Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Ó tiszta ég derűs, komoly magánya! ó távolságtól kékült levegő! oly messze vagy, hogy a lent-lebegő madárka kettős-ívű gyönge szárnya
reád-tapadtnak látszik, te hatalmas. Valaha voltam én is oly magam, mint te. S véltem: mint te, oly boldogan sivár s érdektelen leszek s nyugalmas.
De csendemet a cécóért eladtam. Véltem: csak kóstolom az életet s látom: a lét a habjaiba vett és több van már fölöttem, mint alattam.
Mosoly helyett röhej rángatja számat, mert pillanatnyi bűnök gőze hajt, nem a magányt vágyom, de a ricsajt. Te balga szűz, olajodért a bánat
jókor van még? - Nagy ég, ne légy sötét: leszek-e még, mint te, oly tiszta pálya, melyre egy vércse vagy pacsirta szárnya rajzolja a mosoly kettős ivét?
máshoz ment férjhez a szőke fiú álomkép maradt éjszakánként kísértő ködalak akivel egyetlenegyszer táncolt egy utcabálon a kocsma előtti poros úton nyár volt könnyű kék ég fölöttük azt hitte elájul a karjai között egymásba izzadt a tenyerük szürke napok jöttek ezután s még szürkébbek szülei öreg házában éltek komor falak közt sótlan főztjén a sorsnak több mint tíz éve házasok és még mindig kiküldi férjét a konyhából ha meztelenre vetkőzve mosakodik a levert zománcú lavórban a férfi olyankor szótlanul kimegy a házból magára hagyva az asszonyt egészen akinek formás mellei megőrizték ruganyosságukat annyi év és két gyerek után is álmodott egyszer a fiúval jó nagyot szeretkeztek soha úgy nem élvezte a szexet mint azon az éjszakán melynek nyomát megőrizte a lepedő szégyellte magát amikor reggel fölébredt és máskor is ha eszébe jutott és sokszor jutott eszébe valóságosnak hitte hűtlenségét megtörténtnek az álmot mint ahogy meg is történt valóban
torkig vagyunk s már nem férünk bele az utolsó mondatba védtelenül toporogunk a tavaszi esőben tekinteted szorongva kérdez mint amikor azt firtattad laknék-e veled egy távoli szigeten a válaszomat persze nem hitted el mert elemi ösztönöd a kételkedés pedig a kimondott szavak közt nincs vészkijárat most is ott gornyadozol az eltagadott tegnapok foglyaként egy törött szemüvegszárat siratva kiszámítható vagy – akár fogadni is lehetne rád – de békétlenséged üres napokat szül egyébként pedig minden változatlan s már én is csak emlékeid hordaléka vagyok
Istenem talán ha anya lennél jobban megértenél engemet akkor nem kínoznál vernél nem érezném úgy terhedet hogy mit csináltam hogy mit nem tettem nem kérnéd számon szüntelen hogy miért lettem mi nem lettem bűnös vagyok vagy bűntelen megtettem-e a kimért utat mely tőled hozzád elvezet folytattam-e amit te kezdtél kit szeretek és ki szeret
a lehelet amit adtál mivé vált ellened s veled ha anya volnál simogatnál s én megcsókolnám a kezed mondanád nem baj fő hogy megvagy ősz hajjal is síró gyerek öledbe vennél és megdicsérnél hogy átvészeltem az életet s miközben telt kebled keresném mosolyognál sírnál velem ha anya volnál te is tudnád mily szomorú a szerelem
ha anya volnál de apa vagy a te sebed az én sebem szemben és együtt a világgal apa vagy velem és ellenem apa vagy s én fiad bohóság én egy pillanat te örökkévalóság egy könnycsepp én te tükrözöl benne minden de minden másként lenne ha anya volnál ki hívna keresne édes fiam itt az este s én hozzá bújnék hozzád előled nem kérdeznék semmit tőled s mert megértenél végre megértenélek
elfelejtettél felhívni de nyugtalanság már nem gyötör többet járok hozzád mióta várni kell rád estig bolyongok az eldugott utcákon és elfog a kétségbeesés mert nem érezlek sehol csak az öngyilkosok zuhannak ennyire egyedül a legszebb Duna-hídról a mélybe azt mondod közel a vég pedig csak megint eljött egy este lebomlás ez nem vitás teljes leépülés az igazság megtorolja gyengeségünket de mit ér a szavak tisztasága ha miatta szétverjük az álmokat közös mesénkben egyszer megszöktettelek de csak évek múlva értettem meg hogy a szavatosságod már aznap lejárt a szalagavatón táncoltam veled utoljára szemedben kihűlt az ártatlanság tüze lázas didergésembe rejtettelek de te izgalmakat kerestél s nem kifésült álmokat – azóta sem tudom veszteség voltál-e vagy megtakarítás
Amikor utoljára jártunk kinn a mennyekben, ott hagytunk minden istenit. Mintha tehertől szabadulna az ember, ám bánja már, de mit tehet, csak rálegyint, az istenit! Amikor először jártunk lenn a pokolban, mi voltunk a legolcsóbb árucikk. Százával vettünk magunkból, ama teher fejében, mit elhagytunk, ők majd rendezik. És megszokott helyünkön számba vettünk mindent, és láttuk: 1×1, az 1. Máskor talán jobban megfontoljuk, merre bóklászunk.
„Amit a kis komputer képes megoldani a nagy program segítségével, azt a nagy komputer is megteheti a kis programmal. Ebből logikusan következik, hogy a végtelenül nagy program ön- magától is működhet, mindenfajta komputer nélkül.”
Stanislaw Lem
I.
Szerelmünk alatt van egy másik, a program alatt: egy másik program, a szörnyekben egy másik szörny él, a jog alatt egy mélyebb jog van –
búvópatak az életünkön átvilágító csillagokban:
szerelmünk alatt van egy másik.
Élőbb, sötétebb, nedvesebb. Lüktet, s a kéz elől kisiklik, s a takarót magáról éjjel lerúgja, mint a kisgyerek. Ledobja.
Egyszer majd te is belekóstolsz a borban úszó mélyebb borba.
Milyen országban élünk — avagy a nemzetimázsról: hogyan gyűlöltessük meg magunkat
Hogyan lehetne gyűlöltebbé, lenézettebbé, megvetettebbé tenni a magyarokat, a magyarságot, a magyar nemzetet, a magyar társadalmat, államot, közösséget? Brutálisan meggyőző válasszal találkoztam egyik kisvárosunkban, egyik történelmi borvidékünk szívében. Történt, hogy két olasz borász, körbejárván a szőlőtermő éghajlat mentén az egész földgolyót, kikötött minálunk – épp ebben a mi kisvárosunkban – mondván: az egész világon itt állítható elő legegyszerűbben, az ár-érték arányban legmagasabb minőségű vörösbor. Vagyis: sehol a földön ennyi pénzért ilyen jó bort nem lehet kihozni a földből. És idejöttek. Apa és ifjú feleséggel a fiú, kisgyerekekkel – és letelepedtek, házat építettek, birtokot, pincét, hordókat vásároltak, ahogyan azt kell. Felépítettek egy borászatot, és remek bort kezdtek előállítani. Nálunk nem sok került piacra belőle, mert az egész mennyiséget megvették tőlük az angol kereskedők – ez hagyján – meg az olaszok. Olaszországban bort eladni: a Szaharában homokot. Nőtt-növekedett az üzlet, a gyerekek iskolába kezdtek járni – magyarba, nem pedig, mondjuk, velenceibe –, mindenki megtanult magyarul, ki jól, ki rosszabbul, ki tökéletesen. A magyar állampolgárságot is fölvették, az sem volt egyszerű, de sikerrel letették a magyarságvizsgát, és egyszerre csak öttel többen lettünk mi magyarok, ennyivel nőtt a nemzet lélekszáma reggeltől délig. Az üzlet is prosperált, a terméstől, évjárattól, piactól függően. Voltak gyengébb évek is. Új gépeket kellett vásárolni. 40 millió forint hiányzott. Sebaj, jött tárt karokkal a megbízható fővárosi cimbora, seperc alatt került 40 milkó, csak valami papírokat kellett aláírni, az olasz nem is értette pontosan, mit ír alá, vagy nem akarta hinni, hogy azt olvassa, amit olvas. Néhány további forduló, és az olaszokat kiforgatták a vagyonukból. Utolsó pillanatban még összeszedtek 150 millió forintot, hogy visszavásárolják a vagyontömeget, kivásárolják a követelést, pontot tegyenek az ügy végére. A fővárosi cimbora hahotázása, meg a prókátor haveroké, szóval a végrehajtói-felszámolói röhögés Egerig hallatszott. Hallod-e te? Százötvennel akarja kiszúrni a szemünket? Mikor ő tudja legjobban, mennyi munka, mennyi fáradság, mekkora érték van ebben a borászatban. Hány százmillió! És erre ő? Jön százötvennel? Hahaha! Az olasz nem mondja, hogy a magyarok így kiszúrtak velünk. Még azt sem mondja: magyar gengszterek. Csak régi barátokról beszél. Én pedig nem tudom: kik követték el ezt a gonosztettet? Magyarok? A magyarok? Rablók? Magyar rablók? Van-e jelentősége annak, hogy egy bűncselekményt milyen nemzetiségű ember követ el? Közvetlen összefüggés a kettő közt többnyire nincs. De közvetlen következményei vannak a gonosztettnek. Következményei nemzetünkre, megítélésünkre, nemzetimázsunkra. Nem tudom, lesz-e valaha ismét országimázs-központ Budapesten. De a negatív országimázst már alakítják, hétpróbás prókátorok, végelszámolók, felszámolók, végrehajtók. Hatékonyan, eredményesen, hatásosan.
Eljön a reggel, a mindig egyforma derengés. Hogy mi fájt, vérzett, tisztult ülepedve s újult az álom mélyein éppúgy nem tudod számbavenni, ahogy alig jut időd a fénybe- boruló nappal történeteit jól végig- gondolni, úgy sietnek perceid. Eljön majd ama végső is, mikor visszalépsz az útra, melyen jöttél; távozásod épp oly unottan nézi az ég, mint véresen kivajúdó tested érkezését; s eltűnik kihunyó szemedből, mikor átszületsz a halálba. Mert átmenet csak a Föld. Legalábbis ezt hiszed. Hogy is hihetnél mást: tudod, anyag s erő szint váltva megmaradni kényszerül: porodból új növény, csont, hús támad, ahogy a föld, szülőhon ormai lankák, folyók fölé emelve cserélik erdeik lombját, kertjeiket: másulnak az évszakokkal, de lényegük egy. Ugyanezt a lélekről tanítják ős hitek: a semmibe te sem menekülhetsz: bűnhődsz, üdvözülsz, esetleg az alvilágban árnyként folytatod, várnak rád kiket szerettél, kik kopóid voltak, bár, ha igaz haragod kutyáit elbocsátanád, sokan halnának végső halálnak halálával, s magad nem utolsóként. De mániánk az ősöket őrzeni. Mert hinni: alázat, kétleni: gőg, de mindkettő vigasz.
Fel kell kelni, le kell feküdni. S közben? Tedd a dolgod. Ne várj Godotra! Semmit fel ne adj. Bár az életkorok rendjét követve: álomban s ébren lelsz mindig jó munkát és örömöt, ha keressz.
A madarakkal elült a szél is, ágakra, eresz alá, vaskapuk tövébe, árok-partra.
Az este alól előbújnak a csillagok: kiscsibék, csipegetik a porszemeket.
Egy-kupacban a házak, összebújnak, sustorgásaikat is maguk alá gyűrték, álmukban majd kibeszélik a nappalokat. Ott áll a munka az ágyaknál kemény kapanyélre támaszkodva, hátán batyuval, virraszt, el ne aludjanak a földszagúak, a földdel-takaródzók, le ne késsék az első dombot, ami viszi őket a hegyre, beleállni a piros földbe: beszedni a fáradtságot orvosság helyett.
Éjszaka van. Sötét a falu. Az oszlopokon fényes madarak: villanykörték borzolják tollaikat.
Roncsként élni tovább, most ez a dolgom, mint szél tördelte ág magányos dombon. Magam nem menthetem, az idő üldöz, sárkányt egy szál selyem nem köt földhöz.
Olyan torz módra száll, hova lett a képe? Nappalom is homály és csönd szövedéke. De tudom, hogy amíg enged a sorsom, lesz erőm holtomig is mosolyognom.
Mikor hirtelen fejbe taszít a fájás, és a rövid sétákhoz is kell a bot, vagy orvosnak panaszkodni talán más, és az izzó nők iránt is közömbös vagyok én, a Don Giovanni és Casanova? Stafétát rendeznek nekem a betegségek: alig gyógyul az egyik, már ott az új nyavalya, lábgörcs táncával töltöm az éjjelt, s gőgös, vén lelkem mégis kitartást tanul.
Már alig olvasok. Húsz perc után fáj a szemem, a bal, a jobb évtizedekkel ezelőtt kialudt. Versem betűit még leütöm írógépemen. A múzsák tudják, melyikre mennyi jut. „Ez mindent olvas”, mondták a társak régen, ma bezzeg nem irigylik félvakságomat. Jó, hogy van egy kis könyvtár agyam mélyében, és néhány verssor, regényrészlet tisztán megmaradt, ha erőltetem, sok szerző és cím nem kopik el, bár a nyelvek egyre halványabban szólnak, keresnem kell szótáram kincseit: pedig franciák, angolok, németek mind enyémek voltak.
Kínom hol ezt vagy azt a testrészt rohanja meg, hogy hangosan kérdezem: kilencven felé miért is okozna az vészt, ha egyik lábam vagy kezem nem volna többé eleven? Mikor még erdőt, hegyet jártam, s folyók voltak testvéreim esztendőkön át, nem gondoltam, hogy húsz-harminc év, és csak totyogok megragadva az ajtófélfák sorát. Egyensúlyérzékem néha semmi, bármikor fölbuktathat egy víg szőnyeg fodor.
Jaj, ha olyat kiálthatnék a vén korról egyszer, mint Füst Milán, ifjúságomat talán fölcserélném könnyed mozdulattal, s nem keseregnék dögéveim után. De már csak az egyre hosszabb ijedtségek jönnek, még jó, hogy a hiú számolgatást szégyellem. Ahány van, pontosan annyi időm van még, csak legyenek, akik szorítják széthulló ujjpereceimet, és együtt sírnának mindnyájan, mennyi emlék robbanna szívükbe, ha hirtelen elesnék.
Az lesz majd a legnehezebb. Amikor nem lesz semmi. Csak a csend lesz. Nem lesz Nap, Hold, nem lesz a közös égitest. És nem lesznek csillagok sem. Kint vagyok majd, vizet viszek a kútról. Nézem a helyeket, mindenik emlékeztet valamire. Viszem a vizet. Mint a semmit. Mintha lyukas vödörben hordanám. Viszem hazafelé az emelkedőn, be a kapun, az udvarra, a házba. És megint, és megint, és megint. Viszem az életembe.
Gyerekkoromban csillag voltam szénaillat az esti réteken ha a töltésen elaludtam vigyázott rám a lombos végtelen hétpettyes álmaim kigyúltak ha a nyár ujjhegyére vett és csápoló csöpp ösztönökkel lengtem a valóság felett.
Ma szeress a holnapomért, holnap meg a mai napért, lyukas zsebem kincseiért, csengő-csaló álmaimért, szeress minden mondatomért. Ma imádj a bájolásért, holnap meg a csókolásért, színes szavak mosolyáért, lengő-bongó dalolásért, imádj minden fogódzásért. Ma hajolj a homlokomra, holnap meg az álmaimra, szikrát csaló vágyaimra, meleg-égő bánatomra, hajolj minden hónapomra. Adok érte rossz kabátot, kis kezedbe nagy lapátot, három marék boldogságot, izzó-tűző igazságot, adok érted némaságot.
Alkonyul. Harangzúgás a messzeség, haldokló galamb. Tóra hull.
3
Itthon vagyunk: Álmaink felett tornyokat rak a képzelet kibéleli meleg éj pihéivel a harangokat: Kikél a csend.
4
Tornyodat őrzöm: álmodom Madaraidat hallgatom
Tornyomat őrzöd: álmodol: Hallod: millió madár dalol.
5
Millió torkú csend magamból értelek Mindenhol kerestelek S szívemben megtaláltalak te tiszta hang!
6
Kőbe zárt szíved ringató világ harangszavát én kiköltelek
Kőbe zárt szívem madarát kiköltöd szerelmemet
7
- Nyelved alól a követ énekké oldom életed!
- Add kölcsön nyelvedet hadd mondjam el a rengeteg madár rengeteg énekét egyetlen életét! 8
Láttam az éjszakát.
Denevérek meg asszonyok toronylakók, napban vakok keringtek ott Lehullott mind Hajnalodott Elhallgatott a rengeteg
9
Kivirágzik minden torony Bontogatván a fényeket továbbmondja az éneket
10
Te látod és én hallgatom sorsomban laksz daloló torony Virágzó sorsod otthonom
11
Örökké várunk Messze járunk: magunkba szállunk Világra nyíló ablakunkból öröklombú tájakra látunk Halhatatlan a halálunk
12
Szerelmeinkkel elcserélt örökké költő halál fészket titkos hatalmú élet lombja közt rakott
13
A csend a hanggal álmodott Szárny alá dugott csengés ringatott ájult harmatot Vak almák tapogatóztak ág után
14
Hajnal volt Boldog semmivé apadt a pillanat Boldogan halt belé a végtelen
15
Világok néznek egymásra vélünk Példázatos szerelmed a szerelmünk önmagadra pillantó élet mert ének vagy akár az éjszaka millió szárny s akár a nap hulló szirom és töredelmes ága a fénynek.
okos-bolond asszonyod elátkoz, megáld. Te meg csak nevetsz. A nagyon-nagyon öregek s a gyerek nevet úgy -befelé, magának, csöndesen -, ahogyan te nevetsz: mint aki innen és túl már mindenen.
Más lantos ez, ki most kel útra, rendtévő Derű, egy eljövendő tisztább kor fia. Szerszámosláda gondja vállán, fejében bonyolultan egyszerű elektronikák.
Ám, akár az a hajdani, a sosem-látott rémteli m á s -ba száll alá.
Ó, az ő dala! Be új s be ősi egyaránt. Pokolra viszi enmagát miként vagyon valakiért mindenestül egy asszonyért.
Türelmes lángú Tűzvivő, nehezen gyúló, aluvó, titkokat tettel vallató, szörnyű hatalmú szörnyeket szelíd erővel lebíró Kevésszavú.
Holdlámpással halad. És mennyi, mennyi hang! A káosz rendért kiált, s a rend szólítja káoszát. Együtt mennek, kézen fogva, a bátorság meg a félelem. És mégis-mégis ő remeg. Eurüdiké: maga az illanó Idő, a jelenlévő s a távoli, elmúlt- és lesz-, vaksötét, láthatatlan Pillanat.
A lámpa ég, akár a Hold, s akár a hűség, peng a lant. De tudják ketten ők: magányuk kettős üvegét széttörheti a Hiány: a kéz, mely eltűnik a végtelen éj bányamély-poklában hirtelen.
Orpheus, Orpheus - szerelmes árnyékod kiált. Mert fél nagyon az árulástól, hogy elveszejt téged, önmagát, és megöli a Gyermeket, a dalt, mit ketten költenek, ami mégis olyan egy, mint az, ami van, és az, ami nincs, de lehet. A többé-már-sohasem-lehet: hiányod arca rémíti, elveszett arcáért eseng.
Fogd meg a kezem, Csöndszavú, szorítsd arcodhoz homlokom, csókold tisztára árnyak-járta, sötéthez szokott szemem, vígy föl a napvilágra, hited megtalált igazát, hitetleneknek, Euriüdikét, aki, mivelhogy mennyet és poklot bejárt, változik szüntelen, akár a tenger, apad és árad, mint a vágy. Mégis a tied, amíg szíved Vele s a földdel egy ütemre ver.
Boldog a te visszaperelt szomorú szemű asszonyod: kétféle sorsa egyetlenegy, az általad igaz harmadik. Ez a gondolat, ez a lélek, ez a test jó pajzsul elmúlás ellen mindenség ellenében bűvös lantul is csak ő van neked. Ez a gondolat, ez a lélek, ez a test, ez a halandó fény- Egymás nélkül elvesznétek a múlt s jövő pokoli útvesztőiben.
Ha meghalsz, Szerelmem, a csoda hal meg veled. S asszonyod örök árnyak közt bolyongva keresi, néma lant, mesterét. Ha meghalok, téged megöl szörnyeiddel vicsorgó Csönd-pokol.
A hangszered vagyok, Orpheus. Játszd el rajtam az Éneket: életem, élted - az Életet.
És ez lesz a Dal: az el nem kezdett, soha be nem fejezett, de folyton föltörő, akár a könny, s a szerelmes, boldog nevetés.
"Minden, mi létezik, szeret, és tudni akarja önmagát." Hogy énekel a némaság! Bányászlámpás Holdvivő, szíveddel vajon hallod-e? Sokhúrú csönd a lant. Minden húr egyszerre zeng. Dalolnak hajak, kövek, kivágott béna fák. Ne hagyd, hogy elhagyjalak! Szeretlek, világ.
Érzem, tudom, hogy elhagyom. A szerelme is börtön, kalitka. Véresre zúzom szárnyamat az arany-ezüst rácsokon. Otthonra vágytam mindig és sosem volt otthonom. Már itt az ősz. Didergő esőkben, fázó fellegben lakom. Fiókám fázik, társamat látom a magány sarkkörén túl: Vár reám, hívogat. Társam sem volt, csak kitaláltam. Hegektől ékes fáradt szárnyam mégis ő emeli. A lehetetlenre tanít. S bár sohasem volt és ma sincs, erősebb, mint a hit.
Mondják, hogy szép, és én semmit se mondok, mondják, hogy égő bronzhaja a hajnal, hogy csillagokat hordoz nagy szemében s hogy büszke és dacos és rá se nézne oly csúnya, fekete fiúra, mint én. Ő csak kacag, és sóvárogva nézik gúnyos ajkát és álla keskeny ívét, és nem tudják, hogy tegnap engem csókolt, és hogyha hallgat, nem tudják, hogy ő most arra gondol, hogy tegnap hullt a harmat s ránk hullt a harmat, őreá meg énrám, s hogy tegnap, látva boldog heverésünk, még a rigók is mind megrészegűltek s közel röpűlve a májusi lomb közt eszeveszett szerelmi dalba kezdtek.
Holtomig hordalak, el sosem ejtelek, csontomba rejtelek, őrizlek, mint a vak szemében őrzi még alkonyi ég színét, s amit még látott. az utolsó sugarat.
