Keresés

Részletes keresés

Zsonát Creative Commons License 2012.04.04 0 0 33799

Váci Mihály

 

 

A TAVASZI ESŐHÖZ

 

Földre borult arcú ekék néked gyónják meg a rozsdát,

feloldozásodért verik mellük a pólyált rózsák.

Begyógyul suhogásod selymében a sajgó barázda,

Pacsirta is szárnyát illatos permetedbe rázza.

Szerszámok nyelei, ha te csókolod őket,

rügyeket álmodnak és könnyű lombfelhőket.

A síneket halálosan magukhoz ölelő talpfák

elsírt égboltjaid átvert tenyerükben tartják.

Az ágak ujjhegyéről könyörgőn leszivárogsz

a gyökerek összeszorított néma ajkához,

édes hízelgéssel a mag kemény ökle

fölé borulsz s szőke fürtökben sírva fölötte,

zokog, kérlel és dús fonatait rázza szerelmed

– amíg a mag selymes levelű tenyérré ernyed.

 

Tüdőbajosnak rendelte régen javasasszony,

hogy holdon átcsordult enyhedből mélyet sóhajtson;

és áldottak téged cselédlány-Magdolnák,

mert megtisztultak, ha arcuk hét dűlőn át benned mosták;

s az öregek még hitték, hogy a könnyedben eltemetettek

fölé szúrt fakeresztek májusra lágyan megerednek.

Ó, tavaszi eső! Nagyapám babonái mélyen

élnek bennem: – hiszek a tavaszi egek ízében,

hiszek az ökölre borult szerelmek záporában,

a szelek hívásában, megszólongatásban.

Kitárt karral fordítom égre arcom: – ázzon

áldásodban, melynek magam boldogan megalázom.

Ó, tavaszi eső! Mosd le rólunk a tavalyi port, pernyét, a szennyet,

kezünk emberhez-nem-ért ízedbe mosni engedd.

Öntözd nyomunk e mag-ölelő kőjárdán:

– nyíljon virág útjaink lengedező szárán.

 

 

 

Összegyűjtött művei, (1959) [136-137.]

Zsonát Creative Commons License 2012.04.04 0 0 33798

Váci Mihály

 

 

TAVASZI SZÉL A RÜGYEKHEZ

 

Tavaszi vizek lehelete vagyok én,

   partok ínyének édes illata,

a frissen metszett szőlővenyigén

   kicsordult könnyek illant bánata.

 

Első füvek kardéle-zúgásából

   támadtam, s a földekre ballagó

ajkáról rebbentem fel, mint pacsirta

   riad arrébb lovak lába alól.

 

Az ajtórések sípján muzsikáltam,

   sóhajtoztam hideg kéményeken.

Párnákba felszívódott zokogás van

   az én fuldokló ütemeimen.

 

Küszöbök aljáról tépődtem én fel,

   szűk kulcslyukakon szöktem át,

s tudom a késtfenők s az ablak-mélyben

   tűbe cérnát fűző nénék dalát.

 

Kelet felől sóhajtok egy országnyit,

   hol minden porszem ízét ismerem;

a hajszálgyökerek égő ajkáig

   csókol mélyre e bujtó szerelem.

 

A kemény rügyek bezárt kézfejére

   kérlelő Tavasz kézcsókját hozom:

– tenyerek a rügyek öklében,

   áldjátok meg a homlokom!

 

 

 

Összegyűjtött művei, (1959) [124.]

Zsonát Creative Commons License 2012.04.04 0 0 33797

Váci Mihály

 

 

ÁLDOTT VAGY TE

 

Áldott vagy Te az asszonyok között,

kinek szívét szaggatva járja át

a fájdalom, hogy elveszik, akit

imádsz, a férfit, az ácsnak fiát,

a teremtőt, a csodákat tevőt,

halászok és pásztorok mesterét,

ki a pusztába ment, árva tanyák

népe közé, nyírségi sivatag

kísértőivel szembeszállani,

kenyérré változtatni a sziket,

ki felkereste a szántó-vetőt,

szelíd barmai közt jászolra ült,

bölcsek és öregek jöttek köré,

hallgatták mezítlábas kisdedek,

– s visszaadta a vakoknak a fényt,

süketeket tanított hallani,

szavára a bénák fagyott keze

felemelkedett s ökölbe szorult,

akit a nép várt és akitől új

országot vártak, új törvényeket,

csodákat, nagy-nagy megvendégelést.

 

Áldott vagy Te az asszonyok között.

Kezed virágát tördeli a kín,

könnyeid súlyos kalásza pereg,

mert elvették azt, akit te szeretsz,

a fiadat, szerelmed, férjedet,

– csúfolják Pilátus-ítéletek:

kétségek, vádak, bogozott gyanúk

töviseiből fonnak koronát

feje köré, simító tenyerét

átüti a robotok vasszege,

keresztre vonják csürhe bajai,

kezét, lábát, reccsenő tagjait

töri a törtetés, tülekedés

s végül kegyetlen átdöfik szívét

a csalódások dárdahegyei,

s ajkaihoz keserű ecetet

nyújtanak fel csúfoló vigaszul.

 

Áldott vagy Te az asszonyok között,

ki megváltást szültél és új hitet,

ki erőt adtál nékem – szólani,

csodatevő erőt adtál nekem,

s nagy, térítő, hegymozdító hitet.

Áldott vagy Te az asszonyok között,

ki most is itt sírsz kínjaim előtt,

míg sírok nyílnak, úgy remeg a föld,

mindenki elhagy, elfut, csak Te nem!

Bizony, íme a test megtöretett,

meghurcoltatott, megaláztatott,

a szellem, a megváltó akarat

de keservesen elítéltetett!

S megvert vagy Te az asszonyok között,

mert anyaságod gyümölcse lehullt!

 

 

 

Összegyűjtött művei, (1959) [84-85.]

Zsonát Creative Commons License 2012.04.04 0 0 33796

Váci Mihály

 

 

REPESZDARABOK (részlet)

 

TAVASZ

 

Az orgonák már fuldokolva nyíltak

s hallottam a meggyvirág énekét,

– könnyű és tiszta voltam, mint az illat,

amit mélyen magába szív az ég.

 

Az égen, mint az ablakon a lepkék,

verdestek szárnyaikkal csillagok.

A szelek jöttek szőkén és követték

őket emlékek, felhők, bánatok.

 

 

 

Összegyűjtött művei, 1959 [79.]

Zsonát Creative Commons License 2012.04.04 0 0 33795

Vári Attila

 

 

ÁPRILIS

 

göndör utak gödrében tócsa ring

sólyomra lesve cinege kereng

a hegytetőn a felhő mint karing

zuzmószakállas bükkfa lép merengve

 

merengve lép szakálla égnek áll

s a fűrész amely törzsén énekelt

fogát piszkálva boldogan kiált

e bükkfa engem nem is érdekelt

 

kinyílt a táj micsoda panoráma

két másik bükkfa mint a képkeret

ha rossz a kép hát szép legyen a ráma

 

miért mesélem ezt éppen neked

mert reggel óta fáj a rímem máma

a tócsa ring s a szonett így kerek

 

 

 

Változatok ütő és védekező hangszerekre [65.]

Zsonát Creative Commons License 2012.04.04 0 0 33794

Vaád Ferenc

 

 

TAVASZ

 

A nap nevet – s kinyílt szemével,

egy fény-halom körül,

kicsiny bogár szalad a fűben,

és vele örül.

 

Az ég is mosolyog; felhőit

elűzte, s valahol

a kék mélységben ujjongva egy

pacsirta dalol

 

zengő éneket, s e dallamra

kipattant virágok

ünnepre hívják a megújult,

szelíd világot…

 

 

 

Tiszta ég alatt,

1939 [153.]

Zsonát Creative Commons License 2012.04.04 0 0 33793

Utassy József

 

 

TOMBOL A TAVASZ

 

Szélben és fényben

tenger hóvirág tüntet

az erdőszélen.

 

Nyit a tőzike.

Meg-megszagolja szirmát:

szarvas, őzike.

 

Füzek, fényesek,

szeleburdiak, barnák

ontják a barkát.

 

Tán el se hinnéd:

megfutamították a

telet a cinkék!

 

Hólé szivárog.

Hódítják a füvek az

egész világot.

 

Árad a Tarna.

Gallyat sodor, feketét.

Gyors vize barna.

 

Vén cinkos a Nap.

Kirajzanak a fénye

férgek, bogarak.

 

Csupa gólyahír,

csupa kökörcsin a rét:

némát szóra bír!

 

Szántanak, vetnek.

Kankalin-koszorút kap,

Krisztus, kereszted.

 

Dongók, ődöngők

dörmögnek a virágnak

tavaszköszöntőt.

 

Méhkas a meggyes.

Nem figyel a kisdiák:

egyest kap, egyest.

 

De gyűjti pénzét,

s a moziba beváltja:

Király Irénkét!

 

Tombol a tavasz.

Ám a magvak szívében

irdatlan csönd van.

 

 

 

Rezedaálom [10-11.]

Zsonát Creative Commons License 2012.04.04 0 0 33792

Udud István

 

 

TAVASZ

 

felhők mögül kikandikál

a nap e kósza nagy kamasz

s a kis bokor nagyot sikolt

s lombruháját magára kapja

 

 

Kelet felől [96.]

Zsonát Creative Commons License 2012.04.04 0 0 33791

Veres János

 

 

A TAVASZ LÁNYA

 

Dereka mozgása távolról is éget,

arca pirosa itt süt a szemem előtt,

látom a szemét, a szomorú-merészet,

férfitürelmem vágyakba-reszkettetőt.

 

Belibben az ajtón, mint fénysúlyú szellő,

rémképek törődnek ronggyá sarka alatt,

megtelek hittel, mint illattal az erdő,

ha beissza a májusi napsugarat.

 

Virágon a pírt, a tengerszínt az égen

átsüti, mint holdfény a bolyhos fellegeket,

s helyemre idézi a vitézt, kit régen

gyerekszív költött, s akivé nem lehetek.

 

 

 

Homokvirág [33.]

Zsonát Creative Commons License 2012.04.04 0 0 33790

VARGA KATALIN

1928-2011

 

 

A KISLÁNY ÉS A SZITAKÖTŐ

 

Április volt.

A rücskös, öreg udvaron

fűsárga napos kislibák

sikongtak szertelen rajokban.

Álmatag, könnyű-testű nyárfák

fínom ujjáról arany fonálként

csüngtek alá a barka-szálak,

mint naptól sugaras jégcsapok.

S cirógatott a citromsárga lég,

mint a puhára szőtt selyem.

 

A kislány ámulva látta

vézna testén mint futkos

ujjongva a meleg.

Kacagott, sírt, egész nap csivogott,

mint egy bolondos víg veréb,

nagyapja meg csak bólintott;

már megint vadul a kölyök!

 

Mit bánta ő könnyű haragját!

mikor a sárga ujjú nyárfák

olyan bolondos szépek voltak,

s a libapelyhű rét

csiklandós vidám melege

bokájáig mind felcsapott!

 

Futkosott mint a bogarak,

zöldhátú, zizge-szárnyú kedvvel, –

elült, és lenn a patakon

leste a fényt; a lomb között

úgy csurgott át, mint sáfrányhamvú méz.

 

S egyszerre csak

e zölden-áttetsző sárga nyugalomban

e rezge vízre fürgén rácsapódott

egy szitakötő.

Zirregett, búgott, s lenge teste

a rácsurranó napsugártól

lobogott, mint skarlátszín-vércsepp.

Utána kapott, s az repült, repült,

s rálibbent egy elszunnyadt levélre.

Oly ismerőssé vált a kép;

a moccanatlan fák,

a fű között megalvadt, sárga fény,

a puha légen szunnyadó levél,

s rajta a búgva fészkelő

szivárvány-testű nagy szitakötő;

fekete, valódi ember-szemében

éppolyan fürge izgalom

vergődött, mint övében;

mintha egyszer már valahol

mindezt átélte volna.

 

Ki vagy? Ki vagy? faggatta nyugtalan.

A szitakötő hallgatott rezzenetlen.

Honnan vetted két nagy szemed?

Honnan e furcsán borongó víg meleg,

mely boldogan futkároz tagjaimban?

A szitakötő hallgatott rezzenetlen.

Talán anyám vagy? Megúntad régi testedet,

és megkívántad ezt a sürgő-búgó zirregést,

s édes vizét a tengerszínű légnek?

A szitakötő hallgatott rezzenetlen.

Miért érzem súlyos csontomban én

e könnyű surranás forró szédületét?

Talán a gyermekek is szitakötők lesznek?

A szitakötő hallgatott rezzenetlen.

 

*

 

Aznap nagyapjának imigyen válaszolt:

Máma az alvó patakon

láttam egy szikrázó, rezge virágot.

Máma az alvó patakon

piros szárnyakkal láttam

az édesanyámat.

S láttam két fekete szemet,

ami majdnem az enyém volt.

Egy szitakötő hordta a fején,

de esküszöm,

a legismerősebb szem volt a világon.

És láttam este a napot.

Piros szárnyakkal bújt a fákon,

de én meglestem szemét,

mert ő is anyám volt.

 

Egy régi, régi dalt dudolt

a fekete tóról, kiskacsáról.

S oly boldog volt,

hogy vele kellett sírnom.

 

 

 

A megszökött gyerekkor [15-18.]

Zsonát Creative Commons License 2012.04.04 0 0 33789

Kosztolányi Dezső

 

 

BUDAPEST

 

Ó, mint imádlak, mint szeretlek

csordult szivem bálványa, Pest;

ha rámfuvall százszínü lelked,

a vér eremben újra pezsg.

Hogy ifju kedvvel felkerültem,

egy más világ zajgott körültem

s sajgó reménnyel, tétován

bolyongtam útjaid során;

díszházaid kő-Bábelében

zendült meg lantomon a húr,

míg fönnröl a lágy, kék azúr

szelídeden simúlt elébem.

Zajnak, tudásnak városa

el nem felejtelek soha!

 

Vágyódom én mindég utánad:

ha lábunk friss havat tapos,

s zivataros ütembe vágtat

tovább a csörgő villamos;

de lantom egyformán magasztal,

ha langy, fuvalmas, halk tavasszal

aszfaltba nőtt lombok között

járkál selyembe öltözött

sok lányod, asszonyod s amint mén

szines napernyő-árny alatt

számítva, büszkén, hallgatag

hódít, igéz, reánk tekintvén...

Ó, Pest, mi sok szép asszonyod –

s szivet szivem mégsem lopott.

 

Mindegy. Habár ez a sugáros

érzés reménye nem követ,

szeretlek, édes, büszke város,

imádom a porod, köved,

a partot a nagy, zöld Dunával,

a szürke Gellért bércit által,

mely büszkén nyomja fel tovább

horpadt, de gőgös homlokát;

ott búg, süvöltöz a hajósíp,

tolongnak a hidak előtt,

izzadnak a járókelők,

az elhagyott nyomor vivódik;

fuldoklik és felsír, az, ez,

de hangjok a zavarba vesz.

 

Amott a fellegekbe lebben

intőjelül, virágtalan,

méltóságos, sötét tömegben,

kőtrónusán az agg Arany.

Körötte sok korcs, vézna gyermek,

kik – törve – németül csevegnek

fitymálva a hazájukat.

S itt elfog egy bús hangulat:

várom, mikor mozdul ez ősz fej

s ércbuzogányt mikor ragad,

hogy az erőtlen fiakat

lesujtsa mózesi erővel.

Ércorrán másznak a legyek.

Nem mozdul... Én továbbmegyek.

 

Itt minden ifju s mégis emlék,

itt minden új s máris erő;

e partokon nézhette sergét

Mátyás király, a Bécs-verő,

ott a lépcsőfal, ősi csarnok,

hol a lázas tömeg kavargott,

mit részeggé tett a tavasz.

Bezzeg megváltozott ma az!

Mert bár e hős nép szónokol még,

ma már az ifju is öreg

s nem jár itt más, mint legfölebb

néhány könyvtárőr, béna honvéd,

míg künn a rikkancs-száj szalad

s harsányan orditoz: ,,A Nap!”

 

A kávéház mélyébe soknak

kitárul az üres világ.

Az alkusz kínosan nyomorgat

szájában egy virzsiniát;

fenn a plafondon ég a villany,

a borfiú sürögve illan;

a füst, a hő, a lárma nő,

a férfi sok, de több a nő,

ki összejő s mint holmi zsúrnál

ásit, kacag, fitymál, nevet,

mellette jajgat a gyerek,

kezében egy jófajta Journál

s a nagy tükörbe bágyatag

látszik a füstös forgatag.

 

Gyorsan fizessünk, itt az alkony,

menjünk hamar, megfojt e hely!

A népes korzó áll a parton

s a lányka mindig érdekel;

halkan susog a sok platánfa,

bódít a hó-akác virága,

az ember ismerőst kutat...

Nézd itten a szökőkutat!

Párkány-szögelletén a kádnak

sok moh-lepett, bús nimfa van

s oroszlánfői untalan

gyöngyös, fehér vizet okádnak,

míg az emelt, magas sikon

blazirtan áll egy vén Triton.

 

Itt fényes az éj, mint a nappal

s akár az éj, bűnös a nap,

a vérbe lázadozva nyargal

a szenvedély s zajong, kacag.

A csendes utcán nagy titokban

vörössugárú lámpa lobban.

Egy udvaron sípláda szól

s a fél ház vele búg, dalol,

elvész a szó a kába zajban.

Máshol nyekerg a hegedű,

hajlongva kér a félkezű,

és a szemétládára pattan

két sápatag, korán okos

négyéves lányka s – bosztonoz.

 

Az égi rózsák fenn kinyílnak,

a sárga hold az égre lép

s halkan kigyúl, mint földi csillag,

a sok bioszkóp szerteszét.

És tódul a néző ezerszám,

bőg, csattog a vastorku reklám:

,,Szenzáció, szenzáció!

A zárdaszűz, a víziló...”

A cimpilimpi zúg, a smokk vár,

pesztonka, asztaloslegény

les, fészkelődik a helyén.

A ,,zenekar” munkába fog már

s helyéből mindenkit kitúr

pár raccsoló, pipes ficsúr...

 

Ó, én szeretlek áhitattal

tornyos, kavargó, büszke Pest!

Ha elpihensz, s fáradva halkal

leszáll a csókos, csöndes est,

édes gyönyörtől fuldokolva

megyek ki a körútra nyomba.

Kék és forró az éjszaka,

halk a hegedűhúr zaja.

Bús lelkem ekkor átölelne

magyar, szerelmes városom,

szívemnek húrján átoson

kevély fajom szilaj keserve...

Bár tőlem olykor, pénz hiján

csak rossz hatost kap a cigány.

 

De félre tréfa, víg enyelgés,

halkabban édes ifjuság!

Így látja Pestet a szerencsés,

de jöjjenek csak a tusák

és törjenek meg búsan, őszen

térjek meg erre s itt időzzem,

nem ismerem meg e helyet

s árnyat találok fény helyett –

lehet; de Pest, szép ideálom,

bár megtör is majd aggkorom,

te majd felismersz akkoron

s engem megejt a régi álom.

Itthagytam lelkem, pénzemet:

elég ok, hogy szeresselek.

 

 

 

Összes versei 1., 1906 [104-109.]

Zsonát Creative Commons License 2012.04.04 0 0 33788

KOOSÁN ILDIKÓ

 

 

MINDEN FŰSZÁLBAN

 

Ki arra jár, hol gyermek voltam én,

vigyázva menjen át a réten,

harangvirágok, vadszegfűk tövén

szunnyad még mezítlábas léptem.

 

Hegyi patakon csendülve csobban

kristályvizek érces harangja,

lábujjhegyen járjanak majd ottan,

hadd zengjen tisztán még a hangja!

 

Gyümölcsligetek, dús erdők, hegyek,

terített asztal, hívogató,

madárdal őrködik a csönd felett,

tükörképemet őrzi a tó.

 

Boldog világom mindig visszavár,

nincs párja más a föld kerekén!

Vigyázzon rá, ki egyszer arra jár,

minden fűszálban ott élek én!

 

 

 

Emlékezés, 1956-2006 [110.]

Zsonát Creative Commons License 2012.04.04 0 0 33787

LŐDI FERENC

1926-1997 

 

 

 

LEPKETÁNC

 

Alszik a város.

                        A sarkon a fények

összefogódznak

                          az éj peremén,

s útra kel értük,

                         amíg fütyörészek,

lepke leány és

                       lepke legény.

 

Mind odaszédül

                          a fény özönébe,

verdesi szárnyuk

                           a röpke öröm.

Éjfelet kong a

                       harang a vak éjbe,

s meghal a lepke

                           az utcakövön.

 

 

 

Lepketánc [43.]

Zsonát Creative Commons License 2012.04.04 0 0 33786

Kóbor József

 

 

A TAVASZ KÖSZÖNTÉSE

 

Simogass meg buggyanó Tavasz.

Lágyítsd meg borongó húrjaim.

Csókold hamvas életre bennem

A Végtelenbe rejtett szépet.

Lengjen körül lebegő tánccal

A mézesen csorgó kacagás.

Pattanjon itt ma minden bimbó

Lélegzetfojtó, szédült álmot.

A morcos Tél szülte könnyeket

Csókolja fel aranyló napod.

Lila lepkék, lila orgonák,

És lilán sejtelmes dallamok

Hirdessék a „nagykirályi nászt”.

Szellemét a szerelemével.

Tavaszom. Te légy itt a násznagy.

Légy az oltár, a gyertya lángja,

Szentély, melynek titkába lépek.

Magamhoz vonzlak, Te valóság.

Szorítlak, míg vérző lobogással

Tisztító lángodon elégek.

 

 

 

Göröngyös úton, 1960 [67-68.]

Zsonát Creative Commons License 2012.04.04 0 0 33785

Kóbor József

 

 

TAVASZI ÜZENET

 

Szobámba lopva beoson az éj.

Csillagfény vibrál. Balzsamos a csend.

Az újhold hangtalan hahotával

vigyázza titkos álmunk odafent.

 

Lépni sincs erő. A lélek remeg.

Eláraszt ízével a pillanat.

Te, az éj, az énem eggyé olvad

az ígéretes pillanat alatt.

 

Érzem, bennem vagy. Veled a tavasz remeg.

Arcomon a szellő selymes hajad.

Eggyé lett a homály, lelked, lelkem.

A fák sóhaja suttogó szavad.

 

Magam a szétosztott egész vagyok.

Egésszé az én benned lett érett.

Lelkem féltve őrzött akarása

csak számodra igenlő igézet.

 

Gazdag ez a tömjénes, titkos nász.

A hold csaphat gúnyos hahotát.

Tavasz Nagyúr lesz nálunk a násznagy.

A vén bolond, fűszerezzen lakomát.

 

Örökké, öröktől fogva élünk.

Nászunknak nyoszolya a végtelen.

Lelkünkben, ölünkben új világok

rejtelmes varázsa dúsan terem.

 

A Kezdet és Vég határa ledőlt.

Időnk megkövült. A vég megszakadt.

A szellő égi zenét fuvoláz

gyémánttal rakott nászsátor alatt.

 

 

 

Göröngyös úton, 1962 [87-88.]

Zsonát Creative Commons License 2012.04.04 0 0 33784

KACSÓ SÁNDOR

1901-1984

 

 

TAVASZ

 

Az este még morcos szelek

Borzoltak bimbót, rügyeket;

Késett szelek grasszáltak itt,

S a gyöngyvirág a kert alatt

Remegve rázta fodrait.

 

Szobámban is az ablakon

Sötétség ült meg vastagon;

S a szél, mely zúgott odakint,

A szív kertjéből tépte ki,

Mi volt: egy pár szál kankalint.

 

Jaj rossz, ha lelked ablakát

Takarja be rút kék plakát,

S vágyad, mit bimbóz szent tüzed,

Komisz, bolondos április

Irigy szeszélye fojtja meg.

 

De csak ne félj! A láthatár

Vödörrel önt reggelre már

Friss fényözönt, s barackosunk

Csipkebokorként lángra gyúl,

Amíg fejéje bámulunk.

 

Mint egy menyasszony! Ládd ezér

Nyúlik feléje lánytenyér;

S tavaszdal ível föl vele,

Mikor – mint vidám gyermekarc –

Barackvirág simul bele.

 

 

 

Az Erdélyi Helikon

költői, 1943 [274.]

Zsonát Creative Commons License 2012.04.04 0 0 33783
Szabó Lőrinc

 

AZ ÁPRILISI RÜGYEKHEZ

 

Nem láttalak egy hétig, kis rügyek,

és közben milyen nagyra nőttetek!

hüvelyknyire!… Kilombosodtatok

és ezer könnyű és friss fodrotok

halványzöld lángként repdesi körül

a gallyakat és táncol és örül.

De szépek vagytok, tavaszi rügyek,

de bátrak vagytok! Nem kérdezitek,

mi vár rátok – ha itt az ideje,

mint a barna földből a rét füve,

a barna ágból kicsaptok ti is,

akármilyen hideg az április.

 

Bölcsek vagytok ti, szárnybontó rügyek,

bölcsebbek, mint én, egészségesek…

Egy hónapja nem láttuk a napot,

mégis hittetek és kibujtatok,

hajtott a szent önzés, küzdöttetek,

győzni akartatok és győztetek!

 

Győztetek, hívő rügyek s levelek,

irígyelhetem erényeteket:

bolond idő járt rám is, április,

hosszú, naptalan, de én e komisz

tavaszban, mely oly zord és fénytelen,

hitetlen voltam és reménytelen.

 

Az voltam, fáradt, gyáva és beteg,

utáltam már az egész életet

s ez kellett, ez a büszke változás,

szemeimben ez a csodálkozás,

ez kellett, hogy megváltsam magamat

és megérthessem a példátokat,

 

hős példátokat, parányi rügyek…

Egy hét alatt de nagyra nőttetek!

Zöld zászlaitok felrepültek a

bokrok, fák és hegyek csúcsaira

s hiába ez a gyilkos április,

reményt hirdettek, reményt nekem is!

 

 

1937

Zsonát Creative Commons License 2012.04.04 0 0 33782
Vas IstvánÁPRILISI FÉNYEK

 

Milyen élesek, milyen szépek

Ezek az áprilisi fények!

Nézd a levelek ifjú zöldjét,

A levegő fölötte gyöngykék,

Az a fehér meg az a sárga,

Egy ablak váratlan lilája.

Ragyogó éj viharos estét –

Szeszély és következetesség.

Ó, április, fiatal, éles,

Erőt ad még egy szörnyű évhez,

Hitet, hogy mégis érdemes lesz,

Feltámadáshoz, nem is egyhez,

Kedvet ad nézni, tenni, tűrni.

A kikelet fecskendőtűi

Ezek az áprilisi fények.

Milyen jó, hogy még mindig élek.

 

1950
Zsonát Creative Commons License 2012.04.04 0 0 33781

Ágoston Julián

 

 

TAVASZI IDŐ VAN, BOLOND ÁPRILIS!

 

Ma reggel újra kisütött a nap.

Veszett idő van, bolond áprílis,

hegyek ormáról a köd fölszakad.

 

A reggel hívó hangja rámköszönt,

rigófütty kelteget a télből. A tavasz

dúsan hinti le rám a fényözönt.

 

Most újra érzem tavaszi magam,

aki mindíg voltam, s aki vagyok:

versenyre kél a széllel víg szavam.

 

Emberek, vége ím a télnek már,

tavaszi táncra hív a lomb, a fa,

érésillattal közeleg a nyár.

 

Most bőjtölünk, – bőjtöltünk eleget! –

az élet húsvéti harangja vár,

tavasz-csuda: a rügyek feslenek.

 

Intések onnantúlról, – süt a nap.

Jeges subákból forrón, buggyanón

visszaköszönnek húsvéti szavak.

 

„Minden bőjtökre eljön a tavasz,

amikor kivirul a rét, mező,

és fák között kacagó szél szalad;

 

minden bánatra jön a feledés;

tavasz az élet: őszi álmodókra

gyöngyvirágkehellyel szemenverés.

 

Halál az élet. Tavaszi halál,

ahogy meghal a régi lomb a fán,

ahogy új vágyra hal a régi vágy.

 

Halál az élet; mégis folytatás,

nagybőjt után húsvét, örök titok,

minden halál után föltámadás!”

 

Tavasz szólt. Meghalt bennem már a mult,

tavasz paskolja lelkem, áprílis,

s téli sírások hangja elcsitult.

 

Fejem föl újra, jöhet már a tél,

bennem a tavasz teremt új csudát,

tavasz: karom vas és lábam acél.

 

Tavasz. Reggel. Rigófütty riogat,

futok a széllel szemben, s ledobom

viseltes, kopott téli kínomat.

 

Tavasz... Halál... Tél... Tán ez az élet,

most nem tudom. Minden oly szökkenő,

s számból kipattan tavaszi ének:

 

Hiába minden téli álmodás,

élet, halál és tavasz olyan egy:

gyöngyvirágos, örök föltámadás.

 

Mert a hegyekről a köd fölszakadt,

tavaszidő van, bolond áprílis,

s zengőn, harsogva kisütött a nap!

 

 

 

1937

Zsonát Creative Commons License 2012.04.04 0 0 33780

Ágoston Julián

 

 

[SZAVAK HANCÚROZNAK BENNEM…]

 

Szavak hancúroznak bennem, és hogy is mondjam… olyanfé-

le gondolatok,

mint a semmibe-vesző felhőfoszlány…

Inkább hallgatok!

Legjobb nekem a hallgatás. Úgysem tudom megmondani azt,

amit akarok.

Mit számít, hogy elnémul a világ legnagyobb álmodója, hogy

egy csudák nézésére teremtett szem örökre kihuny?

Minek számítana ebben a mindent-elvetélő világban egy

csupa-könny-élet, egy csupa-álmodó szív, mikor itt durvasá-

gok kellenek, mikor itt nem elég az álom, mikor itt megsorvad

a legszebb kezdés is a kiteljesedés előtt, mikor itt őszbebukik

a legvirágosabb kikelet is…

Hiába tudom, sőt még rosszabb, hogy tudom, amit tudok: pár

lányálomnak készítek puha bársonyt, amibe beletakarhatja

vágyait és álmait, hogy az én szent egyetlen szavaimmal fe-

jezze ki a mindenséggel közös ábrándjait…

Minek az???

 

Vagy hogy egy pár ugyanilyen (bár ugyanilyen nincs, de ha-

sonló) elvetélő sorsot biztassak arra, hogy álmodja sorokba

leggyönyörűbb hiteit, s bízza mások kénye-kedvére, amit a ki-

vetés előtt legalább a legsajátabb kincsének vallhatott???

Minek az???

 

Vörös posztók lebegnek szemem előtt

és rosszabb, ócskább vagyok a legjobban elkoptatott szattyán-

bőrnél, amit a gazdája már a koldustól is sajnál, mert túlontúl

fáradt vagyok, annyira, amennyire embernek nem szabad el-

fáradnia sohasem, ha élni akar,

mert a lelkem, én-lelkem sötét arculatján már minden fájdal-

mas vonás megrajzolódott öklömnyi betűkkel,

mert én már semmire sem vagyok jó, talán még arra sem,

hogy egyszerűen búcsút vegyek az élettől, mint a hegyek mö-

gé bukó napkorong,

mert én már senkinek sem kellek, mert önmagamnak nem kel-

lek többé, s jaj annak, aki már magával leszámolt, jaj neki!

 

Búcsút vennék, de én már nem tudok senkitől sem búcsút

venni,

csókokat szitálnék fűnek-fának, de a szám már olyan csere-

pes, hogy ráfagynak a csókok,

elmennék, de a lábam ezerszerte fáradtabb, semhogy egy lé-

pést is tudna tenni előre, arra, amerre mennem kellene…

 

Így hát búcsú nélkül hallgatok el…

Örökre!

 

Amit ezentúl tőlem hallotok, már nem én leszek, amit meg ró-

lam hallotok, nem rólam mesélik, én már akkor nem leszek

régen…

 

Az a pár szó legfeljebb úgy marad meg utánam (hogy aztán

hamar ködbetűnjék!) mint az égről lebukott csillag pár pilla-

natig ragyogó fény-árja, mely sugaraz még, mintha ott lenne

a csillag…

 

… pedig az már régen lebukott! …

 

 

 

1932. július 3.

Zsonát Creative Commons License 2012.04.04 0 0 33779

ÁGOSTON JULIÁN

1909-1969

 

 

ELŐRE TAVASZLÁNGBAN…

 

Én nem tudom, hogy, de bolonddá babonázott a Tavasz:

virágos rügyszájjal végigcsókdosta szívem-vérem,

s most labdáznék a nappal, csillagokkal – óriás kamasz!

Lombsusogtató fává nőve az eget elérem…

 

Pólusomon harsogva törnek ki a bimbók, virágok;

a holt falak mesétől duzzadoznak s kivirítnak…

Csicsergő tavaszviharban ittasan, remegve állok

s csókokat dobálok az ibolyáknak, kankalinnak.

 

Érintésemre kihajtanak télben fagyott tar-ágak.

Csiklandós kacagás hullámzik, robog fától-fáig.

Az illatvemhes levegőben bódult pillangók szállnak.

Minden feszül, élettől duzzad… Nem bírom sokáig!

 

Neki a szélnek, mámorosan neki a mélykék égnek;

szőrén vágtatok víg kedvemen… Köröttem a vetés

kalászba szökken; a koppasztott fák viráglángban égnek

s eszeveszetten száguld közöttük szirmos nevetés…

 

Huj huj, előre tavaszlángban, részegen, babonásan!

Rózsás felhőkön lovagolni s nagyokat köszönni

virágos kalappal, lombos szívvel integetni bátran;

komor kedveket, konok éjszakákat összetörni;

 

Huj huj, bomolni veszettül, s rikkantani a pirkadást!!…

Megyek, megyek már: lábam alatt virágos a haraszt;

virágok alattam, fölöttem s mint valami szent palást,

bíborkacajjal borítja vállam a – Tavasz!

 

 

 

1932. április 24.

AnnKa Creative Commons License 2012.04.01 0 0 33778

 

 

Jékely Zoltán

 

 

Mélység     

        
Élek: halálsápadtan lebegek
        
az iszonyú időmélység felett.    

        
Lebegsz te is – így lebeg mindahány
        
a múltján –, mint a pók a fonalán.    

      
1933

 


AnnKa Creative Commons License 2012.04.01 0 0 33777

 

Jékely Zoltán

 

AJÁNLÁS:  
          
Párkás idő, vén zsémbes házigazda,         
a bujdosásból sohasem elég?         
az életemnek így vajon mi haszna?         
Csak álmok, álmok s elfutó zenék.         
– Mintha hóból kastélyt építenék,         
amely itt sem volt, ott sem volt tavaszra         
– élek-e még, vagy meghaltam-e rég? – 
    
      
1937

AnnKa Creative Commons License 2012.04.01 0 0 33776

 

 

Jékely Zoltán

 

Nyírfa     

        
Amint a fák között a nyírfa legszebb,       
s színe a színek anyja: hófehér,       
évszakjaim közül egyik se tetszett       
úgy még nekem, ahogyan ez a tél. 
        
S most úgy tűnik: múltam, e hosszu tegnap,       
nagy téli nap volt s véget sosem ér;       
a nyár csupán két-három szép meleg nap,       
a tavasz átsuhamló déli szél…    

      
1937

AnnKa Creative Commons License 2012.04.01 0 0 33775

 

Jékely Zoltán

 

Téli mese     

        
Künt hó felett tökfej hold lebegett.       
Nagymama a tűznél melengedett.       
Korom macskánk mellé settenkedett       
s eszegettek egy száraz-kenyeret. 
        
Én festegettem tarka madarat,       
Lenkice egy hatlábú egeret,       
Ferike szép kékszemű bogarat,       
Margitka meg négyszarvú tehenet.
        
A madár felfalta a bogarat,       
a nagy tehén a kicsi egeret.       
A két lány erre sírásra fakadt,       
Ferike, a huncut, csak nevetett.
        
A falon három királyi gyerek       
bufti arcán nagy könny cseperedett,       
s gazdáikkal, akár az emberek,       
sírtak lábuknál a vadászebek.

       
Ferike szólt: most én hazamegyek.       
A két kislány is felkerekedett.       
Én sírva szóltam: még ne menjetek,       
sosem leszünk még egyszer gyermekek!   

      
1935


AnnKa Creative Commons License 2012.04.01 0 0 33774

 

Jékely Zoltán


 

Tavasz a Városmajorban 

        
Felhő-rucák lubickolnak az égen,       
mely kékebb, mint a legszebb hegyi tó;       
támlátlan, rokkant padra dőlve nézem,       
szomjas szememnek tündér itató!   
        
Körülöttem szegett fővel botorkál       
két-három zord, magábahullt öreg:       
bottal piszkál avart vagy új rügyet,       
s a sírás, mint szálka, áll a torkán.    
      
1934


Zsonát Creative Commons License 2012.03.29 0 0 33773

NAGY ISTVÁN ATTILA

1947-

  

 

MELLÉM ÁLLTÁL

 

mellém álltál

kardvirágnak

tavasz éji

pillantásnak

homlok ráncát

simítani

sebet osztva

gyógyítani

testõrömnek

elszegõdtél

sisakrostélyt

eresztettél

szívem vontad

jó páncélba

sosincs vége

éjszakába

 

 

 

A csoda szom-

júsága, 1983

[15.]

 

 

 

 

 

SZERELEM

 

          Elment, elment az én párom,

          világgá ment egy fűszálon.

                           (Mezőségi népdal)

 

Messze futó utak sátorába’

öltött haragos ruhát magára,

 

kicsi arca estére megázott,

szemében elrejtette a lángot,

 

de hold-homloka remegve fénylett,

szélhaját odaadta az éjnek,

 

mosolyát a kelő sugaraknak,

derekát a mohó pillanatnak.

 

Reggelre virágot hajtott értem:

álltam előtte, s csak néztem, néztem.

 

 

 

A csoda szomjúsága, 1983 [16.]

 

 

 

 

 

A CSÖND PARTJAI

 

Feloldja az éjszakát a reggel.

A csönd partjai lassan távolodnak.

Fény-dárdások jönnek a sereggel,

győzni akarók tüzei lobognak.

 

Sebeit rejtegeti az álom,

díszeit szórva menekül az úton.

Szekerek vonulnak át a tájon.

Messziről is felfehérlik az otthon.

 

Felizzanak a fák koronái.

Harmat fészkelődik a leveleken.

Mosdanak a nappalok csodái,

elindul átváltozni a szerelem.

 

 

A csoda szomjúsága, 1983 [30.]

 

 

 

 

CONCERTO GROSSO

 

I.

 

szavad ha nincs forrás fölé hajolj

és hallgasd a vizek suhogását

súlyos hullámok ívén emelkedj

vagy törj szét a parton darabokra

 

szavad ha nincs a csönd fölé hajolj

majd kilüktetsz minden hallgatásból

rád csukódhat félgömbje az égnek:

tenyereidben halott csillagok

 

szavad ha nincs a hiányra hajolj

szóljanak kövek erdők tengerek

eső húrokon szél muzsikáljon

hegyekben források fakadjanak

 

szavad ha nincs az utakra hajolj

megsápadnak mint a halott arca

koptatják belőled a csodákat

szemed színét lassanként feloldják

 

II.

 

Nem tudok már lágyan vallani,

régen meghalt bennem valami,

 

ami vigasztalt és elkísért,

ha már a csönd is a földig ért,

 

segített, ápolt és kitakart,

fölém is küldött zöld zivatart.

 

Nem tudok már lágyan vallani,

szavamat is ritkán hallani,

 

ha elbujdosik az ősz velem,

hiába fogja meg két kezem,

 

csak nézem szótlan az ágakat,

magamban a bomló tájakat.

 

Ha járom az erdőt egyedül,

a fák homlokára rárepül

 

az alkony ijedt rettegése:

gyorsul a bokrok szívverése.

 

III.

 

                 (Várkonyi Anikó halálára)

 

Elrepült a griffmadár!

Csőrében elvitte a magvakat,

az élet-magvakat,

az alkotás teremtő gömbjeit.

Honnan repül, hová repül?

El nem mondott szavak

fájnak utána,

el nem dalolt szók

sírnak utána,

tavaszi éjszakák

holdfénysuhanása,

nyári csöndek vágynak utána,

téli nappalok

fehér sikolya

kúszik utána.

jaj, a magvakkal

nem tér vissza a griffmadár!

Elszáradnak a csodateremtés

növekvő virágai,

betokozódik a félelem:

várakozás-csöndű magányunk

kihajtja pici spóráit.

jaj, ha így sodor a végzet

a tilalmas idő partjára!

Jaj, ha készületlenül ér

a folytathatatlanság riadalma!

Jaj, ha végezetlen maradnak

elkezdődött álmaink!

Helyettünk senki sem mondja el

az öröm pillanatait,

az őszi levelek szomorúságát,

a fűszálak gótikáját.

Fiunkra, lányunkra

ki mosolyog vissza?

Ki gyújtja fel bennünk a hitet,

az értelmes küzdés máglyáját,

hogy pusztuló

agyunk,

szívünk,

tüdőnk

ellenére is érdemes,

érdemes Orpheusnak

a világra születni!

Hogy nem pusztul el semmi,

ami élni akar!

Virágot hajt újra az ének,

dallammá változik a forrás,

erdők szólítanak,

madarak szólítanak,

összesímuló tenyerek

szólítanak.

 

A csoda szom-

júsága, 1983

[38-41.]

 

 

 

AMI FONTOS

 

Ami fontos, magammal viszem.

Mindent, ami...............

............................................

Nem marad más, csak kísérletek,

az összerakhatónak vélt világ cserepei,

gondolatok, sorok, töredékek,

csókok, visszhangtalan ölelések.

Küzdelmek, hitek, látomások,

átizzított éjszakák, nagynak látott szerepek.

Mind itt maradnak, tanúskodnak,

ha szólítja őket a vigasz.

De semmit sem őriznek a tárgyak,

a kezünkhöz, a szívünkhöz nőttek,

elkódorog a toll, gyűrődik a papír,

kitárt szárnnyal repül a könyv,

s a játékok suta mozdulatait

nem őrzi a várakozó tekintet.

 

A csoda szomjúsága, 1991 [50.]

 

 

 

GYŐZELEM

 

 

az     éjszakába     hullva      újra     elkerült     az     álom

jajszó     bukott     ki     számon     agyam     eltemette

győztes      ifjúkorom      láztól      piros      képeit

nem     világított     csak     az     arcod    fehére

a      kezem     melletted     virrasztott      fel

húzott     óra    vert     a    sötétben    elné

ztem    az    álom    játékait    kibomló

sugarait     a     tavaszok     ünnepét

szép    arcodon    minden    zenél

izzik    lobog    él    aztán    to

vatűnik     ez     a    pillanat

kifakul    a    vágy   foto

emléket    őriz    láng

lobban    ellobban

étlen     éjszaka

látomás   elh

aló  gyász

szeress

rejts

elí

V

 

 

A csoda

szomjúsága,

1991 [53.]

 

 

 

VIRÁGSZIROM-LEVÉL SZAVAIM

 

Te, bőrömet borzoló április!

Temető, építő, vágyakozó!

Virágszirom-levél szavaimat

ne add oda szélnek, förgetegnek,

mert várakozó-csöndű magányom

ég felé nyújtja pici spóráit,

levelet hajt hitem, hadd zöldüljön!

A szavak páncélját szétfeszítem,

készülődnek szivárvány-bogarak,

mezők illata álmosan moccan.

Világot akarunk összerakni,

de minden vágyunk darabokban.

Virágszirom-levél szavaimat

elkódorgó áprilistól féltem,

jaj, a hajad illatától féltem!

 

A csoda szomjúsága, 1991 [54.]

 

 

 

 

ÁLOM KÖZÖTT

 

Felviszlek a hegyre, hajad

meglobogtatja pimasz

mosollyal a szél, és hosszan

sírsz majd, nem tudod miért,

csak úgy fáj valami, tegnap

még illatos volt a fű, ma állig

gondban.

Megsimogatom az arcodat,

s kezeim görcsökké válnak,

körmeim tövisekké, aztán

elered az eső, süvít a szél,

s egy dallamot dúdolok,

a völgy hahózva felel szavamra.

Hallgatom az erdőt, mosolyod

csupasz cinkéket melegít,

behunyom a szemem, forrás

lép ki az éjbõl, vállamra

borulsz és kacagsz, nevetésed

harmat a fák levelein,

súlytalan.

Állok a sziklán, villan a hold

ezüst szomorúság válladon hajad,

zokogásod virágok hallgatják,

és alakod szemembe zárva elzuhan,

hiába kiáltok utánad.

 

A csoda szomjúsága, 1991 [57.]

 

 

 

ZELNICEMEGGY

 

Emeli az este a ködöt,

álomfehér csönd a rétre száll,

a vékony ágakra levelek ülnek,

amíg a hold arcomra szitál.

Magához hív a nyírfaerdő leánya:

zelnicemeggy fehéren habzó virága –

messzirõl imát suttog az ifjúság.

 

A csoda szomjúsága, 1991 [58.]

 

 

 

DAL

 

Ma fújni fog a szél!

Kibontod hajad és énekelsz,

a fák összecsukódnak fölötted.

Vörös tulipánok hajolnak arcodra,

árvácskák szemében

csillog a csepp nevetés.

Megállunk a szélben.

Zöld az ég, a házak, szemedben

vidáman párásodik a mosoly...

Hajad zöldjén az este sötétlik.

Elindulunk.

Mögöttünk egyedül játszik a szél.

 

A csoda szomjúsága, 1991 [59.]

 

 

 

BEZÁRTALAK

 

Bezártalak magamba,

s most nem menekülhetek,

szöknék már, de nem lehet,

fogva tart a képzelet:

igéznek látomások,

gyötrődő lobogások,

szavak bomlanak bennem:

legyőzött a szerelem,

s kívánom, mint a fuldokló,

napjaimon átparázsló

életedet, életemet.

 

A csoda szomjú-

sága, 1991 [60.]

 

 

 

VALLOMÁS I.

 

nagyon szeretlek

bogláros szellőrózsa

erdei madársóska

és újra várlak

galambvirág pókbangó

apróvirágú pimpó

de te messze jársz

indás ínfű gólyahír

gubóvirág nőszirom

arcodra szomjas

ösztörüs veronika

kamilla kék ibolya

lázas tenyerem

gyöngyvirág ernyős sárma

daravirág tőzike

hívlak gyere már

téltemető hóvirág

vicsorgó tarka sáfrány

 

A csoda szomjúsága, 1991 [63.]

 

 

 

ELREJTEM MAGAM

 

elrejtem magam hogy megtalálhass

alkonyatból vetek neked ágyat

kiszólok érted az éjszakámból

elengedlek ha a hajnal lángol

tűnődő ujjaimmal vigyázok

ne riassza el a csönd az álmot

elrejtem magam hogy megtalálhass

szavaimból vetek neked ágyat

metaforákkal üzenek érted

végigfut a láz ha megérted

vacogsz? borítalak takaróval:

melledre hajlok perzselő szókkal

elrejtem magam hogy megtalálhass

karjaimból vetek neked ágyat

szólok a májusi orgonának

a már elköszönő gyöngyvirágnak

és neked is ne siess maradj még –

hullajtja szirmát a tavaszi ég

 

A csoda szomjúsága, 1991 [66.]

 

 

 

RÁD BÍZNÁM

 

Itt örökké fúj a szél. Homokot hord,

nyugtalan álmaimmal viselőset.

Pentaton álmaimat próbálja egy nyírfa:

magára maradt csönd a válasz.

Rád bíznám a szavaimat,

dermedjenek a könnyek cseppkövébe,

mert ha már egyszer elérek oda végül,

szemem az arcodba ott is beleszédül,

belőlem is kiszakad majd a sírás,

ahogy az égen épül a szivárvány.

Elindul a két vége felől árván,

középen izzik, öröm-zászlót lenget,

derűt dobál a tűnő fellegeknek.

Mindez csak játék, mai sorsom csendje.

Reszket fölöttem a nyári éjszaka,

földre hullanak vibráló díszei.

Kavicsokat simogat a képzelet –

eltemet e földi matematika.

Mert, ha már egyszer elérek oda végül,

szemem az arcodba ott is beleszédül,

lázálom torkomat nem szorítja,

homlokom megérinti egy asszony ujja.

 

A csoda szomjúsága, 1991 [67.]

 

 

 

 

KINT ÁLOMBA

 

Kint álomba fanyalodik az éjszaka,

féléber állatként nyújtózik a város,

száraz falevelek zörögnek a szélben,

csodákra váró ablakokban ég a fény.

Sötét betűkkel rajzol a képzeletem:

fehér papíron imát kulcsol két kezem,

hangtalanul, mint ahogy az emlékezet

borítja rőt lángba a téli képeket,

út mentén a tavaszi nyíló orgonát.

Egy pohár szódavíz, könyvek az asztalon,

lassú mosoly az otthagyott pillanaton,

befelé növekvő öröm, mely úgy hevít.

S azóta minden elém kanyarodó út

gyötrődés és szorongás nélkül is

befutható.

 

A csoda szom-

júsága, 1991

[68.]

 

 

 

VÁLLAINKON

 

Vállainkra hull a csend.

Képzelt játékaink kacagásra várnak,

utolsó útját repüli a tiszavirág.

Fogom a kezed, mennék veled,

s csak hallgat bennem az éjszaka.

Köd borítja arcunkat,

szemedben érintetlen a világ,

várnom kellene még,

kegyetlenül égnek a közöny-lámpák,

várnom kellene még.

Szemedben megmártanám magam.

Sóhajomban madarak tollászkodnak.

 

A csoda szomjúsága, 1991 [72.]

 

 

 

NÉZNÉM AZ ARCOD

 

felragyog az este szeme

bokrok ráncaiban az éj

a hajnallal csókolózik

 

arcom fintora kilátszik

aggódnak megnyúlt karjaim

megaláz a csend egészen

 

kifosztott már a hallgatás

bőrödbe karcolnám magam

ülnék melletted tétlenül

 

míg elindul az éjszaka

nézném az arcod hogy pihen:

ellepik izzó csillagok

 

A csoda szomjúsága, 1991 [85.]

 

 

 

KETTŐZÖTT NÉMASÁG

 

A hallgatás összekapcsol vagy eltaszít?

Állunk szemben a nappal, szemben a széllel,

arcunkat elrejtjük, elbújnak szavaink.

Tenyerünkben kettőzött némaság fészkel.

 

Egymás elől magunkhoz menekülhetünk,

és magunkra lelni csak egymásban lehet.

Az ifjúság határán fut az életünk.

Éjszaka vállunkon alszik a képzelet.

 

A félelem ráncokba fut az arcomon.

Melletted magányom kifosztva kesereg.

Szédülten állunk: megrészegült alkalom,

és a pillanat érett szemként kipereg.

 

A csoda szomjúsága, 1991 [87.]

 

 

 

HEGYEK TEMPLOMÁBAN

 

Hegyek templomában homlokomat

patak vizére ejtem,

fenyőfák súgják az imát,

hallgat bennem az ének.

Képek a messze futó utak fölött:

szomjas vándor behajol az éjszakába,

a hold kapukulcsot keresgél,

fehéren világít a házfal,

az ajtóban árnyékos szempár

közeledõ lépteimet vigyázza.

Hegyek templomában elhal a dallam,

álmok settenkednek

északnak, keletnek,

elhullajtja terhét az éjszaka,

világos udvarba tér a gondolat,

színtelenné alázódik a látomás.

Valahol havazik a zelnicemeggy

illatos virága.

 

A csoda szomjú-

sága, 1991 [107.]

 

 

 

KÖSZÖNÖM

 

Köszönöm a szóra bírt hallgatást,

a kamaszos ölelések lázát,

bőröd forró kitárulkozását,

köszönöm két kezed puhaságát,

csókjaid mélytengeri gyöngyét,

az elsõ rózsa puha szirmát,

jó szavaidnak esti csöndjét,

tekinteted felgyújtó varázsát.

 

Úgy nézlek, mint évezredes csodát,

hitetlenül és reménytelenül.

Úgy nézlek, hogy nincsen közöm hozzád,

nem figyelem, mennyire fáj belül

ez a visszafojtott látomás,

csak ne szólna karod, szád, szemed,

ne volnál olthatatlan lobogás,

hogy ne tudnám: megszerettelek.

 

A csoda szomjúsága, 1991 [108.]

 

 

 

ELINDULNI

 

Elindulni az ösvényen,

amely úgy kanyarog,

hogy nem néz vissza.

Elindulni, elhagyni a várost,

amely részt kér belőled,

fölissza a véred,

rátelepszik a tüdődre,

a szívedben zakatol.

Elhagyni a nemlétező

birodalmakat, az esztelen

tipródást, a seholsem-volt

vágyakat, s lerázni

a hamis illúziókat.

Menni az ösvényen,

amely az égbe fut

előtted.

 

A csoda

szomjúsága,

1993 [150.]

 

 

 

 

ESTÉLI HALLGATÁS

 

Csak szótlan vallomás kellene,

a térdhez törleszkedő ragyogás,

hallgatni, ahogy a nyírfákról

csöndesen zuhog a fény.

Megfejteni a tünedező neszeket,

a szembehunyás gyöngéd varázslatát,

amikor útjára indul a képzelet,

s szárnya nő a puha suttogásnak.

Csak szótlan vallomás kellene,

minden szemben elfér a világ,

amely vásárra viszi a szavakat,

hazug portékát csinál a beszédből.

Maradna az estéli hallgatás,

a hajnalok tiszta zenéje,

a felébredés boldog szájíze,

hogy itt van ez a nap is,

kitárja röptető szárnyait,

csak maradj csendben:

a pillantás a szívedig ér.

 

A csoda szomjúsága, 1993 [170.]

 

 

 

A VÉGTELEN

 

A te dolgod, hogy vigasztalj,

az arcomra békén ráhajolj,

az enyém pedig elindulni,

végigmenni az úton.

Látod, ostoba minden gondom,

félelmem, rettegésem.

Süt a nap, virágzik az élet,

csak az én remény-leveleim

száradnak, töpörödnek.

Ha egyszer innen el kell mennem,

s megfullad a dal a pillanatban,

s szemhéjaim alá csukódik a világ,

lesz egy nekem szóló dobbanás,

átfutó remegés a szív körül?

A te dolgod, hogy vigasztalj,

az arcomra békén ráhajolj,

hiszen én megyek messze,

ha kifutok a végtelenbe.

 

A csoda szomjúsága, 1993 [172.]

 

 

 

 

HALLGATOK

 

Megnyugodott benned a világ,

s a válaszaid is világosak,

ha vannak még kérdéseid,

ha töpreng benned az alkonyat,

mindent felold a látomás.

Bennem nem hajt fejet a világ,

nem csitul sohasem a láz,

s ha van is egy-egy pillanat,

ami a szívemen áthalad,

távoli emlék marad.

Mint az is, ami még marasztal,

amikor hozzám ér kezed,

s a bőröd így vigasztal,

de mint aki már eleresztett,

csak még a hangja reszket,

kimondani, amit nem tud még,

amikor a lebukó ég szinte ég.

Hallgatok mielőtt útra indulok.

 

A csoda szomjúsága, 1993 [175.]

 

 

 

SZÁRNYATLAN SZÁLLÓ

 

Aki elment, többé már nem köszön,

kihűlt a lépte a küszöbön.

Szomorú tekintete nem verődik

a ház faláról vissza.

 

Elfojtott könnye lassú tengerár,

középen egy eldobott rózsaszál

úszik a vízben céltalanul,

amíg lassan a mélybe ér.

 

Mindenki elbukik, aki él,

a nap korongja is a földig ér.

A víz fölött sirályok vadásznak,

a zsákmányt a parton leejtik.

 

Szárnyatlan szálló gondolat –

papírom foglya így marad.

Ha elnémul a kiáltó száj,

csend motoz a porlepte úton.

 

A csoda szomjúsága, 1993 [180.]

 

 

 

HAJNALI VERS

 

Ágaskodnak az igába fogott szavak,

vágtatnának, de heveder feszül a szügynek,

a lovas türelmetlen, repülni szeretne

a habos csillagokba.

Hajnal lobban az éjszakába,

mocorogva szétterül az álom,

könnyeznek némán a fák,

valaki halkan átbukik a halálon.

Micsoda végzés fut a csendbe:

árnyéktalan lobogás, mely csak világít,

eleven tűz, pusztít, de életet hajt.

Ráborul a hallgatás a vállakra,

dédelget, becézget, kihallgatja

a szív gyorsuló ritmusát.

 

A csoda szomjúsága, 1995 [185.]

 

 

 

NEHÉZ SÍRÁS

 

ma rám talált a szerelem:

gránát robbant a szívemen

riadt madár az ég alatt

szárnyát zárta és lezuhant

tűzbe vágyott hagyni álmot

megtalálni boldogságot

így lettem én beteg vándor:

koldus előtt meleg jászol

ízes étel asztalodon

nehéz sírás szép arcodon

 

A csoda szomjúsága, 1995 [198.]

 

 

 

ÖLÉBE VESZ

 

Egyszer csak felbukkantál,

a kusza nappalban rám találtál,

s odalett minden rettenet,

félelem és remegés.

Maradj még itt, halkan velem,

amíg felfedez tekintetem,

s annál is tovább,

amíg ölébe vesz a halál.

 

A csoda szomjúsága, 1995 [213.]

 

 

 

 

MINDEN LESZEK

 

Elfelejtem magam,

láss olyannak, amilyennek szeretnél,

amilyennek a felfedező izgalom

sejtjeidbe égeti megtört alakomat.

Nem leszek más, csak az,

akinek megláttak szemeid,

s akinek a várakozás napjaiban

magadnak szeretnél.

Minden leszek, ha akarod,

csak nyugtasd rajtam szemed,

s érints meg minden pillanatban,

hogy megéljem a holnapot.

 

A csoda szomjúsága, 1995 [215.]

 

 

 

FAGGATTALAK

 

Kilódultam az álomból,

s mint aki féléberként önmagát keresi,

elindultam visszafelé az éjszakában.

Rád találtam. Ott ültél szemben velem

az asztal túlsó oldalán.

Néztem az arcodat. Szép volt. Gazdag.

S mint aki kincset rabol, faggattalak,

ajkaidat néztem, felfehérlő fogaidat,

nyakadat, vállaidat, melleid

megbújó lomha árnyait.

Szép voltál és gazdag és szerettél.

S mint aki keresi a szóval

elmondhatatlant, úgy néztem rád: segíts!

Oldd fel bennem a görcsöket,

a vágyba futó igéket,

a szótlanságba dermedt látomásokat,

érints meg parázsló ujjaiddal,

hogy elevenedjen meg újra bennem

a lélek!

 

A csoda

Szomjúsá-

ga, 1995

[216.]

 

 

 

KILÉPTÉL

 

Kiléptél az árnyékból,

s egyszerre felragyogott az arcod,

esti fények bolyongtak nyakadon,

bőröd bársonyán szél fészkelődött.

Megláttalak, s újra tudtam,

csoda vagy minden rezdülésben,

amely felizzik, ha szívemre talál.

Botladoztak a szavak,

nem értek el hozzád, mert zsongás,

emberzsivaj vett körül.

S én nagyon bántam,

hogy elvesztettem ezt a gyönyörű

pillanatot is.

 

A csoda szomjú-

sága, 1995 [217.]

 

 

 

A FOLYÓ

 

Mint a folyó, ha árad,

sodor magával levelet meg ágat,

építi és rombolja a partot,

úgy áramlik bennem a szerelem.

Behunyom a szemem, s azt hiszem:

ott ülsz valahol,

s nézed a folyót, ahogy árad,

sodor magával levelet meg ágat,

kavarog benned a szerelem.

Úszom az árral,

s látom, felállsz és integetsz,

vizes arcomat ellepi a könny.

 

A csoda szomjúsága, 1995 [218.]

 

 

 

LÁTOMÁSOK

 

Borús nappal búcsúzik a nyár,

hideg eső veri ablakomat,

fiatal fák hajlonganak a szélben.

Összehúzódik bennem is a világ.

Földrészek kéklő távolsága,

tengerek zölden gyűrődő hullámai,

az idő és a tér közöttünk.

Látomások íze a szánkban,

múlttá szelidülő nappalok,

a kísértő éjszakák nélkül.

Látomások íze a számban:

türelmetlen igék a vágyban.

 

A csoda szomjúsága, 1995 [235.]

 

 

 

 

TENYEREDEN

 

Szép szemed hajnali csillag,

beragyogja az éjszakámat.

S amikor átjár ez a fény,

nem tudom, mi történik velem,

eleven vagyok-e, vagy halott.

Csak azt érzem, hív a magasság,

s vonz e messziről jövő fény.

Amit tudok, te tudod velem:

tenyereden hordod életem.

 

A csoda szomjúsága, 1995 [220.]

 

 

 

OTT JÁRSZ

 

Egész nap rád gondolok,

mert valahol messze vagy,

s nem ér el két kezem,

nem látom, ahogy közeledsz,

megigazítod a frizurád,

hirtelen rám ismersz,

és felragyog az arcod,

mert ott jársz, ahol én.

De mint akit rajtakaptak,

most mégis elpirulsz.

 

A csoda szomjúsága, 1995 [224.]

 

 

 

FÁBAN, VIRÁGBAN

 

Felderítő leszek, ha messze bujdokolsz,

bejárom a földet, átúszom a folyókat,

tenyereimbe veszem a hegyeket,

a mélységeket és a magasságokat

bejárom minden éjszaka,

csak megtaláljalak.

Gondolj rám, s eljutok hozzád,

hiába állnak utamba erdők, emberek,

gonosz szellemek, sanda szándékok,

csak gondolj rám, ha földig ér

a bánat, s az arcodon matat az ősz.

Ott leszek fában, virágban,

a bőrödet borzoló napsugárban.

Ott leszek, ha már nem leszek.

 

A csoda szomjúsága, 1995 [238.]

 

 

 

 

SZIMFÓNIA

 

Hiányoztál. Mindenütt

kerestelek.

A fák mögött, a felhők haragjában.

A szemlehunyás ólmos fáradtsága

eltakart.

Pedig milyen jó lett volna,

ha a hangodba burkolózom,

s megtelik zenével a lelkem,

szimfónia zeng, ha rád

gondolok.

 

A csoda szom-

júsága, 1995

[228.]

 

 

 

AZ IDŐ

 

Fészkelõdik a hajnal.

Talpam alatt az ösvény pora.

Elindultam.

Vissza sose térek.

A fény mégis kirajzol

az időből.

 

A csoda szom-

júsága, 1995

[252.]

 

 

 

KÖDÖS REGGEL

 

Lassan ébred bennem a reggel:

álmos köd nyújtózik a tájon,

de amint az első napsugár

áttör a bánat sűrű szövedékén

végképp megérkezem.

Itt vagyok, tekintetedet kutatom,

arcodon utolsó pillantásom nyomát,

ujjaim óvó mozdulatait,

a bizonyosság puha csöndjét.

S ahogy rám nézel,

kalapálni kezd a szívem,

érintésedre vágyom:

maradj velem örökre,

amíg a köd végképp

maga alá nem temet.

 

A csoda szomjú-

sága, 1995 [269.]

 

 

 

 

METSZÉSPONT

 

Esik az eső. Könny keveredik

a hideg ősszel.

Siratom magamat.

Jó lenne odabújni hozzád,

hosszan ringatózni veled.

Kérlelni, hogy el ne eressz,

ha mégis elmennék.

Bánatba bódít az ősz,

nyugtalan szívverésem

meg ne rémisszen.

Itt vagyok még, várom,

hogy újra megölelj,

s abban a metszéspontban

meg is születhetek újra –

veled.

 

A csoda

szomjú-

sága, 1995

[282.]

 

 

 

EGY MÁSIK MOSOLY

 

elfutni a kérdő tekintetek elől

megölelni a hosszú útra készülőt

fejet hajtani ha megindul a zápor

becsukódni a vallomások előtt

ott maradni ha omlanak a falak

nézni ahogy a nap belebukik

a kilátástalan éjszakába

magunkkal vinni egy nevetést

hallgatni valakinek a szívverését

kiugrani a robogó vonatból

belépni egy másik mosoly

udvarába

 

A csoda szom-

júsága, 1995

[291.]

 

 

 

SZERETNÉK

 

Szeretnék a szemeddel

az arcomra nézni,

látszanak-e a félelem barázdái,

a mélyülő lövészárkok,

amelyekben végigzuhant

magányával a rettenet.

Szeretnék a szemeddel

magamra nézni,

látszanak-e a megbicsakló mozdulatok,

a visszariadó szándékok,

amelyekben arcra borul a bánat.

Szeretnék a szemeddel

az arcomra nézni,

tudni, hogy te is látod:

nincsen más út,

csak amelyik hozzád vezet.

 

A csoda szomjúsága, 1995 [297.]

 

 

 

VÉGET ÉR

 

Van-e több,

mint ez a pillanat,

amelyben meg sem merülhetünk,

már is elillan?

Valaha ezért születtünk,

s magunkkal visszük

a negatív időbe.

De addig: szemben velem,

nem teszel mást,

mint mosolyoddal

arcomat simogatod.

Nincs több,

csak egyetlen pillanat:

véget ér az álom.

 

A csoda szomjú-

sága, 1995 [310.]

 

 

 

A JÖVŐ

 

Szétterül a fény a réten.

Torokszorító a csönd.

Futok a múltból,

de itt vagy velem te is.

Elérünk a jövőbe,

szemünkben elfér

a ma még láthatatlan,

s holnap sírás nélkül

megállunk.

Nem kell menekülnünk,

együtt álmodhatjuk,

ami egyszer még lehet.

 

A csoda szomjúsága, 1995 [311.]

 

 

 

KOPOGTASS

 

Gyere értem, s vigyél magaddal,

ahol nem sírnak a fák,

s nem a hideg ölel körül.

Vigyél magaddal

a hegyeken át,

a hóförgeteget legyűrve

ölelj magadhoz:

olvadjon le szívemről a bánat,

az érted való szomorúság.

Hozd el a napsütést:

kopogtass be ablakomon.

 

A csoda szomjúsága, 1995 [312.]

 

 

 

MEGPIHENEK

 

Vajon hová visz ez az út,

amely tengeren, szárazföldön halad,

sirályok lassú repülése nyomában,

a hajósodor felkavaró hullámaiban,

dombok szelíd árnyékaiban,

városok letaposott utcácskáiban,

kígyózik, mint bennem a félelem,

megpihen, majd újra a meredekre fut,

hullámzik a vérem: izgatott tenger,

tavaszillatot hoz a szél valahonnan,

sós ízűt, tele a távolság könnyével;

ismerem, megfürdött az arcom benne,

s majdnem megfulladtam a magamétól.

Azóta biztosan tudom: egyszer megpihenek

örök nyugalmat kínáló udvarodban.

 

A csoda szomjúsága, 1995 [331.]

 

 

 

A CSEND KOPOG?

 

ha egyszer elindulok

tán vissza sose térek

arcomat odaadom

a keletről jött szélnek

 

szemeim villanását

a felébredő holdnak

vágyaimat az éjnek

ujjamat mosolyodnak

 

ha egyszer megérkezem

mindvégig ott maradok

virágokkal áldozol

de csupán a csend kopog

 

 

Kegyelemre ítélve, 2000. [25.]

 

 

Zsonát Creative Commons License 2012.03.29 0 0 33772

LOVÁSZ PÁL

 

 

PÁSZTOROK

 

Mind lomhaléptűek, kevésszavúak;

napfénybe mossák csontos arcukat.

Sötét szemük szüntelenül kutat,

hol úttalan selyem mezők lapulnak.

 

A nyáj előttük hullámzik szelíden:

száz szertelengő délibábfodor.

Eléjük jő nyíló virág, bokor;

s vigyáz a rét, hogy friss füvet terítsen.

 

Nincs semmisem, mi kedvüket zavarja:

mind bennük él a puszták nagy nyugalma

s lelkükben minden bús vágyat feloldoz.

 

S ha rőzselángnál este száll le rájuk:

szent-bibliásan lendül nagy subájuk

s álmuk fölszáll a boldog csillagokhoz.

 

 

 

Mai magyar múzsa, (1922) [91.]

Zsonát Creative Commons License 2012.03.29 0 0 33771

JUHÁSZ GÉZA

1894-1968

  

 

GYERMEK AZ ÉJSZAKÁBAN

 

Valami gondos anyakéz

lefüggönyözte a napot.

Éji álomra heverész

az udvar, a kerti padok

nyujtóznak, ásít a pitar,

a lombozat elszenderül

s titokzatos fáklyáival

az égi kastély ránk derül.

 

Először alszom idekünt.

Láttam, míg arany ladikon

a piros alkony tovatűnt.

Most hullámzó kék pázsiton

jönnek a felhő-barikák

csillagcsengővel nyakukon.

A juhász bodor karikát

fúj s bandukol a tejúton.

 

Fülembe apám duruzsol:

„Kiknek a látásuk beteg,

Newton vagy Einstein kuruzsol

vakságukra elméletet,

de Isten a roppant űrön

már minden ablakot kitárt,

hogy teremtésében külön

csodáid nyitját megtaláld.”

 

 

 

Mai magyar múzsa [67.]

Zsonát Creative Commons License 2012.03.29 0 0 33770

HOLOVÉ MARIANNA

 

 

FOLYÓ

 

ZÖLDBEN

SZÜRKÉBEN

NAPFÉNY

SZŰKÉBEN

PANGÓ

SZÁZADOK

SÖTÉT

TÜKRÉBEN

 

LÁPBAN

ISZAPBAN

CSOBOGÓ

PATAKBAN

FESZÜLŐ

VIZEKBEN

HALDOKLÓ

HALAKBAN

 

SZÜRKÉBEN

ZÖLDBEN

ÁTKOZOTT

FÖLDBEN

KERINGVE

MEGSZŰNNI

NYUGTATÓ

ÖLBEN

 

HOLTÁGRA

VÁGVA

TENGERBE

ZÁRVA

VÁRNI

EGY

VÉGSŐ

FELTÁMADÁSRA

 

 

 

Versek a Tiszáról [56.]

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!