Keresés

Lászlóffy Aladár

HÁRFA-HANGOK

Őz-mozdulatú hárfát ölel át egy lány.

A régiség dereng az első hang nyomán –

a lány s az őz rajzában, mint felfénylő erők,

kezek pillangóznak, a húros, özönvizes esők.

A hárfahang ahogy borongva nő,

mint a szó, mint a szín, mint az illat,

olyan erősen emlékeztető.

Amíg csak érzékeim élnek,

hangjai hangulatából is feltámadhat

bármelyik képe az emberiségnek.

A hárfahang mögött a százszor kivágott

s megújult örök erdők csengenek,

Egyiptom napos vizei s az olimposzi fellegek,

és oszlopsor, oázis, barnuló várfalak,

s mélyen a zengés vörösében ott a nap.

Merengő barna emberekkel egy múlhatatlan hosszú évszak él,

ahogy a barlangok felől tán éppen félúton felénk

jön, nomád mód mendegél.

A hárfa hangjára őt érzem: a lányt, – puhán ölelve

a történelem őzeit és kosait tereli erre.

Hányadik lány, hányadik hárfa!

Ilyen törékeny, arany, sokezeréves állat cirógatása

az egész vele nőtt emberiségen átborzong, mindig megérzi,

s a szívek és ujjak hegyéről szikrázva az éterbe ér ki:

ha őz-mozdulatú hárfát ölel át egy lány,

béke és végtelen vágyakozás kél a szépség különös moraján,

a teljes, a szabad, a költő és megépítő nagy élet –:

a beérkező gyorsvonatok elején

tapogatózó gondolataim nyikorgó taligákat érnek,

a repülők fáradó madarak koordinátáin törnek az égnek,

az ezer méterek s az évezredek

mint hang-szőlőszemek

fülünkbe összefűzve érnek.

A leghalkabb húrpendülésben is roppant előzmény robban el.

Érzem: most, most kerül sorra a szívem is millióéves tölteteivel.

Őz-mozdulatú hárfát ölel át egy lány.

Csak valami felém sugárzót vehetnék észre a mozdulatán!

Vándorló érzékenységünk sikerül édes szép kezébe tennem.

A csend pici árvácskája érte, előle örökre lehajlik bennem.

Mert eleven, boldog, s a modern kor önálló hangvételében

önfeledten magáról énekelhet,

s ő szomorú hangú őzemet vonja magához,

vállalja vele a vénítő távlatot, terhet.

Én várom az időt. Ha érint az üzenő emberi nagyságból bármi,

egy virágnyi helyen:

szép huszadik századi ajkán szeretném találni.

Színhelyek [93-94.]

Lászlóffy Aladár

FEHÉR RÓZSA

A fulladt fekete égen

milyen fehér az újhold:

már az alkonyi kéktől

elütő tisztaság.

Ha csak egy csillag volna,

egyetlen, izzó, tüzes –

de nem venné körül a sötét,

ő nem volna világosság.

Fekete fény az árnyék,

nem nincs az, mi nem látszik,

csak színeinek ékét

benn viseli, mint az éj.

Tűnődtél-e már ezen:

ölellek, fehérrózsa,

én, szívtelen-szúró ágad,

hogy jónak lenni ne félj.

Színhelyek [48.]

Lászlóffy Aladár

HAJNAL A FENYVESBEN

Reggel négy óra.

Elaludt az egész éjszaka virrasztó sötét,

de még alszik asszonyi társa – a fény is,

s ölében szunynak dundi gyermekeik, a színek.

Álmában kitakarózik a ködből a tó,

s mintha összekucorodott volna a hegy,

s kicsit megdőltek a fenyvek,

tátva feledte pici száját a felleg –

az ég rózsás torkáig látni, ahogy szusszan…

S még nem ébredt fel a szem sem.

A dolgok maguktól maradtak így meg,

hogy láthasd őket,

áhítattal ámulj, lélekkel lélegezz,

s ha karcsún nyújtózó édes önmagadra ébredsz,

kívánd meg tőlük –

és ahogy a sötét ölében álmodik a fény meg a színek,

akarj, találj bennem magadnak

s kettőnk sokaságának biztonságot.

Amilyen a hajnal a fenyvesekben.

Színhelyek [47.]

Lászlóffy Aladár

VISSZHANGOK

Itt élek én tovább is a völgybe lent,

S beengedtem magamhoz a végtelent.

Akik látnak: türelmetlen emberek,

Nem értik, ha költenek s nem ébredek.

Nem tudják, hogy ilyenkor nem vagyok itt,

Csak ez látszik: meg-megbántok valakit,

Szórakozott, lusta, vagy igaztalan –

Soha észre nem veszik üvegfalam.

Ennyi látszik: épp úgy élek én is lenn.

Pedig engem körülvesz a végtelen

S gondjaiban visszatörik sugaram.

Itt se, ott se érzem otthon már magam.

Nyugtalan a végtelen, akár a vér.

Ember-álruhába bújna, kérve kér,

Szűk szobákba, életekbe is leszáll –

Új ereket, tengereket hol talál.

Egyszerű, híg dolgokkal is dolga van.

Értelemre azzal hat, hogy szótalan.

Megértettem, könnyen, mintha szántanék,

Elfogadott, rám lehelte üvegét.

Akik látnak, nem hiszik, hogy egyedül

Valaki a messze áramába ül.

Azt hiszik, hogy haragszom vagy harcolok:

Maga módján napkodik a kvarchomok. –

Engem nem bánt s rég nem fog meg a kevés,

Határán túl sikerült az ébredés,

S nagyravágyó, óriás eszméletem

Félálomban ültet itt a végeken.

Művemből e gesztus látszik csak, a váz.

Tétlenségnek tűnik, sokszor megaláz.

Mint a csúcsok álnagyságát, taraját,

Átrepülnek engem is a vadlibák.

Semmibe vesz testvérem, az ember is,

Halandónak kelletén túl ő se hisz.

Mégis inkább itt fagyok meg, legalább

Mindenestől gyönyörködtet a világ.

Történelmi tél takarja az utat,

Amit ez a roppant szempont megmutat.

Átütő nagy színek ringnak odalenn.

Összhatásuk itt még mindig színtelen.

Előbb mindent fellövell a gondolat,

Sopánkodás, tűnődés vagy indulat.

Minden ide fellebbez, – a nagy terek

Visszhangjait ismerik az emberek.

Innen indul vissza minden új lepel,

Meztelen eszünkre hull, mint hópehely.

Aki ember, végre itt a végtelen

Fókuszában érzi magát jó helyen.

Lassú tánc a költészet: néhány madár

Ellejti egy töredékét s tovaszáll.

Lehet, száz év sodor át még valakit,

Lehet, ezer – de csak erre, de csak itt!

Nagy képeit építi a végtelen.

Pislog – mintha messze volna – csöpp jelem.

Színhelyek [41-43.]

Lászlóffy Aladár

SZÉL

Elviszi a szél a földet

messzi fellegekbe, –

úgysem érkezne meg soha-

sem a végtelenbe.

Elviszi, de ahogy viszi,

mintha nem is vinné:

a hiába múló idő

feküdt alá sínné.

Ilyen dolgot, mint a föld is

vagy a költők álma,

bárhova hord – helyén van

és mindig a világba.

De a szél, ha engem kap fel,

eltaszíthat engem,

könnyű – épp mert kicsit él és

gondolkozik lelkem.

Felkap, visz… az éjszaka most

túl sötét, mert ázott.

Reggel majd az ég alá tart

s rájön, hogy hibázott:

messzebbre vitt, mint amennyim

jut a végtelenből,

réges-régen kirepített

már az életemből.

Esetlenek az elemek,

sokszor visszaélnek

olyan törékeny dologgal,

amilyen az élet.

Színhelyek [39-40.]

Lászlóffy Aladár

ÚGY JÁRUNK…

Úgy járunk néha, mint a csemeték:

jönnek, kinézik a tavaszi ég

újholdig érő végtelen honát –

s költenek bele szerény koronát.

Színhelyek [33.]

Lászlóffy Aladár

HÁROMSZOR ÉBREDTEM FEL EZEN AZ ÉJSZAKÁN

Először még nagyon sötét volt,

csak éreztem, hogy valahol az ágak hegyén

véget ér a föld.

Ott maradt abban a mai nap.

Már álmodtak az aranybabszemnyi méhek,

s a méheknél parányibb csillagok

lustán szívták a kerteket,

még nem is voltak illatok.

Az estélig vergődő fény habjából akkor születtek

                        – a hó emlékei

                        s a nyár szándékai –

azok a sötét sziluettek:

a meggyvirágok,

melyekben mézzé alakult a föld.

Másodszor: hallottam

a visszatérő madarak hangját.

Kevesebben vannak, tudtam,

mint mikor elindultak,

de akik először voltak úton, mind megtértek.

S mire útra kelnek,

a többnél is többen lesznek újra.

Reggel láthatjátok már a fészkeiket.

S harmadszor:

kelt a nap, a hegyekig láttam,

ahol rózsaszínre válnak

az esőktől súrolt mészkövek.

A folyóig láttam:

               kinn a parton

               frissen mosott hideg vásznak lengtek.

A reggel teregette oda őket,

idegen arcát hűsíteni a munkába induló embereknek,

szemüket mosni

tiszta ablakává a világosságnak.

Színhelyek [31-32.]

Lászlóffy Aladár

A TÁVLAT

Ahány mezeivirág-féle van –

annyi csillagfajta van.

A végtelenből jövet előtipegnek

gyöngéden, gyönyörűen e testvérpárok.

A csipetnyi bimbókák feje a bolygókra üt.

A margaréták vidám szaturnuszai alól

a ragaszkodás átlátszó sugarai

futnak a mindenség felé –

égi madarak érzik ezeket a szálakat.

A fürtös fehérvirágok csillag-anyjuk

után csipognak.

Láthatatlan hullócsillagokat siratnak

az elnyíló boglárkák, kankalinok.

Zöld, lila, halványkék, rozsdapiros szirmok,

mint elhullatott égi tollak,

billegnek a füvek ujjbegyén:

,,úgysem maradunk sokáig a réten,

elfordul az évszak s üveggömbjével

az égboltra fordulunk mi is –

meglátjátok, majd integetünk fentről…”

A vadrózsa – napokból kicsapó lángok húgocskája,

a rezgőfüvet óriás rengések várják valahol,

s az illatokat nehéz ködszag,

a júniusi frisseséget hallgatag hideg,

a susogást dörejek, ide nem hallszó

zengő gyémántcsikordulások.

Ahány mezeivirág-féle van –

annyi csillagfajta van.

Ahány ember – a végtelenség annyi

külső és belső meredélye készíti, tartja

rokoni öblét, hogy valami nagyot

visszhangjaira vegyen belőle.

Színhelyek [27-28.]

Lászlóffy Aladár

(A TENGER EGY PILLANATRA)

A víz megáll, mint én, e nyári estén.

Tán hallgatózik, mielőtt visszahull a hullám.

Benne egy kagyló, a levegőben egy koraérett levél,

bennem egy kívánság rezzen tettenérve.

Színhelyek [21.]

Lászlóffy Aladár

JÁTÉK KÉT SZEGFŰVEL, KÉT PILLANGÓVAL EGY FAL ELŐTT

Árnyékodat átérem árnykezemmel

s úgy tűnik: szegfűt csókol át az ember

s a két pillangó szíveinkből szállt ki.

Ó, mért kellett veled a fényre állni!

Az én pillangó-szívem visszapattan,

és már csak állok csendes mozdulatban,

mégis az látszik: megcsókoltalak –

mert ajkunknál a szegfűk inganak.

A te pillangód is leszáll belém.

Két pillangóval hallgatok el én,

de ahogy csöppet elszakadnék tőled,

utánam hajlik két szegfű felőled.

Kavargó táncba fognak a virágok,

s a pillangók közt madarakat látok,

s most minden pici hátsó gondolatnak

új, árulkodó árnyékai vannak.

Így délután, mire a nap elég,

körül az egész szeptemberi ég

felleg- s levélárnyai ideesnek

és mind azt játsszák velünk, hogy szeretlek.

Színhelyek [10.]

László Noémi

A KÖLTŐ ÁLMA

Nagy tóba érek egyszer. Vékonyabb

leszek az őszi ágnál, csendesebb

a fellegekből hulló éjszakánál.

Eltűnök,

mint földeken az első kósza hó.

Oda jutok, ahova ár sodor,

ahol a bokrosodó szél leejt.

Nagy tóba érek egyszer. Mindenütt

sima és mozdulatlan lesz a táj,

mint mélyen alvók keskeny ajaka,

ha múltak nem zavarják.

Nagy tóba érek, mélyre csobbanok,

míg valahol egy isten szendereg

és lassan, nagyon lassan lengeti

álomba süllyedt karját.

László Noémi

AZÓTA…

azóta csak fehér virág fehérebb

csak ujj derék halánték vékonyabb

a csend alatt átlátszó hangszerek zenélnek

s hajlékonyak

magukhoz visszahajlanak az esték

elzümmögik az alvó színeket

a súly történetét s hogy elfeledték

az íveket

az összeomló ámulatok ívét

s most üvegből van minden mozdulat

érinthetetlen s nem tudják az ízét

s a csend alatt

átlátszó testű hangszerek szitálnak

fehér zenét s az ajkak álma mély

azóta mintha súlyosan ziláltnak

tűnik az éj

123 vers a zené-

ről [194-195.]

László Noémi

KERÜL MINDEN

Nem tudom, hogy lélegzem, vagy lélekzem.

Végek között mozdultam, vagy fékeztem.

Választottam, vagy csak kettészakadtam.

Lék vagyok, vagy töltelék a szavakban.

Sík mezőben jobbik felem mit fájlal.

Mire várok hajam minden szálával.

Mitől hull el, mitől őszül egy-egy szál.

Mókás kedvű képzeletem hol kószál.

Hova hajlok forrásvizet kortyolni.

Mi ez a sok felaggatott lom, holmi.

Ősgerincek múzeumi műfényben.

Kerül minden, mikor nincs rá szükségem.

Könnyű vagyok, mint a fölfújt nejlonzsák.

Atomokban leng bennem a boldogság.

Kivetítve nagyon szép az árnyéka.

Bolyhosodik üres szívem tájéka.

Papírhajó, 2008 [153.]

László Noémi

ALTATÓ

Minden kialszik. A konyha kihűl.

Kenyér a kés mellett elszenderül.

A morzsák egyként elalszanak.

Kettéválik egy cukordarab.

Mindenki alszik. Nincs hely e kívül,

hol békésen szuszoghatnál egyedül,

hol kenyér mellé bújik a kés,

oszlani képes a rettegés,

még ha csak annyi is, hogy a cukor

darabja szétválik, szétvándorol,

hogy jön a hajnal, és a kenyér

elmorzsolódik fényeinél;

hogy jön a léghuzat, és lesöpör,

törmelék már, ami benned tömör,

a légzés mégis ringat, emel,

teszi az éj, amit tennie kell.

Szuszogj hát békében, kis morzsa-nép,

terített asztalon szélhordalék.

Álmodban földet, vizet hozol –

a kelő nappal fogyatkozol.

Papírhajó, 2008 [148.]

László Noémi

FALEVÉL

Zöld, sárga,

barna, szürke,

nincs.

Elmúlt idők

borzolta drága

tincs.

Élet, erő,

selyem, tollpihe,

bársony.

Smaragd, topáz,

achát függő

az ágon.

Vonalak

szövetsége,

rend.

A teremtés

követe

idelent.

Papírhajó,

2004 [134.]

László Noémi

HAJNALI VERS

Még óvakodva lép az ébredés.

Vékony kezét kinyújtja, várom.

Magasra nő a félelem a láthatáron.

Felleg hajol fölém. Ma épp oly nincstelen.

Ha szólna, érteném. Lassan megismerem,

ahogyan téged, a legutolsó menedéket.

Papírhajó, 2000 [61.]

László Noémi

INTÉS

Elalvásom éjszakáján

hozta csendem könnyű lépte.

Pókfonálú keszkenőkkel

ébredésem elcserélte.

Bár csak illat volt, a teste

suhanását máig hallom,

máig fénylik álmos arcom,

ahol ujja érintette,

ahol mégis tetten értem

káprázatos érkezésben.

Csuklója köré csavarta

pókfonálú ébredésem.

Percre perc, az év kilobban,

egyre tisztul arca bennem.

Látom, amint visszapillant,

int, és viszi ólmos testem.

Papírhajó, 1996 [46.]

László Noémi

FELFEDEZÉS

Ma sár, kövek és fellegek

emlékezete volt a nap.

Sok földi szín egymásra hullt,

amikor elgondoltalak,

és összehúztam egy kicsit

a színeid magam körül.

Ma más irányba folyt a csend,

s egy szó kivillant meztelen,

akár a kő, ha az iszap

a zivatarnak megterem,

akár a fény, ha áthasít

a fellegen, és rád mutat.

Ma megkövülten áll a hold,

és attól tartok, rám szakad.

Valami konok vonzerő

növekszik itt a váll alatt,

s minden halálnál hangosabb

szívdobbanás nyomába ér.

Ma ereimben másfelé

indult a vérem,

s rád akadt.

Papírhajó,

1996 [51.]

László Noémi

KITELT A HOLD

Figyelted árnyékod mögül,

ha törzsem néha elcseréltem,

libegtem szalma-szenvedélyen,

az estet öltve köntösül.

Most est alatt ujjaddal írsz

a homlokomra védjegyet.

Alatta mélyen hallgatok.

Kitelt a hold, s a napszakok

szerény jogát ki védi meg?

Ki sáfárkodik szerteszórt

árnyékainkkal, s hol legyen

a hely, ahonnan mindig más

irányba indul életem

ívéről új elágazás?

Papírhajó, 1996 [44.]

László Noémi

APRÓSÁGOK DICSÉRETE

Valamit adnék még neked:

mákszem nagyságú verebet,

tengeri sünt, törött csigát,

kallódó szarvaskoronát;

ösvényt, bozótosat, noha

tudod már: nem visz sehova;

amit egy pille itt hagyott:

tétova hangot, illatot,

parányi színes szirmokat,

takard be álmos arcodat,

mit bárki rögvest elfeled:

mindenből azt a keveset.

Papírhajó, 1996 [43.]

László Noémi

PIPACSMEZŐK

Mutasd nekem, ha még lehet,

a szél söpörte, tág mezőt,

a moccanó rezgőfüvek

legyezte lusta levegőt,

csak annyi áttetsző eget

mutass, amennyit játszva is

a földtől pár arasznyira

elbír kerengő ujjbegyed.

Mutass páncélos mag körül

egymásra hajló íveket;

az évszakot mutasd, amint

megérleli a díszletet;

egy képet adj, amit a szél

fejed fölött majd átszakít,

s csak szórja rád pipacsmezők

elillant lepkeszárnyait.

Papírhajó, 1996 [41.]

László Noémi

VEGYÉL MAGADHOZ

Vegyél magadhoz, ahogyan a bort,

a reggel hűvösét, a kenyeret,

a keretbe nem foglalható tájat –

amint lehet.

Tegyél el apró dolgaid közé,

engedj időznöm ott egy keveset,

felejts el lassan, észrevétlenül,

amint lehet.

Felejts magadban, ne törődj velem,

viselj, mint bőrödön halvány heget,

hogy növekedjem majd a pórusokkal,

amint lehet.

Vegyél magadhoz, ahogyan a szó

még ismeretlen ízeit veszed,

takarj be gondod rejtett vánkosába –

amint lehet.

Papírhajó,

1996 [40.]

László Noémi

KÖRFORGÁS

Miképpen ág levélre és gyümölcsre,

miképpen szénre, aranyra a föld,

fényre sötétedőn a hold karéja,

sziklára szél, ha homokban süvölt,

miképpen árra, apályra a szikla,

miképpen ágra, levélre homok,

kilobbant holdra hűvös éj-kalitka,

úgy emlékezik rád minden dolog,

visel magán, magáért, maga helyett,

mert te lehetsz, te vagy az egyedül,

amiből életre, halálra telhet,

ami magassal, méllyel elvegyül,

visel mint első, utolsó szerelmet,

mert ami elvész, benned megkerül.

Papírhajó, 1996 [33.]

László Noémi

HAJLIK AZ ÁG

Hallod-e: hullnak a percek.

Gömbölyű égi halomba

gyűlnek a titkolt mondatok,

és csak a hold lila fénye

jár körülöttünk, ajkad

mégsem nyílik a szóra.

Hallod-e: rendre morajlik

távoli tengerek árja:

visszavonulnak a benti

világok, nem feleselnek.

Lassan hajlik az ág,

tér nyugovóra az élet,

hull megadón a gyümölcs,

leperegnek a kései órák –

ólomsúlyú a test, ám

moccan a szívben az árnyék.

Papírhajó, 1995 [25.]

László Noémi

LESZÁLL A KÖD

Mert immár látom, s hallom is,

ahogy leszáll a tompa köd,

a sokat próbált bizalom

fakuló függönye mögött

állok a fogyó hold alatt,

s míg hűvös fénye rám csorog,

hiszem még: hozzám tartanak

arcod mögötti vándorok.

Papírhajó, 1995 [24.]

László Noémi

BÚZAKALÁSZ

Búzakalász ejt szemet,

hó lehull, és eltemet.

Gyermek élne így velem:

meghúzódsz a szívemen.

Csended táguló keret:

befogadja csendemet,

szerelmünkben egyre nő,

alakot ölt az idő.

Papírhajó, 1995 [21.]

László Noémi

MÍG ALSZOL

Míg alszol, álmom őszi kertbe jár,

hol ágak hegyén imbolyog a fény,

s az alkony ajka érintette már

mindazt, mi múló szikra-tünemény;

míg ébrenlétem karja ringat el,

testedre gyűl szélfújta csend-avar,

lélegzetemben hómező leszel,

ereszkedő szemhéjam betakar.

Papírhajó, 1995 [20.]

László Noémi

IGÉZET

Tócsa tükrén szellem ül,

fűzfaág hajol.

Karimátlan kalapot

hajigál a hold.

Fél szemére bánat írt

koromkarikát.

Ázó sugár-lábakon

hurcolja magát.

Éjféltájban felröpül

három paripa.

Zöld viharral álmodik

a búgócsiga.

Szikra-anyót hívja egy

fázó szalmaszál;

szemhéjadra száll ezer

szentjánosbogár.

Papírhajó, 1995 [9.]

László Noémi

LÁTOMÁSOK

Csupán a múló évszakok

örökké hulló függönyén keresztül

áttetsző buborék árnyékában

meghúzván magamat igyekszem

nem létezni s néha föleszmélek:

úgy kéne összefűzni igaz szavakat,

hogy tisztaságuk hűvös visszfényében

a látomások felragyogjanak.

Papírhajó, 1995 [7.]

László Ibolya

ÉJSZAKA

Szénaillatú a szél,

rétről érkezett.

Fellegszínbe tolja a

göncölszekeret.

Majd meg lovagol a fák,

bokrok tetején,

s olyan gyorsan tűnik el,

mint kópé legény,

ki meglesi a folyónál

fürdő kedvesét,

amint az térdét csókoló

hűs habokba lép.

Hol van még a virradat

tűzszőrű lova!

…Az éj roppant csigaként

vánszorog tova.

Köznapi lobogás [50.]