Halló, itt a kalapos nő beszél, vagyis: a kalap is meg a nő is, civakodtunk ma önért, bocsánat, döntsön: a kalapot csípte a szeme, vagy a nőt, vagy az egész tüneményt? Bocsánat, most éppen harangoznak, hallgassa csak, reng meg döng a torony, és az a bronz hogy bong, milyen boldog vagyok: a harangot közvetítem! Hajam gyökétől végig a lábam ujjáig a gyönyör borzong bennem, mintha belőlem szólna a harang elöntve távolt, a harangszóban keresi a lélek a másik lelket, én megtaláltam, én rátaláltam, diadal szól a harangszóban, bánat is, hogy egyszer elveszítem. Jaj, ha bolondot mondok, bocsánat. Ez a kalapocska a búbomon, ez volt a födelünk, másunk semmi, de építkezem érc-logikával, s liftem a fohász is, mennyei kék. Dögletes hús a tehetetlenség, a nyüvek mennyországa, bocsánat. Bolond kis kalap ez, de csak szóljon, vehetek nagyobbat is, akkorám lesz akár a harang vagy malomkerék, hűsölhet és kávézhat alatta, dúdolhat, s ha erő kell, adok én, fejéből ujjaim kiveszik a kínt oroszlánzsírnál jobban, csak szóljon, megölöm a sárkányt, a hétfejűt, mert nem a sárkány, de saját kezünk, kezecskénk, amitől meghalhatunk, vad buborékok, de ha szeretünk, húzatlanul a koszorús harang szól majd értem és érted, bocsánat.
KÍVÁNCSISÁG VAGYOK ÉN AKARAT EMBERT LEIGÉZEK A FÁRÓL JÁRJON SZÁLEGYENEST ÁLLJON DE A VIRÁGNAK LETÉRDEPELJEN A TÖRVÉNY VAGYOK ANYA-ODUJÁBÓL NAGYOBB CSALÁDNAK TÜZÉHEZ IDÉZEM CSILLAG KÖRÉ TÜZEIT ZÁSZLAIT FÚVOM VALA ÉN HADASÍTOM A FÉNY VAGYOK ÉN A FEGYVEREIN IS MÉGSE RAGYOG HIÁNY VAGYOK ÉN MERT ÚJRA MEG ÚJRA FÉNYT HALMOZOK CSILLAGOT ÚJ SZERSZÁMOT HALMOZVA HALMOZOK HALMAZOKAT HALMOZÁS VAGYOK Ő MÉGSE RAGYOG TÉVEDÉS VAGYOK? VAGY KÉRDÉS VAGYOK? VÉTEK VAGYOK ÉN ÉS MINDEN MAGOM VÉTEK HA MEGÖLTÖK ÜNNEP LESZ AZ MERT NEM RAGYOG SOHASE RAGYOG
Mész és mirtusz némasága. Mályva nyílik gyenge fűben. Ő meg ibolyákat hímez sárga tüllre gyönyörűen. Csillárra száll a szivárvány hét madara, büszke, tünde, távolban a templom dörmög: öreg medve, hanyatt dűlve. Szépen hímez! Milyen édes! Ó, ha végül sikerülne ráölteni, amit képzel, rá a szalmasárga tüllre! Magnólia, napraforgó, szalag, inda, flitter-ünnep, sáfrány, s hold - a szent oltári terítőre testesülnek. Öt vérnarancs künn a konyhán, most érik be cukros üdve, Krisztus öt sebe - a forró Almería napja küldte. Káprázattól ragyog, izzik az apáca szeme-tükre, két lócsiszár üget benne, tépik ingét kihevűlve. A messzeség: magasság lett, hegy mered föl, felleg csüng le, lujzafüves cukor-szíve most reped meg üdvözülve. Ó, meredek, tömör fennsík, nap fölötte húsz is lüktet! Ó, megindult folyók zúgnak s képzeletén elterülnek! De ő itt ül, ő csak hímez, virágokat ölt a tűje, s fény játszik a rácsok sakkján szélben állva, eltünődve.
Ó, van, ki fehér bort nyel és van, ki pirosat, és van, ki táncra szomjas a sárga hold alatt; gyönyört az én szivemnek a jó rumital ad, szól a "Henry Morgan" kapitánya.
Ó, van, ki spanyol bort nyakal és van, ki franciát, és van, ki hörpöget teát, a csitrik italát; de én csak jó Jamaicát, a pad alá leránt, szól a "Henry Morgan" kapitánya.
Ó, van, kit rózsa bűvöl és van, kit liliom, engem a nád, a cukornád, rum abból van finom; hevíti ormányom rezét a Jamaica-rum, szól a "Henry Morgan" kapitánya.
Ó, van, ki síró húrért, vagy lágy dalért remeg, és van, kit fűt a muzsika s tátogva nyekereg; de szám kupára született, a hordót húzza meg, szól a "Henry Morgan" kapitánya.
Ó, van, ki táncra perdül, míg más kockára les, és van, ki rúzsos ajkat, vagy szép szemet keres; nekem egy hordó rumital finom fogás, nemes, szól a "Henry Morgan" kapitánya.
Ó, van derék istenhivő, ki zordan elborul, pohár ha vígan körbe jár s a dollár elgurul; az én hitem a türelem, iszom hallatlanul, szól a "Henry Morgan" kapitánya.
Ó, van borzongó, szenvedő, akin selyem suhog, s galád, akinek glória a jussa s nem hurok; én tiszta szívvel ihatok, csizmásan pusztulok, én, a "Henry Morgan" kapitánya.
A Sir John-hegy fölött Függ az ölyv: lángfütött. Az alkony felvont fellegén bitó-karmot kitart, S a part-kanyarból madárrajt húz fel szemsugarán, A csibékből vidám Zsivajt, S húz hattyudalt, mert végsőt szól, ki a bozsgó sövény Tetején dalra gyújt, Mig vérpad izzik fönt a tusakvó szilfák fölött, A tűz-ölyv le-lesújt, S midőn villáma vág, egy lassu szent halász, a gém Rábólint sirkő-fejével a Towy sík vizén.
Villám dob tollat szét, A csóka gyászsötét Bírósüveg Sir John hegyén, s a kis becsapottak megint Föl, Vonzódnak, föl, a tűz-ölyvhöz bitó-magasba mind, A vesszőző szele Felől, Ahol az elégikus gém döf és csattint, Lepényhal és kavics Zsúfolta tocsogón és "'dili-di" a tűz-ölyv hízeleg, "Ölődjetek ti is" -- Fölnyitom én a vizek könyvét, ahol verse áll Zsoltárnak, árnynak, ágaskodó rák ollóinál
Kagylóból olvasom Halálvilágosan, Mint bólya-csengetyű: "Dicső az ölyv, a lángsugaru toll Míg vipera-gyujtózsinór függ szárnyai alól Szikrával bogosan, S alul Áldott az öböl zöld csibéje mind, mig cseveg: Dilli-di, Vérpadra ki"
Mi bánkódunk, hogy ők vidáman hagynak el örökre szilt s fövényt -- A gém meg én, Ifju Ezópusz én, az ángolnák völgyében itt, Aki az éj elé mesél, s a gém, ki himnusszal terít Egy kristály-kikötőt, Hol rengők, lebegők A tenger útja-kövei, hol fal ráng, s darvak állanak, fehér karók. A gém meg én, ítélő Sir John szilfás hegye alatt: Gyászharang-híreket Adók A becsapottak vétkéről, kiket az Úr a füttyükért Kegyébe vett, S óv forgószéllel, ő, ki fecskeszóra hegyezi fülét, Mert jók: Fölveszi lelküket. Im búsan nézi most a gém a kigyomlált határt, Suttog, s én látom víz meg alkony ablakain át:
Tükörben jár, amíg Toll-tépés havazik, A Towy könnyében halász -- fenn kuvik nyikorog, Mint nyer csuhé marokra fogva s fosztva csügg a lomb Zöld hím s tojóka ott, Sir John Hegyén már nem kiált, de vízpikkelyben jár a gém, Bokája sás-csomón Zendít zenét. Víz-lassú dallamot hallgatok én, Fűzfátyol-foszlatót, S az éj előtt még kőbe rovom kottajegyeit, Kitépett madárlelkekért, kik felsikoltottak itt.
Vasárnap este, borzasak a fák, hajlik nagy esőre az ég, ma este súlyosan hajolok rád, számon csodaszép muzsika-beszéd. Angyalom, a fejedet ne rázd, gyöngy a nyakadon, szétpereg, megrázkódik az ég, de ne lásd, leütő gyöngyei ménkövek. Oda, hol ágyad van, elvezess, égszakadásban megszeress, utána a világ kiderül, Dávid király a holdban édesen hegedül.
Már tudtam én, ha döng a föld: szívemhez anyám közelít, oda emel, hol elkereng tej és akácméz illata, a gyolcs sikongó kapuit sarkig kitárja, mosolyog, s rámszabadítván kútjait a Mindenségben altat el.
S láttam később a dögnehéz zsákot mint pólyát úgy viszi, és csípején forognak el sötét öntöttvas éjszakák, cukorrépából télidőn gyémántos kazlat ő gyalul, ő sétál fehéringesen a mennyköves mezőkön át.
És képzeletem tudta már: a Csodálatos Anya ő, szivárványkörben ott rezeg örökzöld tölgyfa-koronán, dob-táras acélfegyverek hiába veszik célba őt, mert a golyókat vértelen elnyeli mint a délibáb.
Meséből ő a Fehér ló, növendék fia vagyok én, törvényt és könyvet hord elém gyöngy-tüzü állkapcsai közt, s hátára forraszt, úgy röpít az égi kökényfák alatt, hogy a tövisnek hajamat csupán fésülni engedi.
Európa, íme, itt vagyok, te félelmemnek fókusza, gyönyör és tőr itt számosabb mint a barbárok síkjain, mezítlen itt sikoltozok sípcsontjaid közt, gótika, Le Corbusier, inaim beton-küllőkre csavarod.
De zene zendül, nagy zene, túl alkonyom vérpadjain, az örök halál falait anyám sörénye átveri, s tudom: ha újra döng a föld, szívemhez anyám közelít, s akár ha tengert hallanék: a Mindenség nekem beszél.
Érdekes a tanulmány, sok életrajzi adatot is megtudni belőle, és nagyon megrendítő olvasni, ahogy a halála előtti napokban is írta még Nagy László a naplóját.
Elgondolkodtató, ha a súlyos gyerekkori betegsége nincs, ami eltávolította a földművelő munkától, akkor is érvényesülhet-e a költő-gejzír-géniusz?
"A tehetség a legnagyobb természeti kincsünk, sokkal jobban kellene vigyázni azokra, akiknek e természeti kincsből a legtöbb jutott. "
Ezt nagyon fontos mondatnak tartom. Mi mindent vitt magával korai halálával.
**
CSALÁD
Anyám kertben sirdogál, tépi a gazgyökeret, palántákat menteget, engem ő már nem gyomlál.
Apám napot tapogat, megfürödne a borban, mint kulacs a tóban, füstöl, sóhajt nagyokat.
Van egy kotlónk, szédelgő, nagymama fészekben ül, imázva elszenderül, jajunkat kikölti ő.
Szekerünk leáll szegény, a két leány kerékfék, követelnek kelengyét, ránkröhög a vőlegény.
Kisöcsém legtöbbet ér, ott ficánkol a palánk tetején akár a láng, s vénekkel bölcsen beszél.
Én a begyes kan galamb utolsónak maradtam, nem mondhatom szavakban mért vagyok én rossz galamb.
Fázott a lélek is, húztunk délnek, akár a fecskék, ha elvillannak, nikkel-palackunk tükör-kútja forralt bort a kékülés ellen lökött még torkunkra, de szemközt lokomotívok jégcsaposan zakatoltok délről, nem hihettük, hogy álnok a holnap délszigete, élcelődtünk vacogva, micsoda mozdonyok, micsoda pálinka-főző lehetne belőlük, mennyi vörösréz- cső és karika, de végül is: láttuk a pálmákat jég-bilincsben, férfiak vénasszony-kendőt kötve védték a fülüket, s a költők madarai: az albatroszok bakancsosan bóklásztak elénk -- és megfordult a lelkünk, csak vissza, vissza az északi kard-élekbe, ahol immár természetes a tél.
Nagyon érdekeseket találsz. Lementem és elteszem már holnapra, kicsit lassan olvasok.
**
VOLT JÁTÉKOM ARANYALMA
Volt játékom aranyalma, Játszadoztam rézmezőben, Ezüst szérü közepében. Fölugrott az aranyalma, Buda vára kapujába, Kettőbe a kapu roppant, Háromfele retesz röppent, Amennyi gyöngy, mind a gyöpre. Égből száll alá a páva, Sík mezőről jön a párja, Gyöngyöt szedni gyönge gyöpről. Esedezik a szép Mára: "Édes bátyám, édes páva, Pávaasszony, kis nővérem, Gyöpről gyöngyöt ne szedjetek, Mátka vagyok, eljegyeztek, Eljegyeztek, el is visznek. Kell a gyöngyöm gyöngyfüzérnek, Egy füzér a vőfélyemnek, Két füzér a násznagyomnak!"
Gitár, gitár. Megríkatja az álmot. Kerekre tárt ajkán kijár vadászni az elkárhozott lelkek árva siráma. Pókháló-csillagot sző, akár a tarantella, fekete gömbként úszó sóhajoknak e csillag: kelepce, örök cella.
-
"A költő-géniuszok családfájának, tálentumuknak és betegségeiknek faggatása segíthet különleges mentális képességük: poétaságuk gyökereinek feltárásában. "
"Nagy László költői géniusza a családfa és betegségei tükrében" címmel tanulmányt írt Czeizel Endre, a rá jellemző olvasmányos stílusban.
Szerelmem mint a láz-beteg akit a méreg Csitít csupán ami halállá kórt növel Elmém mint azoké kiket a téboly tép meg Magát fejezi ki hiú és vak dühvel
Fehérnek hittelek s fekete vagy nekem Te csillagtalan éj sötét tüzű gyehenna Szerelem verte meg gyötört és bús szemem Már minden fátylasul a való köd-legenda
Lehet hogy tiszta vagy akár a patyolat Te kire tébolyom tisztátalant kiáltott A virrasztással és a könnyel megzavart Felindult szerelem fájó szemével látok
Te ki szerelmesen súgtál igéretet Dicsőségedre lásd már hadban a poéta Örök-friss rózsa te ó rózsa ajándékba A harcok iszonyú szagát adom neked
Te aki roskadol bár szirmod nem veted Örök-friss rózsa te akit a szél vesz célba Gázmaszkos szeretők óhajtnak elalélva Hitét hogy ékesítsd zihál egy hadsereg
A gyöngéd éjnek ád a halk eső nyugalmat Végzetes illat-ár feltör lelkünkben ím Én maszkos muzsikus akit senki sem hallhat
Játszom szerelmi dalt kristály-szűz húrjain Az égnek s elcsitul kimúl bennem a kín S csak hull szeliden ránk a csöndes égi harmat
