Keresés

Részletes keresés

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44610

Mécs László

 

 

PIROS VIRÁG A PUSZTÁN

 

Minden falunak van olyan árva földje,

melyben nem nő virág, fű, vetés. Még csöndje

is telve tüskével: hol szúrós bogáncsok

vetnek minden élő lénynek mérges gáncsot.

 

Itt a hajnaltündér sohasem harangoz

kék harangvirággal meséhez, kalandhoz,

mert harangvirágok itt sohasem nőnek.

Nem való e föld, csak sertéslegelőnek.

 

S minden falunak van oly árva suhanca,

– ki soha se indul szép mesében harcra,

sosem fog legyőzni semmiféle sárkányt,

nem kap arany tallért, kacagó királylányt.

 

Egy vágya se szökken gyöngyszemű kalászba,

nem lesz más belőle, csak szürke kanászka,

csak szürke kanászka, majd még szürkébb kanász,

Isten gazdag telkén lengő, jég-vert kalász.

 

Egy sertéslegelőn nagy kánikulában

jártomban ily kamasz kondáskát találtam.

Mikor ráakadtam, gyökeret vert lábam,

mert ily kedves képet még keveset láttam.

 

Amíg a sok disznó a föld testét túrta,

a kis kondásgyerek furulyáját fújta.

Olyan szépen fújta, éreztem, ha mennyben

angyalok közt állna, ott se fújná szebben!

 

Mert szép hegedülni hangversenyteremben,

még szebb citerázni angyaloknak mennyben,

de a legnagyobb virtus pusztán ázni, fázni

s disznóknak jó szívvel, szépen furulyázni!

 

Ha jóságot látok, sírnom vagy nevetnem

kell mindég: most sírtam, de rögtön nevettem,

mert nadrágján hátul láttam egy nagy foltot,

a folt piros volt és vidáman rikoltott.

 

Nevetésem lassan elhalkult. Tűnődtem.

A sáros sertések röfögtek köröttem.

Ájtatos lélekkel gondoltam a drága

kézre, mely foltot varrt e szurtos nadrágra.

 

Csak anya tud venni ily nadrágot kézbe!

A folt gondba került, vérátömlesztésbe:

lánykori ujjasát szabdalta szét boldog

szívvel, hogy felvarrja az éktelen foltot.

 

Hogy jobban megnéztem: szív-formának látszott

e folt, és a pusztán jóságot virágzott.

Ezen piros virág nevetése mellett

mendegéltem haza, s mosolyognom kellett.

 

 

Üzenet, 1937 [270-271.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44609

Mécs László

 

 

CIVIS ROMANUS SUM

 

Én magyarságom soha nem tagadtam,

de soha nem is kérkedtem vele,

nem pávatoll: egy mártír pillanatban

csak a bőrömmel együtt jönne le.

 

Magyarságom nem is átkoztam: könnyen

fizettem az adósomat. Tizedem

kálváriajárásban, jajban, könnyben,

kacajban, dalban ma is fizetem.

 

De aztán pont! Nem csempészek dugárut,

sem rém-gázt! Római polgár vagyok.

Okmányomon a százszor is elárult

Krisztus-Király pecsétje ég, ragyog.

 

Az iskolás földgömbön rég kis ujjam,

földrészeken suhant át perc alatt,

most az Isten földgömbjén járva, fújom

a tarka szappanbuborékokat.

 

Nem percekben, még nem is századokban,

de időtlenségben gondolkozok,

lábom pedig, ha vándorútra dobban,

mindég népek térkép-rajzán mozog.

 

Országom az ország-feletti Róma:

szűzek, mártírok, hitvallók derűt

virágzanak itt, száll a szent aróma.

Az én országom ott van mindenütt.

 

Törvénytáram elfér egy nefelejts kis

szirmán, azért, hogy soha ne feledd:

„szeresd az embert mind, ha mérget rejt is

s szeresd az Istent mindenek felett!”

 

Az útjaim mind tiszta ölelések,

a népek közt úgy járok, mint követ,

a világtestvériség álma késhet

több ezredévet, – s holnap eljöhet.

 

Mégis detektív-falka a nyomomba

szaglász itt-ott s örülne vesztemen.

Urak! Hol fér el annál kincs, vagy bomba,

ki minden cafrangtól meztelen?

 

Nincsen zsebem, tarisznyám kincsre, pénzre,

egyetlen rejtektárcám a szívem

és bent az Isten forradalmi pénze:

a szeretet ragyog tündérien.

 

Némely országban megállok. Kitárom

a karjaim: rügyezni kezdenek

s mint mesebeli hószín fa-titánon,

a lombomon sok kék virág remeg.

 

Én nem hiába vándoroltam, érzem.

Egy-egy országban megrázom magam,

a szél széthordja szirmaim zenésen

s Isten felé megyek tovább vígan.

 

 

Szines ablak, 1937 [213-214.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44608

Mécs László

 

 

NEM TUDOK BETELNI

 

Nem tudok betelni: kétöles csalánok

közt nézem a csupasz csalogány családot

szegényes fészkében. Szorgos anyja, apja

jön, megy és az étket a szájába rakja,

 

mint gyerek-szájamba az anyám az édes

Isten nevét rég, hogy lelkem most is éhes,

mint a pap az ostyát első áldozóknak,

mint a Nap a mézet rétnek és bozótnak,

 

mint az Isten nékem a mézes kegyelmet,

jókhoz, gonoszokhoz türelmet, szerelmet.

– Felsír a fióka: fütty lesz az étekből,

megszentülök: szárny, dal lesz a kegyelemből.

 

Mi volna belőled, öt pucér fióka,

ha apád-anyádat megenné a róka?

Mi volna belőled, árvácska, Nap nélkül?

Mi volna belőled, szívem, Isten nélkül?

 

Nézem a madár-párt. Nem tudok betelni,

csak kalaplevéve himnuszt énekelni

minden etetésnek, minden anyaságnak,

minden földi, égi szent, szent apaságnak.

 

 

Vadócba rózsát oltok, 1937 [137-138.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44607

Mécs László

 

 

VIDÁM ERŐKRE GONDOLOK

 

A Nap már megkotlósodott,

fény-szárnya megpihésedett,

a fákon rügyek, báb-tokok,

piros tojások, édesek,

várják a víg feltámadást.

 

Vidám erőkre gondolok,

miket nem győz le senki sem

és semmisem! Bolond dolog,

de elhiszem, most elhiszem,

hogy van tavasz; varázsital!

 

Hörpintsetek fel pár kupát,

s elhisszük, hogy e napokon

a nyúl piros tojást tojik

nevetve, mint a legbutább

húsvéti képeslapokon.

 

Bolond dolog, de úgy van ez:

ha újulás kell és tavasz,

a züllött, nyúlnyi gyávaság

s a rücskös, odvas, száraz ág

piros tojása lesz szívünk.

 

Tulipánhagymát televény

pólyáz: s kinő a tulipán.

Szívet pólyáz a telifény,

s kikél a bíbor, túlvidám,

hegyeket mozgató Csoda!

 

Ecettel él az ostoba.

A hősnek hit kell és csoda!

A szappanbuborék színes

nagy semmijéből is hímes

csodát költ ki a szeretet.

 

Világ-erőkre gondolok.

Vidám világ-erő a Hit.

A sír is csak egy nagy tojás:

a Hit pattantja zárait,

s kikél a szép Feltámadás!

 

 

Üzenet, 1937 [266-267.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44606

Mécs László

 

 

MÁJUSI LEGENDA

 

Zöld vetések ringó tengerében

gyalogösvény ment, oly keskeny éppen,

 

mintha Mózes vágta volna széjjel

világhírű varázsvesszejével.

 

Léha tücskök dáridója zengett,

s csiklandozta a mosolygó csendet.

 

Bár szívemben régi tüske égett,

megáldottam a nagy mindenséget.

 

Az utacskán lábom hetykén ment át,

orrom mesét szimatolt, legendát.

 

S íme jött is szembe az ösvényen

egy szakállas koldus lassan, vénen.

 

Úgy mutatta félkarját, a csonkát,

pőrén, mint pénz-kölykező vagyonkát.

 

Másik karja felém nyúlva pénzt kért.

Belenyúltam a zsebembe pénzért.

 

Számolgattam, aprópénzt kerestem

bosszankodva és fukarka-resten.

 

S míg pirulva pénzt böngészve álltam,

hirtelen lúdbőrös lett a hátam,

 

különleges túlvilági csend lett,

harangvirág hallhatóan csengett,

 

s bár lehunytam mindkét szempillámat:

mintha Jézus nézett volna rám ott,

 

borzongások leptek el, mint hangyák,

s meghallottam Jézus titkos hangját:

 

,,Mit számolgatsz olyan kínos-bölcsen?

Mikor kértél, hogy szíved megtöltsem

 

boldogsággal, s balzsam kellett, kegyszer:

anyád csókját számoltam csak egyszer?

 

Megszámoltam álmaid vetését,

gyermekek, fák, fecskék nevetését,

 

holdas esték néma titkú báját,

lepkék, rétek tarka karneválját?

 

Megszámoltam a sok szívet, ember,

mely feléd nyílt mint tulipán-tenger?

 

Számoltam az égből rádszalasztott

napsugarat, jóságot, malasztot?

 

Megszámoltam csöppenként a vérem,

mely kifolyt, hogy élhess hófehéren,

 

s boldogsággal szívedet megtöltse?

– Te meg számolsz mint garaskák bölcse!”

 

... E szavakra pillám fölnyitottam,

de nem láttam csak a koldust ottan.

 

Pénzt várt. Én meg zavaromban nyomban

pénztárcámat a markába nyomtam.

 

Ő rámnézett félve, megindultan,

s azt gondolva, hogy megbolondultam:

 

futni kezdett. Nagy jókedvem támadt,

zöld kalászok csókolták ruhámat,

 

tust vonózott a föld minden tücske,

s a szívemből önmagától

kihullott egy régi rozsdás tüske.

 

Üzenet, 1937 [171-172.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44605

Mécs László

 

 

TE GONDOLKOZZÁL BENNEM ISTENEM!

 

Az anyag nyers és bűnös és gonosz

s mégis  mily szépek a kristályaid

és vizeid, amik szemünk előtt

válnak jéggé, felhővé, szivárvánnyá

és érceid, amikből még soha

nem formálódott kard a föld alatt,

mert Te alakulsz bennük Istenem!

 

A csúnya hernyó is milyen művész,

mikor lepkévé álmodja magát

a bábban! És aprócska méheid

mily mérnökök, az államrendszerük

évezredekre szóló műremek

s egy méh se rombolt eddig sejteket,

mivel Te élsz, Te alkotsz bennük Isten!

 

Delejtű szívű kis madaraid

Délafrikából hazaszállanak.

Napod, a nagy koponya, életet

sugároz ránk, nem rongy elméletet

s az üstökös is, e zord kozmikus

szegénylegény, szabályosan tekerg,

mert szent törvényed lappang mindenikben.

 

De mink, a mindenség legszomorúbb

fajzatja, mindent csak beszennyezünk…

A földben ércet leltünk, sok csodát:

s az aranyunkból Arany Borju lett,

a vasból kard, nyíl, gyilkos penna, tőr,

repülőgépünk bomba-posta lett.

Az ember rossz, mert ember-agy vezérli.

 

A legnagyobb lett köztünk mindig az,

ki legtöbb embert ölt meg közülünk,

akár önzésből, akár a Közért.

Ó Dzsingisz kán, te eszes sáska-ember,

Napóleon, gloiros hazafi

s hullák hegycsúcsán trónoló Lenin,

mondjátok meg, mi volt végcélotok??

 

Tudósaink végcélja: a Nihil,

Vegyészeink végcélja: a Halál.

Vezéreink végcélja: Pusztulás.

Uj Napot hoznak: Napból vér csorog

Uj délibábot hoznak: vér csorog.

Az ember bús tragédiája az,

hogy az agyában önmaga lakik!

 

Vedd vissza vésztelt szabadságomat

s Te gondolkozzál bennem Istenem:

legyek szabályos, mint kristályaid,

alkossak, gyűjtsek mint a méheid,

legyek szivárvány, melynek harmat-lelkén

a hit kristálylik, mint a jég a vízben

s delejtűs fecske-szívvel Rád találjak!

 

 

Összes versei, 1920-1940. 2. kiad., 1937 [533-534.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44604

Mécs László

 

 

VIGILIA

 

Most a szőllőhegy tele van csókkal. –

Szerelmes minden s nincs semmi leple.

Csalogány csókol csattogó bókkal,

mézzel csókolja csapongó lepke

a lepke-hölgyet,

a Nap a Földet.

 

Nem rég menyasszony ruhás cseresznyék

virágja nyilt itt. Most már a Nyárnak

paraszt-csókjától lettek menyecskék,

izzó tüzétől pirulva állnak.

Piros meggy lobban

a lenge lombban.

 

Emberek kúsznak fel-fel a hegynek,

szedik az epret, vérbő ribizlit,

szedik a csókot, szedik a meggyet.

Apró kortyokban csudamód ízlik

inyükhöz érve

az Élet vére.

 

Állok a hegynek legtetejében,

hol nincsen csók már, csupán az Isten

szerelme vár rám remény fejében.

Víg bőjtölőnek csaptam fel itten.

Vigiliámat

ne rontsa bánat!

 

Ünnepre várok mindég és mindég:

hátha karácsony lesz holnap bennem,

vagy a Szentlélek lesz nálam vendég.

Szatócs-árudból nem szükség ennem:

hagyj békét Sátán!

Állok a vártán.

 

 

Összes versei,

1920-1940. 2.

kiad., 1937 [523.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44603

Mécs László

 

 

FEHÉREN ÉS KÉKEN

 

Itt élek a hajdani magyar Felvidéken

fehéren és kéken.

 

Fehéren, mint a Szűz Mária fátyola,

és kéken, mint a ma született viola.

 

Eltűnt a szín-farsang: az izzó csók-piros,

a halál-barna és a bűn-tilos.

 

Bárány-fehér virágú ezerjófüvet vetek,

hogy meggyógyuljon beteg szívetek,

 

és csupa, csupa nefelejcseket,

hogy soha, soha ne felejtsetek!

 

Gyerekkorom kottáját fütyörészem

férfi-szívvel, de kamaszos merészen.

 

Füttyöm fehér, mint a Sárkány feletti diadal,

és kék, mint a bánat-erdő feletti víg pacsirta-dal.

 

Mutassátok meg ellenségemet,

véres kezét nem csókolom-e meg??

 

Ki is uralkodik most dicsőségesen?

Nézd már, nem jut eszembe neve sem.

 

Vagy úgy, igen! Nem fontos ez az átmenet:

megváltottam már útlevelemet.

 

Az útlevelem mennyországba szól.

A vándormadár útját tudja jól.

 

Folyó mentén megyek, mint vándor-madarak.

Kertem alatt a régi kék paradicsom-patak

 

folyik, csak dús férfi-folyó lett: jaj-gáton szűrt, tiszta.

A part mentén föl, föl, könnyen találok vissza,

 

az elveszett paradicsomba,

eltűnt gyermekkoromba!

 

Ballagdálok majd fehéren és kéken

a borzalmakkal telített vidéken,

 

gyerekkorom kottáját fütyörészem,

ha kell, mártírhalálra készen,

 

az egyre sűrűbb s átkosabb ködön

át, s kristályosra egyszerűsödöm.

 

S ha olyan leszek mint a kisdedek,

a mennyországba játszva bemegyek.

 

 

Vadócba rózsát oltok, 1937 [133-134.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44602

Mécs László

 

 

METEOR

 

Egy ismeretlen, ősi fényű

nagy égitestről elszakadtan,

ki tudja, hol keringtem eddig,

s hogy hány száz fény-évet szaladtam,

 

amíg elértem itt a légkört,

s a létem láthatóan izzik.

A földnek fény-nyelven beszélek,

pár perc, aztán ízlik, nem ízlik:

 

kiégve földre hullok én is,

s küldönci pályámat betöltvén,

megtorpanok, mint túlvilági

ércekből öntött szobor-öntvény.

 

Tudósok jönnek vegyszerekkel,

vizsgálják ércét a szobornak,

de csődöt mond nagy kémiájuk,

fejük csóválják és morognak,

 

ez nem vas, nem réz, bronz, arany sem,

titokból van ez, mint az élet,

ilyet nem olvaszt vasgyár, vulkán:

ily ércet rejt az ősi Lélek.

 

Egy ismeretlen, ősi fényű

örök Titokról elszakadtan

küldöncnek jöttem, s eltűnök majd,

ha üzenetem általadtam.

 

 

Üzenet, 1933 [7.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44601

Mécs László

 

 

A MINDENSÉG BALLADÁJA

 

Ébred, moc-can a tojásban a sejt:

„Is-ten, Is-ten,” huszonötnapi ritmus.

Titkon dob-ban az anyaméhben a lét:

„Is-ten, Is-ten,” kilenc havi ritmus.

Ó jaj, ha kihagyna! – De él az ERŐ, de él az ÜTEM:

„Is-ten, Is-ten, Is-ten!”

 

Dobogón zakatol, kacagón-zokogón zakatolgat a szív:

„Is-ten, Is-ten,” jó nyolcvan a pulzusi ritmus.

Ó jaj, ha kihagyna! A vérpatakokba

belefagyna a lét-zene s pirosan párázna magasba

lelkünk, ha kihagyna a ritmus! De él az ERŐ, de él az ÜTEM:

„Is-ten, Is-ten, Is-ten!”

 

Csobogón menetel a patak, a folyó, a folyam:

„Is-ten, Is-ten, Is-ten!”

Ó jaj, ha kihagyna a ritmus! A hegytül a tengeri tájig

belehalna halak sokasága, hajók sora, sajkák,

malmok raja rína! – De él az ERŐ, de él az ÜTEM:

„Is-ten, Is-ten, Is-ten, Is-ten!”

 

Lobogón jön a Nap, megy a Hold, megy a Nap, jön a Hold:

„Is-ten, Is-ten, nap-pal, éj-jel” háromszázhatvanötször!

Ó jaj, ha kihagyna a ritmus! Nem volna szivárvány,

nem volna virág, nem volna világ, csak futna a Föld,

a gigászi koporsó! – De él az ERŐ, de él az ÜTEM:

„Is-ten, Is-ten, Is-ten, Is-ten!”

 

Ragyogón menetelnek a csillagok és naprendszerek egyre:

„Is-ten, Is-ten, fény-év, fény-század, fény-ezred.”

Ó jaj, ha kihagyna a ritmus! De él az ERŐ, de él az ÜTEM:

dobog és csobog és lobog és erjed az Idő a Tojásban.

A Tojásnak a héja: az Örökkévalóság,

mely áll a Tenyéren, áll, tartja az ISTEN.

 

 

Szines ablak, 1937 [58-59.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44600

Mécs László

 

 

A FÉNY EGY FURCSA KOZMIKUS TITOK

 

A fény egy furcsa kozmikus titok,

a Napnak vére:

más törvényű világból érkezik

s brutálisan hull az ember szemére.

 

            S a virágplánták elnyelik, lúgozzák,

            belőle minden ártó részt kimosnak:

            és láthatod a fényt szelidke kéknek,

            lilának, bársony-barnának, pirosnak.

 

A fény egy furcsa kozmikus titok,

a Napnak vére:

élvezhetetlen mint a gyöngy, arany,

idegenül hat az ember inyére.

 

            S a szőllők, búzák, fák a fényt befogják:

            a végtelent izlelhetővé szűrik

            s ha kóstolod bor-, birs-, kenyér-alakban,

            sejtéseid felszökhetnek az Ürig.

 

A szeretet nagy, kozmikus titok,

az Isten vére:

más törvényű világból érkezik,

sok szív remeg meg mártiros hirére!

 

            S a tiszta szívű költők és a szentek

            átszűrik, szenvedik, könnyel lugozzák:

            s jóság-, szelidség-, békesség-alakban

            izlelheted, milyen az Isten-ország!

 

 

Összes versei, 1920-1940. 2. kiad., 1933 [511-512.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44599

Mécs László

 

 

SZÍVEK KÖZT JÓ A SZÍVNEK

 

A távolság nem oly nagy, vonat is volna innen,

s autót küldtek értem, hogy vendégségbe vinne.

Piros rózsákat tűztek minden zege-zugába:

hogy a vas feketéje, a kerekek zúgása,

a benzinszag ne fájjon s ne menjek egyedül.

 

Mert tengerben a könnynek, a füttynek füttyös szélben,

pipacsnak pipacsok közt, méhnek méhrajban délben,

varjúnak varjúvárban, hársak között a hársnak,

szívek közt jó a szívnek! Becsatlakozni társnak

egyhez, ezerhez, népes nemzethez: ez a jó!

 

Csak menni, együtt lenni, együtt virulni jóban

és hervadozni bajban, aranyhalas folyóban

arany uszonnyal úszni, onnét folyam-mederbe,

onnét a mérhetetlen titokzatos tengerbe

s becsatlakozni végleg Istenhez: ez a jó!

 

Addig pedig bevonni a vasnak feketéjét

virággal vagy holdfénnyel a bánat barna éjét,

szivárvánnyá szeretni a könnyek keserűjét,

sebekre rácsókolni stigmák piros derűjét

és menni, együtt lenni, szeretni: ez a jó!

 

 

Üzenet, 1933 [265.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44598

Mécs László

 

 

AQUARIUM

 

Az életem kristály-üveg. Ragyog.

Csiszolt. Átlátszó. S olyan szimpla-tiszta,

hogy megmondhatja minden óvodista,

hogy ki vagyok.

 

Ó, nem dicsekszem többé már hiún!

Az Oimposzt titán-harcban bevenni

nem fogjuk! Ez vagyok: törékeny semmi.

Aquarium.

 

Élővizet (időt) töltött belém

egy Kéz, eddig harminchét évnyit,

bútól borong, örömtől fénylik

felső felén.

 

Volt itt hínár, iszap s más emberi

lim-lom: medúzák, szörnyek és a kagyló,

melyből kikelt Vénusz, a szép, aranyló

titokteli;

 

s ha holdas éjjel jött s vizet kavart

az ördög bennem, megmerítve markát:

sok bajt csinált, sok piszkos kis viharkát,

sok zűrzavart.

 

Vannak már nagy kegyelmű csöndjeim,

itt úszkál szívem pírjában a vérnek,

s körötte kis imakagylókban érnek

jó gyöngyeim.

 

Vizem letisztult. Az élet szemete

eltűnt. De néha az aranyhal felsír

az Óceán után, mert az emberszív

mind remete!

 

Sok mindent sejt szívünk az ég alatt!

Átúszná álmok, eszmék minden árját,

s aquariumban szűk börtönbe zárják

a lét-falak!

 

Ha tisztulásunk ideje letűnt:

Valaki átönt minket tengernyi

örökkévalóságba! Ó, csak ennyi

az életünk!

 

 

Üzenet, 1933

[164-165.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44597

Mécs László

 

 

MÖGÖTTEM MINDÉG OTT A HEGY!

 

Mögöttem mindég ott a Hegy.

A versem csak marék aranypor,

mit bányásznom az égi kegy

a titkok méhéből parancsol.

Mögöttem mindég ott a Hegy.

 

Mögöttem mindég ott a Rét.

Könyvem virágok tiszta csokra,

A vers, virág: Isten-pecsét,

mit ráüt boldog, bús napokra.

Mögöttem mindég ott a Rét.

 

Fölöttem mindég ott az Ég.

Ha csillagot csillogtat ujjam:

sok lelken csillag-kotta ég,

amelyből égi dallam ujjong.

Fölöttem mindég ott az Ég.

 

Mögöttem mindég ott a Tenger.

Gyűjts gyöngyöt! Gyöngyhalász vagyok,

s mert megtiport a hullám-henger:

vers-kagylóm nagy titkot gagyog.

Mögöttem mindég ott az Isten!

 

 

Üzenet, 1933 [31.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44596

Mécs László

 

 

GYÖNYÖRKÖDTEM

 

Gyönyörködtem a ritmusomban, midőn a szöllőhegyre mentem

pajkos dalocskát dudorászva és nem is véve észre menten,

hogy lépre mentem én is, én is! Zsinóron tartott egy Varázslat.

Nem vettem észre azt a lasszót, mit fürjnek, fának és darázsnak

nyakába pöndörít a május: ficánkoltam s a lépteimben,

az izmaimban gyönyörködtem, mintha kegyemből élne minden!

 

Gyönyörködtem a víg tücsökben, mely holdkórosként lépre ment, és

a május minden méze, kéje, mikkel tobzódik a teremtés,

hidegen hagyta! Csak zenélt, bár a kosztja télen túl hiányos.

Öröm-országról lódított, mint egy hegedülő Hári János!

Gyönyörködtem a méhikében, mely lépre ment s a közös munka

vallását vallva, csók-böjtök közt, tömeg-robotját meg nem unta!

 

Gyönyörködtem a vén hegyekben, az ezredéves gíbicekben,

kik szépségversenyt kritizáltak: hogy mely barackfa nyílt ki szebben!

Gyönyörködtem a barackfákban, melyek gyanutlan lépre mentek:

ezer bambinós bimbó-szájat szoptattak rózsaszín csöppentett

nektárral! Apró szirmok szárnyán szerelmük mintha szállna, szállna!

(Hogy nyögnek majd, ha dús gyümölcsök terhévé érik ágak álma!)

 

Gyönyörködtem a mátkapárban. Kar-karba fűzve! Lépre csalta

ám őket is a nagy Varázslat! S mintha nem volna halál-balta,

úgy nyilt a lelkük! Szirmok szárnyán szerelmük mintha szállna, szállna.

Mily könnyű igy a szerelem, csók! De elpereg az ágak álma

s a kósza szellő messze fújja! (Hogy nyög majd bölcső, beteg mellett!)

Mily gyönyörű, hogy lépre mentek! Örültem és nevetnem kellett.

 

Gyönyörködtem a maszlag-termő virágban! ó kis ártatlanka!

Halak halálos titkát főzte a lila lángú méz-katlanka!

Gyönyörködtem egy ifju nőben, ki lépre csalt egy kis kakaskát:

fák közt bujkált s a női hűség gyermekláncfüvét eltaposták.

(Botránynak, bűnnek lenni kell itt, de jaj a botránkoztatónak!

Ha könnyéből tenger lesz egyszer, megmenti tán egy tiszta csónak.)

 

Gyönyörködtem a földmunkásban. Az édenkertben mint a szentek

szerették egymást Ádám s Éva. S egy holdas éjjel lépre mentek.

Éden megszünt. Az Isten átka kemény volt. A Föld egyre szörnyebb.

Az ember küzd s pillényi, percnyi boldogságért is földig görnyed!

A történelme: visszavívni a paradicsom teritékét!

A szöllőhegy csak úgy ad mámort, ha issza ember verítékét.

 

Gyönyörködtem a gyöngyvirágban, a gyöngyöző gyermekkacajban,

meddőn fehérlő fellegekben, a színes, léha lepkerajban,

hogy lépre mentem sok tavaszló öröm között s hogy mennyem kékül!

Gyönyörködtem minden gyönyörben, csak úgy potyára, jelkép nélkül.

Ifjonti lázban fára másztam, a szirmát ráztam részegülten

s fecsegő füttyü csalogányként a titkaimat szétfütyültem!

 

 

Összes versei, 1920-1940. 2. kiad., 1933 [469-470.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44595

Mécs László

 

 

A KÖLTŐ ÉS AZ EMBEREK

 

Meghívták. Elment a szerény családhoz,

amely csodát várt, izgult, remegett,

milyen lesz a paradicsom-madár majd,

ha nézik ők, a szürke verebek.

 

Először színes szavakat kerestek,

azt hitték, rendes társalgást nem ért,

akár a gyermek, szent, vagy a lidércek.

Ő egyre szürkült köztük s enni kért.

 

Verébnél szürkébb szürkeségbe bújva

egyszerű volt, mint egy falat cipó,

csak nagy szemében égett egy lidérc-láng,

nyugtalanító, titkokat nyitó.

 

A két szem úgy állt, mint két mély varázskút,

melyben Boszorkány, ifjú Babona

átlátszó kék köntösben citerázik,

de ő csak ember, tiszta gabona.

 

Beszélt anyjáról méz- és tej-szavakkal:

a szavakon csók-hímpor remegett,

beszélt arról, hogy a halálfélelmek

bújkálnak bimbós álom-fák megett.

 

Nem hányt tüzet és nem szórt szó-rakétát,

az életüket mondta csendesen.

Csalódtak benne. Néha összenéztek

s hogy elment, jót nevettek mindezen.

 

De elhullatta lelke tarka tollát,

egyik szobában szemük ráakadt:

lakásuk kacsalábon forgó vár lett,

s felpattant bennük sok rozsdás lakat.

 

Felpattant bennük sok tavaszi forrás,

sok emberség, sok rügy, sok-sok titok.

A tarka tollat képrámába tűzték,

és néha éjjel is világított.

 

 

Aranygyapjú, 1933 [214.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44594

Mécs László

 

 

ARANYOS KICSIKÉM!

 

Hiszek a véletlenben, mely megett

Isten nevet,

mint én az ablaküvegek megett,

ha maggal tartom télen a cinkéket,

vagy ha az utcán lopakodva lépek,

hol játszanak proletár gyermekek – népek,

és sunyi módon ezüst pénzmagot

veszítek el, s magamban kacagok.

Hát így, véletlenül

a pesti pályaudvar tetejéről,

rejtett helyéről

este kilenckor egy szürke veréb leesett.

Nem nagy eset,

de fontos, mert a költő észrevette,

az Út, az Igazság s az Élet

című újság riportere

(mit Isten szerkeszt),

és így az égben nagy tere-fere

leszen, az angyalok sokat beszélnek,

vitatkoznak s nevetnek majd felette.

Lehet, a többiek kimarták,

mert mérgesek a verebek,

akár az emberek,

ebek, rókák, hiénák, szarkák.

Az is lehet,

hogy nem bírta a nagy telet,

vagy nem evett,

vagy véknyacskán és vacsorája meg se kottyant,

s a félkezű vak újságárus táskájába pottyant,

a világhírek kellős közepébe:

a hét főbűnbe, méregbe, epébe,

égbekiáltó bűnök mocsarába,

a franciák gőgjébe,

a magyarok öt szent Krisztus-sebébe,

a németek fertőző nyomorába,

a genfi cirkusz tűzijátékába

esett a kis veréb,

s a vak rikkancs megborzongott elébb,

aztán megtapogatta

és csókolgatta, simogatta

s százszor, ezerszer mondogatta:

„Aranyos kicsikém, aranyos kicsikém,

pihegő szivikém,

mesélő forrásból, kristályos vizikén

tartalak mézezett gyémántbúzán, lencsén,

ébredj fel kicsikém, örömöm, szerencsém.”

És betette a pénz közé zsebébe,

s kalaplevéve

valami imát rebegett.

Egy hirdető oszlop megett

álltam, néztem, a szívem remegett,

és lelkemből az ámulat kirobbant:

„Te rezes orrú rongy, te hadirokkant,

vak ágyrajáró, szegényszagú lim-lom,

te verébnél is szürkébb szürkeség,

aranyos kicsikém,

hol rejtőzött és színesült meséd?

Szemétdombodból hogy nőtt ki e liljom?

Aranyos kicsikém,

hol rejtegetted ezt az aranyat,

melyet nemcsak lovas huszár felett

teríthetnél szét aranyfüst helyett,

de a világtelet

bevonhatnád e mázsás arany pénzzel,

szétkalapálva a megmentett kézzel,

s varázsolnál aranynál aranylóbb nyarat!

Aranyos kicsikém,

míg vakszemeddel az Istenre nézel,

engem elhagyott vonatom,

de annyi baj legyen! az apostoli fogaton

végigszáguldtam Budapesten,

és nem töprengtem, nem kerestem

semmit, csak mint ki szerelembe esten

gügyög, gügyögtem láb, fütty ritmusával:

aranyos kicsikém, aranyos kicsikém!”

Szeretném tudniillik én,

ha egyszer haláltusával

lehullunk, mint a kis veréb,

az Úr lelkünk ütőerét

simítsa s mondja: „Aranyos kicsikém!”

 

 

A csodaszarvas nyomában, 1933 [591-592.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44593

Mécs László

 

 

KÖD

 

Köd van, halálos, fojtó és gonosz,

a lélek sírva kiutat nyomoz,

egy kéz elvágta mind az utakat,

szívek felé sorompó, fagy-lakat.

 

Kint és lelkünkben lomha, bús ködök,

a szív ver, küzd, s hiába hősködök,

felszökkentem a vér-szökőkutat,

de meg nem nyílnak tőle az utak!

 

Embert keres az én egész valóm:

meleg markom van s mondanivalóm,

szép szó-ekékkel szántnám lelküket,

– de mostan minden égi táj süket.

 

Kiállnék tán mint lázadó titán,

és megfújnám harsány fény-trombitám,

a föld virágos volna és vidám,

köddel, búval nem volna több vitám.

 

De megfagy most a kulcs: testvéri csók!

A szomorúság, mint nagy barna pók,

fonállal fon be, föl, le fut s haránt:

gúzsba bogozza a tavasz-titánt,

 

Prometheusként! Égből csent tüzem

adnám: induljon száz jóság-üzem.

A félelem, mint éhes keselyű

a májam tépi. Torkom keserű.

 

A pók fut rajtam, egyre fon, befon,

a lélek vészjelt csenget, telefon

és rádió szól, titkomat tudó.

Ki érti? Fekszem, béna bú-gubó

 

és béna báb és ájult téli rög.

Mint temetési tömjén ring a köd.

Ily percben átélünk száz elmulást,

és köd foszoltán száz feltámadást.

 

 

Aranygyapjú, 1933 [202.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44592

Mécs László

 

 

VILÁGNYELVEKET TANULTAM

 

Virág voltam a tengeren,

és felfaltak a kis habok,

a semmitmondó kis habok.

Szivárvány voltam dúlt egen,

és fölszívtak a fellegek,

a szürke, dolgos fellegek.

Arany hold voltam, szép csoda,

és szétloptak a csillagok,

egyforma, pisla csillagok.

 

A batyumat úgy készítették,

bunkós botom ki úgy faragták,

hogy Gulliverek, Góliátok

és a Gigászok útját járjam.

 

S rájöttem, hogy egy szörnyű bűn van:

a külön-szín, a külön-álom,

a külön-út, s a legnagyobb bűn:

a keveseknek tolvaj-nyelve.

 

S tanulni kezdtem nyelveket.

(Nem volapük s nem szanszkrit nyelvet.)

A szürkék, a lelki szegények

nagy világnyelvét megtanultam.

A nyárspolgárok, egyszerűek

nagy világnyelvét megtanultam.

A kaptafa, barázda, bánya

nagy világnyelvét megtanultam.

A szegények s a szenvedők

nagy világnyelvét megtanultam.

 

A semmiségen örülők

nagy világnyelvét megtanultam.

Szivárvány voltam, s megtanultam

a munkás felhők szürke nyelvét.

Az anyanyelvem megtanultam.

 

 

Üzenet, 1930 [30.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44591

Mécs László

 

 

ANGYALAINAK PARANCSOLT FELŐLED!

 

A céltalanság fái közt bolyongtam,

lelkemre rázták barna harmatuk.

A feneketlen kútba néztem holdként

s torz ember-arcot tükrözött a kút.

 

A síró estben didergett a lelkem

s szóltam magamhoz: szégyeld már magad!

angyalainak parancsolt felőled,

hogy meg ne üssed kőbe lábadat.

 

Emlékezz vissza: csoda ment az úton,

halálos portól fuldokolt a Kor,

rászállt szívekre, fákra, csillagokra,

– amerre mentél, kettévált a por.

 

Nagy szárazságban lelkek hervadoztak,

téged kirendelt angyal öntözött;

esőben jóság sátorában ültél,

hogy meg ne rontsd királyfi köntösöd.

 

A hegedűdre égi húrt szereltek:

vidáman jártál vulkánok felett,

kövek követtek, fák, hiéna-falkák

s a viperáknak galambszíve lett.

 

A holdtalannak holdat énekeltél,

bölcsőtlen szívnek boldogság-anyát,

istentelennek édes Isten-arcot,

a vándoroknak bort, meleg tanyát.

 

Szenvedsz te is, de mások százszor annyit,

a méhesükben méh van és darázs,

borukban üröm, kertjükben keverve

kuszáltan tövis és virág-varázs.

 

Szenvedsz te is, de kertedben külön van

a tövis, ami néha szíven vert:

angyal-kezek sövényre hordták, védjen

s te csak ragyogj, virulj, légy minta-kert.

 

 

Összes versei, 1920-1940. 2. kiad., 1930 [414-415.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44590

Mécs László

 

 

PIRÓK

 

A szilvafámra szállt egy vén pirók

és megvérezte csendemet,

a csend haván vércsepp remeg.

 

Idestova húsz éve láttam őt,

fehérek voltak a hegyek,

a táj s egy szőke, kis gyerek,

 

vadrózsabokron vérlett a bogyó,

(méhes mellől siklott a szán)

ő gubbasztott a rózsafán.

 

Piros bogyót evett s füttyentgetett,

vércseppként hullt a hulladék.

A tavaszt csak ő tudta még.

 

Ki tudta, mennyi színes életet,

álmot, piszkot, szív-kínzató

vágyat takar a tiszta hó?

 

Ő tudta. Hullt a piros hulladék,

havat olvasztott, mint parázs,

s Tavasszá izzott a varázs...

 

Kinyílt, lezajlott ifjúság, tavasz,

mint égő piros zivatar.

Ma minden utat hó takar.

 

A hó sok minden fájást eltakar.

A sorsom e lapályra vert:

hívtak hegyek – s maradt e kert.

 

Gyermekkoromból jött e vén pirók:

a régi boldogság üzent,

s bennem vérezni kezd a csend...

 

 

Aranygyapjú, 1930 [182.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44589

Mécs László

 

 

ESTI IMÁDSÁG

 

Én lefekszem ágyacskámba,

mindennapi koporsómba.

Felébredtem kora reggel

a fecske- s a csíz-sereggel.

Piros hajnal piroslott rám,

piros csókot hullatott rám.

Én jó voltam! Szót fogadtam,

fűnek, fának csókot adtam.

Mosakodtam! A szememet

a kék tóból, a fejemet

arany tóból, a testemet

ezüst tóból, a szívemet

jóság-tóból a szeretet

szappanával szappanoztam,

ne maradjak semmi rosszban.

Fújtam szappanbuborékot,

három kakas kukorékolt.

Felszóltam a Napnak, ácsi,

ne rohanj oly gyorsan, bácsi,

mondtam a pataknak, Pista,

megfürdöm, ha vized tiszta,

fütyültem a szélnek, Jancsi,

virágok közt tanci, tanci,

leizent a kék ég-sátor:

,,mikor tiszta, milyen bátor

az az ici-pici ember

a nagy-nagy Tengerrel szemben!”

A Tengerrel beszélgettem,

így beszéltem; ,,most mi ketten!”

Az Istennel beszélgettem,

nevetett egy jót felettem.

Tenger partján lyukat ástam

a homokban, furcsa lázban:

hogy a tengert oda-töltsem,

s ő mosolygott csoda-bölcsen.

Házat, várat építettem,

mese-boltban ezt-azt vettem,

s a világot szépítettem.

Aki játszik, az úgy látszik,

Istent játszik. – Nénik, bácsik

fent a dombon hosszú sorban

menetelnek sárban, porban,

gyönyör-kereszt egyik vállon,

kenyér-kereszt másik vállon,

szenvedéstől szívük márvány,

mint nagy fekete szivárvány.

Néztem őket hosszan, fájón,

átlépett a Nap a tájon,

bezárom a játék-boltot:

rémek járnak és koboldok.

Isten, áldd meg öcsikémet,

ne zaklassák éji rémek,

áldd meg öreg anyukámat,

ne gyötörje gond és bánat,

nénéimet, a hazámat,

galambjaim s furulyámat.

Most lefekszem ágyacskámba,

mindennapi koporsómba,

koporsómba, csónakomba,

s át az éjen: bús barlangon,

melyben víz zúg bagoly hangon,

így evezek hajnal-honba,

piros lelkű hajnalomba.

 

 

Üzenet, 1930 [162-163.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44588

Mécs László

 

 

A GYERMEK JÁTSZANI AKART

 

A vonat futott. A kupé-dobozok

szűkek voltak. A gyermek unatkozott.

Tavaszi csermely-életnek szűk volt a part.

A csermely áradt. A gyermek játszani akart.

 

A gyermek szeme tükröt keresett:

anyjára mosolygott s várt egy keveset,

az anya arca nem tükrözte vissza,

szomorú volt. A tükör nem volt tiszta.

 

A gyermek szeme tükröt keresett:

a bankárra mosolygott s várt egy keveset,

a bankár arca nem tükrözte vissza,

börzét böngészett. A tükör nem volt tiszta.

 

A gyermek szeme tükröt keresett:

egymást tükrözték a szerelmesek,

a gyermek rájuk mosolygott. Nem tükrözték vissza.

Vágy fátyolozta. A tükör nem volt tiszta.

 

A gyermek szeme tükröt keresett:

a kalauz orcái veresek,

a gyermek rámosolygott, szürke szolga volt,

nem tükrözhette vissza. Dolga volt.

 

A gyermek szeme tükröt keresett:

a gyermek rám mosolygott, s arcát, a kedveset

tükröztem mint kék tó a teli holdat

s ringattam. Valahol angyalok daloltak.

 

Ó én ráérek. Nincs semmi dolgom itt a Pénzzel.

Nincs semmi dolgom a szerelmi mézzel,

sem a kenyérrel. Ha megharcoltam a bűnnel a harcom:

a tükör tiszta, tiszta gyermek-arcom.

 

Én tükre vagyok minden mosolyoknak,

én azért élek, hogy visszamosolyogjak

virágra, lepkére, bokorra, rengetegre,

farkasra, bárányra, szivárványra, fergetegre,

 

fényre, holdra, csillagokra, szegényekre, gazdagokra,

szenvedésre, vidámságra, jó napokra, rossz napokra,

rózsafára, keresztfára, visszamosolyogjak mindenre,

visszamosolyogjak az Istenre.

 

 

Üzenet, 1930 [28-29.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44587

Mécs László

 

 

LEGENDA

 

Megtehetném, amit a méh: ha meglepi egy bősz vihar,

a napraforgón ott marad, mely védi nagy szirmaival,

használja méz-tartályait, a szél a száron hegedül

s ha elvonul éj, fergeteg: harmatosan hazarepül.

 

Megtehetném. Egy dombtetőn kivirulna az életem,

vannak még méz-tartályaim: van szívem, hírem énnekem.

Arany szirom-eresz alatt hallgatnám, hogyan orgonál

az éj, vihar. S ha elvonul, lelkem szárnyat bont s égbe száll.

 

De nem lehet. Az én fülem kemény süketséggel tömött:

nem hallom, hogy mit mondanak kis nyárspolgári örömök.

Csak a mennydörgést hallom én, a nyári fergeteg szavát,

a Teremtő Isten szavát, mely a lelkem húsába vág.

 

Turista-hegyláz tört reám: húznak az óriás hegyek,

húznak az Isten-víziók s küszködve, izzadva megyek,

bár nincs fenyő se, sem virág, se zuzmó, havasi gyopár

és peng a talp alatt az út, a gyémánt szikla oly kopár.

 

S bár sokszor bőrig áztatott túristák réme: könny-eső

s csontig roncsolta testemet bűnök bunkója: jégeső

s habár viharral lesepert magáról a hegy-óriás

– egyszer csak én is fent leszek, ha fel tudott hatolni más!

 

A szivárvány, mondják, varázs-kezektől vert diadalív,

alatta senki sem tudott átbújni, bár kacagva hív,

– de aki átmegy: fiúvá lesz a leány tetszés szerint,

a fiú lánnyá, ha akar s a csillagok felett kering.

 

Én egyszer, érzem, átbújok alatta meztelen, gyalog,

nem leszek sem lány, sem fiú, de leszek mint az angyalok,

a szivárványhíd átível a látomás-pilléreken,

ott fogok járni fényesen s legenda lesz az életem.

 

 

Összes versei, 1920-1940. 2. kiad., 1930 [376-377.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44586

Mécs László

 

 

VERNI KEZDEM AZ ARANY-HIDAT

 

Megkérdeztem a fecskéket, fülemiléket:

miért?

– Azért jöttünk, hogy tovatünjünk.

 

Megkérdeztem a vágyakat, virágokat:

miért?

– Azért jöttünk, hogy tovatünjünk.

 

Megkérdeztem a folyókat, viharokat:

miért?

– Azért jöttünk, hogy tovatünjünk.

 

Megkérdeztem a kacagó tavaszokat:

miért?

– Azért jöttünk, hogy tovatünjünk.

 

Megkérdeztem a jégpáncélos teleket:

miért?

– Azért jöttünk, hogy tovatünjünk.

 

Megkérdeztem a Napot, Holdat, csillagrendszereket:

miért?

– Azért jöttünk, hogy tovatünjünk.

 

Megkérdeztem a bölcseleteket, eszméket, vallásokat:

miért?

– Azért jöttünk, hogy tovatünjünk.

 

Megkérdeztem a rózsaszínű bölcső-csónakokat:

miért?

– Azért jöttünk, hogy tovatünjünk.

 

Megkérdeztem a fekete koporsó-csónakokat:

miért?

– Azért jöttünk, hogy tovatünjünk.

 

Megkérdeztem végül az Istent.

– Én nem jöttem és nem megyek,

én nem voltam és nem leszek:

én VAGYOK.

 

Mi vár itt én reám?

Bölcső-csónakon jöttem, koporsó-csónak vár rám.

Eszmék emlőin nőttem, ereimbe csempészték az elmúlást.

Tavaszok voltak pajtásaim, viharokkal cimboráltam.

Nem akarok elmúlni a cimboráimmal.

Kapaszkodnám a fecskék szárnyába,

de a fecskék tovatünnek.

Megnyergelném fiúk nyihogó tombolását,

de a fiúk tovatünnek.

Lányok bimbózó bájain tutajoznék,

de a lányok tovatünnek.

Mi vár itt én reám?

 

Arany-hidat verek hitből, reményből, szeretetből.

Az elmúlás erecskéi, csermelyei, folyói felett,

tavaszok, eszmék, filozófiák felett,

emberek, Nap, Hold, csillagrendszerek felett,

az elmúlás tengere felett,

arany-hidat verek ahhoz, aki nem jött és nem megy, aki nem volt

és nem lesz, aki VAN.

 

 

Szines ablak, 1930 [40-41.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44585

Mécs László

 

 

IMÁDSÁG SZENT TÉBOLYÉRT

 

Nap-álmú költöző madár vagyok,

s itt gubbasztok az őszi mélabún,

mint barna, zörgő napraforgószáron.

 

Minden tollammal tudtam: mi a fény.

Karácsonyfákon fészket raktam én.

Fiúk szemében fészket leltem én,

lányok szemében megfészkeltem én.

Az elmúlás fekete, vad vizén,

mint óriás fény-szirmú lótuszok,

úgy ringtak a tündéri tavaszok:

lótusz-kelyhekben is fészkeltem én.

 

Voltak fiaim, voltak lányaim:

voltak kínjaim, voltak vágyaim,

örömeim, szomorúságaim,

– megtollasodtak s itt hagytak örökre.

Halál-szorongás ült a fény-körökre.

Valaki ízetlenné tette már itt

és őszivé a föld minden határit.

 

Repülni kezdek: havas vihar támad,

forrásból iszom, azt bugyogja: bánat,

rózsára nézek, azt sóhajtja: ősz,

a holdra nézek: baljós arca bősz,

és minden kertből rámpuskáz a csősz,

a halálszájú, dérszakállú Bánat.

Ez a sorsa a költöző madárnak.

 

Engem valahol Fény-országban várnak,

s itt gubbasztok az őszi mélabún,

mint barna, zörgő napraforgószáron.

Szárnyam véresre nógatom, hogy szálljon.

És elindulni sehogy sem tudok.

És itten élni sehogy sem tudok.

 

Ha bennem van a fényes titkos törvény:

Isten, szent Mágnes, véghetetlen Örvény,

ragadj magadhoz, mint a messzi Dél

ragadja, húzza a kis csalogányt,

ne lepje itt a gyilkos, durva dér.

 

És odaér két bekötött szemével,

havas vihart olvaszt meg kis szívével.

Nekem erő kell, fény kell, szeretet kell,

nem telelek varjakkal, verebekkel.

A szentek tébolyával lepj meg engem,

s téboly-szárnyon ragadj magadhoz engem!

 

 

Üzenet, 1930 [158-159.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44584

Mécs László

 

 

AZ ISTENNEK NINCS ÁRNYÉKA

 

                               (Sík Sándornak)

 

A Sátánnak nagy az árnyéka:

fél-földgolyónyi néha-néha,

oly tarka mint a páva farka,

oly babonázó mint a bűn,

hosszú mint a történelem,

és édes mint a szerelem,

és hűvös mint a pénzek érce,

és hűvös mint a vágy lidérce,

oly gyönyörű mint a gyönyör,

cél-bomlasztó mint a csömör,

itt nem kell folyton hősnek lenni,

lehet pihenni, inni, enni.

 

Én voltam ott, aludtam ott,

de hallottam a szólamot,

s a trombitától megütötten

az Isten oldalára szöktem.

 

Az Isten jár a földtekén,

körötte fény, fölötte fény,

szeretet, jóság, szent erény:

mind tiszta, tiszta, tiszta fény:

brutális és bőr-fájdító,

kínzókamra, test-szárító,

járok a puszta közepén,

ezerszer átnyilaz a fény,

s a puszta fáj és fáj a táj,

és fáj a szem és fáj a száj,

a test miatt, a rest miatt,

a tisztátalan test miatt.

Fáj mindenem, csapzott a tincsem,

s az Istennek árnyéka nincsen!

 

Itt nem lehet pihenni, enni,

itt nem lehet csak hősnek lenni:

izzadni, aszni, tűrni, menni.

(Vagy a Sátán szép árnyékába

szökdösni mint ezernyi kába,

az angyal trombitál utánuk,

de mindörökre mindhiába...)

Itt nem lehet csak hősnek lenni,

a hernyó-sorsot végigenni,

a gond gubóját átnyiszálni,

s mint fény-pillangó égbe szállni.

 

 

Üzenet, 1930 [156-157.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44583

Mécs László

 

 

HINNI!

 

Hinni a tavaszban, hinni a telekben, hinni a derekben,

 

hinni a hegyekben, hinni a völgyekben, esőben, szelekben,

 

hinni a hernyókban, hinni a lepkékben, hinni madarakban,

 

hinni józanészben, hinni a jószívben, hangya-akaratban,

 

hinni a tegnapban, hinni a jelenben, hinni a jövőben,

 

hinni szerelemben, hinni koporsóban, hinni a bölcsőben,

 

hinni éjszakában, amely hajnalokat vajudik világra,

 

hinni a nappalban, mely napfényt szór emberre, fára, virágra,

 

hinni a gyárakban, hinni a várakban, hinni a tanyákban,

 

hinni a mátkákban, hinni az anyákban, hinni nagyanyákban,

 

hinni a munkában, hinni az imában, hinni a szenderben,

 

hinni a szegényben, hinni a gazdagban: hinni az emberben,

 

hinni a pihében, hinni vasban, fában, puhában, tömörben,

 

hinni a gyönyörben s mely Istenhez vezet: sivatag csömörben,

 

hinni a családban, mely bút és örömet: embert hoz földünkre,

 

hinni szűzességben, mely liliomokat plántál a földünkre,

 

hinni a haragban, mely kígyókból ostort fon a kufárokra,

 

hinni a Bűnben, mely bűnbánathoz vezet, könnytengerben fereszt,

 

hinni bűnbeesésben, melyből karácsony lesz: Krisztus és kereszt,

 

hinni az erényben, hinni hallgatásban, nótázó mámorban,

 

hinni a kenyérben, hinni a jó borban, nyilazó Ámorban,

 

hinni a forradalomban, mely tengerbe futtat mocsarakat,

 

hinni a Jóságban, mely fájdalmak ágyában tengerbe szalad,

 

hinni a nagy Célban, mely magához húz, mágnesez mindeneket:

 

bűnt, erényt, bánatot, örömet, éjt, napot, folyót, embereket,

 

millió hajszálgyökérrel élni a mérhetetlen Mindenben,

 

millió köldökzsinórral élni a nagy teremtő Istenben:

 

hinni!!

 

 

Összes ver-

sei, 1920-

1940. 2.

kiad., 1930

[354-355.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44582

Mécs László

 

 

A FÉNY FELÉ

 

A múltam. Sok szó kell, hogy jellemezzem:

sok volt a szín, sok volt a vágy körültem,

azt hittem, énem kibogozhatatlan,

azt hittem, létünk végejárhatatlan,

apró kis földi fények bámultattak:

csiszolt köröm, kacérkodó tekintet,

azért csak mentem, bárha csigalépttel

a Fény felé, s a hegyek rám-mutattak:

ott vándorol egy ifjú földi ember.

 

A jelenem. Kevés szó is kimondja…

Mint érni kezdő körtéből fanyarság,

a földnehézkesség törvénye tűnik

testemből: egyre gyorsabb léptű lábam,

a szívem egyre-egyre jobban szárnyal,

mint őszi tájról menekülő fecske,

a Fény felé és minden egyszerűbb lett,

s a hegyek egymást kérdezik titokban:

ki ez? mi ez? hová megy oly sietve?

 

Jövőm talán csak tiszta lendület lesz,

Mérföldes léptű férfit fogtok látni,

ki meztelen megáll a horizonton,

kitárt karokkal, fényesség körülte,

a Fény átszúr a testén röntgenezve,

és nem lesz benne semmi földi szépség,

a hegyek térdre hullnak mint előtte,

míg fénybe foszlik, mint a nyári pára…

 

 

Vadócba rózsát oltok, 1930 [85.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44581

Mécs László

 

 

AZ EMBER ÉS AZ ÁRNYÉKA

 

Egy fényességes hajnalom a földből nőtt egy ember.

Valaki beoltotta őt két fény-imádó szemmel.

 

Meglátta a kelő Napot és ment feléje folyvást,

valami tárgy vonszolta, mint tenger felé a forrást.

 

Az élet jött-ment, színesült, pergett a film körülte,

szemébe hullt a mult, jelen: öklével kitörülte.

 

Nem döbbentette semmi meg, a cél-érzése tiszta.

Csak ment, csak ment a Nap felé. Nem nézett volna vissza.

 

A Nap meg megtréfálta őt: az égzenitre pattant,

akkor sejtett meg egy gyanút, rejtélyt, megoldhatatlant.

 

Most merre menjen? Fölfelé? Ha szárnya volna, bordó!

Itt pusztuljon mint egy-nyaras, szegény kis napraforgó?

 

A Nap megindult lefelé. Az ember meg utána.

A Nap vért hullatott, bukott. Tán eltörött a szárnya?

 

Ha mostan végleg eltűnik: mi jő? miféle végzet?

Az ember ősz lett hirtelen, megrémült, hátra nézett.

 

Most látta meg kitárt-karú árnyékát szívbe-fájón,

amint keresztként feketűlt s elnyult a messzi tájon.

 

Vállára vette szomorún a mérföldes keresztet.

A Nap lehullt, a föld kihült és alkonyodni kezdett.

 

Az éj sűrű volt, mint a sár, az ember lába gyúrta,

nem tudta azt se, merre jár s rálépett a tejútra.

 

Vállán vonszolta a sötét, a mérföldes keresztet,

hogy odaért, a nagy kereszt ragyogni, égni kezdett.

 

Lépdelt csillagtól csillagig, tán ezer évig is ment,

beoltott fény-szomjas szeme kereste Őt, az Istent...

 

 

Összes versei, 1920-1940, 1930 [340.]

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!