Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
A szobában és az időben a földben és a tengerben az emberekben és az állatokban mindenben amit a természet és emberi kéz alkotott van egy vers ami úgy izzik akár egy lámpa
ha kitartóan keresed talán rálelsz egy lámpára saját sötétséged legmélyén is.
mellettetek állok. Higgyétek el, nekem is fájt látni, hogy viselkedett a szülinapján apa. Az ajándék jógabérletet félredobva felsóhajtott: ne már. Bassza meg, tényleg erre kell költeni a pénzt? És ez tényleg megalázó, nem a szokásos hiszti.
Most lehet nevetni, de én érzékeny és empatikus vagyok. Utálom, ha ölelgettek, igen, ez valamiért sajnos így maradt. De bárki mást meg tudok ölelni, tudom azt mondani: ne haragudj, azt is: sírj nyugodtan, nincs semmi baj. Sírni is tudok.
És mondták már azt lányok, hogy mellettem voltak először: nők. Nem úgy, ahogy felénk értik, hanem, hogy magabiztosak és szabadok, szabadok, szabadok. Pedig még szerelmesek sem voltunk. Jó volna megmutatni nektek, milyen vagyok kettesben egy lánnyal.
Különben az is probléma, hogy egy jógabérlet tényleg baromi drága. Illetve komolyan: jógázni apát? És az is probléma, hogy a családunkban mindig a férfiak az okosabbak, ami aggaszt, mert ráerősít idejétmúlt sztereotípiákra. Ezért egy kicsit haragszom is rátok.
Ahol én élek, nem ilyenek a nők. Magabiztosak, vagy azzá tehetők. És a feminizmus sem csak az, hogy szabadon költhetik a pénzt. De hát úgy beszélek, mintha be lennétek ide zárva. Félreértés ne essék: nagyon finomakat főztök.
Ti már nem fogtok megváltozni, drága Kishúgom és Anya. Én sem fogom szeretni az öleléseteket. De ígérem, a házasságom más lesz: nem válok olyanná, mint apa, és ha a lányomtól jógabérletet kapok, megölelem, még ha jógázni
Fütyörészik a nyugati szél az árbócok közt, tudni akar, beszélni akar, változni akar. A Dél Keresztje lángoló ékszer, néma jelkép. Eső veri lázasan az üveget, ember, hát nem érted? Az elnyomottak, elbátortalanodottak a világ mellékutcáiban élnek. Mind magukban hordják szavaikat. Szólni nem tudnak. Akik hajlékot keresnek, akik házukat éppen égni látják, szólni nem tudnak. Akiket megvet a világ, a kilököttek, a megfertőzöttek szólni nem tudnak. Az éhezők, a szomjazók, a szemétdombon kotorászók, az utcákon összerogyók, akiknek vér gyűl a szájába őserdei ösvényeken, szólni nem tudnak. De te tudsz.
Ebben a versben épül most a házad, tágas, sokan elférnek benne, az ütemhatárokba beméred, kinek mennyi helyet, és hol hagysz, majd kifested, berendezed a személyre szabott rímszobákat, ölelkezőket, párosakat és csonkákat, a betűkből falakat emelsz magad köré, magas, bérházszobába illő falakat, amelyeket nem ugorhat át senki sem. Ebben a versben nem álmodnak színes tintákkal, itt minden fekete tollal írt, szigorú realitás, kimért, kiszámítható, képzavarmentes, és mellőzi a rózsaszín mázt. Ebben a versben megtanulsz befele sírni, mert a könnyezés csakis a hisztéria vagy az őrület jele lehet, és semmi köze a fájdalomhoz. Ebben a versben nincsenek finom összefüggésekről árulkodó jelzők, cirádás szókapcsolatok, csacsogások, gyermeteg huncutságok, össze- és kikacsintások. Az érzések korlátozódnak ok–okozati viszonyra, ami ezen felül van, az kuruzslás, sarlatánság, mágia. Ebben a versben száműzött a magány, a hold, a csillag, a tó és ó, a szív, igen a szív is. Ebben a versben, amit most építesz magadnak, megtanulod, miként maradj látható láthatatlan.
Poros padlás félhomályában én most ragyogó fényfoltot látok: festett fedél alól aszalt szilva ízével vasárnapi illat szivárog.
A vörös nyüst élénken átüt a borda tölgyfafogain, az üröm, régvolt idők lehellete száll az avítt ruhákból, ím
ott legfelől egy kékvirágos selyem anyag villan elő - igen, ebben a ruhában vezettek, anyám, az oltár elé -
ez a csíkos nagykendő gömbölyű vállad fedte, ha este kinn maradtál. Mennyit kaptál vissza a sok örömből, amit kölcsön másoknak adtál?
Vászonkendő, mit magad szőttél és most mintha az arcod nézne vissza róla. Sok nyárral ezelőtt a kéklő lenvetés hullámzott feléd, virágba borulva.
Kék-vörös lakodalmi öveken a mintát vajon ki tudná elolvasni sorra? A fekete fonál benne az éjszakák keserű fájdalmából van sodorva.
Ó, évek szövete az ujjaid alatt, terítsd ki és göngyölítsd össze! Végvásznak alól, a láda fenekén csillog menyasszonyi ruhád ezüstje.
Ó, idők fonálvetője, forogj, gombolyítsd fel emlékek fonalát! Lobbanjon lángra az emlékező vér, gyulladjanak ki tőle a szobák!
Köss rézfüggőket karcsú derekadra, . hadd koppanjon a padlón könnyű lépted! Ami olyan régen volt, nem tűnt még el, visszaragyog még visszfénye a szépnek.
Kapcsold erős melledre a csattot, le ne essék a hintánál, vigyázz! Hintával jó magasra szállj: örökre záródjék be az alvilág.
Egyszerre most csapongó lepkét látok: a kormos ablakhoz odaszáll hirtelen. Szemem a ládára esik, ahonnan int most felém fiatalság, hűség és szerelem.
A te villogó hófehér kendődet zászlóként látom lobogni a szélben - ó, anyám, ettől van a csillogó derű fiad sötét hangú költészetében.
Az embereknek nem mesélek rólad. Nem mondom el hogy számomra csak ismerős vagy-e, vagy drága barát; azt sem milyen vagy, azt sem álmainkban megmaradt-e a vágy, az egykori társ.
Nem mondom el, hogy a magányban, tikkadtan, fáradtan valaha is bárki kettőnk közül szeretett-e mást; azt se szívünk magunk vagy mások miatt fájt-e egyáltalán.
Nem mondom el szemünk milyen összhangja kötött össze bennünket a csillagrendszerekben; azt sem én vagy te kívántad-e – tulajdonképpen egyre megy.
Nem mondom el az élet vagy a halálfélelem kötötte-e össze kezünket; azt sem hogy a harsány nevetést jobban szerettük-e a patakokban folyó könnyeknél.
Egyetlen szótagot sem mondok nekik, mi történt, vagy történhetett volna-e valami ami összefon, örökre egyesít bennünket; azt sem hogy méreg vagy gyógyír-e az ami a történtek után történt.
Nem mondom el senkinek bennem miattad milyen költemény él: melegen bódít-e mint erdőink tavasszal; vagy csendes és szomorú hallgatag bensőmben. Ó, nem mondom el senkinek az a költemény, ami bennem él vidám-e vagy csüggeteg.
Jobban szeretem ha hallgatagon megyünk mindketten oda, ahol ugyanaz a fény ragyog éjjel, nappal, pirkadatkor; oda, ahol egyformán meleg a gyönyör és a gyötrelem; oda, ahol örök szövetek éltetik vágyaival együtt az embert.
Kegyelmet kérek a meg nem értetteknek azoknak akik képtelenek áthidalni az anyától fiától a mindennapi egyszerű feladatoktól elválasztó parányi árkokat; azoknak akik idegenek maradnak az ölelő karokban, az éltető napsugarakban, az ingekként viselt sötét szobákban.
Azoknak akik lelkük börtönőrei, akik örömük megmérgezői, akik sírás helyett jajveszékelnek, mikor gyengédséget észlelnek önmaguk után settenkednek, a lőrésekkel teli szívűeknek, minden zárt és gyanakvó léleknek.
Kegyelmezzetek azoknak akiknek nincs erejük a gonosznak szemébe mondani gonosz sem a rossznak hogy rossz, annak aki sajnálja igazsággal sújtani az embert; az irgalomból hazug embereknek. Az embernek aki megalázkodik a helyett hogy megalázzon valakit, annak aki ha fel is ismeri valaki arcán az álarcot nincs szíve onnan letépni, az embereknek akik képtelenek megsérteni a más elveket valló embereket, azoknak akik sosem tudnának mások felett ítélkezni, akiknek minden bíró szigorú, minden irgalomból kimondott hazugságért és a hozzá hasonló gyengeségekért.
Ki osztályozza a villámokat, a füvet, patakot? Ki játszik az ajándékfuvolán, amit meg se kapott, oly dallamot, hogy maga is dallammá változik, átszellemül s körötte verdes, csattog, az, amit eddig belül hordozott híven: enlelke. Ki az, ki saját útját veled együtt rója utat, kertösvényt, és havasokat s körül- és átsétálja önmagát? Verseid olvasója.
Ha most a tölgyet figyeled e késő, csendes estén amint fölé a Hold lebeg, a végtelen szelíd atomja s a fény, akár nemes fém a tájat gyöngéden bevonja, hogy megcsillan levélen a harmat könnyű nedve s az enyhe nyáridőnek szellői közt zizegve mint felködlő virágok emlékeink időznek — érzed-e: közelget foszfora az ősznek.
Ha most a tölgyet figyeled: föléd is lassú Hold lebeg — s a nappalok már fogynak, az árnyak egyre nőnek s a bolygók míg forognak, galaxisok pörögnek: az időnek ütődnek — lásd, holdunk is maholnap a nyárból őszbe görnyed.
Ne jöjjön őszöd, kedves. Maradj meg nyári égnek. Már gyors iramban húznak fölöttünk át az évek.
Talán csak hiszem Hogy jól csinálom Amit éppen csinálok Legyen az sajtreszelés Vagy más Mondjuk villanyszerelés Mert biztos nem vagyok benne
Öregszem az például egészen biztos Bár néha elgondolkodom az örökléten Vasárnaponként szunyókálva macskáimmal Akkor egészen nyilvánvaló Hogy nem halok meg soha
Tudsz róla, hogy ha elkezdted volna építeni a Parthenont... a születésed napján, még egy év, és kész is lennél az egésszel? Na jó, egyedül nem ment volna. De semmi baj: Hogy önmagad vagy, az éppen elég. Pont azért szeretünk, mert az vagy, aki. De tudtad, hogy a te korodban Judy Garland százötvenezer dollárt szakított egyetlen filmért, Jeanne d’Arc győzelemre vezette a francia hadsereget, és Blaise Pascal kitakarította a szobáját? Akarom mondani, feltalálta a számológépet.
Persze minderre később is ráérsz az életedben, miután kijössz a szobádból, és virágba borulsz, vagy legalább szépen összeszeded a zoknijaidat.
Valamiért nem megy ki a fejemből, hogy Lady Jane Grey már tizenöt éves korában Anglia királynője volt. Bár később lefejezték, úgyhogy ő véletlenül se legyen a példaképed.
Néhány évszázaddal később Franz Schubert, amikor annyi idős volt, mint te, főzött a családjára, ami mégsem tartotta vissza attól, hogy négy szimfóniát, két operát, és két teljes misét komponáljon, még kamasz korában. De persze ez Ausztriában történt, a romantikus érzelmesség csúcspontján, nem itt, Cleveland-külsőn.
De tényleg, kit izgat, hogy Anna Oakley tizenöt évesen mesterlövész volt, vagy hogy Maria Callas tizenhét évesen debütált Tosca szerepében? Szerintünk te úgy vagy különleges, ahogy vagy, akár az étellel játszol, akár a semmibe bámulsz.
Egyébként amikor azt mondtam, hogy Schubert főzött, hazudtam. Bár ez nem jelenti azt, hogy minden házimunkából kihúzta volna magát.
Volt egy ember, ki megtudta naponta a rádióból és a hírlapokból milyen boldog lesz itt az utókor kolbászból lesz a lépcsőházi karfa és ó, egek egész hegyek, egész hegyek lesznek szaloncukorból.
S szólt az ember: ezt mind most akarom, máskülönben nincs igazság a földön, már az időm nem naplopással töltöm a nap helyett ezentúl mást lopok és ó, egek a szót a tett, a szót a tett követi itt a földön.
És híre ment, hogy ezt lehet. S épp ettől valósult meg a kollektivizálás mert nem volt olyan hivatal vagy állás hol nem loptak naponta számtalanszor és ó, egek egész hegyek, egész hegyek kerültek zsebbe akkor.
De jött a baj, hogy kicsik a zsebek a problémát a lapok is megírták nagyobb zsebeket követelt az ország és jött a zsebszabályzási rendelet és ó, egek megnőtt a zseb, megnőtt a zseb és eltűnt benne az ország.
Olvas. Magyar szerzőtől. Valami életregény. Én egyre kevesebbet olvasok, amikor igen, többnyire tekintetekből. Csak az övéből nem, folyton lesüti. Surrognak a lapok, gyorsan halad. Igazi fogyasztó, én meg haszonélvező, mert amit elolvas, elmeséli. Kiönti a szereplők lelkét, személyiségeket vesz föl, tobzódik a stílusban, megéli. Már halkan szuszog, háromszáz oldallal mellkasán. Leveszem a szemüvegét, óvatosan kiveszem a könyvet az ujjai közül, lekapcsolom a kis villanyt. A hunyt szemek körül apró ráncok, idáig észre sem vettem. Így a legszebb. Most sem hallja, hogy szólok: a szemhéjak mögött talán épp minket olvas tovább.
Téged hoz az új nap. Embertől emberig várakozom ünnepélyes komolysággal. Neked ajándékozom ezt az időt, önmagamból, amíg várlak, s a percek elsietnek mellettünk.
Az átmenet megállt. A padló nem recseg, a szárnyas ajtót nem vágja be senki. Az ajtófélfán árokká mélyültek a repedések. Nincs kinek elmagyarázni, ezek határok.
(Akkor púposodott a vetemedett fa. Apa sokat késett. Hátán, ahogy előredőlt, feszült a zakó. Az inge dohos. Hússzínű – mondta, ha velünk vacsorázott.)
A konyhaküszöbön billegek, az ajtóra rajzoltam: ez apu, ez pedig anyu, a kék vonalnál ötéves vagyok.
Katóka kilencévesen kitűnő bizonyítványt vitt haza, édesanyja örült neki. Fénykép is készült róluk, ahogy örülnek. Mit tudták ők, minek örülnek ezerkilencszáznegyvenhárom júniusában? Mit tudott anya és lánya másfél évvel később a téglagyárban a sorból kilépve? „Mi most akkor elmegyünk innen”, súgta, és megszorította Kató kezét. Mit tudta a kislány, hogy a gettóba visszamenve a háború végét se apja, se anyja nem éri meg? Nem tudta ötvennégy tavaszán, hogy egy évvel később kicsi fiának fog örülni. Hogy tizenegy évvel később öngyilkos férjét fogja temetni. Hogy negyvenegy évvel később fiát fogja gyászolni. Tudta, hogy egy öregotthonban végzi? Hogy elhull a virág, eliramlik az élet? Katóka kilencévesen kitűnő bizonyítványt vitt haza, édesanyja örült neki. Fénykép is készült róluk, ahogy örülnek. Mit tudták ők, minek örülnek ezerkilencszáznegyvenhárom júniusában?
Nagyon meggondolandó kivel fekszel egy ágyba milyen az ottelója milyen a muskotálya milyen legyen a padló milyen legyen a szék mire az ember lánya leteszi mindenét a jersey blúzt a szoknyát a bugyit kombinét nagyon meggondolandó milyen legyen a szája a mosolya a bokája a pihéje a bája milyen legyen az utca ami hozzá vezet milyen legyen a város a kert a kerület lesz-e szemében őrült lángolás amitől fölgyullad a világ is ha a lány nekidől Nagyon meggondolandó mert aztán ott a lány magában a szobában meztelenül csak áll szedegeti a cuccát gyönyörű rongyait meztelen köldökével világokat vakít kapkodja visszavenni a szoknyát a tüdőt szapora lélegzését milyen volt azelőtt nagyon meggondolandó kit hogy lehet szeretni milyen legyen az arca milyen legyen a szék mire az ember lánya leteszi mindenét milyen az íze szája emléke muskotálya a poharában a bólé az üvegében a sörlé az asztalán a sercli mert van ahonnan többé már nem lehet magunkat sohasem visszavenni.
Nem azért zaboláz fegyelmem, mert a szenvedély elhagy engem, nem azért csöndes bennem a harag, mert vágyaim is lustán nyugszanak; nem azért áll őrt éberen az ész, mert az indulat szunnyad s elenyész,- de azért hajt a fegyelem korlátokon át s tereken, de azért lobban szenvedélyem, hogy ki élni segít éljen; hogy ne pólyálja puha paplan a nyugalomtól nyughatatlant; hogy a tagadó tétovázzon, szégyen-könnyétől bőrig ázzon; hogy ki szeret engem-szeressen hűséggel próbált szerelemben…
Aztán majd úgyis elmegyek. Tettem mit tennem lehetett. Függök a felhők lepke-szárnyán. Villám hasít szét, nem szivárvány.
Nekem egy halott ne mondja meg, hogy mit csináljak, nekiláttam a lakásnak, csak úgy bűzlött a jelenlététől, a legapróbb tárgy is maszatos volt az ujjlenyomatától, a kamra tele volt majd-valamire-jó-lesz-még dolgokkal, soha semmire nem voltak jók, és most már nem is lesznek, tizenkét szemeteszsákra való cuccot ganajoztam ki, és vittem le a kukákhoz, ott végezte a szemüveggyűjteménye, melynek minden retkes darabjához más szempár szükségeltetik, a működésképtelen tranzisztoros rádiók garmadája, a kábelek és elromlott lámpák, a nyeletlen kések és a pengétlen késnyelek, a kép nélküli keretek és a keretezetlen képek (nincs kettő, amelyik passzolna egymáshoz), a kiszáradt töltőtollak, melyekbe nem lehet tintát kapni, az üres öngyújtók, melyeket sehol nem töltenek újra, a kilyukadt zoknik, amelyeknek stoppolásával semmi értelme rontani a szemet, mikor öt pár kínai zoknit kapsz egy ezresért, és ha már itt tartunk, az alma, körte, gomba, rumbatök formájú stoppolófák arzenálja, melyeken csak azért sem foltozok soha kínai zoknit, egy csomó olyan kütyü és szerkentyű és vízicsoda, amelyeknek létezéséről nem is tudtam, de nem is akartam tudni, amelyek hasznáról fogalmam sincs, de nem is akarok fogalmat alkotni, válogatás nélkül szórtam a zacskókba az egész hóbelevancot, egy hörcsögmódra leélt élet kellékeit, és komolyan, úgy, de úgy megkönnyebbültem, mikor mindentől megszabadultam, csak arra eszméltem fel, hogy a házmester rázogatja a vállamat, mit bőgök itt a kukára borulva.
A tücsök zengte dalát Egész nyáron át, Kaszinókban és mulatókban, S mire fúdogálni kezdett az őszi szellő, Gyűlt kis vagyona, elegendő. Játszott ő jobbra, játszott balra valóban Sok műintézményt bejárt. Most már csak biztosítani kellett tőkéje hozamát.
Így hát a rókához sietett, Kinek mestersége az uzsorakölcsön, S aki meglátva, hogy az agyonpúderezett, Művész mily nyafka, gyermeteg, Vérszemet kapott, markát dörzsölte rögtön. – Drága Hölgyem – ömlengett –, Öné és a művészeké Minden hódolatom! A pénz, hogy úgy mondjam, a lét Alantas velejárója, fájdalom. Nélküle meg nem lehetünk, Az emberi sors ily zordon! Vele vesződni kell nekünk! Ám ez legyen az én gondom. Sajna, nem vagyok lírai alkat, Mint ön, ki oly emelkedett, A pénzgondot nekem, méltatlannak Adja csak át, művészetét így nem fakítja meg! Géniuszát fel ne aprózza, A korlátlan felhatalmazást ha most Aláfirkantja hamarost, A többi pusztán ócska próza. Higgye el, hölgyem – szólt nyájas mosollyal – szívem szerint A múzsák oltárán áldoznék magam is szünetlen.
Nyújtotta a papírt. – Na ne röhögtessen! – A tücsök rá fagyosan tekint. A mézes-mázos róka úr Látja a festett szempárt villogni pengemód vadul. – Ha ajtaján bekopogtam ma, Hát csak mert tudom, uzsorakamattal dolgozik, És szeretném, ha a pénzem fialna, Ismerem pontosan a százalékait. Nekem is megvan a magamé. Majd egy kicsit Rátesz, hogy önnek is megérje. Nekem fontos a vagyonom növekedése. Holnap felkeresi ügyvédem, a vipera, A szerződéskötést vele kell majd megtárgyalnia. Merengve ellenőrizte sminkjét legott, Elegánsan vállára vetve Rókairha villogott, (A róka úgy tett, mint ki észre se vette), S mielőtt távozott, a művésznő így rebegett: – Csak szegényeknek adja ki pénzemet (A róka ekkor újra bizakodni kezdett!) – Ugyanis – összegezte a tücsök bájmosollyal szájszegletén –, Mint hallom, fizetésképtelenség esetén, Ha árvereznek, Az ő ingóságaikon lehet túladni könnyedén.
Róka mester magát nagy cinikusnak tartotta, Ám most fejet hajtott. Zenét tanul azóta.
ebből a tájból csak a szél az alkonyi szél ismerős ahogy az útmentén eregél s nekihasal a vizenyős sáncmartoknak de már a sás vagy sáté-féle valami ahogy a szélben dudorász nem olyan mint az otthoni füvek fák nevét nem tudom s az ismeretlen csillagok tekintetével magamon úgy állok itt e délbarokk éjszakában mint akinek már halottai sincsenek
2
megítélsz-e majd istenem kételkedőn is arra vágyom hogy valaki ne földi szem elébe kelljen egyszer állnom ne ügynökök ne vámosok mondják persona non vagy grata s vannak miket nem bízhatok se testvérre se jóbarátra itt volna most az alkalom innen szinte egedbe látni tőled volna jó hallanom miként volt s lészen ezutáni életem mert félő hogy holtan észre se veszed majd hogy voltam
3
ki annyi poklot járt a földön hihet-e másvilágiban szörnyű kínok közt nyűgölődöm s az igazi még hátra van nem a halálban még előtte amelyben részeltetsz uram a fölbújtott káinok ökle mikor majd arcomba zuhan isten báránya hiába vetted magadra világ vétkeit hiába ha a szeretetnek rózsája hervad s nem virít hiába minden áldozat ha kiszemeltél a kárhozatra
4
s nemcsak engem a nyelvet is mely ezerévig áldva zengett de ha vétkezett volna is tekintse érdemét kegyelmed ne rostálják ki mint a konkolyt a szemenszedettek közül adj rá reményt mint a lecsonkolt testrész szemétre nem kerül én látom itt mi minden sorvadt el néhány évszázad alatt bélyegét az elkárhozóknak süsd rám semmint a hódolat igájában mint nyelve-volt indián legyek hódolód
5
fehér pillangók függönye öleli körül a tüzet vízesés morajlik ide mint egy mennyei ütközet halni készülő öregek arcáról ismert nyugalom simítja végig a vizet s megérinti a homlokom elülről kéne kezdenünk de semmit sem felejteni abból mi megtörtént velünk s élni élni az édeni bűntetlenségű elemek társaként örök életet
6
(itthoni változat)
fehér pillangók függönye öleli körül a tüzet hó hull el kellett jönnie a se veled se nélküled olyan közömbös mint a hold vagyok ki voltam valaha nem érdekel már hogy mi volt ne lenni többé ne soha káromkodáshoz nincs erőm imádkozáshoz nincs imám fekszem patyolat lepedőn mint édesanyám oldalán valahol mintha valami nyílna virága csönd álom a szirma
Akkor délután ruhát teregettünk az áprilisi drótokra, mint két málna, olyanok voltunk apám kis balkonján. Figyelmesen adogattad a ruhákat egyenként, simítottad a ráncokat, ráztad a csipkét, pászítottad egyik zoknit a másikhoz, magadat hozzám. Csipeszt tettél a hajamba és törölközőbe göngyöltél. A magányosak tavasszal is egyedül várják, hogy lejárjon a mosógép hosszú programja, olyankor mint a vízkő rakódik bennük a csend. De te szeretsz, két csíkos zokni közt mondod, kompótot lopsz és virágot, és vársz amennyit kell velem. A szavaid, mint egy teknőnyi mosott ruha, remélem vannak olyan nehezek.
Én nem tudom a választ -illetve magamtól nem tudom-, de egy kedves -értő- ismerősöm szerint mindkét változat az írótól származik, csak időrendi eltolódás van közöttük.
