Oly évszakhoz hasonlíts, ha a fákon már nincs, vagy csak teng-leng a sárga lomb, mint romtemplom didergő karzatán, hol nemrég édes madárkórus dalolt. Nézz engem, mint nyugati szemhatáron foszló alkonypírt, mikor a setét éji lassú-lassan csukja le az álom szemhéját, mint koporsó fedelét. Lásd bennem a már-már húnyó lidércet, ki ifjúságom hamuján lebeg, halálos ágyán, mert tüze kiégett, s ami táplálta, az emészti meg. Ezt forgasd elmédben, s növeld szerelmed az emberért, ki nemsokára elmegy.
Shakespeare
LXXV. Szonett
Az vagy nekem, mint testnek a kenyér s tavaszi zápor fűszere a földnek; lelkem miattad örök harcban él, mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg; csupa fény és boldogság büszke elmém, majd fél: az idő ellop, eltemet; csak az enyém légy, néha azt szeretném, majd, hogy a világ lássa kincsemet; arcod varázsa csordultig betölt s egy pillantásodért is sorvadok; nincs más, nem is akarok más gyönyört, csak amit tőled kaptam s még kapok. Koldus-szegény királyi gazdagon részeg vagyok és mindig szomjazom.
Ha vége, hát csókolj meg s isten áldjon; megtagadlak, már nem vagyok tied; gyönyörnek, óh, mily gyönyörnek találom, hogy ledobhattam bilincseimet. Egy kézfogás még, - töröld eskünket s ha találkoznak sorsunk útjai, ne árulja el se szó, se tekintet, hogy a volt vágyból maradt valami. Most, bár szerelmünk már-már alig él, s ravatalánál zokog a hüség és utolsót lüktet a szenvedély s a tisztulás lefogja a szemét, most még, noha mindnyájan elsiratták fel tudnád támasztani, ha akarnád.
Jöjj, hölgyem, jöjj és vetkőzz le velem, vágy kínoz, mikor nem szeretkezem. S mint harcos, ha ellenségre talál: lándzsám megfájdul, mert nem döf, csak áll. Öved délkörét oldozd meg hamar: minden tájnál szebb földövet takar. Pruszlidat vesd le, olyan feszesen tapad; más nem lát bele, de nekem hadd suttogja a susogó selyem esése, hogy most lefekszel velem. Fűződre régtől féltékeny vagyok, de megnyugtató, mikor kikapcsolod. Oly szép vagy, ha ruhád leengeded: kibukkanó nap nyári kert felett. Cipődet rúgd le gyorsan; várja lágy talpadat nászi templomunk, az ágy. S le fejdíszed filigrán, csupa fény hálójával; hajad szebb diadém. Ily fehér ingben égi angyalok szállnak a földre; magaddal hozod azt, mit Mohamed Paradicsoma ígér nekünk, örök gyönyört, noha a kísértet is vászoningben jár, de főleg égnek nem a hajam áll.
Engedd szabaddá szeretőd kezét, hadd nyúljon alád, mögéd és közéd. Amerikám! Frissen fölfedezett földem, melyet bejárok, fölfedek, aranybányám, országom, hol mohó kényúr vagyok, egyeduralkodó, s boldog pionír, miközben sötét kincseskamrádon ujjam a pöcsét.
A lélek úgy teljes, ha testtelen, s a test akkor egész, ha meztelen. Az ékszer nem kell, az csak elvakít, mintha Atlanta kincseket hajít, s a bolond férfi szeme ottragad gyöngyön, gyémánton, mert azt látja csak, ami képkeret, könyvön díszkötés, amatőr-öröm. De ennyi kevés. Nyak, arc, derék, kar, láb, comb, csípő, mell: a szeretőnek a nő teste kell. A bűn nem bűn, és itt nem incseleg az ördög sem. Engedd le ingedet. Tárd szét magad, ne félj tőlem, ahogy föléd hajlok. Gondold: bábád vagyok.
Mezítelenül is gondoskodom rólad, vagy nem elég egy férfi takarónak?
Tenger és alkonyég között a szerelem hozzámszökött. Örömre bú jött, napra éj, a hosszú vágyra kurta kéj, s óh, szerelem, reád mi jött tenger és tengerpart között!
Tenger és kikötő között az édesből keserű lett, a vágyból könny, a könnyből láng, holt kéjből új vágy, új fulánk: s a szerelem így font-kötött a tenger és homok között.
Tenger és napnyugat között egy órát köztünk font-kötött, de már suhant is, fürge láb, a tegnapok után tovább az arany vízen; jött s szökött tenger és tengerhab között.
S tenger fölött és part alatt minden vágy meghalt, elszunnyadt. Az első csillag látta, míg kettőnk egy lett; a második csak engem látott magamat, tenger fölött és part alatt...
