Harangok, harangok - ajkukhoz féreg nem érhet. Harangokat nem lehet megfertőzni. Agyvérzés foltjaival nem remegnek. Szívgörcs nem öli meg őket. Alvó csillagok s baglyok alatt szólnak a harangok, bongnak, rengve csikorognak tengelyükön. Nem a versek harangjai, nem a Schiller-i elaggott bronzkalapok. Világra jöttek, de nem vénülnek. Valódi harangok, Győrben születtek. Jácintos ökrök nyálának útján, koszorús kerekek lassúságán érkeztek a fehér toronyhoz. Hogy a toronynak legyen hangja. Kongnak a harangok, bongnak, tagolják az idő határtalan versét, nehogy megőrüljünk vad folyamától. Fölemelnek a sárból, házasítják a rongyos képzeletet azúr menyasszonyhoz, a végtelenséghez. Siratnak a harangok, vígasztalnak. Mennek a vihar elé, vitézien ütnek a jégverés fehér szivébe. Rokonai a márvány anyamelleknek, szoptatják a lelket hanggal. Hajnalban mária-kék ablakokból, délben forró tava közt a tálnak, Napnak, este lombon vagy hóingen át, ha kell a nyugodalom. Árva harangok nincsenek, csak árva költők. Átbeszélik a harangok a tengert. Megrendítik a tavakat Kanadában. Megrendülnek a távoli hazaiak a cethal-csontokkal megtámasztott alkonyi tűzfalaknál. Távoli havas táborokban karolják a harangok a tántorgókat. Sírnak a harangok a hóesésben, ahol a fagyott fiukat egymásra rakták, akár az ölfát. Harangok, harangok - számontartanak engem is. Jönnek a harangok értem.
Menjünk, menjünk a harangszóval, ballagjunk haza a levegőben. Liliomra esküdött hajjal, korbácsolt arccal a füstön át. Jegenyék csúcsain lépegetve, vigyázva, hogy a madárfészek vért ne csöpögjön sarkunk után. Lépkedek haza, hazának. Torony iránt és anya iránt. Bátorkodom újra megszületni. Éveimet magasról széjjel szórom. Harang szavában, fuvóka szélben leveti László a bőrmellényét, vetkezi az inget, a húst is. Őrült, repedező Lear-orcámat, akár egy háborús patrontáskát akasztom a tölgyre. Bölcsőnek a döngő vadméheknek. Likacsos léppel teleépítsék, hordják meg telisded mézzel, mézzel. Mert elfogyott minden édessége. Nem félek a rohamos kicsinyedéstől, nem félek a semmisüléstől. Mert fény vagyok immár, ózon, a villám szaga a kövön. Egy csillag távoli tekintete, a Hold babonája, dagálya. Ragyogok apám borában, lakom az anyai kenyérben. Sav meg só vagyok immár, az élet akaratos fehérkéje. Egy sejtecske megindul a csóktól ezüstsisakú ostoros Attilaként, élén a halálraítélt, barkaillatú tejúthordának. De én a célomba érek, győzök. Megrendül a föld és mennydörög a világ a húsban. Már minden az enyém ott bent. Épülök s készülök hússá, csonttá, ököllé. Kitörök vérrel a gyolcsok hegyláncaira. Te csúnya, te csúnya, te csúnya - megköpdösnek, akár a csikót. Ime, kiontva ott vagyok én, az Irgalmatlan, a Szép. Csuklómon piros fonál a rontás ellen, s nehogy elragadjon a Némber, aki csörömpöl a kukoricában, és öblös pipában pólyásbabákat pipál. Bábának a búza kimérve, süthessen tüzes kalácsot sokat, rángassa a kemencéből, akár a gyerekeket. Markolok én a lámpavilágba, a Napba, a Holdba, lerántom apám kalapját, szaggatom anyám haját. Még álmomban is űzöm őket, pólyából föltartott öklöm láthatatlan gyeplőt szorít. Pengnek inaik, s kattog a csontjuk. Megrokkannak. Térdük remeg az időben. Elégnek a Napban, esnek hamurajznak a Holdba.
Föld: ez a föld. A földről nézem, vagy ámulom az égről? Előbb a porból, aztán a fáról, toronyból. Majd ágaskodó csikó-felhőről, délben, zenitből, ami esőt jelent. Elég csak a porszemre ülnöm, tövébe egy szagos kapor-szálnak, s fám van már, földem, kis lovam, kis ekém, kis vetésem. De felnövök, föld! Vas-szárnyat viszek a kovácshoz, ekevasat. Pirkad kohóban, élesedik üllőn. Egy dögnehéz, kerekes vasmadár nyomában járok, a barázdában. Fejjel bukik alá, sajnos, a tarlóvirág. S feljönnek a rozsdás karikák, pannon vacakok, elrohadt küllők meg ujjak gyűrücskéi. Föld, kiokádod a megevett kanalakat. Hajtok a güzü-fészkeken, hangyák várain át. Ping-pong-labdák: ruganyos gyíktojások verődnek bokacsontomhoz. Iramul tőlem a vadnyul hugyos bugyijában - sót a fülibe, paprikát a szemibe - kiáltok. De szembe néz velem a hörcsög árpa-arany hintajából, akár egy földesúr. És megkondul bennem a harang. Föld, te húmusz, te szürke agyag, szülöd és tolod magadból az áldást, ha művelnek, bevetnek férfiasan. Bükköny- lóhere- lucernarendek hemperegnek rajtad kövéren. Boglyáktól vagy kontyos, óriás arany gabonakeresztek melleden. Ontod a kukoricát, a krumplit, répát és tököt rogyásig. Ülök a híd alá, hogy halljam: kerekeken, patkós patákon átdübörög az áldás fölöttem. De föld, te sivár, te kőpadja a napozó viznek, te kavicsmező, te homokmagaslat, hídfője az aszálynak, onnan indulnak sárga kalapban s gatyában a halálok: learatni a maradék zöldet. Föld, akit művelnek a felszín alatt is láthatatlan kis lények, meg csúnya, de szent giliszták, e lágyezüst-ajku imázók, talajmorzsálók. Meg a hangyák, akik örökkön építkeznek s hányszor hiába. Felülve a Vörös Dombra csipesz-ujjal nyúlok a völgybe, a nyüzsgésbe, a hangyák közé: hát ez itt a Miklós bácsi, a Juli néni, Gizella néni, ez a hangyánál sürgőbb Imrus, a kicsi Mariska, Iluska! Hát ezek a fehér bábok? A pólyásbabák, akikért a nyüzsgés, a munka. Hányszor kényszerülnek imára, esedezésre! Amikor a harangok is hiába tusakodnak a jégfelhőkkel. Kapkodom a jeget a földről, benne Mária-kép van a mondás szerint, mint a vásári cukorban a kék nefelejcs. De én Zápolyát, Haynaut látom, a koronás királyt meg a többit. Nefelejcsek. Még a kigyó is úgy mozog a kertben, alig mozdul a virág. De láttatok-e kovácsolt láncot végighúzni a violákon? Én láttam, nincs feledés! Én haragommal keretezem szörnyű kertészeid képét, Magyarország. Majd megnövök én is, belövök ablakukon, nyíratlan hajam úszik a holddal s patanyoma nincs a lovamnak. Szimatol a spion pedig, s kutya zsandár de régóta keres már. Virrasztok a bazalthegyen. Csillagot iszom a borral, a forrás fölött, ahol a szerelmes komlók összeborulnak. Virrasztván hajnalban is, nézem a zöld vetést, ahol a banyák után, beavatott, mezítelen szűzek húzzák a gyolcslepedőt s fölitatják a harmatot orvosságnak. Ó, ha a babonák lovai, e nyers-zöld illatu nők, csak ők vonszolnának engem: sírhatnék tisztát, mint a megfacsart, szenvedő gyolcs a völgyben! Itt három kápolna: Margit, Ilona, Anna, elfödik a zsiványt fehérségükkel. Rágalom, irigység, árulás ha el nem veszejt, építek a többi neveknek is, templomokat körül a hegyen, a vulkán arany borai fölé. Micsoda ábránd ez föld, te föld! Simogatom és ütöm a földet.
Bú-bú-bugyogó - brummog a bőgő. Még a böjt előtt menni kell a menyasszonyért. Kásás hóban, farsangi fánkos pofával siklanak szánon Zalába. Sáros lesz a menyasszony lába, sárral fröccsös a csipkenadrágja. Mert, uramisten, a hó kiolvad a szánka alól. Gyalogol a násznép a pocsétában. Lógó paripa-fejekről foszlik a sallang. Csak a kiöltött lónyelvek lengnek cicomaként. Bú-bú-bugyogó - brummog a bőgő, mikor a kulcsvirág ideje eljön. Eldobott holdvérkötőt a kiskutya fűben hurcol. Duplán repül a légy, s nagy a zöld ketyegés a világban. Öltve békanyálmellényt, zöldet: földagad a tó, zsebeiben aranyzománcos mennyi zsebóra - zsebóra hátán zsebóra zeng. Húr feszül tetőtől talpig a fában, húr a madárban, húr a tojásban. Húr a fiuban, aki lövi magját kicsi üvegbe, ássa a meggyfa tövébe, hátha egy vércsöpp alakulna benne, hátha kikelne! Kikelnek majd a csibék a rozoga ágyak alatt. Kosarában ott ül a kotló, álmában a kontyát elhajtja félre: csikorog az ágy, mert rozmaring a lába, a lába. Kimeszelik a lányok fehér palotának az ólat, súrolnak, mosnak pici kezükkel, függöny is leng a hajdani-majdani malacok ablakain. Büröklevelekből a divány, csupazöld csipke - ott heverészünk, de az édenből kiűznek a vének, hely kell a jorksirieknek! Lányok, lányok, tenyerükben az édesen trampli krumpli-madonna. De odakapnak a gyűrüs kezek s letörik a gyerek fejét. Minek, mi a rossebnek az a sok rossz gyerek! Csak a borsó legyen sok, a mák meg a gabona. Számolhatatlan a csibe, liba, réce, malac. Lófia, tehénfia. Csak arra, csak arra - csak akkor szaporodhat az emberfia. Ó, elámulnak a harangok is erre, ó. S bú-bú-bugyogó - brummog a bőgő. Éljenek a mének, bikák, a bakok, a kosok, a kokasok! Éljenek a tehenek, üszők, a kancák, a kocák, a tyúkok, az anyajuhok! Éljen a búgatás, hágatás, fedeztetés! Éljen az Ellés! Éljen a Termés! Föllázítva a kölykök hasalnak a házinyulakra, a búzaszem kisded szeméremtestét puszilják. S karcolnak ábrát az óriás takarmánytökre s löködik, tolják, mint egy villendorfi vénuszt, ó! Bú-bú-bugyogó - meddően brummog a bőgő. Szétvágtam dühömben a bölcsőt, de hamvából is életre keltem. Vasárnapi harangszóban árvalányhajas hegyen párommal forradok egybe, s lehengeredve a völgybe: jajgatunk, reszketünk, nyüszítünk nyilvánosan. Bú-bú-bugyogó - döbbenten brummog a bőgő. Húzzák a bobai cigányok hervadó sátor alatt. Éppen a temető mellett borzongja a port a bőgő. Mintha egy ferde sírkövet felhúroztak volna mára. Lassú a tánc a porban, öreges, de azért nem keserű. Langyos a sör és pocsék a bor, de azért be lehet rúgni. Csücsörít, sóhajt s töpreng - iramodik mégis a szólam: Lacikám, édes úri barátom, hogy teccik a fels- a felsőiszkázi búcsú?
Föld, hol a szülőket fölszerszámozta a sors egyetlen halálos iramra. Hátukon elolvad a hó és bőrük is zörög nyáron. Nem tud a lepke rájuk ülni, nem szólhat nekik madár, csak a rovarzenéket hallják, csikorgását baljós csillagaiknak. Forgó szunyog-boglyáknak fejjel rohannak, szemük vizébe bogár csapódik, fagy rombolja homlokukat. Kőbe ütik a lábuk ujját, lépnek tövisbe, kígyócsontba. Féllábon is ugrálnak tovább nevetségesen, siralmasan. Négykézláb másznak s térden krumpliszedéskor, versenyesen. Futnak a zsákkal, kosárral, viharlámpával, orvossággal. Fogni kell a kalapot a szélben, a kirepedt haskéreg hattyútojását ököllel visszanyomni. Tapossák a kazlat zihálva - s a háztapasztó hideg agyagot, s fölszedi lábuk a görcs ragyogó vaskapcsait. Szüleink sárosak, polyvásak, mustosak, moslékosak. Kötözve a zöld venyigéket bókolnak, jaj, de dobognak! Rafia-kötegük földig zizeg: lófarok a tomporukon. Gálictól kék a göncük, zöld a lábuk a májusi trágyalétől. Jönnek a hímporos mezőkről térdig arany-csizmában. Könyékig véresek disznóöléskor. Mésztől fehérek mészoltáskor, akár az Úrnak angyalai Szodoma-Gomorra mellett, elfordítván szemüket a fortyogástól. Szederlila fátyolban járnak, ha az orbánc ragálya tombol. Vörösek a dűhtől. Feketék az adósságtól. Milyen a mennyország? Ott kamillateát főznek, pörkölik az árpát malátának, hogy kávé legyen. Ott hercegovina-cigarettát apám szityakol, egyiket a másik után. Úszunk a márvány-kanyarodású füstben. Jár karon fogva a szülői pár. A tepsiben kukoricalisztből tábla, arany ikonlap, s mutat egy arcot, anyámét, a cukor ezüstjével, a szőlőszemek rubintkövével. Mennyország a fenyőillat, a marharépatalpu karácsonyfa. Függenek a bábok, a kalács-bubák, ehető zsebóra, csizma, irókahímes kakas meg cifra huszár. Kigyúl a színpadon a villany, s mennyből a húgom fehér harisnyásan ugrik alá, nem segítik a krepp-papírszárnyak, elcsetlik a lába, de nem baj, kimászik a színről, kilátszik pézmás, nagyon evilági bugyogója. Éden, ha rózsában furakodik arcom, bódulok a végtelenbe. Viola-ágyás közé ledőlök ebéd után, amikor a vér leszáll a fejből s fölvirágoznak zsigereim. Van egy virág: mozgó bibéi szögek, s billeg rajtuk egy kis kalapács, ez a golgotavirág. És borzalom a Virágvasárnap: vérem konok csacsiján vonulok az ablakok közt s látom tükörben összevert arcom, jelenem, jövőm. Így jársz - mondja egy szózat -, ha kiválni akarsz, ha ízlelésed emberfölötti. Véraláfutásban, ott a te ibolyameződ. - Emlék a pokolból, emlék - kiáltja az ördög, s fonálon a szívem, a szörnyűségekkel cifra. Lefordítom a jeleket hogy megtudjátok: mit élek át: jászolban fekszem, kényesen alvó számon patkányok csiszonkáznak, függőzik magukat fülembe, mert a ló fölvetett orrán is függnek, rémesebben mint a takonykór. S mérlegen a lóbőr, csak farka lóg a kamra porába, fölötte keserű öt seb a kenyértartó keresztjein. S mondom hogy megtudjátok, anyám a mennykövek közt rohan mezítlen a fegyver elől, fel a toronyba, felöltözik a harangba, a máriás harangba rémületében. Én pedig hajszálait szedem a harangszóban, a pallók, meg a lécek szálkáiról. És anyám a harang betegágyamnál, dunyhám fölött a házban, kánikulában, az eb havában, - de éjfélkor elzuhan ő is, csak Spielman úr traktorai játszanak pokolian dobhártyámmal. Fejtem tovább az ördög pokoli cifrázatát, mert olyan fodrokban turkál apám-anyám, amilyen a pestises disznó jonha: a kármin szalonna, a lázforrázta tüdő, a belek fekete-lila hurkázata, a löbögő, a bűzhödt recefice krinolin-szoknya! Rezeg a levegőben délibábja a vésznek, mert minden szérün egy bábszinpad áll, mert öltözve a kezek, a kezek a pestis fodraiba. És nagy a tánc és rikogatás: csendőrök verik a Kultúrházban a cigányokat, mint a ragály apostolait, - akik csak enni akartak. Büdösek vagyunk, dögzsírosak, főzzük a szappant. Pokoli szappan, rücskei fölsértik arcunk s kezünk, rózsás a víz a nyír-medencében, lavórban. Csillagom, itt a pokol a földön, de a menny, az sehol - mondja egy hajcsárrá züllött herceg, aki pengőt is megadna ostoromért. Hát kik főnek-forrnak akár a dűh az ördög vagy isten vasfazekában? Csak mink, az egész pereputty! Kezeink fönt, a legmagasabban a szülői kezek: a kérgesek, repecskesek, földtől vakotás kezek, a hamulúgosak, lugkövesek, sas-karmuak és bárányosak, tüskétől evesek, lüktetőek, dombosak, árkosak, folyamosak, holdasak, csillagosak, - nyomorult világtérképű kezek.
Orágna fíga taxafa marína gamínafa - Mozart itt nem muzsikál, de értem jön, mint a Többiek, mert összesusogtak, hogy elvigyenek a barbárok füveiről. Mozart itt nem muzsikál, csak gyermeki képét fogom ki a szélből, a berregő sáskák közül. Mert lebeg előttem, leszáll, emelkedik ujra s lendülne tovább, akár egy csalóka madár - madárka az a papír. Kisujjal kivasalom gyürekeit, íme, egy hajasbaba, mögötte áll a halál, forgatja a kottát neki. De ő csak engem figyel. Bámulom én is a kisborjakkal. Olvassuk édes, tejgyöngyös szerzeményét, a legelsőt: o-rágna fíga taxafa ma-rína ga-mínafa. Már nem viheti el a szél, összehajtom mint egy szárnyat, rejtem a tarisznyámba. Gyüjtöm a szárnyakat s nem tudom hogy szárnyakat gyüjtök. Fehérek, feketék, angyaliak, démoniak. Szárnya a pacsirtának, aki céltalan parittyakövemmel ütközik össze, hogy megríkasson, hogy a gyász meg a bánat is adjon szárnyat. Miért is gázolok a rozsban államig harmatosan? Miért is kutatom a kalászbölcsőket hízó üszökgyerekekért? Miért is gyüjtöm a zölden-gyémántos kőrisbogarat - üvegbe a hemzsegő büdös pokolt? Hogy festéket vegyek rajtuk, hogy a színek szárnya is enyém legyen. Festhessek Pávát magamnak s Rákóczi Ferencet, zászlósat, sörényeset. Hogy diák lehessek én is. Mögöttem a harangok, bíztatnak ők is, támogatnak mint magzatukat a bölények homlokukkal. Előre, csak előre bátran. S miért is kellett látnom a halott leányt? Akit a bábák eltettek babástul, el a halálba. Akit a szakértő fehér csoport fölboncol a bezárt kocsiszínben. Megtébolyodnak a harangok is, míg nézem a padlás résein át, míg öltöztetik végre menyasszonynak a mérgezett vérű testet, s megkapja a mirtuszt a megrontott drága homlok. Majd visznek a Magdolnai fekete szárnyak. Mert én, csak én vállalom el menyasszonyomnak. Repülünk, de a föld alatt, alvilágban, fekete méhű, erezetü párom, hazám. Magdolna, Magdolna. Magdolna élni akart. Bérc, egy oroszlán-füvü bérc, ahol szerelmes haragommal forgok, forgatok egy karikásostort sírva, lefogyva, étlen, szomjan, éjjel és nappal szüntelenül. Mennydörgésből alkotom glóriámat, míg megsiketednek füleim, s meghasadnak az erdő zöld fülei, megrepednek a madártojások, míg megreped előttem a Sághegy, s kilép Dániel, a költő, kinyitja könyvét, fehér az, akár a tél, s havából nekem adja a szárnyat: Lollija barna szemöldökét.
Megmossa anyám hajamat - utoljára mossa - nyárfahamuból készült lúgban, hogy majd ezüstben zengjen az én fejem is, mint bozontja az ezüstnyárfának. Kivasalja ingemet is utoljára, és búcsúzom immár. Agyő, ti őszi legyekkel bundás legbelső részek, ti istálló- és konyhafalak. Megyek már az iskolák boltívein is túlra, országútnál is hosszabb kova-szagu útra… ma-rína ga-mínafa… Elejtem a verset. Majd jöjjetek el értem, harangok.
Akartam akkor, mint a láng lobogni minden táj iránt, ajándékfaként tetszeni, tűzterebéllyel lengeni fázókhoz egyre közelebb - s kódorogtam csak, mint az eb.
Virágok térdelnek, a dérrel meggyötört kis-kedveseim, egyenes én maradok itt, én maradok a bajaimmal ember, aki így is virít.
Szemeim előtt aranysárgán mint az utolsó villamos, elrohan sikoltva a nyár – s már emlőd forró hegységére fázva se vágyhatnék, anyám.
Téllel örvényes agyam csúcsán mint a tiroli lavina, támad egy irtó gondolat, hallom a zúgást: meg kell adnod csontodat, pompás húsodat.
Csúffá csak így tehet a sorsom, szívem: a világ-zaklató csak ott csúfol meg majd alul, ha farsangol a kémiával, s féreggé, fűvé boldogul.
Szerelemre, dalra erősnek szült meg az Édes, jól van így: pusztulok, de szép hogy vagyok. Szívem nem tunyul, tündér-szépet s rettenetest még mondhatok.
Veszélyes új mezőn én küzdök, életem gondja az enyém, s nem kérem senki könnyeit fehér ingbe ha bebújtatnak s elakadt karom tördelik.
Most még üthet a dér is, bírom, hóbika is bömbölhet rám, nem ront meg bú-baj, rágalom, vérharmatos fejjel is izzó égitestek közt álmodom.
Majd iszom a hegyek fehérségének emlékére Majd fejtem a bort felbuzgó tisztaságból a jégbeborult ormokon túl hogy tölthessek barátaimnak a legjobbikból félnem nem szabad semmitől felérnem nagyon magasra kell hogy magamat is meghívhassam egy pohárra mintha barátom volnék magam is a tiszta forrásfő irgalmából hogy a szemekben igaz barátja legyek magamnak
Czine Mihály a következőket jegyezte fel keletkezéstörténetéről: "Író – olvasó találkozókon többször hallottam Nagy Lászlótól egy képverset a cédrusról. Elmondta »történetét« is. Van egy libanoni cédrusdarabja, azon van egy forradás. Egy emberalakra hasonlító seb. A sebet kivágta a fából, de az emberarc ott maradt, negatívban. A libanoni cédrus négyezer évet is megél: láthatta Mózest, Jóbot, Jézust, Spartacust; népeket és történelmeket; sebeket és mindig sebeket. Ezt írta meg Nagy László a cédrus sebére hasonlító képversben."
Tűnődés mártírja ifjan s elevenen fiúk ti holtak ez vagyok ó nem a szégyen pirít s nem kutyaalázat párázza be a hét világot átütő szemet fiúk süvítsen-e szárny a távlaton-túli távlatba mit bemértem égi gengszter avagy szétpukkadjon szivem a földalatti keszonban hol vasbeton könnyezik s kintről rum néz be véres szemmel – ma nem születik szárnnyal bárki szárny és távlat bánata ez nem a napvilág méze kell – kimondhatatlan – fűnyelvvel biztassatok fiúk: süvítsen
Mért játszott a szíved, te szerencsétlen, rombolva magad szüntelen télben, építve dalra dalt, s kifúlva kigyúlva, ésszel mérhető pontokon is túlra tudatod mért nyilalt? Hiszen te tudtad: dögbugyor a vége e pokoli útnak, ott a hit is kihalt, hiszen te tudtad: álmaid orra buktak, magad örökre kicsuktad, járhatod a téboly havát, s árván, idétlen, emberségre, hű szerelemre étlen villámló tálból eszed a halált. Tudtad, tudom én is: a nagy: te vagy, s te, a Mindenség summáslegénye, részt se kaptál, pedig az egészre futotta érdemed. Érdemes volt-e ázni, fázni, csak a jövő kövén csírázni, vérszagú szörnyekkel vitázni, ha ráment életed! Csak szólhatnál, hogy érdemes! Mert csontom, vérem belerémül, végzetedhez ha én állítok végül józan zárómérleget. Törd fel a törvényt, ne latold! A porból vedd fel kajla kalapod, vértanú vállad, s a kifordult nyakcsigolyákat rendbeszedve két kisírt szemmel, tüzes iker-körrel nézz a szemembe, hogy rendülne bele a mohó, emléknélküli tenyészet, az egek mirígy-rendszere s e megváltatlan földi lét. József Attila! te add nekem a reményt, mert nélküle romlott a napvilág, a vér eves, bár a fogad vicsorog, bár a nyakad csikorog, bólints, hogy érdemes, cáfold meg halálos logikád, te glóriás, te kíntól bélyeges! Képzeletemre bízzál édes munkát, mert immár úgy szorgoskodik, hogy a sarkamtól torkomig forraszt rám forró hamubundát, rádióaktív iszonyt – félek, hogy minden rejtelmet kibont s végül már semmi se fáj. Hogy el ne jussak soha ama síkra: elém te állj. Segíts, hogy az emberárulók szutykát erővel győzze a szív, szép szóval a száj!
Nem túl megnyugtató válasz. Az én címem publikus, ha gondolod..
Nem Veled akarok csúfolódni :) de ma még ezt gépeltem be.
Mára befejezem, szia és jóéjszakát!
bolgár csúfolódó:
A SZÉTREPEDT NADRÁG
Az én nyájam birka, kecske, fene, aki bánja, Új nadrágom szép szűköcske, tyű, aki ezt látja! Leruccanok a faluba, fene, aki bánja, Úgy táncolok, mint a suda, tyű, aki ezt látja! Forgolódok a legények közt, fene, aki bánja, Legények közt, leányok közt, tyű, aki ezt látja! Mindenfelől engem lesnek, fene, aki bánja, Lányok lesnek, kinevetnek, tyű, aki ezt látja! Magamat kell megvizsgálnom, fene, aki bánja, Szétrepedt a szűk nadrágom, tyű, aki ezt látja!
Ördög már veletek, ti álszent hivatalok, hites uraságok csipkegallérban, csuhában, kik arcomat dongva a kárt örvenditek rajtam, dongók, a szentlélek dühödt pirosa kitílt.
De ti bejöttök sátorom száján szalag gyanánt, utatok sötétül Bécsig, hol jó hír a gyászhír. Hány sértett fenség marka eresztett szemfedőnek, csipeszes inkviziciónak, ti dogma-dongók!
Dögbanyák, az ágyú nem lök oly mérges tojást amilyent farotok csöve pököd eleven húsra, homlokom kínja nektek oszmán nyalánkság, vissza, ragadjatok Belzebúbra, ki világra kúrt!
Pokolé a tábor, hol vitéznél több a ringyó s teknőc-lovasoknak csak hasa-menése gyors - Ti nem hulltok el, de sorsom kitagadom innen, mert vétek, hogy egy-hiten veletek éltem.
Csontvázdiák, te, halál, tiéd a rózsás kalap, kobakodra húzd és ámulj amig én a világot vetkezem, a májust, bár fülemüleszóval bélelt, margarét-gombos rétet levetek s zöld mezőt.
Delfin-szökésü ló torokig habzó kalász közt már semmi, az Óceán habzata semmi, a Nap férfiseb-láza, a mátka-ezüst haskéregü Hold s töredék aranyaim: csillagok, elszórt semmi.
Lengyel szép Zsuzsánna, citera et cetera, s kitől fürdő forr fel, a Hölgy és mókusa, semmi, doboz-tömlöcben gyűrüm, hontalan voltom semmi, hervadj le földig, te rózsás kalapos halál!
Szent vagyok, költő-vitéz, akit sebein át gyalázott, piszkolt, gyilkolt az arany Kamarilla kátránnyá rontva a vért, de a vers Pelikán, valakihez pirosa áttör időn s ködön.
Ördög már veletek, oltottmész-ruhám dörög, zsinórzata villám, nem esem hanyatt se orrlag, angyalaim karolnak égbe, s majd krónika csácsog: címere hárfa - hungarus volt, istentelen.
Berzsenyi szólítása Nagy fényü férfi, mármori kő meg vér tömény csodája, égi hegy-élen állsz, s már lábadnál a fuvatos hó is gőböl-gulya, delel hidegében.
Hideg s hatalmas viola ott a csönd, vele az orkán bús feje címeres: legyőzted, bölcs, de boldogultál-e? Ím, a dühök dög-kertje a mennyed!
Te halhatatlan, bírod-e még sivár sugár-hazád, hol nincs soha változás? Szemöldöködnek íve vonaglik, érzem, a könny kitolúl szemedre.
A mába lépj le Dániel úr, dühöngj, kutasd a kórság rút pete-halmazát, s mert sárkányként a moly fia hemzseg, Dániel úr, tusakodj molyokkal!
Sötét sugár üt nászi ruhádon át, s vitézkötésként látszik a bordacsont, üszökben látod liliomfádat, Dániel úr, ma füst, hamu a lakzid.
Szia ikercsillag!
Köszönöm kedves kérdésed. Jól vagyok.
/ Huuu…, de nem szeretek hazudni./
A további részletek topikidegenek.
A jövőre se ígérem a napi jelenlétet. (:
A két HRISZTO SZMIRNENSZKI verset, egy ELTE. oldalon, itt találtam, valamikor.
Azt az álmot hordtam én, hogy megtörténik a csoda, hogy a törvény a csoda -- hogy az idő kinyíl, hogy a szív kinyíl hogy az ajtó kinyíl hogy a hegy kinyíl hogy a forrás kinyíl -- hogy az álom kinyíl, hogy én egy reggel olyan öbölbe siklok, amiről nem tudtam soha.
Aki nem aludt mert kereste a vékony üveget álom és valóság éles válaszfalát az megállt kicsit a kávéház bejáratánál Minden arc egy álarc fonákja volt Minden sarokban horkolt egy nő süllyedve mélyre a tükörbe
Aki nem aludt Olivia téged látott ahogy vénségtől szürke kezed ellökni akarta az idővel terhes hajókat kikötőjéből szemednek hol megjelenni fél a fény Tele volt a "Le Terminus" ébredezőkkel becsavarva füstbe álomba hajnalodásba sárga éjszakák vádorai lassu teherautók sofőrei sötét misztikák tiszviselői ahol a lépcsősor alagutba torkoll
Aki nem aludt végül tovament újra keresgélt ökle zsebébe dugva és mindenik léte dühöngő kutya-vonítás
"A lány szótalan volt, s mosolygott elvétve." Cervantes: Don Quijote
"A lány szótalan volt, s mosolygott elvétve..." Isteni csönd, áldott orcáinak fénye, mért jelensz meg, mért sütsz még ma is elmémbe? A fogadó árva, nincs, aki betérne, Maritornes álmos, feje hajlik félre. Fon a fogadósné, les ura vendégre... Szelek tébolyognak a mezőket tépve. ...A lány ül a tűznél s mintha messze nézne, gondol álmodozva lovagi regényre -- fekete szemétől láthatáron égve búcsúzik a nappal... Megbarnulva mélyre merül el a Mancha hidegontó éjbe.
Dehogy merevít meg delelés még romlatlan madár a májam gyöngy még bennem az elrendelés hogy a bolondok útját járjam amíg a vérem kereke jár a szél amíg számat csiszolja lesz a veszett ügynek bolondja békákkal tüzdelt kalap alatt lesz a májusért fölkelt beszéd ha napozik a bírói szék s négy lába négy szál százszorszépen s hollók ha babarózsák szemét kiszedik szólva hogy jómadár egy se marad étlen se tétlen ha tüntetve hogy éljen a rák harsog a köpenyhad fehéren fölzokog a vers feketében kidadogja ki van veszélyben ha naparanyból annyi karát vész el a fények vesztőhelyén ha nyög a remény ha a zászló a veszejtők lábain kapca vonszolódik titkon a sárig s tulipánfák tornyát legázló rühes apokalipszis-kanca rablónak ha szivárványt sárlik lesz a veszett ügynek bolondja világra a gondot kibontja lesz idő ami sose felejt mert kéz is lesz hogy írjon röhejt s kínt az országos panaszkönyvbe - száll csuklómra csillagok örve kiszakad a fohász az árva hogy egy bolond százat csinálna a száz pedig milliomot
Lélekzendítő asszonylábon sólyomideg-varrottasan föltámadt piros csizma kísért megostorozott délibáb
orra vasának újhold a minta szögeinek csillagmező úgy szikrázik egyetemes télben hogy tébolyog itt legalul ahol mi fekszünk behavazva sebzetten, csonkán éktelenül
üres a bölcső, a harctér teljes: balsors-csinálta babákkal néma
s föltámadt piros csizma a síkon szívünk dombjának dúvadja már végzet-igézte agyunkon táncol sarkantyúzza a dögöket is mit akar, mit akar, azt akarja szeresse ez a nagy havú ország kövesse holt és eleven
föltámadt piros csizma kísért aki hordja ki az a barna? könyökölj fel a hóban és látod nem Júlia a síkon, de más a Géniusz keresi Sándort, sarka rúgja a tölgyet, dől róla a dér s ahol a dárdák és lángok állnak medvebundás győzők kezében világos vérrel meging a pohár
föltámadt piros csizma a síkon eszelős látomás volna csak?
hát nem szebb az ujjászületés hó-alatti kárhozatunknál?
lélekzem a télben, fohászkodom föltámadt piros csizma, csak zaklass te irgalmatlan édes, te fényes csikorogd széjjel a szívünk havát!
Füst-menyasszonnyal, könnyel, hóhéros csönddel, homállyal, nikotin-teleholddal, hamu-galambok búbjaival házasítva már és esketve mérgeim küllőire, férgeim tiszteletére, avatva barlang-lakóvá, bőjtölő bőrré, csonttá, itt kuksolok éktelenül teremtés gyalázataként, mert nem ilyen a lét, lefokozott élet ez, kohol már olyan ideát, hogy végképp lebontsa magát, hogy szőr-csuhés rossz farom is aknára ülne örömmel hattyú-begyü párna helyett, hát szép piros Nap, gyere hozzám a dér meg a jég gyarmatain át, gyere el bevérzett szemeim elé, egyetlen skarlát fenség, nyílt arcú látogató, aki hozhat hitet, akit fogadok fehér virággal, beleim liliomával, kiehült lelkem dobjaival, füleim csengésivel, a fog, a köröm és a kő konkrét csikorgásával ünnepet kínból csiholva.
Nem ismersz rám és nem ismerek én se magamra, állkapcsomnál is erősebb hatalom összeszorít, éremmé verne, irgalmatlan arcmását marná belém, pengjek holt-ridegen, ha láthatatlan satuja kiköp, de amíg ráspolya, sav-dörzsölő bársonya rajtam, végső ihletettségem véremből egy cseppet kivesz, kigyújtva emeli föl, s e kőszobát kifestő pírban megteremti őt, aki voltam, akiben kedvem lelem: nyavalyák ellen mintát, istenkét, mindenhatót, rokonát földnek, víznek, fű, fa, virág rokonát, csillagzó csontú, görgeteg izomzatú medvefiút, fürtöset, sok-fogú nevetőset, fényes ribizke-szeműt, aki örvend hogy él, aki göcögő szájjal elkap áprilisi záport s virágportól trüsszög nagy babaként, aki sárga selyem útját húzza gyanútlanul völgyön, hegyen, s nem zokog csillagkép-testvéreihez, akik űri ringlispilen ülnek mindig s kezükben örök nyalóka, mert világnagy eperfán trónol, tűnődik, ott szüretel édeni cukrot és vérének izét nem ismeri még, mert neki intelem s rémlés mind csak üres árnyék, s csak árnyat öltöztet minden fekete prófécia.
Ó téli szép piros Nap, ölelek most olyan nyarat, ami nincs, ami mancsom közt leszúrt legenda csak, rászolgáltam, kellett nagyon ellentétek haragos násza, üssön torkomba dér, gyönyörömre iszonyú kontra, kellett egy odvas világban mézre vadásznom, hogy végül szakítsak epét, hogy méreg legyen minden pillanatom, fejére bádog-manóknak horpasztó barackot adnom kellett, hogy ketyegésükben gázoljak harmatom tűntén, fű helyett beretváikban, kiszitált sivatagon, kellett az ínség-idő, hogy dühöm gyümölcse beérjen, kopasz tetőn, isten fején lábnyomommal őszi havat kihímezni kellett nagyon meddőség szemfödelének, átok-virágnak hogy kutyái megnyissák oldalamat, hogy vörös selyem utamat húzzam szimatuk előtt, puskapor-ábránd előtt vadrózsás hét hegyen túlra, s mert nem akartam kitömve lenni szalmacsutakkal, ülni magas polcon papírkoronásan, csikó-zsír aranya előtt és korai barkák között, hát kellett, végül is kellett puskákat eltörnöm, puskásokat, hogy itt lakjanak bennem, belül űzzenek szüntelenül.
Déjjana, déjjana - farsang, farsang, behallik hozzám üzenete dévaj erőknek, álarcos nagy dobogásra kinyílnak ablakok, ajtók, de én bezárom magamat, és minden kísértést hamuval megjelölök, mert ami csalogat: csalárd, mese-szín, mese-beszéd - a tengerkék kőlapokon akik inognak: holdudvarú álom a fejük körül, önmaguk gyertyái, gyertya-bálos temetőt idéz fénykörük: a fejlevágható, szív-kiszakítható álom, bár elosztásra tömény-édességet vagdal a bárd és átváltoztak a béklyók cukorral-cifra pereccé, de én nem alszom, az álom kórsága nem glóriám, déjjana, déjjana, hölgyek, urak és tahók, csorba a fényesség: medvetánc hiányzik a tapshoz, déjjana, déjjana, ez a vezényszó nem enyém, ritmus és rítus ne várj, nem vagyok hímbalerína, jégvirág-függönyeim nehogy meginogjatok, félek, csörgőkre ha rágondolok, harangoz bennem a csömör, és orrkarikát ha csak sejtek, elered az orrom vére - ó szép piros Nap, ha vashorgokkal áldott mancsom beléd vághatnám végre hogy elragadj hirtelenül, gyökerestől kiszakíts innen úsztatva égi fátylak közé: jó utam az lenne már, mert egyetlen bajtalan út, egyetlen vértelen út, ha nem éri a láb a földet s megnémul a száj a földnek, déjjana, déjjana, dé!-
