Verskedvelők klubja.
Ha szereted a verseket olvasgass, lehet megtalálod itt kedvencedet, esetleg újabb kedvenceidre lelsz.
Ha kedved tartja, hozd ide kedves költőid, kedvenc verseit!
Érezd jól magad!
Szépség, Szépség! Bűbájos hatalom, tán nem halok meg egyszer láttadon? Mert ez a szépség már olyan fokú, hogy látása egyszersmind birtoklás is, s ilyen élményt nem kap ajándokul senkifia, tán a feltámadásig.
Szegény rabló, én, magam-becsapó, a kincsnek láttán, azt hittem, enyém is, s vélt zsákmányommal kullogok haza, lopva, hogy mások meg ne lopjanak.
Szépség, Szépség, hatalmas hatalom, elmélkedem szent látomásodon. Nem érhet téged férfi-bántalom, mivel a vágy rögvest imába görbül s szentül megáll halvány homlokodon; nyakad körül fenség bűbája örvül.
S bár a titkon teremtő gépezet beléd tevé minden tapasztalását, és szépségednek ki se látta mását – ember vagy: nem lehetsz tökéletes. És engem bánt, üldöz és iszonyít, hogy csak ember vagy, sőt csak asszony, asszony!
S ehhez képest benned ólálkodik száz szörnyű kór s múlás hulláma paskol. Hogy az erő, amely megépített, s magát művére bőven tékozolta, vandál pimaszsággal mulatni kezd s egyet karcol, szakít rajtad naponta.
Vagy higyjem, hogy rád mégse fogható roskadt törvénye emberi fajunknak s te nem lehetsz örökre elmuló, csak néha eltűnsz, hogy majd újra bukkanj? – Szépség, Szépség, tékozló hatalom! Meggazdagodtam látomásodon.
Berzsenyi Dániel
HORATIUSHOZ
Róma fenséges szavú Pindarussz, Flaccus! eldőlt már az Olympig ötlő Róma, s a roppant Capitoliumnak Szent tüze elhunyt.
Ám te élsz most is! neved és Camoenád A dicsőségnek tetején ragyognak. A halandóság köde fel nem érhet Fényes egedre.
Oh, te buzdítsd fel magas énekeddel Gyenge Múzsámat! te emeld magadhoz Lantomat! fűzd rá tüzes ömledésed Aetherí szányát:
Hogy tehozzád felvigyen, és tevéled Tíburod csendes ligetébe rejtsen, Hol te olly sok szép örömet találtál Blandusiádnál.
Ott taníts engem nemes érzeményid Tiszta forrását huraimra csalni; Ott taníts: mint kell az idővel élni, S bölcsen örülni.
Ott taníts: nyúgodt megelégedéssel A dicső virtus menedéköléből A vad orkánok s habok üldözését Nézni mosolygva.
[1803 körül]
1804-ben feleségével Niklára költözött. Berzsenyi ettől kezdve ebben a Somogy megyei faluban élte életét, ritkán és rövid idõre mozdult ki innen, ezért is nevezték "niklai remetének".
Te a setét erdők vadonjain Szeretsz álmodozni, oh Melancholi! A puszta vár bús omladékain Nyögdelő lágy szellő néked harmónia.
A felhőkbe nyúlt gránit ormai S az elzárt völgy néked legkedvesb nézőhely, A halvány hold s gót falak kormai Bájolnak tégedet mágusi erővel.
A mohosúlt sírkövekre ledűlsz, S mély lelkesedéssel emeled hárfádat, Az őszült kor képeibe merűlsz, S édesen elsírod bús elégiádat.
A vidámság csak a valóságnak S szűk jelenvalónak szedheti rózsáit: De te, karján a szép Álmodásnak, Éled a jövendőt s a multnak óráit.
Oh, te voltál eddig biztos társam! Te intéztél engem józan utaidon, Ha a földi vígságtól megváltam, Sátorodba intél csendes alkonyidon.
Te vontad bé az ifjú húrjait Egy csendes búsongás gyászos fátyolával: Te derítsd fel a férfi gondjait Magányos örömid szép holdvilágával!
[1803 körül]
Köcsey Ferenc kritikát írt Berzsenyi Dániel költészetéről, annak kritikus gunyoros hangneme, bénítólag hat Berzsenyire,... többé már nem tudott úgy írni mint előtte.
Én is örömre születtem Arkádia berkében, Rózsapárnán szenderegtem Cypris ambrás ölében. Az aranyszázad istene Pásztorai közé kene.
Ah, de mint az aranyvilág, A rózsakor elrepül! Olympusra más isten hág, S Dodona berke dördül. Elvirít a szép kikelet, S véle a hesperi liget.
Az enyém is elvirult már! Pályám vége közelít; Hol a gigászi Örök vár, S chaoszában elmerít, Mint egy cseppet az óceán, Mint egy sóhajtást az orkán.
Légyen álom, légyen bíró, Bátran megyek elébe, Mint egy elfáradt utazó A vadon enyhelyébe. Mert ha bíró: nem furdal vád, Mert ha álom: nyugalmat ád.
Ember voltam, csak gyarlóság Létem fényes bélyege, Ha virtusom nem hiúság, Forró vérem melege, Ha szívem nemesebben vert: Önmagában méltó bért nyert.
Sírjak-e, hogy életemet Jól használni nem tudtam, S legkiesebb ösvényimet Álmodozva folytattam? Ha ezt újra elkezdhetném: Ismét a múltat követném.
Az ifjúság örömeit Lelkesedve öleltem, De szívem szebb ösztöneit Soha bé nem tölthettem. Ithakám partját elértem: S ah, hazámra nem ismértem!
Úgy éltem, hogy életemet Visszaélni ne bánnám, Úgy éltem, hogy életemet Végezni ne fájlalnám; Megcsókolgattam rózsáit, Megizzadtam vaspályáit.
Láttam a mosolygó tavaszt, Láttam az égető nyárt, Láttam minden időszakaszt S minden földi láthatárt: Ha örök időket élnék, Ezeknél többet nem érnék.
Tűnő éltem rövidségét Én tehát nem siratom, S a jövendő kétes képét Előre nem borzadom, Minden kornak van istene, Nem zúgolódom ellene, S kebelemben marasztom.
1811
Művei zömmel 1803-1813 között születnek
1810 márciusában Pestre utazott, hogy megismerkedjen az irodalmi élet kiemelkedő személyiségeivel.
Életműve, karakteres személyisége, a kor „mértékadói” között nem talál elfogadásra.
Ragyogj, gyémánt! Ragyogd be az éjszakát! Alszik a világ, hallom a patak csobogó dalát, Lebben a fátyol, a hold szürke nyoszolyája, Fénye világít, ó égbolt magányos vándora! Sejtelmesen tekint le rád a fekete égről, Csillámlik orcája napnak távoli tüzétől, Harmat hull a fáknak ezüstös lombjára, Utoljára még csókot lehell a bimbódzó virágra, Majd a hajnal narancsos sugára Aranyos-kék leplet borít a világra, Csendül a pacsirta bódító éneke, Hűvös az reggelnek legelső lépése. Ezeregy éjszaka páratlan csillaga, Ragyogj, ragyogj, szíveknek gyémántja!
Érzed a ritmust, az ütemet? Hallod a motor búgását? Ragadd meg a kormányt, Menj, hódítsd meg a világot! Egyetlen mozdulattal, szemed villanásával… Nézd, hogy őrjöng a tömeg! Látod a fényeket? Látod a győzelmi jelet? Neked szólnak, csak neked! Kéken szikrázik az ég, fehér a nap sugara, Megcsillan, ahogy tovasuhansz. Pörögnek a kerekek, leng a zászló, Bajnok vagy! Végre Bajnok vagy! Érzed a lüktetést? Véred az, a kötelék, mely nem ereszt, Pirosan izzik, fénye mégis úgy ég, Mint szemed tiszta kékje, vadul, fékezhetetlenül! Érzed, ahogy tested eggyé olvad a végtelennel? Ahogy részévé válsz a csodának? S már ott állsz fenn, a dobogó legfelső fokán, Alakod körülöleli a győzelem fénye, Öröm szikrázik szemedben, mosoly játszik ajkadon, Igen, Érzed! Már te is érzed…!
Reszket a levél a fán, borzong a vékonyka ág, Süvít a metsző szél keresztül a pusztán, Hogy aztán magas, meredek hegynek ormán Lágy tavaszi fuvallattá szelídülve Az ébredő nap aranyos gömbjét átölelje, Mint tüzes asszonynak gyöngéd szeretője. 2001.11.19 Hajnalodik
Narancssárga fényben úszik az ég. Felkelt a Nap. Látod? Hűvös reggelt hoz az északi Szél. Reszketnek a Fák. Érzed? Lomhán kúszik a fény Virágok szirmán. Nedvesen csillog ezernyi Fűszál. Ülök az ágyadnál s nézem kedves Arcod. Hajnalodik. Veled. Akarod?
Berzsenyi Dániel (1776-1836) 1811-ben épült niklai lakóháza 1954 óta kiállítóhely, s a neves magyar klasszicista ódaköltő emlékét idézi fel. Az egykori kúria ma műemlék, parkja védett.
Egy lélek állt az Isten közelébe' S az örök napsugárban reszketett És fázva félt, Mert érezte, hogy vonzza már a föld, És keserűn kelt ajkán a "miért", Mikor az Isten intett neki: "Készülj!
Valaki ott lenn meg akar születni, Neked szőtték e színes porhüvelyt: Pici kezeket, pici lábakat; És most hiába, le kell szállanod, Öröktől fogva te vagy kiszemelve, Hogy e testet betöltsd, Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng. Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!"
S szólt a lélek: "Én nem akarok menni! Én boldog vagyok Veled, Istenem; Mit vétettem, hogy egedből kivetsz? Mit vétettem, hogy le kell szállanom, S elhagynom búsan és reménytelen Az angyalokat, testvéreimet? Mit vétettem, hogy le kell szállanom, S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,
A meghasonlás örök köntösét, A nekem szabott hitvány rongy-ruhát? Ki bor vagyok: a Végtelennek vére, S láng, mely üveg alól is égig ér: Mit vétettem, hogy bezársz engemet Kehelybe, amely megrozsdásodik, S ampolnába, mely romlandó cserép?!"
És szólt az Isten szigorún: "Elég! A törvény ellen nincsen lázadás! Ha milliók mentek panasztalan, Talán te légy kivétel? Mint a fiókát az atyamadár: Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni, S jobban becsülni meg az örök fészket!"
S az Ige alatt meggörnyedt a lélek. Szomorún indult a kapu felé, De onnan visszafordult: "Ó Uram, Egy vágyam, egy utolsó volna még; Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt, Szerettük egymást véghetetlenül, Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet, Szeretném viszontlátni odalenn, Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot." S felelt az Úr: "Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod."
1776. május 7-én született Hetyén Berzsenyi Dániel
AZ ESTHAJNALHOZ
Emeld fel bíbor képedet, Csendes Esthajnal! Enyhítsd meg a természetet Harmatillattal.
Hozd alá a fáradt szemnek Kívánt álmait, Fedezd bé a szerelemnek Édes titkait.
Titkon nyílnak az életnek Legszebb rózsái, Mély titokban csörgedeznek Legszebb órái.
Ah, nékem is van egy titkom Szívembe rejtve! Nem szabad azt kimondanom: El van temetve.
Nem szabad kijelentenem, Mely boldog vagyok; S hogy ki az én egyetlenem, Kiért hervadok.
Csak a néma hold mosolyog Rám szemérmesen, Mikor az örömcsepp ragyog Forró szememen.
Mikor színes játékokat hozok neked, gyermekem, megértem, mire jó a színek e játéka a felhőn, a vízen, s mért vannak különfélére festve a virágok, – mikor színes játékokat hozok neked, gyermekem.
Mikor énekelnek, hogy táncolni kezdj rá, tudom csak meg igazán, hogy mért van zengő muzsika a falevelekben; s mért száll a hullámok hangkórusa a figyelmesen hallgatózó föld szíve felé, – mikor énekelek, hogy táncolj rája.
Mikor valami édességet hozok mohón utána kapó kezecskédbe, tudom, mért van méz a virágkehelyben; s mért telik meg csendes titkon édes lével a gyümölcs, – mikor édességet adok mohó kezecskédbe .
Mikor megcsókolom arcodat, hogy mosolyt csaljak ajkadra, kedves kicsikém, egész világosan megértem, micsoda öröm özönlik szerte az égről a reggeli fényben; s micsoda gyönyör érinti testemet a nyári szellőben, – mikor megcsókollak, hogy mosolyt csaljak ajkadra.
Fordította Szentirmay Gizella
A versek mellet meséket , olykor mesedrámákat, regényeket, írt.
Ezek Indiában igen népszerűek.
Tudja-e valaki, hogy honnan jön az álom, mely a kisgyermek szempillái körül repdes? Az a hír járja, hogy ott van lakása valahol tündérországban, az erdő árnyában, melyet csak homályosan világítanak meg szentjánosbogárkák; ott csüng két félénk kis varázsbimbó. Ezekből száll elő, hogy csókdossa a kisgyermek szemét.
Tudja-e valaki, hogy hol született a mosoly, mely az alvó kisgyermek ajka fölött lebeg? Az a hír járja, hogy a holdsarló egy fiatal, sápadt sugara hozzáért egy szétfoszló őszi felhő széléhez, s itt született meg először egy harmatmosta reggel álmában az a mosoly, mely az alvó kisgyermek ajka fölött lebeg.
Az a kedves, félénkpiros életszín, mely rózsásan árad el a kisgyermek tagjain, tudja-e valaki, hol volt elrejtve oly sokáig? Mikor még anyja fiatal leányka volt, ott pihent benne, átjárva szívét, mint gyöngéd halk szerelem-misztérium, az a kedves, félénk piros életszín, mely rózsásan árad el a gyermek tagjain.
Fordította Szentirmay Gizella
Nemcsak több hangszeren játszott, hanem ismert verseket zenésített meg, komponált olyan dalokat, amelyeknek ő írta a szövegét is. Ezek máig népszerűek, országszerte éneklik őket.
Ez az én imám hozzád, uram, – vágj, csak vágj szívembe ott, ahol nyomorúságos gyöngeségeim gyökere van!
Adj erőt, hogy örömet és bánatot könnyen viseljek el!
Adj erőt, hogy szeretetem gyümölcsöző legyen a szolgálatodban!
Adj erőt, meg ne tagadjam soha a szegényt s ne hajtsak térdet a féktelen hatalom előtt!
Adj erőt, hogy lelkemet magasan a napi apró-cseprő gondok fölé emeljem!
És adj erőt, hogy erőimet szeretettel alárendeljem akaratodnak!
Fordította Szentirmay Gizella
Európában azonban csak ez az egy évvel a nagy jutalom előtt megjelenő, angol nyelven is írt költeményes kötete keltett irodalmi körökben feltűnést. A Nobel-díj előbb széles körű figyelmet, majd irodalmi világhírt hozott a számára.
Rabindranath Tagore
(Kalkutta, 1861. május 7. - Kalkutta, 1941. augusztus 7.)
Áldozati ének
Csak pillanatig add nekem, hogy melléd ülhessek bár, kérve kérlek, munkámat aztán befejezhetem.
Nem tud elülni a szivem. Arcod látása nélkül egyre küzdök keserves, meddő, parttalan vizen.
Ma ablakomra hullt remek, sóhajszerelmű zenéje a nyárnak, s dongó méhektől zsongott a berek.
Most Téged nézlek egyedül, míg valahol nagy élet-áldozatról a semmittevés álma rám terül.
Dsida Jenő fordítása
1913-ban világszenzáció volt, hogy a legtekintélyesebb irodalmi elismerést és jutalmat jelentő Nobel-díjat egy indiai író-költő-drámaszerző, az indiai zene hű tolmácsolója, festőművész, iskolateremtő, olykor államférfi,….. kapta meg.
Árkádiában, én is ott születtem, Bölcsőmnél örömet Ígért a föld, s dajkálgatott szüntelen, Árkádiában, én is ott születtem, De csak könnyet adott a kikelet.
A lét májusa még egyszer nem éled, Az enyém elvirult. A néma Úr - ó, sírjatok, fivérek - Fáklyám kifútta, füstje száll felétek, A látomás lehullt.
Állok, öröklét, árnyam meg se rebben Sötét pallód fölött. Az örömről kelt szerződés kezemben, Fogadd, ím, visszahoztam feltöretlen, Hisz nem ismertem örömöt.
Fátylas Istennő, panaszom kiáltva Trónusodig hatol, A földön rólad az a monda járja, Hogy az igazság mérlegét vigyázva Méltón jutalmazol.
Itt iszonyat vár - mondják - a gonoszra, S a tiszták gyönyöre örök. A kínokat hatalmad mind feloldja, A léleknek nem marad rejtve foltja, És kárpótlást lelnek a szenvedők.
Itt hajlék vár űzöttre, hontalanra, A tüskés ösvény tovább nem vezet. Az Igazság, istenek fiú-sarja - Sok lény kerüli, s csak kevés akarja -, Szoros gyeplőn tartotta létemet.
"Megfizetlek, egykor, a túlvilágon, Szép ifjúságodért. Add nekem és várj, ez minden tanácsom." E tanácsot vettem az ifjúságon, gyermekségem öröme ennyit ért.
"Add hölgyedet, féltett kincsét szívednek, Add Laurát nekem. A kínért sírod túlfelén fizetlek." S én szívemből, hogy vérem ott eredt meg, Kiszakítottam kedvesem.
"Halottakról állítottál ki váltót." A világ gúnnyal felesel. "Istennőd csalt, hamis az alkuvástok, Valódi árért árnyakat ajánlott, Mire lejár a váltó, nem leszel."
Kígyó-sereg kerülgetett sziszegve: "E veszendő rém a te istened? Kit, hogy világunk rendjét elvezesse, Tréfából alkotott az ember-elme, Hogy önnön ínségét enyhítse meg?
Mit ér jövendőnk, sírokkal takartan, S az öröklét, hol hívság tündököl? Azért tiszteljük, mert még láthatatlan, Félelmünket veti rá árny-alakban A lelkifurdalás, e torz tükör.
Hazugsággal az idő múmiája Enyészetet fedez. Sírodnál remény balzsamát kínálja, És ez az, mit lázálmod látomása Halhatatlanságnak nevez?
Reményekért - pusztulnak, akik csalnak - Eladtad kincsedet. De a halál hatezer éve hallgat, Ki jött fel csendjéből a sírfalaknak, Hogy Istennődről hozzon hírt neked?"
Az idő messzi parthoz szállt körözve, S a viruló világ Foszló tetemként ottmaradt mögötte, S bár holt nem került vissza még a földre, Én hittem Istennőm esküszavát.
Neked áldoztam minden szenvedélyem, Most trónod zsámolyánál térdelek. A gúnyt is elhessentettem kevélyen, Értéknek csak jóságodat ítéltem, Istennő, add ki végre béremet!
"Egyenlő rész jár mindenik fiamnak." - Zengett a géniusz felém. "Van két virág - szólt -, tinéktek fakadnak, Két virág, melyből akárki szakaszthat, Nevük Gyönyör s Remény.
Ki egyiket letépte már, a földön Több annak nem terem. Az élvezzen, ki nem hisz. Mindörökkön Igaz tan ez. S ki hisz, az nélkülözzön. Mert végítélet a történelem.
Te reméltél, s így megkaptad a béred. Önnön hiteddel megfizettelek. Bölcsek tanácsát kellett volna kérned: Mit elevennek csak a perc ígérhet, Az öröklét nem adja meg.
Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most, legyen tiéd örökre az egész. Vedd a telet és a nyarat, a lombost, itt van neked az epe és a méz. Ez itt a keserű s ez itt az édes, ez a fekete és ez a fehér, ez a nyugalom, s a láz is, hogy égess, ez itt a méreg és ez a kenyér. Tejet adok, de hozzá szörnyű vért is, ölelni lágyan és birkózni kart, és harcot is, hogy harcolj csakazértis, a rózsa mellett ott legyen a kard. Van még néhány elhányt és csonka holmi, egy kis verőfény és egy-két kacaj, viaskodó kedv, várat ostromolni, és végezetre egy nagy, tompa jaj. Iker ajándékot veszel örökbe, oly ember-ízű és oly felemás, de ember adta, nem telt néki többre, eget ne vívj, mély kutakat ne áss. Sötéten nyújtom ezeket tenéked, s koldus apád most tétovázva áll, mert nincs egyéb. Jobbjában ott az élet, és a baljában ott van a halál.
Május. Szív és torok hogy fuldokol. Isten fölöttem és az ég s lenn a fényes pokol.
Egy éneket, hatalmasat és lüktető-vadat, neked.
Térdig rózsában és övig a fűben kacagni, egészségesen, egyszerűen.
Szeszélyt dadog a szájam, és ifjú foggal harapnám a vad veszélyt.
Nem félek én, mert hogyha meghalok, ezerszer élek én, és szép a sorsom, és szép, ezerszer szép az én koporsóm.
Én. Hazug a rím, nem leszek soha vén.
Ettem. Virágot, mézet, lángokat. Szerettem.
Úsztam. Az elmúló folyón örök barázdát húztam s fülem körül - még egyre hallani - csörgött a hajnali folyó.
Vizes hajamra lángoló csókot dobott a nyár, és - hallali - nem múl el soha már.
Hallod? Hogy zengenek a messze-messze halmok, s a szép és mély zenét, mely csöndbe simul szívünk láza mellé, mint hogyha benne most is hullám csobogna s a nyugtalan folyó emelné.
A parton a boldogságomat magasba tartom atléta-kézzel és fejem könnyű ábrándra fektetem. Így dalolok, egészen és betelten, amíg az élet záporozva hull rám, s a lelkem viszi a hullám.
Nem tudtam én dalolni nektek az újról, csak a régiről
Nem tudtam én dalolni nektek az újról, csak a régiről, nem tudtam én dalolni nektek a földről, csak az égiről, mert ami elmúlt, az csodásan kísért az én dalomba még, mert aki meghalt az időben, úgy van fölöttem, mint az ég.
Húsz éves voltam hajdanában, sápadt és vézna kisdiák, most túl a harmincon ijedten hallottam ezt az áriát. Húsz évesen arról daloltam, ki kisgyermekként égre kelt, most éneklem húsz éves másom, ki egykor erről énekelt.
A férfikort, a vad kalandot, az ásítást, a férfibút, s téged, öreg diákkaszárnya, akáclombos Üllői-út. A háborút, a forradalmat, a lázat, mely elégetett, mély bánatát az elbukónak, ki majdnem hogy elégedett.
Jaj, életem édes regényét hogy űzzem-fűzzem itt tovább. Nyájas, bízó baráti arcok ma mind vigyorgó koponyák. Süket, kopár földnek kiáltok, poros hazám szegény fia, mert nem veri már vissza versem a Kárpát és az Adria.
Nem tudtam én dalolni nektek az újról, csak a régiről, nem tudtam én dalolni nektek a földről, csak az égiről, mert ami elmúlt, az csodásan kísért az én dalomba még, mert aki meghalt az időben, úgy van fölöttem, mint az ég.
Kopogtatok a kő ajtaján. Én vagyok az, eressz be. Be akarok bensődbe lépni, és körülnézni ott, belélegezni téged.
- Menj innen - szól a kő. - Zárva vagyok, nincsen rés rajtam. Ha darabokra törnek is, zárva leszünk, nem lesz rés rajtunk. Homokká morzsolódva sem eresztünk be senkit.
Kopogtatok a kő ajtaján. - Én vagyok az, eressz be. Csupán kíváncsiság vezet: egyetlen esélye az élet. Be akarom járni palotádat, majd a levél s a vízcsepp bensejét. Nincs sok időm e feladatra. Halandóságom indítson meg téged.
- Kőből vagyok - szól a kő -, arra hivattam, hogy komoly maradjak. Menj innen. Nincs nevető-izmom.
Kopogtatok a kő ajtaján. - Én vagyok az, eressz be. Tudom: nagy, üres termek tátonganak benned, sosem látottak, hasztalanul szépek, senkinek léptét soha nem visszhangzók. Valld be, magad se tudsz róluk sokat.
- Üres, nagy termek - szól a kő -, de nincs bennük számodra hely. Meglehet: szépek, de a te szegényes érzékeid föl nem érik. Megismerhetsz, de meg sosem tapasztalsz . Egész külsőmmel feléd fordulok, egész bensőmmel elfordulok tőled.
Kopogtatok a kő ajtaján. - Én vagyok az, eressz be. Nem keresek benned örök otthont. Nem vagyok boldogtalan. Nem vagyok hontalan. Világom méltó rá, hogy visszatérjek. Üres kézzel lépek be, és jövök ki tőled: s bizonyítékul, hogy csakugyan benn voltam, nem mutatok fel mást, csak szavakat, melyeknek nem hisz senki.
- Nem léphetsz be - szól a kő. - A részvétel érzéke nincs meg benned. Egyetlen más érzékszerv sem pótolhatja ezt, még a mindent-látásig kiélesült tekintet sem segít rajtad, ha híjával vagy ennek. Nem léphetsz be: alig dereng benned ez az érzék, fejletlen csíra, csak elképzelés.
Kopogtatok a kő ajtaján. - Én vagyok az, eressz be. Nem várhatok kétezer századig, hogy hajlékodba lépjek.
- Ha nekem nem hiszel - szól a kő -, fordulj a levélhez, azt mondja, amit én. A vízcsepphez, azt mondja, amit a levél. Végezetül kérdezd meg saját hajad szálát. Nevetés feszül bennem, óriás nevetés, bennem, a nevetésre képtelenben.
Kopogtatok a kő ajtaján. - Én vagyok az, eressz be.
- Nincs ajtóm - szól a kő.
(Kerényi Grácia fordítása)
Radnóti Miklós
HUSZONKILENC ÉV Ortutay Gyulának
Huszonkilenc év! most csütörtökön volt egy hete, hogy ennyi lettem; verset szoktam írni én ilyenkor, már évek óta verssel ünnepeltem e szörnyű fordulót, de aznap nem békített meg semmisem, nem maradt meg semmisem vigasznak.
Számoltam és motyogtam hajnalig, ó jaj, utolsó huszas évem, húszon ím kilenc s utána ó jaj, utána: harminc. Mozdul év az éven: a szív ijedt, régóta kínzom, már évek óta élek így, vad bozótban, ártatlan Robinzon, ki békén tett-vett s közben tudta meg nem védi semmi és a házat, melyet jó magasra épített fel, ledöntik s harsogó vadászat kél ellene s az elbukó nap vérében ázva gyilkos és hallgatag vadászok hallgatóznak.
Álmatlanul feküdtem, szédülés hintáztatott, az égből fáradt fények hulldogáltak hunyt szememre; eső jött hirtelen, az éj megáradt, hűvös vize szobámba lomha lepkéket vert be s reszketeg csillagot sodort az ablakomra. Órákat élő lepke szállt le rám s időtlen éltű csillag nézett: mennyi az, amennyit eddig éltem? huszonkilenc év? hófehér enyészet dédelget, ringat s úgy emel fel, mint gyönge pelyhet lassúszél, lassan és borzalmas kényelemmel.
Fölkeltem, kinn a hajnal tétován járkált a púpos hegygerincen, ablakomhoz álltam és kinéztem: előtted húsz év? tíz? vagy semmi sincsen? nem mindegy, mondd? - szóltam magamra, te nem szereztél semmit itt, drága holmi még nem ült a kamra hűsén sosem tenálad, semmi rossz nem él szívedben, mégis űznek, rák épülget benned, vagy leszúrnak, nem mindegy, mondd? vagy tán a máglyatűznek hiányzik majd a költeményed, ha többé semmit már nem írsz, mert mi verssé lenne, füttybe téved?
A lepke meghal s lám az égi fény az vándorol időkön által, nagy folyók tűnődve egyre folynak, s deltáiknál iszap zsong fodros háttal, víz álmodik a sűrű ringó nád közt s a fényben föllebeg a nap felé egy rózsaszín flamingó.
1938
Az egerészölyv semmit ön-szemére nem vet. Nem bántja bűntudat a sivatag párducát. A piranha nem kétli, jót cselekedett-e. A csörgőkígyó simán elfogadja magát. Önkritikus sakál nem létezik. A sáska, alligátor, trichina és bögöly úgy él, ahogy él, és örül neki. A bálna szíve száz kiló, ám egyébként könnyű, akár a pehely. Semmi sem állatibb a Nap harmadik bolygóján, mint a tiszta lelkiismeret
Miért aludt ki a mécses? Köpenyemmel takartam, hogy a széltől óvjam, azért aludt ki a mécses. Miért lankadt el a virág? Szerelmes vággyal szívemre szorítottam, azért lankadt el a virág. Miért száradt ki a patak? Gátat emeltem rajta magamnak, azért száradt ki a patak. Miért szakadt el a hárfa húrja? Egy dalt akartam, mely erejét meghaladta, azért szakadt el a hárfa húrja.
Balatonfüred Tagore - sétány A Tagore - sétány névadója, a híres Nobel díjas hindu költő Rabindranath Tagore, aki 1926-ban itt lelt gyógyulásra, ezért egy hársfát ültetett a parkban. A hindu költő, Rabindranath Tagore által ültetett fa előtt állították fel Tagore fejszobrát, melyet 1956-ban az indiai kormánytól kapott ajándékba a város. A part menti sétány 1957 óta viseli Tagore nevét
Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem. Átvirrasztottam az éjszakát s most pilláim az álomtól súlyosak. Félek, hogy elveszítelek, ha alszom. Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem. Felrezzenek s kinyújtom a kezem, hogy megérintselek. Kérdem magamtól: "Álom ez?" Csak tudnám meghurkolni szívemmel lábadat s szorítva tarthatnám keblemen. Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem.
A szabad madár az erdőben, a rab a kalitkában élt. Találkoztak, mikor eljött az óra, mert így akarta a Végzet. A szabad madár kiáltott: ó, szerelmem, repülj az erdőbe velem! A rab madár suttogva válaszolt: gyere ide, megférünk a kalitkában ketten. A szabad madár így szólt: rácsok közé - rácsok között tárjam ki a szárnyam? Ó, jaj - sírt a rab madár -, nem tudnék hol megpihenni az égben, ha felszálltam.
A szabad madár kiáltott: ó, szerelmem, zengd el nekem az erdők dalát. a rab madár halkan válaszolt: bölcs szóra tudlak tanítani csupán. A szabad madár kiáltott: nem, ó, nem! A dalt nem lehet megtanulni sohasem. a rab madár elszomorodott: az erdők dalát - sajnos - nem tudom.
Szárny szárny mellett sose repülhetnek, bár szerelmük erős és vágyakkal teli. Elválasztja őket a rács: hiábavaló a vágy, hogy szeressék egymást. Énekelnek: a szárnyuk sóvárogva csattog - a szabad madár kiált: én félek, rettegem a kalitkád bezárt ajtaját. A rab madár suttogva válaszolt: ó, jaj nekem, erőtlen, halott szárnyú rab vagyok.
