"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Az én lelkemben vesztett a szerelem Az érzelem felett győzött az értelem. Szerelem! mely úgy lebbent lelkünk tavára Mint a fecske, mint az ima szárnya Mely olyan mint összekulcsolt kezek Egymásba nézők, puhák gyermekek
Becsukott ajtók, szent magunkba szállás A közös gyertyák, értő megbocsátás! Ki minden durvát álomszínre festő Az én lelkemben elbukott a szerető. Zavart szívem folyton azt zokogja Nem lehet igaz, csak zavart elme álma Száz gyertyafény piciny reszkető lángja Gyulladj körül villódzva babonázva
Vedd válladra nyomasztó álmom Repülj vele messze, át száz határon. Segítsd meg lelkem, adj tanácsot nekem Ki győzzön? Az értelem, vagy az érzelem?
nyűgös az este mint a vízen felejtett ladik s hogy semmivé lesznek a részletek s már nem tudni ki kinek és mivel tartozik csak egy biztos a bizonytalanság s hogy öregszem lassan bár nem nagyon akarok tudomást venni róla meglepően hosszú volt a nyár de ahogy mondják az ősz még inkább az lesz
ha kiszámítható volna ami most nem az mit érne az egész ha kikelnének az elhullott magok nem késne a vonat s ha tudnám hogy végül is hol leszek majd otthon charles taylor azt mondja az életet úgy kell megélni mint egy történetet és ez rendben is van de milyen jó volna ha időnként ki lehetne sétálni belőle s nem volnék az aki vagyok hanem én is inkább gyík egy napsütötte kövön ahogy szabó lőrinc ezt már valamikor szépen kitalálta
Meleg kályha, régi karosszék mélye, vasárnap délután. Verset mondok magamban, szürcsölvén zengő ízét színes szavaknak s az édes mérget lassan szívemre szívom.
Jaj, Kedves, újra élsz, s én megint menekülőben!
Mikor alszom, eszem, vagy beszélgetek vidáman, azt hiszem, szabad vagyok s magamé már egészen: Te jössz és szívemre ejted parancsoló kezed s én látod újra, újra, jaj, újra rab leszek.
Még áltatom magam kissé, hogy tán a vers volt, (hogy csak szó, ami zsong, s ami megint megejtett, hogy semmisem volt köztünk, már arcom is felejted)
A kőszikla csak izmaimnak büntetés, a szívemnek soha, hiszen a büntetés lényege nem a beteljesületlen, hanem a valóra vált álom, amelyről hamar kiderül, hazugság volt csupán; üres, és hiábavaló.
nézek magam elé két álom közt a kormozó időben – hiába a megrendülés a valóság áztatta ígéretek a vágy: belemarkolni a csöndbe félszegen ügyetlenül morzsolgatni a bizonytalant – hiába hisz újra és újra fölsikolt bennem tekinteted hiánya magad vagy magam én is – s ketten együtt
lehet-e újrakezdeni… a tilalom és a véletlenek borzongató örvényén átkelve semmivé szűkíteni a teret egyensúlyozni tekintetedáztatta tegnapok között fekete kabátban sértődékenyen s eljutni oda ahol te vagy az utolsó – az egyetlen
Újra meg újra elkezdi, s azt hiszi kidobálta már a fölösleges holmit (terhet), s ami ránézésre ott van még, csak az apraja, bár romlik a szeme, s tévedhet. Annyi bizonyos, hogy miközben a maradványt rendezgeti, se így, se úgy, sehogy sem elégedett, hisz akármit tesz, gyorsabban emelkedik, mint azelőtt. Hiába koncentrál a csigolyáiba csempészett, mésszel teli zsákokra, a derekától a lába ujjáig feszülő acéllemezre, amely a legváratlanabb pillanatokban ketté tud hasadni, vagy a bukfencező homokórára (a szívére), amelyben el-elakad a homok, s ha ismét megindul, úgy érzi, a világmindenség szakad át rajta. A fizika törvényeivel semmi baj, csak a lélek önállósodott, viselkedik léggömbként, s bizonyára a ritkuló levegő az oka, hogy a test összezavarodott, egyre nagyobb erővel kapaszkodik a földbe, s két lélegzet között is képes átélni az örökkévalóságot, bár senki sem tudja, mi az.
Az életünk kertjében Sok szép virág terem, Az öröm és barátság, A dal és szerelem. Boldog, kinek halálig Virul ilyen virág S bár jő az élet ősze, Terem mindig borág. A borban és a dalban Édes mámor fogad S a férfiszív örökké Talál virágokat. Szeretni s énekelni Mindig szabad s lehet, Szeretve és dalolva Megszépül életed S ha jő a búcsúóra S elnémul éneked, Az új tavasz virágot Fakaszt sírod felett!
Hát adjuk az Álomnak magunkat S édesanyám, aki megöregedtél Miattunk gyorsan és sohse vettél Gyér haj-erdődbe újabb fésűt, Ez álomban légy ifju delnő.
Egy nagy-nagy dáma, ki egyszer eljő, Ki soha, soha, sohase untat, Ki néz bennünket, csókol és üt, Édesanyám, aki megöregedtél, Ne hagyjuk el soha magunkat.
Delelő s fűtő búsongásnak Rég kicövekelt határai, Itt hagylak, lám, titeket is már S adom szavaim nagy fájásnak, Nagynál is mérhetetlenebbnek, Mert nem tehetnék úgyse szebbet.
Mert nem tehetnék úgyse jobbat, Mint a Tegnapba élni belé S átkozni silány emberségünk, Kit éltettünk és mégse jobbad S ki ha lobbad: rosszabbra készül S kényje szerint pusztul vitézül.
Óh, drága, véres szerűségek, Be sokra is rá taníttatok: Embernek lenni szégyen és csúf. De mégis a régi Hit éget: Marad Ember, a Régit vallva S szavát egy Isten tán meghallja.
Ha van barátod, ki melletted áll, hogy megteremthesd ékes szép világod, becsüld meg, mert ma kincs egy jó barát! Ne szedj úton-útfélen új virágot!
Ki mindig dicsér, bókol, többet árt ám, mint az, ki rád szól, s őszintén beszél. Tudom, nehéz tükörbe nézni, mégse várjad, hogy jó hírt suttog minden csalfa szél.
Nehéz a szívem, s vége már a dalnak. Kik együtt éltek, nem mind együtt halnak. A madár énekét megértheted.
Ki madárnyelven nem tud, lelke rajta, az egyik jobbra megy, a másik balra. Magának árt, kit óvni nem lehet.
Csak adni akartam abból, amim van. Átölelni, szeretgetni az élet-viharban. Megmutatni lelkem azon darabját, mit nem vérzett még át, e kegyetlen világ.
Csak hinni akartam, hogy a jó érzés megláttatja veled mindazt, ami szép, ami belőlem sugárzik, belőlem szakad, amiről hiszem, hogy örömöt adhat.
Csak meg akartam osztani azt a csillogást, mi szemfényed tükrözte szemeimen át, miben benne parázslott az-az emberi érték, mely magában hordta a szív szeretetét.
Csak adni akartam abból, amim van. Fellelni magam a kedves szavakban, és elrejtőzni bennük, hogy mindig érezhesd azt, amik elmondatlan könnyekbe vesztek.
Ezer véletlen összecsengett, hogy éppen Te és éppen Én… Hány kavics fekszik együtt, mégis árván, a tenger fenekén? És melyiket sodorja ki eléd a hullám a partra, s ha arra jársz, a napfény csalfa fénye épp akkor megcsillan-e rajta? Tengernyi víz és homoktenger és kavicstenger… Jaj, miért tűnik el az ember ebben a szédítő tömegben árván, magányosan és megtaláltan, és újra, mindig újra elveszetten?
Furulyád néma világűrében, ahol most lyuk van, volt az éden. Végleg elveszett, mért tagadnád, zsebedben barna almacsutkák. Zeneszó helyett vízszintesen siklott az űrben minden isten, vasárnap volt, vasárnap délután. Árnyék villámlott át a furulyán, kivágódott egy ablak, így esett, mindig így esett, függőlegesek kései nyomán bezuhant a fény, és megvakultál, és nem volt remény, de akkor, mint az élet szelleme kiszökött, szólt a megváltó zene.
Te csellengő, incselgő lelkecske, animula, mulattass, mulandót, félbe a tréfáidat ne szakaszd, testem vendége, útitárs, kószácska, kedveske, ne kerekedj fel sápatag, sivatag, hallgatag helyekre, te lengeteg, ingatag, hol van hiszen, hol még, mikor elnémul a, vakul a, kondul a hang, a szem, a harang?
*
Jégcsapok
Mindenben élet fodrozódik a jobb percekben. Te csak ne legyintgess. A jégcsapok is! fürtökben, figyelj, szikráznak szeretetreméltón, bár szél süvít, és kétes szándékok hópora alatt roskad az erkély.
