A kormos égből lágy fehérség szitálja le ezüst porát. Dideregve járok ablakodnál a hófehér nagy úton át. S amint megyek itt éji órán, lépésem mégse hallható, mert zsongva, súgva és zenélve halkan szitál alá a hó.
S körülvesz engem zordon árnyat egy hófehér szelíd világ: angyalpárnáknak tollpihéje, zengő, szelíd melódiák, habpárna selymén szunnyadó arc, mint angyalok fényszárnya ó, minek szelíded altatóul halkan zenél a tiszta hó.
Oly mély a csend, a város alszik, mind járjatok lábujjhegyen! Pihék, zenéljetek ti néki, hogy álma rózsásabb legyen. Egy hófehér hálószobává változz át csöndes utca, ó! Fehér rózsákként hullj az éjben reá, te szálló, tiszta hó!
Évre év jön, évre év megy, Minden új és minden ódon. Mi rossz és jó, meg ne tévedj, Vésd eszedbe minden módon. Bízni balga, félni dőre: Nincs hullám, mely el nem illan. Bármi csábít, hajt előre, Légy közömbös holtodiglan.
Áll a vásár este-reggel És fülünkbe egyre zúgnak. Ki törődik ily sereggel, S ád hitelt e sok hazugnak? Elhúzódva mindörökre Csöndesen magadba révedj, Amíg meddőn mennydörögve Évre év jön, évre év megy.
Félre soha ne billentse Agyad mérlegét a gyatra Pillanat, mely üdv s szerencse Képét hordja pillanatra, S holt örömből nyerve lételt, Úgy születik már halódón. Hogyha érted ezt a tételt: Minden új és minden ódon.
Oly színháznak véld a földet, Hol a játék sohse fogy ki: Egy színész öt maszkot ölthet, Mégis tudod róla, hogy ki. Őt páholják, vagy ő páhol? A tanulság és az élv egy. Néző légy, kit rejt a páholy, Mi rossz és jó, meg ne tévedj.
Múlt s jövő, ha mérni kezded, Egy levél két fele-lapja, Végén látja, hol a kezdet, Ki böngészni kézbe kapja. Mind, mi csak volt vagy leendő, Örök jelen földgolyódon, Ám hogy hiú s elvetendő, Vésd eszedbe minden módon.
Egy törvény alá van téve Minden itt e tág piacra, S tudja ég, hány ezredéve Sír, nevet az ember arca. Új szereplők, régi dráma. Új palackok, régi lőre - Csalódottak bölcs siráma: Bízni balga, félni dőre.
Bízni balga, bízni légvár, Eltiportak hogyha győznek, Homlokodon csillag ég bár, A fajankók megelőznek. Félni dőre: szolgadölyffel Egymást törik majd poriglan, Barátságunknak ne ülj fel - Nincs hullám, mely el nem illan.
Csillog és csal, mint varázslép, A világ, e szép boszorka, S lám helyetted színre más lép, Rád szorult a csapda torka. Száz bűbáj közt bújj keresztül, Légy utadnak józan őre; Jobb, ha még pillád se rezdül, Bármi csábít, hajt előre.
Állj odébb, ha hozzád érnek, Húnyj szemet, ha jó barát csal, Látva mily mértékre mérnek, Mit akarsz még jó tanáccsal? Ki-ki osztozzék a jusson, Lármázzék, ha nyelve csiklan. Hogy a lelked révbe jusson, Légy közömbös holtodiglan.
Légy közömbös holtodiglan, Bármi csábít, hajt előre, Nincs hullám, mely el nem illan; Bízni balga, félni dőre. Vésd eszedbe minden módon, Mi rossz és jó, meg ne tévedj. Minden új és minden ódon. Évre év jön, évre év megy.
Ne rejtőzz el, úgyis látlak! Rádcsukom a szempillámat. Benn zörömbölsz a szívemben, s elsimulsz a tenyeremben, s elsimulsz az arcom bőrén, mint vadvizen a verőfény. Nagyon jó vagy, jó meleg vagy, nagyon jó így, hogy velem vagy. Mindenekben megtalállak, s öröm markol meg, ha látlak. Nézz rám, szólok a szemednek, ne fuss el, nagyon szeretlek.
Ha e beteg, bolond világra Uram, még egyszer megszületnél, Bár milliónyi templomod van, Kezdhetnél megint Betlehemnél. Szalmajászolnál rangosabb hely Uram, tenéked ma se jutna: Soha messzibb a Te országod, „Miatyánkod” bár mindenki tudja.
Ha így jönnél Názáretből Sápadtan, fázva, december este, Az ügyefogyott szenvedőkhöz Párizsba, vagy Budapestre, S leülnél az éhezők közt S abból, amit valaha mondtál Mesélnél új vigasztalásul – Elfognának a tizedik szónál.
Mondjál csak új Hegyibeszédet S amit mondtál a gazdagokról S ha gyűlnének az elhagyottak S szólnál az Írás-forgatókról S ha megpróbálnád Uram még egyszer Az Embert rávenni Szeretetre – Internálnának, esküszöm rá, Ha nem is vernének mindjárt keresztre.
Azt hiszem, hogy szeretlek; lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz. De láthatod, az istenek, a por, meg az idő mégis oly súlyos buckákat emel közéd-közém, hogy olykor elfog a szeretet tériszonya és kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek, mint a természet éjfél idején, hangtalanúl és jelzés nélkül.
Azután újra hiszem, hogy összetartozunk, hogy kezemet kezedbe tettem...
Búcsúzom, Attila. Kalappal kezedben ülsz a lépcsőn s nézed milyen új végzet hullámzik a Dunán annyi sok rossz után. Szomorú arcodnak új törvényt alkotnak e nincsen-háza házban beteges, őrült lázban. S lám, már téged is félretennének. Hát megint ilyen lett minden, büntetlen, mint mikor ott maradtál a hideg síneken - (mielőtt megszülettem).
Tudod-e, költő, hogy itt az élet ismét semmivé lett, így ül szíved az ágán. Mi megfizettük drágán a hitünket az okos gyülekezetben és álmodban: a rendben. Mert a szabadság-szülötte rend torzszülött e vidéken, ahol gabona helyett ma ósdi babona terem és a leánysírás bája után rovásírás a módi, s helyetted ma már a wassalberti dagály… mint a szennyes ár, közénk hatolt az új méreg, s mint a fán, a kéreg kis odvain az ártó gomba szétrobban, mint a bomba, beépül termésbe, virágba, jaj, szobor, rút a világ ma, hol már téged is félretennének.
Hamis próféták hirdetik: más lesz, mint eddig, közénk verődik az éles ék, és nem magyar már, aki békés, aki zsidó, s aki cigány, de él a módos zsivány s övé a törvény,
míg majd egy örvény
nem húzza mélybe, s akkor e szegélybe visszatérsz te végre. Nem búcsúzom, komor, szomorú arcú szobor. múljon el keserűség, bánat:
Mikor meghalt, nem volt semmije. És ma – költők tudják csak igazán! – egész világ a birtoka: fűszálak és csillagok, sőt a szótár egyes szavai, amiket büntetlenül senki többé el nem vehet tőle.
Mozarti tehetség volt: a legbonyolultabb és a legegyszerűbb, a legmélyebb és a legtörékenyebb, a legsúlyosabb és a legáttetszőbb. Ady titáni erőfeszítése után ezért vették őt észre oly kevesen. A legkülönbeket az emberek mindig rossz irányból várják. Neki nem voltak fejedelmi pózai, mint Adynak; nem ismerte a romantikus díszeket; legmerészebb kísérleteit is a tökélyig megoldotta. Sorsa a legkülönbekével rokon: Hölderlinével, Kafkáéval, Jézuséval. Huszonöt évvel halála után még ma is ő a legmodernebb költőnk.
Tejfoggal kőbe, egyenesen bele, kimarjult tagjaidon rügyet bont a hiány levele...
Anyátlan Pistaként eldobottan, majd egy díványon fekve, mint megsárgult fotón a kedves alakok árnyékká lettél, s oly elhagyottá, mint a falu hümmögő parasztjai, kiknek panaszszavait nem csomagolja bársonyneszbe a jázmin illata se.
Lázadtál! Mire mentél vele? Vonattetőn hasalva repített az aggódás tele. Mindhiába, elhagyott becsapott fiúi lényed szitokkal karistolta a csillagokra a vádakat: céda vagy!
Magad voltál, magad emésztetted Babits helyett, kinek szikár alakja féltette tőled a díjat, mit adhatott volna, mert érdemed elég ok, hogy látva lássanak, de nem voltál más te sem, csak kartotékadat.
Ahol hullámait tereli a Duna ültél a parton, nem mások, magad ura, s eszméletre tértél a determinált világ ott hevert előtted, mint a farakás a hátsó udvaron, ahol a múlt szövedéke feslik fel valahol. Neked Isten állt a hátad mögött. hogy görög-keleti-e, nem kérdezted, mert ha veled ténfergett az áhítat többet nem adhatott, mint vágyakat.
Kerestél, homlokodra tette a kezét vigalommal áldottad, ringattad, a zörögve elvonuló pillanat mellett feltört a tiszta beszéd, volt, aki megmérettetett, vagy te mérettél meg általa, gyermekké növesztett, veled jöhetett volna haza, hogy ágyadon térdepeljen csókkal mossa le, mit beleégettek a magányba csomagolt éjjelek.
Mindhiába, minden kiáltás egyfelé vezet, kitaszítottként meglelni valami éteri igézetet, mert hideg fenn, ott magasban az az ág, ahol vacog a szív elkékül, elnémul a száj.
Egyszerre lett arcmásod: vád és valóság, egy létező teremtés a tér nélküli végtelenbe, egy kettősségbe oltott anyag és szívdobogás, mit „semmi ágán” redőz a bizonyság. Fényben sétálsz, véled együtt dolgozik a mélység zaja, olyan világba omlik az értelem, hol a hang, magát ropja. Rommal betakart szavaid, nyelvet adnak a gondolatnak, s papírodra szegelt fércek láttán, a világ peremén álmodó párkák, csendes szívvel bólogatnak. Benned készül a beszéd, mi szélbe susogja léptedet, már tudom: Neked nem-Nekik lesz nehéz visszájára fordítani a végtelent.
Válaszolnál. Kimondod önmagadban, Én… hallgatnék, de főt hajtok egymagamban…
Kormos, piszkos külváros hozott a világra, Vérben, könnyben, mocsokban születtél.
Szárszó vitt el, temettünk.
Magot vetettél, de a szárba szökő virágot a burjánzó gaz megfojtja, kevesen maradtunk, alig-emberek, hitünkben egy jobb világra várva.
Kormos, piszkos ma is az élet, fonnyadt fák ágain kúszik fáradtan a fény, köd temeti a reményeket és Szárszó felé rozsdás síneken acélkerekek alatt fájdalmában felsír a lélek.
Impozáns sírok, márványszobrok - kőrengeteg, hivalkodó pompa, névtelen nevek... s egy szerény sírhalom a kert mélyén - üde zöld pázsiton, nem feltűnő: egy szürke kő - fehér táblán a név jelzi a Költő nyughelyét: ennyi csupán... nincs mellszobor, cifra betűk, se kőkereszt - csak nézzük, s egyszerre mégis élni kezd a hely szelleme: tétova verssorokban, érzésben, gondolatban: "Tiszta szívvel", igaz hittel, mint egykor - Ő mesél, itt van velünk, s az idő rohan, szalad, mint az a végzetes vonat, de most nem elvisz, elragad, hanem visszahoz nekünk, fehér és vörös rózsák, parányi emlék-morzsák, állunk, s emlékezünk...
Hull az eső, április könnyei az égből. Szomorú tópart fogad, s ahogy átrobog a vonat Szárszón, töprengeni kezdek pár szón: ”Félek a játszani nem tudó emberektől…” – vélte a mosónő-szülte költő. Már elmúlott fél emberöltő, már elhullott annyi minden ami – mint ő – nincsen…, már elnémult annyi könnyű trilla, de a szó, amit nem vitt magával a sírba, az itt van! Abban fürdünk meg, mint a hitben. S míg átrobog velünk a vonat Szárszón sírva, e név dobog lelkünkbe rejtve: József Attila.
Ülj ide mellém s nézzük együtt az utat, mely hozzád vezetett. Ne törődj most a kitérőkkel, én is úgy jöttem, ahogy lehetett. Hol van már, aki kérdezett, és hol van már az a felelet, leolvasztotta a Nap a hátamra fagyott teleket. Zötyögtette a szívem, de most szeretem az utat, mely hozzád vezetett.
Csak egy utcazenész. Naponta járok el a Keletinél, ő ott ül a kövek egyikén és gitározik. Tornacipő, koszos farmer, hosszú haját egy szalag fogja össze, kezében csehszlovák gitár. Meghatározhatatlan korú, a sors barázdálta arcán mindig egy félmosoly. Furcsa akkordokat penget, néha énekel is hozzá. Borostás, általában másnapos arcán dalainak sajátos köde száll át, ahogy piszkos kezével játszik a hangszerek világából száműzött gitáron, aminek egy húrja hiányzik.
Minden nap egy kicsit megállok mellette, pénzt dobok a hangszertokjába, és hallgatom azt a zenét, ami híd közöttünk, ami összeköti ezt a hajléktalan zenészt velem. Nézem, ahogy dalait minden mesterkéltség nélkül szórja szét, mint magvakat a szél, és abba a világba énekli magát, ahová álmai kísérik csak. Furcsa, idegen dallamok, amelyeknek a nagyszerűsége felsejlik, ha bennünk is rezonál ez a hang. Egy nap, hirtelen ötlettől vezérelve elmentem egy közeli hangszerboltba, és megvettem a hiányzó húrt. Mikor átadtam neki, csak mosolygott csorba fogsorával, és azonnal a helyére illesztette. Rövid pengetés után felhangolta, és mikor már nem dadogott a hangszer, rám nézett és azt mondta: - Valami szépet játszok neked ezért, testvér! Játszani kezdett ez a toprongyos alak, erősen, szépen. Mint füst a lombok között, úgy szállt a dala, minden kis zendülése diadal volt a magány és az elesettség fölött. Eltűntek arcáról az évek, a rozoga gitár zenekarrá vált, és úgy énekelt, ahogy mindannyian tudtunk még születésünk előtt. Lassan tömeg gyűlt körénk, hallgatták a zenét, amit senki nem hallott még, és ami erre az időre elvarázsolt mindent.
Mikor az utolsó hangok is elvesztek, lenézett ránk. Nem törődött a hangszertokjában felhalmozódott pénzzel, ami soha nem volt még ennyi, egyenként belenézett a szemünkbe. Begyűjtötte a csodálkozó, ámuló tekinteteket, a siker minden cseppjét felszippantotta, és mivel tudta, most mindannyiunk között ő a legkülönb, közönsége előtt mélyen meghajolt. A taps önkéntelenül tört fel, újra utat adva abba a világba, Neki, ahonnan egyszer elveszett.
