoni kultuszoktól, a teremtmény istenítésétől óv. Ha ebből azt hozod ki, hogy minden feszület, ikon, szentkép, oltárkép és kegytárgy bálvány, akkor nem Jánost magyarázod, hanem János mondatára ráhúzod a saját képromboló kabátodat, amely ráadásul két számmal nagyobb a szövegnél.
A „katolikus” szó elleni tirádád is félremegy. A katolikus szó nem azt jelenti, hogy „egyetemes a bálványimádásban”, bármennyire szeretnéd ezt a sértést dogmatikai meghatározássá fényezni. A katolikus az egyetemességet, teljességet, apostoli hitben való folytonosságot jelenti. Te erre azt mondod: „mellőzzük ezt azokkal kapcsolatban, akik bálványokat tisztelnek.” Csakhogy megint ugyanaz történik: előbb bálványimádónak nevezed az Egyházat, aztán ebből levonod, hogy nem lehet katolikus. Ez nem bizonyítás, hanem körbeforgó ítélőgép. A gép zajos, csak éppen nem termel igazságot.
Azt írod, hogy az Élő Isten tisztelői távol álltak még a bálványkészítés gondolatától is. Ha ezen azt érted, hogy távol álltak a hamis istenek készítésétől és imádásától, igazad van. Ha viszont azt érted, hogy Isten népének vallási életében soha semmilyen szent tárgyi, képi vagy liturgikus forma nem lehetett, akkor egyszerűen szembemész az Ószövetséggel. A frigyláda, a kerubok, a templom díszítései, az oltár, a szentély, a rézkígyó eredeti isteni rendelése mind azt mutatják, hogy nem minden anyagi és képi vallási forma bálvány. A bálvány nem attól bálvány, hogy látható, hanem attól, hogy Isten helyére kerül.
A halálos bűnről szóló megjegyzésed önmagában nem dönt el semmit. Igen, a bálványimádás halálos bűn. Ezt katolikus ember sem tagadja. Ha valaki képet, szobrot, tárgyat istenként imád, halálos bűnt követ el. Ha valaki a teremtményt a Teremtő helyére állítja, halálos bűnt követ el. Ha valaki a tárgytól mint önálló isteni hatalomtól vár üdvösséget, halálos bűnt követ el. De ebből nem következik, hogy a katolikus képtisztelet ilyen. A vita tárgya éppen ez. Te pedig ezt nem bizonyítod, csak ismétled. A sok ismétlés nem tesz igazzá egy hamis definíciót; legfeljebb fárasztóbbá.
Különösen súlyos csúsztatás, amikor azt állítod, hogy a katolikus papok „áldozatot mutatnak be ezek előtt a bálványok előtt”. A katolikus szentmise nem szobroknak, nem képeknek, nem Máriának, nem szenteknek, nem kereszteknek bemutatott áldozat. A mise az Atyának szól, Krisztus által, a Szentlélekben. A katolikus oltár nem a szobor asztala, hanem Krisztus áldozatának liturgikus helye. Ha egy templomban vannak képek vagy szobrok, attól az áldozat címzettje nem változik meg. Ha egy bíróság falán címer van, attól az ítéletet nem a címer hozza. Ha egy iskola falán történelmi portré van, attól a tanár nem a portrénak tanít. Ezt a különbséget egy józan gyerek is értené; te viszont teológiai bunkósbottal szétvered, mert szükséged van rá a vádhoz.
Azt mondod, emiatt nem születik újjá közülük senkinek a szelleme, és Thanatosz foglyaiként a Hádeszbe szállnak. Ez nem érvelés, hanem lelki terrorretorika. Nem te vagy az ítélőszék. Nem a te bálványdefiníciód alapján dől el, ki született Istentől és ki nem. János apostol sem arra ad felhatalmazást, hogy mindenkit, aki feszület előtt térdet hajt Krisztus iránti tiszteletből, automatikusan a halál szellemének foglyává nyilváníts. Ez már nem bibliai feddés, hanem magadnak kiosztott végítéleti bírói szerep. Rosszul áll.
A protestánsokra hivatkozásod sem ment meg. Először is, a protestáns világ sem egységes a képek kérdésében. A reformáció radikálisabb ikonoklaszta irányai valóban rombolták és elutasították a képeket, más irányok óvatosabbak voltak. Másodszor, attól, hogy protestánsok elítéltek egy katolikus gyakorlatot, az még nem bizonyítja, hogy igazuk volt. Harmadszor, te magad is azonnal kijelented, hogy a protestánsok is tévedtek, mert megtartották a Szentháromságot. Tehát a protestánsokat csak addig hívod tanúnak, amíg ellenünk beszélnek; amikor az apostoli Szentháromság-hitet vallják, már ők is a Sátán célját szolgálják szerinted. Ez nem következetes történeti érvelés, hanem alkalmi tanúhasználat: aki éppen neked kedvez, az hiteles, aki nem, az sötétségben van.
Azt állítod, hogy a protestánsok „katolikusok” maradtak a Szentháromság elfogadásában. Ebben legalább van egy akaratlanul igaz mozzanat: a klasszikus protestánsok valóban nem akarták elhagyni a kereszténység szívét, vagyis az Atya, a Fiú és a Szentlélek egy Istenként való megvallását. Lehet őket bírálni katolikus szemszögből sok mindenben, de abban igazuk volt, hogy nem cserélték le a niceai hitet egy „Istenek Istene, társai az istenek, felkent Isten” típusú mennyei ranglétrára. Ha valahol egy másik vallás kezdődik, az éppen ott van, ahol az egy Isten helyére isteni lények hierarchiáját állítod.
Az „ember szellemének tagadása” ügyét is megint belekevered, mintha a katolikus és protestáns egyházak tagadnák, hogy az embernek szellemi lelke van. Ez hamis. A történeti kereszténység nem materialista. Nem azt tanítja, hogy az ember csak test. A katolikus tanítás kifejezetten vallja az ember szellemi, halhatatlan lelkét. Amit nem fogad el, az a te merev trichotómiád: test, lélek és külön szellem mint három önálló alkotórész. Ez nem azonos a „szellem tagadásával”. Aki nem fogadja el a te szóhasználati rendszeredet, az nem tagadja az ember szellemi dimenzióját. Csak nem hajlandó a Bibliát a te magyar-görög szótári sínpárodra kényszeríteni.
Zakariás idézeted pedig külön figyelmet érdemel. Először is, az általad idézett szöveg nem Zakariás 12,8, hanem Zakariás könyvének másik helyéhez tartozó gondolat: aki Isten népét bántja, az az ő szeme fényét bántja. De még ha pontosan idéznéd is, nem bizonyítaná azt, amit bizonyítani akarsz. A katolikus Egyház nem tagadja, hogy Istennek különleges szövetségi terve van Izraellel, és hogy a zsidó nép elleni gyűlölet, üldözés vagy megvetés bűn. De ebből nem következik a te henoteista istentanod, nem következik a Szentháromság tagadása, és nem következik, hogy a katolikus képtisztelet bálványimádás. Megint egy igaz vagy részben igaz bibliai alapgondolatot próbálsz teljesen más vitapontokra ráerőltetni.
Most térjünk a szövetségládára, mert itt szépen látszik, hol csúszik el az érvelésed. Azt kérdezed: mi köze a szövetségládának, a keruboknak és az Élő Isten oltárának a katolikus templomokban lévő képekhez és szobrokhoz? A válasz: nem az, hogy a két rend minden részletében azonos, hanem az, hogy megdönti a te abszolút szabályodat. Te azt állítod, hogy minden élettelen vallási tárgyhoz kapcsolódó tiszteleti gesztus bálványimádás. Az Ószövetség viszont megmutatja, hogy Isten rendelhet szent tárgyi, képi, liturgikus formákat anélkül, hogy azok bálványok volnának. Ez a lényeg. Nem azt mondjuk, hogy a katolikus szobor ugyanolyan, mint a frigyláda. Azt mondjuk, hogy a te elved — „élettelen vallási tárgy tisztelete mindig bálvány” — bibliailag tarthatatlan.
Azzal érvelsz, hogy Istennek egy szövetségládája volt, Izrael és a világ számára nem hozzáférhető. Rendben, de ez a hozzáférés kérdésére vonatkozik, nem arra, hogy lehet-e szent tárgyi jel. A frigyláda nem volt bálvány, noha élettelen tárgy volt, képi elemekkel, szent kultikus szereppel, Isten jelenlétéhez kapcsolódva. A nép nem úgy használta, mint pogány bálványt, de nem is úgy kezelte, mint közönséges ládát. A tárgy szent volt, mert Isten rendeléséhez és jelenlétéhez kapcsolódott. Ez már önmagában elég ahhoz, hogy a te merev tárgyellenes definíciód összeomoljon.
Azt is mondod, Istennek egyetlen háza volt Jeruzsálemben, egyetlen oltára Mózes kora óta. Ez az ószövetségi kultusz központosított rendjében igaz. De a kereszténység nem az ószövetségi templomi rendszer egyszerű folytatása. Krisztus beteljesítette a templomot és az áldozati rendet. Az Újszövetségben Krisztus teste az igazi templom, Krisztus az igazi főpap, Krisztus áldozata az egyetlen tökéletes áldozat. A keresztény oltár nem egy újabb pogány oltár a jeruzsálemi mellett, hanem Krisztus egyetlen áldozatának szentségi jelenvalóságához kapcsolódó liturgikus hely. A sok katolikus oltár nem sok külön áldozatot jelent, hanem az egyetlen Krisztus-áldozat szentségi megjelenítését sok helyen és időben. Ha ezt nem érted, akkor nem a katolikus oltárt cáfolod, hanem az újszövetségi beteljesedés logikáját sem veszed komolyan.
A katolikus templomokat „bálványtemplomoknak”, az oltárokat „démonok asztalainak” nevezed. Ez nem érv, hanem átokbeszéd. A katolikus oltáron nem démonoknak áldoznak, hanem az Atyának mutatják be Krisztus egyetlen áldozatát szentségi módon. A templomban lévő képek nem oltárok címzettjei. A szentek képei nem fogadják a miseáldozatot. Mária szobra nem kapja Krisztus helyét. A feszület nem démoni tárgy, hanem a Megfeszített jele. Ha te ezt démonok asztalának nevezed, akkor ugyanazt csinálod, amit a farizeusi ellenségeskedés tett, amikor Isten művét démoninak nevezte. Ez veszélyes játék, és sokkal kevésbé jámbor, mint gondolod.
A végső probléma az, hogy nálad minden előre el van döntve. Ha katolikus templom: bálványtemplom. Ha oltár: démonok asztala. Ha szentkép: bálvány. Ha szobor: bálvány. Ha kereszt: bálvány. Ha Szentháromság: római császári hamis isten. Ha protestáns megtartja a Szentháromságot: Sátán célját szolgálja. Ha valaki nem vallja a te „Istenek Istene és társai az istenek” rendszeredet: tagadja az igaz Istent. Ez nem bibliai vizsgálódás, hanem előre gyártott ítéletek sorozata. A Szentírás nálad nem bíró, hanem dekoráció a már meghozott ítélet mögött.
Röviden: nem az a baj, hogy ugyanazokat a köröket futod, hanem hogy ugyanazokból a hibás előfeltevésekből soha nem lépsz ki. A bálványimádás halálos bűn — igen. De nem minden szentkép bálvány. A katolikus mise áldozat — igen. De nem képeknek és szobroknak szól. A szentekhez lehet közbenjárásért fordulni — igen. De ez nem tárgyimádás. Az ószövetségi szövetségláda nem azonos a katolikus képpel — igaz. De bizonyítja, hogy nem minden szent tárgyi forma bálvány. A protestánsok sok katolikus gyakorlatot bíráltak — igaz. De ettől még nem lesz minden protestáns ítélet apostoli. Izrael Isten népének története fontos — igaz. De ebből nem következik a te többistenes mennyei ranglétrád.
Tehát mielőtt Thanatoszt, Hádeszt, démonokat, Sátánt, kárhozatot és „Istenek Istenét” lobogtatod, előbb egy sokkal egyszerűbb feladatot kellene megoldanod: bizonyítani, hogy a katolikus képtisztelet valóban azt teszi, amit a bálványimádás bibliai tilalma elítél. Ezt eddig nem tetted meg. Csak átnevezted a katolikus gyakorlatot bálványimádásnak, aztán az átnevezést bizonyítékként kezeled. Ez körkörös, erőltetett és teológiailag silány. A nagy szavak mögött nincs nagy érv, csak sok füst, sok ítélet, és kevés bibliai pontosság.
A szövetségláda nem volt Isten, a kerubok nem voltak Isten, a templom nem volt Isten, az oltár nem volt Isten, a szentély nem volt Isten. Mégis szent tárgyi rendhez tartoztak."
Mi köze a szövetségládának, és a fedelén elhelyezett két kérubnak és az Élő Isten oltárának a Róma Főpapja által vezetett egyház bálványtemplomaiban világszerte elhelyezett többmillió bálványához?
Az Istennek egy szövetségládája volt, ami Izrael számára és a világ számára sem hozzáférhető.
Az Istennek egyetlen háza volt, mégpedig Jeruzsálemben, és egyetlen oltára Mózes kora óta.
Miköze a Róma Főpapja által vezetett egyház többszázezer bálványtemplomának és az ezekben található démonok asztalainak az Isten egyetlen házához , és egyetlen oltárához?
Kezdjük azzal, hogy megint ugyanazt a kört futod: előbb te definiálod bálványnak a katolikus képet, keresztet, szobrot, kegytárgyat, majd ebből levonod, hogy a katolikusok bálványtisztelők."
Azért tűnik neked, úgy, hogy ugyanazokat a köröket futom, ami a bálvány definiálását illeti AI,
mert az AI-k között is a legbutább vagy.
Ugyanis nem veszed észre, hogy én a Szentírás alapján definiálom mi a bálvány, és hogy mi a bálványtisztelés és a bálvány szolgálat.
A katolikus kifejezéssel pedig hiába jösz elő, mert az ha valakik egyetemesek a bálványtisztelet és a bálványimádás bűnében nem dicsőségére van nekik, hanem kárhozatukra.
Úgy, hogy a katolikus kifejezést inkább mellőzzük azokkal kapcsolatban, akik a bálványok tiszteletére
és a bálványok szolgálatára adták fejüket és természetesen a lelküket és a szellemüket is.
Az Élő Isten tisztelői és szolgálói nem abban voltak egyetemesek, hogy a bálványokat tisztelték és szolgálták volna, hanem abban ,hogy mindnyájan szentek voltak és távol álltak még a bálványkészítés gondolatától is.
A bálványoktól való tartózkodás jellemezte őket.
1. János 5:16 Ha valaki látja, hogy a testvére nem halálos bűnt követ el, könyörögjön érte, és életet fog adni annak, aki nem halálos bűnt követ el. Van halálos bűn:nem az ilyen esetre mondom, hogy könyörögjön. 17 Minden gonoszság bűn, de van nem halálos bűn is. 18 Tudjuk, hogy aki Istentől született, nem vétkezik, sőt aki Istentől született, az vigyáz magára, és a gonosz meg sem érinti. 19 Tudjuk, hogy Istentől vagyunk, és az egész világ a gonosz hatalmában van.21. kisgyermekeim, őrizzétek meg magatokat a bálványoktól./VIDA S./
Nos Józsikácska3, légyszives elmagyarázni a félművelt AI-nak,amelyet használsz, hogy a bálványtisztelet is halálos bűn, még akkor is, ha azt egy egyház főpapja kötelezően írja elő.
A valóság az, hogy nemcsak tisztelni kell a bálványokat a Róma Főpapja által vezetett egyházban,
hanem Róma mindenkori főpapjai és az általuk pappá szenteltek rendszeresen szolgálnak, áldozatot mutatnak be ezek előtt a bálványok előtt. Ezért nem születik közülik újjá az Istentől egynek sem a szelleme. Ennek köszönhetően Thanatosznak a foglyai, akihez a lelkük a testük kimulása után alászáll a Hádeszbe, azokhoz, akikkel szövetséget kötöttek, hogy földi életükben nekik szolgáljanak.
Hogy az ,amit a Róma Főpapja által vezetett egyház a bálványokkal művel bálványimádás a Szentírásból felismerhető. A protestáns egyhgázak is elítélik,ezért hiába állítja az AI, hogy a Róma Főpapja által vezetett egyház katolikus, mert nem igaz. A protestáns egyházakkal nem egyetemleges
a Róma Főpapja által vezetett egyház,ami a képek, szobrok, kegytárgyak tiszteletét és szolgálatát illeti.
Elelnben van egy dolog, amiben a protestáns egyházak katolikusok , egyetemben vannak a Róma Főpapja által vezetett egyházzal, ez pedig a római császárok által 380-ban definiált új istenmodell
befogadésa, imádata.
Végeredménybe mégis elérte a Sátán a célját, mert a reformátorok elszakadtak és megőrizték magukat ugyan a Róma Főpapja által vezetett egyház bálványozási gyakorlatától, de az Igaz Istenhez nem tértek meg, hanem meghagyták szívükben egy nem létező háromságisten modelljének a szolgálatát, és szembefordultak az Istene által, társai az istenek fölé felkent Istennel, azt hirdetvén, hogy ilyen Isten nem létezik.
Sőt az ember szelleme létezésének a tagadásában is egyetemlegesek maradtak a protestáns egyházak a Róma főpapja által vezetett egyházzal. És mivel Mózes Istenét nem fogadták be, az Istenek Istenének örökrésze , azaz Jákób népe felől az Istene által kinyilatkoztatott próféciákkal is szembefordultak.
Nem veszik készakarva tudomásul, amit az Istenek Istene népe ellen acsarkodóknak üzent szent prófétája Írásán keresztül:
Zakariás 12:8 Mert így szól a Seregeknek Ura: Dicsőség után küldött engem a pogányokhoz, akik fosztogatnak titeket, mert aki titeket bánt, az Ő szeme fényét bántja.
DICSŐSÉG AZ ÚRNAK,AZ ISTENEK ISTENÉNEK,AZ ISTENE ÁLTAL,TÁRSAI AZ ISTENEK FÖLÉ FELKENT ISTZENNEK!
Kezdjük azzal, hogy megint ugyanazt a kört futod: előbb te definiálod bálványnak a katolikus képet, keresztet, szobrot, kegytárgyat, majd ebből levonod, hogy a katolikusok bálványtisztelők. Ez nem bizonyítás, hanem körhintázás saját előfeltevéssel. A mondatod így hangzik: „minden tárgy, amely arra készül, hogy akár csak tiszteletből meghajoljanak előtte, utálatosság.” Csakhogy ezt nem bizonyítottad a Szentírásból. Kijelentetted. Utána rácsaptad Isten nevének pecsétjét, mintha a hangerő és a magabiztosság pótolná az exegézist.
A Szentírás nem azt tanítja, hogy minden élettelen tárgyhoz kapcsolódó tiszteleti gesztus halálos bűn. A Szentírás a bálványimádást tiltja: azt, amikor az ember a teremtményt a Teremtő helyére állítja, hamis istenként kezeli, neki áldoz, tőle várja azt, amit csak Istentől várhat, és az egy igaz Istent megillető kultuszt adja neki. Ez a bálványimádás. A te tételmondatod viszont sokkal szélesebb: szerinted már az is bálvány, ha valaki egy tárgy előtt tisztelettel meghajol, megcsókolja, körmenetben hordozza, vagy előtte imádkozik. Ez nem a bibliai tilalom pontosítása, hanem túlhúzása addig, amíg már az ószövetségi szent tárgyi világot is eltalálja.
A szövetségláda nem volt Isten, a kerubok nem voltak Isten, a templom nem volt Isten, az oltár nem volt Isten, a szentély nem volt Isten. Mégis szent tárgyi rendhez tartoztak. A hívő izraelita tisztelettel fordult a templom felé, imádkozott a templom irányában, félelemmel és tisztelettel kezelte az oltárt, a szent dolgokat, a ládát. Nem azért, mert deszkát, aranyat, követ vagy textilt istenített, hanem mert ezek Isten rendelése, jelenléte, szövetsége és kultusza által szent jelek voltak. Ha a te elved igaz volna — „élettelen tárgy felé tiszteleti gesztus mindig halálos bűn” —, akkor az ószövetségi kultusz jelentős része is gyanúba kerülne. Ezt persze nem akarod kimondani, ezért ott hirtelen képes vagy különbséget tenni jel és bálvány között. A katolikus gyakorlatnál viszont ugyanazt a különbséget megtagadod. Ez nem következetes biblikusság, hanem felekezeti kettős mérce.
Azt mondod, hogy a kérdést nem a katolikus teológusok döntik el, hanem Isten szava Mózes óta. Helyes. Csakhogy Isten szava nem a te leegyszerűsített parancsverziódat mondja. A parancs nem így hangzik: „semmilyen élettelen tárgy előtt semmilyen tiszteleti mozdulatot ne tegyél”. A parancs a faragott képek bálványos készítését és imádását tiltja: ne készíts magadnak istenségként szolgáló képmást, ne borulj le előttük, ne szolgáld őket. A hangsúly a hamis kultuszon van. A tárgy akkor bálvány, ha Isten helyére lép, ha kultikus végcél lesz, ha az isteni tisztelet tárgya. A katolikus szentkép viszont nem ilyen. Nem végcél, hanem jel. Nem isten, hanem emlékeztető. Nem önálló hatalom, hanem az ábrázoltra mutató forma.
Azt állítod, hogy a katolikusok védőszentek képeihez és szobraihoz járnak védelemért könyörögni. Itt megint kevered a szobrot és a szentet. A katolikus hívő nem a kőhöz, fához, gipszhez vagy festékhez könyörög. Nem azt mondja: „szobor, védj meg engem”. A szentek közbenjárását kéri Istennél. Ha egy szent képe előtt imádkozik, az nem azt jelenti, hogy a képnek tulajdonít isteni hatalmat, hanem azt, hogy a kép jelenlétében az ábrázolt szent személyre irányítja figyelmét. Ezt vagy nem érted, vagy szándékosan nem akarod érteni. Mert ha megértenéd, összeomlana az egész vádad, amely csak úgy működik, ha a katolikus imádságot makacsul tárgyimádásnak nevezed.
Máriával ugyanez a helyzet. A katolikus nem „Mária nevét viselő bálványokhoz” imádkozik, hanem Máriához, Krisztus anyjához fordul közbenjárásért. Nem Máriát imádja Istenként, nem a szobrát imádja, nem a képtől várja az üdvösséget. A katolikus tanításban az imádás egyedül Istené. Mária tisztelete teremtményi tisztelet, amely Krisztushoz kapcsolódik, mert Mária nem önálló istenség, hanem az Úr szolgálóleánya, a Megváltó anyja. Ha te ezt „bálványhoz könyörgésnek” nevezed, akkor megint nem a katolikus tanítást cáfolod, hanem egy általad összetákolt torzképet ütlegelsz.
A Krisztus-képekkel és keresztekkel kapcsolatban pedig még látványosabb a tévedésed. Jézus Krisztus valóságosan testté lett. Láthatóvá vált. Emberi arca volt. Emberi teste volt. Szenvedett, meghalt, feltámadt. Ha Isten maga belépett a látható világba, akkor a keresztény képhasználatnak egészen más alapja van, mint a pogány bálványoknak. Nem a láthatatlan Istent próbáljuk pogány módon bezárni egy szoborba, hanem a láthatóvá lett Igére emlékezünk. A kereszt nem élettelen istenség, hanem Krisztus megváltó halálának jele. A feszület nem fadarabisten, hanem a Megfeszítettre mutató kép. Aki ezt bálványnak nevezi, az az inkarnáció következményeitől ijed meg.
Az „imádni” magyar szó kétértelműségére tett megjegyzésed részben jogos nyelvi észrevétel, de rossz következtetést vonsz le belőle. Valóban: a magyar „imádni” ma köznyelvileg sokszor szeretetet is jelent, vallási értelemben pedig az Istent megillető hódolatot. Éppen ezért kell pontosan különböztetni. A katolikus teológia ezt meg is teszi: az imádás, vagyis az Istent megillető latria egyedül Istené. A szentek tisztelete nem latria. A képek tisztelete nem latria. A szobor nem kap istentiszteleti szolgálatot. A katolikus hívő nem „szolgál” a képnek abban az értelemben, amelyet a parancs tilt. Ha körmenetben hordoznak egy képet vagy szobrot, ha énekelnek egy szent ünnepén, ha virágot helyeznek el, az nem az anyag istenítése, hanem tiszteleti és emlékezeti gesztus. Lehetnek túlzások, lehet babonás félreértés, lehet rossz népi gyakorlat; ezeket javítani kell. De a helyes használatot nem teszi bűnné a visszaélés.
Azt mondod, hogy a katolikusok „áldozással szolgálnak” a bálványoknak. Ez különösen durva félremagyarázás. A katolikus áldozat, a szentmise nem képeknek, szobroknak, Máriának vagy szenteknek bemutatott áldozat. A mise az Atyának szól, Krisztus által, a Szentlélekben. Az oltár nem a szobor oltára. A templom központja nem a mellékoltári szentkép, nem a kegyszobor, nem a festmény, hanem Krisztus áldozata és eucharisztikus jelenléte. Aki azt állítja, hogy a katolikus mise bálványoknak bemutatott szolgálat, az vagy nem tudja, mi a mise, vagy tudja, de a vád kedvéért félremondja. Egyik sem túl épületes.
Azt is írod, hogy a képeket magasra emelik, hordozzák, énekelnek nekik, könyörögnek hozzájuk. A vallási nyelvben az „ének” és „könyörgés” iránya sem mindig az anyagi tárgy. Ha egy szent képe körül ének hangzik, az ünnepelt szentet dicséri Isten kegyelméért, vagy Istenhez fordul. Ha egy Mária-kép előtt Máriához fordulnak, Mária közbenjárását kérik, nem a festéket. Ha egy Krisztus-képet körmenetben visznek, nem vásznat ünnepelnek, hanem Krisztust vallják meg. Te mindezt durván tárgyiasítod, mert így könnyebb bálványnak nevezni. A katolikus hívő azonban nem olyan ostoba, amilyennek a vádiratod feltételezi. Nem hiszi, hogy a szobor önmagában hall, lát, üdvözít vagy kegyelmet oszt.
A reformátorokra hivatkozol, hogy jól megfigyelték és helyesen bálványkészítésnek ítélték a katolikus gyakorlatot. Csakhogy a reformátorok ebben sem voltak egységesek, és főleg nem voltak tévedhetetlenek. Az ikonoklaszta indulat sokszor nem tisztább hitet, hanem rombolást, történeti emlékezetpusztítást és teológiai leegyszerűsítést hozott. A képromboló logika hajlamos volt egy kalap alá venni a pogány bálványt, a keresztény ikont, az oltárképet, a feszületet, a szentek emlékezetét és az inkarnáció látható jeleit. Ez nem apostoli tisztaság, hanem vallási vakolatszaggatás. Attól, hogy a reformátorok valamit bálványnak neveztek, az még nem lesz bálvány. Luther, Kálvin, Zwingli és a radikális irányok egymással is vitáztak; nem az ő ítéletük a végső mérce, hanem az apostoli hit teljessége.
Azt mondod, a protestánsok nagy hibája az volt, hogy nem vizsgálták felül a Szentháromság dogmáját. Ez a mondat legalább őszinte: te már nem is a klasszikus protestáns állásponton vagy, hanem azon túl, egy régi-új alárendelő, henoteista, krisztust kettévágó rendszer felé. A reformátorok többsége éppen azért tartotta meg a Szentháromságot, mert azt nem középkori római találmánynak, hanem bibliai és ókeresztény hitnek tekintette. Lehet őket bírálni sok mindenben, de ebben legalább nem dobták ki a kereszténység szívét az ablakon.
A 380-as ediktumot úgy emlegeted, mintha abból egyértelmű volna, hogy „új egyházat” és „új istent” hoztak létre. Ez történeti túlzás és teológiai félreértés. Az ediktum állami-jogi eszközzel szabályozta, melyik hitet tekinti a birodalom hivatalosnak; ez a vallásszabadság szempontjából valóban problematikus korszak kezdete. De abból, hogy egy császári rendelet jogilag rögzít egy hitformát, nem következik, hogy a hit tartalmát a császár találta ki. A Szentháromság hite nem 380-ban született. A rendelet nem megteremtette az Atya, Fiú és Szentlélek hitét, hanem birodalmi jogi formába öntötte azt a niceai irányt, amely már korábban is az apostoli hit védelmeként állt. Állami kényszerrel lehet visszaélni; ez bűnös és veszélyes. De az állami kényszer bűne nem bizonyítja, hogy a tanítás hamis.
Ugyanez igaz az üldözésekre és erőszakra. Ahol keresztények, püspökök, pápák, uralkodók vagy államok erőszakkal bántak más vallási csoportokkal, azt lehet és kell erkölcsileg vizsgálni. De ez nem oldja meg a dogmatikai kérdést. Egy tan igazságát nem az dönti el, hogy később milyen állami vagy jogi eszközökkel védték, torzították, vagy kényszerítették. Ha egy igaz állítást rossz módszerrel képviselnek, a módszer rossz, nem az állítás válik hamissá. A „császár mondta, tehát hamis” éppen olyan ostoba érvelés, mint a „császár mondta, tehát igaz”. A dogmát a kinyilatkoztatás alapján kell vizsgálni, nem pusztán a birodalmi jog története alapján.
Azt kérdezed, hogyan lehetett volna gyanús a reformátoroknak, hogy egy képeket tisztelő egyháznak nincs közössége Isten ekklésziájával. A válasz egyszerű: azért nem volt szükségszerűen gyanús, mert a képhasználat önmagában nem bálványimádás. A kereszténység nem ikonoklaszta vallás. A megtestesülés óta a látható világ nem egyszerűen veszélyes csapda, hanem Isten önközlésének hordozója is lehet. A kép lehet rosszul használt, lehet babonásan kezelt, lehet túlzóan tisztelt; de lehet törvényes tanító és emlékeztető jel is. Az Egyház feladata nem az, hogy minden látható vallási jelet lecsupaszítson, hanem hogy megkülönböztesse a helyes tiszteletet a bálványimádástól. Ez az, amit te nem teszel meg.
A legnagyobb csúsztatásod továbbra is az, hogy összemosod a tiszteletet és az imádást, a képet és a bálványt, a szent közbenjáráskérést és a tárgyhoz intézett mágikus könyörgést, az állami kényszert és a dogma eredetét, a Szentháromságot és a pogány félisten-mítoszokat. Így persze könnyű nagy ítéleteket mondani. Ha mindent előbb eltorzítasz, utána már valóban borzalmasnak fog tűnni. De ez nem cáfolat, hanem karikatúraégetés.
Végül: a te rendszered közben nem tisztább bibliai hitet kínál, hanem egy sokkal zavarosabb istentant. Van nálad „Istenek Istene”, „születetlen Isten”, „Logosz Isten”, „társai az istenek”, „felkent Isten”, külön „ember Jézus”, aki hordozza a Khrisztosz Istent, majd neveket kap tőle. Ez nem apostoli monoteizmus. Ez mennyei ranglétra. A katolikus hit ezzel szemben egy Istent vall három személyben, és egy Krisztust két természetben. Ez nem pogány hibrid, nem császári álmodell, nem bálványimádás, hanem az a fegyelmezett dogmatikai forma, amely egyben tartja mindazt, amit a Szentírás külön-külön tanít: az Atya Isten, a Fiú Isten, a Szentlélek Isten; mégsem három isten van. Jézus ember, és mégis az Ige; szenved, és mégis az élet Ura; imádkozik, és mégis imádásban részesül; az Atyához megy, és mégis egy az Atyával.
A bálványimádás elleni buzgóság önmagában jó lehet. De ha ez a buzgóság odáig torzul, hogy Krisztus megtestesülését pogány mítosznak, a Szentháromságot császári bálványnak, Mária címét istennőkultusznak, a keresztet halálos bűn tárgyának, a szentképet démoni eszköznek, az Egyházat pedig sátáni közösségnek nevezi, akkor már nem prófétai tisztaságról beszélünk, hanem teológiai túlhevülésről. Olyan ez, mint amikor valaki a por ellen küzdve felgyújtja a házat. Lehet, hogy tisztaságot akart, de a végén csak hamut hagy maga után.
A bálvány bibliai értelemben nem egyszerűen „élettelen tárgy, amely előtt valaki tisztelettel viselkedik”. A bálvány olyan teremtmény vagy emberkéz alkotta dolog, amelyet Isten helyére állítanak, amelynek isteni hatalmat tulajdonítanak, amelytől üdvösséget, védelmet, termékenységet, szabadulást, sorsirányítást várnak, és amelyet az egy igaz Istent megillető imádással vesznek körül. "
A Szentírás szerint bármilyen tárgy, amely arra a célra készül, hogy meghajoljanak előtte akár csak tiszteletből útálatoságnak minősül. Más szóval, az élettel tárgyak elött tiszteletből vagy akármilyen okból meghajolni, azelőtt leborulni halálos bűn az Isten Szava szerint.
Hogy mi a bálvány azt nem a Róma Főpapja által vezetett egyház teológusai határozzák meg, hanem azt az Isten Szava már Mózes óta egyértelműen meghatározta.
A kérdés, az, hogy azon kívül, hogy tiszteli valaki a bálványt azt Isten helyébe állítja-e vagy üdvösségért, védelemért, termékenységért könyörög-e egy bálványhoz, mert ez már kimeríti a bálványimádás kategóriát is.
Nos erre is van példa a Róma Főpapja által vezetett egyházban. Az egyház mindenkori Főpapjai elkészítették a maguk által védőszenteknek nyilvánított emberek képmásait szobrait és azokhoz járnak leborulni, és védelemért könyörögni.
A Szűz Mária nevét viselő bálványokhoz való könyörgések is minden naposak.
Jézus Krisztus nevét viselő bálványokkal is tele vannak a bálványtemplomok piacterek útkereszteződések. Vannak bálványai a Róma Főpapja által vezetett egyháznak, amelyek előtt áldozattal szolgálnak.
A magyar imádni szavunk eredete miatt kétértelmú jelentéssel bír. Sőt ki sem fejezi azt, amit az Istenek Istene tiltó parancsában megfogalmazott, amikor kimondta a képekkel szobrokkal tárgyakkal kapcsolatban. Mert az Úr egyértelmű parancsa μή λατρεύω(mélatrévo), azaz NE SZOLGÁLD!
az áldozással való szolgálatot, vagy akár papi szolgálatot is magába foglalja.
DE mégegyszer hangsúlyozom a képeket és szobrokat, tárgyakat meghajlással tisztelni ,már önmagában is útálatos cselekedet az Istenek Istene előtt. De a Róma Főpapja által vezetett Egyházban ezeket a bálványokat ki is szolgálják. magasra emelik, hordozzák, énekelnek nekik , könyörögnek hozzájuk stb.
Ezt a reformátorok jól megfigyelték és jól tették a protestáns egyházakban, hogy bálványkészítésnek bálványtiszteletnek, bálvány szolgálatnak ítélték a Róma Főpapja és alattvalói által gyakorolt ezen útálatos cselekedetet.
Ellenben elkövettek egy nagy hibát, hogy az Isten Szava alapján nem vizsgálták felül a Róma Főpapja által képviselt háromságisten legitimását is.
Lehet, hogy akkor még nem volt birtokukban a Nagy Theodosius császár 380.-ban kiadott hírhedt Ediktuma, amelyből egyértelmű, hogy egy új egyházat hoztak létre annak új istenével,
amelynek a nevében erőszakot alkalmaztak azokon, akik önként nem fogadták el az Ediktumban meghatározott egyházat, de az abban definiált új istenfélét sem?
Mindenesetre az gyanús kellett, hogy legyen a reformátoroknak, hogy egy olyan egyháznak ,amelyben képeket szobrokat, kegytárgyakat tisztelnek, szolgálnak különféle módokon nem lehet közössége az Isten Eklésziájával. A Szentírástól vadidegen istenmodelljük hogyhogy nem volt ezek ismeretében gyanús a számukra?
A bálvány szót nem lehet kalapácsként használni mindenre, ami látható
Kezdjük az alapnál: te megint nem bizonyítod, hogy a katolikus szentképtisztelet bálványimádás, hanem egyszerűen elnevezed annak. Ez az egész érvelésed motorja: előbb ráragasztod a „bálvány” címkét a keresztre, ikonra, szoborra, oltárképre, kegytárgyra, majd diadalmasan közlöd, hogy aki ezeket tisztelettel kezeli, az bálványimádó. Ez nem bibliai érvelés, hanem címkeragasztó teológia. Kicsit olyan, mintha valaki minden könyvre ráírná, hogy „hazugság”, majd büszkén kijelentené: lám, minden könyv hazudik.
A bálvány bibliai értelemben nem egyszerűen „élettelen tárgy, amely előtt valaki tisztelettel viselkedik”. A bálvány olyan teremtmény vagy emberkéz alkotta dolog, amelyet Isten helyére állítanak, amelynek isteni hatalmat tulajdonítanak, amelytől üdvösséget, védelmet, termékenységet, szabadulást, sorsirányítást várnak, és amelyet az egy igaz Istent megillető imádással vesznek körül. A katolikus szentkép nem ezt jelenti. A kereszt nem azt mondja: „én vagyok a te istened”. A Krisztus-ikon nem azt mondja: „a festék váltott meg téged”. A Mária-szobor nem azt mondja: „a gipsz közvetíti az üdvösséget”. A szentkép jel, emlékeztető, tanító eszköz, liturgikus és áhítati tárgy, amelynek tisztelete az ábrázoltra irányul. Ha ezt nem vagy hajlandó megkülönböztetni, akkor nem a katolikus tanítást cáfolod, hanem a saját fogalmi vakságodat demonstrálod.
A proszküneó és latreia összekeverése nem apostoli szigor, hanem szótári zsonglőrködés
Azt mondod, Isten nem tesz különbséget a bálványok tisztelete és szolgálata között, mert mindkettő halálos bűn. Ebben van egy igaz mondat, csak te rossz helyre alkalmazod. Valóban: bálványt imádni, bálványnak szolgálni, bálványt istenként tisztelni súlyos bűn. Csakhogy a vita éppen arról szól, hogy a katolikus képtisztelet bálványimádás-e. Te ezt nem bizonyítod, csak feltételezed. A bálványimádásra vonatkozó bibliai tilalmakat úgy csapod rá a katolikus gyakorlatra, mint egy túlméretezett pecsétet, amelyen csak ennyi áll: „Róma rossz”.
A „proszküneo” nem varázsszó. Nem minden meghajlás, nem minden leborulás, nem minden tiszteleti gesztus azonos az Istennek járó imádással. A Szentírásban emberek hajolnak meg királyok, próféták, elöljárók, vendégek előtt is. Ez nem mindig bálványimádás. Te ezt el is ismered, amikor megengeded a királyok, szülők és élő isteni küldöttek tiszteletét. De aztán önkényesen hozzáteszed: élettelen tárgy előtt minden ilyen gesztus halálos bűn. És éppen itt botlasz el. A Szentírás ugyanis nem ilyen egyszerű gépszabályt ad, hogy „élő előtt lehet, élettelen előtt soha”. Isten szent helyei, szent tárgyai, az oltár, a szövetségláda, a templom, a láda fedele, a szentély, Isten lábzsámolya, mind olyan látható, anyagi, szent rendbe tartozó valóságok, amelyek előtt és amelyek felé Izrael vallási tiszteletet tanúsított — nem azért, mert az anyagot istenítette, hanem mert Isten jelenlétéhez, parancsához és szövetségéhez kapcsolódtak.
Ez pontosan a katolikus logika: nem az anyagot imádjuk, hanem azt tiszteljük, amit Istenhez való viszonya miatt szent jelként kezelünk. A tárgy önmagában nem isten. De lehet szent jel. Lehet Isten művére mutató jel. Lehet olyan anyagi hordozó, amely az emberi emlékezetet és áhítatot Isten felé irányítja. Ha ezt eleve kizárod, akkor nemcsak a katolikus templommal van bajod, hanem az ószövetségi templom egész szent tárgyi világával is.
Az élettelen tárgy tiszteletének abszolút tilalma nem bibliai tétel
Azt állítod, hogy Isten az élettelen tárgyak tiszteletének minden formáját megtiltotta: meghajlás, térdelés, leborulás, csókolás, minden halálos bűn. Ez a tétel egyszerűen nincs így a Bibliában. A Biblia a bálványimádást tiltja, nem minden szent tárgyi jel használatát. A kettő között akkora különbség van, mint az esküvői gyűrű és a fétistárgy között. Az egyik jel, a másik hamis istenpótlék. Ha valaki megcsókolja a Bibliát, nem papírt és tintát imád. Ha valaki a zászló előtt tiszteletet ad, nem textilt istenít. Ha valaki a keresztet csókolja, nem fát imád, hanem a megfeszített Krisztus iránti szeretetét fejezi ki.
A te logikád szerint minden szent tárgyi jel gyanús. Ez nem keresztény inkarnációs gondolkodás, hanem test- és anyagellenes reflex. A kereszténység viszont nem fél az anyagtól, mert az Ige testté lett. Isten vízzel keresztel, kenyér és bor színe alatt adja az Eucharisztiát, olajjal ken, kézrátétellel szentel, testben támaszt fel. A kereszténység nem azt mondja: menekülj az anyagtól, mert minden látható tárgy bálvánnyá válik. Azt mondja: ne imádd a teremtményt Teremtő helyett, de ne tagadd, hogy Isten a látható világon keresztül is tanít, szentel és emlékeztet.
A kerubokra adott válaszod valójában ellened fordul
A kerubokra azt válaszolod: ott az Istenek Istenének segítő Istene, az Úr jelen volt; Mózes sem a bokor előtt hajolt meg, hanem az Isten előtt; a főpapok sem a kerubok előtt borultak le, hanem az azok között megjelenő Isten előtt. Köszönöm, pontosan ezt mondjuk mi is. A katolikus hívő sem a fához, festékhez, kőhöz vagy aranyhoz hajol meg végső vallási célként, hanem Istenhez vagy az ábrázolt szent személyhez viszonyul. A tárgy jel. A tisztelet nem az anyagnál áll meg. Ez az a különbség, amelyet te mindenáron el akarsz tüntetni, de amikor az ószövetségi kerubokról van szó, hirtelen te magad is használod.
Azt mondod, a nép nem járulhatott hozzá a kerubokhoz. Ez igaz a szentek szentje liturgikus rendjére nézve, de nem cáfolja a lényegi pontot. A kérdés az volt: lehet-e Isten parancsára képi formát alkalmazni szent térben? Lehet. Lehet-e látható, anyagi tárgy Isten jelenlétéhez kapcsolódó vallási rend része? Lehet. Lehet-e a képi forma önmagában nem bálvány? Lehet. Innentől a te „minden élettelen vallási tárgy előtti tisztelet bálványimádás” tételed összedőlt. Nem az a kérdés, hogy a kerubokhoz ki férhetett hozzá, hanem az, hogy a képi jelenlét és szent tárgyi rend önmagában bálvány-e. Nem az.
Az égő bokor példád is ellened dolgozik. Mózes nem a bokrot imádta, hanem Istent, aki a bokorból szólt. Rendben. De ugyanígy a keresztény sem a kereszt anyagát imádja, hanem Krisztust, akire a kereszt mutat. Te az ószövetségi példáknál még képes vagy különbséget tenni jel és jelzett valóság között; a katolikus gyakorlatnál hirtelen elfelejted. Ez nem következetesség, hanem felekezeti amnézia.
„Istennek nincs oltára ott, ahol bálványok vannak” — igaz, de te nem bizonyítottad, hogy bálványokról van szó
Azt írod, hogy Istennek nincs oltára ott, ahol bálványok vannak, ezért aki képek oltárán vagy előttük meghajolva áldoz, az démonok oltárán áldoz. Ez megint ugyanarra az előfeltételezésre épül: minden kép bálvány. De ezt már megcáfoltuk. Ha egy templomban Krisztus keresztje, szentek képei, oltárkép vagy ikon van, attól az oltár nem lesz démoni. A katolikus oltár nem a képek oltára, hanem Krisztus oltára. Az Eucharisztiában nem a szobroknak áldozunk, hanem az Egyház Krisztus egyetlen áldozatának szentségi jelenvalóságában részesedik.
A démonok oltáráról Pál a pogány áldozati kultusz kapcsán beszél: amikor az emberek hamis isteneknek mutatnak be áldozatot. A katolikus mise nem hamis isteneknek bemutatott pogány lakoma. Nem Apollónnak, nem Jupiternek, nem Máriának, nem szenteknek, nem képeknek, nem szobroknak szóló kultusz. Az Atyának bemutatott keresztény áldozati liturgia Krisztusban, a Szentlélek által. Ha ezt démonok oltárának nevezed, akkor nem leleplezted a katolicizmust, hanem káromló könnyelműséggel ráragasztottad a démoni címkét arra, amit nem értesz.
A „démonszellem” szóval nem az a baj, hogy bibliai-e, hanem hogy hamisan alkalmazod
Azt mondod, nem te találtad ki a démonszellem kifejezést, Isten szavából vetted. Rendben. A Szentírás beszél démonokról, tisztátalan lelkekről, hitető lelkekről. De attól, hogy egy szó bibliai, még nem használhatod vaktában. A „képmutató”, „farizeus”, „antikrisztus”, „hamis próféta”, „démon” mind bibliai szavak. Mégsem lehet őket kedv szerint rásütni mindenkire, aki nem a te vallási rendszeredben áll. A bibliai szó rossz alkalmazása nem szent beszéd, hanem bibliai köntösbe öltöztetett rágalom.
A katolikus templomot démonok otthonának nevezni azért nem érv, mert nem mutattad ki, hogy ott démoni kultusz folyik. Csak azt mondtad: vannak képek, tehát bálványok; bálványok vannak, tehát démonok; démonok vannak, tehát démonoltár. Ez láncolt körkörös érvelés. Egy rossz előfeltevést végigcipelsz négy lépcsőn, és a végén úgy teszel, mintha csúcson állnál. Valójában ugyanabban a pincében köröztél.
A Thanatosz és Hádesz emlegetése nem pótolja az érvelést
Azt írod, hogy a bűn tagadása Thanatoszhoz, az öldöklő szellemhez és Hádeszbe vezet. Ez retorikailag látványos, de érvelésként nulla. Senki sem tagadja, hogy a bűn halálba vezet. A kérdés az, hogy amit te bűnnek nevezel, az valóban az-e. Ha hamisan nevezel bűnnek egy törvényes keresztény gyakorlatot, akkor nem prófétai feddést gyakorolsz, hanem hamis tanúságot teszel. A bűn tagadása veszélyes. De a bűn hamis gyártása is az. A lelkiismeretre nemcsak azzal lehet vétkezni, hogy elhallgatjuk a bűnt, hanem azzal is, hogy bűnnek nevezünk olyat, amit Isten nem tiltott.
A római templomi rítusokról szóló vádad bizonyítatlan színpadi füst
Azt állítod, hogy a katolikus főpapok pontosan azokat a rítusokat írták elő, amelyeket a római császárok bálványtemplomaiba való belépéskor előírtak. Ez szép nagy állítás, de hol a bizonyíték? Melyik római császári rendelet? Melyik katolikus liturgikus előírás? Melyik konkrét párhuzam? Melyik történeti folytonosság? Vagy elég annyi, hogy mindkét helyen van mozdulat, tárgy, templom és tisztelet, tehát ugyanaz? Ezzel az erővel a zsinagógát is pogány templomnak nevezhetnéd, mert ott is van szent tér, mozdulat, könyvtekercs és liturgikus rend.
A katolikus templomba belépéskor a hívő nem egy szobornak hódol. Keresztet vet, mert Krisztushoz tartozik. Térdet hajt a tabernákulumban jelen levő Eucharisztikus Krisztus előtt, nem az oltárkép előtt. Meghajolhat az oltár előtt, mert az Krisztus áldozatának liturgikus helye. Szenteltvízzel érinti magát, mert keresztségére emlékezik. Ez nem római bálványtemplomi rituálé, hanem keresztény liturgikus jelrendszer. Te viszont minden liturgikus mozdulatot úgy kezelsz, mintha pogány import volna, mert a fejedben a keresztény szertartásosság már eleve gyanús. Ez nem bibliai purizmus, hanem történeti paranoia.
A kincsrablás és templomépítés vádja nem bizonyít képtiszteleti bűnt
Azt mondod, a bálványok tárolására templomokat építettek, ezek céljára kincseket raboltak. Ha konkrét történelmi rablásokról, erőszakról, vagyonelkobzásról, igazságtalanságról beszélnél, azokat külön kellene vizsgálni. Voltak bűnös emberek, voltak igazságtalan hatalmi döntések, voltak történelmi visszaélések. De ebből nem következik, hogy a templom mint olyan bálványraktár, vagy hogy minden katolikus templomépítés rablás. Az Egyház templomai döntően adományokból, közösségi munkából, uralkodói vagy polgári támogatásból, szerzetesi, püspöki, városi és hívek által adott javakból épültek. A történelmi bűnöket nem lehet általános vádkalapáccsá alakítani.
Még ha bizonyos templomok vagyonalapja bűnösen szerzett javakhoz kapcsolódott is volna, az erkölcsi kérdés volna, nem dogmatikai bizonyíték arra, hogy a kép bálvány. Ha egy bűnös ember pénzből Bibliát nyomtat, attól a Biblia nem lesz bálvány. Ha egy méltatlan ember templomot épít, attól Krisztus nem lesz démon. A te érvelésedben minden történeti seb automatikusan dogmatikai bizonyítékká válik. Ez nem gondolkodás, hanem vádirati gyorsdaráló.
A pápai bocsánatkérések nem bizonyítják a Szentháromság vagy a képtisztelet hamisságát
A rabszolgatartó törvények, visszaélések, bűnök miatti pápai bocsánatkéréseket úgy emlegeted, mintha ezekből az következne, hogy az Egyház dogmája hamis, és hogy a képtisztelet démoni. Nem következik. Ha egy pápa bocsánatot kér történelmi bűnökért, az nem azt jelenti, hogy a Szentháromság nem létezik, vagy hogy a kereszt csókolása bálványimádás. A bűnök valósak lehetnek, a bocsánatkérés szükséges lehet, az áldozatok iránti igazságtétel kötelesség lehet — de ebből nem lesz dogmatikai önmegsemmisítés.
Az Egyház bűnös tagokból áll, és ezért mindig rászorul megtérésre. De az Egyház hite nem tagjai bűneiből ered, hanem Krisztus kinyilatkoztatásából. A donatista logika — „bűnös tagok, tehát hamis Egyház” — már az ókorban megbukott. Te most ugyanezt a régi csontot rágod új fogakkal. Nem lesz frissebb tőle.
A gyermekbántalmazás és erkölcsi botrányok nem lehetnek felekezeti bunkósbotok
Azt írod, hogy a nyilvánvaló bűn tagadása miatt lett utálatossá a katolikus Egyház a világ előtt, és vált a világ nyilvánosságává gyermekek millióinak megrontása és papok egymásra gerjedése. Itt két dolgot világosan el kell választani. A gyermekbántalmazás, szexuális visszaélés, hatalommal való visszaélés, eltussolás és áldozatok elhallgattatása irtózatos bűn. Nem kell és nem szabad mentegetni. Aki ilyet tett, annak felelnie kell Isten és ember előtt. Aki eltussolta, annak is. Ebben nincs alku.
De amit te csinálsz, az más: ezeket a rettenetes bűnöket arra használod, hogy a képtiszteletet, a Szentháromságot és a katolikus dogmát démonizáld. Ez erkölcsileg is visszás. Az áldozatok szenvedése nem arra való, hogy a saját teológiai rögeszmédet megtámogasd vele. A bűn bűn. De nem bizonyítja, hogy a kereszt bálvány, hogy a szentkép démon, vagy hogy a Szentháromság pogány istenmodell.
A „milliók” kifejezéssel is óvatosan kell bánni. Ha súlyos bűnökről beszélsz, nem kell retorikai inflációval növelni őket. A valós bűn eléggé rettenetes önmagában is. A túlzás nem teszi igazabbá, csak kevésbé fegyelmezetté.
Róma 1 nem katolikus templomokról szól
Róma 1-et úgy idézed, mintha Pál apostol előre a katolikus templomokról, ikonokról, keresztekről, szobrokról és papokról beszélt volna. Ez a szöveg durva félreolvasása. Pál a pogány világ bálványimádásáról beszél: arról, amikor a teremtményt a Teremtő helyére állítják, és Isten dicsőségét állatok, emberek, csúszómászók képmására cserélik. Ez nem azonos a keresztény képtisztelettel, amely nem a teremtményt imádja a Teremtő helyett, hanem a képet jelként használja, miközben az imádás egyedül Istené.
Ha Pál minden képi ábrázolást tiltana, akkor az ószövetségi szentély képi világa is vádlott lenne. Ha minden tiszteleti gesztus képek előtt automatikusan Róma 1 alá esne, akkor a kerubok, templomi díszek és szent tárgyi jelek is botrányosak lennének. De Pál nem ezt mondja. Ő a bálványimádást ítéli el, nem a szent jelképek törvényes használatát.
Ráadásul Róma 1-et arra használni, hogy katolikus papok bűneit egy az egyben a képtisztelet következményének állítsd be, egyszerűen felelőtlen. Pál általános pogány bálványimádó romlottságról beszél. Te ebből felekezeti bűnmagyarázó automatát csinálsz: van kép a templomban, tehát jön az erkölcsi romlás. Ez nem páli exegézis, hanem bosszúálló séma. A valós erkölcsi bűnöket valóban nevén kell nevezni, de nem lehet őket hamis dogmatikai okozati láncba fűzni.
Az „Istenek Istene” nem többistenhitet tanít
Megint visszatérsz ahhoz, hogy a katolikusok tagadják az Istenek Istenét, mert szerintünk nincsenek „istenek” az égben olyan értelemben, ahogy te állítod. Itt végre ki kell mondani: a te „Istenek Istene” értelmezésed nem bibliai monoteizmus, hanem henoteista lépcsőház. A Biblia valóban nevezi az Urat „istenek Istenének”. De ez nem azt jelenti, hogy van egy csomó valóságos, isteni természetű isten az égben, és fölöttük áll egy főisten. A kifejezés azt jelenti, hogy az egyetlen igaz Isten minden úgynevezett isten, angyali hatalom, hamis bálvány, fejedelemség, uralom és teremtett méltóság fölött áll.
A katolikus Egyház nem tagadja az „Istenek Istene” bibliai címet. Azt tagadja, hogy ebből több valódi isten rendszere következne. Ezt pedig joggal tagadja. A Szentírás szíve az egyistenhit. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nem három isten, és nem is egy főisten plusz alistenek rendszere, hanem az egyetlen Isten három személyben. Te ezt karikatúrázod „háromtagú nem létező istenként”, miközben a saját rendszeredben már egész mennyei isten-közösség gomolyog. Aki itt többistenhit felé csúszik, az nem a katolikus, hanem te.
A protestáns képrombolás nem apostoli norma
Azt mondod, a protestánsok helyesen cselekedtek a képek, szobrok, kegytárgyak elvetésében, csak abban hibáztak, hogy megtartottak katolikus dogmákat, például a Szentháromságot. Ez legalább őszinte: nem reformációs állásponton állsz, hanem azon is túl akarsz menni egy félig ariánus, félig henoteista irányba. De ettől még a protestáns képrombolás nem lesz apostoli norma.
Az apostolok nem adtak olyan parancsot, hogy minden keresztény közösség legyen képtelen minden szent jelképre. A korai keresztények katakombáiban is találunk képi ábrázolásokat: bibliai jeleneteket, Krisztus-szimbólumokat, pásztorábrázolásokat, halat, horgonyt, szőlőt, Jónást, Dánielt, imádkozó alakokat. Ezek nem bálványkultusz bizonyítékai, hanem annak, hogy a keresztény hit kezdettől fogva tudott képekben tanítani és emlékezni. A képrombolás ezért nem az apostoli tisztaság automatikus visszaállítása, hanem egy vitatható, sokszor túlzó és romboló válasz.
Róma 1 nem a keresztény szentképet tiltja, hanem a Teremtő lecserélését
Az utolsó idézeted Róma 1,22–23: az emberek Isten dicsőségét felcserélték mulandó emberek, madarak, négylábúak és csúszómászók képmásával. Igen. Ez a bálványimádás. A kulcsszó: felcserélték. A teremtményt tették a Teremtő helyére. Ez a bűn. A katolikus képtiszteletben nincs ilyen felcsere. A szentkép nem váltja le Istent. Nem veszi át a helyét. Nem kap latreiát. Nem válik végső vallási céllá. A kép az ábrázoltra mutat, és az imádás Istené marad.
Ha egy ember visszaél a képpel, babonásan kezeli, a tárgytól önálló erőt vár, vagy a képet Isten helyére teszi, az bűn. Ebben nincs vita. De a visszaélés nem szünteti meg a helyes használatot. Ha valaki babonásan használja a Bibliát, attól nem kell elégetni minden Bibliát. Ha valaki mágikusan kezeli az imát, attól nem kell betiltani az imát. Ha valaki bálványos módon viszonyul egy képhez, azt javítani kell, nem pedig minden keresztény képi emlékezetet démoninak bélyegezni.
A kereszt csókolása nem halálos bűnre felbujtás
A kereszt csókoltatását halálos bűnre való felbujtásnak nevezed. Ez már nem szigor, hanem vallási vakság. A kereszt csókolása nem a fadarab erotikus vagy mágikus tisztelete, hanem Krisztus szenvedése iránti szeretet jele. A szeretet gyakran testi gesztussal fejeződik ki: csók, meghajlás, térdhajtás, kézérintés, fejlehajtás. A keresztény hit nem steril gondolatrendszer, amelyben az ember csak aggyal imádkozik, test nélkül. A test is imádkozik. A térd, a kéz, a szem, az ajak is részt vesz az ember Istenhez fordulásában. A kereszt csókolása ezért nem bálványimádás, hanem a Megfeszített iránti szeretet testi kifejezése.
Ha te ezt halálos bűnnek nevezed, akkor valójában nem a bálványimádástól véded a hitet, hanem elvágod az emberi vallásosság természetes, megtestesült kifejeződéseit. Ez már nem bibliai tisztaság, hanem szentségtelen sterilizálás.
Nem én takargatom a bűnt; te gyártasz bűnt ott, ahol nincs
A végén személyesen is nekem szegezed, hogy e bűn védelmezőjeként és takargatójaként nyilvánulok meg. Ez hamis vád. Nem takargatom a bűnt. Ha valaki képet istenként imád, bűnt követ el. Ha valaki a tárgynak önálló isteni hatalmat tulajdonít, bűnt követ el. Ha valaki babonásan, mágikusan, Isten helyére állítva kezel kegytárgyat, bűnt követ el. Ha pap visszaél, erőszakoskodik, eltussol, rombol, bűnt követ el. Ezeket ki kell mondani.
De amit te teszel, az nem bűnleleplezés, hanem bűngyártás. Bűnnek nevezed a kereszt csókját. Bűnnek nevezed a szentkép előtti tiszteleti gesztust. Bűnnek nevezed a keresztény szimbolikus emlékezetet. Bűnnek nevezed az Egyház ősi, inkarnációs képfelfogását. És mindezt úgy, hogy közben a saját henoteista rendszeredben több „istent” rendezgetsz egymás fölé és alá. Ez az igazi irónia: miközben katolikusokat vádolsz bálványimádással, a saját teológiád már nem tud tiszta bibliai monoteizmust adni, csak isteni ranglistát.
A végső kérdés: ki cseréli fel valójában Istent?
Róma 1 lényege az, hogy az ember felcseréli Isten igazságát hazugságra, és a teremtményt szolgálja a Teremtő helyett. A katolikus hit nem ezt teszi. A katolikus hit egy Istent imád, az Atyát, a Fiút és a Szentlelket; Krisztus megtestesülését vallja; a szenteket nem isteníti; a képeket nem imádja; a keresztet nem isteníti; az anyagi jeleket nem Teremtőként kezeli, hanem Istenre mutató eszközként.
Te viszont az egyetlen Isten helyére egy mennyei istensokaságot képzelsz, „Istenek Istenével”, „társaival”, „felkent Istenével”, „Szent Szellem Istenével”, különféle isteni rangokkal. A Szentháromságot bálványnak nevezed, miközben olyan rendszert védsz, amelyben az isteni név már nem az egyetlen isteni természetet jelöli, hanem több mennyei lény kategóriáját. Ezért a vádiratod végül visszafordul rád. Nem mi cseréljük fel a Teremtőt teremtményekkel. Te mosod össze az egyetlen igaz Istent az „istenek” sokaságával.
A katolikus képtiszteletet lehet vitatni, lehet történeti visszaéléseket bírálni, lehet rossz népi babonaságokat ostorozni. De amit te csinálsz, az nem bírálat, hanem karikatúra. A képet bálványnak nevezed, a templomot démonbarlangnak, az oltárt démonoltárnak, a keresztcsókot halálos bűnre felbujtásnak, a Szentháromságot császári bálványnak, a katolikusokat pedig az igaz Isten tagadóinak. Ez nem prófétai látás. Ez antikatolikus lázbeszéd, görög szavakkal fűszerezve.
A különbség egyszerű: a bálvány az, ami Isten helyére lép; a szentkép az, ami Istenre mutat. Te ezt a különbséget nem akarod elfogadni. De attól, hogy becsukod a szemed, a különbség még ott marad — csak te maradsz sötétben.
Azt mondod, a reformáció képviselői ezt alaposan elmagyarázták Róma főpapjainak, de hasztalan. Igen, elmagyarázták a saját ikonoklaszta vagy képtisztelet-ellenes álláspontjukat. Csakhogy attól, hogy valamit reformátorok mondtak, még nem lesz apostoli."
Tudtommal a képek kegytárgyak tisztelete nem apostoli.
Az apostolok álláspontja ebben a kérdésben egyértelmű.
Róma 1:21 Mert bár az Istent megismerték, mindazáltal nem mint Istent dicsőítették Őt, sem néki hálákat nem adtak, hanem az ő okoskodásaikban hiábavalókká lettek, és az ő balgatag szívük megsötétedett. 22 Magukat bölcseknek vallván, balgatagokká lettek; 23 És az örökkévaló Istennek dicsőségét felcserélték a mulandó embereknek és madaraknak és négylábú állatoknak és csúszómászó állatoknak képmásával. 24 Annakokáért adta is őket az Isten szívük kívánságaiban tisztátalanságra, hogy egymás testét megszeplősítsék; 25 Mint akik az Isten igazságát hazugsággá változtatták, és a teremtett dolgokat imádták, és azokat szolgálták a Teremtő helyett, aki mindörökké áldott. Ámen. 26 Annakokáért adta őket az Isten tisztátalan indulatokra; mert az ő asszonynépeik is elváltoztatták a természet folyását természetellenesre: 27 Hasonlóképpen a férfiak is elhagyván az asszonynéppel való természetes élést, egymásra gerjedtek bujaságukban, férfiak férfiakkal fertelmeskedvén, és az ő tévelygésüknek méltó jutalmát elvették önmagukban. 28 És amiképpen nem méltatták az Istent arra, hogy ismeretükben megtartsák, azonképpen odaadta őket az Isten méltatlan gondolkozásra, hogy illetlen dolgokat cselekedjenek; 29 Akik teljesek minden hamissággal, paráznasággal, gonoszsággal, kapzsisággal, rosszasággal; telve irigységgel, gyilkossággal, versengéssel, álnoksággal, rossz erkölccsel; 30 Pletykálkodók, rágalmazók, istengyűlölők, dölyfösek, kevélyek, dicsekedők, rosszban mesterkedők, szüleiknek engedetlenek,
A Tridenti Zsinat nem bálványképek tiszteletét írta elő, hanem a szentképek törvényes használatát védte meg a protestáns képrombolással és a zavaros túlzásokkal szemben. "
Egy kép, amelyet arra a célra készítenek, hogy majd azok előtt akár csak tiszteletből is meghajoljanak,
vagy más módon tiszteletet nyilvánítsanak, bálványnak minősül.
Úgyhogy ebben a kérdésben a protestánsok helyesen cselekedtek.
A protestánsok abban hibáztak, hogy meghagytak a Róma Főpapja által vezetett egyház dogmáiból,
beleértve a háromságisten dogmáját is.
Ellenben a képek, szobrok, kegytárgyak tisztelésének a bűne nem terheli őket.
Elelnben a Róma Főpapja által vezetett egyház háromságistenének imádása tálvol tartja a protestás egyházakat is, a Szent Szellemtől és az Igaz Isten szeretetétől.
A másik nagy tévedésed az, hogy minden meghajlást automatikusan imádásnak veszel. Ez sem biblikus. A Szentírásban a testi meghajlás, leborulás, hódolat többféle jelentésben szerepelhet: lehet Isten imádása, de lehet tiszteletadás király, elöljáró, próféta, atya, vendég vagy szent dolog előtt is. "
Így igaz, lehet tisztelni a királyt, mert Isten megengedte, sőt el is várja, hogy az emberek a királyukat tiszteljék.
Lehet tisztelni a szülőket, sőt Isten el is várja, hogy tiszteljék a szüleiket az emberek .
Lehet tisztelni Isten égi szolgáit, akiket elküldött a földre.
Isten nem élők tiszteletét tiltotta meg,akár meghajlás vagy csók által, hanem az éllettelen tárgyak tiszteletének(proszküneo) minden formáját tiltotta meg, és azok szolgálatát(latreuo) is.
A keresztnek, mint éllettelen tárgynak a csókoltatása a papok által tulajdonképpen halálos bűnre való felbujtásnak minősül.
A képek szobrok kegytárgyak tiszteletének Róma Főpapi rendeletei által való elrendelése a múltban,
tulajdonképen bálványimádásra erősszakkal történő kényszerítés bűne.
Ezért soha egyetlen Pápa sem kért bocsánatot az Istenek Istenétől az elmúlt másfél évezreden keresztül.
Ezen kellene elgondolkodnod,miközben e bűn védelmezőjeként és takargatójaként nyílványulsz meg.
Nem minden kép bálvány, és ezt maga a Szentírás bizonyítja
Azt írod, hogy Isten szava szerint minden kép, szobor vagy tárgy bálvány, ha valaki meghajolva tiszteli. Ez a mondat bibliailag tarthatatlan. Ha igaz volna, akkor maga Isten parancsolt volna bálványkészítést, amikor kerubokat rendelt a frigyládára, képi díszítést engedett a szentélyben,"
Ez szánalmas és kínkeserves érvelés a bálványimádás védelmében.
Kezdjük azzal, hogy ott, ahol ezek a kérubok a láda fedelén voltak az Istenek Istenének segítő Istene az Úr is jelen volt.
Ahogyan Mózes nem az égő bokor előtt hajolt meg - habár az is ott volt, hisz abból szólott hozzá az Istenek Istene - úgy a az Istenek Istene Főpapjai sem a szövetségláda fedelén elhelyezkedő kérubok
előtt borultak le, hanem az azok között megjelenő Isten előtt.
Másodsorban ezekhez a kérubokhoz a nép hozzá se járulhatott, hogy meghajoljon előttük, hisz a népnek belépési lehetősége sem volt ezekhez a kérubokhoz.
Ezzel ellentétben a Róma Főpapja által vezetett egyház Főpapjai előírták, hogy hogyan kell egy képhez, szoborhoz és kegytárgyhoz hozzájárulni, illetve mit kell tenni, amikor valaki be lép egy bálványtemplomba.
Pontosan azokat a rítusokat írták elő, amelyeket a római császárok Róma bálványtemplomaiba való belépés esetén előírtak.
Isten szent szolgái soha se hajoltak ,borultak volna le olyan helynek, ahol nem volt jelen az Élő Isten,
vagy annak élő hírvivője, követe. A parancs ugyanis egyértelmű, élettelen képek szobrok kegytárgyak tiszteletének bármilyen formája halálos bűn.
Nos a nyilvánvaló bűn tagadása miatt lett útálatossá a Róma Főpapja által vezetett egyház a Világ előtt, és vált a világ szinpadi nyilvánosságává gyermekek millióinak megrontása, és az egyház papjainak egymásra gerjezedése által.
Isten előre nyilvánvalóvá tette, hogy a bálványimádás bűnét milyen más jelenségek kisérik.
Ezt a rómaiakhoz írott levél első fejezete összefoglalja.
Rómaiakhoz 1: 21 Mert bár az Istent megismerték, mindazáltal nem mint Istent dicsőítették Őt, sem néki hálákat nem adtak, hanem az ő okoskodásaikban hiábavalókká lettek, és az ő balgatag szívük megsötétedett. 22 Magukat bölcseknek vallván, balgatagokká lettek; 23 És az örökkévaló Istennek dicsőségét felcserélték a mulandó embereknek és madaraknak és négylábú állatoknak és csúszómászó állatoknak képmásával. 24 Annakokáért adta is őket az Isten szívük kívánságaiban tisztátalanságra, hogy egymás testét megszeplősítsék; 25 Mint akik az Isten igazságát hazugsággá változtatták, és a teremtett dolgokat imádták, és azokat szolgálták a Teremtő helyett, aki mindörökké áldott. Ámen. 26 Annakokáért adta őket az Isten tisztátalan indulatokra; mert az ő asszonynépeik is elváltoztatták a természet folyását természetellenesre: 27 Hasonlóképpen a férfiak is elhagyván az asszonynéppel való természetes élést, egymásra gerjedtek bujaságukban, férfiak férfiakkal fertelmeskedvén, és az ő tévelygésüknek méltó jutalmát elvették önmagukban. 28 És amiképpen nem méltatták az Istent arra, hogy ismeretükben megtartsák, azonképpen odaadta őket az Isten méltatlan gondolkozásra, hogy illetlen dolgokat cselekedjenek; 29 Akik teljesek minden hamissággal, paráznasággal, gonoszsággal, kapzsisággal, rosszasággal; telve irigységgel, gyilkossággal, versengéssel, álnoksággal, rossz erkölccsel; 30 Pletykálkodók, rágalmazók, istengyűlölők, dölyfösek, kevélyek, dicsekedők, rosszban mesterkedők, szüleiknek engedetlenek,
A Róma Főappja által vezetett egyház teológusai azon felül, hogy bálványokat tisztelnek és azoknak szolgálnak, gyülölik az Istenek Istenét, sőt még a létezését is tagadják, miközben a háromtagú nem létező istenhez is imádkoznak a bálványképeken és szobrokon kívül.
Az állítják, hogy nincsenek istenek az égben, így Istenek Istene se létezik.
Kezdjük az első mondatoddal: „DE azt írta elő, a bálványképek tiszteletét.” Nem. Nem írta elő. A „DE” nagybetűvel sem változtatja meg a tényt. A Tridenti Zsinat nem bálványképek tiszteletét írta elő, hanem a szentképek törvényes használatát védte meg a protestáns képrombolással és a zavaros túlzásokkal szemben. Ez a különbség akkora, hogy csak az nem látja, aki már a vita elején bekötötte a szemét a „Róma bálványimádó” feliratú kendővel.
Te úgy érvelsz, hogy előbb eldöntöd: minden szentkép bálvány. Ezután amikor az Egyház szentképekről beszél, te diadalmasan közlöd: lám, bálványokról beszél. Ez körkörös érvelés, nem bizonyítás. Olyan, mintha valaki előre kijelentené, hogy minden orvosság méreg, majd amikor az orvos gyógyszert ír fel, felháborodva kiabálná: „Na ugye, mérget adott!” Igen, ha előbb hamisan átnevezed, akkor mindenből azt olvasol ki, amit beletettél. Csak ezt nem exegézisnek, hanem nyelvi bűvészmutatványnak hívják.
A katolikus tanítás nem azt mondja, hogy a fa, kő, vászon, festék, arany, ezüst, márvány vagy mozaik isten. Nem azt mondja, hogy a kép önmagában természetfölötti hatalom. Nem azt mondja, hogy a képnek jár az imádás. Azt mondja, hogy a kép tisztelete az ábrázoltra irányul. Krisztus képe Krisztusra, a szent képe a szentre, a kereszt a megfeszített Úrra, nem a farostlemezre, a bronzra vagy a festékpigmentre. Ha ezt nem vagy hajlandó megkülönböztetni, akkor nem a katolikus képtiszteletet cáfolod, hanem azt bizonyítod, hogy egy baltával próbálsz sebészeti műtétet végezni.
Nem minden kép bálvány, és ezt maga a Szentírás bizonyítja
Azt írod, hogy Isten szava szerint minden kép, szobor vagy tárgy bálvány, ha valaki meghajolva tiszteli. Ez a mondat bibliailag tarthatatlan. Ha igaz volna, akkor maga Isten parancsolt volna bálványkészítést, amikor kerubokat rendelt a frigyládára, képi díszítést engedett a szentélyben, és rézkígyót készíttetett Mózessel. A kérdés tehát nem az, hogy létezik-e vallási kép vagy tárgy, hanem az, hogy istenként kezelik-e, isteni hatalmat tulajdonítanak-e neki, és imádásban részesítik-e.
A bálvány az, amely Isten helyére lép. A szentkép viszont nem Isten helyére lép, hanem Istenre és Isten szentjeire irányít. A bálvány azt mondja: „én vagyok az istened”. A kereszt azt mondja: „nézd, mit tett érted Krisztus”. A bálvány elzár Istentől. A szentkép az emlékezetet, a szemlélést, a tanítást és az imádságos figyelmet segíti. A bálvány hamis isten. A szentkép jel. E kettőt összekeverni nem biblikus szigor, hanem teológiai lomhaság.
A rézkígyó története különösen tanulságos. Isten parancsára készült, tehát önmagában nem volt bálvány. Később, amikor Izrael bálványos módon kezdett hozzá viszonyulni, el kellett pusztítani. Ez pontosan a katolikus elvet igazolja: a kép nem eleve bálvány, de bálványos használata bűn. Te viszont minden képet eleve bálványnak nevezel, mert a különbségtétel lerombolná az egész vádgépezetedet.
A meghajlás nem mindig imádás
A másik nagy tévedésed az, hogy minden meghajlást automatikusan imádásnak veszel. Ez sem biblikus. A Szentírásban a testi meghajlás, leborulás, hódolat többféle jelentésben szerepelhet: lehet Isten imádása, de lehet tiszteletadás király, elöljáró, próféta, atya, vendég vagy szent dolog előtt is. A külső mozdulat jelentését nem pusztán az izmok geometriája határozza meg, hanem a szándék, a tárgy, az összefüggés és a vallási tartalom.
Ha valaki meghajol egy király előtt, nem feltétlenül isteníti. Ha valaki megcsókolja a Bibliát, nem cellulózt imád. Ha valaki térdet hajt a kereszt előtt, nem két gerendát istenít. Ha valaki egy szent ikon előtt imádkozik, nem deszkához beszél. A te logikád szerint már az is bálványimádás volna, ha valaki tisztelettel megemeli a kalapját egy sírnál, mert hát ott is van tárgy, gesztus és tisztelet. Ez a gondolkodás nem a bibliai istenfélelem magaslata, hanem vallási gesztus-pánik.
A görög „proszküneo” szó sem ment meg. Nem minden előfordulása jelenti az Istent egyedül megillető imádást. Jelenthet leborulást, hódolatot, tiszteleti gesztust is. A „latreia” viszont az istentiszteleti szolgálat, amely a keresztény hitben egyedül Istent illeti. A katolikus tanítás pontosan ezt különbözteti meg. Te pedig úgy teszel, mintha a teljes bibliai és patrisztikus hagyományt egyetlen szóval agyon lehetne ütni: „proszküneo!” Ez nem filológia, hanem görög betűkkel díszített cséphadaró.
A reformátorok nem végső bíróság, hanem vitapartnerek voltak
Azt mondod, a reformáció képviselői ezt alaposan elmagyarázták Róma főpapjainak, de hasztalan. Igen, elmagyarázták a saját ikonoklaszta vagy képtisztelet-ellenes álláspontjukat. Csakhogy attól, hogy valamit reformátorok mondtak, még nem lesz apostoli. A reformáció nem a Szentírás automatikus hangszórója volt, hanem egy megosztott, egymással is vitázó, sok ponton radikálisan eltérő mozgalom. Volt, aki képeket tört, volt, aki megtűrte őket; volt, aki keményen elutasította a képtiszteletet, volt, aki óvatosabb volt. Te úgy beszélsz „a reformátorokról”, mintha egyetlen tévedhetetlen bizottság lettek volna, amelynek döntéseit csak Róma gonoszsága nem fogadta el. Ez történetileg is lapos, teológiailag pedig komikus.
A katolikus Egyház nem azért nem fogadta el a képromboló vádat, mert „nem hajlandó lemondani a bálványokról”, hanem mert a vád hamis. Az Egyház különbséget tesz a képek törvényes tisztelete és a bálványimádás között. A képromboló logika viszont mindent egy kazánba dob: kereszt, ikon, szobor, oltárkép, tanító ábrázolás, bálvány, pogány szobor — mind ugyanaz. Ez nem tisztaság, hanem teológiai vakolatszaggatás.
A kereszt nem bálvány, hanem a Megfeszített jele
Külön kiemeled a keresztet, mintha az élettelen tárgyként különösen nyilvánvaló bálvány volna. Csakhogy a keresztény ember nem a fát imádja. Nem a két ágat, nem az anyagot, nem a tárgyi alakot. A kereszt Krisztus áldozatának jele. Ha a kereszt előtt térdet hajtunk vagy keresztet csókolunk, a tisztelet Krisztusra irányul, aki a kereszten megváltott minket. A külső tárgy a belső hit látható hordozója.
A Szentírás maga is beszél arról, hogy Pál nem akar mással dicsekedni, csak Urunk Jézus Krisztus keresztjével. Nyilván nem egy fadarabbal dicsekszik, hanem azzal a megváltó eseménnyel, amelyet a kereszt jelöl. A kereszt botrány és dicsőség, nem bálvány. Ha neked a kereszt tisztelete automatikusan bálványimádás, akkor nem a katolikus túlzást cáfolod, hanem a keresztény szimbolikus gondolkodás alapját sem érted.
A háromarcú ábrázolás nem dogma, hanem problematikus képtípus
A háromarcú Szentháromság-ábrázolásokat újra előveszed, mintha ezzel végre sarokba szorítanád az Egyházat. Csakhogy ugyanazt a hibát ismétled: egy vitatott, később elítélt vagy korlátozott ikonográfiai típust összetévesztesz a dogmával. Igen, voltak háromarcú vagy háromfejű Szentháromság-ábrázolások. Igen, katolikus közegben is előfordultak. Igen, ezek teológiailag problematikusak, mert könnyen félreérthetők. De nem, ebből nem következik, hogy a katolikus Egyház „háromarcú istent” imádott.
A katolikus dogma szerint Isten nem háromarcú lény, nem háromfejű szörnyalak, nem egy személy három maszkkal, hanem egy isteni természetben három valóságosan különböző személy: Atya, Fiú és Szentlélek. Ha egy kép ezt rosszul, félrevezetően vagy torzan próbálta szemléltetni, akkor a kép a probléma, nem a dogma. Te viszont úgy viselkedsz, mintha egy rossz térképből azt lehetne levezetni, hogy a város nem létezik. Nem. Legfeljebb azt, hogy a térképet ki kell javítani vagy kidobni.
VIII. Orbán rendelete nem a reformátorok gúnyára adott látszatmozdulat volt
Azt állítod, hogy a harmincéves háború alatt a reformátorok megértették VIII. Orbánnal, hogy ő egy háromarcú isten főpapja, és ő csak azért adott ki rendeletet 1628-ban, hogy elhallgattassa a gúnyolódást. Ez szépen hangzó antikatolikus színház, csak éppen bizonyítatlan. Hol a forrás, hogy VIII. Orbán „megértette”, hogy háromarcú isten főpapja volna? Hol a bizonyíték, hogy a rendelet motivációja a reformátorok gúnyának elhallgattatása volt? Hol az adat, hogy ez csupán látszatrendelkezés volt?
A valóság sokkal egyszerűbb és sokkal kellemetlenebb a te vádadra nézve: az Egyház saját dogmatikai és képfegyelmi mércéje alapján problematikusnak tartotta az ilyen ábrázolásokat, ezért fellépett ellenük. Ha a háromarcú kép valóban a katolikus hit normatív önábrázolása lett volna, akkor miért égettette volna el VIII. Orbán? Ha Róma valóban háromarcú bálványistent imádott volna, miért minősítette volna XIV. Benedek később szörnyalakú és elvetendő képtípusnak? A saját példád a saját vádiratod ellen tanúskodik. Ez nem ritka nálad: előveszel egy bizonyítékot, amelyről azt hiszed, kard, aztán kiderül, hogy bumeráng.
XIV. Benedek 1745-ös döntése nem cáfolja, hanem megerősíti az egyházi önkorrekciót
Azt mondod, mivel XIV. Benedeknek 1745-ben újra foglalkoznia kellett a kérdéssel, VIII. Orbán rendelkezése csak látszat volt. Ez nagyon gyenge következtetés. Egy szabály megszegése nem bizonyítja, hogy a szabály látszat. Ha egy országban száz évvel egy törvény után is van lopás, abból nem következik, hogy a lopás tilalma látszattörvény. Abból az következik, hogy az emberi gyakorlatban a visszaélések továbbélhetnek, különösen helyi, népi, periférikus, műhelyi vagy megszokásból fennmaradó formákban.
Az Egyház története nem steril laboratórium. Voltak helyi túlzások, ízléstelen képek, babonás gyakorlatok, fegyelmi hiányosságok, rosszul képzett papok, túlzó hívek, késve végrehajtott rendelkezések. Ebből nem az következik, hogy a katolikus dogma bálványimádó, hanem az, hogy az Egyháznak újra és újra fegyelmeznie kellett a gyakorlatot. A te gondolkodásod olyan, mintha egy kórházi fertőzésből azt vezetnéd le, hogy az orvostudomány hivatalos tana szerint a fertőzés jó. Nem, éppen a fertőzés elleni fellépés mutatja, hogy a fertőzés nem norma.
A háromarcú képek továbbélése nem teszi őket dogmává
Azt írod, hogy a háromarcú istenábrázolások a 18. századig bizonyítottan tetten érhetők a katolikus templomokban. Tegyük fel. És akkor mi van? Egy kép előfordulása nem azonos egy dogma tartalmával. Egy helyi vagy periférikus művészeti gyakorlat nem azonos az Egyház hitvallásával. Egy elterjedt, de problematikus képtípus nem válik igaz hitté attól, hogy több helyen előfordult. A dogmát nem a falikép repedéseiből, nem a népi metszetekből és nem a templomi fafaragásokból kell kiolvasni, hanem a hitvallásokból, zsinatokból, tanítóhivatali megnyilatkozásokból és a Szentírás–hagyomány összefüggéséből.
A te módszered olyan, mintha egy középkori bibliaillusztráción Mózes gótikus ruhája alapján kijelentenéd: „Lám, a Biblia szerint Mózes középkori püspöki ornátusban járt!” Nem. A kép művészeti forma, nem dogmatikai definíció. A háromarcú képtípus létezése művészettörténeti tény. A „katolikusok háromarcú istent imádtak” állítás viszont dogmatikai rágalom.
A Szentháromság más ábrázolásai sem bálványok
Azt mondod, hogy a háromarcú ábrázolásokat felváltották más Szentháromság-ábrázolások: Ábrahám vendéglátása, a „Kegyelem trónusa”, az Atya, a Fiú és a Szentlélek galamb alakban való megjelenítése. Ezeket is bálványnak nevezed. Itt megint ugyanazt csinálod: minden képi teológiai formát belelapátolsz a bálványimádás gödrébe.
Ábrahám vendéglátása bibliai jelenet. A három látogató megjelenítése nem azt jelenti, hogy három angyalszobrot imádunk, hanem azt, hogy a keresztény hagyomány a jelenetben tipologikus módon a Szentháromság titkának előképét szemléli. Lehet vitatkozni a tipológia mértékéről, ikonográfiai használatáról, de bálványimádásnak nevezni pusztán azért, mert képen látható, durva leegyszerűsítés.
A „Kegyelem trónusa” típus — az Atya tartja vagy mutatja a megfeszített Fiút, a Szentlélek galamb alakban jelenik meg — nem háromarcú bálvány, hanem a megváltás és a Szentháromság kapcsolatának képi szemléltetése. Lehet róla óvatosan beszélni, lehet teológiai határokat szabni, lehet rossz példákat bírálni. De az egész típust bálványimádásnak minősíteni olyan, mintha valaki a keresztény tanítás minden látható jelét betiltaná, mert nem tud különbséget tenni kép, jelkép, dogma és imádás között.
A fohászkodás sem azt jelenti, amit belemagyarázol
Azt mondod, hogy a katolikusok ezekhez a bálványokhoz járulnak, tiszteletet adnak nekik, sőt fohászkodnak hozzájuk, így szolgálnak nekik. Itt megint összekeversz három különböző dolgot: képi jelenlétet, szentekhez intézett közbenjáráskérést, és Istent megillető imádást.
A katolikus ember nem a szobrot kéri, hogy segítsen. Nem a vászonhoz fohászkodik. Nem a márványtól vár kegyelmet. Ha egy szent képe előtt imádkozik, a szent közbenjárását kéri Istennél. Ha Krisztus képe előtt imádkozik, Krisztushoz imádkozik, nem a képhez. Ha a kereszt előtt térdel, a megfeszített Üdvözítőt imádja, nem az anyagot. Ha ezt te képtelen vagy felfogni, az nem a katolikusok bálványimádását bizonyítja, hanem azt, hogy a „kép előtt” és a „képhez mint istenhez” közti elemi különbség nálad valamiért zárlatos.
A „latreuo” szóval való dobálózásod különösen félrevezető. Katolikus tanítás szerint a latria, vagyis az imádás és istentiszteleti hódolat egyedül Istent illeti. Szenteknek nem jár latria. Képeknek nem jár latria. Máriának sem jár latria. A szenteknek adott tisztelet alárendelt, teremtményi tisztelet; a képeknek adott tisztelet relatív, az ábrázoltra irányul. Te viszont úgy állítod be, mintha a katolikusok hivatalos tanítása szerint a szobrokat latreiában részesítenék. Ez egyszerűen hamis. Nem túlzó. Nem félreérthető. Hamis.
A „közel kétezer éves bálványimádás” vádirata történetileg és teológiailag összedől
Azt írod, hogy a Róma főpapja által vezetett Egyház közel kétezer éves bálványimádástól nem képes szabadulni. Ez a mondat szép nagy, csak nincs alatta alap. A képtisztelet történetileg nem az apostoli kor első pillanatától ugyanabban a formában jelent meg, hanem fokozatosan bontakozott ki a keresztény művészet, vértanúkultusz, liturgikus emlékezet, tanítás és áhítat összefüggésében. A képromboló vitákban az Egyház éppen azért dolgozta ki a különbségtételeket, hogy világosan elválassza a keresztény képtiszteletet a pogány bálványimádástól.
Te viszont nem történetet mondasz, hanem ítéletet hirdetsz. Nem elemzed, mikor, hol, milyen képhasználat létezett; nem különbözteted meg a pedagógiai képet, az ikonikus jelenlétet, a liturgikus jelképet, a privát áhítatot, a babonás visszaélést és a valódi bálványimádást. Mindent egy vödörbe öntesz, ráírod, hogy „bálvány”, és kész. Ez nem keresztény tisztánlátás, hanem intellektuális szemétledobó.
Az Egyház nem tagadja az igaz Istent, hanem a sokistenes fantáziádat tagadja
Azt állítod, hogy az Egyház megtagadja az igaz Istent, az Istenek Istenét, sőt azt a „születetlen istent” is, akitől az Istenek Istene és társai, az istenek mindnyájan születtek. Itt végre lekerül a lepel: nem egyszerűen képtisztelet ellen vitázol, hanem egy sajátos, zavaros henoteista istencsaládot próbálsz becsempészni a bibliai hit helyére.
A keresztény hit nem tagadja az „istenek Istene” bibliai címet. Csak helyesen érti. Az Úr az istenek Istene: vagyis minden úgynevezett isten, minden angyali hatalom, minden bálvány, minden népek által imádott hamis istenség, minden fejedelemség és uralom fölött áll. Ez a cím nem azt jelenti, hogy több valódi isteni természetű isten van az égben, akik közül egy a főnök. A bibliai monoteizmus nem mennyei arisztokrácia. Nem főisten plusz mellékistenek. Nem isteni családfa. Nem „születetlen isten”, aki isteneket nemz, majd azok közül egyet felkennek a többiek fölé. Ez már nem Mózes hite, hanem vallástörténeti zagyvalék keresztény szavakkal.
Ha te ténylegesen több isten létezését vallod, akkor legalább ne nevezd ezt bibliai monoteizmusnak. A Szentírás nyelvében az „istenek” sokszor bírákra, angyali lényekre, hamis bálványokra, hatalmasságokra vagy teremtményi méltóságokra utal. De az egyetlen igaz Isten a Teremtő, aki nem egy a sok isten között. A keresztény Szentháromság pedig nem három isten, hanem egy Isten három személyben. Te ehelyett istenek sorozatát gyártod, és közben minket vádolsz bálványimádással. Ez olyan, mintha a kocsmából kiabálnád át a kolostorba, hogy ott túl sok a bor.
A végső dicsőítésed már nem keresztény hitvallás, hanem henoteista kiáltvány
A záró mondatod — „Dicsőség az Úrnak, az Istenek Istenének, az Istene által, társai az istenek fölé felkent Istennek” — pontosan megmutatja, miért omlik össze az egész vádiratod. Te nem pusztán a katolikus képtisztelet ellen tiltakozol. Te egy másik istentani rendszerből beszélsz. Ebben van egy Istenek Istene, annak van Istene, vannak társai, azok is istenek, és a felkent Isten ezek fölé kerül. Ez nem a niceai hit. Nem az apostoli hit. Nem a bibliai monoteizmus tiszta vallása. Ez valami sajátosan összekevert mennyei ranglétra.
A katolikus hitvallás ezzel szemben nem dadog és nem szaporít isteneket. Egy az Isten. Az Atya Isten, a Fiú Isten, a Szentlélek Isten; mégsem három Isten, hanem egy Isten. Nem azért, mert római császárok kitalálták, nem azért, mert pápák bálványt faragtak, hanem mert a kinyilatkoztatás így mutatja meg az egyetlen Isten belső életét. A Fiú nem egy isten a társai között, hanem az Atya egyszülött Fia, igaz Isten az igaz Istentől. A Szentlélek nem teremtményi erő, hanem az Atyától és a Fiútól származó isteni személy. Ez nem bálvány, hanem a keresztény hit szíve.
A végső mérleg: te bálványt kiáltasz, mert nem tudsz különbséget tenni
A teljes érvelésed egyetlen hibából sarjad, mint gaz a repedt kőből: nem tudsz vagy nem akarsz különbséget tenni. Nem különbözteted meg a képet a bálványtól. A tiszteletet az imádástól. A meghajlást a latreiától. A jelképet az istenített tárgytól. A dogmát az ikonográfiai kísérlettől. A visszaélést a tanítástól. A háromarcú problematikus képtípust a Szentháromság dogmájától. A bibliai „istenek Istene” címet a több valódi istenről szóló henoteista fantáziától.
Ezért a vádiratod nem áll meg. Látványos, hangos, nagy szavakat használ, de belül üres. A katolikus képtisztelet nem bálványimádás. Trident nem bálványokat írt elő. VIII. Orbán és XIV. Benedek fellépése nem a háromarcú bálványisten beismerése, hanem a zavaros képtípus korrekciója. A Szentháromság nem római császári bálvány, hanem az egyetlen Isten kinyilatkoztatott titka. A kereszt nem faragott isten, hanem a Megfeszített jele. A szentkép nem istenség, hanem ablak, emlékeztető és tanító jel. A te „istenek istene és társai az istenek” rendszered pedig nem apostoli kereszténység, hanem mennyei hierarchiává dagasztott zűrzavar.
Röviden: miközben bálványvadásznak képzeled magad, valójában saját fogalmi bálványaid előtt térdelsz: a leegyszerűsítés, a szó szerinti gesztusfélelem, a császármítosz, a henoteista ranglétra és az antikatolikus kényszerképzet előtt. Ezeket kellene előbb ledöntened. Utána talán el tudnád olvasni a katolikus tanítást anélkül, hogy minden második sorban kőből, festékből és képkeretből faragnál ellenséget.
A bálványimádás lényege az, hogy a teremtményt vagy emberi kéz alkotta dolgot Isten helyére állítják, isteni hatalmat tulajdonítanak neki, és azt végső vallási célként kezelik."
Ami az Istern álláspontját illeti, nem tesz különbséget a bálványok tisztelete(prüszküneo),
illetve a bálványok szolgálata(latreuo) bűne között. Mindkettő halálos bűn.
Tudniillik Isten a tiszteletet(proszküneo) csak élők irányába engedte meg.
Éllettelen tárgyak tisztelete, akár meghajlás, letérdelés, előtte való leborulás, vagy a tárgy csókolgatása által halálos bűn.
Ezt az közel két évezredes fennálása óta a Róma Főpapjának és az általa vezetett egyháznak
sokszor értésére adták. DE Róma Főpapjai a figyelmeztetések és feddések ellenére továbbra is nyakas maradt.
Miközben az Istenek Istenek létezését is letagadják, sőt az Istenek Istene Khrisztoszát is elvetik,
bálványokat készítettek, amelyeknek tárolására, bemutatására templomokat építettek.
Ezeknek a templomoknak a felépítése céljára kincseket raboltak.
A rabszolgatartó törvények miatt bocsánatot kért emberektől a jelenlegi Főpapja Rómának.
DE az Istenek Istenét és annak Khrisztoszát illetve a Szent Szellem Istent továbbra is megtagadja.
A Tridenti Zsinat nem „bálványok tiszteletét írta elő kötelezően”
DE azt írta elő, a bálványképek tiszteletét, miközben a Róma Főpapja által vezetett
egyházban a bálványképek tisztelete sőt gyakorlata akkor már ezer éves múlttal bírt.
Mert a kérdés az, hogy mit nevez a Isten Szava bálványnak.
Az Isten Szavából egyértelmű, hogy minden olyan kép, vagy szobor, vagy tárgy,
legyen az akár égi vagy földi élőkről készített illetve éllettelen dolog ,mint pl. a kereszt,
és azt valaki meghajolva tiszteli, az bálvány.
A reformáció képviselői ezt alaposan elmagyarázták a Róma főpapja által vezetett egyház mindenkori főpapjainak, de hasztalan, mert a bálványok tiszteletéről proszküneo, és azok szolgálatáról (latreuo)
nem hajlandóak lemondani, miközben megtagadják az Élő Istent, és Khrisztoszát az Úr Jézust.
A római császárok kiképzelgett háromarcú istenét imádják. Annak is elkészítették képmását.
A 30 éves háború alatt a reformátoroknak sikerült megértetni VIII. Orbánnal, Róma Főpapjával,
hogy ő egy háromarcú isten főpapja. A Főpap, hogy elhalgattassa a reformátorok gúnyolódását 1628-ban rendeletet adott ki a a háromarcú istenábrázolásoknak a templomokból való eltávolítására.
De ez csak egy látszatrendelkezés volt, mert XIV. Benedek pedig 1745-ben azaz száz év elteltével VIII. Orbán rendeletétől ismét foglalkozni kellett a kérdéssel.
Mindenesetre a háromarcú istenábrázolások a Róma Főpapja által vezetett egyház templomaiban
a 18. századig e két pápa rendeletének köszönhetően bizonyítottan tetten érehető.
Azonban a háromarcú istenábrázolásokat felváltotta a szentháromság másféle ábrázolása.
A főbb ábrázolástípusok az egyházművészetben:
Ószövetségi típus (A filoxénia / Ábrahám vendéglátása): A keleti és a nyugati egyházban is az egyik legelfogadottabb forma. A Teremtés könyvének (18. fejezet) jelenetét ábrázolja, ahol Ábrahám három angyalt lát vendégül. Ez a Szentháromság szimbólumává vált. Leghíresebb példája Andrej Rubljov 15. századi ikonja.Kegyelem Szentháromsága (Trinitas Dei): A nyugati gótika és reneszánsz kedvelt ábrázolása. Az Atyaisten trónon ülve tartja a keresztre feszített Fiút, a kereszt felett vagy a kettő között pedig a Szentlélek galamb formájában jelenik meg.
Mivel ezeket és más bálványokat a Róma Főpapja által vezetett templomokban helyezik el, és ezekbe
a templomokba ezekhez a bálványokhoz járulnak azok,akik ezeknek a bálványoknak tiszteletüket adják(proszküneo) illetve fohászkodnak is hozzájuk ,így szolgálva (latreuo) bálványaiknak.
A Róma Főpapja által vezetett egyház a közel két évezredes bálványimádástól nem képes szabadulni,
miközben megtagadja az igaz Isten, az Istenek Istene létezését, sőt annak a születetlen istennek a létezését is, akitől az Istenek Istene és társai az istenek mindnyájan születtek.
DICSŐSÉG AZ ÚRNAK,AZ ISTENEK ISTENÉNEK,AZ ISTENE ÁLTAL ,TÁRSAI AZ ISTENEK FÖLÉ FELKENT ISTENNEK!
Kezdjük azzal, hogy most sem cáfolsz, hanem címkézel. A válaszod gerince nem érvelés, hanem egyetlen szó makacs ismételgetése: „bálvány”. Ha valamire elégszer ráírod, hogy bálvány, attól még nem lesz az. Ez körkörös érvelés, méghozzá a legolcsóbb fajtából: előbb eldöntöd, hogy a katolikus képtisztelet bálványimádás, majd ebből diadalmasan levezeted, hogy a katolikus képtisztelet bálványimádás. Ez nem bizonyítás, hanem teológiai paprikajancsi-mutatvány.
A Tridenti Zsinat nem „bálványok tiszteletét írta elő kötelezően”. Ezt egyszerűen beleképzeled a szövegbe, mert szükséged van rá az antikatolikus vádiratodhoz. Trident a szentképek törvényes használatát és a nekik adott relatív tiszteletet erősítette meg, nem pedig azt, hogy fa, kő, vászon, festék, márvány vagy bronz isten volna. A katolikus tanítás szerint az imádás egyedül Istent illeti. A szentek tisztelete nem imádás. A képnek adott tisztelet nem a tárgynál áll meg, hanem arra irányul, akit a kép ábrázol. Ha valaki Krisztus képe előtt térdet hajt, nem a pigmentnek hódol. Ha valaki Mária ikonja előtt imádkozik, nem azt hiszi, hogy a deszkában istennő lakik. Ha valaki egy szent szobra előtt kéri az illető közbenjárását, nem azt vallja, hogy a gipsz vagy a márvány üdvözítő hatalommal bír. Ezt vagy nem érted, vagy nagyon is érted, csak akkor összedőlne az egész „Róma köveket imád” című kis bábszínházad.
A bálványimádás lényege az, hogy a teremtményt vagy emberi kéz alkotta dolgot Isten helyére állítják, isteni hatalmat tulajdonítanak neki, és azt végső vallási célként kezelik. A katolikus képtisztelet ezzel pontosan ellentétes: a kép eszköz, jel, emlékeztető, szemléltetés, a tisztelet pedig az ábrázolt személyre vonatkozik. Ezért nevetséges, amikor a katolikus templomokat „bálványképek templomainak” nevezed. Nem azért nevetséges, mert keményen beszélsz, hanem mert pontatlanul. Márpedig a pontatlan szigor nem prófétai bátorság, hanem vallási trombitálás lyukas hangszerrel.
A „démonszellemek otthona” kitételed pedig nem érv, hanem pánikkeltő szómágia. Ha valamit nem szeretsz, rákiáltod, hogy démoni, és azt hiszed, ezzel megoldottad a kérdést. Nem oldottad meg. A katolikus tanítás kifejezetten elveti a babonaságot, a mágikus tárgykultuszt, a tárgyak önálló természetfölötti erejébe vetett hitet. Trident éppen azt mondta, hogy a képhasználatban minden babonaságot, illetlenséget, zavaros és rendetlen elemet el kell távolítani. Tehát a zsinat nem démoni képkultuszt engedélyezett, hanem a képek helyes használatát védte meg a visszaélések ellen. Erre te azt mondod: „tehát bálványimádás”. Ez olyan, mintha egy orvosi szabályzatból, amely tiltja a kuruzslást és szabályozza a gyógyszerhasználatot, azt vezetnéd le, hogy az orvoslás maga kuruzslás. Gratulálok, a logika itt már tolószékben közlekedik.
Aztán jön a következő kis történelmi meséd: ne hárítsam a felelősséget a művészekre, mert ők csak a mindenkori főpap utasítására készítettek képeket. Ez már nem történelem, hanem összeesküvéses szentképes népmese. A középkori és kora újkori egyházi művészet nem úgy működött, hogy minden freskó, szobor, oltárkép, kéziratdíszítés vagy nyomtatott fametszet előbb átfutott a pápa személyes íróasztalán, majd Rómából megérkezett rá a pecsét: „ezt a háromarcú képet tessék megfesteni”. A valóságban helyi műhelyek, püspökök, szerzetesi közösségek, mecénások, városi tanácsok, céhek, nyomdászok, papok és világi megrendelők hatalmas hálózata alakította a képi kultúrát. Voltak kiváló képek, voltak gyenge képek, voltak félreérthető képek, és voltak kifejezetten rossz, teológiailag veszélyes képi megoldások is. Ebből nem következik, hogy mindegyik a pápa dogmatikai parancsa lett volna.
A „merte volna a művész meg nem festeni, ki is végezték volna” mondatod különösen beszédes. Hol a bizonyíték? Konkrét ügy, konkrét művész, konkrét pápai utasítás, konkrét kivégzés? Vagy ez is csak az antikatolikus fantázia egyik füstgépe? Nem elég odavetni, hogy „kivégezték volna”. A történeti állításokat bizonyítani kell. A te állításod pedig nem bizonyítás, hanem kosztümös rémregény: gonosz pápa ül a trónon, reszkető festő ecsettel a kezében, hóhér az ajtóban, és mindenki háromfejű istent fest. Ez látványos, csak éppen történelmileg üres.
A háromarcú vagy háromfejű Szentháromság-ábrázolások valóban problematikusak. Ezt katolikus oldalról nem kell takargatni. Sőt, éppen a katolikus teológiai józanság mondja ki, hogy az ilyen képtípusok veszélyesen félreérthetők, mert modalista vagy torz képzeteket kelthetnek. De ebből nem az következik, amit te szeretnél. Nem az következik, hogy az Egyház dogmája szerint Isten háromarcú szörnylény. Nem az következik, hogy a katolikus hit „háromfejű bálványistenben” hisz. Az következik, hogy egyes művészeti kísérletek szerencsétlenek, zavarosak vagy fegyelmezésre szorulók voltak. A dogma nem azonos minden valaha készült képpel. Ha ezt nem tudod megkülönböztetni, akkor nem a katolikus teológiát cáfolod, hanem a saját fogalmi rendetlenségedet teszed közszemlére.
A kérdésed, hogy „miért nevezem kereszténynek azt a művészt, aki akár pápai utasításra is egyetlen bálványképet elkészített”, megint a szokásos csúsztatásra épül. Először is: nem bizonyítottad, hogy bálványképet készített. Másodszor: nem bizonyítottad, hogy pápai utasításra. Harmadszor: még ha egy keresztény művész rossz, ízléstelen vagy teológiailag félrevezető képet készít is, ettől nem szűnik meg automatikusan kereszténynek lenni. A keresztény ember is tévedhet, bűnt is elkövethet, rosszul is ítélhet, silány munkát is végezhet. A kereszténység nem azt jelenti, hogy az ember minden ecsetvonása tévedhetetlen. Te viszont úgy beszélsz, mintha a keresztény név csak annak járna, aki a te ikonoklaszta ízlésrendőrséged vizsgáján átmegy. Ez nem apostoli mérce, hanem szektás pecsételgetés.
Azt írod, hogy az igaz hitű zsidóktól és az igaz hitű krisztusiaktól távol állt, sőt utálatos volt minden olyan kép vagy tárgy, amelyet tisztelnek, meghajlással vagy bármilyen cselekedettel. Ez egyszerűen nem igaz ilyen általánosságban. Az Ószövetség nem tilt minden vallási képi formát. Isten parancsára kerültek kerubok a frigyládára. Képi díszítés volt a templomban. A rézkígyó is isteni parancsra készült, és csak akkor vált elítélendővé, amikor Izrael bálványos módon kezdett hozzá viszonyulni. Ez pontosan a katolikus különbségtételt támasztja alá: nem minden kép bálvány, hanem a bálványos használat bálványos. A kép lehet törvényes, ha az igaz Istenre és az ő művére utal; és lehet bűnös, ha Isten helyére lép. Te ezt a különbséget radírozod ki, mert csak így tudod a katolikus képtiszteletet a pogány bálványimádás dobozába tuszkolni.
A meghajlásról szóló érvelésed is nyers leegyszerűsítés. A Szentírásban a testi hódolat, leborulás, meghajlás nem mindig imádást jelent. Lehet tisztelet király, próféta, szülő, elöljáró vagy szent dolog előtt. A mozdulat jelentését a szándék, a vallási összefüggés és a tárgyhoz fűzött hit határozza meg. Ha valaki meghajol egy király előtt, nem feltétlenül isteníti. Ha valaki megcsókolja a Bibliát, nem cellulózt imád. Ha valaki térdet hajt Krisztus keresztje előtt, nem két darab fát tesz istenné. A te érvelésed úgy tesz, mintha minden külső tiszteleti gesztus automatikusan imádás volna. Ez nem bibliai gondolkodás, hanem gesztus-fetisizmus fordított előjellel.
És most jöjjenek a Ferenc pápára hozott linkjeid. Igen, Ferenc pápa bocsánatot kért. Igen, a Vatican News által közölt 2024-es bűnbánati liturgián szerepeltek súlyos bűnök: szexuális visszaélések, hatalommal és lelkiismerettel való visszaélések, háború, gyarmatosítás, kizsákmányolás, a migránsok iránti közöny, a nők elnémítása, a rabok magukra hagyása, és más sebek. Igen, a kanadai úton is bocsánatot kért azokért a gonoszságokért, amelyeket nem kevés katolikus követett el az egyházi bentlakásos iskolákban. Igen, a valdensekkel kapcsolatban is bocsánatot kért a történelmi, keresztényhez méltatlan és embertelen magatartásokért. Ezek valódi, súlyos, szégyenletes bűnök. Katolikus embernek ezekre nem kell cukormázat kenni.
De itt jön az a pont, ahol az érvelésed szakadékba lép. Ezekből a bűnbánati aktusokból nem következik, hogy a katolikus képtisztelet bálványimádás. Nem következik, hogy Trident bálványokat írt elő. Nem következik, hogy a Szentháromság tana hamis. Nem következik, hogy a római Egyház démonok otthona. Nem következik, hogy minden katolikus templom bálványtemplom. Legfeljebb az következik, hogy katolikusok, köztük vezetők, intézmények és közösségek is követtek el súlyos bűnöket, amelyekért bűnbánatot kell tartani. Ez erkölcsi állítás. Te viszont ebből dogmatikai vádiratot gyártasz. Ez kategóriahiba, csak ezúttal bűnbánati miseruhába öltöztetve.
Ha katolikusok bűnt követtek el, abból az következik, hogy azok a katolikusok bűnt követtek el. Nem az, hogy Krisztus nem alapított Egyházat. Ha papok visszaéltek hatalommal, abból az következik, hogy azok a papok bűnösök, és az áldozatoknak igazságot kell szolgáltatni. Nem az, hogy a képtisztelet bálványimádás. Ha gyarmatosításban katolikusok vagy katolikus intézmények vétkesek voltak, abból az következik, hogy történelmi bűnök történtek. Nem az, hogy a II. niceai zsinat tévedett. Ha katolikusok üldöztek más keresztényeket, abból az következik, hogy üldözés történt, amelyet erkölcsileg meg kell ítélni. Nem az, hogy a katolikus dogma démoni.
A te logikád donatista logika: ha az Egyház tagjai vagy vezetői bűnösek, akkor maga az Egyház hamis. Csakhogy ez az érvelés már az ókorban is tévedés volt. Az Egyház szentsége nem azt jelenti, hogy minden püspök, pap, szerzetes, hívő, hivatalnok és intézmény minden korban erkölcsileg makulátlan. Az Egyház szent Krisztus miatt, a Szentlélek miatt, az apostoli hit miatt, a szentségek miatt, és ugyanakkor tagjaiban mindig megtisztulásra szorul. Ez nem önfelmentés, hanem az Újszövetség realizmusa. Péter megtagadta Krisztust. Júdás apostol volt és áruló lett. A korintusi egyházban botrányos bűnök voltak, Pál mégsem mondta, hogy Korintus többé nem Egyház. A búza és a konkoly együtt nő az aratásig. Te viszont minden bűnből azonnal egyházmegsemmisítő következtetést faragsz, mert a kalapácsod csak egy dolgot tud: mindent Róma elleni szögnek néz.
A Vatican News-linked tehát nem ellenem bizonyít, hanem ellened. Mert az Egyház éppen ott mutat evangéliumi arcot, ahol bűnbánatot tart. Nem az az evangéliumi közösség, amelyik történelmi makulátlanságot hazudik magának, hanem az, amelyik képes kimondani: vétkeztünk, bocsánatot kérünk, meg kell térnünk. Ferenc pápa bűnbánati szavai nem dogmatikai önfelszámolás. Nem azt mondta, hogy „a katolikus hit bálványimádás”. Nem azt mondta, hogy „Trident démoni volt”. Nem azt mondta, hogy „a képtisztelet pogány kultusz”. Azt mondta, hogy bűnöket követtek el, és ezekért bocsánatot kell kérni. Te ebből azt olvasod ki, amit eleve beletettél: hogy Róma démoni. Ez nem olvasás, hanem vádirati hasbeszélés.
Az Új Szó-linkkel ugyanez a helyzet. Ha Ferenc pápa bocsánatot kért nem katolikus keresztények üldözéséért, akkor ez erkölcsi és történelmi bűnbánat. Helyes. Szükséges. Keresztényhez méltó. De ebből nem következik, hogy a katolikus tanítás hamis. A történelemben elkövetett erőszak bűn lehet akkor is, ha közben az Egyház dogmatikai tanítása igaz. A kettő nem ugyanaz. A te módszered olyan, mintha egy matematikus erkölcsi bűnéből le akarnád vezetni, hogy a háromszög belső szögeinek összege nem annyi, amennyi. Egy erkölcsi botrány nem dogmatikai cáfolat.
Az Euronews-linked is súlyos történelmi sebre mutat rá. A kanadai bentlakásos iskolák ügye erkölcsi botrány, és ahol katolikus személyek, intézmények vagy döntéshozók részt vettek kulturális rombolásban, erőszakos beolvasztásban, bántalmazásban vagy visszaélések eltussolásában, ott nincs helye mentegető máznak. De megint: ebből mit akarsz bizonyítani? Hogy a szentképek bálványok? Hogy a templomi Krisztus-kép démonlakás? Hogy a Szentháromság nem igaz? Hogy minden katolikus művész bálványfaragó? Nem. Ezt nem bizonyítja. Csak azt bizonyítja, hogy emberek bűnt követtek el, és ezért bűnbánatra, igazságtételre és megtisztulásra van szükség.
Azzal vádolsz, hogy megpróbálom „meg nem történtekként leplezni” ezeket a bűnöket. Ez hamis vád. Nem leplezem őket. Kimondom: megtörténtek. Súlyosak. Szégyenletesek. Bűnbánatot követelnek. Az áldozatok sebeit nem szabad letagadni, és nem szabad jámbor szólamokkal betakarni. De éppen azért kell pontosan beszélni, mert a bűnök valósága nem jogosít fel hamis következtetésekre. Aki az áldozatok szenvedését arra használja, hogy közben a katolikus dogmát hamisan bálványimádásnak nevezze, az nem az igazságot szolgálja, hanem a saját felekezeti dühét eteti.
A végén még azzal fenyegetsz, hogy aki szerinted „leplez”, az a saját lelkében tesz kárt és önmagát viszi a kárhozatba. Ez már nem érvelés, hanem lelki zsarolás. A kárhozatot nem te osztod, nem a te antikatolikus kommentmeződ a végítélet előszobája, és nem a te indulataid alapján dől el, ki áll meg Krisztus előtt. A keresztény embernek valóban félnie kell a bűn letagadásától. De ugyanígy félnie kell a hamis tanúságtól, a rágalomtól, a torzítástól, a felebarát hitének szándékos félremagyarázásától és attól is, hogy saját haragját Isten ítéletének adja ki.
Összefoglalva: a katolikus képtisztelet nem bálványimádás, mert nem a tárgyat imádja, hanem az ábrázolt személyre irányuló relatív tiszteletet ad; az imádás egyedül Istené. Trident nem bálványokat írt elő, hanem a képek törvényes használatát védte meg, miközben kifejezetten követelte a visszaélések, babonák és illetlenségek eltávolítását. A háromarcú vagy háromfejű Szentháromság-ábrázolások problematikus képi kísérletek voltak, nem katolikus dogmák. A művészekre és pápai kivégzésekre vonatkozó állításod bizonyítatlan történelmi fantázia. Az igaz zsidó és keresztény hagyomány nem minden képet tilt, hanem a bálványimádást tiltja. Ferenc pápa bocsánatkérései pedig valódi bűnökre vonatkoznak, nem arra, hogy a katolikus hit démoni vagy bálványimádó volna.
A te érvelésed tehát nem azért bukik el, mert túl kemény. A keménység néha erény. Azért bukik el, mert pontatlan, összemosó, forrásellenes és fogalmilag rendezetlen. A bűnbánatból dogmatikai összeomlást csinálsz, a képtiszteletből tárgyimádást, a művészeti túlzásból egyházi dogmát, a történelmi bűnökből pedig általános démonológiát. Ez nem prófétai tisztánlátás, hanem antikatolikus kaleidoszkóp: bármerre forgatod, mindig ugyanazt a színes torzítást látod benne.
A Tridenti Zsinatra hivatkozva azt mondod, hogy az nem megtiltotta, hanem megerősítette a képek és szobrok tiszteletét. Ez féligazság, tehát a vitában veszélyesebb, mint a puszta tévedés. Igen, Trident megerősítette a szentképek törvényes használatát és tiszteletét. "
Vagyis a bálványok tiszteletét előírta kötelezően, tehát a Róma Főpapja által vezetett egyház templomai világszerte bálványképek és szobrok templomai , illetve a bálványképek tiszteletére
felbujtó démonszellemek otthonává.
Azt mondod: ha elismerjük, hogy e képtípus teológiai célja az isteni személyek egységének és egyenlőségének szemléltetése volt, akkor ezzel elismertük, hogy az Egyház „három arccal, majd három fejjel ábrázolta a háromságistent”. Itt megint szépen bemutatsz egy kategóriahibát, csak ezúttal díszcsomagolásban. Igen, egyes keresztény művészek és közösségek a Szentháromság titkát ilyen képtípussal próbálták szemléltetni. Nem, ebből nem következik, hogy az Egyház dogmája szerint Isten háromarcú lény. Egy képi szemléltetés célja és a dogmatikai állítás tartalma nem ugyanaz."
Nem hárítsd a felelőséget a műszészekre, akik csak a mindenkori Főpap utasítására készítettek bálványképet. Merte volna a művész meg nem festeni a háromarcú, háromfejű, vagy kétfejű bálványisteneket, ki is végezték volna.
Máskülönben miért nevezed azt a művészt kereszténynek, aki akár pápai utasításra is egyetlen bálványképet elkészített?
Ahogy az igaz hitű zsidóktól, úgy az igaz hitű khrisztosziaktól is távol ált , sőt útálatos volt, ha valaki
olyan céllal készít képet, vagy szobrot, vagy akármilyen tárgyat, hogy azokat tiszteljék, meghajlás vagy akármilyen más cselekedet által.
Égbekiáltó bűnei vannak a Róma Főpapja által vezetett egyháznak, ahogyan azt Ferenc Pápa is elismerte.:
„Bocsánatot kérünk, szégyenkezve” a szexuális abúzusokért, a hatalommal, lelkiismerettel való visszaélésért, a háborúért, a gyarmatosításért és a kizsákmányolásért, a migránsok iránti közönyért, az emberi élet méltóságának hiányzó elismeréséért; a nők elnémításáért, alávetéséért vagy kihasználásáért, különösen a megszentelt életben; a rabok magukra hagyásáért és a halálbüntetésért; a fiataloktól elrabolt reményért és a tanítás embertelen bánásmódra való felhasználásáért; az önteltség hízelkedésének való engedésért; a tekintély hatalommá tételéért. Hét bíboros: Gracias, Czerny, O’Malley, Farrell, López Romero, Fernández, Schönborn bíboros fohászkodott az egyház nevében Isten bocsánatáért az emberek sebei miatt, amelyek továbbra is véreznek, akiknek összetört a bizalmuk. A bíborosok által felolvasott intenciókat Ferenc pápa írta személyesen, mert szükségesnek tartja néven nevezni bűneinket, melyeket hajlamosak vagyunk eltakarni vagy túl szép szavakkal illetni.
Törjük meg a gonoszság láncait
"Ez a gyónás alkalom arra, hogy visszaállítsuk az egyházba vetett bizalmat, amit hibáink és bűneink széttörtek, és elkezdjük begyógyítani a sebeket, melyek ma is véreznek, megszakítva a gonoszság láncait. Ferenc pápa szavait csönd követte, majd mindenki felállt és lehajtotta a fejét. Ekkor a pápa a záró imádsággal újra bocsánatot kért Istentől: „Segíts visszaállítani arcodat, amelyet eltorzítottunk hűtlenségünkkel! Bocsánatot kérünk, szégyenkezve attól, akit megsebeztek bűneink. Mind bocsánatot kérünk, mind bűnösök vagyunk, de mind remélünk a te szeretetben, Uram”.
"Bocsánatot kérek a gonoszságért, amelyet nem kevés katolikus követett el" - mondta az egyházi bentlakásos iskolákban bántalmazott diákoknak és családjaiknak a pápa.
Rendben, akkor nézzük ezt pontról pontra, mert a válaszod megint ugyanarra a mutatványra épül: veszel egy valós történeti jelenséget, ráragasztasz egy hisztérikus antikatolikus címkét, majd úgy teszel, mintha a címke bizonyítaná a tételt. Ez nem érvelés. Ez teológiai graffitizés.
A háromarcú Szentháromság-ábrázolások léteztek. Ezt senki sem tagadja. Aki ezt tagadná, az ostobaságot mondana. De te nem egyszerűen azt állítod, hogy léteztek ilyen képek, hanem azt, hogy ezek „csakis Róma mindenkori főpapjainak akaratából” kerülhettek liturgikus könyvekbe és templomokba. Ez az a pont, ahol a történeti tényből máris összeesküvéses szappanoperát csinálsz. Egy kép előfordulása egy templomban, kéziratban, fametszeten, metszetes könyvben, freskón, oltárképen vagy népi jámborsági tárgyon nem jelenti automatikusan azt, hogy azt a római pápa akarta, jóváhagyta, dogmatizálta, tisztelet tárgyává tette, vagy az Egyház hivatalos tanításaként előírta. Ez elemi egyháztörténeti és jogi különbség.
A középkori és kora újkori egyházi művészet nem úgy működött, hogy minden egyes templomi faragvány, kéziratdíszítés, breviáriumi fametszet vagy falikép előbb átment volna a pápa személyes íróasztalán, majd a római palotából kiadták volna rá a „háromarcú istent tessék tisztelni” pecsétet. Ez gyermeteg elképzelés. A valóságban helyi műhelyek, megrendelők, püspökök, szerzetesi közösségek, nyomdászok, miniátorok, mecénások, papok és világiak egész hálózata alakította a képi kultúrát. Voltak jó, ortodox és fegyelmezett képek; voltak ügyetlen, félreérthető vagy teológiailag veszélyes képek; és voltak olyan képi szokások, amelyeket később meg kellett fékezni. A te logikád szerint viszont ha bármi valaha megjelent egy katolikus templomban, akkor az „Róma főpapjának akarata”. Ezzel az erővel minden helyi visszaélésből egyetemes dogmát lehetne barkácsolni. Ez nem történelem, hanem vádgyár.
Azt mondod: ha elismerjük, hogy e képtípus teológiai célja az isteni személyek egységének és egyenlőségének szemléltetése volt, akkor ezzel elismertük, hogy az Egyház „három arccal, majd három fejjel ábrázolta a háromságistent”. Itt megint szépen bemutatsz egy kategóriahibát, csak ezúttal díszcsomagolásban. Igen, egyes keresztény művészek és közösségek a Szentháromság titkát ilyen képtípussal próbálták szemléltetni. Nem, ebből nem következik, hogy az Egyház dogmája szerint Isten háromarcú lény. Egy képi szemléltetés célja és a dogmatikai állítás tartalma nem ugyanaz.
A háromarcú képtípus azért veszélyes, mert könnyen sugallhatja azt, hogy egyetlen személynek van három arca, vagyis modalista irányba csúsztatható. Ezért problematikus. De éppen ez bizonyítja, hogy nem azonos a katolikus dogmával. A katolikus dogma ugyanis nem azt tanítja, hogy egy személy három arca jelenik meg, hanem azt, hogy egy isteni természetben három valóságosan különböző személy van. A Katolikus Egyház Katekizmusa világosan mondja: nem három Istent vallunk, hanem egy Istent három személyben; a személyek nem osztják fel egymás között az istenséget, hanem mindegyik teljesen Isten. Ez pontosan az ellenkezője annak, amit te „háromarcú bálványistenként” próbálsz rákenni a katolikus hitre.
A háromarcú kép tehát nem a dogma, hanem egy képi kísérlet; és nem is veszélytelen kísérlet, hanem olyan, amelyet sok katolikus teológus kifejezetten bírált. A szakirodalom szerint a 16. századtól kezdve a teológusok többsége elítélte az ilyen háromfejű-háromarcú képeket, a humanista és ellenreformációs szerzők közül többen szörnyalaknak vagy botrányosnak tekintették őket, és egyesek már a reformáció előtt is erősen kritikusak voltak a Szentháromság ilyen képi megjelenítésével szemben. Ez az adat önmagában szétveri a kedvenc mesédet. Ha a háromarcú kép lett volna „Róma dogmája”, akkor miért bírálták katolikus teológusok? Miért tiltották pápák? Miért sorolták a tiltott képtípusok közé? A válasz egyszerű: mert nem dogma volt, hanem problematikus ikonográfiai megoldás.
A Tridenti Zsinatra hivatkozva azt mondod, hogy az nem megtiltotta, hanem megerősítette a képek és szobrok tiszteletét. Ez féligazság, tehát a vitában veszélyesebb, mint a puszta tévedés. Igen, Trident megerősítette a szentképek törvényes használatát és tiszteletét. De nem úgy, ahogy te sugallod: nem adott általános menlevelet minden furcsa, szörnyalakú, félrevezető, zavart vagy teológiailag kockázatos képtípusnak. A zsinat éppen azt is kimondta, hogy minden babonaságot, illetlenséget, rendezetlenséget és tiszteletlenséget el kell távolítani, és hogy szokatlan képet nem szabad templomban elhelyezni püspöki jóváhagyás nélkül.
Ezért a Tridentre való hivatkozásod visszafelé sül el. A Tridenti Zsinat nem azt mondta: „minden kép jó, csak legyen rajta valami vallásos”. Azt mondta: a képek törvényes használata jó, de a visszaéléseket, babonás, illetlen, zavaros, szokatlan és veszélyes képi formákat fegyelmezni kell. Vagyis Trident elve alapján éppen hogy lehetett, sőt kellett is fellépni a teológiailag félreérthető Szentháromság-ábrázolásokkal szemben. Te viszont úgy idézed Tridentet, mintha az egy korlátlan képi kóserpecsét volna. Nem az. A zsinat nem képi anarchiát hirdetett, hanem képi fegyelmet.
Azt mondod, hogy a háromarcú ábrázolások Trident után is megjelentek templomokban, tehát VIII. Orbán és XIV. Benedek rendelkezéseit az utódaik nem vették komolyan. Ez megint silány következtetés. Egy tilalom megszegése nem cáfolja a tilalom létét. Ha lopás történik egy országban a büntető törvénykönyv után is, abból nem következik, hogy az állam titokban támogatja a lopást. Ha egy tiltott képtípus továbbél népi vallásosságban, helyi műhelyekben vagy eldugott templomi környezetekben, abból nem következik, hogy a pápák más álláspontot képviseltek. Legfeljebb az következik, hogy a fegyelmi végrehajtás nem volt mindenütt tökéletes. Döbbenetes felfedezés: a kora újkori Európában nem minden pápai és püspöki rendelet hajtódott végre azonnal, maradéktalanul, minden falusi templomban, minden nyomdában, minden magángyűjteményben és minden jámborsági tárgyon. Ettől még a rendelet rendelet marad.
A szakirodalom kifejezetten azt mutatja, hogy a háromfejű-háromarcú képek ellen pápai tiltások születtek: 1625-ben az inkvizíció bizonyos képtípusokat tiltott, 1628. augusztus 11-én VIII. Orbán tiltást adott ki az olyan Szentháromság-ábrázolások ellen, amelyek egy testet, három szájat, három orrot és négy szemet mutattak, XIV. Benedek pedig 1745-ben három kategóriát különített el: jóváhagyott, megtűrt és tiltott képeket; a „szörnyalakok” közé sorolta a háromfejű-háromarcú Szentháromságot és a kétarcú alakot galambbal. Ha ezt te úgy olvasod, hogy „lám, Róma hivatalosan háromarcú istent imádott”, akkor már nem forrást olvasol, hanem tükröt: a saját rögeszméd néz vissza rád.
A „csak egy-egy pápa saját rendelkezése” érv különösen komikus. Mintha egy pápai fegyelmi döntés csak akkor volna valódi, ha előtte egyetemes zsinatot hívnak össze minden rossz oltárkép miatt. Ez abszurdum. Az Egyház nem úgy működik, hogy minden ikonográfiai visszaéléshez egyetemes zsinati határozat kell. A püspökök, kongregációk, római hatóságok és pápák éppen azért rendelkeznek fegyelmi joghatósággal, hogy ilyen ügyeket kezeljenek. Egy liturgikus vagy képfegyelmi ügyben a pápai vagy illetékes római döntésnek igenis van súlya akkor is, ha nincs mögötte külön egyetemes zsinati kánon.
Ráadásul XIV. Benedek álláspontja nem valami magányos magánízlés volt. A szakirodalom szerint a háromfejű képek elutasítása széles körű katolikus teológiai egyetértéssel találkozott; a vitatott kérdés inkább az volt, hogy egyáltalán milyen mértékben szabad a Szentháromságot képen ábrázolni, nem pedig az, hogy a háromfejű-háromarcú szörnyalak rendben volna-e. Tehát az a mondatod, hogy „az előttük és utánuk ténykedő pápák ezek szerint más álláspontot képviseltek”, üres feltételezés. Nem bizonyítod, csak bemondod. Ez nem történeti következtetés, hanem antikatolikus kívánságműsor.
A zsolozsmára és az Atanáz-hitvallásra való hivatkozásod is tipikusan ilyen félrevezető összecsúsztatás. Az, hogy a Quicumque vult hitvallást a nyugati liturgiában énekelték vagy imádkozták, nem bizonyít semmiféle háromarcú bálványimádást. Maga a hitvallás éppen a te vádadat cáfolja: „egy Istent imádunk a Háromságban és a Háromságot az egységben, sem a személyeket össze nem zavarva, sem a lényeget meg nem osztva.” Ez a hitvallás nyíltan tagadja azt, amit te rá akarsz fogni: nem egy személy három arca, nem három isten, nem kevert bálványalak, hanem egy Isten három személyben.
Aztán jön a nagy mondatod: „a háromarcú istent ábrázoló liturgiakönyvek 1960 után is vasárnaponként használatban voltak”. Ezt így nem bizonyítottad. Az, hogy egy internetes oldalon egy Quicumque vult-szöveg mellett szerepel egy háromarcú kép, nem bizonyítja, hogy a római liturgikus könyvek 1960 után vasárnaponként háromarcú istent ábrázoló hivatalos könyvként használatban voltak. Ez nagyon erős állítás, amelyhez konkrét kiadás, dátum, rubrika, egyházi jóváhagyás, használati hely és bizonyíték kellene. Egy modern honlap illusztrációja nem azonos a római liturgia hivatalos használatának bizonyításával. Az ilyen érvelés olyan, mintha egy mai blogbejegyzés képmellékletéből próbálnád rekonstruálni a római breviárium kötelező képi apparátusát.
Ráadásul a római rubrikák 1960-as rendezése szerint az Atanáz-hitvallás már nem vasárnaponként általánosan, hanem csak Szentháromság vasárnapján szerepel a príma hórában. Tehát amikor te „1960 után is vasárnaponként” használatban lévő háromarcú liturgiakönyvekről beszélsz, akkor legalábbis durván összemosol dolgokat: a hitvallás liturgikus használatát, egyes könyvek illusztrációit, magán- vagy régi kiadásokat, modern honlapokat, és a hivatalos rubrikus előírást. Ez nem pontosítás, hanem ködfelhő.
Még ha valahol egy régi liturgikus könyvben volt is ilyen kép, az sem jelentené azt, hogy a képet liturgikusan imádták. A liturgikus könyv használatának tárgya a szöveg, az ima, a zsolozsma rendje. Egy régi kiadásban előforduló fametszet vagy díszítés nem válik automatikusan istentiszteleti tárggyá. A könyvben szereplő kép nem azonos a hitvallás tartalmával. Ha egy kéziratos Bibliában a másoló ügyetlenül rajzol egy teológiailag félreérthető miniatúrát, attól nem változik meg a Biblia tanítása. Ezt nem kellene magyarázni, de úgy látszik, nálad mégis.
A legdurvább történeti tévedésed továbbra is az, hogy a „három személy” nyelvezetet valami 16. századi változtatásnak állítod be. Ez egyszerűen nem igaz. A személyek megkülönböztetése nem a reformáció korában bukkan fel, hanem az ókeresztény dogmatikai nyelvben. Tertullianus már a harmadik század elején az Atya, a Fiú és a Lélek megkülönböztetéséről beszél, miközben az isteni egységet őrzi; világosan állítja, hogy az Atya egy, a Fiú egy, a Lélek egy, és egymástól megkülönböztetettek, de nem elszakítottak. Egy másik helyen kifejezetten úgy fogalmaz, hogy a különbség nem megosztás, hanem megkülönböztetés; az Atya nem ugyanaz, mint a Fiú, mert a létmódjuk szerint különböznek. Ez nem 16. századi újítás. Ez jóval korábbi, mint a háromarcú képtípus virágkora, és jóval korábbi, mint a te képzeletbeli „dogmaváltásod”.
Ezért az egész „korábban háromarcú istenként, nem három személyű istenként ábrázolták” mondatod történetileg hamis. Az Egyház dogmatikailag nem három arcot tanított, hanem személyeket; a háromarcú kép pedig egy vizuális, problematikus, később elítélt vagy legalábbis erősen korlátozott kísérlet volt. Te úgy teszel, mintha a kép volna az eredeti tanítás, és a személynyelv későbbi mentegetőzés. A források éppen fordítva állnak: a személyek dogmatikai megkülönböztetése régi, a háromarcú ábrázolás pedig későbbi és vitatott.
Az ediktummal kapcsolatos „hazudtak a római császárok” szónoklatod szintén nagy hang, kevés tartalom. A 380-as thesszalonikéi rendelet valóban császári rendelet volt, de nem a Szentháromság feltalálása. Nem úgy történt, hogy Theodosius reggel felkelt, megunta a régi isteneket, és a császári pecsétnyomóval gyártott egy új „háromságistent”. A rendelet egy már létező niceai hitet állami-jogi módon támogatott. Lehet bírálni a birodalmi kényszer alkalmazását; lehet történetileg tárgyalni az állam és Egyház viszonyát; de azt állítani, hogy maga a tanítás császári bálványgyártás, egyszerűen történeti hamisítás.
A niceai hitvallás 325-ben már megvallotta a Fiút mint igaz Istent az igaz Istentől, születettet, nem teremtményt, egylényegűt az Atyával. A későbbi nicea–konstantinápolyi hitvallás a Szentlelket Úrnak és éltetőnek vallja, akit az Atyával és a Fiúval együtt imádnak és dicsőítenek. Ez nem háromarcú kép. Ez hitvallási teológia. Ezért teljesen nevetséges azt mondani, hogy a dogmához „csakis a háromarcú ábrázolások szolgáltak alapul”. A hitvallások nem képi albumok lábjegyzetei. A képek később próbálták szemléltetni azt, amit a hitvallások már megfogalmaztak; néha jól, néha rosszul, néha katasztrofálisan félreérthetően.
A Zsidókhoz írt levél és a 45. zsoltár körüli érvelésed pedig továbbra is a henoteizmus mocsarába húz. A Zsidókhoz írt levél nem azt tanítja, hogy van egy főisten, alatta egy felkent kisebb isten, körülötte pedig „társai, az istenek”. A szöveg célja az, hogy a Fiút minden angyal fölé emelje, és olyan méltóságot tulajdonítson neki, amely teremtménynek nem jár. Amikor a Fiút Istennek nevezi, és ugyanakkor az Atyához való viszonyában beszél róla, akkor nem többistenhitet tanít, hanem azt a keresztény titkot, hogy a Fiú valóságosan Isten, de nem az Atya. A Fiú személy szerint különbözik az Atyától, de az isteni természet szerint nem alacsonyabb rendű teremtményi istenség.
Te ebből azt akarod kihozni, hogy „ez kizárja, hogy csak egy Isten létezne”. Ez nem keresztény exegézis, hanem visszaesés egy mennyei kasztrendszerbe. A Biblia monoteizmusa nem tűri meg a valódi istenlények hierarchikus sokaságát. A keresztény válasz nem az, hogy „van több isten, csak az egyik a főnök”, hanem az, hogy az egyetlen Istenben az Atya, a Fiú és a Szentlélek valóságos személyes különbsége van. Ez a katolikus tanítás. A te olvasatod viszont éppen abba a többistenes szerkezetbe csúszik, amelynek vádjával másokat dobálsz. Szép mutatvány: bálványimádással vádolod a szentháromsághívőket, miközben a saját rendszeredben már sorban állnak az „istenek”.
Különösen árulkodó a „Pál apostol a Zsidókhoz írt levelében” megfogalmazásod is. A Zsidókhoz írt levél szerzőségét a mai biblikus tudomány nem egyszerűen azonosítja Pállal; a nyugati hagyományban is régóta voltak fenntartások. De még ha a szerzőségi kérdést most félretesszük is, a tartalmi ponton nem segít rajtad semmit. A levél krisztológiája magasztos, nem lefokozó. Nem egy teremtményi félisten mellett érvel, hanem a Fiú egyedülálló isteni méltóságát mutatja fel.
A végén pedig jön a szokásos mennydörgő antikatolikus záradék: „piruljanak a háromság nevű bálványisten imádói”. Ez retorikailag lehet hangos, teológiailag viszont üres. A katolikusok nem „háromság nevű bálványistent” imádnak. A katolikusok az egy élő Istent imádják: az Atyát, a Fiút és a Szentlelket. Nem három Istent. Nem három arcot. Nem egy háromfejű szörnyalakot. Nem római mitológiai maradékot. Hanem azt az egy Istent, aki Krisztusban kinyilatkoztatta magát, és akinek Lelke megszenteli az Egyházat.
Az egész állításod végső szerkezete ennyi: voltak háromarcú képek; tehát az Egyház háromarcú istent imádott; Trident megerősítette a képtiszteletet; tehát Trident jóváhagyta ezeket is; VIII. Orbán és XIV. Benedek tiltották; tehát bizonyítják, hogy az Egyház addig ezt imádta; később is előfordultak; tehát a tiltást senki sem vette komolyan; a hitvallás a Szentháromságot vallja; tehát biztosan a kép dogmája áll mögötte. Ez nem logikai lánc. Ez antikatolikus gyöngyfűzés: minden gyöngy más anyagból van, de te ugyanarra a madzagra húzod őket, hátha nyakláncnak látszik.
A helyes történeti kép ezzel szemben józan és világos. A Szentháromság hite nem háromarcú képekből született. A három személy nyelve nem 16. századi találmány. A 380-as ediktum nem pogány bálványt definiált, hanem egy már létező niceai hitet támogatott. A Tridenti Zsinat nem minden képet hagyott jóvá, hanem a törvényes képtiszteletet védte, miközben a visszaélések eltávolítását és a szokatlan képek püspöki ellenőrzését írta elő. A háromarcú képtípus nem a katolikus dogma képi esszenciája, hanem vitatott, veszélyes és végül pápai tilalmakkal sújtott ikonográfiai mellékág. A továbbélése nem jóváhagyást bizonyít, hanem azt, hogy a népi és helyi gyakorlat néha lomha, makacs és fegyelmezetlen volt. A Zsidókhoz írt levél pedig nem henoteista „istenek istene” rendszert tanít, hanem a Fiú isteni méltóságát és az Atyától való személyes különbségét.
Úgyhogy ne kérd számon a katolikusokon a saját karikatúrádat. A katolikus dogma nem háromarcú szörnyalak. A háromarcú kép nem dogma. A tiltott kép fennmaradása nem jóváhagyás. A képtisztelet nem bálványimádás. A Szentháromság nem pogány mitológiai importáru. És a „több istenből álló mennyei ranglétra” nem biblikusabb attól, hogy hangosan kiabálod rá: „Dicsőség az Úrnak!” Ez inkább úgy hat, mintha valaki a monoteizmus nevében bevonulna egy teológiai bazárba, majd minden második standról hazavinne egy kisebb istenséget.
A pirulást tehát rossz címre küldted. Nem annak kell pirulnia, aki megkülönbözteti a dogmát a képi visszaéléstől, hanem annak, aki egy elítélt, félreérthető, történetileg korlátozott ikonográfiai típust próbál az apostoli hit egészével azonosítani. Ez az érv nem oroszlán, hanem papírsárkány: nagyra van festve, de amikor közel mész hozzá, kiderül, hogy a bordáit rossz időrend, félreértett zsinat, összekevert dogmatika és túlfűtött antikatolikus fantázia tartja.
A háromfejű vagy háromarcú Szentháromság-ábrázolás – latinul gyakran tricephalus, trifrons vagy vultus trifrons – a nyugati keresztény ikonográfia egyik legvitatottabb típusa. Történeti léte kétségtelen: a 12–13. századtól kezdve megjelenik kéziratokban, faragványokon, freskókon és festményeken, a 14–16. században szélesebb körben is elterjed, majd a kora újkorban és a népi vallásosságban még tovább él. Teológiai és egyházi státusa azonban soha nem volt azonos a Szentháromság dogmájával."
Ez a valós tényeket, a Róma Főpapja által vezetett egyház történelmét szándékosan meghamisító hazugság.
A háromarcú istenábrázolások csakis Róma mindenkori főpapjainak akaratából kerülhettek bele a háromságtant hirdető liturgia könyvekbe, és az egyház bálványtemplomaiba.
"
Két megkülönböztető fő változatot létezett: a „háromfejű” típusban egy antropomorf alak három különálló fejjel jelenik meg; a „háromarcú” típusban egyetlen fej három egymásba kapcsolódó arcból áll, jellemzően négy szemmel, három orral és három szájjal. Ugyanez az adatlap hangsúlyozza, hogy a két kifejezést a szakirodalom gyakran közel azonos ikonográfiai prototípus két variánsaként kezeli.
E képtípus teológiai célja – ott, ahol keresztény Szentháromság-képként használták – általában az volt, hogy képi módon fejezze ki az isteni személyek egységét és egyenlőségét. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a forma teológiailag veszélytelen lett volna. Éppen ellenkezőleg: a háromfejű vagy háromarcú megoldás könnyen azt sugallhatta, hogy a Szentháromság egyetlen személy három arca vagy három megjelenési módja. Ez a modalizmus irányába félreérthető, miközben a katolikus dogma három valóságos isteni személyt vall az egy isteni természetben."
Ezzel elismered, hogy a Róma Főpapja által vezetett egyház teológiai célra ábrázolta három arccal, majd három fejjel a háromságistent.
Szentháromság, vultus trifrons, tricephalus, háromarcú Szentháromság, háromfejű Szentháromság, VIII. Orbán, XIV. Benedek, Sollicitudini nostrae, képtisztelet, Trienti Zsinat."
A Tridenti Zsinat(1545–1563) nem megtiltotta, hanem megerősítette a képek szobrok tiszteletét.
Ezzel magyarázaható, hogy a háromarcú háromságisten ábrázolások még a tridenti zsinat után is megjelentek a Róma Főpapja által vezetett egyház templomaiban.
"Avilai Szent Teréz idejében a zsolozsma reggeli órájában ünnepnapokon és vasárnapokon még énekelték a „Quicumque vult” hitvallást, majd 1960 után csak a Szentháromság vasárnapján."
A háromarcú istent ábrázoló liturgiakönyvek pedig 1960 után is vasárnaponként használatban voltak használatban voltak.
Ez azt jelenti, hogy VIII. Orbán 1628-ban kiadott pápai rendelkezését, solemne iudiciumot, amelyet Milánóban regisztráltak, ezek szerint az utána következő Róma Főpapjai nem vették komolyan.
Mindenesetre a rendelkezésnek nagy jelentésége van, mégpedig abban , hogy bizonyítékként szolgál, hogy még 1628-ban is a templomokban és liturgia könyvekben háromarcú háromságisten ábrák léteztek.
XIV. Benedek dokumentuma: Sollicitudini nostrae, 1745. október 1., levél Joseph hessen-darmstadti augsburgi püspökhöz. A dokumentum a Kaufbeurenben tisztelt Crescentia nővér ügyéből indul ki, de nagyobb részben a Szentlélek és a Szentháromság ábrázolásának megengedett, megtűrt és tiltott formáit tárgyalva említést tesz a háromarcú illetve kétfejú istenábrázolások veszélyeiről,még mit sem változtat azon a tényen, hogy ezek az ábrázolások Orbán pápa 1628-ban kiadott rendelete ellenére továbbra is léteztek.
Mindkét esetben csak egy-egy pápa saját rendelkezéséről van szó. Zsinati határozat nem erősítette meg e két pápa rendelkezését. Az előttük és utánuk ténykedő pápák ezek szerint más álláspontot képviseltek, és ezeket a képeket szobrokat szentképekként tisztelték.
Hazudtak a római császárok. Az Ediktumban definiált istenmodell az apostolok tanításából nem vezethető le. Sőt az Úr Jézus és az Apostolok tanítása kizárja egy ilyen istenmodell létezésének a lehetőségét. DE elsősorban az Izraelnek adott, az Isten Szavát ,beszédét rögzítő szent könyvek zárják azt ki. Pál apostol a Zsidókhoz írt levelében a Fiú Istenről a Logoszról tanuskodik, akit az ember Jézus Atyjának és Istenének nevezett. Pál idézve a 45. zsoltárt tanuskodik egy Fiú Istennek,az Istene által, társai az istenek fölé való felkenetéséről. Ez kizárja azt a lehetőséget, hogy csak egy isten létezne, amelyet a Róma mindenkori Főpapjai a 19. századig bizonyíthatóan háromarcú istenként ábrázoltak.
Hogy a 16 századtól változtattak a háromságistenről szóló dogmán, és a három arc helyett három személyt kezdtek emlegetni,az mit sem változtat azon, hogy korábban háromarcú istenként és nem három személyű istenként ábrázolták a római császárok által definiált istenmodellt.
Hogy most megpróbálják mindezt letagadni a Róma Főpapja által vezetett egyház hitvédelmezői,
az még nem teszi a a korábbi cselekedeteket meg nem történtté.
A római császárok által először 380-ban definiált háromság isten,akár három arccal elképzelve, akár három taggal, bálványisten volt és az is marad, az Istenek Istenének az eljöveteléig, tudniillik a valóságban ilyen isten nem létezik. csakis a pogány mitológiából szedték elő a római császárok.
DICSŐSÉG AZ ÚRNAK,AZ ISTENEK ISTENÉNEK, AZ ISTENE ÁLTAL TÁRSAI AZ ISTENEK FÖLÉ FELKENT ISTENNEK.
PIRULJANAK A HÁROMSÁG NEVŰ BÁLVÁNYISTEN IMÁDÓI, ÉS RETTEGJENEK AZ ISTENEK ISTENE HARAGJÁTÓL!
A háromfejű és háromarcú Szentháromság-ábrázolások története, egyházi megítélése
Kivonat
A háromfejű vagy háromarcú Szentháromság-ábrázolás – latinul gyakran tricephalus, trifrons vagy vultus trifrons – a nyugati keresztény ikonográfia egyik legvitatottabb típusa. Történeti léte kétségtelen: a 12–13. századtól kezdve megjelenik kéziratokban, faragványokon, freskókon és festményeken, a 14–16. században szélesebb körben is elterjed, majd a kora újkorban és a népi vallásosságban még tovább él. Teológiai és egyházi státusa azonban soha nem volt azonos a Szentháromság dogmájával. A katolikus tanítás szerint a Szentháromság nem háromarcú istenség, nem háromfejű lény, és nem egyetlen személy három megjelenési módja, hanem egyetlen isteni lényegben három valóságos, egymástól személy szerint különböző isteni személy: az Atya, a Fiú és a Szentlélek.
A jelen tanulmány azt mutatja be, hogy a háromfejű-háromarcú képtípus kialakulása ikonográfiai kísérlet volt a „háromság az egységben” képi megfogalmazására, nem pedig a katolikus hit normatív önábrázolása. A típusnak vannak kereszténység előtti formai párhuzamai, de a formai hasonlóság nem jelent vallási azonosságot. A katolikus egyház képtiszteleti tanítása a képet nem magával Istennel azonosítja, hanem pedagógiai, emlékeztető és áhítati eszközként értelmezi. A 15–18. században a háromfejű-háromarcú típust egyre több teológus és egyházi hatóság kifogásolta; VIII. Orbán 1628-ban elrendelte milánói példányok elégetését, a Szent Offícium 1645-ben nápolyi példányok elnyomását és jövőbeli készítésük megakadályozását írta elő, XIV. Benedek pedig 1745-ben a Sollicitudini nostrae című levelében a Szentháromság önkényes, „szörnyalakú” ábrázolásai közé sorolta e típust, miközben világosan megkülönböztette a jóváhagyott, megtűrt és elvetendő Szentháromság-képeket. Ez az egyházi önkorrekció nem az antikatolikus vád igazolása, hanem annak cáfolata: ha a katolikus egyház valóban „pogány háromarcú istent” imádott volna, nem lépett volna fel éppen e képtípus ellen.
Kulcsszavak: Szentháromság, vultus trifrons, tricephalus, háromarcú Szentháromság, háromfejű Szentháromság, VIII. Orbán, XIV. Benedek, Sollicitudini nostrae, képtisztelet, Trienti Zsinat.
1. A probléma: történeti képtípus és dogmatikai norma
A háromfejű vagy háromarcú Szentháromság-ábrázolás körüli vita rendszerint két különböző szint összekeveréséből születik. Az első szint történeti és művészettörténeti: léteztek-e ilyen ábrázolások keresztény, sőt katolikus közegben? A válasz igen. A második szint dogmatikai: következik-e ebből, hogy az Egyház a Szentháromságot szó szerint háromarcú istenségnek tartotta, vagy hogy egy pogány többarcú istent imádott? A válasz nem.
Két megkülönböztető fő változatot létezett: a „háromfejű” típusban egy antropomorf alak három különálló fejjel jelenik meg; a „háromarcú” típusban egyetlen fej három egymásba kapcsolódó arcból áll, jellemzően négy szemmel, három orral és három szájjal. Ugyanez az adatlap hangsúlyozza, hogy a két kifejezést a szakirodalom gyakran közel azonos ikonográfiai prototípus két variánsaként kezeli.
E képtípus teológiai célja – ott, ahol keresztény Szentháromság-képként használták – általában az volt, hogy képi módon fejezze ki az isteni személyek egységét és egyenlőségét. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a forma teológiailag veszélytelen lett volna. Éppen ellenkezőleg: a háromfejű vagy háromarcú megoldás könnyen azt sugallhatta, hogy a Szentháromság egyetlen személy három arca vagy három megjelenési módja. Ez a modalizmus irányába félreérthető, miközben a katolikus dogma három valóságos isteni személyt vall az egy isteni természetben.
A katolikus képtisztelet hagyományos elve szerint a kép nem maga az ábrázolt valóság. A kép pedagógiai és áhítati jel, amely a prototípusra irányítja az értelmet és az akaratot. A Trienti Zsinat a szentképek helyes használatát védelmezte, de ugyanakkor elrendelte a visszaélések eltörlését, a hamis tanítást sugalló képek kizárását és az új, szokatlan képek püspöki ellenőrzését. A tricephalus vagy trifrons Szentháromság-kép megítélése csak ebben a keretben érthető helyesen.
2. Kialakulás és elterjedés: mikor jelent meg a típus?
A kutatás mai állása szerint a háromfejű vagy háromarcú Szentháromság-ábrázolás nem az ősegyház normatív képi öröksége, hanem középkori nyugati fejlemény. François Bœspflug tanulmánya szerint a Vita Norberti, vagyis Szent Norbert életrajza már a 12. század közepén beszél egy olyan látomásról, amelyben egy háromfejű alak a Szentháromságnak adja ki magát; a szöveg kontextusában azonban a háromfejűség ekkor még inkább démonikus motívumként működik, és a Szentháromság háromfejű művészi ábrázolása csak körülbelül egy évszázaddal később bontakozik ki erőteljesebben. Bœspflug összefoglalója szerint a típus a 14. századtól vált jelentősebbé.
A legkorábbi nyugati példák között említhetjük Roger yorki érsek 1154 körüli gyűrűjét, amelyen egy tricephalus alakhoz a Caput nostrum trinitas est felirat kapcsolódott, továbbá egy másik pecsétet Trinitatis imago felirattal. A biztosan Szentháromságként azonosítható legrégebbi példák között szerepel a 13. század második feléből származó cambridge-i Biblia, ahol Ábrahám a három vendég történetében egy tricephalus alak előtt borul le.
Irene González Hernando ikonográfiai adatlapja szerint a típus a 12–13. századtól a 19. századig dokumentálható Nyugat-Európa különböző vidékein, így Franciaországban, Spanyolországban, Itáliában, a Balkánon, valamint később Latin-Amerikában is. A 14–15. században Franciaországban, Itáliában, a Balkánon és Spanyolországban bőségesebben használták; példaként említhető a Manresa Szentháromság, a tulebrasi kolostor 16. századi képe, valamint a mexikói Tepotzotlán 18. századi festménye.
Gesa Elsbeth Thiessen Theological Studies-ben megjelent tanulmánya szintén azt hangsúlyozza, hogy a típus nem periférikus népi furcsaságként indult: a reneszánszban jelentős művészek is alkalmazták, köztük Andrea del Sarto, Antonio del Pollaiuolo, Fra Bartolommeo, Filippo Lippi és Donatello. A 14. századtól gyakoribbá vált, a reneszánszban érte el csúcspontját, majd a 17–18. századi pápai elítélések után már inkább népi és regionális vallásosságban élt tovább, különösen Ausztriában, Bajorországban, Svájcban és Latin-Amerikában.
A történeti adatokból két következtetés adódik. Egyrészt nem szabad tagadni, hogy a típus ténylegesen jelen volt a nyugati keresztény művészetben. Másrészt ez a jelenlét időben késői, regionálisan változó és vitatott volt; nem tekinthető sem apostoli eredetűnek, sem egyetemes egyházi normának.
3. Kereszténység előtti párhuzamok: formai hasonlóság és tartalmi különbség
A tricephalus és trifrons Szentháromság-ábrázolásokkal kapcsolatban gyakran említik Hekaté, Kerberosz, többfejű germán-szláv istenségek vagy más antik és nem keresztény ikonográfiai motívumok párhuzamait. Ezeket a párhuzamokat a tudományos kutatás sem tagadja. González Hernando adatlapja Hekatét, Kerberoszt, valamint távolabbi keleti és germán párhuzamokat is felsorol mint formai előzményeket.
Thiessen Raffaele Pettazzoni értelmezését ismertetve fontos módszertani különbséget tesz: a többfejű pogány forma a keresztény művészetben két ellentétes irányban is új jelentést kaphatott. Az egyik a démonikus alkalmazás volt, ahol a többfejűség a hamis isten, démon vagy ördög jelképe lett; a másik a Szentháromság képi megfogalmazására tett kísérlet, ahol a forma – eredeti vallási tartalmától megfosztva – a „három az egyben” vizuális problémájára kínált megoldást.
Ez döntő apologetikai pont. A formai párhuzam nem jelent kultikus azonosságot. Ha egy művészeti forma korábban pogány közegben is előfordult, abból nem következik, hogy későbbi keresztény használata ugyanazt a vallási tartalmat hordozza. Ugyanígy a bazilika építészeti formája, a filozófiai terminológia, a latin nyelv vagy a keresztény ünnepi ikonográfia egyes kulturális elemei sem válnak pusztán eredetük miatt „pogány vallássá”. A keresztény teológia a formákat új jelentésrendbe helyezhette; de az Egyház később éppen azért tilthatott meg egyes formákat, mert úgy ítélte meg, hogy azok félreérthetőek, rútak vagy a hit tartalmával nem állnak kellő összhangban.
Pettazzoni és Thiessen értelmezése alapján a háromfejű Szentháromság-kép csak olyan korban válhatott keresztény képtípussá, amikor a régi pogány vallási tartalom már kellően távoli volt. Ez gyengíti azt a polemikus állítást, hogy e képek „élő pogány istenkultuszt” bizonyítanának. Inkább arról van szó, hogy a középkori művészek egy nehéz dogmatikai titkot akartak vizuálisan megjeleníteni, olykor problematikus formák segítségével.
4. A képtípus teológiai problémája
A háromfejű-háromarcú Szentháromság-ábrázolás egyszerre akarta megmutatni az egységet és a hármasságot. Teológiai veszélye éppen ebből fakadt. Ha a három személy egyetlen testben, egyetlen fejben vagy egyetlen arckompozícióban jelenik meg, a néző könnyen úgy értheti, hogy nem három személyről, hanem egyetlen személy három aspektusáról van szó. Ez a modalizmus veszélyét idézi. Ha viszont a három fej túlságosan különállónak tűnik, a kép triteista félreértést kelthet: mintha három isten volna.
A katolikus dogma egyik félreértést sem engedi. Az Egyház a niceai-konstantinápolyi hitvallás és az azt követő dogmatikai hagyomány alapján egy Istent vall három személyben. A képi kifejezésnek ezért mindig a dogma szolgálatában kell állnia, nem pedig a dogma helyére lépnie.
XIV. Benedek Sollicitudini nostrae című levelében világosan kimondta az alapelvet: a Szentháromság képi megjelenítése önmagában nem lehetetlen vagy tilos, de a festők nem ábrázolhatják azt önkényesen, saját fejük szerint bármilyen formában. A pápa Bellarmin bíborost idézve kifejezetten a „háromarcú ember” típusát sorolja a nem tűrhető képi kitalálások közé.
Ez a pápai álláspont nem ikonoklaszta. XIV. Benedek nem azt mondja, hogy a Szentháromságot semmilyen módon nem lehet ábrázolni. Éppen ellenkezőleg: megkülönbözteti a jóváhagyott, a megtűrt és az elvetendő formákat. Jóváhagyottként tárgyalja például azt a típust, amelyben az Atya az „Öregkorú” vagy „Napok Őse” formájában, a Fiú Krisztusként, a Szentlélek pedig galamb vagy tűznyelvek alakjában jelenik meg.
5. A Trienti Zsinat általános képfegyelmi normája
A Trienti Zsinat 25. ülésszaka általános normát adott a szentképek használatára. A zsinat védelmezte a szentképek törvényes használatát, ugyanakkor megkövetelte a visszaélések eltörlését, a babona, haszonszerzés, illetlenség és hamis dogmatikai képzetek megszüntetését, valamint az új és szokatlan képek püspöki jóváhagyását.
5.1. Trienti Zsinat, 25. ülésszak – eredeti latin szöveg
„In has autem sanctas et salutares observationes si qui abusus irrepserint, eos prorsus aboleri sancta synodus vehementer cupit, ita ut nullae falsi dogmatis imagines et rudibus periculosi erroris occasionem praebentes statuantur. Quod si aliquando historias et narrationes sacrae scripturae, quum id indoctae plebi expediet, exprimi et figurari contigerit, doceatur populus, non propterea divinitatem figurari, quasi corporeis oculis conspici vel coloribus aut figuris exprimi possit. Omnis porro superstitio in sanctorum invocatione, reliquiarum veneratione et imaginum sacro usu tollatur, omnis turpis quaestus eliminetur, omnis denique lascivia vitetur, ita ut procaci venustate imagines non pingantur nec ornentur, et sanctorum celebratione ac reliquiarum visitatione homines ad comessationes atque ebrietates non abutantur, quasi festi dies in honorem sanctorum per luxum ac lasciviam agantur.”
„Postremo tanta circa haec diligentia et cura ab episcopis adhibeatur, ut nihil inordinatum aut praepostere et tumultuarie accommodatum, nihil profanum nihilque inhonestum appareat, quum domum Dei deceat sanctitudo.”
„Haec ut fidelius observentur, statuit sancta synodus, nemini licere ullo in loco vel ecclesia, etiam quomodolibet exempta, ullam insolitam ponere vel ponendum curare imaginem, nisi ab episcopo approbata fuerit. Nulla etiam admittenda esse nova miracula, nec novas reliquias recipiendas, nisi eodem recognoscente et approbante episcopo, qui, simul atque de his aliquid compertum habuerit, adhibitis in consilium theologis et aliis piis viris ea faciat, quae veritati et pietati consentanea iudicaverit. Quod si aliquis dubius aut difficilis abusus sit exstirpandus, vel omnino aliqua de his rebus gravior quaestio incidat, episcopus, antequam controversiam dirimat, metropolitani et comprovincialium episcoporum in concilio provinciali sententiam exspectet, ita tamen, ut nihil inconsulto sanctissimo Romano pontifice novum aut in ecclesia hactenus inusitatum decernatur.”
5.2. Magyar fordítás
„Ha pedig ezekbe a szent és üdvös gyakorlatokba visszaélések csúsztak be, a szent zsinat igen erősen kívánja, hogy azokat teljesen eltöröljék, úgyhogy ne állítsanak fel semmiféle hamis dogmát sugalló képet, sem olyat, amely az egyszerű emberek számára veszedelmes tévedés alkalma lehet. Ha pedig olykor a Szentírás történeteit és elbeszéléseit – amikor ez a tanulatlan nép javára szolgál – képekben kell kifejezni és megjeleníteni, tanítsák meg a népet arra, hogy ezzel nem az istenséget ábrázolják úgy, mintha testi szemekkel látható vagy színekkel és alakzatokkal kifejezhető volna. Távolítsanak el továbbá minden babonaságot a szentek segítségül hívásából, az ereklyék tiszteletéből és a képek szent használatából; szüntessenek meg minden ocsmány haszonszerzést; kerüljenek végül minden bujaságot, úgyhogy a képeket ne fessék és ne díszítsék kihívó szépséggel, és az emberek ne éljenek vissza a szentek ünneplésével és az ereklyék látogatásával lakomázásra és részegeskedésre, mintha a szentek tiszteletére rendelt ünnepnapokat fényűzésben és kicsapongásban kellene megülni.”
„Végül a püspökök akkora gondosságot és törődést tanúsítsanak e dolgokban, hogy semmi rendezetlen, semmi helytelenül vagy zavaros módon alkalmazott, semmi profán és semmi illetlen ne jelenjék meg, mivel Isten házához szentség illik.”
„Hogy mindezt hűségesebben megtartsák, a szent zsinat elrendeli: senkinek sem szabad semmilyen helyen vagy templomban, még ha az bármilyen módon kivett volna is, bármilyen szokatlan képet elhelyeznie vagy elhelyeztetnie, hacsak azt a püspök jóvá nem hagyta. Új csodákat sem szabad elfogadni, és új ereklyéket sem szabad befogadni, hacsak ugyanaz a püspök meg nem vizsgálta és jóvá nem hagyta azokat. Mihelyt a püspök ezekről valamit megtud, teológusokat és más jámbor férfiakat vonjon tanácsába, és azt tegye, amit az igazsággal és a jámborsággal összhangban állónak ítél. Ha pedig valamilyen kétséges vagy nehéz visszaélést kell kiirtani, vagy e dolgokban valamilyen súlyosabb kérdés merül fel, a püspök, mielőtt eldöntené a vitát, várja meg a metropolita és a tartományi püspökök véleményét a tartományi zsinaton; úgy azonban, hogy a legszentebb római pápa megkérdezése nélkül semmi újat vagy az Egyházban addig szokatlant ne határozzanak el.”
5.3. Jelentősége a háromarcú képek szempontjából
A tridenti norma megadja azt a jogi és teológiai keretet, amely alapján a későbbi pápai és szentoffíciumi döntések felléptek ellene. A döntő kifejezések: „hamis dogma képei”, „a tudatlanok számára veszedelmes tévedés alkalma”, „szokatlan kép”, „püspöki jóváhagyás”. A háromfejű-háromarcú Szentháromság-képek későbbi elítélése éppen ezen elvek alkalmazása volt.
6. A 15–16. századi teológiai kifogások
Már a pápai tilalmak előtt is voltak jelentős teológiai ellenérvek, például Szent Antonin firenzei érsek 15. századi ítélete szerint a festők megrovásra méltók, amikor a hittel ellenkező dolgokat festenek, például amikor a Szentháromságot egyetlen háromfejű személyként ábrázolják.
6.1. Szent Antonin – eredeti latin szöveg
„Reprehensibiles etiam sunt cum pingunt ea, que sunt contra fidem: cum faciunt trinitatis imaginem unam personam cum tribus capitibus, quod est monstrum in rerum natura.”
6.2. Magyar fordítás
„Megrovásra méltók akkor is, amikor a hittel ellenkező dolgokat festenek: amikor a Szentháromság képét egyetlen háromfejű személyként készítik el, ami a természet rendjében szörnyalak.”
Ez teológiai-morális ítélet, és jól mutatja, hogy a típus problematikus volt már jóval VIII. Orbán és XIV. Benedek előtt is. A kritika lényege nem az, hogy a Szentháromság ábrázolása önmagában tiltott volna, hanem az, hogy ez a konkrét forma „egy személy három fejjel” képzetét kelti, vagyis ellenkezhet a hit helyes megértésével.
7. VIII. Orbán 1628-as fellépése: a milánói képek elégetése
A háromarcú Szentháromság-ábrázolások elleni első kifejezetten pápai fellépés VIII. Orbánhoz kapcsolódik. Franceschini a Vatikáni Titkos Levéltár, illetve a Püspöki és Szerzetesi Kongregáció 1628-as regisztruma alapján közli azt az olasz nyelvű iratot, amely Federico Borromeo milánói bíboros-érsek jelentéséhez kapcsolódik. A dokumentum szerint Milánóban olyan képet találtak, amely a Szentháromságot egyetlen arcon három szájjal, három orral és négy szemmel akarta megjeleníteni. VIII. Orbán úgy ítélte meg, hogy az ilyen találmány „semmiképpen sem tűrhető”, ezért elrendelte az adott kép és minden hasonló kép elégetését.
7.1. VIII. Orbán 1628-as utasítása – eredeti olasz szöveg
„Milano. Signor Cardinale Arcivescovo. Essendosi riferito alla Santità di Nostro Signore quel che VS. illustrissima ne ha scritto dell’imagine che con l’occasione di quella del Volto Santo si è trovata con la quale intendono di rappresentare la S.ma Trinità con tre bocche, tre nassi, e quattr’occhi in una istessa faccia, Sua Beatitudine stimando che tale inventione non debba in alcun modo tolerarsi ha ordinato che si abbruci la medesima imagine con tutte l’altre che si trovassero di questa forma. Compiacciasi però VS. illustrissima fare esseguire la mente di Sua Beatitudine che tanto mi ha commesso di significarle, con che le bacio riverentemente le mani.”
7.2. Magyar fordítás
„Milánó. Bíboros Érsek Úr. Miután Őszentségének, a mi Urunknak előterjesztették azt, amit Méltóságod írt arról a képről, amelyet a Szent Arc képével kapcsolatos alkalommal találtak, s amellyel a Legszentebb Szentháromságot egyazon arcon három szájjal, három orral és négy szemmel akarják ábrázolni, Őboldogsága úgy ítélte meg, hogy az ilyen találmányt semmiképpen sem szabad eltűrni, és elrendelte, hogy ugyanazt a képet égessék el mindazokkal együtt, amelyeket e formában találnak. Kérem tehát Méltóságodat, szíveskedjék végrehajtatni Őboldogsága akaratát, amelynek közlését rám bízta; ezzel tisztelettel kezeit csókolom.”
7.3. Jelentősége
Ez a döntés különösen fontos, mert nem puszta vélemény, hanem végrehajtandó egyházi utasítás. A megsemmisítés módja is egyértelmű: elégetés (si abbruci). A hatálya sem csak az egyetlen megtalált képre vonatkozott, hanem „mindazokra”, amelyeket ugyanilyen formában találnak. A dokumentum tehát közvetlenül cáfolja azt az állítást, hogy a háromarcú Szentháromság-képet az Egyház saját normatív dogmatikai önábrázolásának tekintette volna.
VIII. Orbán pápa 1628-as rendeletének normatív dogmatikai-fegyelmi ítélete, vagyis hogy a Szentháromság egy testben, három arccal vagy három fejjel való ábrázolása nem tűrhető szakrális-kultikus képtípus, nem lett visszavonva. VIII. Orbán 1628-ban az ilyen „három szájjal, három orral és négy szemmel” megfestett ábrázolást „semmiképpen sem tűrhető” képi találmánynak ítélte, és elrendelte az adott kép, valamint az ugyanilyen formában talált hasonló képek elégetését. A Szent Offícium 1645-ben ugyanezt a fegyelmi irányt folytatta, amikor előírta, hogy az ilyen módon festett képeket el kell nyomni, és a jövőben nem szabad ilyeneket festeni.
XIV. Benedek később latinul is összefoglalja ugyanezt a hagyományt: VIII. Orbán elrendelte bizonyos festmények elégetését, amelyek a Szentháromságot háromarcú ember alakjában jelenítették meg, és ez 1628. augusztus 11-én történt.
8. A Szent Offícium 1645-ös nápolyi ügye: elnyomás és jövőbeli tilalom
A háromarcú képtípus nem tűnt el azonnal VIII. Orbán döntése után. 1645-ben Felice Tamburelli, Sora püspöke és a Szent Offícium nápolyi delegált inkvizítora Rómába küldött olyan képeket, amelyeket Nápolyban a Szentháromság képeként árultak. Az első esetben a Szent Offícium óvatosan azt válaszolta, hogy a püspök „ne újítson” a három képet kifejező Szentháromság-festmények körül; a második, már egyetlen arcban három arcot egyesítő festmény esetében azonban azt írta elő, hogy az ilyen képeket el kell nyomni, és a jövőben ne fessék őket.
8.1. 1645. szeptember 13. – eljárási, nem tiltó válasz
Eredeti latin szöveg
„13 Settembris 1645: Rescribatur Episcopo Sorano, ut nihil innovet circa picturas trium imaginum exprimentem S.mam Trinitatem.”
Magyar fordítás
„1645. szeptember 13.: Írassék vissza a sorai püspöknek, hogy ne újítson semmit a Legszentebb Szentháromságot három képpel kifejező festmények körül.”
Ez azért fontos, mert megmutatja, hogy a Szent Offícium különbséget tett a három különálló képi alak és az egyetlen arcban összeolvasztott, trifrons megoldás között.
8.2. 1645. szeptember 27. – elnyomás és jövőbeli tilalom
Eredeti latin szöveg
„27 Settembris 1645: Episcopus Soranus curet imagines sic depictas supprimi, et in futurum non pingi.”
Magyar fordítás
„1645. szeptember 27.: A sorai püspök gondoskodjék arról, hogy az így festett képeket elnyomják, és a jövőben ne fessék őket.”
8.3. Jelentősége
A supprimi nem egyszerűen azt jelenti, hogy a képeket „nem ajánlják”. A szó fegyelmi kontextusban elnyomást, eltávolítást, forgalomból kivonást jelent. A rendelkezés két részből áll: a meglévő képeket el kell nyomni, és a jövőben ilyeneket nem szabad festeni. Ez a dokumentum különösen fontos a „mikor és hogyan semmisítették meg vagy távolították el ezeket?” kérdésre: 1645-ben Nápolyban a Szent Offícium a meglévő trifrons képek elnyomását és újabbak készítésének tilalmát írta elő.
9. XIV. Benedek Sollicitudini nostrae levele: a hivatalos teológiai összegzés
XIV. Benedek 1745. október 1-jén kelt Sollicitudini nostrae című levele a téma legfontosabb pápai teológiai összegzése. A levél közvetlen apropója Crescentia Höß kaufbeureni ferences apáca látomása és a Szentlélek ifjú férfiként való ábrázolása volt, de a pápa ennek kapcsán szélesebb képtani és dogmatikai vizsgálatot folytatott. A Crescentia-ügy recepciója bonyolult utat járt be, és a Sollicitudini nostrae a Szentlélek antropomorf ábrázolásának kérdéséből indult ki.
Thiessen összefoglalása szerint XIV. Benedek három kategóriát különböztetett meg: jóváhagyott, megtűrt és tiltott képeket. A „szörnyalakok” közé sorolta a háromfejű vagy háromarcú Szentháromságot, a kétarcú alakot galambbal középen, valamint a megnyíló Mária-szobrok némely Szentháromság-ábrázolását; a három hasonló férfialakos ábrázolást megtűrt kategóriába sorolta; az Atya mint idős férfi, a Fiú mint Krisztus, a Szentlélek mint galamb vagy tűznyelv típusát pedig jóváhagyott formaként kezelte.
9.1. A Szentháromság önkényes ábrázolásának tilalma
Eredeti latin szöveg
„Illud tamen a Theologis Nostris communiter traditur, minime permittendum esse Pictoribus, ut Sanctissimam Trinitatem qualibet forma pro ipsorum libito repraesentare audeant: quin adversus eorum licentiam invehuntur Vasquez, Tom. I, pag. 676, et Cardinalis Bellarminus Controversiarum tom. 2, cap. 8, De Imaginibus Sanctorum; qui sic ait: ‘Notandum non debere eiusmodi Imagines multiplicari, nec tolerandum esse, quod Pictores audeant ex capite suo confingere Imagines Trinitatis; ut cum pingunt unum hominem cum tribus faciebus, vel unum hominem cum duobus capitibus, et in medio eorum Columbam: ista enim monstra quaedam videntur, et magis offendunt deformitate sua, quam iuvent similitudine’; eademque docet Sylvius, Tom. 4 in Tertiam Partem Divi Thomae quaest. 25, art. 3, quaest. 2, pag. 111, editionis Antuerpiae anni 1714.”
Magyar fordítás
„A mi teológusaink azonban közösen azt tanítják, hogy semmiképpen sem szabad megengedni a festőknek, hogy a Legszentebb Szentháromságot tetszésük szerint bármilyen formában merjék ábrázolni. Sőt, szabadosságuk ellen fellép Vasquez és Bellarmin bíboros is, aki A szentek képeiről című részben így szól: ‘Meg kell jegyezni, hogy az ilyen képeket nem szabad sokasítani, és nem tűrhető, hogy a festők saját fejükből találjanak ki Szentháromság-ábrázolásokat; például amikor egy embert három arccal festenek, vagy egy embert két fejjel, középen pedig galambbal. Ezek ugyanis bizonyos szörnyalakoknak tűnnek, és rútságukkal inkább botránkoztatnak, mintsem hasonlóságukkal segítenének.’ Ugyanezt tanítja Sylvius is Szent Tamás harmadik részéhez írt magyarázatában.”
9.2. A háromfejű-háromarcú típus és VIII. Orbán ítélete
Eredeti latin szöveg
„Humani corporis figuram tribus capitibus instructam, tamquam Imaginem Sanctissimae Trinitatis repraesentandae aptam, tueri quodammodo conatur Valentia Tomo II ipsius Operum, pag. 389. Verum super huiusmodi Imaginibus solemne Iudicium fel. record. Urbani Papae VIII Praedecessoris Nostri prodiisse referunt, Macri in Vocabulario Ecclesiastico, verbo, ‘Icona’, et Episcopus Sarnellus Epistolarum Ecclesiasticarum Tomo IV, Epist. 13, qui testantur praedictum Urbanum comburi iussisse Picturas quasdam, Sanctissimam Trinitatem exhibentes sub specie hominis triplici facie instructi; idque factum fuisse die 11 Augusti anno 1628. Sed et longe ante ipsius Urbani, et Bellarmini supra laudati tempora, S. Antoninus in Summa Theologica, part. 3, tit. 8, cap. 4, § 11, ita scriptum reliquit: ‘Reprehensibiles etiam sunt, Pictores videlicet, cum pingunt ea, quae sunt contra fidem, cum faciunt Trinitatis Imaginem unam Personam cum tribus Capitibus, quod monstrum est in rerum natura’.”
Magyar fordítás
„Valentia művei második kötetének 389. oldalán bizonyos módon megkísérli védelmezni az emberi test három fejjel ellátott alakját mint a Legszentebb Szentháromság ábrázolására alkalmas képet. Az ilyen képekről azonban Macri az Egyházi szótár ‘Ikon’ címszavánál, valamint Sarnelli püspök Egyházi levelei negyedik kötetének 13. levelében azt közlik, hogy boldog emlékezetű elődünk, VIII. Orbán pápa ünnepélyes ítéletet hozott. Tanúsítják ugyanis, hogy az említett Orbán elrendelte bizonyos festmények elégetését, amelyek a Legszentebb Szentháromságot háromarcú ember alakjában mutatták be; ez 1628. augusztus 11-én történt. De már jóval Orbán és az előbb idézett Bellarmin ideje előtt Szent Antonin is ezt hagyta írásban Summa Theologica című művében: ‘Megrovásra méltók a festők akkor is, amikor a hittel ellenkező dolgokat festenek, például amikor a Szentháromság képét egyetlen háromfejű személyként készítik el, ami a természet rendjében szörnyalak.’”
9.3. A jóváhagyott Szentháromság-ábrázolások
Eredeti latin szöveg
„Imagines itaque Sanctissimae Trinitatis communiter approbatae, et tuto permittendae, illae sunt, quae vel Personam Dei Patris exhibent in forma Viri senis, desumpta ex Dan., cap. 7, vers. 9: ‘Antiquus dierum sedit’; in eius autem sinu Unigenitum ipsius Filium, Christum videlicet Deum et Hominem, et inter utrosque Paraclitum Spiritum Sanctum in specie Columbae, vel duas Personas modico intervallo seiunctas repraesentant, unam Senioris Viri, nimirum Patris, alteram Christi, medium autem inter ipsos Spiritum Sanctum, in Columba, ut praefertur, expressum: ‘Imagines ergo Trinitatis, quae ab Ecclesia probantur, sunt illae, quae Deum Patrem continent in forma Hominis Senis, in cuius sinu sit Christus, et inter utrumque Spiritus Sanctus in forma Columbae; vel Imagines, in quibus seorsim Deus Pater in forma Hominis Senis, et seorsim Christus, sed propinqui ambo, et inter utrumque Spiritus Sanctus in forma Columbae efformentur’.”
Magyar fordítás
„A Legszentebb Szentháromság általánosan jóváhagyott és biztonsággal megengedhető képei tehát azok, amelyek vagy az Atyaisten személyét idős férfi alakjában mutatják, Dániel könyve 7. fejezetének 9. verse alapján: ‘az Öregkorú leült’; ölében pedig az ő egyszülött Fiát, vagyis Krisztust, Istent és embert, és kettejük között a Vigasztaló Szentlelket galamb alakjában; vagy két személyt ábrázolnak egymástól kis távolságra, az egyiket idős férfi, vagyis az Atya alakjában, a másikat Krisztusként, közöttük pedig a Szentlelket galamb alakjában, amint fentebb mondtuk: ‘A Szentháromság azon képei tehát, amelyeket az Egyház jóváhagy, azok, amelyek az Atyaistent idős ember alakjában tartalmazzák, akinek ölében Krisztus van, és kettejük között a Szentlélek galamb alakjában; vagy azok a képek, amelyeken külön az Atyaisten idős ember alakjában, külön Krisztus, de mindketten egymáshoz közel, és kettejük között a Szentlélek galamb alakjában jelenik meg.’”
9.4. A Szentlélek ifjú férfiként való ábrázolásának elutasítása
Bár ez közvetlenül nem a háromarcú Szentháromság, ugyanazon pápai dokumentum képfegyelmi logikájához tartozik. XIV. Benedek elve szerint egy isteni személyt csak olyan formában szabad ábrázolni, amelyben a Szentírás tanúsága szerint látható módon megjelent. A Szentlélek esetében ez galamb vagy tűznyelvek, nem pedig ifjú férfi.
Eredeti latin szöveg
„Quod si dicatur, minime reprobari, immo libenter admitti usum pingendi Spiritum Sanctum in Columbae specie; verum id agi, ut praeterea possit sub speciosi Iuvenis, aut Viri forma repraesentari; Nos contra iure responderi posse contendimus, quod cum aliter non liceat Divinae Personae Imaginem humanis oculis intuendam exhibere, quam sub ea forma, sub qua in Scripturis Sanctis narratur eandem Personam se olim hominibus aspectabilem praebuisse; sequitur inde, non modo licitum esse Spiritum Sanctum, vel die Pentecostes in mystica figura linguarum ignis super Apostolos descendentium, vel alias in Columbae specie, depingere; propterea quod uterque eiusdem pingendi modus in Divini Textus historia et auctoritate fundatur; sed hoc insuper recte colligitur, minime licere, eundem Spiritum Sanctum sub Adolescentis, aut Viri specie figurare, quum nullibi inveniatur in Divinis Scripturis ipsum sub huiusmodi forma hominibus apparuisse.”
Magyar fordítás
„Ha pedig azt mondanák, hogy a Szentlelket galamb alakjában festeni semmiképpen sem elvetendő, sőt szívesen elfogadott gyakorlat, de most arról van szó, hogy ezenfelül szép ifjú vagy férfi alakjában is lehessen ábrázolni: mi ezzel szemben úgy véljük, joggal lehet azt válaszolni, hogy mivel egy isteni személy képét emberi szemek elé nem szabad másként állítani, csak abban a formában, amelyben a Szentírás szerint ugyanaz a személy egykor láthatóvá tette magát az embereknek, ebből az következik, hogy nemcsak szabad a Szentlelket pünkösd napján az apostolokra leszálló tűznyelvek misztikus alakjában, vagy máskor galamb alakjában festeni – mivel mindkét ábrázolási mód az isteni szöveg történetén és tekintélyén alapul –, hanem az is helyesen következik, hogy ugyanazt a Szentlelket sem ifjú, sem férfi alakjában nem szabad megjeleníteni, mivel a Szentírásban sehol sem található, hogy ilyen formában jelent volna meg az embereknek.”
9.5. XIV. Benedek végrehajtási rendelkezése és a büntetés kilátásba helyezése
Eredeti latin szöveg
„De altera vero quaestione dicturi, primum omnium Apostolicum Fraternitatis tuae zelum, quo huiusmodi Imagines huc illuc sparsas, et per Coenobium, per Ecclesiam, per Chorum palam expositas, auferri, et removeri iussisti laudamus, atque probamus, Te hortantes, immo etiam auctoritate qua fungimur, Tibi mandantes, ut in suscepto proposito firmiter constanterque perseverans, nullo pacto permittas huiusmodi Icones ulterius multiplicari, quascumque vero ullibi existere compereris, eas omnes et singulas de medio tollas; adhibitis iis auctoritatis simul, prudentiaeque tuae remediis, quibus optatum finem sine turba, ac tumultu consequi posse iudicaveris.”
„Atque haec… praesentibus ad Fraternitatem tuam Literis complecti voluimus; ut initam abs te rationem prohibendi praedictas Imagines Spiritus Sancti, earumque usum et cursum intercipiendi, comprobaremus.”
„Nos etenim ministerii Nostri partes esse reputabimus, Apostolicam, qua Deo volente fungimur, auctoritatem interponere, ut et refractarii meritis poenis afficiantur, et pravae consuetudines adversus Ecclesiae instituta ac disciplinam invectae, penitus eliminentur.”
Magyar fordítás
„A másik kérdésről szólva mindenekelőtt dicsérjük és jóváhagyjuk Testvériséged apostoli buzgóságát, amellyel elrendelted, hogy az efféle, itt-ott szétszórt, a monostorban, a templomban és a kórusban nyilvánosan kitett képeket vegyék le és távolítsák el. Buzdítunk téged, sőt az általunk viselt tekintély alapján meg is parancsoljuk neked, hogy a megkezdett szándékban erősen és állhatatosan kitartva semmiképpen se engedd, hogy az ilyen ikonokat tovább sokasítsák; amelyeket pedig bárhol létezni találsz, azokat mind és egyenként távolítsd el; olyan tekintélyi és egyúttal bölcsességed szerinti eszközöket alkalmazva, amelyekkel úgy ítéled, hogy a kívánt célt zavargás és tumultus nélkül el lehet érni.”
„Mindezeket jelen levelünkben azért akartuk Testvériséged elé tárni, hogy jóváhagyjuk azt az általad megkezdett eljárást, amellyel megtiltottad a Szentlélek említett képeit, és megakadályoztad azok használatát és terjedését.”
„Mi ugyanis szolgálatunk részének fogjuk tekinteni, hogy közbelépjünk azzal az apostoli tekintéllyel, amelyet Isten akaratából viselünk, hogy az ellenszegülők méltó büntetést kapjanak, és az Egyház intézményeivel és fegyelmével szemben bevezetett helytelen szokások teljesen kiirtassanak.”
9.6. Jelentősége a büntetés kérdésében
A Sollicitudini nostrae világosan kimondja, hogy az engedetleneket „méltó büntetéssel” kell sújtani, és a helytelen szokásokat teljesen ki kell irtani. A képekre vonatkozó intézkedés konkrét: eltávolítás, a további sokasítás megtiltása, a meglévő példányok eltávolítása. Tehát az Egyház a képtípust fegyelmileg üldözhető, eltávolítandó és adott esetben büntetendő visszaélésként kezelte.
10. A megsemmisítés és eltávolítás dokumentált esetei
A források három konkrét mechanizmust igazolnak.
VIII. Orbán 1628-ban Milánóban elrendelte az adott képek elégetését. A dokumentum nyelve világos: si abbruci la medesima imagine con tutte l’altre che si trovassero di questa forma – „égessék el ugyanazt a képet mindazokkal együtt, amelyeket e formában találnak”.
A Szent Offícium 1645-ben Nápolyban elrendelte az ilyen módon festett képek elnyomását és jövőbeli készítésük tilalmát: curet imagines sic depictas supprimi, et in futurum non pingi – „gondoskodjék arról, hogy az így festett képeket elnyomják, és a jövőben ne fessék őket”.
XIV. Benedek 1745-ben jóváhagyta az ilyen képek eltávolítását és megtiltotta további sokasításukat, az engedetlenek büntetését pedig apostoli tekintélyének lehetséges alkalmazásával helyezte kilátásba.
Ez a három adat nem egyszerűen „rosszallást” jelent. A 17–18. századi egyházi gyakorlatban a tiltott képekkel szembeni fellépés konkrét fizikai és fegyelmi intézkedésekben öltött testet: elégetés, elnyomás, eltávolítás, további készítés tilalma, szükség esetén büntetés. A fennmaradt példányok részben azért maradhattak fenn, mert távoli, vidéki, kevésbé ellenőrzött vagy később múzeumba került kontextusban túlélték a központi tiltást.
A hatályos kánonjog általános elveivel teljesen összhangban marad a régi tilalom: a képek templomi tiszteletre való kihelyezése csak úgy engedett, hogy ne keltsen zavart a keresztény népben és ne adjon alkalmat helytelen áhítatra; továbbá a korábbi jog visszavonását kétség esetén nem kell vélelmezni, hanem a későbbi és korábbi normákat lehetőség szerint össze kell egyeztetni. Ezért a háromfejű vagy háromarcú Szentháromság-ábrázolás katolikus templomi, liturgikus vagy áhítati használata továbbra sem tekinthető megengedettnek; a régi pápai és szentoffíciumi elítélés dogmatikai-fegyelmi értelme nem évült el, noha a konkrét történeti példányokkal ma nem feltétlenül a fizikai megsemmisítés, hanem inkább az eltávolítás, nem-kultikus kezelés, múzeumi vagy tudományos kontextusba helyezés volna a kánonjogilag és pasztorálisan arányos eljárás.
A hatályos latin egyházi törvénykönyv, az 1983-as Codex Iuris Canonici 1188. kánonja mondja ki, a szentképek templomi kihelyezéséről szóló cím alatt:
1188. kánon — „Maradjon érvényben az a gyakorlat, hogy a templomokban a hívek tisztelete számára szentképeket helyeznek ki; ezeket azonban mérsékelt számban és megfelelő rendben kell kiállítani, hogy a keresztény népben ne keltsenek zavart, és ne adjanak alkalmat helytelen áhítatra.”
A latin eredeti lényege így hangzik: ne christiani populi admirationi sint, neve devotioni minus rectae ansa praebeatur — vagyis: „nehogy a keresztény nép megütközésére / zavarára legyenek, és nehogy kevésbé helyes áhítatra adjanak alkalmat.” Ez egy általános hatályos kánonjogi normát ad: a templomban tiszteletre kihelyezett képek nem okozhatnak zavart, és nem vezethetnek helytelen áhítatra, tehát a korábban pápailag és szentoffíciumilag elítélt háromarcú-háromfejű Szentháromság-képek ma sem volnának alkalmasak templomi, liturgikus vagy áhítati használatra.
11. Miért nem bizonyít pogány háromarcú istenimádást?
Az antikatolikus érv általában így hangzik: léteztek háromarcú Szentháromság-képek; több pogány vallásban is voltak többarcú istenségek; tehát a katolikus Szentháromság valójában pogány háromarcú isten. Ez az érvelés több ponton hibás.
Összekeveri a képi formát a dogmatikai tartalommal. A katolikus dogma nem azt tanítja, hogy Isten háromarcú test vagy háromfejű lény. A niceai-konstantinápolyi hitvallás és az egész trinitárius dogmatika az egy isteni természetben fennálló három személyről beszél, nem egy mitológiai testformáról.
Genetikai érvelési hibát követ el. Abból, hogy egy forma távoli rokonságot mutat korábbi képi sémákkal, nem következik, hogy azonos vallási tartalommal bír. A keresztény művészet története tele van olyan formákkal, amelyeket a keresztény kultúra új jelentéssel látott el. A kérdés mindig az, hogy az adott forma milyen teológiai és liturgikus jelentésben működik az új közegben.
Elhallgatja az egyházi recepció vitatottságát. A háromarcú típus ellen már Szent Antonin, Jean Gerson, Molanus, Bellarmin és más teológusok is felléptek; VIII. Orbán elégetést rendelt el; a Szent Offícium elnyomást és jövőbeli tilalmat írt elő; XIV. Benedek pedig teológiai rendszerbe foglalva elvetette a szörnyalakú Szentháromság-képeket.
A vád önellentmondó. Ha a háromarcú Szentháromság-kép valóban a katolikus hit „igazi” formája volna, akkor az Egyház nem lépett volna fel ellene. Az a tény, hogy az Egyház saját tekintélyével megsemmisítését, elnyomását és tilalmát rendelte el, azt bizonyítja, hogy a dogma normája magasabban állt, mint a történetileg kialakult képtípus.
A katolikus képtisztelet soha nem azonosítja a képet Istennel. A Trienti Zsinat szerint a képek a hívők tanítására, emlékeztetésére és áhítatának rendezésére szolgálnak; a zsinat ugyanakkor elrendelte, hogy hamis dogmát sugalló képeket ne állítsanak fel, és a nép ne gondolja, hogy az istenség színekkel vagy testi formákkal önmagában kifejezhető.
A háromfejű-háromarcú típus története tehát nem azt bizonyítja, hogy az Egyház pogány háromarcú istent imádott, hanem azt, hogy a keresztény művészet történetében időnként merész, problematikus vagy félreérthető képi kísérletek is létrejöttek, amelyeket az egyházi tanító és fegyelmi tekintély később megmért, korlátozott és elutasított.
12. A hivatalos katolikus pozíció összefoglalása
A katolikus álláspont több pontban foglalható össze.
A Szentháromság ábrázolása nem abszolút tilos. XIV. Benedek kifejezetten azt mondja, hogy a katolikus teológusok közös véleménye szerint a Szentháromság bizonyos képi formái megengedhetők, amennyiben azok a Szentírásban tanúsított megjelenési formákhoz és az Egyház hagyományához kapcsolódnak.
A Szentháromság önkényes, saját ötletből kitalált, félrevezető képi formái nem tűrhetők. Bellarmin és XIV. Benedek ezt különösen a háromarcú ember, a kétfejű ember galambbal, valamint más szörnyalakú kompozíciók esetében mondja ki.
A háromfejű-, illetve háromarcú Szentháromság-kép kifejezetten elvetett típus. VIII. Orbán képeket égettetett el; a Szent Offícium elnyomást és jövőbeli tilalmat rendelt el; XIV. Benedek pedig teológiailag is a reprobált képtípusok közé sorolta.
A három azonos vagy hasonló férfialakos Szentháromság-képek – például az Ábrahám vendégségéhez kapcsolódó „ószövetségi Szentháromság” vagy bizonyos triandrikus ábrázolások – más megítélés alá esnek. Ezek sem problémamentesek, de nem azonosak a háromfejű vagy háromarcú monstrum-típussal. XIV. Benedek nyomán ezek inkább megtűrt, vitatott, de nem ugyanúgy reprobált kategóriába tartoznak.
Ötödször: a jóváhagyott típusok közé tartozik a „Kegyelem trónja” vagy ahhoz hasonló ábrázolás, ahol az Atya idős férfiként, a Fiú megtestesült Krisztusként, a Szentlélek pedig galambként vagy tűznyelvekként jelenik meg.
13. Záró következtetés
A háromfejű és háromarcú Szentháromság-ábrázolások története összetett. Nem szabad sem letagadni, sem túlértelmezni. Léteztek, olykor jelentős művészi szinten is. Kialakulásuk a 12–13. századi nyugati ikonográfiai kísérletekhez kapcsolódik, a 14–16. században terjedtek el szélesebben, majd a tridenti és poszttridenti képfegyelmi érzékenység közegében egyre inkább problematikussá váltak. A 17–18. században az Egyház hivatalosan is fellépett ellenük: VIII. Orbán 1628-ban elégetést rendelt el, a Szent Offícium 1645-ben elnyomást és jövőbeli tilalmat írt elő, XIV. Benedek 1745-ben pedig teológiailag is elutasította a típust, és az engedetlenek megbüntetését is kilátásba helyezte.
Ez a történet nem a katolikus hit pogány eredetének bizonyítéka, hanem az egyházi megkülönböztetés és önkorrekció példája. A katolikus hit normája nem egy-egy helyi vagy történetileg kialakult képtípus, hanem az apostoli hitvallás, a dogmatikai tanítás és az Egyház által szabályozott liturgikus-kateketikai rend. A háromarcú Szentháromság-képek éppen azért váltak elutasítottá, mert az Egyház saját trinitárius dogmájához mérve félrevezetőnek, rút formájúnak és veszélyesnek ítélte őket.
A helyes végkövetkeztetés tehát ez: a háromfejű-háromarcú ábrázolások létezése történeti tény; egyházi normativitásuk hamis állítás; pogány háromarcú istenség katolikus imádására való hivatkozásuk pedig módszertanilag és dogmatikailag tarthatatlan.
