Persze, mostanában egyébként már elég sokszor jól vagyok meg kiegyensúlyozott is, legalábbis a gyerekek óta jól funkcionálok. De nekem ez tényleg nehéz menet volt, iylen az idegrendszerem, vagy ki tudja miért.
Nem mondtam olyat, hogy mindig elégedett és boldog vagyok, csak annyit mondtam, hogy voltak ilyen időszakok, meglehetősen hosszúak.
Pl. a férjhez menésem utáni egy év, végig úgy éreztem, mintha a föld felett járnék vagy két méterrel, amit nem is értek, hiszen azelőtt már hat éve együtt voltunk a férjemmel.
De aztán is voltak ilyen hónapokig-évekig tartó boldogság-időszakok.
Nem hiszem, hogy mindig mindenki boldog lenne, én sem. Pl. ex jelentősen tud rontani a boldogság szintemen. :) De azért biztos neked is vannak olyan dolgaid, amikor úgy érzed ezt az érzést úgy megőriznéd, vagy ez egy jól eső dolog. Pl. amikor a gyerekeiddel végigcsináltok egy jó kis túrát, vagy amikor kiverekedtél a biciklivel a megfelelő útra. :)
Amúgy biztosan erroros vagyok itt a sok midnig elégedett és boldog ember között, de nekem ilyen a lelki alkatom, mindig sok munkám volt benne, hogy egyensúlyban legyek és örülök, ha sikerül.
Már egész kölyökkoromtól elkezdtek minden közösségből kiszorítani, kivetni. (vörös hajú, fura arcú fiú voltam, ez elég ok volt erre).
Aztán jött az ellenkező nem totális elzárkózása előlem. Én voltam a láthatatlan fiú.
Ezt nem igazán tudtam feldolgozni. Aztán rátaláltam az alkoholra és beleszerettem. Nekem az volt a "barátnő", a jól eső érzés. Mások ezt emberektől kapták meg, én a piától.
Így indult a betegségem, ami a huszas éveimre oda jutott hogy reszkető kezű piás lettem, szétrohadt fogakkal, puffadt arccal, 140 kilóval, véglény szinten.
Ezzel számoltam le bő fél éve egyébként. Pedig nekem semmi más örömöm nem volt az életben eddig, csak a részegedések. De nyilván egy nulla vagyok, igen. Mert nincs pénz, nincs menő lakás, menő életút. Nincs semmi. Vér és küzdelem van.
Én azt gondolom, hogy ez egy tudott probléma, mert az iskolában is elég sok probléma van ilyen helyzetekből, és azt is gondolom, hogy a tesómék is elég tehetetlenek ezzel, mert aztán amikor ezt próbálják megbeszélni vele, akkor annyira magára veszi, hogy teljesen maga ellen fordul. (Magát kezdi el bántani.) Néha úgy érzem, hogy minek hozzam elő ezt, amit úgy is tudtok és úgy is fáj. Így is eléggé ki van szorulva a gyerekközösségből a "viselkedése" miatt. Plusz ott a nehezített helyzet a sérült kisebb testvér miatt is.
Olyan kicsit, mintha beleokoskodnék, pedig nem nekem kell minden nap megküzdenem ilyen nehéz élethelyzettel.
Na mindegy, igazából lehet nincs is más megoldás, mint a szeparáció.
Pár alkalom volt, amikor biztosan boldog voltam, egyébként definíció kérdése (amit magyarázgatsz, hogy te elégedett vagy bla bla bla :-) eleve presztiskérdést csinálsz belőle.
Nagyon. Eddig mélységesen ellenezték a gyógyszeres kezelési lehetőségeket, szóval ha idáig jutottak, akkor komoly oka lehet. És elég hosszas vizsgálatokat kellett végig csinálni ahhoz, hogy elkezdhesse szedni a gyerek.
Én így tök kívülállóként azt gondolom, hogy valamiféle belső feszültségek vannak olyankor az unokaöcsémben, vagy fáradt, és ezeket így vezeti le. Egyszerűen nincsenek olyan megküzdési stratégiái, mint egy átlag gyereknek a különböző érzelmi helyzetekre.
Csak nekem személy szerint nehéz megtalálnom az egyensúlyt a között, hogy van egy problémája, amit elfogadunk, meg azért még sem hagyjuk, hogy bántsa a kisebbet.
Nekem tartós boldog időszakaim voltak, azért is fura ezt úgy azonosítani, hogy egyik nap boldog, másik nap nem...
Popper is azt mondja, hogy csak percekre, vagy rövid időre van boldogság - lehet, hogy neki nem volt része tartós boldogságban, de nekem igen, úgyhogy tudom, hogy van. Olyan, hogy ha valami bajod van, akár huzamosabb ideig, akkor is érzed, ott van az a rész, még tudatosul is, hogy amúgy boldog vagy, a sok szarság ellenére is.
Igen, szólj neki, szerintem, de ne úgy, hogy "alattomos módon bántja" a fiadat, hanem hogy amikor nem figyelsz oda, vagy hogy szinte mellékesen bántja, titokban bántja, vagy valami ilyen kedvesebb szóval azért...
Te viszont nyilván örülsz hogy sikerült gazdag srácot kifognia a drága kislánynak... természetesen ez csak apróság, nyilván ugyanilyen nagy szerelem lenne ha a srác egy takarító lenne a mekiben.
Pont annyit tudok nyújtani mint az ebben a kommentedben csillagos égig felmagasztalt gazdag apucival rendelkező srác. Semmivel se kevesebbet. Ja anyagilag nyilván kevesebbet, de gondolom a gazdag apuciért nem a srácot tapsolod meg?
Arról meg hogy milyen karakter vagyok, vagy ne adj Isten milyen szerető, fogalmad sincs.
Én is a szeparálás mellett döntenék ilyen esetben.
De azért lehet, hogy a tesómnak is szólnék, nem hiszem, hogy először találkozik megoldandó problémával a gyerek kapcsán. Nem hiszem, hogy sértő vagy bántó lenne számára, és lehet, hogy ki tudna találni valamit, ő van benne a nevelésében, a vele kapcsolatos helyzetekben, jobban látja a lehetőségeket.