Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak a szavakkal......Lehet, nem a szavak lesznek, amelyek megérintenek. Hanem a szóközök fehér némasága. A csend könyvét nem lehet üres lapokkal megírni. Az csak a süketszoba csendje lenne. Reményem, hogy a szavaim olyanok lesznek, mint a szellőtől rezdülő falevelek susogása, vagy a madárdal, amelyek csak mélyítik a természet csendjét. A szíved csendjét.
A dühös természetű ember a kelleténél indulatosabb, és sokkal több emberre haragszik, mint akik erre rászolgáltak; a halvérű azt sem tudja, hogy kire és miért haragudjék: érzéketlen és rezzenéstelen. Közöttük áll az erény: a SZELÍDSÉG.
A vakmerő semmitől sem fél, azoktól a dolgoktól sem riad vissza, amelyektől a józan ész óva intené; a gyáva ellenben örökösen reszket, ő a rettegés birodalmában él. Közöttük áll az erény: a BÁTORSÁG .
A mértéktelen túlzottan sóvárog, és túllép minden lehetségesen, nem tudja, hol a határ; az érzéketlen mozdulatlan, akár a kő, beéri azzal, ami kéznél van, nem vágyakozik a jobb s a több után. Közöttük áll az erény:
A nyerészkedő csak a hasznot lesi, abban talál üdvösséget, az élteti, amíg él; a vesztő mindig a sor végén kullog, számára az élet szerencsétlenségek áradata. Közöttük áll az erény: a JOGSZERŰSÉG.
A hízelgő folytonosan dicsér, és képtelen az őszinteségre, nem azt gondolja, amit mond, és nem azt teszi, ami látszik; a gyűlölködő gonosz és kíméletlen másokkal, számára egyetlen lény méltó rangra, hírnévre, elismerésre: saját maga. Közöttük áll az erény: a SZERETET.Arisztotelész
Túlságosan sokat adni mások véleményére - ez a tetszelgő sajátja; de aki fütyül arra, hogy tettét tetszőnek vagy elítélendőnek tartják, nem különb annál az önhittnél, aki mások nélkül ítél és ítéltetik. Közöttük áll az erény:
az ÖNÉRZET
Arisztotelész
Az elpuhult nem tűr semmilyen fájdalmat, még azt sem, amely a hasznára válnék; teste és lelke sajog a legkisebb kellemetlenségtől is. Vele szemben áll a tompa - őt átvitt értelemben fanyarnak, nyomorultnak is nevezhetnénk -, neki a szenvedés az élet legtermészetesebb velejárója, szenvedni számára annyit jelent, mint örülni, vagy boldognak lenni. Közöttük áll az erény: AZ ÁLLHATATOSSÁG.
Az elpuhult nem tűr semmilyen fájdalmat, még azt sem, amely a hasznára válnék; teste és lelke sajog a legkisebb kellemetlenségtől is. Vele szemben áll a tompa - őt átvitt értelemben fanyarnak, nyomorultnak is nevezhetnénk -, neki a szenvedés az élet legtermészetesebb velejárója, szenvedni számára annyit jelent, mint örülni, vagy boldognak lenni. Közöttük áll az erény: AZ ÁLLHATATOSSÁG.
A tékozló túlzásba viszi a költekezést, miközben testi-lelki értékeit elherdálja. A túloldalon áll a fösvény, ő minden tekintetben alatta marad az emberi mértéknek. Közöttük áll az erény: a NAGYVONALÚSÁG.
Hasonlóképpen áll a dolog pazarlóval és a kérkedővel. Míg a pazarló és a kérkedő túllépi a mértéket, a szűkkeblű és az álszerény messze alatta marad. Közöttük áll az erény: AZ ÁLDOZATKÉSZSÉG.
Az álnok mindenből hasznot húz: trágyából aranyat csihol, sárból palotát épít - fortéllyal, csalással, hazugsággal; az együgyű, azt sem fogadja el, ami a természet folytán neki járna. Közöttük áll az erény:A BELÁTÁS.
Arisztotelész
A szemérmetlen senkire sincs tekintettel, fölötte áll mindenkinek, lenézi a hagyományokat, a világ törvénye hozzá nem ér fel. Párja a szégyenlős, aki viszont nem tartja magát sokra, joggal hihetnénk, senki sem érdektelenebb a számára, mint saját maga. Közöttük áll az erény: A SZEMÉREM.
Az irigy bosszankodik mások szerencséjén; mások jó sora annyira bosszantja, hogy még azokra is irigykedik, akik megérdemelten jutottak hozzá. Az irigyekkel szemben álló szélsőségnek nincs külön neve, - mondjuk, ők a rábólintók, belenyugvók, puhánvok -, ott viszik túlzásba a dolgot, hogy még azon sem tudnak méltatlankodni, amin pedig kellene: ha olyanoknak megy jól a sora, akik azt nem érdemelték meg. Könnyen veszik az igazságtalanságot, miként a falánkok az ételt. Közöttük áll az erény: : A JOGOS FELHÁBORODÁS .
Arisztotelész
A végletek között megtaláltuk az erényt. Mégis hány ember kényszerül nélkülözni az arany középutat... A léleknek két része van: az egyik gondolkodik, a másik érez. És mily szomorúan, de kevésbé igazságtalanul vagyok kénytelen kimondani, hogy a végletekben élő ember nem gondolkodik, csupán érez; s ha pedig kettévágjuk a Ielket, a benne lakó erények is e két rész szerint nyilvánulnak meg. A végletek messze állnak az erénytől: vagy csupa gyönyörrel, vagy csupa fájdalommal kapcsolatosak. Ezért mielőtt elhamarkodottan határoznánk meg az erényt, illesszük össze a gyönyör és a fájdalom széthullott darabjait, hogy középütt, a nyugalomban meglelve, felékesítsük igazi nevével.
A mai nap is, gyönyörűségek, bölcseletek fényében telt el...
Gratulálok, Tükröcske, Arozika!!!:-)
>>>
"Egyáltalán nem bámulom a legszertelenebb erényt, például a legvakmerőbb vitézséget sem, ha ugyanakkor nem látom mellette az ellenkezőjét is ugyanilyen végletes alakban, ahogyan Epaminondász* esetében, akiben egyszerre volt meg a legnagyobb vitézség és a legnagyobb emberiesség. Máskülönben nem szárnyalásról, hanem bukásról van szó. Nem azzal mutatjuk meg nagyságunkat, ha eljutunk az egyik véglethez, hanem azzal, hogy egyszerre érjük el mind a kettőt, s töltjük ki a közöttük levő űrt is. De lehet, hogy mindez csupán a lélek gyors repkedése a két véglet között, miközben tulajdonképpen mindig csak az egyik ponton van, mint a sebesen körbeforgatott parázs. Rendben van, de ez legalább a lélek mozgékonyságát bizonyítja, ha kiterjedését nem is".
"Az ember nagysága azért igazán nagy, mert az ember ismeri nyomorúságos voltát. A fa nem tudja magáról, hogy nyomorult. Tehát nyomorú sors nyomorultnak tudni magunkat, de nagyság jele, ha felismerjük nyomorúságunkat."
"Dicsőség. -- Az állatok nem csodálják egymást. A ló nem csodálja társát; nem mintha nem versengenének egymással futásban, de ennek nincsen semmiféle következménye; mert az istállóban a legnehézkesebb, a legesetlenebb sem engedi át a porcióját a másiknak, ahogy azt az emberek elvárják maguknak egymástól. Kiválóságuk beéri önmagával."
Arcodról a bánatot csak radíroznám szorgosan,
A könnyeket a szemedben én eltűntetném gondosan.
S ha felhők veszik birtokba a csodálatos napokat,
Hevesen a tollammal csak firkálnám a lapokat!
Minden titokzatos és gomolygó, mint erdő eső után, oly csodálatos, hogy még él, s van miért élnie, hogy vannak életek körülötte, hogy van ház, melynek ajtaja, ablaka sarkig kitárva, és asztal, amire könyököl, nap fénye a Könyvben, amit olvas, megnyílnak neki, mint lábai előtt az ösvények - mert vannak bizonyosságai a létnek, és van belső lét, s van minden részecskében érintetlen titok. Van olyan múlt, ami mindenestül elmúlt, mások meg most vannak vagy még a titokzatos jövőben. - - Minden ránehezül a maga sorsával és valóságával, mert minden, ami benne és körötte van, ami lát, s ami beszél általa, az egy és ugyanaz.
Leleszi Balázs Károly
A remény a sötétben születik, a makacs remény, hogyha megjelensz, és megpróbálsz helyesen cselekedni: a hajnal eljő. Vársz, figyelsz, dolgozol: nem adod fel.
Anne Lamott
S ahogy ott állt a sötétben, a sötétnél is sötétebb kétségbeeséssel és haraggal a szívében, egyszerre mintha fényt látott volna: fényt az agyában, kezdetben szinte elviselhetetlenül ragyogó fényt, olyat, mint amilyennek a napsugarat látja, aki hosszú ideig bujkált ablaktalan zugban.
Nem kizárni s elkeríteni, vagy kiszemelni a rosszat félelmes tömegéből (vagy akárcsak megmutatni), Hanem hozzátenni, keverni, növelni, kiteljesíteni - és ünnepelni a halhatatlant és a jót.
Walt Whitman
Tudom, hogy úgy belenőhetek abba, aki valójában vagyok vagy lehetek, mint ahogy egy növény belenő abba a lénybe, akivé akkor válik, ha egy jó kertész neveli, aki érti a növényt. A növényt sem lehet megjavítani. Meg lehet adni a számára azt, amire szüksége van. Lehet, hogy több napsugárra van szüksége, lehet, hogy egyszerűen csak szeretni kell. Ha bajban lennék, akkor lehet, hogy nekem is csak egy olyan emberre lenne szükségem, aki szeretne. Ha megtalálnám, akkor sokkal jobban érezném magam, mint akkor, ha olyasvalakivel találkoznék, aki meg akar javítani. Aki meg akar javítani, az nem szeret. Ez biztos.
Az emberi világ olyan, mint egy hatalmas színjáték, amit láthatatlan rendező keze irányít. Ha a szereplők rosszul játszanak el egy jelenetet, újra eljátszatja velök. Újra és újra. Amíg meg nem tanulják jól a szerepet. Vagyis azt, hogy az igazságnak győzedelmeskednie kell a gonoszság fölött, és ahol nem így történik, ott hibáztak a színészek, és újra kell kezdjék a darabot.
Arcodról a bánatot csak radíroznám szorgosan,
A könnyeket a szemedben én eltűntetném gondosan.
S ha felhők veszik birtokba a csodálatos napokat,
Hevesen a tollammal csak firkálnám a lapokat!
A remény a sötétben születik, a makacs remény, hogyha megjelensz, és megpróbálsz helyesen cselekedni: a hajnal eljő. Vársz, figyelsz, dolgozol: nem adod fel.
Anne Lamott
Ha felébredsz, az első napsugarak új világot mutatnak. Érintetlen, és a nyomaidat várja.
S ahogy ott állt a sötétben, a sötétnél is sötétebb kétségbeeséssel és haraggal a szívében, egyszerre mintha fényt látott volna: fényt az agyában, kezdetben szinte elviselhetetlenül ragyogó fényt, olyat, mint amilyennek a napsugarat látja, aki hosszú ideig bujkált ablaktalan zugban.
Nem kizárni s elkeríteni, vagy kiszemelni a rosszat félelmes tömegéből (vagy akárcsak megmutatni), 
