Az ősi tomboló barmok futva is hágtak,
dárdájukon a tűz pompázott és a hab,
atyáin hencegőn feltűrve kardjukat,
nyíltan vetették el magvát a tömzsi zsáknak.
Középkorban a nő Angyal volt bár, vagy Ems,
kemény vitézt kívánt kigyúlt ajkaival.
Smég KJléber is, noha a nadrág néha csal,
a férfinem derék ismérveit viselte.
A férfi dicső barmokkal is felért,
ok nélkül bámulunk díszük méretére.
De itt a meddőség! Ime a kiherélt
mének s bikák - tüzes dobogásuknak vége.
S már nincs, ki gőgösen mutatná címerét
gyermekzajos liget árnyán meresztve égre.
Nagy László fordítása
Ad usum mulieribus.>:-DDD
Későn ébred s érzi, a gyomra mily avas,
jó testvér Milotus fölpillant ablakára:
sikált kaázn a Nap, vakító-sugaras,
szemében kergeség, fejében migrén-dárda,
s megfeng a dunyha közt a plébánosi has.
Csak hánytorog, remeg az ágynemű-tömegben,
leszáll, a térdeit hasához préseli.
Mint agg, ha lenyeli a tubákot, meghökken,
mert kell - a hófehér edénykét megleli
s ingét a derekán felgyűri öblös körben.
Guggol s lehorgadó lábujja megmered.
A fényben didereg, de fönn a padlásablák
hártyáin már briós-sárgák a lángjelek -
ím, lakkos orrhegye e guggoló alaknak
szimatol illatot, pozsgás koráll-telep.
..........................................................
Míg felforr, önmagát ölelgeti, de hátul,
pocakján ajkai, combja sajog, hevül,
nadrágja füstölög, de a pipája árvul,
s most mintha kismadár moccanna legbelül,
csavargó öblei, derűs hasán elámul.
Rendetlen bútorok busongják őt körül,
homály s piszok közé hasukból rongyok lógnak,
a zsámoly pöffeteg varangyként elmerül,
kántor-pofája van a vén almáriomnak,
álmában tágogat, habzsol kegyetlenül.
Megfülledt meleget szorít e szűkös helység,
ronggyal kitömve jól a figura feje.
Hallja, hogy szört nevel bőrén a bő verejték,
sóhajt mélán s furán, ha itt az ideje,
meg-megbicegteti a zsámolyt s ejti terhét.
Este feljön a hold, udvara csupa láz,
e díszes fényhímzés szegődik alfelére,
leguggol, s háttere rózsaszín-havazás,
egy mályvabokor ő, mereng a fényes égfe
s fantaszta-orra a Venusra vadász.
Nagy László fordítása
A paloták ormán még semmi sem moccant. Halott volt a víz. Az árnyak tábora még nem kerekedett föl a liget útjairól. Mentem, fölriasztgatva a fürge és langyos leheleteket; és a drágakövek pillantást lövelltek, és a szárnyak zajtalanul felemelkedtek.
Az első esemény az volt, hogy az ösvényen, a már friss és ólomszürke csillogással rakotton, egy virág megmondta a nevét.
Fölnevettem a fenyők közt lebomló vízesésre: az ezüstös csúcson megismertem az istennőt.
Akkor egyenként felemeltem a fátylakat. Hadonászva, a fasorban. A lapályon, ahol aztán elárultam jelenlétét a kakasnak is. A városban a tornyok és a kupolák között menekült; és én üldöztem őt a folyó márvánnyal kövezett partjain, koldusként futottam asszonyi lénye után.
A kaptatón, egy babérliget mellett átöleltem rengeteg fátylával; éreztem egy kicsit hatalmas testét. Aztán a hajnal is, a gyermek is elterült a fák alatt.
Nyers-zöld égre könnyes nyirok hull,
párlat pereg:
a zsenge ág gyantája csordul...
A kis kerek,
a furcsa hold alatt keresztbe
csukjátok ím
nyíló térdeiteket össze,
csúfságaim!
Szerettük egymást akkorában,
csúf kék szívem!
Lágytojást majszoltunk pohárban,
lúdhúrfűvel.
Költővé ütöttél egy este,
csúf feketém!
Gyere, hadd kaplak az ölembe
s hadd verlek én!
A pacsulidat hogy utáltam,
csúf szőkeség;
tudom, hogy tövig a gitárom
lemetszenéd!
Hej! megszáradt a nyálam, csunyus kis
vöröske lány,
ragályt lehell fertőzve most is
kebled haván!
Ó, hogy gyűlöllek, kicsikéim,
benneteket!
Nőjön kebletek csecsecskéin
rút pörsenet!
Rúgjátok szét érzelmem ócska,
rossz fazekát.
- Legyetek csak egy percre, hoppsza!
ballerinák!...
Rezegjen a lapocka tája,
szerelmeim!
Csámpás csipőtöket riszálva,
fel táncra ím!
Hát értetek ontám a boldog,
szép rímeket!
Letörném a derekatok, hogy
szerettelek!
Hullt csillagok unt halma, félre,
rothadjatok!
- Vesszetek meg, isten nevében,
kis aljasok!
A furcsa hold alatt keresztbe
csukjátok ím
Nyíló térdeiteket össze,
csúfságaim!
Somlyó György fordítása
azért nem szoktam hazudni, mert lusta vagyok megjegyezni, hogy korábban mit mondtam. Egyszerűbb igazat mondani.<:-))
Hogy agyonüsselek, idő, te gyilkos árnyék,
a szűzi szerelem kéklő korába szállnék,
kéjvágyam s szégyenem elaltatnám puha
csókkal az Ő kezén, mások nyakán soha.
A szörny Tiberius, aki vagyok e percben,
aludjon végre, ha sírnom kell, ha nevetnem!
S feledve a cudar kéjt, lásson halovány
lánykákat, kiknek a mezei bál után
tisztességét soha meg nem sértette volna
a holdfényben, mikor éjfélt ütött az óra.
Lesz könnyű illatokkal ittas ágyunk,
párnáink mélyek, mint a mély sírok,
s a polcokon sok különös virágunk,
szebb ég alatt mind minekünk nyilott.
Utolsó hevét tékozolva vágyunk,
szívünk, mint két nagy fáklyaláng, inog,
s ikertükörként, tiszta fáklyalángunk
tárt lelkeinkben tükröződni fog.
Egy rózsaszínkék titkos alkonyatban
kettőnkön át egy csöndes szikra pattan,
mint búcsúterhes, hosszú zokogás;
s majd jön egy angyal, a kaput kinyitja,
s a párás tükröt, elhalt lobogást
hű kézzel és lobogva megujítja.
Babits Mihály
****
Babits is - Radnótihoz hasonlóan - érzékeny pontom.
Nyár elején jártam az esztergomi házában, láttam, sőt fényképeztem a híres falat.
Szívem szerint sokkal több fotót készítettem volna.
Nagy élmény volt.
***
Nem voltál angyal? Miket tud meg az ember?:-)))
Bocs, már nem emlékszem pontosan a gimiből, ez ugye Baudelaire?
és most a szokásos, egy újabb kedvencem és kamaszkori imádságom.>:-))
Rimbaud
Esti imádság
Mint egy angyal, kinek állán borbély ecsetje
maszatol, ajkamon a megivott sörök
habja még, szivar a fogam közt, úgy ülök;
lelkemben vitorlák láthatatlan menetje...
S mint vén galambducok forró, pettyes szemetje,
száz szennyes álom ég bennme és füstölök,
s fájó lelkemben úgy gyűrűznek bús körök,
hogy olyan, mint az ős fák évgyűrűs szövetjek.
Da majd, bús álmaim lenyelve, megrogyott
szívvel, s leontve már egy kisebbfajta hordót,
kertjébe megyek át a kocsmának, hogy ott
szelíden, mint az Úr, pisáljak egy nagyot,
a barna ég felé ivellőt, messzecsorgót...
Helyeslést intenek a délceg napraforgók.
Babits Mihály (megint csak(!)fordítása
Templom a természet: élő oszlopai
időnkint szavakat mormolnak összesúgva;
Jelképek erdején át visz az ember útja,
s a vendéget szemük barátként figyeli.
Ahogy a távoli visszhangok egyberingnak
valami titkos és mély egység tengerén,
mely, mint az éjszaka, oly nagy, és mint a fény,
egymásba csendül a szín és a hang s az illat.
Vannak gyermeki húst utánzó friss szagok,
oboa-édesek, zöldek, mint a szavannák,
- s mások, győzelmesek, romlottak, gazdagok,
melyek a végtelen kapuit nyitogatják,
mint az ámbra, mosusz, tömjén és benzoé:
test s lélek mámora zeng bennük ég felé.
Szabó Lőrinc fordítása
****
Köszönöm, nekem így is nagyon jólesett. Nem hiszem, hogy bárki szólna az offért.
Nagyon őszi hangulatban vagy, kedves dolna. most abszolút törvényszegő módon offtopic leszek. Küldök neked valamit, ami nem Rimbaud, Verlaine, sem Baudelaire.
Mentségem, hogy nem tudom az emilcímedet. Tehát:
Haiku 14
Hideg, sötét ősz
Sár tapad minden falra
Köd ül rajtam.
Szeretettel: Beezer
Óh, őszutók, telek, sara a kikeletnek,
altató évszakok! dicsérlek és szeretlek,
amiért szomorú agyamat-szívemet
légies sírral úgy körűllebegitek.
Egy nagy síkon, ahol téli vihar diderget,
s hosszú éjeken az érckakas mind rekedtebb,
lelkem, melyre alig hat tavasz és meleg,
most hollószárnyakon hasítja az eget.
Semmi sem édesebb, ha a gyász keze dúlja
régóta a szivet és zúzmara lepi,
óh sápadt évszakok, égövünk urai,
mint fakó éjetek állandó, mély borúja,
- vagy, máskor, kettesben, holdtalan éjszakán
elaltatni a kínt egy hazárd nyoszolyán.
Az álnok-szép napok egész nap tündököltek
s most itt remegnek az alkony bronzaiban.
Húnyd a szemed, szegény lelkem, s fuss, szótalan:
iszonyú kísértés. Szörny csábít vissza: szörnyedj.
Egész nap tündökölt láng-jegük: összetörtek
minden tőkét a domb oldalán; oda van
az éneklő azúr, amely úgy hív; s arany
vetésünk földre dőlt egész hosszán a völgynek.
Sápadj, s menj, s mondj imát. Ezek a tegnapok
felfalni kezdenék megint szép holnapod?
S ha megrohan megint régi őrületed?
Dühöngő támadás, de a végső! Kalandos
emléked öld le, mind, ujra! És menj, harangozz
a vihar ellen: menj, imádkozz, míg lehet.
Akinek egyre "kuss" és "dögölj meg" jár a száján
matróhok és bakák, sok obsitos, vagány,
a stempli hős előtt nagy nulla mindahány,
ott vagdalózik ő a vám azúr határán.
Nagykép és gyíkleső, pipa az agyarán,
s a borju-képü est nagy árnyai leszállván,
örvös kutyát vezet a rengeteg homályán:
víg s szörnyű hivatás éjszaka évadán!
Paragrafussait méri sok női fanunra,
törvény szerint lecsap Faustra s Diavolóra:
"Megálljunk öregem! A batyút tegye le!"
S bár olykor ifju lányt sodor felé az este,
a vámőr nem bukik, csak kontrolált kecsekre -
ó, bűnös, jaj neked, ha rád csap tenyere!
Kardos László fordítása
Gyümölcsök és virág és ágak lombja: vedd el,
s vedd szivem is, amely csak tehozzád hajol.
Csak ezt hoztam: ne tépd össze fehér kezeddel,
s legyen szép szemeid öröme e csokor.
Siettem; elborít még a hajnali harmat,
mely a friss szélben a homlokomra fagyott.
Ha eléd borulok, drága pillanatoknak
álma feledteti, hogy mily fáradt vagyok.
Hadd hajtsam fejemet ifjú kis kebleidre,
még benne zengenek utolsó csókjaid;
engedd, jó vihara hadd csendesüljön így le,
s hogy míg pihensz, veled aludjam egy kicsit.
Ragyásak, feketék, szemük zöld karikába,
kezük a térdükön, bütykös és száratag,
a homlokcsontjukon mogorva kétes ábra,
akár a vén falak leprás virágzata.
Torz csontrendszerüket, mely rángó kéjben olvadt,
székük fekete nagy vázába elvetik,
s angokóros keresztrudakba fonva sorvadt
lábukat, ülnek ott reggeltől estelig.
Igy ültek mindig is, megnyomva jól a helyet,
ez aggok, félve, hogy nap szíjja bőrüket,
vagy lestek ablakon elmúló téli pelyhet,
remegve, ahogy egy beteg varangy remeg.
A kuksolás nekik jót tesz - kikopva, barnán
a székfonat hegyes faruktól kilyukad,
a vén nap lelke is fölgyúl az ócska szalmán,
amenynek szálain zsendült a búzamag.
Foguk a térdükön, a lelkes zongoristák
tíz ujja dobol az ülés feneként,
egy barkaróla bús melódiáit isszák,
és nagy kobakjukat himbálják epedőn.
Ha föl kell állniok...?! A világ omlik össze!
fölkelnek, mint a vert kandúrok fújva, rossz
gerincüket dühük lassúdan elmeresztve,
puffadt fenekükön a nadrág duzzadoz.
Lőcslábuk elcsoszog, a koppadt, sárga homlok
meg-megdöccen sután a kormos falakon.
Kabátjukon parázs pupilla-fényű gombok,
szemedbe szúrnak a homályos folyosón.
Látatlan öldöső kezük van...Visszatérnek,
s mint horpaszon rugott kutyák szemén a rút
fekete lé, csorog nézésükből a méreg,
s te izzadsz, mint aki egy tölcsérbe szorult.
Leülnek, öklükön piszkos mancsetta mállik,
szidják, aki miatt föl kellett állniok,
sovány álluk alatt földuzzadt manduláik
bogyója nyugtalan egész nap mocorog.
S ha szemrostélyukat lehúzzák tisztes álmok,
termékeny kuksokat álmodnak kéjesen:
sok édes-aranyos, csipkés kis zsöllye áll ott
nagy íróasztaluk körül a szőnyegen;
vesszőcskék hímporát köpködő tinta-szirmok
ringatják őket el csuklott kelyhek alatt,
mint halk szitakötők, kardvirágok közt ringók
- s kalász-szár hergeli bizonyos tagjukat.
Kardos László fordítása.
Tudom hogy tudod.>:-)) csak én afféle self made man vagyok, ezért még mindig örülök a hivatásomnak.
Fáradt szemed, szegény szerelmem,
hagyd hunyva hosszan: ne beszélj.
Maradj e hanyag helyhezetben,
amelyben meglepett a kéj.
Künn a szökőkút, mely csevegdél,
és nem szűnik sem éj, se nap,
táplálja, melybe meritettél
ma: elragadtatásomat.
Ezer virágot ont ki
s ezer lepét,
melyekre Phébe hinti
ezer szinét;
nagy könnyeit ugy önti
záporba szét.
Így a te lelked, melyet hően
a gyönyörök villáma gyújt,
kirebben gyorsan s vakmerően
szárnyat nagy, bűvös égbe nyújt.
De majd lehalva, szárnyelejtőn
bús bágyadásba márt az ár,
amely egy láthatatlan lejtőn
lelkemnek is mélyébe száll.
Ezer virágot ont ki
s ezer lepét,
melyekre Phébe hinti
ezer szinét;
nagy könnyeit ugy önti
záporba szét.
Te, kit oly széppé tesz az éjjel,
de jó, ha kebleden vagyok,
az örök panaszt színi kéjjel,
mely a medence közt zokog.
Hold, zengő víz s te éj, te áldott
s ti fák magányos borzama,
szeplőtlen melankóliátok
szerelmem édes tükre ma.
Ezer virágot ont ki
s ezer lepét,
melyekre Phébe hinti
ezer szinét;
nagy könnyeit ugy önti
záporba szét.
A lomb arannyal ékes zöld doboz;
a dús virágtól tarka lomb szovetjén,
hol nagy, csodás csók üdve álmodoz:
a pompás hímzés szétszakítva hetykén.
Egy faun vidám szemekkel átkacsint
s fehér fogakkal rőt virágba marna:
kaján kacajra tátott ajka, mint
az óbor úgy piroslik, szinte barna.
S ha mint egy mókus már el is riadt,
trillája minden ág mögül kihallszik;
s a halk Aranycsók, egy kis csiz miatt
megrezzent lomb közt felvillan s elalszik.
Franyó Zoltán fordítása
Azt jelzi. Ő is a kedvenceim közé tartozik. Ami a prózát illeti, nagyon is igazad van. (ööö...izé, ami azt illeti, magam is prózát fordítok, bár ez nem fontos, csak említem)
Ifjuságom sötét, fekete zivatar volt;
csak néha láttam egy kivillant sugarat.
A villám és a szél ellene tépve harcolt,
hogy kertemben piros gyümölcs kevés maradt.
S elértem végre így a Gondolatnak őszét;
most kéne fogni már ásót és gerebent,
s amit gödrösre túrt s úgy hányt a zord eső szét,
mint sír-vájt temetőt: ágyakká töltenem.
S ki tudja, misztikus erőit hátha majdan
ép e, vad part gyanánt vízmosta, roncs talajban
leli csodálatos álmom: az új virág? -
Óh, kín! óh, fájdalom! - Létünk az óra őrli
s a sötét Ellenség, amely szivünkbe rág,
vérünkből szív erőt, élni és nagyranőni.
Babits Mihály fordítása
***
Ha Radnóti mellett a felkiáltójel azt jelzi, hogy érdemes odafigyelni rá, akkor egyetértek. Jean Cocteau-t az ő fordításában pl. élvezet olvasni.
Bizony számít a fordító, ha prózával dolgozik, akkor is...:-))
Lám mit számít a fordító! Ez a Tóth Árpád fordítás gyönyörű.
És most én jövök. Illetve nem én, hanem (hosszúra nyúlt) kamaszkorom himnusza.
Rimbaud
Kóborlásaim
Mentem, két öklöm két ronggyá rohadt zsebemben.
A kopeny vállamon már eszmévé szakadt.
Szolgáltalak, Múzsám, menvén az ég alatt,
s nem álmondott még hejh! szerelmet senki szebben!
Féltett nadrágomon nagy lyuk ékeskedett.
Kicsiny Hüvelyk Matyi, rímet pergetva léptem
s mélán. Szállásra a Nagy Medve várt az égen.
Csillaghat döngicsélt lágyan fejem felett.
Hallgattam züm-zümük s egy árok volt az ágyam
szeptember estjein s a homlokomra lágyan
mint frissitő ital, estharmat csöppje hullt;
rímeltem s míg a fák között vad árny hajolt át,
térdemre dőltem és sebeztt cipőm zsinórját
pengettem egyre csak, mint lanton méla húrt!
Radnóti Miklós (!) fordítása.
Ha langyos őszi est kéjén szemem lezárúl
és szívemig szivom keblednek hév szagát,
elém boldog sziget tárja dús évszakát,
hol izzó nap tüzén egyhangú, halk sugár hull.
Egy lusta partvidék, hol a sok furcsa fárúl
ős hév lankasztja a gyümölcsök telt sokát,
edzi a férfiak ideges derekát,
s fényén a nők szeme döbbentő nyíltra tárúl.
Óh, így, míg illatod lágyabb égaljra hajt,
tág öblöt látok én, árboc- és vitorla-rajt,
mely fáradtan pihen, sós hab közt messzi ringván, -
zöld tamariszkliget lehe a légbe gyűl,
s e kósza, rezge szag, mely megfeszíti cimpám,
s a matrózok dala lelkemben elvegyűl.
Tágöblű, faragott szekrény ez itt; sötét, vén
tölgye: mint a nagyon kedves vénasszonyok.
E szekrény nyitva áll, úgy ont homálya mélyén,
mint óbor habja, oly megejtő, illatot.
Zsúfolt halmaza ez sok ódon ócskaságnak:
megsárgult, jószagú fehérneműk, gyerek-
s női ruhák, fakó, csipkék s a nagyanyának
kendői, melyeken festett griff díszeleg.
Érmeket lelni itt, fehér vagy szőke tincset,
arcképeket, aszott virágokat, amiknek
illatai gyümölcs szagába omlanak.
Ó, vén szekrény, te tudsz aztán sok furcsaságot!
S meséid mondanéd és feldünnyögsz, ha nagy
fekete ajtaid lassan-lassan kitárod.
Rónay György fordítása
Ez is volt már, de szép.
E kicsi zug, e csöpp sarok,
mely az enyém,
s mely éltetett, a nagy remény,
megáldotott.
Órái a sok régi bűnnek
sápadnak, tűnnek
fehér számlapján bús szivemnek.
Ártatlanság lakik velem,
egyszerüség.
Mit van nekem kivánni még,
aki Krisztust vendégelem?
Kemény kenyerem, durva ágyam,
szegénységem, magányom,
Ó, szent próbám! Ó, drága tanulmányom!
E bajban-készre-edzett szív,
s ez áhitat,
mely szeretettel átitat,
olyan szelíd s olyan naív
megoldást adnak életemnek,
a féktelennek,
melyben vágyaim elpihennek.
Uram, fogadd hálámat! Add
a jó halált.
Küzdelmeimet áldd meg, áldd
türelmes óhajtásomat!
Alázat útján közeledve
kér egy szegény szív, vedd be
őt és övéit, örök örömödbe!
Rimbaud A híres-nevezetes saarbrückeni győzelem, amelyet "Éljen a császár!" kiáltásokkal arattak (Ragyogóan színezett belga metszet, kapható Charleroi-ban 35 centime-ért)
Középütt, kéken és sárgán fölistenülve a Császár peckesen indul a csillogó lovacskán; a világ ma rózsaszín körűle - s ő zörd, mint Juppiter, s cukros, mint nagyapó.
Lejjebb a rasztoló bakák derék csoportja áll talpra könnyedén a vörös ütegek s arany dobok körül. Pitou is rendbe hozza mundérját s ájtatos szemekkel Rá mered.
Jobboldalt Dumanet a karabély agyára dál s érzi égnek áll minden kis hajaszála: "Éljen a császár!" - bőg. Szomszédja nem kiált.
Egy csákó billen: egy fekete nap! - Középen Boquillon, együgyűn, s vorsen enyhe-kéken hasal s az alfelét mutatja: "Azanyád..." Kardos László
A barna, illatos ebédlőben, ahol
lakk s gyünmölcs szaga szállt, valami belga módra
elkészített fogást majszolgattam, a jól
ringató óriás szék ölébe huzódva.
Az óra ketyegett, s míg békén ettem ott,
a konyha ajtaja nagyhirtelen kitárult,
s ki tudja- mért, a kis cselédlány befutott,
hajzata csábitó, kendője a nyakán dőlt.
S míg rózsaszín barack arcának bársonyán
riadt kis ujjait jártatta tétován,
gyremeki ajkait fintorba vonva szépen,
elrakta körül a tálakat szorgosan,
aztán - alighanem csókomra szomjasan -
halkan szólt: "Nézd csak, úgy megfázott itt
a képem..."
Rónay György fordítása
Verlaine: A reggel langyos és arany fényében úszva
A reggel langyos és arany fényében úszva,
harmattól nedvesen ragyog a rozs s a búza,
s még őrzi az azúr az éj hűs illatát.
Kószálni indulok most céltalan: tovább
a part mentén, ahol rőt gyom virít, szegényes,
a pázsitos uton, melyet éger szegélyez.
Szél leng. Nagynéha jő csak erre egy madár,
csőrében csöpp bogyó vagy szőke szalmaszál,
s a víztükör fölött árnyéka fut tovább még.
Mély csönd.
Az álmodót úgy vonzza itt e tájék
szelíd derűje, mely el-eldajkálja rég
ábrándos álmait s ringatta kedvesét,
a fiatal lányt, kinek emléke - gyengéd,
hótiszta látomás - megzengül s földereng még,
s kit költő álmodik s a férfiképzelet
idéz rajongva, bár tán a világ nevet,
s kit végre megtalált, a Társat, Őt, a lelket,
kit lelke visszasír s azóta sem felejthet.
