Keresés

Részletes keresés

Zsonát Creative Commons License 2018.06.18 0 0 43819

László Noémi

 

 

VEGYÉL MAGADHOZ

 

Vegyél magadhoz, ahogyan a bort,

a reggel hűvösét, a kenyeret,

a keretbe nem foglalható tájat –

amint lehet.

 

Tegyél el apró dolgaid közé,

engedj időznöm ott egy keveset,

felejts el lassan, észrevétlenül,

amint lehet.

 

Felejts magadban, ne törődj velem,

viselj, mint bőrödön halvány heget,

hogy növekedjem majd a pórusokkal,

amint lehet.

 

Vegyél magadhoz, ahogyan a szó

még ismeretlen ízeit veszed,

takarj be gondod rejtett vánkosába –

amint lehet.

 

 

Papírhajó,

1996 [40.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.18 0 0 43818

László Noémi

 

 

KÖRFORGÁS

 

Miképpen ág levélre és gyümölcsre,

miképpen szénre, aranyra a föld,

fényre sötétedőn a hold karéja,

sziklára szél, ha homokban süvölt,

 

miképpen árra, apályra a szikla,

miképpen ágra, levélre homok,

kilobbant holdra hűvös éj-kalitka,

úgy emlékezik rád minden dolog,

 

visel magán, magáért, maga helyett,

mert te lehetsz, te vagy az egyedül,

amiből életre, halálra telhet,

ami magassal, méllyel elvegyül,

 

visel mint első, utolsó szerelmet,

mert ami elvész, benned megkerül.

 

 

Papírhajó, 1996 [33.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.18 0 0 43817

László Noémi

 

 

HAJLIK AZ ÁG

 

Hallod-e: hullnak a percek.

Gömbölyű égi halomba

gyűlnek a titkolt mondatok,

és csak a hold lila fénye

jár körülöttünk, ajkad

mégsem nyílik a szóra.

 

Hallod-e: rendre morajlik

távoli tengerek árja:

visszavonulnak a benti

világok, nem feleselnek.

 

Lassan hajlik az ág,

tér nyugovóra az élet,

hull megadón a gyümölcs,

leperegnek a kései órák –

 

ólomsúlyú a test, ám

moccan a szívben az árnyék.

 

 

Papírhajó, 1995 [25.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.18 0 0 43816

László Noémi

 

 

LESZÁLL A KÖD

 

Mert immár látom, s hallom is,

ahogy leszáll a tompa köd,

a sokat próbált bizalom

fakuló függönye mögött

állok a fogyó hold alatt,

s míg hűvös fénye rám csorog,

hiszem még: hozzám tartanak

arcod mögötti vándorok.

 

 

Papírhajó, 1995 [24.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.18 0 0 43815

László Noémi

 

 

BÚZAKALÁSZ

 

Búzakalász ejt szemet,

hó lehull, és eltemet.

Gyermek élne így velem:

meghúzódsz a szívemen.

 

Csended táguló keret:

befogadja csendemet,

szerelmünkben egyre nő,

alakot ölt az idő.

 

 

Papírhajó, 1995 [21.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.18 0 0 43814

László Noémi

 

 

MÍG ALSZOL

 

Míg alszol, álmom őszi kertbe jár,

hol ágak hegyén imbolyog a fény,

s az alkony ajka érintette már

mindazt, mi múló szikra-tünemény;

míg ébrenlétem karja ringat el,

testedre gyűl szélfújta csend-avar,

lélegzetemben hómező leszel,

ereszkedő szemhéjam betakar.

 

 

Papírhajó, 1995 [20.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.18 0 0 43813

László Noémi

 

 

IGÉZET

 

Tócsa tükrén szellem ül,

fűzfaág hajol.

Karimátlan kalapot

hajigál a hold.

Fél szemére bánat írt

koromkarikát.

Ázó sugár-lábakon

hurcolja magát.

 

Éjféltájban felröpül

három paripa.

Zöld viharral álmodik

a búgócsiga.

Szikra-anyót hívja egy

fázó szalmaszál;

szemhéjadra száll ezer

szentjánosbogár.

 

 

Papírhajó, 1995 [9.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.18 0 0 43812

László Noémi

 

 

LÁTOMÁSOK

 

Csupán a múló évszakok

örökké hulló függönyén keresztül

áttetsző buborék árnyékában

meghúzván magamat igyekszem

nem létezni s néha föleszmélek:

úgy kéne összefűzni igaz szavakat,

hogy tisztaságuk hűvös visszfényében

a látomások felragyogjanak.

 

 

Papírhajó, 1995 [7.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.18 0 0 43811

László Ibolya

 

 

ÉJSZAKA

 

Szénaillatú a szél,

rétről érkezett.

Fellegszínbe tolja a

göncölszekeret.

Majd meg lovagol a fák,

bokrok tetején,

s olyan gyorsan tűnik el,

mint kópé legény,

ki meglesi a folyónál

fürdő kedvesét,

amint az térdét csókoló

hűs habokba lép.

Hol van még a virradat

tűzszőrű lova!

…Az éj roppant csigaként

vánszorog tova.

 

 

Köznapi lobogás [50.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.18 0 0 43810

László Ibolya

 

 

ESTE

 

Göröngyök ülnek, mint a békák

        és forgolódnak most nyílt nárciszok.

A holdas éj tántorogva lépdel, –

        tavaszi mámor kútjából ivott.

Kertek tövén, hol kis határvonal

        elfut az út a füzesek felé,

térdünkig ér a zsenge búza már,

        bár szárban alszik még aranyszeme.

Az érlelő nyár, nekem is anyám

        szavától szavam teltebb, ízesebb lesz,

mikor kalászok zizzenő haját

        kévébe kötni jövök én s a kedves.

 

 

Köznapi lobogás [49.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.18 0 0 43809

László Ibolya

 

 

REGGEL

 

A szél fáradtan dőlt el itt

        az árokparton, papsajtok között.

Szemét a nap tükrébe vetve

        ablakom alatt meggyfa öltözik

fehér ruhába, amint illik

        kényeske szűznek, kicsi lánynak.

Ha vőlegény jön, hajába lehel

        és sziromlepkék szállnak.

 

 

Köznapi lobogás [48.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.18 0 0 43808

László Ibolya

 

 

OKTÓBERI VÁZLAT

 

Szeme, szoknyája kék az égnek

mely itt az ablakodban ül

és a fények sárga húrjain

a tűnő nyárról hegedül.

Szeme, szoknyája kék az égnek,

de mint a fázós nénikék

a tűzhely ölén kuporgó tüzet,

úgy fogja körül a napot az ég.

Kölyökszél sír mellén a tájnak,

a dombon, hol a gyalogút

elnyűtt kis pántlikája rég

avarba, sárba, őszbe fúlt.

Nyarat mímel mégis az ég,

viruló menyecskét a vén,

pedig acélkék csillagait

fagyokkal festi a kökény

és madártorkú erdők fáin

a remény csendje üt tanyát,

babusgatni a jövendő tavaszt,

mint magzatukat az anyák.

 

 

Köznapi lobogás [41.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.18 0 0 43807

László Ibolya

 

 

HAJNALI RIPORT

 

Álmosság didergeti léptükre még a várost,

korán kelnek az utcaseprők, ők kelnek legkorábban

galambetető szelídséggel hétfői tisztaságot szórni.

Csend szövi még az álmot a boltok szempilláin,

de mikor fehér szárnyán megjő a kenyérillat,

beledobban a csendbe az új nap szívverése;

hangyaboly-sietéssel áradnak meg az utcák,

s betöltünk minden zugot, mint a kiáradt tenger.

Gyárkapuk kitárt karja ölel magába minket,

olajfekete gépek, röpítő paripáink…

Mögöttünk most a város hanyatt fekszik a napban,

ibolyát, hóvirágot kosaraznak a nénik,

és hangos madarak helyett – kedves, öreg rikkancsok –

kikiáltják a márciust!

 

 

Köznapi lobogás [33.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.18 0 0 43806

László Ibolya

 

 

BÖLCSŐ KÉSZÜL

 

Este volt,

az árnyak mélyek,

ágyat vetett

már az éjnek

erdő, mező,

utca, kert.

Nyugodalom

ezüst fénye

hullt a holdból

a vidékre,

egy asszony

így énekelt;

 

Zeng a fűrész,

sír a léc,

kis vendég

ha ideérsz

rengő bölcső

csendje vár.

Jöjj tavaszra,

őszre, nyárra,

ölelések folytatása,

boldog titkom,

friss napom,

ó, hogy várlak,

mily nagyon!

Pici ember,

üzenj, jössz-e

puha mellre,

lágy bölcsőbe,

nem hallja más,

csak anyád.

Mint rügyek

kipattanását

nem hallja más,

csak az ág.

Jöjj, panaszold

hosszú utad,

meleg tejért

síró éhed,

két karomban

ölelések

készülődnek

már elébed.

Zeng a fűrész,

ring a léc,

emberkém,

ha ideérsz

rengő bölcső

csendje vár,

jöjj, anyácskád

tárt szívében

te leszel

a kiskirály!

 

 

Köznapi lobo-

gás [30-31.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.18 0 0 43805

László Ibolya

 

 

VÁROSSZÉLI ALKONY

 

Zengenek a városszélen

szélzaklatott vizek,

hullámra hullám,

hangra hang borul.

A fáradtság nyűtt batyuit ledobva

itt elheverhet gyermekként a felnőtt,

nádsípon muzsikálva a gondot,

vagy elbámulni mint futnak a felhők.

Cserepek, obsitos fazekak

sorakoznak és hódol a vidék.

Zöldtükrű vízen a kacsák,

– megannyi sárga hajók,

oly mindegy, hogy kiék,

itt minden az enyém!

Innen az alkonyi nap

óriás tüzes labda

az ég szürkülő meredélyén.

Ugranék egyet, el is érném,

de hagyom ott.

Elfáradhatott,

míg végiggurult az égen,

s megállt a városszélen,

minket köszönteni.

Nyomában jő az alkony

a tintakék madár,

szárnyára csillagokat ültet

s harangszavára száll

a lágysötétű est tájaira.

Jó itt nekem a városszélen,

nádmuzsikájú csendben merülni el,

és felmerülni frissen,

szilaj remények terhivel,

hogy tán az ördög nem visz el,

hogy tán a holnap, holnap más leszen,

sem másokért,

sem magamért,

nem pöröl úgy velem,

mint a kemény jelen.

 

 

Köznapi lobogás [10-11.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.18 0 0 43804

László Ibolya

 

 

KÖZNAPI LOBOGÁS

 

Felment a függöny

és az út mögött,

a még szendergő kert alatt,

a kölyökerdő fésületlenül,

a dombtetőre felszaladt.

Ez lent, falu.

Emberek, akik

az ébrenlétnek gyűrűző vizén

révbe ma viszik álmodásaik.

Zörren és szomját oltani

kicsapódik az ablak.

Mögötte nyújtózás ropog.

Vércseként, most fütty csap le a földre,

inteni kár, a harmatékes korsó,

a csend hever már darabokra törve.

Nézzétek ott, táltoscsikóként

szabadul az égre,

a földcsókoló ég kék mezejére

az aranyszőrű nap.

Elbűvölőn szép ficánkolással

száguld be mindent és harsogón harap

kunkori fellegekből.

Mocorog, morog a szekér,

álmában hintó volt megint,

ám most a munka törvénye szerint

asszonyokat visz és kapákat.

Mogorván döccen és maga sem tudja,

hogy így, bíborral aranyozva

ezer hintónál is különb!

Jó reggelt, jó reggelt fiatal világ,

jámbor tehénkék,

kacsák és libák,

csípőtök ringásában erőt,

örömet hordozó asszonyok!

Jó reggelt kölyökerdő,

és tisztaságra szomjazó

levegőéhes ablakok,

jó reggelt, rajta, van munkánk elég,

kezdjük az új napot!

 

 

Köznapi lobogás [8-9.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.18 0 0 43803

László Ibolya

 

 

NYÁR

 

Aranyhasú kisgyík az út,

mely itt a fű árnyába bújt.

Reggel volt még, hogy megeredt

a faluból, az emberek

víg csapatának léptei

sürgették a mezőre ki.

Azóta túl a dél hegyén,

alkony lankáin jár a nap,

nyár fazekában forr a táj

most is, pedig a fák alatt

már felébredt a szürkület

keresni új alvóhelyet.

Ember, fa, fű, a szomjúság

pokoltornácán szédeleg,

pedig a zápor korsaját

kétszer törték fel az egek,

övig mezítlen bronzcsapat

hajol a földhöz fáradatlan,

a levegő is lángra kap,

a gondolat is a szavakban.

 

 

Köznapi lobogás [6.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.18 0 0 43802

László Ibolya

 

 

PIPACSOK

 

A tejszagú csend ringatózva ballag

hazafelé az est előtt,

zsenge füvecskék, csípős por szaga

remegteti a levegőt.

Lustán tekergő árokpart felett

az örök silbak – elaludt a nyárfa

s az első csillag kajánkodva ül

frisszöldű, ékes pallosára,

száját elhúzza még a hold is

cinkosul ezüstöt nevet,

tárt karjukat bezárják a kapuk

s egy éji-fészket keresőn

nem jár fenn senki már, csak a szelek.

Elfáradtak, mert jártak erdőt,

várost, falut és gőzölgő mezőt.

Nyugszik az út is, hátát egyengetve,

és égrenéző háztetők

most alánéznek, be a házba,

hol hűlő tűzhely peremén

kalaplevéve szendereg

az ott felejtett vacsoraedény,

s roppan az ágy – mind álomhajó most –

kormányosával messze jár,

arra, ahol a ma vetett mag

kalásztengere aranyát

hömpölygeti a nyár,

s pipacsok vérszín lobogója

már győzelmet kiált.

 

 

Köznapi lobogás [5.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.18 0 0 43801

László Eszter

 

 

SZIVÁRVÁNY

 

A csendben, a sötétben

egyszerre gurulni kezdtünk a végtelenbe,

virágok, madarak közé, zöld rétre,

ahol a lehetetlen lehetséges,

ahol az idő nem véges,

ahol a zöld, a piros, a kék,

a sárga, a lila, a fehér

szivárvánnyá változik,

szívedben, s szívemben lakozik.

Zsonát Creative Commons License 2018.06.18 0 0 43800

Lányi Sarolta

 

 

VALAMI HALK VIRULÁST...

 

Valamit, valamit, ami hasonlítson az örömhöz,

csak amiként a fű a fához

s a csillaghoz a mécsvilág,

valamit, valamit...

 

Akárhonnan, akármi, csak nevessen

mint harmatos arccal réti virág,

vagy mint a gyermek anyamellen,

akármi, csak nekem nevessen...

 

Valamit menteni, menteni kéne

a múlt kincséből, kicsit, akármit,

szomjú zenéket, szép mosolygást

s a jó szemek meleg kis mécsvilágát...

 

Nem csillagot, két jó szemet csak,

sötéten át is szívbe fénylőt

s valami halk virulást...

Valamit, valamit, ami hasonlítson az örömhöz!

Zsonát Creative Commons License 2018.06.18 0 0 43799

Lányi Sarolta

 

 

AZ ELSŐ MOSOLY

 

Reggelre megtérek ide melléd

onnan, a csodákkal kövezett idegen útról

amiről nyelvem regélni tudatlan

s tollam is gyenge, –

 

megtérek ide reggelre melléd

nesztelen. Testem megrándúlva halk sóhajban

fogadja be a messzejárt utast, a lelket,

s feléd fordúl e földre vissza még nem vénült orcám

 

hogy te légy az első, kit szemeim meglátnak ujfent

s feléd ragyogjon egyetlen kincsem a szebbik létből,

mit magammal elhozhattam orozva néked onnan,

hol még erdőnyi terem belőle,

 

– vedd hát ó kedves, ezt a mosolyt,

első mosolyát a bús valóság nappalának

s az utolsót arról a tájról, melyről nyelvem regélni tudatlan

s tollam is gyönge.

 

 

A szerelem arany-

könyve, 1918 [70.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.18 0 0 43798

Lányi Sarolta

 

 

NAGYON CSENDES SZERENÁD

 

Téged dicsér a némaságom

s daltalan ajkam néked áldoz

lelkem fojtott félénk szavát

te hallod, ha nem is kiáltoz.

 

Beszél majd énhelyettem hozzád

az őszi táj halkan szelíden

s az esti szél füledbe dúdol,

hogy örökre tiéd a szívem.

 

Tiéd elmém munkája, gondja

s az álmom is tiéd legyen...

– ó halld e rejtett, hű zenét:

dalol neked az életem.

 

 

A szerelem aranykönyve [69.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.18 0 0 43797

Lányi Sarolta

 

 

HA VALAKI ÍGY ÍRNA

 

Figyelj kisasszony kérlek. Én vagyok,

Ki sóhajtásaid megszámolom

S becézve, féltve tenyerembe fogva

Megcsókolom e bús galambokat.

 

Én, én vagyok, ki bánatos szemednek

Mindegyik rebbenős mosolyvirágát

Titokban fölszedem az út porából

S elrejtem szívemen, bársonyburokban.

 

Én megtaláltam és meg én kötöztem

A vágyadat, e hűszemű kutyát,

Kit elkergettél, fölkutatni messze,

Vajh él-e, él-e érted valaki.

 

Figyelj tehát, mint én terád figyeltem,

Hallgasd szavam, mint én hallgattalak,

Nézd két szemem, csak téged néznek ők,

Fogadd szívem, kisasszonyom, szeretlek.

 

 

Ajándék, 1912 [77.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.18 0 0 43796

Lányi Sarolta

 

 

TAVASZ SZÓL

 

Leány, derekad mért remegő,

Mint fiatal fa, amit a szél ráz?

Szemed beborúltan hova méláz?

 

(Ne félj, mert te vagy a nő, az erő.)

 

A napnak, ahogy vagy, add oda magad,

Kék ereken át hadd tüzesítse véred,

Ne félj, ha perzsel, ne bándd, hogy éget.

 

(Láncot kovácsolj, ami nem szakad.)

 

Csókláncot forrassz abban a tűzben,

Mert tart az örökkön, rozsda se sérti

És amit őröz: boldog alázat.

 

Ha mikor eljön érted a férfi,

Ahogy itt állasz kipirúlva, szűzen,

Add oda, add oda, add oda szádat.

 

 

Ajándék, 1912 [74.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.18 0 0 43795

Lányi Sarolta

 

 

KÉP A FANTÁZIA PRIZMÁJÁN

 

Él egy szoba egy szürke, furcsa házban.

Nagyon kedves, nagyon tiéd-enyém,

Gondolom és kimondom, tehát: van.

 

Van. Amint csukott szemmel rágondolok,

Már látom is. Bent enyhe, sárga fény

S elszórva szerte fényből mosolyok.

 

A falról földig érő drága leplek

Lengenek, mint óriás lepék.

A vázákban holt ibolyák epednek.

 

Mikor belépsz, szelíden felnevetnek

Az asztal, óra, lámpa és a szék,

S a kis ezüst szoborlány súg: szeretlek.

 

 

Ajándék [31.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.18 0 0 43794

Lányi Sarolta

 

 

BÚBAN VIRÍTÓ TITOK

 

Csak az én két vállam hordja sulyát

Csak az én mellem viselje búját –

Virúló szép titkomnak, hogy szeretlek.

Csak nekem dús, nagy ez a kis utca

És áldott százszor az aszfalt. Ki tudja,

Nem te jártál-e itt esetleg?

 

Egy órája tán itt voltál magad.

Ruhád surolt sok barna házfalat

S e nő, ki szembe jő velem,

Úgy mosolyog, mint aki téged látott,

(Nedves és nagyranyílt szemekkel.) Látod,

Pedig őt nem fűti szerelem.

 

Csak én hordozom arcod itt benn,

Csak nekem vagy te minden, minden

S tied vagyok mindennél jobban.

Az izzó, drága bélyeget,

Amit szemed rámégetett,

Hordom fájósan, boldogan, titokban...

 

 

Nyugat, 1911. 8. szám

Zsonát Creative Commons License 2018.06.18 0 0 43793

Lányi Sarolta

 

 

LÁMPA

 

A pillantásoddal felgyújtasz engem,

Mint villanykörte felgyúl a homályba,

Ha vendégek gyűlnek a bús szobába.

 

És égve élek: sugárzó, szende lámpa.

Boldogan, büszkén érzem fényemet,

Piros izzásig hevít a szemed.

 

És égek forrón, fényesen. De mennek

A vendégek már: az örömök s te

Kialszik ekkor a büszke, kicsi körte.

 

Kihűl, kihúny rövidke fénye...

S az elsötétült, bús szobába, bent

Tovább hallgat és mereng a csend.

 

 

Ajándék, 1910 [18.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.18 0 0 43792

Lányi Sarolta

 

 

NOVEMBER

 

Szép lesz, már látom, ez a mai nap.

Az utca is hangos, boldog, vidám,

a tél is jókedvű, mert süt a nap

s minden szépen, derülten néz ma rám.

A zöld fenyőkön hó mosolyg fehéren

és oszlopos ház, túl a zöld fenyőkön,

gyereksereg a napsütötte téren…

Megállok itt, és vígan nézelődöm.

 

De hív a ház és bent a házban könyvek.

A betűk csarnokába járulok.

A halkszavú őr elémtesz egy könyvet

és én mohóan beleájulok.

Az órák szállnak, s én olvasok egyre,

elbódítanak a bűvös szók, a versek,

ködfüggöny hull száguldozó szememre…

A szomszédaim már mind hazamentek.

 

Én is megyek már. De olyan szép az utca!

Véletlenül boldog vagyok nagyon.

A téli nap aranyjával befutja

arcom, hajam. Szemembe tűz, – hagyom.

A napsugárnak táguljon szemem ki,

csiklandozzon a vidám hideg,

ne fájjon énnekem ma semmi, senki…

És én se fájjak senkinek.

 

*

 

De jött az est, az esti koncert.

Lábujjhegyen bementem egy sarokba,

hová be nem lát se szem, se csillár,

sötétbe ültem. A szivem vadul vert,

mert tudtam, jön felém a drága kín.

És elindul az est zenéje. Ím

jön felém és rámzúdul a hangsereg.

A hangszerek félelmetes, sikoltozó csodák,

borzasztanak… Mozdulni sem merek.

Sivító kín fut tagjaimon át,

mert ezüsthangjai a fuvoláknak

ezüstszuronyok – véresre szurkálnak,

dobol, dobol a bánat szivemen

és hegedűhúr minden idegem.

E fájó, síró hangszeren

vad nótába kap hirtelen

a vak zenész: a szerelem.

 

 

Énekszó, 1910 [14-15.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43791

Láng Éva

 

 

SZÍVHANGOK

 

csak vágyak, álmok tűnő képe még,

vagy már valóság,

lélegző csoda,

talán remény csak,

mire a soha üres kongása

a lélekharang?

ős árnyak útján sorsok szövete,

sóhajkutakból győzelmi zenék,

mesék csábító tükörképe még

vagy már a lét délibáb talaján

fürkészed kút-mélyű szemét?

fogódzol gondolat-magába rég?

vagy rátapad már, eleven magad,

és sorsa életeddel összeforr,

köldökzsinórnyi utunkon

ahol a kezdet már a vég,

a perc – a kor

öled, karod nem börtöne,

miben szárnyaszegetten sorvad el a rab, –

úgy szeresd,

ahogy neki jó!

engedd repülni!

… s a tiéd marad…

 

 

Vallomások a gyógyí-

tásról, 1971 [419.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43790

Láng Eszter

 

 

A KERT

 

egy szilvalekvárszagú szeptemberi éjszakán

amikor a csillagok mintha belepottyanni készülnének az üstbe

oly közelinek tűntek a füstön át

amikor mézes diót ettünk kis öblös tálkából nagykanállal mert csak

ez volt kéznél

amikor nagy utazásokról álmodoztunk üvegmosás közben

és a cserépszilkék már ott szikkadtak a kútkávára borítva

amikor Sándor bátyám pipára gyújtva azt számolgatta

hogy a pálinkaeladásból mennyi lesz a haszon

amikor Manka felébredt és mezítláb hálóingben jött ki a házból

hogy megkérdezze lehet-e már lekvároskenyeret enni

amikor néha-néha halk koppanással egy dió a földre hullt a fáról

amikor a lugas szőlői bújócskát játszottak a sötétben

és zizegett lábunk alatt az elszáradt fű

összébb húztam magamon a bekecsemet és közelebb ültem a lángokhoz

arra gondoltam ha Amerikában élnénk nem főznénk

szabad tűzön őszi éjszaka szilvalekvárt

és talán már azt a szót is elfelejtettem volna szilke

 

 

111 vers a Sóvidékről [96.]

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!