Virágok térdelnek, a dérrel meggyötört kis-kedveseim, egyenes én maradok itt, én maradok a bajaimmal ember, aki így is virít.
Szemeim előtt aranysárgán mint az utolsó villamos, elrohan sikoltva a nyár – s már emlőd forró hegységére fázva se vágyhatnék, anyám.
Téllel örvényes agyam csúcsán mint a tiroli lavina, támad egy irtó gondolat, hallom a zúgást: meg kell adnod csontodat, pompás húsodat.
Csúffá csak így tehet a sorsom, szívem: a világ-zaklató csak ott csúfol meg majd alul, ha farsangol a kémiával, s féreggé, fűvé boldogul.
Szerelemre, dalra erősnek szült meg az Édes, jól van így: pusztulok, de szép hogy vagyok. Szívem nem tunyul, tündér-szépet s rettenetest még mondhatok.
Veszélyes új mezőn én küzdök, életem gondja az enyém, s nem kérem senki könnyeit fehér ingbe ha bebújtatnak s elakadt karom tördelik.
Most még üthet a dér is, bírom, hóbika is bömbölhet rám, nem ront meg bú-baj, rágalom, vérharmatos fejjel is izzó égitestek közt álmodom.
Majd iszom a hegyek fehérségének emlékére Majd fejtem a bort felbuzgó tisztaságból a jégbeborult ormokon túl hogy tölthessek barátaimnak a legjobbikból félnem nem szabad semmitől felérnem nagyon magasra kell hogy magamat is meghívhassam egy pohárra mintha barátom volnék magam is a tiszta forrásfő irgalmából hogy a szemekben igaz barátja legyek magamnak
Czine Mihály a következőket jegyezte fel keletkezéstörténetéről: "Író – olvasó találkozókon többször hallottam Nagy Lászlótól egy képverset a cédrusról. Elmondta »történetét« is. Van egy libanoni cédrusdarabja, azon van egy forradás. Egy emberalakra hasonlító seb. A sebet kivágta a fából, de az emberarc ott maradt, negatívban. A libanoni cédrus négyezer évet is megél: láthatta Mózest, Jóbot, Jézust, Spartacust; népeket és történelmeket; sebeket és mindig sebeket. Ezt írta meg Nagy László a cédrus sebére hasonlító képversben."
Tűnődés mártírja ifjan s elevenen fiúk ti holtak ez vagyok ó nem a szégyen pirít s nem kutyaalázat párázza be a hét világot átütő szemet fiúk süvítsen-e szárny a távlaton-túli távlatba mit bemértem égi gengszter avagy szétpukkadjon szivem a földalatti keszonban hol vasbeton könnyezik s kintről rum néz be véres szemmel – ma nem születik szárnnyal bárki szárny és távlat bánata ez nem a napvilág méze kell – kimondhatatlan – fűnyelvvel biztassatok fiúk: süvítsen
Mért játszott a szíved, te szerencsétlen, rombolva magad szüntelen télben, építve dalra dalt, s kifúlva kigyúlva, ésszel mérhető pontokon is túlra tudatod mért nyilalt? Hiszen te tudtad: dögbugyor a vége e pokoli útnak, ott a hit is kihalt, hiszen te tudtad: álmaid orra buktak, magad örökre kicsuktad, járhatod a téboly havát, s árván, idétlen, emberségre, hű szerelemre étlen villámló tálból eszed a halált. Tudtad, tudom én is: a nagy: te vagy, s te, a Mindenség summáslegénye, részt se kaptál, pedig az egészre futotta érdemed. Érdemes volt-e ázni, fázni, csak a jövő kövén csírázni, vérszagú szörnyekkel vitázni, ha ráment életed! Csak szólhatnál, hogy érdemes! Mert csontom, vérem belerémül, végzetedhez ha én állítok végül józan zárómérleget. Törd fel a törvényt, ne latold! A porból vedd fel kajla kalapod, vértanú vállad, s a kifordult nyakcsigolyákat rendbeszedve két kisírt szemmel, tüzes iker-körrel nézz a szemembe, hogy rendülne bele a mohó, emléknélküli tenyészet, az egek mirígy-rendszere s e megváltatlan földi lét. József Attila! te add nekem a reményt, mert nélküle romlott a napvilág, a vér eves, bár a fogad vicsorog, bár a nyakad csikorog, bólints, hogy érdemes, cáfold meg halálos logikád, te glóriás, te kíntól bélyeges! Képzeletemre bízzál édes munkát, mert immár úgy szorgoskodik, hogy a sarkamtól torkomig forraszt rám forró hamubundát, rádióaktív iszonyt – félek, hogy minden rejtelmet kibont s végül már semmi se fáj. Hogy el ne jussak soha ama síkra: elém te állj. Segíts, hogy az emberárulók szutykát erővel győzze a szív, szép szóval a száj!
Nem túl megnyugtató válasz. Az én címem publikus, ha gondolod..
Nem Veled akarok csúfolódni :) de ma még ezt gépeltem be.
Mára befejezem, szia és jóéjszakát!
bolgár csúfolódó:
A SZÉTREPEDT NADRÁG
Az én nyájam birka, kecske, fene, aki bánja, Új nadrágom szép szűköcske, tyű, aki ezt látja! Leruccanok a faluba, fene, aki bánja, Úgy táncolok, mint a suda, tyű, aki ezt látja! Forgolódok a legények közt, fene, aki bánja, Legények közt, leányok közt, tyű, aki ezt látja! Mindenfelől engem lesnek, fene, aki bánja, Lányok lesnek, kinevetnek, tyű, aki ezt látja! Magamat kell megvizsgálnom, fene, aki bánja, Szétrepedt a szűk nadrágom, tyű, aki ezt látja!
Ördög már veletek, ti álszent hivatalok, hites uraságok csipkegallérban, csuhában, kik arcomat dongva a kárt örvenditek rajtam, dongók, a szentlélek dühödt pirosa kitílt.
De ti bejöttök sátorom száján szalag gyanánt, utatok sötétül Bécsig, hol jó hír a gyászhír. Hány sértett fenség marka eresztett szemfedőnek, csipeszes inkviziciónak, ti dogma-dongók!
Dögbanyák, az ágyú nem lök oly mérges tojást amilyent farotok csöve pököd eleven húsra, homlokom kínja nektek oszmán nyalánkság, vissza, ragadjatok Belzebúbra, ki világra kúrt!
Pokolé a tábor, hol vitéznél több a ringyó s teknőc-lovasoknak csak hasa-menése gyors - Ti nem hulltok el, de sorsom kitagadom innen, mert vétek, hogy egy-hiten veletek éltem.
Csontvázdiák, te, halál, tiéd a rózsás kalap, kobakodra húzd és ámulj amig én a világot vetkezem, a májust, bár fülemüleszóval bélelt, margarét-gombos rétet levetek s zöld mezőt.
Delfin-szökésü ló torokig habzó kalász közt már semmi, az Óceán habzata semmi, a Nap férfiseb-láza, a mátka-ezüst haskéregü Hold s töredék aranyaim: csillagok, elszórt semmi.
Lengyel szép Zsuzsánna, citera et cetera, s kitől fürdő forr fel, a Hölgy és mókusa, semmi, doboz-tömlöcben gyűrüm, hontalan voltom semmi, hervadj le földig, te rózsás kalapos halál!
Szent vagyok, költő-vitéz, akit sebein át gyalázott, piszkolt, gyilkolt az arany Kamarilla kátránnyá rontva a vért, de a vers Pelikán, valakihez pirosa áttör időn s ködön.
Ördög már veletek, oltottmész-ruhám dörög, zsinórzata villám, nem esem hanyatt se orrlag, angyalaim karolnak égbe, s majd krónika csácsog: címere hárfa - hungarus volt, istentelen.
Berzsenyi szólítása Nagy fényü férfi, mármori kő meg vér tömény csodája, égi hegy-élen állsz, s már lábadnál a fuvatos hó is gőböl-gulya, delel hidegében.
Hideg s hatalmas viola ott a csönd, vele az orkán bús feje címeres: legyőzted, bölcs, de boldogultál-e? Ím, a dühök dög-kertje a mennyed!
Te halhatatlan, bírod-e még sivár sugár-hazád, hol nincs soha változás? Szemöldöködnek íve vonaglik, érzem, a könny kitolúl szemedre.
A mába lépj le Dániel úr, dühöngj, kutasd a kórság rút pete-halmazát, s mert sárkányként a moly fia hemzseg, Dániel úr, tusakodj molyokkal!
Sötét sugár üt nászi ruhádon át, s vitézkötésként látszik a bordacsont, üszökben látod liliomfádat, Dániel úr, ma füst, hamu a lakzid.
Szia ikercsillag!
Köszönöm kedves kérdésed. Jól vagyok.
/ Huuu…, de nem szeretek hazudni./
A további részletek topikidegenek.
A jövőre se ígérem a napi jelenlétet. (:
A két HRISZTO SZMIRNENSZKI verset, egy ELTE. oldalon, itt találtam, valamikor.
Azt az álmot hordtam én, hogy megtörténik a csoda, hogy a törvény a csoda -- hogy az idő kinyíl, hogy a szív kinyíl hogy az ajtó kinyíl hogy a hegy kinyíl hogy a forrás kinyíl -- hogy az álom kinyíl, hogy én egy reggel olyan öbölbe siklok, amiről nem tudtam soha.
Aki nem aludt mert kereste a vékony üveget álom és valóság éles válaszfalát az megállt kicsit a kávéház bejáratánál Minden arc egy álarc fonákja volt Minden sarokban horkolt egy nő süllyedve mélyre a tükörbe
Aki nem aludt Olivia téged látott ahogy vénségtől szürke kezed ellökni akarta az idővel terhes hajókat kikötőjéből szemednek hol megjelenni fél a fény Tele volt a "Le Terminus" ébredezőkkel becsavarva füstbe álomba hajnalodásba sárga éjszakák vádorai lassu teherautók sofőrei sötét misztikák tiszviselői ahol a lépcsősor alagutba torkoll
Aki nem aludt végül tovament újra keresgélt ökle zsebébe dugva és mindenik léte dühöngő kutya-vonítás
"A lány szótalan volt, s mosolygott elvétve." Cervantes: Don Quijote
"A lány szótalan volt, s mosolygott elvétve..." Isteni csönd, áldott orcáinak fénye, mért jelensz meg, mért sütsz még ma is elmémbe? A fogadó árva, nincs, aki betérne, Maritornes álmos, feje hajlik félre. Fon a fogadósné, les ura vendégre... Szelek tébolyognak a mezőket tépve. ...A lány ül a tűznél s mintha messze nézne, gondol álmodozva lovagi regényre -- fekete szemétől láthatáron égve búcsúzik a nappal... Megbarnulva mélyre merül el a Mancha hidegontó éjbe.
Dehogy merevít meg delelés még romlatlan madár a májam gyöngy még bennem az elrendelés hogy a bolondok útját járjam amíg a vérem kereke jár a szél amíg számat csiszolja lesz a veszett ügynek bolondja békákkal tüzdelt kalap alatt lesz a májusért fölkelt beszéd ha napozik a bírói szék s négy lába négy szál százszorszépen s hollók ha babarózsák szemét kiszedik szólva hogy jómadár egy se marad étlen se tétlen ha tüntetve hogy éljen a rák harsog a köpenyhad fehéren fölzokog a vers feketében kidadogja ki van veszélyben ha naparanyból annyi karát vész el a fények vesztőhelyén ha nyög a remény ha a zászló a veszejtők lábain kapca vonszolódik titkon a sárig s tulipánfák tornyát legázló rühes apokalipszis-kanca rablónak ha szivárványt sárlik lesz a veszett ügynek bolondja világra a gondot kibontja lesz idő ami sose felejt mert kéz is lesz hogy írjon röhejt s kínt az országos panaszkönyvbe - száll csuklómra csillagok örve kiszakad a fohász az árva hogy egy bolond százat csinálna a száz pedig milliomot
Lélekzendítő asszonylábon sólyomideg-varrottasan föltámadt piros csizma kísért megostorozott délibáb
orra vasának újhold a minta szögeinek csillagmező úgy szikrázik egyetemes télben hogy tébolyog itt legalul ahol mi fekszünk behavazva sebzetten, csonkán éktelenül
üres a bölcső, a harctér teljes: balsors-csinálta babákkal néma
s föltámadt piros csizma a síkon szívünk dombjának dúvadja már végzet-igézte agyunkon táncol sarkantyúzza a dögöket is mit akar, mit akar, azt akarja szeresse ez a nagy havú ország kövesse holt és eleven
föltámadt piros csizma kísért aki hordja ki az a barna? könyökölj fel a hóban és látod nem Júlia a síkon, de más a Géniusz keresi Sándort, sarka rúgja a tölgyet, dől róla a dér s ahol a dárdák és lángok állnak medvebundás győzők kezében világos vérrel meging a pohár
föltámadt piros csizma a síkon eszelős látomás volna csak?
hát nem szebb az ujjászületés hó-alatti kárhozatunknál?
lélekzem a télben, fohászkodom föltámadt piros csizma, csak zaklass te irgalmatlan édes, te fényes csikorogd széjjel a szívünk havát!
Füst-menyasszonnyal, könnyel, hóhéros csönddel, homállyal, nikotin-teleholddal, hamu-galambok búbjaival házasítva már és esketve mérgeim küllőire, férgeim tiszteletére, avatva barlang-lakóvá, bőjtölő bőrré, csonttá, itt kuksolok éktelenül teremtés gyalázataként, mert nem ilyen a lét, lefokozott élet ez, kohol már olyan ideát, hogy végképp lebontsa magát, hogy szőr-csuhés rossz farom is aknára ülne örömmel hattyú-begyü párna helyett, hát szép piros Nap, gyere hozzám a dér meg a jég gyarmatain át, gyere el bevérzett szemeim elé, egyetlen skarlát fenség, nyílt arcú látogató, aki hozhat hitet, akit fogadok fehér virággal, beleim liliomával, kiehült lelkem dobjaival, füleim csengésivel, a fog, a köröm és a kő konkrét csikorgásával ünnepet kínból csiholva.
Nem ismersz rám és nem ismerek én se magamra, állkapcsomnál is erősebb hatalom összeszorít, éremmé verne, irgalmatlan arcmását marná belém, pengjek holt-ridegen, ha láthatatlan satuja kiköp, de amíg ráspolya, sav-dörzsölő bársonya rajtam, végső ihletettségem véremből egy cseppet kivesz, kigyújtva emeli föl, s e kőszobát kifestő pírban megteremti őt, aki voltam, akiben kedvem lelem: nyavalyák ellen mintát, istenkét, mindenhatót, rokonát földnek, víznek, fű, fa, virág rokonát, csillagzó csontú, görgeteg izomzatú medvefiút, fürtöset, sok-fogú nevetőset, fényes ribizke-szeműt, aki örvend hogy él, aki göcögő szájjal elkap áprilisi záport s virágportól trüsszög nagy babaként, aki sárga selyem útját húzza gyanútlanul völgyön, hegyen, s nem zokog csillagkép-testvéreihez, akik űri ringlispilen ülnek mindig s kezükben örök nyalóka, mert világnagy eperfán trónol, tűnődik, ott szüretel édeni cukrot és vérének izét nem ismeri még, mert neki intelem s rémlés mind csak üres árnyék, s csak árnyat öltöztet minden fekete prófécia.
Ó téli szép piros Nap, ölelek most olyan nyarat, ami nincs, ami mancsom közt leszúrt legenda csak, rászolgáltam, kellett nagyon ellentétek haragos násza, üssön torkomba dér, gyönyörömre iszonyú kontra, kellett egy odvas világban mézre vadásznom, hogy végül szakítsak epét, hogy méreg legyen minden pillanatom, fejére bádog-manóknak horpasztó barackot adnom kellett, hogy ketyegésükben gázoljak harmatom tűntén, fű helyett beretváikban, kiszitált sivatagon, kellett az ínség-idő, hogy dühöm gyümölcse beérjen, kopasz tetőn, isten fején lábnyomommal őszi havat kihímezni kellett nagyon meddőség szemfödelének, átok-virágnak hogy kutyái megnyissák oldalamat, hogy vörös selyem utamat húzzam szimatuk előtt, puskapor-ábránd előtt vadrózsás hét hegyen túlra, s mert nem akartam kitömve lenni szalmacsutakkal, ülni magas polcon papírkoronásan, csikó-zsír aranya előtt és korai barkák között, hát kellett, végül is kellett puskákat eltörnöm, puskásokat, hogy itt lakjanak bennem, belül űzzenek szüntelenül.
Déjjana, déjjana - farsang, farsang, behallik hozzám üzenete dévaj erőknek, álarcos nagy dobogásra kinyílnak ablakok, ajtók, de én bezárom magamat, és minden kísértést hamuval megjelölök, mert ami csalogat: csalárd, mese-szín, mese-beszéd - a tengerkék kőlapokon akik inognak: holdudvarú álom a fejük körül, önmaguk gyertyái, gyertya-bálos temetőt idéz fénykörük: a fejlevágható, szív-kiszakítható álom, bár elosztásra tömény-édességet vagdal a bárd és átváltoztak a béklyók cukorral-cifra pereccé, de én nem alszom, az álom kórsága nem glóriám, déjjana, déjjana, hölgyek, urak és tahók, csorba a fényesség: medvetánc hiányzik a tapshoz, déjjana, déjjana, ez a vezényszó nem enyém, ritmus és rítus ne várj, nem vagyok hímbalerína, jégvirág-függönyeim nehogy meginogjatok, félek, csörgőkre ha rágondolok, harangoz bennem a csömör, és orrkarikát ha csak sejtek, elered az orrom vére - ó szép piros Nap, ha vashorgokkal áldott mancsom beléd vághatnám végre hogy elragadj hirtelenül, gyökerestől kiszakíts innen úsztatva égi fátylak közé: jó utam az lenne már, mert egyetlen bajtalan út, egyetlen vértelen út, ha nem éri a láb a földet s megnémul a száj a földnek, déjjana, déjjana, dé!-
-
Az előző vershez, egy Jánosi Zoltán írást ajánlok.
-
-részletek:
-
„Verseinek társadalomra vonatkozó ítéletalkotásai miatt Nagy László politikailag, közvetlenül természetesen nehezen volt támadható. Részint azért nem, mert a határon túli magyarokéhoz hasonlóan rejtjeles beszéde, mitologizáló-szimbolizáló-metaforizáló alkotói szemléletének háromdimenziós alkata e direkt támadásoktól (az értelmezés áttételességei miatt) többé-kevésbé megvédte. Részben pedig látszólag éppen azokat a fogalmakat, elveket fogalmazta meg a nép: a nemzeti közösség oldaláról, amelyeket – a folyamatos hangoztatás mellett – a kor rendszeresen kiaknázott és lejáratott. Miközben az országot sorvasztó ideológia a maga – Moszkvából marionettként irányított – élcsapatával együtt egy konzerválódó diktatúrát épített és leplezett, Nagy László gondolatait egy lelkiismeretes, a szélesebb közösség valódi érdekeit képviselő baloldali érzékenység is érvényes aktualitásként foghatta fel. Egy átalakítható társadalom új ígéreteként is minősíthette. Talán ezért értelmezhette Nagy László elveit egy távlatosabb baloldal törekvéseihez illeszthetőnek Vitányi Iván is (Rekviem Nagy Lászlóért – magunk miatt), noha Nagy László kísérletei, programja megítélésem szerint egyértelműen a kor leleplezésére és a belekódolt program leváltására irányultak, nem pedig annak javítgatására.”
„Nagy László azt az üzenetét fogalmazza meg a hatalom és a leigázottak számára egyaránt, hogy a kiürült jelszavak hirdetőivel szemben a népnek belülről kell érvényt szabnia a demokráciához való elemi jogának.”
-
A tanulmányt Itt olvashatjátok!
HRISZTO SZMIRNENSZKI (1898-1923). Macedón születésű, bolgár költő
A suhanc Sose kérdeztem, mért vagyok s mért halok. Én is lettem, mint mindenki más. S rabul ejtettek engem a hétköznapok meg a májusi éghasadás.
A tavasz és az ifjúkor szép idején kinyitottam a két szememet, hogy az Élet ha jön, a virág meg a fény özönébõl majd rám is nevet.
De az élet az nem jött - se himnusz, se dal, se a vállamon almaszirom… Csak a vas, csak a lánc és az éjszinü fal. Velem elbánt a csúf hatalom.
Eledelnek az égrõl a démoni szörny csak a fellegeket szabta elém. Aranypikkelyü dög volt és hízott a könny- és a vér-tavak rengetegén.
És én láttam a meggyötört arcokat ott. Sose sírt igy az ember fia. S mintha álmodnék, dühvel a szív dobogott, s vele csörgött a lánc-muzsika.
És én láttam, a véreim válla fölé aranyborju szökik, magasul, hogy az emberi szellemet tüske közé nyomoritsa, gyalázza gazul.
Ez a földi sötétség fagyasztja a vért. Beleborzongva szóltam nagyot: Gyere, tûzvész, emészd el a jéghideg éjt, és ti vas-szavak, zuhogjatok!
Piros lánglakomába kerengjen a föld, hol a sortûz halált ereget. Barikádot emelj, a nyomort lesöpörd, kerekíts zivatart, dühöset!
Sokakért ver azóta e szív hevesen, és az új hajnalt én is hozom. Hogy mért szültek engem, én nem kérdezem, de hogy halnom miért kell, tudom.
