Keresés

Részletes keresés

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43789

Láng Eszter

 

 

FÉNYES ÉVEINK

 

Fényes éveink fogynak, kopnak.

A gyermekkori vasárnapok

zöld-arany ragyogása,

az azúr ég a patak tükrében,

az azúr ég a búzavirágon,

az azúr ég szemedben,

s a kárminpiros, bazsarózsa-piros,

szívpiros szerelem is

elhalványodott.

Már a ditrói templomtorony

teteje sem olyan magos, mint régen.

(Az is elkopott?)

Meghaltak az egykori őszöreg

anyókák és őszöreg apókák

mind. Csak a fellegek

érnek most is földtől az égig.

Homokszürkék és tengerszürkék,

hajnalszürkék és éjfélszürkék,

és csendszürkék, és bánatszürkék.

De néha, mikor eljön a szél

s rongyossá tépkedi őket,

kilóg az ég alóluk,

s ez még azúr, a régi.

 

 

111 vers a Sóvidékről [94.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43788

Láng Eszter

 

 

TRANSZSZILVÁNIÁHOZ

 

Ó, Transzszilvánia, itt Svájcban

minden olyan szép: az örökzöldek

a szabad ég alatt, a hegyek

és a tiszta tavak, patakok, minden

olyan jólfésült, gondozott,

az emberek gazdagok, a házak

falát lemossák, az üvegek

ragyognak, s a nap is talán

világosabb, fényesebb, mint másutt.

Mégis te vagy nekem az igazi!

Lám, kértem, elengedtél.

Elengedtél, mert jó vagy és szeretsz.

De így is fogvatartasz: a kék koszorús

fenyvesek, búvópatakok, erdei vadak,

harang- és gyöngyvirág és sok-sok

kopjafa, Olt és Maros legendája, borvizeid,

a hosszúcopfos székely leánykák,

lovasszekerek, későnvirágzó almafák,

ötfokú dallamaid, szülőfalum kékmázas

cserepei, pálcákra rovott történelmed,

meszeltfalú házacskáid, csíki posztó,

pántlika, csepesz mind-mind elkísért

Svájcba, hogy el ne vesszek itt,

el ne csábítson idegen szerető,

hogy egyszer visszataláljak hozzád.

 

 

111 vers a Sóvidékről [93.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43787

Láng Eszter

 

 

GONDOLNI VALAMIRE CSAK ÚGY

 

gondolni valamire csak úgy kedvtelésből

passzióból ez az igazi kikapcsolódás

gondolni például arra hogy milyen jó lenne

ha a gépem nem írná át a sorkezdést

nagybetűre vagy milyen jó lenne ha

be tudnám magamnak állítani a programokat

nem kellene segítséget igénybe venni,

szívességet kérni vasárnap délután valakitől,

akit épp el lehet érni a neten

 

de akkor lehet hogy a hét végén

nem írtál volna nekem egy sort sem:

nem kértem volna tőled semmit és talán te se tőlem

pedig milyen jól jönnek néha ezek az egy-két sorok

 

úgy látszik ma ez a vers a sorok körül fog forogni

már ha egy vers tud egyáltalán forgolódni és

amit írok egyáltalán versnek minősíthető

de ezt majd megmondják a mindenhez értő kritikusok

és szerkesztők ha netán eszembe jutna elküldeni

valahová ami mostanában ritkán fordul elő

fordul most és nem forog nem forgolódik az elküldés

csak a madarak forgolódnak ahogy kinézek az ablakon

és látom a csupasz ágakon tollászkodni őket

galambok ültek a verebekhez három perc

futamidőre de biztosítást nem kötöttek arra

hogy lepottyanhatnak a magasból vagy esetleg

letörik alattuk a korhadásnak indult ág

mégis milyen jó a társadalmi közérzetük ahogy

rásüt a nap a hátukra, és én megpróbálom

végiggondolni a szürke árnyalatait az ezüsttől

az antracitig még vass tibi pocsolyaszínű galambjai

is eszembe jutnak amiket ő savószínűnek titulált

de igazából nehéz most a szürkére gondolni

amikor ömlik az ablakon át a fény januáriusnak

tizenhetedik napján mintha március lenne és

amikor mégis zárt falak között görnyedek

a számítógép előtt és megpróbálok csak a

napra gondolni, amit annyira szeretek és amitől

mindig jókedvem kerekedik, elég csak egy

apró reggeli sugár a függöny résén át és már

szépen indul a nap

ez a mai hétfő is amikor az jut eszembe

mennyi mindent kell csinálnom

ezen a héten és vajon elég lesz-e az időm

vagy megint elhalasztódnak a dolgok

ahogyan általában lenni szokott: több a feladat

mint a kiszabott idő mégis igyekszünk mindahányan

teljesíteni a lehetetlent, hajtjuk magunkat, elfelejtjük

hogy kontemplálódni kéne relaxálni nem törődni

hogy elmulasztjuk a határidőket amiket mások

jelöltek ki nekünk vagy magunk tűztünk ki

mindegy csak kihajolnánk az ablakon

gyönyörködnénk a madarak felröppenésében

és leszállásában, és abban ahogy magabiztosan ülnek

az ágakon meg-meglebbenő szárnyakkal

fejüket jobbra-balra forgatva, fényes fekete szemükben

az öntudatlan lét örömével

 

lopott kis örömeim ezek munka közben

nekem is ha furdal is miattuk

a lelkiismeret

 

 

111 vers a Sóvi-

dékről [91-92.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43786

Láng Eszter

 

 

HA MEGKÉRDEZNÉL

 

                Sándornak. Hommage vagy ilyesmi

 

ha megkérdeznél

mi az élet értelme

azt válaszolnám

legyél olyan mint az eső

amely megöntözi a szomjazó virágokat

megújítja a napégette füveket

megitatja a galambokat és a verebeket

és a kóbor macskákat is

 

és adj magadból egy kicsit nekem is

hogy én is adhassak vissza magamból neked

 

mert az élet olyan

kell adni is hogy valamit kapjunk cserébe

 

és olyan az élet: szépen szőtt

gyapjúszőnyeg a lábunk előtt

kelim arab és székely mintázattal

és sokan jártak rajta előttünk

ki van kopva itt-ott

mégis elevenek színei a naplementében

és titokzatosak éjszakai labirintjai

járnunk kell rajta

nem lehet kikerülni

 

és vadalmafák nőnek ligeteiben

fanyar gyümölcsöket hozók

és évtizedek kellenek nemesítésükhöz

de a gyümölcsfa terem és ez a lényeg

és magvaiból új fák csíráznak

és nyesni kell az ágakat

és oltani édes almák vesszejét a vadba

és öntözni kell bőven

 

ezért legyél te eső

ködbe harmatba felhőbe rejtező

és akkor tudni fogod mi az élet értelme

megöntözöd a rózsákat a kertben

a muskátlikat a tornác karján

és tudni fogod akkor

ha nem kérdezném, mi az élet értelme

és nem kérnék nem várnék senkitől

tőled se semmit

szórnám kincseim tengernyi aranyam

ezüstöm pazarul

mint a szél a bíbor és okker

faleveleket októberi szőlőskert fölött

– a szőlő mézén darázshadak –

szórnám kincseim számolatlanul

aranyaim ott csillognának az érett szemeken

ezüstjeim harangvirágok sátorában

és szelíd énekek kelnének az ég alatt

selyemsuhogással szállnának magasra a galambok

és én is mintha szárnyam lenne úgy repülnék

forognék kitárt karokkal arcomat a napnak vetve

nem kérnélek, nem várnék tőled se másoktól se semmit

nem kérdeznélek, mi az élet értelme

lenne-e válaszod mégis, akármilyen is

fel nem tett kérdéseimre, lenne-e?

 

 

111 vers a Sóvidékről [89-90.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43785

Láng Eszter

 

 

SZERELEM

 

Tudod milyen a szerelem?

Amikor magad-magad adod,

amikor a másikat elfogadod,

amikor ünnep minden szó és minden hallgatás,

amikor édes a só s a várakozás?

 

Tudod-e milyen a szerelem?

Az a kézfogás, mely úgy is él,

hogy kezünk egymáshoz nem ér,

mikor fájdalmad csontjaim érzik

mert én vagyok te,

és madárszívem vérzik ha menni készülsz

és utánad őszülök és utánad fájok,

s úgy ülsz szívem trónusán mintha

ez lenne minden élőnek a minta?

 

Tudod milyen a szerelem?

Mint a gyermek, kit anyja öléből ki nem vernek,

kit két karomon hordok, ringatok,

míg szüksége van rám el nem hagyok.

 

Tudod milyen ez a szerelem?

Egyszerre születés és halál.

Egyszerre rab és szabad madár,

egyszerre keserű könny és öröm,

loptam, s most félek, hogy ebül eltöröm,

vagy elveszik tőlem ezt az édes

eleven kínt, ezt a gyönyörű szenvedélyt,

elvermelik a fényt, a földbe

bezárják ezer lakattal örökre.

 

Csikódobogással ver szívem…

 

 

111 vers a Sóvidékről [87-88.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43784

Láng Eszter

 

 

MÁR NEM MONDHATOM EL

 

már nem mondhatom el neked

milyen az este ilyenkor

a nélküledvalóságban eltelt nap után

amikor ismét úgy múlt el minden óra

hogy nem érintettelek érintéssel

nem szólítottalak hangos szóval

nem csókoltalak eleven csókkal

és mégis megérintettelek

és mégis beszéltem hozzád

és mégis eleven szívemben hordoztalak

egész nap hűségesen

és hordozlak most is az egyedülvalóságos éjszakában

és hordozni foglak mindig.

 

 

111 vers a Sóvidékről [87.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43783

Lancsics Bonifác

 

 

ÉNEK A BOLDOGSÁGOS SZŰZRŐL

 

Boldogasszony anyánk, régi nagy patrónánk,

Nagy ínségben lévén így szólamlik hazánk:

Magyarországrúl, Pannóniárúl

Ne feledkezzél el árva magyarokrúl!

 

Ó, Atyaistennek kedves szép leánya,

Krisztusnak szent anyja, Szentlélek mátkája,

Magyarországrúl, Pannóniárúl

Ne feledkezzél el árva magyarokrúl!

 

Nyisd fel az egeket sok kiáltásunkra,

Tégy méltóvá bennünk régi gráciákra,

Magyarországrúl, Pannóniárúl

Ne feledkezzél el árva magyarokrúl!

 

Íme, ládd, mint kérünk, bűnünkből kitérünk,

Tehozzád sóhajtunk, énekszóval intünk,

Magyarországrúl, Pannóniárúl

Ne feledkezzél el árva magyarokrúl!

 

Fordíts el hazánkrúl ennyi sok ínséget,

Melyben torkig úszunk, s nyerj már békességet;

Magyarországrúl, Pannóniárúl

Ne feledkezzél el árva magyarokrúl!

 

Abigailnál szebb, Rákhelnél ékesebb,

Még Judit asszonynál is vagy gyönyörűebb;

Magyarországrúl, Pannóniárúl

Ne feledkezzél el árva magyarokrúl!

 

Krisztus fiad előtt hajts térdet érettünk,

Ha ezt nem cselekszed, egy lábig elveszünk;

Magyarországrúl, Pannóniárúl

Ne feledkezzél el árva magyarokrúl!

 

Ím, ugyanis rajtunk mindenféle ostor,

Ki, mint néked, által verte szívünk mint tőr;

Magyarországrúl, Pannóniárúl

Ne feledkezzél el árva magyarokrúl.

 

Úgy vagyon mi dolgunk, mintha Egyiptomban

Babilonnak tornyát építnénk hazánkban.

Magyarországrúl, Pannóniárúl

Ne feledkezzél el árva magyarokrúl!

 

Sírnak és zokognak árváknak szemei,

Hazánknak romlásán felettébb szívei.

Magyarországrúl, Pannóniárúl

Ne feledkezzél el árva magyarokrúl!

 

 

A magyar költészet antológiája [130-131.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43782

Lampérth Géza

 

 

EGERBEN – PETŐFI NEVÉVEL

 

Dalmondásra kik eljöttünk

    zsendülő szép tavaszon,

Nagy nevével s áhítatos

    szerelmével gazdagon:

Visszaszállunk tűnt időkbe –

    szinte száz év távolán,

Elmerengünk az egri út

    bús-magányos vándorán…

 

A külseje: ütött-kopott,

    lesír róla, hogy szegény.

Dermesztő szél jéggé fagyaszt

    forró könnyet a szemén,

S bár lelke dús tárházában

    fényes zengő aranyak,

Nincs egy fillér tarsolyában,

    nincs betevő jó falat.

 

Egy telét, haj, meggyötörte

    hideg-rideg Debrecen, –

Eger völgye, hősök földje,

    Dobó vára más leszen!

Csillámlik át borús lelkén

    a váteszi sejtelem…

S Dobó vára szívét tárja

    im, elébe melegen.

 

Szívét tárja, szívvel várja,

    szállnak felé hő szavak:

„Isten hozott! Testvérünk, te

    a magyar dal papja vagy!”

Poharába jó bor kerül,

    tányérjára jó falat.

Lelke hevül, szíve derül…

    zengő mélyén dal fakad.

 

Cseng a pohár… szívből szívbe

    buzog, árad szent meleg…

Zendül a lant… rajt víg-édes

    e g r i  h a n g o k  zengenek…

– Bús szívéből kik ily édes

    vidám dalt kivívtatok:

Dalom áldott emlékteknek

    áldoz – egri kispapok.

 

 

Végeknek tüköri, 1930 [285-286.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43781

Lakatos Zsuzsa

 

 

A HOLD ÁGYÁBAN

 

Közeleg az este, a fáradt nap aludni tér,

Gyémántként tündökölni kezdenek a csillagok,

Egy kisangyal sötétre festi az éj kék egét,

S lassan, ezüstös fényben úszik már a telihold,

 

Ágyában az apró csillagok hada szendereg,

Édes álmukra óvón vigyáznak az angyalok,

És míg a szürke felhő mogorván, némán mereng,

Addig sietve – a hajnal nyomában andalog.

 

Nézem a jó öreg holdat idelent a földről,

Ahogyan sejtelmes fényében, csendben mosolyog,

Várom, meséljen a fent bolyongó lelkekről,

De ő csak sápadtan és nevetve tovább ragyog.

 

 

2006. július 10.

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43780

Lakatos István

 

 

KORATAVASZ

 

       Zöld, fanyar szikföld. Nem akar virága

       nyílni. Bízzunk benne, kinyílik. Emlék,

távoli felleg már a szabadság is. Dideregve

                                       nézi a tájat.

 

       Vízkereszt könnyét lefolyatja lomhán

       dombok ösvényén. Szomorúságával

kis hízó patakok, teleszíva maguk, kifeszítik

                                       hátuk a napnak.

 

       Óh feszítsük meg derekunkat, üssük

       gyönge körmünket szigorú kövekbe,

tétova sarkunkat biztos televénybe! Kerítsük

                                       hétszeres övként

 

       hű folyóinkat köribénk: találjon

       védtelenségünk igaz oltalomra.

Földbe-fövenybe pedig verjünk szívós gyökeret, mert

                                       jönnek a kontár

 

       szélrajok, hangos viharok. Mi – karcsú

       lucfenyők, nyárfák – letarolhatatlan

sűrűsödünk addigra, növény-szabadon szabad ormok

                                       térviszonyában.

 

       Bombatölcséren, romokon virág nő,

       győz a burjánzás vereségeinken.

Vétkünktől nem a bűnhődés: az idő szabadít meg.

                                       Évek esője

 

       mos le mocskot, vért. Makacsul teremni,

       csíra, mag mélyén türelemmel érni –

érteni ehhez kell: búzává lenni, gyümölccsé

                                       puszta lapályon.

 

       Kertek árnyán él, diadalmas ágak

       csúcsain, dűlők, venyigék fölött, dús

mandulafák magasán, cserjék csendes zugolyán, a

                                       néma szabadság.

 

       Szóra szolgák közt sose nyílik ajka;

       elborul-felgyúl, de halált nem ismer:

mert a sötét fagyban lent is fényt szűr le, komor fényt.

                                       Bölcs, aki tudja.

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43779

Lakatos István

 

 

KEVÉS VAGYOK

 

harmatcseppként várom a megszűnést

lágyan ringatózom egy fűszál végén

Elpárolgok vagy Zuhanok?

széljárta reggeleken

választani nem lehet

halkan dúdolok...

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43778

Lakatos István

 

 

LÉTEZEM

 

Létezem egy szóban,

Egy dalban, egy sorban,

Egy képen, egy hangban,

A ködös homályban,

Egy elfelejtett mosolyban.

Vagyok az őszi avaron,

A fekete földben,

Lent a mélyben

És fent az üdvösségben.

Valahol biztos, hogy vagyok

És tudom leszek,

Mert nem felejtheted emlékem.

Ha eltűnök örökre,

Ha nyoma se lesz életemnek,

Soraim őrzik majd lelkem,

Mert valahol a verseimben

Örökké ott leszek, Létezem.

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43777

Lakatos István

 

 

KÉK PILLE

 

A nyári égbolt fölénk feszülő

   kék ejtőernyője alatt

– sugarai kötélzetén –

   mozdulatlanul függ a nap.

 

A küszöbünkön őrt fekvő kutya

   nedves orrát fölemeli.

A lég esőgyöngyözte fák

   illatával teli.

 

Kék minden. Kék a pille a padon,

   kékek a dáliák.

A gyepre kék árny árja csap:

   ibolyakék tengervilág.

 

Ősz jelenléte még nem látható.

   Lobog a körtefa.

Ezt vártam, ezt a júliust –

   asztalomon sötét tea.

 

Így volt akkor is... Állt némán a nap

   a kéklő kert felett.

Hány éve múlt! És minden év

   azóta is veled.

 

Lüktetések megkövülései,

   mozdulatlan fényzuhatag!

Arcom fölé dermedt az ég,

   hallok elsüllyedt szavakat.

 

A nyári égen ugyanaz a nap

   tündöklik rezzenetlenül.

Örök jelenidőben a padon

   ugyanaz a kék lepke ül.

 

Egyetlen ágon egyetlen levél,

   egyetlen szín se változott.

Elvirulni a dália

   azóta sem tudott.

 

Mert van virág, amely egyszer nyitott,

   mégis örökre nyit;

édesség, mely mindig édes marad,

   akárhogy mérgezik.

 

S minden, mi egyszer szép bírt lenni csak

   – lényeg, látszat – örökre szép.

A történet írja tovább

   saját történetét.

 

S minden, ami tündöklött valaha,

   valamiben továbbragyog;

őrzik a felhők fényei, rigók

   énekei s a nappalok – – –

 

Néma rigó ül a napon, felé

   kék kígyó kúszik nesztelen.

Arcnélküli belső dalok

   sziszegnek szívemen.

 

 

A sötétség virágai. [351-352.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43776

Lakatos István

 

 

ATRIUM MORTIS

 

         Az emberélet útjának felén

az a vadon mögöttem tövig égett –

         Láttam vetülni árnyát feketén

a könyörtelen beteljesülésnek.

         Valahová vezettek lábnyomok;

egyre szűkebb lett a völgy, egyre mélyebb –

         Ez adatott,

e múlás nélküli idő, e csorba

         látóhatár, e könnytelen homok.

Micsoda szerelem fúlt itt a porba!

         – – – Mentem tovább,

         sikoltó pusztaságon át,

hol tett nincs téve, hol szó nincs kimondva,

         s nem vár a vándor többé változást.

Ekkor, ahol újabb kör tűzterében

         a táj fényt kap s az üldözött egész

         megélt sorsával ismét szembenéz,

sötét kapu magasodott elébem:

         „Ki itt belépsz…”

               Beléptem.

 

 

Paradicsomkert [7.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43775

Lakatos István

 

 

PSALMUS HUNGARICUS

 

Amott a pusztán kerekedni látok

hollósötét szárnyon viharvilágot;

hazám, imádott hazám, te áldott,

nagy szerelmemben hozzád kiáltok.

 

Sötétből néha felriadva érzem,

belőled, általad, érted kell élnem,

érted kell lennem kínokra készen,

egyaránt örömem, tűrnöm szenvedésem.

 

Széles e világon nincs hely számomra,

nincs otthon más földön boldogságomra,

sem haza más tájon nagy bánatomra,

életemet ki meggyújtád, te légy, ki eloltja.

 

Csapkodnak szörnyű szerelmi lángok,

lángzivatarban derékig állok,

nagy szerelmemben hozzád kiáltok,

reggel, délben, este szavadra várok.

 

Mert nem tudok szebbet, mint magyarnak lenni,

gyötrelmesebbet, mint téged szeretni,

gyönyörűbbet, iszonyúbbat, mint számot vetni,

hogy kívüled, nélküled nincs számomra semmi.

 

Szeretlek, ahogy csak ember bírja szívvel,

meghalnék érted, munkám mellől hívj el,

próbálj ki engem, könyvedbe írj fel,

hogy essem, ha zuhan sorsod, szálljak, ha ível.

 

Tanyák, falvak, városok, melyeket szerettem,

bizonyítsátok ezt az én szerelmem,

visszhangozzatok minden szivekben,

őrizzetek meg, valljatok mellettem.

 

És fellegestől tanuim, ti bércek,

és emberekkel boldogságos rétek,

és boldogságot hajtó százszorszépek,

nézzetek rám, letérdelek hálát adni néktek.

 

Köszönöm, hogy engedtetek születnem magyarnak,

neveltetek, sújtottatok, hogy az is maradjak,

hogy végül is megmondtátok mindig, merre tartsak?

s megőriztetek, amivé válnom kellett, annak.

 

Mert, óh, hazám, folyóid, kik mint vérerek kéken

végigcsörgedeznek holdfényes vidéken,

s erdőid, kik mintegy futni látszanak a szélben,

s kövér holdad, csillagaid a tündöklő égen:

 

Szeretem, szeretem! s a föld kerekségén

nincs tehozzád tartozó, mit ne szeretnék én,

ez táplál, ez éltet, ez öl meg a végén,

de öljön csak, azután is szépséged dicsérném.

 

Lecsapott rám e szerelem – feldúlt

e saját magára éhes fájdalom – rám hullt

ez az életnél-halálnál nehezebb kín – felgyúlt

minden érzelem szivemben, talpra állt, megindult,

 

úgy, hogy már sokszor inkább kérve-kérem,

na hagyj engemet hamura elégnem,

megemésztődnöm szerelmed tüzében,

összezsugorodnom lángodtól egészen.

 

De oltalmazz, védelmezz, hogy veled lévén,

bátrabb, izmosabb legyek szerelmed révén,

hogy magányom fellegormán fogvacogva, félvén,

ne álljak mindig magam szurdokok éjén.

 

Taníts meg hozzád úgy hűséges lennem,

igazat szóljon mindig a nyelvem,

jó és rossz bennem egymásnak ellen:

káprázatok, örvény ne szédítsen engem.

 

Nagy szerelmemben hozzád kiáltok,

hazám, ne fogjon balvégzet, átok,

szörnyű viszályok ne kapjanak tápot:

földedben a szabadság hajtson virágot.

 

Kívánok békét, nem béketűrést,

a becsületnek több megbecsűlést,

hogy ne fájdalommal járjon a hűség

– szülőföldem, drágám –, legyen gyönyörűség.

 

Sok ellenségemnek, azoknak pediglen

add vissza az eszét, mely nekik nincsen,

nekem meg adj még több erőt, hogy el ne veszítsem,

az ő ostobaságuktól tisztán megőrizzem.

 

Hej, mert sokan vannak, nyomomban loholnak,

ajkamon csak vendég a mosoly maholnap,

űznek, kénytetnének, hogy meghajoljak,

nem szerelmed súlyától: múló divatoknak.

 

Üss szét köztük, ne légy kegyelmes irántok,

nagy szerelmemben hozzád kiáltok,

felindulásomban fújok, zihálok,

mázsás terhemmel fel-alá járok.

 

De kivallom így is, nálad, előttem, nincs szebb,

őrizlek a szívemben, legfeltettebb kincset,

visellek halálomig, hozzám nőtt bilincset,

méltatlan gyermekedet hát szelíden tekintsed.

 

Hogy hulltam, halódtam? bitangul kallódtam?

a rám bízott talentomnak rossz gazdája voltam?

Azonban rólad rosszat sose szóltam,

Irántad való hűségben nem fogyatkoztam.

 

Emelj hát szívedre engem elzuhantat,

oldd meg a nyelvem, amely most hallgat,

szemem, fülem nyisd meg, hogy lássak, halljak,

lökj meg, ne gubbasszak, mint fán a varjak:

 

hanem teljek lelkig örömmel, hittel,

együtt növekedjem reményeiddel,

hogy úgy álljak itten, megtettem, amit kell,

hazám, hozzád folyamodom, te ítélj felettem.

 

 

A magyarokhoz, 1954 [264-267.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43774

Lakatos István

 

 

FÉLELMETES TÁJÉK

 

Szél csúszkál a fák közt, didereg a varjú,

szél a fák közt lomhán penészes avart fú.

Mint egy szürkeszőrű, óriási macska,

félelmesen az ég hátát puposítja.

   Fent, jeges rémület tengerében (zordon

hadihajók) úsznak a felhők, komorlón;

némán gubbaszt a táj, fenyegető csend és

béna béke őrzi, vak tehetetlenség.

 

A fecskék már régen emigráltak délre,

veszélytelenebb táj várta őket télre.

Elszállt a gólya is, csőrében a nyárral,

hegedül az ősz a kukoricaszárral.

   A karcsú ágak friss hajlása, füvekről

a zöld szín odavan; elaszott, üres bőr

fonnyad a gyümölcsök helyén, fagyott körték

csüggedt kékségétől bánatos a tört ég.

 

Minden levelük elsírják a fák búsan,

göcsörtös ujjaik nyújtván szomorúan,

csak a patak, ez az anarchista, csörtet

– kettészelve a tájt – jéghideg félkörben.

   Itt-ott fanyar kérget rágcsál vén, ösztövér

nyúl, kiáll bordája, mint fogak gereblyén;

mint szakadt, rossz gúnya leng, ahogy megfújja

a szél a ködöt a bokron újra s újra.

 

Magány, ridegség és vigasztalatlanul

szüremlő fény bágyad a torz dombokon túl.

Magukba zárt kövek. Oldalukon moha.

A legmélyebb bánat a kövek bánata.

   Az igazi bánat, mely a földből árad,

melyet zárt egysége sugároz a tájnak,

melyet a part mentén, vádló ágát tárván,

tragikus pátosszal a fa kiált árván –

 

Légy olyan, mint az a folyópart menti fa,

aki nem alkuszik, annak van igaza.

Érezz minden vihart, rezdülj minden szélre,

tép az orkán, szaggat a tél? Hajolj félre.

   Türelem, türelem... Kőben, fűben, fában,

növények gémberült várakozásában

ott alszik a tavasz. Ha ránk vakít fénye,

beleszédülünk majd tüzes örvényébe.

 

 

Írás a porban, 1948. november 6. [17-18.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43773

Lakatos István

 

 

SZERELEM, ALKONYATKOR

 

I

 

Ezt soha el nem feledem.

– Bíborra, kékre festett nyár volt,

s elektromos ívfénnyel lángolt

a szívemben a szerelem.

Kéz a kézben sétáltunk ketten,

még soha-soha nem szerettem,

még senkit eddig oly nagyon;

azóta sem, pedig de régen,

de rég jártunk azon a réten,

két napja már, óh, istenem...

 

II

 

Múzsa, segíts, vezesd te tollam,

hogy amit láttunk, elsoroljam,

kedveltem mindig stílusod.

A halastóval kezdd. Tehát:

pontyok, csukák.

Hogy forr a mély a víz nyugodt

színe alatt, nem ismert

mélye hogy forr a szívnek!

De kint még csend; álmatagon

borzong a zöld nád a tavon,

míg föl nem vonja görbe

íján a mennynek fénysugár

nyilát az Ámor délután,

hogy szívünkbe röpítse:

az a nap már mellünkben ég,

két szíven seb, vörös pecsét,

s két egymást kereső ajak

ívén megáll a pillanat.

 

III

 

A fényes, izgatott akácfák

levelüket arcunkba hintik.

Morgensternt idézek s Karinthyt.

Ő meg Chopint dúdolva lassan,

érzéssel (bár sántít a dallam),

a járt útról letér velem.

Bújunk, bolyongunk végtelen

földeken át és réteken,

bozóttal buja tereken,

hol

szívünk majdhogynem hallhatóan

dobolja, zúgja: szerelem.

S: Óh, jaj, leszünk-e boldogok?

Bár fáradtságtól is dobog.

    Határtalan, szabad határ,

nálunk nélkül milyen sivár

volnál!

           De fenn sereg madár

– kacsák-e? fecskék? nem tudom –

húz a nádas felé. Mi lent

botladozunk, egymásba veszve;

előbb ő dőlt karomra, karján

most én vergődök át a lankán,

majd föl kétméteres hegyekre,

szitakötőt, lepkéket hajtván,

faggatva százszor is: ,,Szeretsz-e?”

Így nem jutunk túl messzire.

Fáradtan csukladoz a térdem,

neki pedig, ijedten érzem,

száznegyvenet ver a szive.

Tehát megállunk sebtibe’

a csonka jegenye alatt

(mely száraz ágát égre tárván,

tán száz év óta áll ott árván),

s szemlélődünk, míg elszalad

az Ismeretlen Cél felé

négy-öt vonat.

,,Oly érthetetlen minden érzelem –

kezdem később, de aztán prózaibb

hangon, halkan megkérdezem –

Mondd, édesem,

otthon biztos nem sejtik ezt

a nagy szerelmet, mely szived

szívemhez fűzi?” ,,Nem, nem!” –

nyugtat meg ünnepélyesen.

    Hat óra negyven.

 

IV

 

Emlékszem néhány csókra még,

s utánuk a következőkre:

két virággal hímes mezőre,

s hogy narancsszínű lett az ég.

Aztán dűlők szürkés porára,

aztán villanypóznák sorára.

Aztán egy völgyre s egy patakra,

a vízben békákra, halakra.

Majd avartűzre, mely lobogva

égett és négy konzervdobozra.

Majd – mint rablót, kit kaptak tetten –

láttunk nyulakat futni ketten.

Verebeket is eleget

s az úton egy holt egeret.

Odább néhány varjú kerengve

ránk károgott: Múlik a nyár!

    De legszebb volt a naplemente.

 

V

 

A naplemente épp olyan volt,

mint egy nagyon jól sikerült

giccs, melyről később kiderült,

inkább Monet-utánzat.

Így:

Képzelj el egy halvány hegyet.

Akvarell, sok vízzel kevert

kékkel festve. Feléje kék út

vezet,

húzódva hosszan, délnyugatra,

amelyre rézsút

harmincöt fok szögben vetíti

haldokló sugarát a nap.

(Óh, illanó, szent pillanat!)

A kékben alvó hegy fölött,

mint csipkefodrú függönyök,

a felhők épp úgy függenek.

Széleik lent aranyszinűek,

úgy, hogy nagyon valószinűnek

tartom: mi akkor, ott

magából a mennyországból

láttunk meg egy nagy darabot.

Szemem már ennyi fényre tompa.

Ő – elmelankólikusodva –

csak ül. Imádja a napot.

Mellette én, imádva őt is,

ölelve derekát szorosan:

közben a színek bíborosan

váltják egymást arcán a naptól.

(Bár, sejtem, nemcsak attól.)

    Ilyen körülbelül e kép.

 

VI

 

Dicső természetrajz! De szép,

de szép is néha, estelente,

a naplemente.

De nagyszerű is

elábrándozni halk szinekkel,

így, összedobbanó szivekkel,

így üldögélni hallgatag,

út mentén, parton, fák alatt,

s érezni, amint átitat,

valami imaféle, szent,

nagy, csendes-boldog áhitat.

 

VII

 

Két napja már, óh, istenem!

De rég jártunk azon a réten.

Azóta sem.

                  Pedig de régen,

pedig még senkit oly nagyon,

még soha-soha nem szerettem.

    Kéz a kézben sétáltunk ketten.

A szívemben a szerelem

elektromos ívfénnyel lángolt.

Bíborra, kékre festett nyár volt.

 

 

Egy szenvedély képei, 1944. szept. [168-172.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43772

Lakatos Demeter

 

 

SZÉP A FALUM

 

Szebb falu földön nem lehet,

amit elhattam én hon,

fűzfák alatt foly a Szeret

a virágos tájakon.

    Gyönyörűszép télen-nyáron

    falum, ahol születtem,

    nem felejtem minden áron,

    épp ha onnan elmentem.

Falumnak halhatatlan képe

mindig az eszembe áll,

úgy, mint Csángó ország népe,

vízmalom is pataknál.

    Nyáron a szép tábla búzák,

    mikor hintázza a szél,

    banyhán a rikatusz lúzák,

    hol a madár csiripel.

Szüreteket nem felejtem

ott nálunk a faluba,

téli östéket dét mentem

leányozni a fonóba.

    Máma járom az országot,

    elbúcsúztam tőle rég,

    ha feljárnám a világot,

    nem felejtem halálig.

Szebb falu földön nem lehet,

amit elhattam én hon,

hul foly Moldva és Szeret

a virágos tájakon.

 

 

banyhán = nádasban

rikatusz lúzák = rikoltó füzesek

dét = amint

 

Hazahív a hűség [270.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43771

Lajtai Gábor

 

 

FÉNYTÖLTE

 

Mikor vad káprázat édes ténnyé olvad

Mikor felhőmúltad nem fedi a holdat

Mikor sorsod karma egyenessé forgat

Akkor kész a lélek, akkor vár a holnap

 

Mikor gátak nélkül érzed a világot

Mikor vágyó léted hitből merít álmot

Mikor a kereszten saját magad látod

Akkor kérsz kegyelmet, utad onnan járod

 

Mikor szíved fénye szeretetbe réved

Mikor boldogságod más szívébe kéred

Mikor minden perced tanítványként éled

Akkor taníts csupán, akkor szórd a fényed

 

Akkor birtokod lesz erény és igazság

Akkor a kegyelem angyalburka száll rád

Akkor minden szívvel összefűz a jóság

Akkor lesz fénytölte, akkor kész a bárkád

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43770

Lajtai Gábor

 

 

KEVÉS

 

Kevés az út

                  de járni kell

Kevés a fény

                  de látni kell

Kevés a hang

                  de szólni kell

Kevés a perc

                  de várni kell

Kevés a szent

                        de hinni kell

Kevés a könny

                  de sírni kell

Kevés a cél

                  de menni kell

Kevés a sok

                  de ennyi kell.

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43769

Lajtai Gábor

 

 

SZÓRA NINCS IDŐ

 

Ma szép a lét

A tél felé kacsintó nyár is rekkenő

Ha kérdenéd

Ma válaszomba szőve lenne némi hő

A holnapérlelő

 

Ma más varázs

Kalácsa édesít és sóra nincs idő

Ha áradás

Apasztja bánatom ez enyhén meglepő

De mégis érthető

 

Ma dús a rét

Derűje rőt erőbe hintve tüntető

Ha múzsa véd

Az égi szóra megbocsát a büszke nő

A lelkeröppenő

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43768

Lajtai Gábor

 

 

ÚJ TAVASZ ÉBRED

 

A múlt kimúlt és rügy fakadt a fákra,

Ledobtad végre téli gondruhád,

A régi álmot új való kívánja,

A dünnyögés ma holnapért kiált.

 

Ne tétovázz, ha létbe vágy merülhet –

Ha tűz a nap, ne hívd az éjszakát!

Csak állj elé, s ha lénye megbizserget:

Derűt kínál a réttelen nomád...

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43767

Lajtai Gábor

 

 

TÉLI TÖRTÉNET

 

Riadtan, fázva ült a járdaszélen,

Fagyott markában fillérnyi öröm,

Gyermeki arcán csillogott a télben

Sós könny és közöny, hópihék között.

 

Felett jártak felsőbbrendű lények,

Megcsörrent néha pénzük a kövön,

Szemükben gyúltak nagyvárosi fények,

Kegyes szívükbe béke költözött.

 

És ő csak ült, csak ült a járdaszélen,

Mosoly oszlatta arcán a ködöt,

Kicsiny tavasz lett körötte a téren,

Hitte a fényt a fellegek fölött.

 

Szeretett volna átlátni az égen,

Köszönni reményt, kérni szebb jövőt,

Érezte Istent túl a messzeségen,

Koldusként ült az emberek között.

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43766

Lajos Krisztina

 

 

ÉJJEL

 

Csipetnyi csöndet csöpögtetnek

Parányi csillagok a kertbe.

A virágok kortyolgatják, és

Belesüppednek a sötétbe.

 

Minden elhallgat lassan, s a hold,

A néma őr, az égre tör daccal.

A kertben valaki hangtalan gagyog.

Az álomvilágba esti imámmal

beleolvadok.

 

 

Jégszonáta [46.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43765

Lajos Krisztina

 

 

MAGÁN ETŰD

 

Ahogy az éjszakában remeg a félelem,

a kövekben nyugszik a csend,

az alvásban a béke és az álom,

úgy rezdülsz végig te is bennem

mint rejtett hang egy hegedűhúron…

 

 

Jégszonáta [38.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43764

Lajosi Krisztina

 

 

REGGELI IMA

 

Ömlik a hegyről a nap mint a láva,

pipacsokban lángol a búzatábla

s ragyogva szemembe néz egy rózsa.

Kibúvik lombok közül a reggel,

játszik az ökörnyál a fénnyel…

érdemes volt élnem az éjjel.

 

 

Jégszonáta [34.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43763

Lajosi Krisztina

 

 

JÉGSZONÁTA

 

Egy felhőbe rejtett mosoly

Lelkünk mélyén a veremben

Törött jégvirág szirmok

Erre? Merre? Csöpp-csöpp, kipp-kopp.

Apró jégszilánk csöngettyű

Milliónyi jég billentyű

Záródik, nyitódik egyre,

Vízcsepp kering a jégveremben

Erre? Merre? Csöpp-csöpp, kipp-kopp.

Mindenhol zúzmarás bokrok.

Az üveges jégvilágban

Gyémánthangú kis csöngettyű

Zeng valahol egymagában

Erre? Merre? Csöpp-csöpp, kipp-kopp.

A köd oszlik; kicsi csengő

Előjön a mosoly felhő

Visszhangzik a hideg erdő

Kicsi csengő, üveg csengő

Szétfoszlik a mosoly felhő

Ezer s ezer kis darabra

A nagy márvány sivatagban

Erre? Merre? Csöpp-csöpp, itt-ott…

 

 

Jégszonáta [8-9.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43762

Lajosi Krisztina

 

 

SZELLŐJÁTÉK

 

A nádas táncra perdül

Az avar keringőzik

A galamb vitorlázik

A juhar fuvolázik.

 

A szellő elkapja sálamat

Összeköti vele az erdőt,

a nádast, avart, galambokat

és szétszórt önmagamat.

 

(Lebegek. Alattam: falevelek.

Felettem: szélrágta papírok. Leszállok.)

 

Visszatérek, haza tartok,

végigsöpröm szoknyámmal az utat

lassan, félve megyek vissza

magamhoz.

 

 

Jégszonáta [5.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43761

Ladányi Mihály

 

 

HELYSZÍN

 

Itt a tanyán

verseket olvasok fel a fáknak,

s a fák ettől rügyet bontanak.

 

Itt a tanyán

őszinte dalt súgok a szélnek,

s néhány másodperc múlva a szomszédban elmeséli.

 

Itt a tanyán

jelzőimtől borzonganak a füvek az árokparton,

s nekem tapsol a jegenye.

 

Itt a tanyán

leveti fűzös városi lábbelijét

és a dülőúton mezítláb jár az ének.

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43760

Ladányi Mihály

 

 

ESTI DAL

 

Alattam szalma zizegett,

        de nem lehet jobb puha ágyban.

Bennem metszették az utak

        folyók egymást. Az alkonyat

mindegy, hol ért: olyan nagyon

        testvérük voltam én a fáknak,

        mint most ágrólszakadt.

 

A természet erős tenyér,

        a völgy olyan, akár a vers:

fények szállnak belőle szét,

        hogy aki vándor, arra térjen.

A falu estetájt olyan

        mint egy meleg Arany-idézet.

Tejszag és ételszag között

        pók sző, szunyog sír, mész pereg.

 

Ki a világra éhesen,

        hegyek, folyók testét haraptam,

most ácsorgok, teszek-veszek

        a férfikor rácsai közt.

Már mindig ugyanaz az utca,

        a kilincs ugyanúgy csikordul

az izzadt és feltört tenyérben,

        mely én vagyok.

 

 

Mint a madarak [69.]

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!