Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak a szavakkal......Lehet, nem a szavak lesznek, amelyek megérintenek. Hanem a szóközök fehér némasága. A csend könyvét nem lehet üres lapokkal megírni. Az csak a süketszoba csendje lenne. Reményem, hogy a szavaim olyanok lesznek, mint a szellőtől rezdülő falevelek susogása, vagy a madárdal, amelyek csak mélyítik a természet csendjét. A szíved csendjét.
...állsz, mintha ebben a pillanatban érkeztél volna valami idegen csillagról. Sírni nem tudsz, megszorítod a saját kezedet, aztán egyszerre rájössz, hogy fázol. Rettenetesen fázol.
Csak csend és némaság, reccsenéstelen fa mit belső kórja rág. Mégis áll dacolva szélben és viharban hangtalanul halva! Csak csend és nincs tovább nem hallod sóhaját már csak a szél dalát.
Ami bennem lélek, veletek megy; ott fog köztetek lenni mindig. Megtalálsz virágaid között, mikor elhervadnak; megtalálsz a falevélben, mikor lehull; meghallasz az esti harangszóban, mikor elenyészik; s mikor megemlékezel rólam, mindig arccal szemközt fogok veled állani.
Jókai Mór
Mary Elizabeth Frye: Ne jöjj el sírva síromig
Ne jöjj el sírva síromig, Nem fekszem itt, nem alszom itt; Ezer fúvó szélben lakom Gyémánt vagyok fénylő havon, Érő kalászon nyári napfény, Szelíd esőcske őszi estén, Ott vagyok a reggeli csendben, A könnyed napi sietségben, Fejed fölött körző madár, Csillagfény sötét éjszakán, Nyíló virág szirma vagyok, Néma csendben nálad lakok A daloló madár vagyok, S minden neked kedves dolog...
Síromnál sírva meg ne állj; Nem vagyok ott, nincs is halál.
Csak mert nem látunk semmiféle megoldást, még nem jelenti, hogy nincs megoldás. Bízz benne, hogy rendbe jönnek a dolgok, mert ez az élet rendje. Így lesz. Ne feledd, együtt érzek veled, és bármit megtennék érted, hogy melegebben süssön rád a nap újra. Míg elvonul az eső, gondolj rá, van egy biztos ember, akivel megoszthatod szíved terhét, s akinél oltalmat találsz szeretetben
Az emlékezet nagyon furcsa dolog. Néha megmagyarázhatatlanul megmaradnak benne a dolgok, amikről magunk sem hisszük, hogy megmaradtak.
Lőrincz L. László
Az embereknek vannak hegeik mindenféle szokatlan helyen, mint valami titkos térképe saját múltjuknak, mint régi sebeik táblázata. A legtöbb sebünk begyógyul, csak egy heget hagyva maga után. De némelyik nem. Vannak sebek, amiket mindenhova magunkkal viszünk, és bár a vágás régen volt, a fájdalom még kitart. Mi a rosszabb, új sebek, amik szörnyen fájnak, vagy a régi sebek, amiknek rég meg kellett volna gyógyulni, de nem tették? Talán a régi sebeink megtanítanak valamit. Emlékeztetnek rá, hol jártunk, és mit győztünk le. Leckét adnak, hogy mit kerüljünk el a jövőben. Szeretnénk ezt hinni. De ez nem így van, ugye? Vannak dolgok, amiket meg kell tanulnunk, újra és újra és újra
Vízcseppek vagyunk, jelentéktelen szürke kis parányok mind, mindannyian. Néha fent vagyunk, néha lesüllyedünk. Tenger az élet. Mindannyian keresünk mindig, keresünk egy másik vízcseppet a nagy, szörnyű óceánban. Néha megtaláljuk. Összesimulunk egy pillanatra, aztán jön egy hullám és felkap, vagy leránt a mélybe, és mi keresünk, keresünk újra tovább
Nincs elviselhetetlenebb betegség a szív fájdalmánál. Olyankor úgy érzi az ember, mintha ténylegesen is beteg lenne. Eltelik néhány hét, és egyszer csak azt érzed, hogy jobban vagy. Aztán pár óra alatt minden újra összeomlik
A szavak oly durván tolakodóak tudnak lenni, amikor éppen a csend oltalmazó érzetű vágyát és az emlékezés békéjét zavarják meg önzőn félrevert harangjuk kondulásával.
Rosie B. Martin
Major Gabriella
Veszteség
Kontúrtalan feketére fest mindent a jeges szirmokban hulló csend És visszhangtalan üvölt a süket, a részvétlen, haldokló csönd Aztán erőtlen lüktet és rám dermed: Sohasem látlak már többet
Csitítva altatom elnyűtt...kínom, ringatva lelkem fáradt sóhaján, és hangtalan suttogva kérlelem a csöndet, hogy hallgasson rólad e hosszú éjszakán
Kormányos Sándor
Vannak olyan pillanatok az életben, hogy annyira nagyon hiányzik neked valaki,
hogy szeretnéd kiszakítani az álmaidból a valóságba, hogy megölelhesd.
Paulo Coelho
Nem láttalak, pedig mindig látlak, napsütésben, sötét éjjel, behunyt szemem mögé rajzol óvó képzeletem. Lennél bárhol is, mindenütt rád kiáltana a szívem, fölfedezne a nyugtalanság, ami körülkerít mindenütt.
Megtalál a hangod, kihallatszik a csöndes szólam, a bátortalan vallomás elér hozzám és felvidít. Szemed menekülő pillantása fogva tart, nem ereszt.
„A lelki életben, csakúgy, mint a testi életben, van belégzés, és van kilégzés: a léleknek magába kell szívnia, át kell hasonítania egy másik lélek érzelmeit, hogy aztán még dúsabban viszonozhassa azokat. E szép emberi tünemény nélkül nincs élet a szívben, s a szív, levegő híján, kínlódva pusztul el.” Balzac