Persze az emberi tényezőt nem jogi fordításként értem. Személyes közreműködés, személyes teljesítés mint munkajogi v. közszolgálati jogi kifejezés? Meg fogom nézni!!!
A personal element-et első blikkre emberi tényezőként fordítanám. Itt benn a tanszéken nem találtam megfelelő jogi szótárat, de otthon megnézem, bár a magyar szótárakra nem tenném le a nagyesküt:). Még nem tanultam társasági jogot, ha nagy a gáz, meg tudom kérdezni az IM Fordításkoordinációs Osztályának vezetőjét. Mind a latint, mind az angolt meg fogom nézni.
Köszönöm az eddigi erőfeszítéseidet. Én a kifejezéssel az alábbi kérésben találkoztam egy másik forumon: "Vajon mi lehet a magyar megfeleloje
az 'Intuitu personae' latin kifejezesnek ? Annyit
tudok, hogy egy jogi kifejezes, egy tarsasagi
szerzodesen lattam."
Erre én az alábbi linkeket találtam: [1], [2] és [3].
Szövegkörnyezetek:
* "The contractual relationship between the publishers and the journalists was held to be a contract 'intuitu personae', i.e. a contract imposing personal obligations that cannot be assigned to third parties." [Hollandia]
* "The hybrid character of this type of company [kb. a magyar kft.-nek megfelelő román társasági forma, LvT] has been noted many times, resembling a partnership in that the personal element (intuitu personae) is important for membership and that shares cannot be represented by freely transferable securities. However, a private company also resembles a public company in that all members are liable for its debts and obligations only to the extent of their contributions." [Románia]
* "Partnerships: They are founded on intuitu personae." [Madagaszkár]
* "The contract of employment ends when the employee dies. As far as the employee is concerned, the contract of employment is necessarily a contract intuitu personae (i.e. with a view to personal co-operation)." [Belgium]
* "Frequencies are allocated on an intuitu personae basis (individual licences rather than general authorizations) and on a national level." [European Broadcasting Union]
Szó szerint le tudom fordítani az intuitu personae-t: 'a személy/egyén tekintetében, a személy/egyén jogcímén'. De nem az irodalmi fordítása, hanem a magyar jogi szaknyelvi megfelelője kellene -- ha van egyáltalán.
Felforgattam könyvtáramat, 17 - 18. századi latin nyelvű magyar magánjogi könyvekben kutakodtam, néztem több jogi lexikont és nyelvkönyvet, a Digestát, római jogi monográfiákat de sehol semmi. Milyen összefüggésben találkoztál a kifejezéssel? Van egy tippem, de igen bizonytalan, feltéve, hogy az intuitu az intuitio szóból ered (már ha ez egyátalán létezett a klasszikus latinban).
Nagyon köszönöm a tudományos és kimerítő választ. Vajha a magyar jogászprofesszorok is elérhetnék bölcsész társaik színvonalát a pontosság és a választékos előadásmód terén. Te hallgató vagy oktató vagy?
> Egyébként jól emlékszem, hogy lencsét,csicseriborsót vagy effélét jelent a neve?
Plutarkhosz így nyilatkozott Ciceróról: "Az orrán lévő lapos kinövésről kapta a nevét" (vö. itt, mivelhogy a Cicero csak cognomen volt, a neve Marcus Tullius volt. A latin cicer eredetileg 'szemölcs, bütyök' jelentésű, rokonai közé tartozik a cicátríx 'sebhely, varr, forradás' és a cicáda 'kabóca, tücsök'. Később lett kapta az alakhasonlóság elvén a 'csicseriborsó' jelentést. A mai borsónk a latinban písum volt, amely görög átvétel.
rumcival egy kicsit vitatkoznék azon, hogy a csicseriborsó tautológia-e. Mindenesetre népetimológia, mert eredetileg -i nélkül csak csicserborsó. Ha tautológia, akkor a latin okolható érte, mert ott is volt cicerpísum, de ezt nem számítanám a tautológiák köz, hiszen itt a písum a cicer jelentésének szűkítését szolgálja. Az összetett cicerpísum folytatói a magyaron kívül az alábbiak: német Kirchererbse, francia pois-chiche, angol chick pea. Érdekes, hogy mindegyikre igaz: a 'borsó' tagot lefordították, a cicer [kiker] heylébe pedig népetimológiai lépett: n. Kircher 'templomi', fr. chiche 'szegényes; fösvény', a chick 'csibe' (sőt ez már a torzult francia alakból képződött).
Egy kis növényismeret: Amit manapság csicseriborsónak veszünk a piacon, az legtöbbször valójában bagolyborsó 'Cicer arietinum'. A csicseriborsó valójában lednek, és a növénytanban csicseriledneknek 'Lathyrus cicera' hívják. Ez utóbbi héja fogyaszthatatlan.
> nekem az, hogy Kikeró, részben kicsit görögös, részben kicsit parasztos
Az elsőben igazad van, hiszen maga is ezt írja: "Terentia tibi salutem, kai Kikeron ho mikros aspazetai Titon ton Athenaion". A második, bár te így érzed, anno fordítva volt: a régi parasztos (rusztikus, vulgáris) ejtésmódból lett a mai [c]-zés, szemben a (túl)művelt [k]-zással.
> Amit állítólag így kell ejteni:/citiusz, alciusz, forciusz/. De a citius miért hangzik 't'-vel? Mi itt a szabály?
A -ti+mgh kapcsolatban a -t az alábbi esetekben marad meg:
1. Ha a ti i hangja hosszú, pl. totíus. (N.B. a tulajdonképpen szabály csak a rövid i-s -ti-re vonatkozik.)
2. Ejtéskönnyítés miatt s, t és x után, hogy a [szc] és [tc] hangkacsolatokat elkerüljük: pl. hostium, sextius, Mettius 3. Idegen -- elsősorban görög -- szavakban, pl. Miltiades, de újabban Pentium is.
A citius az 1. pont miatt ejtendő [t]-vel, ui. ékelve írva a jelmondat: Citíus, altius, fortius, azaz [citíusz, forciusz, alciusz]. (N.B. a középfok -ius végződésében ritmikailag rövid szótag után hosszú az -i, ritmikailag hosszú szótag után pedig rövid. Ritmikailag hosszú egy szótag: ha hosszú mgh. vagy kettőshangzó van benne, illetve, ha a mgh.-t két vagy több msh. követi).
> a sacer szó állítólag azt jelenti hogy: 1. áldott 2. átkozott
Igen: gondolj bele, ha áldasz vagy átkozol, ugyanazt csinálod csak "ellenkező előjellel". Ld. a szerencse szót: akit ma szerencse ér, az örül. De van a balszerencse is, ami azt jelzi, hogy régen a szerencse 'sors, végzet; véletlen' jelentésű volt, és egyként lehetett jó vagy rossz, esetleg semleges. Ugyanakkor a végzet szavunkhoz mára baljóslatú árnyalat tapadt. Az áld és az átkoz ugyanígy vált szét: az egyiket csak pozitív, a másikat csak negatív értelemben használták. csak ez már jó régen történt, ezért nem érezzük. A latin sacer értelme is attól függött, hogy pozitív vagy negatív istennek szentelt dolgot írt le. Utóbb, hogy csak egy Istent imádunk, ez a dualizmus háttérbe szorult, de nem tűnt el: a sátánisták ma is a sátánnak szentelik magukat.
> én pl. sok definiciót is a mai napig előbb tudok latinul mint magyarul
Akkor most visszakérdeznék: szükségem lenne arra, hogy az institu personae-nak mi a magyar megfelelője -- elsősorban társasági jogban, de más téren is. Ismeri egyáltalán a magyar jog ezt a formát, van egyáltalán egyetlen magyar fordítása?
Üdv mindenkinek! Én joghallgató vagyok, és 2 félévig tanultam latint az egyetemen. De a klasszikus - restituált kiejtés különbségein elbámultam. Isten bocsássa meg, de nekem az, hogy Kikeró, részben kicsit görögös, részben kicsit parasztos. (Nem pejorativan).Egyébként jól emlékszem, hogy lencsét,csicseriborsót vagy effélét jelent a neve? Volt néhány dolog, amit nem értettem, de nem kérdeztem meg róla senkit. Az egyik az Olimpia jelmondata: Citius, altius, fortius. Amit állítólag így kell ejteni:/citiusz, alciusz, forciusz/. De a citius miért hangzik 't'-vel? Mi itt a szabály? A másik a sacer szó. Ez áll
tólag azt jelenti hogy: 1. áldott 2. átkozott. A római jog docense azt is mondta, hogy a magyarban az átkozott az áldottból ered: áldkozott(!) Igaz ez? Nekünk pl. nagyon sok római jogi regulát "illik" megtanulni latinul, de én pl. sok definiciót is a mai napig előbb tudok latinul mint magyarul. A latin szakon van valami kis jogi (esetleg orvosi) latinságba való bevezetés?
Latin-Amerikában az ott restituáltnak nevezett kiejtés van divatban, így tanítják a nyelvet, s a klasszikus meg az olaszos ejtést csak megemlítik, mint érdekességet.
A helyi egyetemisták egy hónapig szenvednek, míg megszokják, hogy a "c" - ellentétben a spanyollal - mindig "k".
Egyes spanyol nyelvészek szerint a spanyol nyelv nem is létezik, mert az újlatin. Van benne valami: a spanyol maradt meg legközelebb a latinhoz, mármint a nagy nemzeti nyelvek közül, mert ha beleszámoljuk az összes román nyelvet, akkor persze a szárd nyelv (nyelvjárás) a legközelebbi - ott mind a mai napig a "c" pl. mindig "k". Pl. 100 szárdul: "centu", ami "kentu"-nak ejtendő.
Igen, köszi. Ez az:).
Egyebkent 2 hete benazok egy vacak forditassal: Miért támogatta Fabricius a konzulvalasztaskor ellenseget...:( Valaki nem tudna segiteni?
Üdv.:
bjors
Szia!
Pedig nekunk az ae-é a klasszikus (a tankonyv szerint) az ajos csak egy kiejtesi lehetoseg.
De van valami elnevezese az ajos kiejtesnek, ami meg mindig nem jut az eszembe.
bjors
> 4 éve tanulom a klasszikus latint, nalunk ket fajta kiejtesrol van szo. Az egyik az "ajos" kiejtes (ae-aj, eu-ej stb). De ezt csak emlites szintjen, hogy "tudjunk rola". Ennek van valamilyen mas elnevezese is? Ezt hívják klasszikus kiejtésnek azon az alapon, hogy az utóbbi ötven-száz év kutatásai alapján a latin nyelv ún. klasszikus korában (kb. az i.e. I. sz.-ig) így ejtették a nyelvet. Persze az "eu" e szeint sem /ej/, hanem /ew/ ill. -- ha az "e" a szótő, az "u" viszont a rag része /eu/.
Az "ae" = /e, é/ kiejtés neve a középkori, egyházi, vagy iskolai latin. Ez a klasszikus latint felváltó ún. vulgáris latin nyelvhasználatra megy vissza, amely a jelenlegi újlatin nyelvekben is továbbél.
4 éve tanulom a klasszikus latint, nalunk ket fajta kiejtesrol van szo.
Az egyik az "ajos" kiejtes (ae-aj, eu-ej stb). De ezt csak emlites szintjen, hogy "tudjunk rola".
Ennek van valamilyen mas elnevezese is?
Ha jol tudom, itt Magyarorszagon Borzsak professzor tanitja egyedul mind a ket kiejtest (nalunk ezt csak emlitik, es jot vigyorgunk a verseken)
A "klasszikus" kiejtest pedig mar elsoben belenknevelik.
Az elsokent emlitett kiejtest hasznaljak valahol?
Üdv.:
bjors
> Helyes, ha úgy értelmezem amit írtál, hogy a kétféle g (időben, térben) kevésbé volt elterjedt, mint a kétféle c, és ezért nem került be a magyarországi latinba, míg a franciába, angolba igen?
Nem. A középkori latin kiejtésnek (így a magyarországinak is) két rétege van, nevezzük őket átmenetileg egyházi ill. klasszicista latinnak.
A korai századokban az északolasz ill. frank-bajor eredetű egyházi ejtésmód volt szokásban (a megszakítatlan vulgáris latin hagyományokra alapozva). Ez nyelvállapot került be a régebbi latin jövevényszavaink többségébe: pl. a g*gy-vé, a tty-vé (ostya < l. hostia) "lágyult", az /sz/ ejtésű s betűből magyaros s ill. zs lett (sekrestye < l. sacristia, Zsuzsanna < l. Susanna), a ch-ból k (kártya < l. charta), stb.
Innen indokolható az, hogy a magyar helyesírásban az /s/ hangot jelöli az s betű, és nem az /sz/-t, mint mindenütt máshol. Ugyancsak erre vezethető vissza, hogy a /gy/ hangunkat a g betűhöz kötjuk, nem a hangtanilag várt d-hez: ui. a ez a magyar hang a latin szavakban a g helyén állt (a honfoglalás környékén ezt a hangot még lágy dzsj-ként ejtettük -- vö. mai szerb Gyukin vezetéknév gy-je helyén ejtett hang --, ugyanennek hallottuk az olasz dzs-t is.)
Idővel a klasszicista írók meg kívánták tisztítani az általunk műveletlennek vélt alsóbb papság által használt latint, mint szerkezetében, mind kiejtésében. Az általuk alkotott mesterséges, keverék ejtésmód aztán mindenütt elterjedt kiváltképp laikus környezetben, és ez okozza az angolban is a 9-es hozzászólásomban hivatkozott egyházi ill. klasszicista (itt: "biológiai") kiejtés különbségét. De nálunk -- az angollal ellentétben -- az egyházi használatból is kiszorult a régebbi ejtésmód. Az új módit mi a német klasszicizmustól vettük át: emiatt van /c/-s ejtés (és nem /sz/-es, /cs/-s), és emiatt nem lágyul a g. Ui. a németek csak újabban tűrik meg a a nyelvükben a /zs/-t, /dzs/-t, a /dz/-t viszont még ma sem igen ismerik, így ők ebben nem követték a világban dívó ejtésmódot, és az ő hatásukra mi is leszoktunk a g "lágyításáról". Egyébként a németek /c/-t is a /cs/ hang kiejthetetlensége helyett használták.
Szóval a c kétféle ejtése már a vulgáris latinban kialakult, és abból alakult ki a francia nyelv, meg az egyházi nyelv, stb., míg a g különböző ejtése a vulgáris latinban (a v. latin korai változatában / bizonyos provinciákban beszélt változataiban) nem, csak később a franciában? Helyes, ha úgy értelmezem amit írtál, hogy a kétféle g (időben, térben) kevésbé volt elterjedt, mint a kétféle c, és ezért nem került be a magyarországi latinba, míg a franciába, angolba igen? Vagy a két betű ejtése viszonylag független téma? De mégis: ugyanazokat a szabályokat követik....
> Szóval csak a franciák "ferdítették" el a kiejtési szabályokat? :-) Nem. Nem véletlenül van a klasszikus jelző a topik címében: az ún. klasszikus korban (kb. az i.e I. sz.-ig) másképp ejtették a latint, mint később, ill. a provinciákon. Ez utóbbiak neve vulgáris latin, és ebből fejlődtek ki az újlatin nyelvek. Ezt az ejtésmódot újították fel aztán a középkori auktorok, ezért van nálunk /c/ ejtés a /k/ helyett "magas" magánhangzó előtt. Máshol ilyenkor /c/ helyett /sz/ vagy /cs/ dukál. Az, hogy nálunk a /c/ dívik, az azért van, mert ezt a kiejtésmódot a németektől vettük át. Mások kicsit másképp ejtenek, ld. pl. az ún. egyházi latin kiejtést angolul, vagy a biológiai latin kiejtést szintén angol verzióban.
> Kérdésem: mi a helyzet a g-vel? Nekem úgy tűnik, hogy hasonlatos a c-hez: az i és e előtt a g is máshogy hangzik a mai franciában, angolban, stb A g a magyar kiejtésben nem változik meg. Az középkori kiejtésmód elterjedését megelőzőleg a gy-s ejtésmód elterjedve, vö. angyal < angelus.
> Az eredeti latinban a gének is egyféle kiejtése volt? És hogy ejtették? Mindig g-nek ejtették, a klaszikus nagyon hangjelölő helyesírású volt: egy kis info angolul.
Magyarul megpróbálom összegezni (ha mindenre emlékszem fejből): Tehát a középkori magyar ejtésmód:
a: rövid vagy hosszú /á/.
e: rövid vagy hosszú /é/
i, o u: a megfelelő magyar hangok röviden vagy hosszan
y: (csak görög szavakban) /i/, rikábban /ü/
ae: hosszú /e/ vagy /é/
oe: /ő/
au, ei, ui: kettőshangzók kiv. szótő és rag határán, ekkor két külön mgh.
c: "e", "i", "ae", "oe", "y" előtt /c/, egyébként /k/ [klasszikus ejtésben mindig /k/]
cc: "e", "i", "ae", "oe", "y" előtt /kc/, egyébként /kk/ [klasszikus ejtésben mindig /kk/]
ch: csak görög szavakban) mint német /ch/ [klasszikus ejtésben mindig /kh/]
g: mindig /g/ [klasszikus ejtésben ugyanígy]
h: /h/ [klasszikus ejtésben elmarad, még régebben /h/ ill. német /ch/ volt]
j: /j/, [a klasszikus korban mgh. között /jj/, egyébként /j/], az eredeti latin helyesírás nem különböztette meg az "i"-től
ph: (csak görög szavakban) /f/ [klasszikus ejtésben ekkor /ph/, később /f/]
qu: /kv/ [klasszikus ejtésben /kw/]
s: /sz/ (sosem /z/)
su: magánhangzó előtt ált. /szv/ [klasszikus ejtésben ekkor /szw/]
th: (csak idegen szavakban) /t/ [klasszikus ejtésben ekkor /th/]
ti: "s", "x", és "t" után és idegen szavakban /ti/ egyébként /ci/ [klasszikus ejtésben mindig /ti/]
v: /v/ [klasszikus ejtésben angolos /w/] az eredeti latin helyesírás nem különböztette meg az "u"-től
x: az "ex-" szókezdetben mgh, "h" és "s" előtt /gz/, egyébként /ksz/
z: (csak görög szavakban) /z/ [klasszikus ejtésben /dz/]
> Szóval honnan vannak információink a klasszikus kiejtésről? Az olyan szópárokból mint l. Casear > n. Kaiser, l. centrum < g. kentrosz; l. oecumena < g. oikosz. Ezen kívül a szárd nyelvben máig megmaradt pl. az "e" előtti /k/ ejtés, pl. kelu < coelum. Valamint /sz/ hangból nem keletkezhetik /cs/ ill. fordítva, mégis egyes újlatin nyelvekben ilyen hangokat találhatunk a "c" helyén: viszont mindkettő könnyen előállhat "lágy" (oroszos) /k'/ hangból. Továbbá ilyen "lágyulásos" jelenség időnként nem csak "magas" mgh-k előtt lépett fel, pl. fr. chien < l. canis. Az összehasolító nyelvészetnek eléggé bejáratott eszközei vannak a feladat megoldásához.
Én sose tanultam latint, csak franciaórán hívta fel rá a figyelmünket a tanár, hogy i és e előtt nem ejtünk kát, lásd Cicero. Szóval csak a franciák "ferdítették" el a kiejtési szabályokat? :-)
Kérdésem: mi a helyzet a g-vel? Nekem úgy tűnik, hogy hasonlatos a c-hez: az i és e előtt a g is máshogy hangzik a mai franciában, angolban, stb. Az eredeti latinban a gének is egyféle kiejtése volt? És hogy ejtették?
> Van ország, ahol Cicero nevét kával mondják? Meg kell különböztetni azt, amikor latinul beszélünk, attól, hogy latin (eredetű) szavakat, neveket használunk. A Ciceroval kapcsolatos dilemma, talán magától érthetődőbb lesz Franciaország fővárosának pédáját: mi ezt magyar beszéd közben /párizs/-nak ejtjük, de ha franciára váltanánk, akkor visszatérnénk az eredeti /parí/-ra.
Így Cicero nevének /k/-s ejtése is csak a latintanítás, ill. latin nyelvű szövegek felolvasása kapcsán merül fel: az utca emberének az továbbra is /ciceró/ avagy /szájsziörou/ lesz. Nekem itt a közoktatásban még a középkori ejtésmódot tanították, de azóta terjed a klasszikus változat, külföldön jobban mitn nálunk. Verifikált adataim nincsenek, de úgy rémlik Nagy-Britanniában már /kikerou/-nak tanítják latinórán (történelemórán marad a /szájsziörou/).
Nem hiszem, hogy ez a nézet kisebbségbe került volna. A c betű a klasszikus latinban /k/ hangot jelölt, az ae betűkapcsolat /ai/ diftongust, a t mindig /t/ hangot. Más kérdés, hogy a magyarországi latinhasználat (érthető okokból) a középkori latin ejtést követi.
Barátaim, a topikcím után azt hittem, arról az érdekes kérdésről lesz szó, hogy a latinok vajon a Cicero-t, (és általában a c betűt) vajon mindig "k" hangnak ejtették-e (kikeró) - állítólag évtizedekkel ezelőtt volt latin tanár az egyetemen, aki így követelte. Miért került ez a nézet kisebbségbe? Mi most a vélemény?
Off
> Egy megjegyzés a , kapcsán: A kacsacsőrök közé zárt szövegrészt az Index HTML-parancsnak tekinti, és az ismeretlen parancsok elnyelődnek. Így járt a te >suus>-od is: ha kisebbjelet akarasz bevinni, írj helyette < ill. a nagyobb jel helyett > karaktersorozatot.
On
> mi a különbség (van-e különbség) a gyakorlatban az [uu] és az [u:] között Az [u-u]-ban a két magánhangzót elválasztó-összekötő jelenség neve hiátus. Nyelvenként, időszakonként és hangkapcsolatonként változik, hogy ez miként realizálódik. Fonetikailag igen gyakran "gyenge" mássalhangzónak érezzük: pl. fiú = /fiu:/ = [fiju:]. A magyarban jelenleg első sorban a [j]-ként jelenik meg első sorban "i"-t tartalmazó mgh-kapcsolatokban, egyébként gyakori az ún. gégezárhang (jele: [?]; de ez a magyraban felfogható "hangszünetként" is), de nyelvjárásokban ilyenkor is van [j], pl. beáll = /bea:l:/ = [be?a:l:] ~ [beja:l:]. Ugyanakkor régebben a [v] hiátustöltő volt a gyakori ez jelenik meg már teljes értéű hangként pl. a mai -vá/vé ragban. De esetenként a [h] is előfordul, ilyen a nyelvjárási bihal szó az irodalmi bivaly mellett.
Azért mondtam el a fentieket, hogy érzékeltessem, hogy a gyakorlatban lehetetlen megmondani, hogy ténylegesen hogyan ejtették a suus szót a klasszikus latin korban. Nem véletlenül használtam a fonetikánál a // zárójelpárt, amely nem a tényleges kiejtést, hanem az a feletti szintet jelöli, míg a [] van fentartva a tényleges kiejtésnek. Így az /uu/-t ejthették [u-u]-nak (itt a "-" az expiráció pillanatnyi szünetét jelöli), [u?u]-nak, [uwu]-nak, [uhu]-nak, de akár [wu]-nak vagy [u:]-nak is (az [uju] lehetőség igen valószínűtlen). Sőt mindezek beszélőről-beszélőre, korról-korra is változhattak.
Az /uu/ > [u:] kontrakciót, azonban általában kizárják (pontosabban csak a gyors, hanyag ejtésben tartják elképzelhetőnek) az alábbi okok miatt: (1) A két "u" közt morfémahatár van (azaz a szótő és a rag itt találkozik), ez pedig fenntartja a különbségüket. (2) Vannak példák ilyen kontrakcióra, vö. nihil > níl, de ezt tükrözi a helyesírás, míg a suussús-ként nem fordul elő. Ez utóbbival egyébként is homofónia lépne fel, vö. sús 'disznó'. Hasonló okok teszik kevéssé valószínűvé a [wu] ejtést (amely a közbeeső állomás a teljes kontrakcióhoz), és a nihil [h]-jának eltűnése egyben az [uhu] ejtést is cáfolja.
Maradt tehát az /uu/ = [u-u] / [u?u] / [uwu] mint legvalószínűbbek, bár ismétlen tempótól, beszédmodortól és beszélőtől függően sporadikusan a többiek is megjelentek.
Egyébként a kontrakció (ha nem akadályozza meg más, pl. a hiátustöltő fonologizálódása, elhasonulás, morféma-határ) gyakran előfordul a magyarban is, vö. talán > ta'án > tán, tör. aghaccsi > m. a'accsi > a'acs > ács.
> (Hangosan mondogatom, hogy "daru után", ami tök úgy hangzik, hogy [dQru:ta:n].) Egyébként a daru után-ban normál kiejtésnél ott a gégezárhang [dOru?uta:n]. Ez persze emphatikusabb ejtésnél kieshet és a két [u] összevonódhat. Ilyen játékokat valószínűleg kisiskolás korában mindenki játszott, mi a Nagy Árpi nevet mondtuk hangosan, gyorsan, egymás után többször :-)
Hogy őszinte legyek, nem számítottam válaszra, így aztán kellemes meglepetés ért.
Egy megjegyzés a , kapcsán: mi a különbség (van-e különbség) a gyakorlatban az [uu] és az [u:] között? (Valami csak van.) Én a saját kiejtésemben nemigen hallok különbséget. (Hangosan mondogatom, hogy "daru után", ami tök úgy hangzik, hogy [dQru:ta:n].) (Ja, és a környezetem ettől azt hiszi, hogy valami bajom van. :))