antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Tegnapelőtt ünnepelte 74. születésnapját Kiss Benedek, József Attila-díjas költő, műfordító, a Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi tagozatának tagja, községünk díszpolgára. Isten éltesse sokáig!
Tegnapelőtt múlt 173 éve, hogy megszületett Minna Canth, finn író, költő.
Minna Canrth
Anna Liisa
(részlet)
Anna Liisa: Én megpróbálok jó lenni, Johannes. Megteszek érte mindent.
Johannes: Meg sem kell próbálnod, galambom. Anélkül is jó vagy. Nem is tudsz te más lenni, csak jó. (Anna Liisa szemébe néz) Nohát, ez meg mint esett? Hisz én könnyeket látok a szemedben!
Anna Liisa: Ugyan, dehogy!
Johannes: Egészen biztosan ott vannak azok a könnyek. Látom én, ne is próbáld tagadni.
Anna Liisa: Várj. Tüstént elapadnak a könnyek. Már nincsenek is ott. Látsz-e egyet is?
Johannes: Nem. És nem is engedem, hogy könnyek záporozzanak, nem engedem, de nem én! (ölébe kapja) Így ni! Üljél most itt szépen, hadd nézzelek meg. Uram teremtőm, mennyire gyönyörű is vagy te! Az embernek szinte kedve lenne – kiszorítani belőled a szuszt.
Anna Liisa: Na, na, Johannes. Elégedj meg kevesebbel.
Johannes: Figyelj csak, Anna Liisa, hadd kérdezzek tőled valamit.
Anna Liisa: És az mi lenne?
Johannes: Nagyon, nagyon kedvelsz-e engem?
Anna Liisa: Már megint ugyanaz a kérdés. Már hányszor, de hányszor megkérdezted.
Johannes: Nem kérdezem többször, ez lesz az utolsó.
Anna Liisa: És ha most azt válaszolnám, hogy nem kedvellek, mi történne akkor?
Johannes: Nem hinném én el, mert a szemedből mást olvasok.
Anna Liisa: Miért kérdezed akkor folyton, ha kérdezés nélkül is ilyen jól tudod?
Johannes: Mert mindig újra és újra hallani akarom, ahogy mondod. – Hanem valójában most valami mást kellene kérdeznem. Tudod, annyit gondolkoztam már azon, hogy vajon szerettél-e te valaha rajtam kívül mást is? Vagy én lennék az első férfi, akibe beleszerettél?
Anna Liisa: Talán hallottál valami ilyesmit?
Johannes: Nem hallottam semmit, csak úgy magamtól jutott eszembe.
Anna Liisa: Csak úgy magadtól? Mindenféle ok nélkül?
Johannes: Úgy bizony! Hogyan is lenne okom rá, mikor rólad van szó. Na de csak azért is -!
Akkor is tudni akarom, hogy hogyan is állunk a dolgokkal. Enyhén hajlamos vagyok ugyanis a féltékenységre. Nem tűrném el, ha akármilyen más férfi jobban tetszene neked.
Anna Liisa: Nem is tetszik. Most nem, és nem is fog soha, bízhatsz bennem.
magyar evangélikus teológus hallgató, költő és újságíró. Alkotói korszaka az 1910-es évek körül kezdődött és az első világháborún át 1917-ben, hadifogságban bekövetkezett haláláig tartott. A körülmények hatására kései lírájának fő témájává a háború vált, legnagyobb ismeretségre szert tevő verse pedig a Csak egy éjszakára… címet viselő alkotás lett, melyet Przemyśl második ostroma idején írt.
CSAK EGY ÉJSZAKÁRA...
Csak egy éjszakára küldjétek el őket; A pártoskodókat, a vitézkedőket. Csak egy éjszakára: Akik fent hirdetik, hogy - mi nem felejtünk, Mikor a halálgép muzsikál felettünk; Mikor láthatatlan magja kél a ködnek, S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek,
Csak egy éjszakára küldjétek el őket; Gerendatöréskor szálka-keresőket. Csak egy éjszakára: Mikor siketitőn bőgni kezd a gránát S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák, Robbanó golyónak mikor fénye támad S véres vize kicsap a vén Visztulának.
Csak egy éjszakára küldjétek el őket. Az uzsoragarast fogukhoz verőket. Csak egy éjszakára: Mikor gránát-vulkán izzó közepén Ugy forog a férfi, mint a falevél; S mire földre omlik, ó iszonyu omlás, - Szép piros vitézből csak fekete csontváz.
Csak egy éjszakára küldjétek el őket: A hitetleneket s az üzérkedőket. Csak egy éjszakára: Mikor a pokolnak égő torka tárul, S vér csurog a földön, vér csurog a fáról Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben S haló honvéd sóhajt: fiam... feleségem...
Csak egy éjszakára küldjétek el őket: Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket. Csak egy éjszakára: Vakitó csillagnak mikor támad fénye, Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe, Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget, Hogy sirva sikoltsák: Istenem, ne többet.
Küldjétek el őket csak egy éjszakára, Hogy emlékezzenek az anyjuk kinjára. Csak egy éjszakára: Hogy bujnának össze megrémülve, fázva; Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna; Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét, Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!
Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak! Hogy esküdne mind-mind, S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert, Hogy hivná a Krisztust, hogy hivná az Istent: Magyar vérem ellen soha-soha többet! - - Csak egy éjszakára küldjétek el őket
“A magyar katonák vitézségét Gyóni Géza hirdette, Ady hangján nevelt verseiben, melyek a körülzárt Przemyśl várából és orosz hadifogságból érkeztek haza, romantikus körülmények között. De Gyóni sem a háborút dicsőítette, csak szegény harcosokat, és legerősebb verse, a Csak egy éjszakára a harctéren szenvedők rettenetes felkiáltása azok ellen, akik távoli, védett helyeken dicsérik vagy nem dicsérik a mások vére hullását, a haldokló gladiátor átka a nézők ellen.””
Jó reggelt, szép napot, szép hetet kívánok Mindenkinek Klaudia, Mór és Alexandra napján!:-)
Ma Áhim, Alexa, Azár, Csák, Hubert, Huberta, Hubertusz, Ipoly, Joachim, Joáhim, Joakim, Klaudetta, Klaudiána, Kötöny, Móric, Sugár, Sugárka és Volfram!:-)
Egy meglepő vers Jókai Mórtól (az előzményt nem ismerem)...
Jókai Mór
Liszt Ferenczhez.
Motto: "Hirhedett zenésze a világnak!"
"Et tu mi fili Brute!"Még te is
Ellenünk fordulsz, oh nagy zenész? Ág is huzza a szegényt, felőlünk Nem beszél hir, külföld ránk se néz. Csupán ősi nyelvünk lelke él még S vérünk lángja, a magyar zene: Az a dal, mit hogyha hall a honfi, Könybe lábbad mind a két szeme. Az a dal, mely szivből jött és szivbe Visszatér; mely együtt sir velünk, Mely beszél, mit el nem mondhat a száj, Mit belül csak némán érezünk; Az a dal, mit egykor istenitél S lelkesülni tudtál zengzetén És a mit most, mint avult játékszert, Te vén gyermek! könnyen összetépsz.
Azt beszéled, - s szavad messzehangzó: Hogy e méla dallam nem mienk; Hogy az nem a magyar ősi búja És jó kedve, a mi benne zeng. Csak egy vándor, züllött népcsaládnak Hangja az, mely jött hazátlanul: Énekelni édes szülőföldről A magyar nemzet ettől tanult, Délczegségét lopta koldusoktól, Hő tüzét bohócz szeszély adá. Csak az üres csengő-pengő hang volt, Mi a sziveket elragadá. Nincs magyar dal! mert az a czigányé, Az álmodta, az találta ki; Csak azután, hogy a dallam meg volt, Firkált hozzá verset valaki.
Oh világnak hirhedett zenésze, Mint tudod te, hogy miről beszélsz? Mit tudod te, hogy e keserédes "Ki-ne-mondd-mi" tán több, mint szeszély? Mit tudod te, mi a honfi bánat, A ki senkihez sem tartozol? Mit tudod te, mért a túlcsapó kedv, A midőn a dal utója szól? Mit tudod te, hogy mi a magyar dal? Ki "jövő zenéjét" alkotod. A magyar dal a "multak zenéje" Hogy miért az? meg sem hallhatod. Mit tudod te, mi egy nemzet kincse, Hogy mik annak ősi szentei? Te, ki anyád édes drága nyelvén Egy igét ki nem tudsz ejteni!
Jártál-e már ott a délibábos Pusztán, a hol a népdal terem? Dal és dallam együtt. Tud-e erről Valamit a fényes úr-terem? Hallgatád-e a mezők danáit, Mikből az őshang bűbája szól? Meddig laktál köztük, hogy kiismerd Azt a tért, miről világra szólj? Kerested-e, annyi jó elődöd Maga után mi szépet hagyott? Hallottad-e hirét Lavotának? Ki több volt, mint te; bár nem nagyobb. Nem tevéd; mit rólunk írtál, nem más Mint gondatlan szerzett rágalom; Olyan, minőt szoktak irni többen: "Népismertetés a pamlagon."
Nem gyűlölünk: azt megválogatjuk. Multakra nem emlékeztetünk. Nem vitázunk; hiszen hallgatásunk Olyan régen jól illik nekünk. A szegény czigányra sem haragszunk, Kinek ilyen szépen odaadsz. Elhúzatjuk vele "az én nótám," Sőt még össze is csókoljuk azt. A magyar dal azért marad annak; (Ez az egy ki senkitől se fél) Mi sem esünk nagyon búnak érte, A czigány sem lesz nagyon kevély, De fáj mégis, hogy kit dicső költőnk Első honfivá tett szép dalán Most kimondja, hogy még azt se tudta Rólunk: voltaképen kik valánk?
BáróvásárosnaményiEötvös József (Buda, 1813. szeptember 3.[1] – Pest, 1871. február 2.) magyar jogász, író, a Batthyány-kormány, majd az Andrássy-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere, a Magyar Tudományos Akadémia (1866-tól 1871-ig) és a Kisfaludy Társaság 1. elnöke (1860–1867),
Március 14-én múlt 1 éve, hogy elhunyt Lendvay Éva, erdélyi magyar költő, szerkesztő.
Lendvay Éva
Tangó
Azt álmodtam, hogy egy vidám lotyó Ráköltözött az életemre Beköltözött a szobáimba Olcsó parfümje kisöpörte A vénasszonyszagot a levegőből Éles sikkanása a csöndet - ezt a fülbe tömhető nyúlós rágógumit Selymes fekete kiskutyát hozott magával, hancúrozott le-fel a lépcsőn elcipelte a papucsokat - gyermek-kutya volt nagy tappancsokkal, mozgékony fülekkel Jókedvű mikroorganizmusok serénykedtek minden sarokban dob-ritmusok, fashion-foszlányok cuccok, rúzsok, körömlakk-pára s valami ernyedt olvadékonyság kikezdte végleges jégpáncélom kérgét, hogy még a hűtőláda jege is cseperészni kezdett Mit lehet tenni ez esetben? töprengtem mézízű ajakkal fura álmomban elcsigázva e lények jövés-menésétől, majd csengettek: a kis cemende ajtót nyitott vendégeinek kávét főzött és pezsgőt bontott zajos buli volt hajnalig mikor kialvatlan szemekkel benéztem a nyíló ajtón álom-lakóm épp tangót táncolt a jól leitatott Halállal
"Milyen szerencse az emberiségre ez a Jézus, ez az isten, aki ember volt. Az Istenről nem tudom, milyen, a Jézusról tudom. A Jézus ösmerősöm, és mindenkinek ösmerőse. Tudom, mit csinált, tudom, hogy gondolkozott, még az arcát is ösmerem. Nem az tölti el lelkemet megnyugvással, hogy ő uram nekem, de az, hogy ismerősöm.
Kétezer évnek előtte élt ezen a földön egy ismerősöm, milyen világokat összekapcsoló gondolat! Az akkor emberekből és az utánok valókból is por lett, a porból fű lett, a fűből tudja Isten, mi lett, de ő, az én ismerősöm, mindig élt, mindig volt és mindig lesz.
Ha elutazom messze, idegen országokba, idegen népek közé, az arcok mások, az állatok mások, a füvek is mások, az ég is más, minden más, már azt kell hinnem, kietlen, megborzasztó elhagyatottságomban és magányomban, hogy nem is ezen a világon vagyok többé, mikor egyszerre valamely emberlakta telep szélén elémbe bukkan egy kereszt és azon a sebektől vérző pléhember, az én ismerősöm.
Ah, itt van ő! Még itt is itt van! És én nem vagyok többé egyedül és nem vagyok elhagyatva."
“Ha nem fizikus lennék, akkor valószinűleg zenész lennék. Gyakran gondolkozom zenében. Ábrándjaimat a zenében élem. Zenében kifejezve látom az életem… Tudom, hogy a legtöbb örömöt az életemben a hegedűmből csalom elő.”
Lánykámnak ajánlani fogom, keddi programnak szuper!:) Fiamék nem használhatják ki, mert Kecskeméten egy zárt helyen lesz. Környékünkben nincs ilyen kávéház, pedig tudnék vinni egy pár verset!:)
Egyébként Kiskőrösön, Petőfi szülőháza mellett van is egy kávézó, lehet, nem tudnak erről a kezdeményezésről.
Sándor, József, Benedek, fagyoskodtunk eleget. De fukarul őrzitek a meleget! Három ravasz zsugori, bontsátok a zsákot ki! Fusson a hideg, jusson a meleg: erdőre, mezőre, libalegelőre, a kiskertbe, házba, házunknak udvarára. Gyertek szaporán, hozzátok a zsákot, bontsátok a zsákot! Irgum-burgum-murgum, meddig várjunk rátok?!
Szép vasárnapot kívánok Mindenkinek József és Bánk napján!:-)
Ma Jozefa, Jozefin, Jozefina, Józsa és Joca napja is van!:-)
El Greco: Szent József és a gyermek Krisztus
Reményik Sándor
József, az ács, az istennel beszél
Magasságos, Te tudod: nehéz ez az apaság, Amit az én szegény vállamra tettél. Apja volnék, - és mégsem az vagyok. Ez a gyermek... ha szemébe tekintek, Benne ragyognak nap, hold, csillagok. Anyja szemei s a Te szemeid, Istenem, a Te szemeid azok. Gyönyörűséges és szörnyű szemek, Oly ismerősek, s oly idegenek... Ez az ács-műhely... ezek a forgácsok... Mit tehettem érte?... mit tehetek? Én tanítottam fogni a szerszámot, Mégis rá fogják majd a kalapácsot. Úgy félek: mi lesz? Most is ki tudja, merre kóborog, Tekintetétől tüzet fog a műhely, Tüzet a világ, s egyszer ellobog. Ó, jó volt véle Egyiptomba futni S azután is óvni a lépteit, Fel a templomig, Jeruzsálemig, Míg egyszer elmaradt... Ó, jó volt, míg parányi rózsaujja Borzolta szürkülő szakállamat, Ezüst nyomot hagyott már akkor is, Komoly nyomot parányi rózsaujja. S most olyan más az útja... Vezetném és Ő vezet engemet. Csak azt tudom, a Te utadon jár, Magasságos, De ki tudja a Te ösvényedet? Te vagy az atyja, - én senki vagyok, Az Evangéliumban hallgatok, S hallgat rólam az Evangélium.
Március 13-án múltmúlt 306 éve, hogy elhunyt Nicolas Boileau-Despréaux, francia költő, esztéta, műkritikus.
Nicolas Boileau-Despréaux
ARS POETICA
Akármilyen a tárgy, ha fölséges, ha kedves, igazodjék a rím a józan értelemhez. Úgy látszik, egyik a másikával perel, de szolga csak a rím, és engednie kell. Ha valaki kemény munkával jár utána, a szellem csakhamar könnyedén jut nyomára; az ész-szabta igát készséggel fölveszi, s nincs ártalmára az, sőt dúsabbá teszi. Ha viszont nem törődsz vele, fejedre lázad, s akkor az értelem bottal üti nyomát csak. Ezért szeressük a józan észt. Érdemet s fényt írásműveink csak tőle nyerjenek. Annak gondolata, kit őrült hév tüzel föl, messze rugaszkodik a józan értelemtől; gyalázat, azt hiszi, úgy gondolkodnia szörnyű verseiben, mint más emberfia. Kerüljük e hibát. A hamis csillogásnak harsány hagymázait hagyjuk Itáliának. Mindenben ez legyen célunk: a Józan Ész; ám útja síkos, ott kitartani nehéz; nyakát szegi, aki csak kissé félretéved. Sokszor bizony csak egy ösvénye van az Észnek. Akad szerző, akit úgy elönt tárgya, hogy jól kimeríti és csak aztán hagyja ott. Ha egy kastélyt talál, bőségesen leírja, Lépcsős teraszain sétáltat oda-vissza itt egy erkély, amott egy kerengő, odább aranyos oszlopok szegik a tér fokát; majd jön a mennyezet sok köre és csigája: minden csupa füzér, minden csupa ciráda. Húsz lapot ugrom át, míg végét meglelem, s kereket oldhatok végül a kerteken. Kerüljétek el az ilyen meddő beszédet, s ne legyen terhetek a sok mihaszna részlet. A kelletén fölül nem kell a szó nekünk: nyomban elveti azt jóllakott szellemünk. Sosem tud írni az, ki nem ismer fegyelmet. A rossz félelme még nagyobb rosszra vezethet. Egy verssor gyönge volt, hát érdessé teszed. Hosszadalmas helyett homályossá leszek. Ez kerüli a díszt, múzsáján ruha sincs hát. Az fél, hogy lent ragad, s felhőkben vész el inkább. Szeressen mindig a közönség? Akarod? Változatos legyen, ha írsz, a modorod. Egyhangú stílusod nem szül, csupán unalmat; ha szemre csillog is, előbb-utóbb elaltat. A közönség olyan szerzőtől viszolyog, aki örökösen csak egy hangon morog . . .
Március 13-án töltötte be életének 65. évét Rapai Ágnes költő, író. Isten éltesse!
„Mi a költészet? A rím? A ritmus? A kép? A szerkezet? A látomások logikus rendje? Talán az indulat, a képzelet hangokká, szavakká, mondatokká változása? A hit felülkerekedése a hitetlenségen? A halálfélelem erőfeszítése, hogy leküzdje önmagát? Játék? Mesterség? Az ihlet pillanata? A megvilágosodásé? Az a perc, amikor már minden halogatható, csak igazunk kimondása halaszthatatlan? Menekülés a világtól, vagy épp ellenkezőleg – tudatos beavatkozás a világ dolgaiba? Szolgálat? Kiszolgáltatottság? Végső soron minden költő ezekre a kérdésekre keresi a választ. Mert azt hiszem, aki nem keresi, az nem költő, aki pedig válaszolni tud, nem ír többé verset.”
I. (Nyakigláb) Eduárd angol király (Westminster, Middlesex, Anglia, 1239. június 17. – Burgh-by-Sands, Carlisle mellett, Cumberland, 1307. július 7.)
Ragadványneve
Nyakigláb Eduárd (Edward Longshanks)
1272-től Anglia királya. Meghódította és az angol korona fennhatósága alá vonta Walest, valamint kísérletet tett Skócia meghódítására is. A harminckét évesen trónra lépő király személyében Angliának ismét egy harcos lovagkirálya lett, aki sorra vette fel a harcot a szomszédos államokkal. Emellett pedig más uralkodói feladatainak is eleget tett. Felesége, Kasztíliai Eleonóra 15 gyermeket szült neki.
A franciaországi háború mellett a király más célokat is kitűzött maga elé. A walesi uralkodóház hanyatlóban volt. Így nem okozott túl nagy gondot az angol királynak, hogy a kontinensen vívott háború mellett még a Brit-sziget nyugati felén elterülő, ősi kultúrájú Walest is elfoglalja. Hosszú harcok árán 1282-re meg is szállta és az angol koronához csatolta a térséget. A hódító király legendásan kegyetlenül bánt a walesiekkel. A lázadók ellen erős védvonallal vette körbe Walest.
Arany János - A WALESI BÁRDOK
Edward király, angol király Léptet fakó lován: Hadd látom, úgymond, mennyit ér A velszi tartomány.
Van-e ott folyó és földje jó? Legelőin fű kövér? Használt-e a megöntözés: A pártos honfivér?
S a nép, az istenadta nép, Ha oly boldog-e rajt’ Mint akarom, s mint a barom, Melyet igába hajt?
Felség! valóban koronád Legszebb gyémántja Velsz: Földet, folyót, legelni jót, Hegy-völgyet benne lelsz.
S a nép, az istenadta nép Oly boldog rajta, Sire! Kunyhói mind hallgatva, mint Megannyi puszta sir.
Edward király, angol király Léptet fakó lován: Körötte csend amerre ment, És néma tartomány.
Montgomery a vár neve, Hol aznap este szállt; Montgomery, a vár ura, Vendégli a királyt.
Vadat és halat, s mi jó falat Szem-szájnak ingere, Sürgő csoport, száz szolga hord, Hogy nézni is tereh;
S mind, amiket e szép sziget Ételt-italt terem; S mind, ami bor pezsegve forr Túl messzi tengeren.
Ti urak, ti urak! hát senkisem Koccint értem pohárt? Ti urak, ti urak!... ti velsz ebek! Ne éljen Eduárd?
Vadat és halat, s mi az ég alatt Szem-szájnak kellemes, Azt látok én: de ördög itt Belül minden nemes.
Ti urak, ti urak, hitvány ebek! Ne éljen Eduárd? Hol van, ki zengje tetteim - Elő egy velszi bárd!
Egymásra néz a sok vitéz, A vendég velsz urak; Orcáikon, mint félelem, Sápadt el a harag.
Szó bennszakad, hang fennakad, Lehellet megszegik. - Ajtó megől fehér galamb, Ősz bárd emelkedik.
Itt van, király, ki tetteidet Elzengi, mond az agg; S fegyver csörög, haló hörög Amint húrjába csap.
„Fegyver csörög, haló hörög, A nap vértóba száll, Vérszagra gyűl az éji vad: Te tetted ezt, király!
Levágva népünk ezrei, Halomba, mint kereszt, Hogy sírva tallóz aki él: Király, te tetted ezt!”
Máglyára! el! igen kemény - Parancsol Eduárd - Ha! lágyabb ének kell nekünk; S belép egy ifju bárd.
„Ah! lágyan kél az esti szél Milford-öböl felé; Szüzek siralma, özvegyek Panasza nyög belé.
Ne szülj rabot, te szűz! anya Ne szoptass csecsemőt!...” S int a király. S elérte még A máglyára menőt.
De vakmerőn s hivatlanúl Előáll harmadik; Kobzán a dal magára vall, Ez íge hallatik:
„Elhullt csatában a derék - No halld meg, Eduárd: Neved ki diccsel ejtené, Nem él oly velszi bárd.
„Emléke sír a lanton még - No halld meg, Eduárd: Átok fejedre minden dal, Melyet zeng velszi bárd.”
Meglátom én! - S parancsot ád Király rettenetest: Máglyára, ki ellenszegűl, Minden velsz énekest!
Szolgái szét száguldanak, Ország-szerin, tova. Montgomeryben így esett A híres lakoma. -
S Edvárd király, angol király Vágtat fakó lován; Körötte ég földszint az ég: A velszi tartomány.
Ötszáz, bizony, dalolva ment Lángsírba velszi bárd: De egy se birta mondani Hogy: éljen Eduárd. -
Ha, ha! mi zúg?... mi éji dal London utcáin ez? Felköttetem a lord-majort, Ha bosszant bármi nesz!
Áll néma csend; légy szárnya bent, Se künn, nem hallatik: „Fejére szól, ki szót emel! Király nem alhatik.”
Ha, ha! elő síp, dob, zene! Harsogjon harsona: Fülembe zúgja átkait A velszi lakoma...
De túl zenén, túl síp-dobon, Riadó kürtön át: Ötszáz énekli hangosan A vértanúk dalát.
lábaim süppednek lazán a homokba míg magamban lépkedek a világ vagyok Én és én vagyok a Világ állok az idők kezdetén és látom, amint minden véget ér körbe fordul a lét kezemben tartom a Végtelent leülök a Semmi peremén és ledobom minden vétkemet elveszett már minden álmom miért is voltak nem tudom bennem cseng minden dalom és én kint halkan dúdolom a homályból előtűnnek a fák rezzennek a levelek felnőnek a hegyek mélyülnek a tavak csengenek a szavak hívnak a mozdulatok fájnak az érzések éled minden, amiről azt hittem már rég elmaradt előre kellene lépnem vagy dőlnöm legalább de nem mozdulok makacs létem megaláz hátat fordítok végzetemnek sétám folytatom tovább...
...falevelek peregnek rajtuk zizegnek lépteim
a szél arcomba sodorja hajamat meglendítem, felrántom a fejemet és mint a rakoncátlan tincsek talán én is meglelem majd a helyemet
ringatózva lépkedek az előtűnő árnyak között utat nyit nekem a csendes esti homály bánat rögöket rugdosok magam előtt s közben halkan dúdolom... talán... talán...
Joséphine Baker, született Freda Josephine McDonald (Saint Louis, Missouri, 1906. június 3. – Párizs, 1975. április 12.) afroamerikai származású francia énekesnő, táncosnő, előadóművész. 1937-ben lett francia állampolgár.
Becenevei az angolban a „Bronz Vénusz” (Bronze Venus), „Fekete Gyöngy” (Black Pearl), és a „Kreol Istennő” (Créole Goddess) voltak. Franciaországban őt mindig „La Baker”- ként ismerték.
Joséphine Baker,Carl Van Vechten felvétele, 1949
Gyermeke nem lehetett, többször elvetélt, ezért 1947-ben elhatározta, hogy gyermekeket fogad örökbe a világ minden részéről, feketét, fehéret, sárgát, rézbőrűt, arabot, zsidót..., összesen tizenkettőt, ahogy ő nevezte, a szivárványcsaládot. Mindegyik gyermekét eredeti hite, vallása alapján nevelte, bebizonyítandó, hogy szeretetben élhet együtt minden ember, fajtól függetlenül: a rasszizmus nem velünk születik hanem tanuljuk
68 éves korában lépett fel utoljára Párizsban a Bobino színházban (a felvétel a youtube-on megtalálható az egész revüről és ebben látható páratlan tehetsége a varieté világában), majd az egyik előadás után agyérgörcsöt kapott és néhány nap múlva meghalt.
