Nem kellek. Jól van. Jöjjön, aki kell. Lantot, hitet vígan szegre akasztok. Kicsit pirulok. Én és a Siker? Jöjjenek a tilinkós álparasztok, Jöjjenek a nyafogó ifju-vének, Jöjjenek a finom kultúrlegények. Nem is tudom, hogy mi történt velem, Hát sokat érne itt a győzelem? S én száz arcban is kínáltam magam, Vénleánykodtam. Pfuj. Már vége van.
Ügyes kellner-had famulusa tán? Éhes szemben vörös, vadító posztó? Legyek neves hős kis kenyércsatán? Fussak kegyért én, született kegyosztó? Eh, szebb dolog kopott kabátba szokni, Úri dölyffel megállni, mosolyogni, Míg tovább táncol kacsintva, híva A Siker, ez a nagy hisztérika. Nyomában cenkek. No, szép kis öröm. Ezekkel együtt? Nem, nem. Köszönöm.
1. Hová repültök, háromélü kardok, hidegségtekre mely ég szele fútt, e rejtelmes világon mit akartok, míg ajzott húrként pendül a Tejút?
2. Hosszú, függélyes, szűk fémcsőben éltem és csúsztam benne fejjel lefelé mindig gyorsabban - s hasztalan reméltem, hogy kiérek az igazság elé.
3. A városban, mit hét napig kerülhetsz, arany-szekrényben él a nagy majom, körötte szétpancsolt vér és kidült szesz s heréltek bőgnek minden hajnalon.
4. Hol lila fák közt lankadoz a lélek, ott alszik a huszonnégy nagy madár kővé-vált párnán. Azt hinnéd, nem élnek, de csőrükön az álmuk ki-be jár.
5. Öreg lámpával, nagyhasú kenyérrel a kis hidon minden nap vártalak. Azóta mennyit halványult az éjjel! Kutamban már vadrózsák alszanak.
6. A költő-herceg várt rám a hegy ormán négy asszonnyal, kik szívét cipelik egy hosszu póznán. Látták kék vitorlám s mindannyian zokogtunk reggelig.
7. Polcold föl lábadat s pihenj, aludj csak, elfáradt szolgám. Majd fölkeltelek, ha kézcsókodat kérve erre futnak a régesrég elhamvadt reggelek.
8. Csak két fejem maradt és három ujjam: bujdosnom kellett zöld hinárokon és meg nem mondta senki, hova fujjam sóhajomat, mely veletek rokon!
9. Kis királynő, te árvácska-cipőjű, kire tekint ma hamuszín szemed? Erkélyemet már fölverte a bő fű. A halk patak elmosta kertemet.
10. A tenger fujta mérgét itt - az árviz esküdött rájuk örök pusztulást! Romok alól a menny cafrangja látszik, itt-ott kilóg, mint korhadó palást.
Földtől eloldja az eget a hajnal s tiszta, lágy szavára a bogarak, a gyerekek kipörögnek a napvilágra; a levegőben semmi pára, a csilló könnyűség lebeg! Az éjjel rászálltak a fákra, mint kis lepkék, a levelek.
2
Kék, piros, sárga, összekent képeket láttam álmaimban és úgy éreztem, ez a rend – egy szálló porszem el nem hibbant. Most homályként száll tagjaimban álmom s a vas világ a rend. Nappal hold kél bennem s ha kinn van az éj – egy nap süt idebent.
3
Sovány vagyok, csak kenyeret eszem néha, e léha, locska lelkek közt ingyen keresek bizonyosabbat, mint a kocka. Nem dörgölődzik sült lapocka számhoz s szívemhez kisgyerek – ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret.
4
Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja összefogja egyik dolog a másikát s így mindenik determinált. Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra.
5
A teherpályaudvaron úgy lapultam a fa tövéhez, mint egy darab csönd; szürke gyom ért számhoz, nyers, különös-édes. Holtan lestem az őrt, mit érez, s a hallgatag vagónokon árnyát, mely ráugrott a fényes, harmatos szénre konokon.
6
Im itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat. Sebed a világ – ég, hevül s te lelkedet érzed, a lázat. Rab vagy, amíg a szíved lázad – úgy szabadulsz, ha kényedül nem raksz magadnak olyan házat, melybe háziúr települ.
7
Én fölnéztem az est alól az egek fogaskerekére – csilló véletlen szálaiból törvényt szőtt a mult szövőszéke és megint fölnéztem az égre álmaim gőzei alól s láttam, a törvény szövedéke mindíg fölfeslik valahol.
8
Fülelt a csend – egyet ütött. Fölkereshetnéd ifjúságod; nyirkos cementfalak között képzelhetsz egy kis szabadságot – gondoltam. S hát amint fölállok, a csillagok, a Göncölök úgy fénylenek fönt, mint a rácsok a hallgatag cella fölött.
9
Hallottam sírni a vasat, hallottam az esőt nevetni. Láttam, hogy a mult meghasadt s csak képzetet lehet feledni; s hogy nem tudok mást, mint szeretni, görnyedve terheim alatt – minek is kell fegyvert veretni belőled, arany öntudat!
10
Az meglett ember, akinek szívében nincs se anyja, apja, ki tudja, hogy az életet halálra ráadásul kapja s mint talált tárgyat visszaadja bármikor – ezért őrzi meg, ki nem istene és nem papja se magának, sem senkinek.
11
Láttam a boldogságot én, lágy volt, szőke és másfél mázsa. Az udvar szigorú gyöpén imbolygott göndör mosolygása. Ledőlt a puha, langy tócsába, hunyorgott, röffent még felém – ma is látom, mily tétovázva babrált pihéi közt a fény.
12
Vasútnál lakom. Erre sok vonat jön-megy és el-elnézem, hogy' szállnak fényes ablakok a lengedező szösz-sötétben. Igy iramlanak örök éjben kivilágított nappalok s én állok minden fülke-fényben, én könyöklök és hallgatok.
Álomban utak fényesedtek. Sokáig bűvöletedben éltem. Emléked galamb és virág, virágok szirma a szélben. Szél és folyó sodorta fényed, magukba zártak a hegyek. Indás feledés font körül, vad fű, burjánzó rengeteg. Bőrödre rátapadt a táj, hogy önmagába szívjon át. Így élsz e mohó pusztításban megfoghatatlanul tovább. Ezer formában itt lehetsz, mert őriz minden, mint a mag, s hogy szirmos létedet kibontsd, elég egy párás pillanat.
Csak bot és vászon, de nem bot és vászon, hanem zászló.
Mindig beszél. Mindig lobog. Mindig lázas. Mindig önkívületben van az utca fölött, föllengő magasan, egész az égben, s hirdet valamit rajongva. Ha már megszokták, és rá se figyelnek, ha alszanak is, éjjel és nappal, úgyhogy egészen lesoványodott, s áll, mint egy vézna, apostoli szónok a háztető ormán, egyedül, birkózva a csönddel és viharral, haszontalanul és egyre fenségesebben, lobog, beszél.
Lelkem, te is, te is – ne bot és vászon – légy zászló.
Van nekem egy öreg botom, piros botom, meggyfabotom. Kérge itt-ott föl van törve, de én mégis szeretem, s ha leesik a pokolba, még ott is felkeresem.
Bűvös ez a meggyfabot, mindig üde-illatos. A szobámba nem kell virág, ez a bot a virágom. De hogyha ütni kell vele, egykettő végigvágom rakoncátlan fiamon vagy néhány rossz inason. Az ördögöt is kiverném ezzel a meggyfabottal, megküzdenék vele én a hétfejű sárkányokkal! Pedig oly csöndes, szelíd, árasztja illatait… Ő is kicsi fácska volt, hajlékony zöld ága volt, a sötét éj védte őt, mint az alvó csecsemőt.
Sokszor arra gondolok: milyen csúf, fukar dolog itt tartani benn a meggyfát, botcsinálni belőle! Hogyha ver a sűrű éjfél, kiviszem az erdőre, ledugom a nedves földbe, ott, ahol a levelek szenderegnek összehajtva, aztán így esedezek: Szellő, segíts! Táltos, nyeríts! Angyalok, angyalok, halljátok meg az imát s adjatok rá zöld ruhát! Indulj, fácska, előre-hátra! Forogj-pörögj! Kerüld meg börtönöd! Kerek ez a föld, kerek, nőjön hosszú gyökered!
Mikor elhagytak, Mikor a lelkem roskadozva vittem, Csöndesen és váratlanul Átölelt az Isten. Nem harsonával, Hanem jött néma, igaz öleléssel, Nem jött szép, tüzes nappalon De háborus éjjel. És megvakultak Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom, De őt, a fényest, nagyszerűt, Mindörökre látom.
Tűnik ez az év is, hűvösen mosdik meg utána a lélek és fagyosan kéklik s már színéről emlékszik az évre, csak mint a gyermek úgy
és újat nem köszönt, mert nem vár semmire, a piros szabadság tán nem jön el soha, számára csak mostoha év lehet ez és tétova táj.
(Éjtszaka)
Ó, felejt a lélek és örömtelen jön veled fiatal év. Fáj csak és nem hős már, mint régente: erős vár volt és kincses város a dombon.
(Hajnal)
Város a dombon és búgó harsonaszó. Igyekezz lélek még, légy újra hatalmas, mert éget, mint hideg vas a sorsod és olyan konok is,
igyekezz lélek és törj föl fiatal év.
(Reggel)
Úgy állok partodon fiatal év, mint egyszer hajón az Ádrián, szigorú hajnal volt és karmos ég, eső tapintott a vízre jó tenyérrel és eltakarta tükrét. Míg lassan indult a nagy hajó s orrán halkan repedt a szürkeség, halászok álltak a parton ott, magányos lelkek, órjás kezekkel.
Úgy állok én is, magányos lélek itt, repedj szürkeség, s törj föl fiatal év.
Hát ennek is, mint minden másnak,- Múlnak az álmok, a boldog percek, Bokron a levél fázósan reszket, - vége lett sajnos az idei nyárnak.
Nincs élvezője a fodros hullámoknak, A vízben csak vadkacsák lubickolnak. A vitorlás is, szerelmünk fészke, Csak emlékszik tüzünk vad ütemére Nevetve mondta: hidd el csak ennyi.
Gyönyörű volt, engem így kell szeretni. Nem akarom látni szomorúságodat, S egy könnyű csókkal zárta le ajkamat. A vonat indul, könnycsepp a szemben utolsó pillantásom sósízű cseppben.
S ha kiszakad ajkam, akkor is, e vad, vad március évadán, izgatva bellül az izgatott fákkal, a harci márciusi inni való sós, vérizü széltől részegen, a felleg alatt, sodrában a szörnyü malomnak: ha szétszakad ajkam, akkor is, ha vérbe lábbad a dallal és magam sem hallva a nagy Malom zugásán át, dalomnak izét a kinnak izén tudnám csak érzeni, akkor is – mennyi a vér! – szakadjon a véres ének! Van most dicsérni hősöket, Istenem! van óriások vak diadalmait zengeni, gépeket, ádáz munkára hülni borogatott ágyuk izzó torkait: de nem győzelmi ének az énekem, érctalpait a tipró diadalnak nem tisztelem én, sem az önkény pokoli malmát: mert rejtek élet száz szele, március friss vérizgalma nem türi géphalált zengeni, malmokat; inkább szerelmet, embert, életeket, meg nem alvadt fürge vért: s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is ez inni való sós vérizü szélben, a felleg alatt, sodrában a szörnyü Malomnak, mely trónokat őröl, nemzeteket, százados korlátokat roppantva tör szét, érczabolát, multak acél hiteit, s lélekkel a testet, dupla halál vércafatává morzsolva a szüz Hold arcába köpi s egy nemzedéket egy kerék- forgása lejárat: én mégsem a gépet énekelem márciusba, most mikor a levegőn, a szél erején érzeni nedves izét vérünk nedvének, drága magyar vér italának: nekem mikor ittam e sós levegőt, kisebzett szájam és a szók most fájnak e szájnak: de ha szétszakad ajkam, akkor is, magyar dal március évadán, szélnek tör a véres ének! Én nem a győztest énekelem, nem a nép-gépet, a vak hőst, kinek minden lépése halál, tekintetétől ájul a szó, kéznyomása szolgaság, hanem azt, aki lesz, akárki, ki először mondja ki azt a szót, ki először el meri mondani, kiáltani, bátor, bátor, azt a varázsszót, százezerek várta lélekzetadó szent embermegváltó, visszaadó, nemzetmegmentő, kapunyitó, szabadító drága szót, hogy elég! hogy elég! elég volt! hogy béke! béke! béke! béke már! Legyen vége már! Aki alszik, aludjon, aki él az éljen, a szegény hős pihenjen, szegény nép reméljen. Szóljanak a harangok, szóljon allelujja! mire jön uj március, viruljunk ki ujra! egyik rész a munkára, másik temetésre adjon Isten bort, buzát, bort a feledésre! Ó béke! béke! legyen béke már! Legyen vége már! Aki halott, megbocsát, ragyog az ég sátra, Testvérek, ha tul leszünk, sohse nézünk hátra! Ki a bünös, ne kérdjük, ültessünk virágot, szeressük és megértsük az egész világot: egyik rész a munkára, másik temetésre: adjon Isten bort, buzát, bort a feledésre!
Lágy fényű szavakba bújtatnám a csöndet és megfognám újra nagyapám kezét, hallgatnám tágra nyílt, csillogó szemekkel az ezerszer hallott, élet – szőtt mesét.
Mesét a lüktető, messze hívó vágyról mely időtlen zenélt szíve rejtekén, és újra meg újra más utakra vitte, végig kísérte egész életén.
Mesét az égről, a szőke napsugárról, egy nyárról, amely már régen elveszett, és arról a fénylő kék tollú madárról amit az úton hiába kergetett.
Az élet manapság nem sző új meséket, nagyapám emléke vissza – vissza jár, elveszett nyarakról álmodunk a csöndben tűnődve, hol lehet a fényes kék madár.
A világ vers-millióihoz néhány strófát tettem én csupán. Cseppet se bölcsebbeket a tücsökzenénél. Tudom. Bocsássatok meg érte. Mindjárt itt a vége.
Még csak az első lábnyomok se voltak a Hold porában. Ha olykor mégis fölragyogtak, nem a saját fényüktől tündököltek. Imádtam ezt a nyelvet.
S ha rábírja a néma ajkakat, hogy megrebbenjenek, nyomban csókra csábítja a szerelmeseket, míg alkonyat-országban kóborolnak, hol lassabban száll le a bukó nap, mint a trópusokon.
Velünk a költészet kezdetektől fogva, akár a szeretkezés, az éhség, vagy a pestis, vagy a háború. Verseim néha olyan gyarlók voltak, röstellnivalóak.
De nem mentegetőzöm. Hiszem, hogy szép szavakra lelni különb, mint embert mészárolni, ölni.
egy apró kéz, csecsemő gödrös keze, apák csontos, eres keze, erő, harc, munka van benne, egy lány lágy, érzéki keze, mely simít vigasztalón, s mondja: gyere, éhezőnek remegő keze, mit feléd nyújt könyörögve, öreg embernek reszkető keze, bőre vékony, kilátszik ere, haldokló sápadt erőtlen keze, mint mered üres, múló légbe, egy bűnös kéz, mennyi gyűlölet benne, egy kéz, mi feléd nyúl remegve, s egy másik, mit csókolsz tisztelve
Talán dühömben egyszer építek majd egy házat, amelyben nem terem gond, sem félés, sem alázat. Üvegből lesz palánkja, hogy mindenki belásson és lássa, hogy növök túl a földi elmúláson.
Uj szenteket avatnék boldoggá itt e házban, nem volna benne rejtek, hol a Sátán tanyázna, nem volna zűrzavar sem s nem volna nyugtalanság, sem gyenge, aki lesné az erősebb parancsát.
S nem volna félreértés, nem csapna bele villám, tán nem bimbózna benne könnyet sohsem a pillám. Nem villannának gyilkok szivemen s más szivén át s az áldott csend ölében tán visszahívnám Évát...
Tán visszahívnám Évát, hogy itt megcsöndesüljön és békesóvár szívvel a küszöbömre üljön. És megbékülnék én is, az volna ám az ünnep! Nem volna bűnünk s Isten sem volna, aki büntet.
És visszahívnám Évát és volna nyugtalanság s a Sátán is bedugná a kapun ujra mancsát, és volna zűrzavar, gond, meg félés és alázat... - És elkergetném Évát s lerombolnám a házat.
- - - - - - - - - - - - - - -
S talán dühömben egyszer még uj házat emelnék, ha lankadó erőmből egy uj ház még kitelnék. Üvegpalánkja lenne, nem csapna bele villám s Évának ujra írnék és ujra visszahívnám.
Lásd, elfáradt a nap, és, lásd, az ég is beborult. De nevet a völgyi rét, a fű ragyog, és a sárga margaréta tündöklik, és szerelmi táncra kapnak a fényesszárnyú lepkék. Virágzol, ember földje, akkor is még, mikor egünk reménye már kihamvadt.
