Keresés

Soós Gábor

 

 

TAVASZI VERS

 

Szívesen tartanék zsiráfot, de nincsen hova tennem.

Ha pizsamában aludnék, reggel le kellene vennem.

De jó lenne, ha itt folyna városomban a Volga!

Mindenki partján lézengne, akinek nincs jobb dolga.

Ott összefutnék Veled, lehet naponta többször.

Mellkasom szőrösebb lenne, ha nőne rajta több szőr.

Néznénk mind e partról a másik partja felé.

A téren srácok fociznának: Maradona, Pelé.

A Nap szemembe tűzne egy cetlit, rajta jegyzet:

„Fiam, Ön fiatal önmagamra emlékeztet.”

Aláírás: Isten. Ennénk egy dupla csoki fagyit,

s füledbe súgnám a lövöldénél, míg lőnél valami gagyit:

 

Jó, hogy nekem vagy itt!

 

 

 

Reményről fantáziál [100.]

Sík Sándor

 

 

KETTEN A MESTERREL

 

Fehér fényben, fehér ruhában,

Egy férfi jár előttem egyre.

Vezet, vezet, kezem kezében,

Föl a magányos, nagy hegyekre.

Az emberarcok ködbe vesztek,

Ketten vagyunk a hegyeken.

Kézen fogva vezet a Mester,

S én követem.

 

Megláboltam a pusztaságot,

Homokviharos, sívó tengert.

Szürke porát szívemre szórta,

Szörnyű magánya majd hogy elnyelt.

De tikkadt lelkem felüdítve

A Mester arca járt velem.

Kezem meleg kezébe fogta,

S én követem.

 

Lehevertem illatos fűre

Oázisok mézes szelében,

Elálmodoztam rózsás felhőn,

Távol dalon, zsongó levélen.

De kezét homlokomra tette

S megnyitva álmodó szemem,

Előre mutatott a Mester,

S én követem.

 

Elértem a hegyek tövébe

S indultam fölfelé nyomában.

Dideregtem a szirti szélben,

A szikla megvérezte lábam.

Ha megálltam, szemembe nézett

És rám mosolygott csendesen.

S belém szállott a Mester lelke.

És követem.

 

Mikor az első csúcsra értem,

Verejtékes nap estelén,

Megkísértett a nagy Kísértő,

És egy világot tárt elém.

De a Mester szemembe nézett,

Szomorú szemmel, könnyesen,

S rajta kívül nem láttam semmit.

És követem.

 

Járok magányos hegytetőkön,

A magasságos szirthazában.

S egy férfi jár előttem egyre,

Fehér fényben, fehér ruhában.

Léptünk alatt meleg virágok

Serkednek a vad köveken.

Kézen fogva vezet a Mester,

S én követem.

 

 

 

Összegyűjtött ver-

sei, 1910 [35-36.]

Forrai Eszter

 

 

TAVASZ

 

Megáradt a nap,

Estéig ér világossága

Árnyékod is hosszabb

Bőröd világosabb,

Zöld levelekkel tarkítod asztalod

Kabátszárnyad madárként verdes a szélben

Mellédhajolnak a rügytestű fák

Bimbóruha feszül a virágon

Földszagú eres arcod

Esőkönnyel öntözi a tavasz

 

 

 

Lépcsők [74.]

Endre Károly

 

 

TAVASZI MINIATŰR

 

Kis csalit,

Hová a nap

Hiába kancsalit,

Körös-körül

A földön ül

A kertvirág,

A mályva.

 

Hegy-völgy a rög –

Csak eldöcög,

Bármily szeszélyes árka,

A rengeteg

Sűrűkön át,

Hol a füvek is szörnyű fák,

A páncélos

Bogárka.

 

A kankalinon

Krinolin

Pompázik terebéllyel,

Tenger levél

Békében él,

Magasban csacska seregély

Versenyt rikolt

A széllel.

 

Vitorlaszárny

A lombtető,

Alul az árny

Fodorvető

Forintosokkal táncol,

Lenn vénanyóka

Gomba nő,

Kerékkalapján

Keszkenő,

Min póktakács

Ficánkol.

 

A külvilág

Hempergő, tág

Fehércselédes róna,

Fejletlen keblű

Vadvirág

Fogadja itt

A nap nyilát

Szerelmi kóstolóra.

 

S amint letűz

Az égi tűz

A pórkisasszonyokra,

Már nyiladoz

És illatoz

A szűziségük csokra.

 

Jövendő méz

Aranyszagát

Selymesen hordja áram,

Csaliton át

A kertvirág

Hörpinti fel sóváran.

 

Már benn és künn

A levegő

Csábos szerelmi mosdó –

Bár szárnyain

Bűn, eredő,

Az Élet ez a feredő,

A boldog vágyat ontó.

 

Most döngve,

Támolyogva jő

A potrohos gavallér.

Duhaj danát

Dudolva száll,

Szemlélni jő

Mint áll a bál,

Nyakába szőrmegallér.

 

Szűzek felett

Reményteli

Parázsnapokra gondol.

Lám dolmánya is tűzpiros

S kimustrál

Egynehány csinos

Fruskát a tarka

Gyombol.

 

Jobbra és balra

Billen át,

Szeme marokra tágul

És úgy kereng

Miként mereng,

Miként a kéjbe kábul.

 

A rejtett körre

Kancsalít,

Már hangja hallik itt benn –

Zengése szinte orgonál,

Sebesen és csapongva száll

S a kis csalitba

Libben.

 

 

 

Versek,

1924

[175-178.]

Dombrádi István

 

 

MEGSZÓLALT A TAVASZ

 

Megszólalt a Tavasz fuvolája:

hallod? Gyémánt-ajkú viráglányka

játszik. Hívja a tenyérnyi szellőket

s az ég-csend ágú reggeleket.

 

Mától napcsíra loboncú fény jár újra,

zsenge esőkből hull le az éjszaka

s majd kilángol a feketebodza,

hajol, ívesedik a rezzenő cserjék lombja,

éled a szellőkkel erezett mandulafa.

 

Március, április, május,

tavasz, tavasz – kiömölt, dús

puha lomberdős-színsokaság.

Riad a csönd-virága, duzzad az ág,

átváltozik a télbe gyűrt táj,

áttör mindenen a szerelem-vágy.

 

 

 

Itt, ahol élek, 2003 [40.]

Csanád Imre

 

 

TAVASZI ALKAIKUMOK

 

Tavasz van ismét. Törli a tél fehér

nyomát mezőnkről; lágy levegőt fuvall;

   ágakban alvó életet költ;

      rügy mocorog, repeső rügyecske.

 

Ifjú leányként fürdik a zsenge rét

langy illatokban; kék ege tündököl.

   Szőlőhegyek bölcsen derülnek,

      homlokukon koszorús tar erdők.

 

Fű, nád kizöldül, éled a kerti táj.

Fut tarka borjú friss puha pázsiton;

   füzek közt, szőkéllő ligetben

      sárga libák csevegő csapattal.

 

Kazlak tövében áll az idő, megállt;

tyúkok kodálnak, zsong arany ős-idill;

   fehér falak vaksin nevetnek,

      visszanevet fejedelmi napfény.

 

Csontos parasztok ökrei álmatag

vonják a jármot: szántani, tenni kell.

   A földbe mag jut, és a szív is

      megrakodik remegő reménnyel.

 

Tavasz van ismét. Újul az ég, a föld.

Mind újhodunk most. Ó, örök Ébredés:

   Törvényeidnek harsonáját

      visszariogja a vérnek ágya.

 

 

 

Szép versek 1982, Zámoly, 1939 [78.]

Csáky Anna

 

 

Ó TAVASZ, TAVASZ!

 

Ó tavasz, tavasz! Csodák, remények,

kiáradt lelkem hullámai

a parti kövekre rohannak,

s a nap lángjait falva csapják.

Langyos a szél, csókjai lágyak,

az úton emberek, pompás társaság:

barátok, szeretők, csahos hű kutyák,

asszonyi szépség, ezüst kacagás…

Ébredő nádasok, a lakók riadóznak,

hullám tört rejtett otthonukra,

ringanak e zöld menedékek,

sejtelem-táncuk ütemére

az emlékezet rajzol csalóka képet,

aranyvirágok a nap oldalán,

fényük vakító láng, örök.

Ugye, nem viszi el a szél s a hullám

e hirtelen jött tavasz-örömöt?

 

 

 

Szemben az éggel [13.]

DUGONICS ANDRÁS

1740-1818

 

 

IMÁDSÁG MAGAMÉRT

 

Én édes Istenem,

el fogom előtted beszélni szükségeimet,

nem azért, mintha Te azokat nem tudnád,

kinek szemei előtt mindenek ki vannak nyitva,

hanem csak éppen azért,

hogy midőn azokat zokogásaim

és szívszorongatásom között elődbe adom,

a te nagy irgalmasságod kívánságát

inkább felgyullasszam magamban,

és a te kegyelmedből megérdemelhessem

azoknak orvosságát.

 

Engedd, Uram, megzabolázását

tévelygő ítéletemnek, akaratomnak,

belső indulataimnak és érzékenységemnek,

nehogy ezek valaha megcsaljanak

és elvonjanak azoktól,

amik neked tetszenek.

Add, Uram, hogy igazán megvessem

a földi jókat, mértéktelenül ne keressem

a becsületet: hanem tebenned legyen

minden becsületem,

igaz kincsem és szeplőtelen gyönyörködésem.

Szabadíts meg ellenségeimnek

minden kísértéseitől és ravaszságától,

azoktól főképpen, melyek a jónak

színe alatt lappanganak:

nehogy talán az igazságot keresvén

az igaz jótól messze essem.

 

Engedd, én Istenem, hogy az a hitem,

melyet a te kegyelmedből

érdemem fölött vettem,

szüntelen megtartassék

és öregbedjék bennem.

Világosítsd meg elmémet égi világoddal,

hogy az isteni titkokat megfoghassam,

és amiket felőled

és egyetlenegy Fiadról hiszek,

tökéletesebben értsem.

Adj állandó reménységet,

hogy magam erejéről éppen elfeledkezvén,

minden gondjaimat a te szent

gondviselésednek kebelébe helyezzem,

s onnan várjak örök életet

s annak elnyerésére szükséges eszközöket:

 

Öntsd szívembe a te szent szeretetedet,

hogy téged tökéletesen önmagadért,

felebarátimat, pedig teérted szeressem.

Engedd meg, hogy az én akaratom

egybe legyen kapcsolva szent akaratoddal.

Gerjeszd föl szívemben a te dicsőségednek

és felebarátimnak ösztönét.

Helyezd szívembe a könyörületességet;

hogy felebarátim nyomorúságain

és fájdalmain könyörüljek,

s azokat tehetségem szerint segíthessem.

Adj engedelmes szívet,

hogy a magam gondolatainak

imádója ne legyek.

Adj, Uram, buzgóságot is,

hogy néked ne ímmel-ámmal,

hanem serényen szolgáljak.

Add, hogy magamra jó gondot viseljek,

mindenfelé szemes legyek,

hogy lelkemnek vesztét elkerülhessem

és gondatlanságom miatt

ne cselekedjem olyat,

ami szent színed előtt kellemes nem volna.

 

Engedd meg, hogy akaratom

szeresse az igazságot,

hogy kinek-kinek megadjam az övét.

Áldj meg az imádság ajándékával,

hogy mindenekben

a te dicsőségedet keresvén,

néked, Uramnak, Istenemnek imádást,

az angyaloknak és szenteknek

illő tiszteletet adjak.

 

Adj oly szívet, mely szüleimhez,

kegyes elöljáróimhoz engedelmes,

a velem jóttevőkhöz hálaadó,

kedveseimhez édes,

a cselekedetekben egyenes,

a beszédben igaz.

Adj erős és nagy szívet,

mely téged keressen mindenben,

a világi jókat éretted megvetni bátor legyen,

ami fájdalmakat és nyomorúságokat

rám adandasz, azokat örömest elszenvedje,

s amit egyszer fölfog, azt véghez is vigye,

mert a te szent Fiadnak szava ez:

Aki mindvégig állhatatos lészen, üdvözülni fog.

 

Mérsékeld, Uram, kívánságaimat,

hogy az undok és förtelmes dolgoknak

még az árnyékától is fussak,

a jókat kívánjam, testem ékesítésében

fölül ne haladjam a módot.

Engedd a józanságot,

hogy mind ételemben, mind italomban

mértéket tartsak.

 

Áldj meg a tisztaság

és szemérem erkölcsével, hogy testemet,

a Szentlélek házát,

tisztán és minden mocsok

nélkül megtarthassam.

Áldj meg kegyességgel is és szelídséggel,

hogy a haragot és bosszút megzabolázhassam.

Tégy alázatossá, hogy magam felől

legcsekélyebb vélekedésben legyek,

cselekedeteimben tisztességes,

beszédeimben okos;

hogy semmi se legyen bennem,

ami szent fölségednek nem tetszenék.

 

Nyugodjanak rajtam, Uram,

a Szentléleknek ajándékai:

az okosság, az értelem, a tanács, a bátorság,

a tudomány, az áhítatosság és a félelem lelke,

hogy ezen ajándékokkal tökéletes legyek

minden erkölcsben.

 

Más ajándékaidból pedig,

melyek nélkül ellehetnék,

azokat engedd énnekem,

melyek a lelkem üdvösségével

s a te szent akaratod beteljesítésével

éppen nem ellenkeznek.

Engedd, hogy azon ajándékaiddal

ne magamat, hanem tégedet keresselek.

 

Áldj meg az állhatatosság ajándékával is,

hogy mind holtomig, mind holtom után

tebenned megmaradjak.

Engedd meg, Uram, hogy úgy éljek,

hogy bátran mondhassam a te apostoloddal:

Kívánok feloszlani és a Krisztussal lenni.

  

Adj, Uram, halálom óráján benső világosságot,

hogy a késztető világnak

lépesvesszeit elkerülhessem.

Öntsd szívembe az örökkévalóknak szeretetét,

hogy e mulandókat örömest megvessem.

Add akaratomnak valóságos megegyezését

a te szent akaratoddal.

Vedd el végre énrólam, szegény szolgádról

mindazt, ami a keresztényi tökéletességről

akármi módon más útra vihetne.

Adj, Uram, én Istenem, hathatós segítségeket

a szent életre és a szerencsés halálra.

 

Ezek, én édes Istenem, kéréseim,

ezek az én mindennapi kívánságaim;

alázatos szívvel kérem,

hogy irgalmasan teljesítsed

nemcsak énbennem,

hanem minden felebarátomban;

hogy ezen a világon mindenkor tessünk

szent Fölségednek,

a másvilágon pedig a te

szent színed látásában

örökké gyönyörködhessünk.

Ámen.

 

 

 

,,Tiszták,

hősök,

szentek.”

[112-117.]

 

Dsida Jenő

 

 

NAGYCSÜTÖRTÖK

 

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést

jeleztek és a fullatag sötétben

hat órát üldögéltem a kocsárdi

váróteremben, nagycsütörtökön.

Testem törött volt és nehéz a lelkem,

mint ki sötétben titkos útnak indult,

végzetes földön csillagok szavára,

sors elől szökve, mégis szembe sorssal

s finom ideggel érzi messziről

nyomán lopódzó ellenségeit.

Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,

a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,

legyintett arcul. Tompa borzalom

fogott el, mély állati félelem.

Körülnéztem: szerettem volna néhány

szót váltani jó, meghitt emberekkel,

de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,

Péter aludt, János aludt, Jakab

aludt, Máté aludt és mind aludtak…

Kövér csöppek indultak homlokomról

s végigcsurogtak gyűrött arcomon.

 

 

 

Légy már legenda, 1933 [60.]

HARSÁNYI LAJOS

1883-1959

 

 

KÉT KIRÁLYNÉ

 

Fényes felhőágyán

Komor gondokban ülve sakkot játszott

Az Úr s a Sátán.

 

A sűrű ködben lenn vadul robogtak

Kuszált járású fény- s csillagvilágok.

Alul a föld meg-megnyilallt remegve:

Az ember sorsán döntöttek a játszók.

 

Egyszer a csöndben irtóztatót

Kacag a Sátán. Az Úr néma.

Gaz csellel elbukott a színen

Szép királynéja: – Éva!

 

Fölzúgott minden. Sírt az ég.

Ember, mi lesz sorsod, a – vég?

 

Az Úr komor volt: sírt. Sajnálta

A föld lakóját.

Megmenteni egy gondolat cikant

Agyán villámolón át.

 

Felkapta oldalt a nagy bástyatornyot

És hirtelen középre

Az elbukott helyett

Királynéjává tette.

És véle megnyerte a játszmát:

 

Megteremtette Krisztus – anyját.

 

 

 

Régi nagy patrónánk [197.]

HARSÁNYI KÁLMÁN

1876-1929

  

 

A BUBORÉK

 

      A buborékból megmarad

          Ha szét is pattan:

          A víz s a szappan.

      Az anyag elpusztíthatatlan.

 

      De eltünik a színes gömb-alak,

      S mit tükrözött: a fény, a nap.

 

Ám Szín és Fény, Gömb és Nap van tovább is,

Ha a buborék volt-nincs szóra vált is!

      Az idea, a gondolat

      Örök s örökre megmarad,

      Csak az egyén nem, mely kifejezi,

      Gondolja, érzi, tükrözi,

S különvilág-ént hitet el velünk.

 

A Lélek egy és oszthatatlan,

S belőle kölcsön járhat csak nekünk

      Egy pillanatnyi fény.

Az anyag s eszme elpusztíthatatlan

És bennünk minden, minden halhatatlan,

Csak az nem, amit annak esd szívünk:

      A buborék: az Én.

 

 

 

Utolsó fölgyúlás [129.]

Hárs László

 

 

KÉT PILLANAT

 

I.

 

Nincs háló, mely kifogja azt

a percet, amit elszalaszt

az ember perc alatt.

Szem villan és utána néz,

felékap, de nem éri kéz

s elejti a tudat.

 

Azt hittem egyszer: megfogom!

S kisiklott újra. Ujjamon

csak hímpora tapadt.

S fakóbban tán, de könnyedén

már messze tűnt múltam egén

a tiszta pillanat.

 

II.

 

Tűnt pillanatból könnyű máz,

szűnt ősállatból némi váz –

örökbe ez marad.

S a többi? Nyomtalan kivész,

az ős az újba átenyész

s az új újabba csap.

 

Segít bár emlék vagy lelet,

mégegyszer nem idézheted

teljessé azt, mi volt.

Se sárkánygyík, se pillanat

nem támad fel kezed alatt,

ha egyszer már kiholt.

 

Nem óvható meg semmi más;

tűnt pillanatból könnyű máz,

tűnt évből mésznyomat.

Oly őslénytár vagy holtodig,

hol múltadnak csontvázait

őrzi az öntudat.

 

 

 

Fellebbezés ítéletért,

1956 [118-119.]

Hárs László

 

 

A HEGYEK FÖLÖTT ÁTHAJOLTAM

 

Szép kedvesem aludt a házban;

a kert végében én leűltem,

a híg fényben vídáman fáztam,

csöpp harmat csillogott a fűben.

 

Munkába állt olajos zajjal

a folyón túl egy bátor traktor.

Fényes és hangos volt a hajnal

a koránkelő madaraktól.

 

Fényes és hangos volt a mellem…

A hegyek fölött áthajoltam!

Hajnal voltam, hát korán keltem,

világítottam és daloltam.

 

Fényemben égtek mind a dombok,

cseréptetők lángot vetettek…

Szép kedvesem aludt, kibomlott

haján csillámaim rezegtek;

 

ajkának szögletébe bújtam,

bátor ajkát mosolyra vontam…

Reggeledtem ott a falúban,

mezők bólogtak tárt karomban.

 

A kacsákat a vízre csaltam,

virágok kelyhét szétnyitottam.

Reggel voltam! S a diadalban

zöld levelekkel mosolyogtam.

 

Magam a tájnak szétosztottam,

a föld, a víz, az ég feloldott.

Tenyeremben két hegyet hoztam

és vállamon a napkorongot.

 

 

 

Fellebbezés ítéletért, 1941 [ [52-53.]

 

 

Váci Mihály

 

 

VALAMI NINCS SEHOL

 

Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,

      – valamit minden nap elmulasztunk.

Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,

      – s valamit minden tettben elmulasztunk.

Áldozódunk a szerelemben egy életen át,

      – s valamit minden csókban elmulasztunk.

 

Mert valami hiányzik minden ölelésből,

      – minden csókból hiányzik valami.

Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,

      – minden szerelemből hiányzik valami.

Hiába verekszünk érte halálig: – ha miénk is,

      – a boldogságból hiányzik valami.

 

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,

      – az életedből hiányzik valami.

Hiába vágysz az emberi teljességre,

      – mert az emberből hiányzik valami.

Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,

      – mert az Egészből hiányzik valami.

  

A Mindenségből hiányzik egy csillag,

      – a Mindenségből hiányzik valami.

A Világból hiányzik a mi világunk,

      – a Világból hiányzik valami.

 

Az égboltról hiányzik egy sugár,

      – felőlünk hiányzik valami.

A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,

      – talpunk alól hiányzik valami.

 

Pedig így szólt az ígéret a múltból:

      – „Valahol! Valamikor! Valami!”

Hitették a bölcsek, hitték a hívők,

      – mióta élünk, e hitetést hallani.

De már reánk tört a tudás: – Valami nincs sehol!

      – s a mi dolgunk ezt bevallani,

s keresni azt, amit már nem szabad

      senkinek elmulasztani.

 

Újra kell kezdeni mindent,

      – minden szót újra kimondani.

Újra kezdeni minden ölelést,

      – minden szerelmet újra kibontani.

Újra kezdeni minden művet és minden életet,

      – kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

 

Újra kezdeni mindent e világon,

      – megteremteni, ami nincs sehol,

de itt van mindnyájunkban mégis,

      belőlünk sürgetve dalol,

újra hiteti hogy eljön

      valami, valamikor, valahol...

 

 

 

Összegyűjtött művei, (1970) [677-678.]

Váci Mihály

 

 

RÓLAD BESZÉLEK MINDIG

 

A teremtés sötét barázdái fájnak

énbennem s Te mélyükben percenkint megfogansz

 

         Merengéseim mély kútjából

                  fellebegsz

                           lengő

                           arany

                           veder

         kristályosan és kék illatokkal,

         s neved szomjas ajkamhoz ér.

 

A lombos idő gallyai homlokomba

         verődnek, lehajlanak az ágak,

         és minden napnak Te vagy a gyümölcse.

 

És én Terólad beszélek mindig

         mindenkinek a lázas esteken,

komoly délutánokon – én csak Rólad beszélek,

         mert nem tudom kimondani neved.

 

 

 

Összegyűjtött művei, (1970) [594-595.]

Váci Mihály

 

 

KELL LENNI VALAHOL EGY ŐSHAZÁNAK

 

Ének Kőrösi Csoma Sándorról

 

                         1.

 

Nem találta honfitársait a hazában:

– remélte: – messze magyarokra lel.

Emberre vágyott: – nekivágott

az elfeledett népet megkeresni.

Haláláig hitte: – él az elfogyó rokonság,

mely emberré teremtette őt.

Hitte: – kell lenni valahol egy őshazának,

hol érdemes polgára lehetsz az emberiségnek,

a küzdelemért tisztelik egymást a társak,

az igazság kinyílik, mint a népmesék virága,

a közmondások kútjából csobog a beszéd,

népdalok fényes madara a lélek.

 

                         2.

 

Ment, mintha fáklya menne, szállt, mintha szállna tűz.

Követte látomását, mint füzek a folyót.

Sebes volt már a lába: – lelkét kapcának rácsavarta.

Nem bírta már a talpa: – tenyerén ment tovább.

Ha lerogyott a teste: – föléborult a hit sátra.

Ha földreszállt a lélek: – delelt a képzelet.

És kúszott mint a kígyó, bőrét naponta hétszer levetve.

Ragyogott, mint a gyík, minden meredeken.

Sztyeppén szavannafű, sivatagban tövis.

A határokon messziről jött ösvény,

az őrszemek lába alatt kanyargott tovább.

Imádkozott, akikkel imádkozni kellett,

míg lesték ajkát, szívét lámák és dervisek.

 

                         3.

 

Miért nem kutatott izgató teát, furcsa fűszereket,

uraknak művelt mámort, nőknek raffinált ragyogást;

– szerződés kísérte volna, emirek, kánok fogadása,

hazai hivatalnokok lobogó nyelve a zászlórudakon.

De ő elejtett eszmét, elítélt kultúrát keresett,

a teremtés legendáinak folyóközeit:

– a rokontalan ragozású nyelvet, az édes

magánhangzók zsendice ízét,

a mongolos barna „a” völgyét, az „i”-zés havasi legelőit;

kereste merre tévelyegnek a szavak hamvas szürke gulyái,

hol van az „l” széles folyóparti lapálya, az a lejtő,

melyen az első „ly” lassú gulyája lehömpölyög,

hol van az anyjuk vesztett fürjecske-szavak sipogása,

istállózott nyelvünk régi legelője, a szájat tömő,

ahol első szavunk döfödi szívünket, – boci az anyja tőgyét,

hol a friss szél, a fagy, a fűz, a fagyal, a fenyők, folyamok,

furulyát kínáló fiatal fák, fütyürészést tanítók,

a csattogó madarak szárnyaiból kihullott szerelmes szavaink,

hol a jajgató juhok, amelyektől a pusztán szülő nők

eltanulták a panaszt, míg körben énekelt a nyáj,

hol a hosszúsági kör, melyen északra-délre terelgetve,

a csorda után vonulók megtanulták

északon az „é”-t, délen a dallamos „a”-, „o”-t, a lágy bánatokat,

erdők alatt a balladát, zúzmarában a meséket.

Kereste a barikáktól átvett sírást, a meleg „e”-k tőgyét,

a szopós gyerek ajka „ö”-ző dödögését,

a ménesek nyerítését a pej vihogású nevetésben,

a recsegő torkok énekeit, a farkas vonítás

kromatikus skáláit a sírató énekekben.

Kereste apja gyalogos utjainak utóvéd seregét,

a hálót és hurkokat fonó ujjak nomád telepeit,

kereste rokonait, kiknek lába a földet olvassa, utakkal teleírja

mint szerelmes száj – járnak le-fel az anyaföld tenyerén;

ha égre néznek, tudják a holnapokat,

kezük isten hatalmas keze,

megérintett minden teremtett dolgot.

 

                         4.

 

Hucul lovacskán poroszkál a sírás.

Mint egy szekér, bánattal megrakodva.

Batyuba kötött lélek lábra kél az úton.

Szelíd falvak viszik meleg szájukba véve.

Tenyérről tenyérre adogatják a völgyek.

Sírása nagy folyóin átviszik román révészek.

Bozontos yak bozót közt tör keletre,

– Nagy-Alföldnyi a homloka,

hátán visz egy kiáltást, mint szél a tüzet.

A Selyem Úton vándorol egy gyertya.

A sivatagban muskátli botorkál.

Paraszti tulipán járkál a köveken.

Sirásnyi patak keresi a tengert.

Az éhség sztyeppén szomjúság szivárog.

Más vallású dervisek őrjöngő tömegében

titokban keresztet vet a népdal.

Falusi templomtorony lábal idegen világban,

félve térdel le: – harangja fel ne zengjen.

 

                         5.

 

A Föld szerette őt, jó fiává fogadta,

cipelte ringva, két kontinensen át.

Ormányával a hátára emelte,

vitte Eurázia: – e lomha elefánt.

Mert értette őt ez a hatalmas állat:

szerette a jó simogató kezet,

mely elindult valahonnan a szeme aljából,

fületövét vakargatva – valamit keresett.

 

                         6.

 

Hull egy csillag – ki hull utána?

Huny az üszök – ki fúj ma rája?

Sír a parázs – ki lenne lángja?

Kihúny egy eszme – ki gondol rá ma?

Messze fogy egy nép – ki megy utána?

Ki indul innen – nem őshazába,

Csak e távoli – mai hazába?

 

                          7.

 

A tudós tanulatlanok közé indult:

Tanulni tőlük nem restellt a tanár.

A humanista professzor nomád rokonai közt

kereste az emberség tűnő nyomait.

Az akadémikus pásztorok tudására vágyott;

tőlük tudni meg: – amit a kultúra keres.

 

Nem lelt az őshazára, de látta

– szegények hazája a Föld.

Reménytelen testvéreit nyomozta,

így lett rokona a reménykedő emberiség.

 

Indulj te is, kutasd hazádat,

– eljutsz a nagyvilágba.

Keresd fel, értsd, szeresd e rokon népet:

– s itthon is az emberiségre találsz.

 

                         *   *   *

 

Mert egyedül vagyunk, mert sokan vagyunk,

mert egyedül akarunk lenni, mert félünk egyedül,

mert sok a munka, mert nincs semmi komoly munka,

mert sok a feladat, mert nem tudjuk, mi a feladat,

mert robotolunk, mert nem teszünk semmit,

mert annyi a tennivaló, mert nincs sehol a tett,

mert annyi sok az időnk, mert oly kevés az időnk,

mert elég volt az életből, mert félünk a haláltól,

mert jóllaktunk, mert nagy az éhség,

mert keresünk valakit, mert elvesztünk valakit,

mert annyi sokat tudunk, mert nem tudunk semmit,

mert be kellene vallani valamit, mert el kell titkolni valamit,

mert kérdezni kellene valamit, mert felelni kellene valamit,

mert hisszük, van még valami, mert nem hisszük, hogy lehet még valami,

mert nincs sehol, amit keresünk, mert nem is keresünk mi semmit,

mert együtt sem tudjuk, mi az, ami mindnyájunknak kellene már,

mert még azt sem tudjuk, kell-e nekünk valami igazán?

mert nem is vágyunk, verekszünk, sóvárgunk semmi után.

Kell-e valami ennek az emberiségnek igazán?

Hiszen most építi jövője nagy stadionjait,

s gyomra nagy raktárai feltöltve évszázadokig,

és mert ez nincs meg és mert ez megvan,

és mert jóllakott, és mert éhezik,

és mert megváltják egymást, és mert kiirtják egymást,

és mert vértelen világháború van, és mert véres világbéke van,

és mert gazdag az emberiség, és mert nyomorult az emberiség,

és mert rendben él, és mert gyilkos káoszban él,

és mert mindegy miért, mikor és hol, és mi van, és mi lesz,

egyedül annyian, oly mérhetetlen tömegben,

mindig egyedül, mindig együtt, mindig egymással,

mindenki mindenkivel, mindenki ellen,

együtt egymással, egymás ellen.

 

 

 

Összegyűjtött művei, (1970) [562-566.]

Váci Mihály

 

 

HA ÉRDEMES – HA NEM

 

Ma sem volt könnyű élni.

    Nem lesz könnyű sosem.

De érdemes volt! – s mindig

    érdemes lesz, – hiszem.

 

Nehéz – s el kell fogadni,

    ki szemben áll velünk,

s azokat elviselni

    kikkel menetelünk.

 

Ütésük úgy eltűrni,

    hogy meg se tántorodj:

– a túloldal ne lássa,

    mint hull szét táborod.

 

Emelni, vinni vállon,

    ki gyenge s már kidől;

s mert rá is jut erődből,

    ledöfne – úgy gyűlöl.

 

Naponként mosolyogni,

    kínban, azok között,

kik összefenik szemük

    egy jó szavad mögött.

 

Menni velük – már régen

    nem értük! – Csak azért,

mert e sereg iránya

    valami célt igért.

 

Velük és ellenükre,

    annyi közt egyedül,

– vívni, mégis azért, mi

    csak együtt sikerül:

 

– mindez ma sem volt könnyű,

    – s nem lesz könnyű sosem, –

de törvény s vállalt sors ez,

    ha érdemes – ha nem.

 

 

 

Összegyűjtött művei,

(1968) [431-432.]

Váci Mihály

 

 

NEHÉZ A SZÍVÜNK

 

Az arcodat ne mutasd szomorúnak.

Ne lássa senki, mi az, amit eltűrt.

Jobban kellene szeretni magunkat,

hiszen mi már nagyon kiérdemeltük.

 

A szíveink egymásra zúzva hulltak,

eggyé forrasztó sors zuhog felettünk.

Sebeinkért szeretjük már a múltat;

és a jövőt: – lesz mit felemlegetnünk.

 

Most itt ülünk. Kedves, Te szomorú vagy.

Az arcom nem mutatja, amit eltűrt.

Nehéz a szívünk, mert nem könnyű búnak

 

ütése alatt ragyog a szerelmünk.

Egymást szeressük már – ne csak magunkat,

hiszen mi már nagyon megérdemeljük.

 

 

 

Összegyűjtött művei, (1968) [403.]

Váci Mihály

 

 

EGY-RANGÚ NÉP

 

Olyan kis ország a hazám,

– ha szívemre szorítanám:

átütne rajta szívverésem,

mint szivárgó vér a kötésen.

 

De népe, mint a többiek,

egy-rangú – annyit szenvedett.

S a nép nagyságát sorsa méri.

Máson az méri, ki nem éli.

 

Rangját kínjában őrzi, nem

porladó oszlopfőiben.

Rabsága román, gótikus

zord boltíve gigantikus.

 

Kupolái lehulltak régen,

de ott él még alatta – térden.

Dómok ívei leomolva:

– s alázatában ma is hordja.

 

Félelme, ahogy urat tisztel

ma is: – felér egy obeliszkkel.

Emlékműveit így emelte

lelkében az, ki leteperte.

 

S dalai oszlopcsarnokában

sétál: – fáraó-palotában.

Talányai és bölcsessége

szfinxe énekel ezer éve.

 

S mert tört, botló, kérő, esendő:

karjára veszi a jövendő.

Az örök veszteség erő lesz.

Ki nem veszthet már – az a győztes.

 

Annyi elbukott forradalma

örökségéből nő hatalma:

– s szenvedett múltjával előre

megváltva boldogabb jövője.

 

 

 

Összegyűjtött művei, (1968) [379-380.]

Váci Mihály

 

 

SZELÍDEN MINT A SZÉL

 

Szőkén, szelíden, mint a szél,

   feltámadtam a világ ellen,

   dúdolva szálltam, ténferegtem,

   nem álltam meg – nem is siettem,

   port rúgtam, ragyogtam a mennyben,

cirógatott minden levél.

 

Szőkén, szelíden, mint a szél,

   minden levéllel paroláztam;

   utamba álltak annyi százan

   fák, erdők, velük nem vitáztam:

   – fölényesen, legyintve szálltam

   ágaik közt, szép suhanásban,

merre idő vonzott s a tér.

 

Szőkén, szelíden, mint a szél,

   nem erőszak, s akarat által,

   ó, szinte mozdulatlan szárnnyal

   áradtam a világon által,

   ahogy a sas körözve szárnyal:

   fény, magasság sodort magával,

szinte elébem jött a cél.

 

Szőkén, szelíden, mint a szél,

   a dolgok nyáját terelgettem,

   erdőt, mezőt is siettettem,

   s a tüzet – égjen hevesebben,

   ostort ráztam a vetésekben:

   – így fordult minden vélem szemben,

   a fű, levél, kalász is engem

   tagad, belémköt, hogyha lebben,

a létet magam ellen szítom én.

 

Szőkén, szelíden, mint a szél;

   nem lehetett sebezni engem:

   ki bántott – azt vállon öleltem,

   értve-szánva úgy megszerettem,

   hogy állt ott megszégyenítetten

   és szálltam én sebezhetetlen:

– fényt tükrözök csak, sár nem ér.

 

Szőkén, szelíden, mint a szél,

   jöttömben csendes diadal van,

   sebet hűsít fényes nyugalmam,

   golyó, szurony, kín sűrű rajban

   süvített át, s nem fogott rajtam,

   s mibe naponkint belehaltam,

   attól leszek pusztíthatatlan,

s szelíden győzök, mint a szél.

 

 

 

Összegyűjtött művei, (1964) [335-336.]

Váci Mihály

 

 

IRODALOM

 

                     1

 

Én nem a szent irodalomnak

szánva hurcoltam magamat,

hogy jobbra, balra igazodjak,

merre az érdek mutogat.

 

                     2

 

A magány szikes talajából

aszályos égre nőttem én.

Lenn: – az ér mélyen, nagyon távol,

és fenn: – magasan volt a fény!

 

                     3

 

Ó, mennyi értelmetlen élet

kell ahhoz, hogy e szertelen,

átláthatatlan szenvedésnek

majd boldog értelme legyen.

 

                     4

 

Az évek összekulcsolódnak

köröttem, mint a láncszemek.

Úgy vergődöm sorsomba zárva,

mint bordák közt a szív remeg.

 

                     5

 

Csak néha nézek fel az égre

összekulcsolt kezemen át.

– Akármi kín horgát szívembe,

amely e tócsából kiránt!

 

 

 

Összegyűjtött művei,

(1964) [306-307.]

Váci Mihály

 

 

HAZATÉRÉS

 

Boldog, ki hazára lelt, s hazatalált,

kinek a honban otthon is sugárzik

– világban van hazája, hazában népe,

a népben rokona, rokon közt igaz testvér,

családjában szerelme, szerelmében társa,

ki emberség oltára, fókusza a világnak.

 

Ifjúságom gyalogútjai ráncolják tenyered.

Sorsodban a kor szigorú képletei égő

nagy rózsákként már sírva megszólalnak.

Élő sebként örökké vallomásra ihletsz,

s a fájdalom minden kombinációit

tanítod életed tisztán írt jegyeivel.

 

Úgy fekszem eléd, térded átölelve,

mint minden ösvény hízelgő folytatása.

Megjöttem – küszöb elé út, megtaposva,

kilincsre fáradt kéz, lehajlok,

megérkeztem, mélyről szivárgó szó a szájra,

elhoztam részleteim gazdagságát,

hogy végösszegét kimondd.

– A világnyi ősz roppant termését

betakarítottam – idegyűjtve eléd,

hogy kiválogasd a gazdagságból a magot,

amelyre szüksége lesz a tavasznak.

 

 

 

Összegyűjtött művei, (1964) [277.]

Váci Mihály

 

 

A CIGÁNYLÁNY

 

Egy rég elhamvadt nyáron láttam

a cséplések arany porában.

Ment fel a porszínű mennybe,

szalmafelhővel görnyedezve.

Az ostorrá font sugaraktól

a bőre ki-kicsattant olykor.

Ment fel a szőke kazalra,

   ő, a szomorú barna.

 

Szipogva táncolt a törekben,

térdét hűs vödrökkel törette.

A pelyvahordó nyele két

sebbé csókolta tenyerét.

 

Ha ő vágta fel, mintha élne,

úgy bomlott vállára a kéve.

És irgalomért a kalászos

rozs-szál mind lehajolt a hajához, –

éj-arca körül olyan tűz lett,

mint a czesztohovai Szűznek.

A hajába pergett magoknak

fényei este felragyogtak,

s a kontyára hullt kalász pelyhe

fejét éjjel körülderengte.

 

Könnyű, szép kicsi melle,

mintha madárka lenne,

az inge alatt félve,

verdesve bújt a szívére.

Ha a férfinép kikacagta,

tenyerét remegőn odakapta.

 

A szeme kék volt, mintha

belőle vadgerlice inna.

Soká a falombra ha nézett –

a galamb odarakta a fészket.

Ha fáradtan ült le,

a forró szél is kikerülte,

s lábainál, mint a komondor,

lihegett, fulladva a portól.

 

Ha jól tudom, talán még

utána is ment a faárnyék.

Hazafelé zöld hűvösök

cirógatták a fű között.

A holdat nézte, – mendegélt,

s mennybevitték a jegenyék.

 

                     *

 

Az egész nem igaz: – álom.

Fekszem és kitalálom,

csak hogy valami fájjon.

 

 

 

Összegyűjtött művei,

(1964) [247-249.]

Váci Mihály

 

 

SZÁZHÚSZAT VERŐ SZÍV

 

Szolgált a szerelem – szolgáltam én

    alázattal a szerelmet,

s voltam olyan fagyokba vetett,

    mint a küszöbre rakott zabi gyermek.

Öleltem, mint az utolsó görcs a szívet,

    szinte már könyörögve,

és ugatott a szívem a magány ólja előtt,

    kúszva hiába-kapart küszöbökre.

 

Jónást a cet: – magába zárt a test,

    ez az esetlen állat,

átúszta velem a tiszta óceánokat,

    itatott velem pocsolyákat;

éhei jászlaihoz négylábra alázott – de a sors

    meredekjén ő emelt szakadásig,

kínjaitól üvöltve a földbe haraptam,

    s önkívületben ittam gyönyöre muzsikáit.

 

Dolgoztam – mint az akác-törzs a homokon –

    égre emelve a munka termő ágát,

s fejem alá vetettem a lustaság

    felhőkön úszó szénaágyát.

Mások bajainak gerendáiból ácsolt

    tutajon örvénybe eveztem,

s az én nyomorúságom kis gyufaszálaival

    tüzet adni siettem.

 

Meneteltem hűen a sorban, hadakoztam az élen,

    soha nem menekültem,

de a pázsitokon fegyvereim ledobáltam,

    s meztelenül heverésztem a fűben.

Csillagokért magasodtam – s a földre hajoltam

    madarak lábanyomát imádni;

fölöttem rakéták szálltak – kezem fejéről meg

    verseim piros katicabogárkái.

 

Ó, minden voltam én, amire

    a lélek fényes!

és engedelmesen letérdeltem a test

    minden itéletéhez.

Mindenre felragyogtam, ami fókuszaimat

    pásztázva kereste,

a sejtések szétszórt sugarait tűzzé

    lobbantottam, én – a tiszta lencse.

 

Úgy éltem, mint a százhúszat verő szív,

    úgy gyűlöltem és szerettem:

mindenhez úgy fogtam, kívánva,

    hogy az legyen a vesztem!

Úgy éltem én, ahogy itt élni kell,

    ahogy érdemes élni!

Egy emberöltőt éltem – de a sorsom

    történelem és ezerévnyi!

 

 

 

Összegyűjtött művei, (1961) [235-236.]

Váci Mihály

 

 

VIRÁG

 

Hajamban mennyi csók illata fészkel,

mint rozs tövén a fürj-sírású szél,

szememben szomjas vágyak nyája térdel

szerelmed kóborló vizeinél.

 

Állad remegve fogom kezembe,

és arcodat, mint lámpát fordítom

a homlokomra: – Láss! és mondd, szeretsz-e,

mikor szeretni magam nem tudom.

 

De jó is lenne még dúdolva-sírva

átcsavarogni néhány éjszakát,

s nézni, mikor ruháidból kinyílva

karcsún derengsz, illatozó virág.

 

 

 

Összegyűjtött művei, (1961) [205.]

Váci Mihály

 

 

EZÜST

 

A harangzúgás sötét pillangói

a virágokra selymesen leülnek;

parányi dolgokra tűzi az ünnep

jámbor címerű játék-lobogóit.

 

Az udvarok hűs rajzosra seperve,

az utcán harsog a locsolt pázsit,

a csend arany legyekkel muzsikál itt,

lábam elé leszáll inni a gerle.

 

A gyermek-ujjú szél ihleti lágyan

a levelek ezüstjét s meghatottan

felszállanak remegő sóhajokban

a jegenyék a lángralobbant nyárban.

 

A csend gyűrűtlen zöld tavába hajlik,

mint fűzfaág, egy tört, szomorú ének;

s eszembe jutsz, mint nyárfa levelének

ezüstfonákja ég egy pillanatnyit.

 

 

 

Összegyűjtött művei, (1961) [205-206.]

Váci Mihály

 

 

SZEBB ÖRÖM

 

Szívem alatt ragyogsz. A csillagok csipkéje

remeg az ablakon. Érzed? Ez itt

a szív állandóan üres edénye,

pedig örökké csak merít, merít.

 

Mondhatnám ezt is még: ó, harmatos

alma a tested, s rá a fény havaz!

De szebb öröm, hogy friss, kemény, piros,

s hogy női test, izgató és igaz.

 

És nem hasonlítlak az angyalokhoz:

asszony vagy, nő vagy, ezért áldalak,

mert úgy szorítsz forrón, sírva, magadhoz,

hogy embernél több leszek általad.

 

 

 

Összegyűjtött művei, (1961) [200-201.]

Váci Mihály

 

 

VÁRAKOZÓ

 

A percek vájta alagútban

      tévelygek – a gránit idő

visszhangzik felettem – szememből

      képed fény-virága kinő.

 

Ujjaim közt simogatásod

      bársonyredőit morzsolom,

az a cinkos kézszorításod

      gyűrűként ég az ujjamon.

 

Csuklómon fájón fluoreszkálnak

      a jöttöd számoló erek,

– két összeérő mutató

      átszeli szívemet.

 

 

 

Összegyűjtött mű-

vei, (1961) [200.]

Váci Mihály

 

 

MINDENÜTT OTTHON

 

Otthontalan csavargó vagyok én?

      Hiszen

minden vidéken otthon érzi magát

      szívem.

Minden határ fölött a régi kék

      az ég,

s a rozsban mindenütt lefognám kedvesem

      szemét.

Őrházikók előtt, akárhol is, Apám

      tiszteleg;

s ha sorompók közt suhanunk, megint gyerek

      leszek.

És minden állomáson és mindig

      megérkezem,

szinte leszállnék mindenütt, ahol lámpa

      int nekem.

A városok hatalmas hangszerek,

      húrjaikon

botladozva emlékeim dallamait

      újra tudom;

harangszavuk nagy pálmaága

      fölém hajol,

s egy ismerős pad mindenütt int felém

      a fák alól.

Én nem tudom, már sokszor félek,

      vétkezem:

hát nincs Anyám, szerelmem és barátom

      énnekem?

hogy én bárkit, bárhol is bolondul

      szeretek,

s e földön én itt idegent

      sosem lelek.

Ha már kezet fogott és hallgat

      velem,

vagy elkapja az utca-mély fölött fuldokló

      tekintetem,

már üldögélnek órákig panasza

      tornya alatt,

amíg fölöttem szíve harangütései

      inganak.

 

 

 

Összegyűjtött művei,

(1961) [151-152.]

Váci Mihály

 

 

A TAVASZI ESŐHÖZ

 

Földre borult arcú ekék néked gyónják meg a rozsdát,

feloldozásodért verik mellük a pólyált rózsák.

Begyógyul suhogásod selymében a sajgó barázda,

Pacsirta is szárnyát illatos permetedbe rázza.

Szerszámok nyelei, ha te csókolod őket,

rügyeket álmodnak és könnyű lombfelhőket.

A síneket halálosan magukhoz ölelő talpfák

elsírt égboltjaid átvert tenyerükben tartják.

Az ágak ujjhegyéről könyörgőn leszivárogsz

a gyökerek összeszorított néma ajkához,

édes hízelgéssel a mag kemény ökle

fölé borulsz s szőke fürtökben sírva fölötte,

zokog, kérlel és dús fonatait rázza szerelmed

– amíg a mag selymes levelű tenyérré ernyed.

 

Tüdőbajosnak rendelte régen javasasszony,

hogy holdon átcsordult enyhedből mélyet sóhajtson;

és áldottak téged cselédlány-Magdolnák,

mert megtisztultak, ha arcuk hét dűlőn át benned mosták;

s az öregek még hitték, hogy a könnyedben eltemetettek

fölé szúrt fakeresztek májusra lágyan megerednek.

Ó, tavaszi eső! Nagyapám babonái mélyen

élnek bennem: – hiszek a tavaszi egek ízében,

hiszek az ökölre borult szerelmek záporában,

a szelek hívásában, megszólongatásban.

Kitárt karral fordítom égre arcom: – ázzon

áldásodban, melynek magam boldogan megalázom.

Ó, tavaszi eső! Mosd le rólunk a tavalyi port, pernyét, a szennyet,

kezünk emberhez-nem-ért ízedbe mosni engedd.

Öntözd nyomunk e mag-ölelő kőjárdán:

– nyíljon virág útjaink lengedező szárán.

 

 

 

Összegyűjtött művei, (1959) [136-137.]