16 évi szoros kapcsolat kötött össze Nagy Lászlóval. 32 éves koromban ismertem meg és 47 éves voltam, amikor 1978 januárjában meghalt. Laci, engedtessék meg nekem, mert nem tudom Nagy Lászlóként emlegetni, az életem egy részét jelentette. Nem tudok és nem akarok róla irodalomtörténészi módon értékelést adni. Úgy gondolom, hogy a saját munkásságom azon részével, ami hozzá kötött, ezt már megtettem. Az alábbiakban tehát egy személyes hangvételű vallomást olvashatnak két művész egymásra találásáról, egymásra csodálkozásáról és igaz barátságáról.
A köztünk lévő kapcsolat ugyan intim és rendkívül erős volt, de szerelemről soha nem volt szó, sem az Ő, sem az én részemről. Pedig játékosan úgy szólított: Szerelmeském! Barátság volt a szó valódi értelmében, ami a munkáról, a költészetről, emberségről, a közös lélek rezdüléseiről szólt, onnan táplálkozott. Tudtunk egymás gondjairól, de a munka mindig mindennél fontosabb volt. Laci szófukar, hallgatag ember volt, csak néhány közeli barátjának nyílt meg, így nekem is.
Még Apja életében ismertem meg a szüleit, akiket végtelenül szeretett. Érzékeny lelkű, nagy ember volt. Egy közös Szilveszter éjszakán csapatosan hazafelé menet politizáltunk, vitatkoztunk és én kijelentettem, hogy nem értek egyet vele... Odanyúlt a botjával a nyakamhoz, maga felé húzott és azt mondta: ,,De jó neked, az Úristenit, hogy mindent kimondhatsz!'' De hadd kezdjem az elején.
1962-ben az Egyetemi Színpadon készültem az első önálló estemre. A műsoromban szerepelt Federico García Lorca Siratóének... című verse is, ami rendkívül fontos volt a számomra, de nem tetszett a fordítás. Egy rádiós barátom kéziratban átadta nekem Laci fordítását, amit ekkor még nem fogadtak el. Tökéletesen fedte az elképzeléseimet. Annyira tetszett, hogy bár nem ismertem Lacit, még aznap este felhívtam és megkérdeztem: hozzájárul-e ahhoz, hogy az Ő fordításában mondjam a verset. Hozzájárult, de felhívta a figyelmemet, hogy nagyon nagy bajom lesz belőle. A verset elmondtam, óriási siker volt. Ekkor pecsételődött meg a barátságunk, itt történt meg az Ő rám csodálkozása. Ez a műsorom ihlette A versmondó című költeménye megírására. A kéziratot, amit a rólam készült rajzokkal is illusztrált és nekem ajánlott, őrzöm azóta is. Mondani persze – szeméremből – soha soha nem mondtam. Ez után a műsor után kaptam Huszárik Zolitól Laci Deres majális című kötetét, amely valamikor az ötvenes évek végén jelent meg. Ennek a kötetnek alapján ismertem meg és ismertem fel Nagy Lászlót mint költőt. Egyike voltam azoknak a színészeknek, akik a költészetre mindennél fogékonyabbak voltak. Én úgy olvastam verset, mint más regényt.
Laci költészete mélyen, a legbensőmben érintett meg. Most én csodálkoztam el az Ő költői nagyságán! Különösen nagy hatással volt rám a Rege a tűzről és jácintról című verse, ami 30 perces volt és én rögtön megtanultam. Szokásává vált Lacinak, hogy új verseit odaadta kéziratban. Így tanultam meg még a megjelenése előtt másik nagylélegzetű versét, a Menyegzőt. Hogy mennyire tetszett, bizonyítja: ezt a hatalmas költeményt 8 nap alatt tanultam meg. A kéziratot ugyanekkor a Kortárs című lap is megkapta. Ott sandán összenéztek, és azt mondták: ,,Nyugodtan le lehet közölni, ennyi zagyvaságból a kutya sem ért semmit.'' Körülbelül ezzel egy időben egy Kortárs-esten elmondtam a Menyegzőt, és felrobbant a bomba! Az Egyetemi Színpad fiatal közönsége tombolva ünnepelte a verset!
Barátságunk első percétől kezdve rendkívül sok időt töltöttünk együtt – már ami az én szabadidőmből adódott. Megismertem feleségét, Szécsi Margitot, akinek nagyon tetszettek a versei és a kisfiukat, Bandikát. Hol nálunk, hol Náluk, hol kávéházakban találkoztunk, ahol természetesen szinte mindig jelen volt a férjem, Zolnay Pál filmrendező is, aki sok-sok televíziós műsorunknak és a Laci halála után készült nagylemeznek is rendezője volt, és – mellékesen szólva – Ő készítette azt a semmihez sem hasonlítható portréfilmet Nagy Lászlóról. Ebben a baráti műhelymunkában alakult ki a következő önálló estem, aminek a ,,Kortársaim'' címet adtam. A költők: elsősorban Nagy László, valamint Szécsi Margit, Buda Ferenc és Csoóri Sándor voltak. Ezt követően döntöttem úgy, hogy egész estét betöltő Nagy László-műsort állítok össze. Bemutatója 1965 őszén a Feneketlen-tónál lévő Irodalmi Kávéházban volt. Sok barátunk között Németh László is jelen volt, aki nagyon szép tanulmányt írt ezután Laciról. Ezzel a műsorommal bejártuk az egész országot a kis tanyasi iskoláktól az egyetemekig. Legtöbbször hárman voltunk: Laci, Czine Mihály irodalomtörténész, aki bevezette az estet és jómagam. Néha csak ketten voltunk Lacival, ilyenkor én vállaltam a bevezetést, és minden alkalommal magam voltam a sofőr is. Sokat vitatkoztunk, sokat nevettünk, Laci bökverseket írt útközben. Fáradhatatlanok voltunk és hittünk abban, hogy jó úton járunk. Tudtam, hogy az Ő fülébe is eljutottak azok a rosszindulatú pletykák, miszerint: ,,...Berek Kati beleugatta az egyetemisták fülébe Nagy Lászlót, így muszáj volt Kossuth-díjat adni neki...'' Mulatságos, de a Kossuth-díj, amit kapott, II. kategóriájú volt. Ami a ,,beleugatást'' illeti, hadd mondjam ki: ha más érdemem nem is volt az életemben, mint az, hogy fiatalok ezrei mondták utánam a verseit a különböző ,,Ki mit tud?''-okon, szavalóversenyeken – ez kizárólag az én érdemem volt –, kimondhatom: nem éltem hiába! Higgyék el, csodálatos érzés volt, amikor egy-egy művelődési központban, könyvtárban nem lehetett egy gombostűt leejteni, annyi érdeklődő gyűlt össze, hogy halljon minket. Óriási beszélgetésekkel zárultak ezek az esték. Kérdezték a Költőt, gyakran engem is... és mi válaszoltunk. A Kossuth-díjról jut eszembe egy kedves emlék. Az Egyetemi Színpadi esték után általában a Pilvaxba jártunk. Sokszor hajnalig tartottak a viták, értékelések. Egy ilyen alkalommal kaptam Lacitól egy saját készítésű vörösréz láncot a következő szavakkal: ,,Itt van a te Corvin-láncod, mert Kossuth-díjat, azt nem kapsz, Szerelmeském!'' A láncot máig őrzöm, és Kossuth-díjat valóban nem kaptam.
1970-ben adtam oda az ifjú Sebő Ferinek Laci kötetét. Ő értő szívvel, jó szemmel gyönyörű verseket válogatott ki műveiből a zene számára. Később összeismertettem Őket, életre szóló barátság szövődött közöttük is. Amikor megismerkedtünk, fiatalok voltunk, szerettünk csapatosan együtt lenni, általában tízentizenketten mindig összejöttünk. A TV-ben is szinte hetente találkoztunk. Zolnay Pali rendezésében készültek például a ,,Duna-menti népek szerelmei'' című műsorok, Laci fordításában. Nagy kalandnak számított az is, amikor a környező népek dalait gyűjtöttük csokorba. Egy bulgáriai macedón dal ihlette Lacit a Kórus című vers megírására. A Menyegző születése a szó szoros értelmében pofon ütötte a rendszert. Amikor másunk se maradt, csak az ifjúságunk, amiben hittünk és egyszer csak azt vettük észre, hogy kifosztva, becsapva, állva maradtunk... és folyt mögöttünk a lakodalom! Ezt a verset rajtam kívül nem mondta senki. Talán éppen ennek a költeménynek a megszólaltatása váltotta ki Laciból az egyik velem kapcsolatos véleményét:
,,Férfinak itt vagyok én magam, nekem egy Jeanne d’Arc kell!'' Nem szeretnék szerénytelennek látszani, soha nem beszéltem, nem írtam ezekről a dolgokról, de ha őszinte akarok lenni életemnek Nagy Lászlóhoz fűződő kapcsolatáról, végül is az Ő véleményét hallgatom el, ha nem mondom ki. Ő ugyanis azt, amit én a kortárs irodalomért tettem, nagyra becsülte; úgy nyilatkozott: ,,Berek Kati nemzeti érték!'' Az Arccal a tengernek című kötetét így dedikálta: ,,Katinak, Palinak szerelmes barátsággal, s külön Katinak, aki – talán nem is tudja, hogy micsoda hálára kötelez, nagy magyar művész, és már nem is tud meghalni soha N. Laci Bpest. 1966. június 3.''
A halálhírét csendesítően a fiamtól kaptam. Az ágyam sarkában ültem némán. A fiam megsimogatott és egyedül hagyott. Másfél hónapig gondolkodtam. Munkássága nem maradt csonka, kerek, egész életművet hagyott hátra – döntöttem el. Azután mentem át Szécsi Margithoz. Halála után az Őt szerető irodalombarátok ismét felém fordultak. Az ország sok városa, ahol együtt jártunk, kért fel Nagy László-est tartására. Majd 1980-ban megjelent legkedvesebb verseiből válogatott nagylemezem, amit természetesen Zolnay Pállal készítettünk, és nagy örömünkre az év hanglemeze lett. Sajnos hosszú évek óta nem lehet hozzájutni, nem történt meg az utánnyomása. Pedig lett volna rá igény ugyanúgy, ahogy a közös irodalmi műsorokra is.
Fehér volt az anyád, te meg fekete, anyádat elásták, de te nem tudtad, lefeküdtem melléd, simogattalak, sajnáltalak téged, bársony-kiscsikó, puha volt a füled, mint a kisnyulé, nyakadon a csengő piros szalagon, de te nem csengettél, bársony-kiscsikó, szívedet hallgattam, alig dobogott, tartottam orrodhoz gyenge tollpihét, tollpihén a lelked alig remegett, sirattalak téged, bársony-kiscsikó, nem kellett már neked a dudlis üveg, inkább földhöz verted halántékodat, tejfoggal haraptad piros nyelvedet, siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó, bőrödet lehúzták, szárítják napon, sírodat megásták a meggyfák alá, gyönge a te csontod, mint a babáké, a hajnali harmat széjjel őröli, bőrödből csinálnak fekete sipkát, drága bőrtarisznyát borosüvegnek, siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó, a gyenge lucernát nyulak csipkedik, ott ficánkolsz te a csillagok között, onnan megrugdosod az én szivemet, minden reményünket befödi a hó, siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó.
most hogy a lompos csikasz még a foga közt rázza a véres húscafatot és izzó kavicsként kopogó könnytől lyukacsos az arcunk és cinkék módjára énekli minden sejtünk hogy Laci Laci
hadd mondjam el hogy a költő aki életével fizet minden soráért amúgy fütyül a költészetre és nemigen mondja az abroszra könyökölve hogy Federico így meg Attila úgy verse ha vers az élet és ez nem kevesebbet jelent annál a sírig bogozható gubancnál hogy a nagy eszmék összefüggenek a legközönségesebb szerszámosládával is és nem titok hogy ki agyusztálta meg otthon az ágylábakat ki esztergált ezt-azt sőt egy alkalommal igaz szakértő segédletével ki öntött még fémet is
szép voltál és nemcsak a szemnek a léleknek is jólesett látni hogy élsz hogy arcodat az évek faragták szoborba és nem a sírkőgyártó siker mert okos is voltál igenis okos ha nem is úgy mint a nagyokosok de mélyebben és igazabban mint a természet ösztönös arányérzéke mely az egysejtűből az emberre következtetett
atomanyánk zúgó öléből nézhetnél csak vissza te szegény láthatnád utolsó találmányodat halhatatlanságod titkát boxerrel bevert dagadt és fekete szájunk körül a szét nem verhető mosolyt
A Laci nagyon jó gyerek volt. Mikor pólyás volt, akkor is igen jó kisgyerek volt. Megfürösztöttem, és egész délután, míg elvégeztem a munkámat, elaludt. Ha fölébredt is, csak olyan csendes volt, a kezeit nézegette.
Volt neki egy szürke lova, vettük neki búcsúba. Aztán beleállította a sárba, aztán akkor rávágott egy nagy kalapáccsal. Négyfelé ment a szürkeló. – Kicsináltad? – Azt mondta: – Megcsiájjom! – Hát, mondom, megcsináltad! mert kétfelé ment a ló, így, amint ráütött.
Mesélni szoktam sokat. Meg rajzolni. Mert én tudtam rajzolni, jól rajzoltam is. Aztán, hogy lovat rajzoljak neki. Arrul aztán ő is lerajzolta a lovat, és aztán akkor mindig a lovakat rajzolta. Rajzolgatott, festegetett. Festett is képeket, otthun vannak még, amiket festett... A kollégiumban festette. De jók ám! A Som lót festette le, a szüreti mulatságot... Ezt is örvendte, ezt a rajzolást, festést.
Pápán volt a kollégiumban, amikor már kezdett verseket írni.
A csőszi réten gyűjtöttünk szénát, és akkor mondta, hogy annya, én költő leszek ám! A, mondom, dehogy lész költő, hogyan lennél költő? De ő: – Én az akarok lenni! – És... hát sikerült is neki.
Az igen jó volt benne, hogy mindig a szegény nép mellett volt, és maga is olyan szerény volt, hogy ha vettünk neki ruhát, nem akarta fölvenni. Hogy őneki jól van ez is.
Sok jó tulajdonsága van neki. Szereti a munkát is, az állatokat igen szereti, a lovakat. Volt egy ménünk, de befogta volna maga azt a mént, pedig olyan goromba volt... és még arra is vállalkozott. De én nem engedtem neki.
Olyan eleven volt, hogy ez mindennek ment. Fölmászott a körtefára, hogy ostornyelet vág, mert olyan karjai voltak, hogy csak mászott. A padlásra is fölment egy rúdon, mert nyitva volt a padlás, és aztán oda tett egy rúdot, és azon ment föl. Mink jajgattunk, sikogattunk, hogy leesik, leesik! De ez csak fölmászott.
Idézetek:
Égi s földi virágzás tükre,
Kortársak Nagy Lászlóról,
Veszprém, 1989.
Molnár Edit foto
Nagy László költő 1975. május 14-én, az iszkázi szülőházban
Így kellett, kelletett szétrobbannia tehát neki is. Időzített akna-szív, aki tudta célját, és hogy ki küldte céllal, tudta azt is –
– s majd azt se másként, mint a forrás: kifakadt, és osztja kiapadhatatlanul, amivel s amért utat tört és új légkört csinált. Nem másként, mint az elvonult vihar.
Fölmerül a szép szobor-arc. Oly győztesen, hogy koszorúja öntudat és büszkeség s még rezgékeny maga-teremtette tisztaságban.
Szívós akarat és szűzi szelídség! Magad-faragta márványkép, csak állsz. Szólj. Te ne halj meg. Végy emberszámba valamennyiönket. Légy vigasz is – lám az is csak te lehetsz. Még parttalanabb a nép nélküled. Beszélsz örökké, mint mind a hű csillag.
Szélhordágyon a város, szügyében sziréna-pikák, jégfényes korcsolyák kettédűlnek a meghegesztett rianáson, a botos ember idebólint, forró sörényét leveri, hó-hypózók körbeterítik, galambok, katonazene, szomorú, biccentő pónik, összebicsakló hintalengés, a botos ember idebólint, szárnyait lecsatolja, pirosat billentő tollak, töltse párnáját aki nem fél, hó-hypózók körbekerítik, jégfényes korcsolyák kettédűlnek, heged-e a rianás? vágtat a ló talpig habosan, nyakán akad a rönksorompó, összebicsakló hintalengés, arcára hóvirág, zörög az egyszem mancsos falevél, feszíti össze Duna-szár, Tisza-ér, a tejtől sáros állatvásár passzusainál most ki strázsál? szélhordágyon a város, szügyében sziréna-pikák, jégfényes korcsolyák kettédőlnek, arcára hóvirág.
Nem gondoltam a Jönnek a harangok értemet előérzetnek. Pedig tudhattam volna, a vers valóra váltja önmagát. Azt is tudhattam volna, a lélek a halál előtt oda mozgatja az embert, ahonnan vétetett. Laci szokatlan-sokszor járt haza, anyánkra gondolt, megfilmeztette a hajdani regölést, megörökítvén ifjúsága megöregedett arcait, rátalált a fűben táncoló csikóra, megsimogathatott muzeális anyalovat, borjazó tehénre talált, kovácsra, kádárra, tökmagolaj-ütőre, s arra a királyi fehér Sagya csődörre a sümegi méntelepen, aki több volt egy serleg fehérbornál, mert a nóniuszunkra emlékeztette, s húszéves önmagára.
Kinéztem Jób Könyvéből zuglói ablakomra, hihetetlenül tudtam, hogy élő testvéremhöz élő útjaim megszakadtak, szakadék végükön, s már csak azt barangolhatom be képzeletben, lábbal, amit talpával, kezével, tűnődésével és mosolyával megjelölt.
“Boldogult ifjúkoromban egy darabig úgy tartottam, a magyar költészet a legeslegjobb a világon.”
„Garai hívta föl a figyelmünket arra, hogy míg más nyelveken a költo szó általában az "alkotni" igébol származik, nálunk a "kel" (tészta, kiscsibe)-bol. A magyar költo tehát egyfelol a pékkel, másfelol a csirketenyésztovel rokonítható, noha kevésbé hasznos a tevékenysége. E szkeptikus gondolatot magamévá téve következo magyar dolgozatomba beleírtam, noha az intertextualitás még nem volt divat. Egyest kaptam, a tanár úr az inkriminált kijelentést vörös tintával hullámosan aláhúzta, a margóra pedig kérdojeleket biggyesztett.”
„Pilinszky Jánost kevésszer láthattam. Nagy Lászlót heti rendszerességgel. Ő volt az Élet és Irodalom képszerkesztője. Eredetileg festőnek tanult. Megejtő arc. Korán ezüstre váltott haj, setéten lobogó tekintet. Üldögélt egy széken, szerényen. Kezdetben a régi szerkesztőség hatalmas elocsarnokában, abban az ódon bérházban, szemben a Nemzeti Bankkal, amelyet lebontottak. Aztán a Széchenyi utcai modern iroda lépcsőföljáratánál lévő kis fennsíkon (utálta a szuk irodai helyiségeket). Ölében nyitott képzőmuvész mappa, mellette az izgatott grafikus. Nagy László lassan végiglapozta a rajzokat és metszeteket, egyetlen szó nélkül. Amint bevégezte, újra kezdte, ezúttal a végéről. Harmadjára kiválasztott néhány munkát, nyolcat-tízet. Végül azokat fürkészte újra, akár a figyelem szobra, míg kikötött kettő-háromnál. A többit visszarakta a mappába. A képzőmuvész fejet hajtva fogadta a döntést. Soha nem vettem észre, hogy vitatkoztak volna véle. A többi rovatban bezzeg parázs szócsaták dúltak, olykor ajtócsapkodás fűszerezte a munka rutinját.
Nagy László rendszerint ült, midőn én arra haladtam, így csak sokára vettem észre, hogy a járáshoz könyökmankóra szorul. Amikor szembe bicegett velem a folyosón, elakadt a szavam. Érzékelte, mi jár a fejemben. Beszédbe elegyedtünk, magasztos irodalmi témáról, hogy múljon a feszély. Később szert tettem egy viharvert Trabantra, megesett, hogy hazavihettem. Csakis akkor, ha fiatal társnője nem volt jelen. Ha igen, ketten bandukoltak, elöl a költő a botokkal, mögötte, kissé lemaradva a hosszú hajú, csöndes lány. Nagy László az Árpád fejedelem útján lakott. Ablak s erkély a Dunára nézett. Úgy mondta, ez az otthona kárpótolja az összes többiért. (Megjegyzem, Jován, az Új Írás főszerkesztoje ugyanabban a tömbben kapott lakást.) Fontolva beszélt, óvatos fejmozdulatokkal. Egyszer részleteket mondott József Attila A Dunánál címu versébol. Alant csilingelt a megénekelt folyam.”
….„1957-ben kaptak a szüleim lakást, de nemigen tudom a magyarázatát, amiért ez járt volna, sőt ellenkezőleg, csupa keserűség vette őket körül. Mindenütt egyfajta falanszter szemlélet uralkodott, s a mesterséges társadalmi mobilitás jelszava, miszerint, ha egy házban lakik az orvos, az operaénekes, a kalauz, a vasmunkás, a költő, ezáltal majd megteremtődik a szocialista embertípus. Szerintem a szüleimet is erre szemelték ki, s ilyen okból utaltak ki nekik egy negyven négyzetméteres tanácsi, sztálinbarokk, lakást Zuglóban”….
….„A fürdőszobában fával fűthető melegvíz-kazán volt, amit apám először ezüsttel lealapozott, majd fekete kályhacsőlakkal ráfestette Ádámot és Évát. Az egész lakótelep a csodájára járt, hiszen a meztelenség ábrázolása a Képzőművészeti Főiskola alakrajz óráin kívül nem létezett, csak azok a bizonyos súlyoslábú, Vera Muhinás munkásnők. De kifestette a nagy, homokszínű cserépkályhát is. Minden szemén más színű és másként ágaskodó lovak voltak, egy-kettőnek még szárnya is volt.”…..
….„ Érzékelted, hogy a szüleid értékrendje merőben eltér a politika által megfogalmazott elvárásoktól?
Ez is hamar, már 1956-ban kiderült számomra, amikor apám testvére, Ágh Pista velünk kellett lakjon Lőrincen, miután az Országház előtti sortűz alkalmával megsebesült. Az első verést is ekkor kaptam, mert amikor vízért mentünk nagyanyámmal a szomszédos utcába, fölmásztam egy ott álló orosz tankra. Aztán az is feltűnt, hogy hozzánk mindenféle lóden- és viharkabátos emberek jöttek, akiket máshová nem láttam bemenni. Aztán szép lassan leszűrődött bennem minden”…. …”Adódott egy véletlen lehetőség, amikor valahogy senki sem akadt, hogy apám kötetéhez címlapot készítsen. Ez éppen a Versben bujdosó volt, még főiskolás koromban. Tarolt. Versestől, grafikástól. Mindjárt ezután anyámnak is terveztem egyet. A madaras mérleg, ez volt a címe. Ettől kezdve apám egy csapásra békén hagyta anyám könyveinek borítóit, a sajátjait végképp rám bízta. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy ő azt gondolta, van, aki jobban csinálná, de én bizony azt gondoltam. És ekkor már úgy olvastam a verseiket is, mint akit fölhúztak.”…
Szécsi Margit És Nagy László gyermeke,….1953. január 25-én született Budapesten. A Képző- és Iparművészeti Gimnázium elvégzése után 1976-ban diplomázott az Iparművészet Főiskola reklám- és tipografika szakán.
„Lackó egészséges, virgonc, pirospozsgás gyerek volt, vasgyúrónak mondták, nem volt magas, de erős, vakmerő. Kézimunkaóra végén gombostű szúrta át az ujját, megvárta, mikor az imádságot elmondjuk, aztán a többiek kiabálták, hogy a Nagy Lacinak gombostű ment a kezébe, a tanító kihúzta az ujjából minden jajszó nélkül. Máskor a templomban a nagy gyertyatartóról leszedtük a gyöngyöt, annyira megtetszett neki, lenyelte, hogy ne tudjuk elvenni tőle. Disznóöléskor belefeküdt a halas nyelű bicskába. Fakorcsolyával korcsolyázott a réten, ahol a Hunyor kiöntött, agyonfagyva jött haza, fájó kezét mindig anyánknak kellett dörzsölgetni. Hét-nyolc éves korában már dolgozott,”
„1935 augusztusában… végzetes baj jött rám a réten. A láz, majd hideglelés ott lepett meg a réten őrzés közben. Délben már nem ettem, a mákgubós zsákra dőltem, és félrebeszéltem. Bal lábam is nagyon fájt. Csak napok múlva hívtak orvost. Ő megvádolt, hogy zöldalmát ettem. Izzasztást ajánlott, vasbort írt receptre. Tíz napig izzasztott anyám, vizet nem adtak. Csak ritkán voltam észnél a láztól. A pápai doktorok levágták volna a lábam. Rokonunk, aki ott lakott, autót szerzett. Pest felé egy csárdánál apám hozott egy hideg fröccsöt, különben meghaltam volna. Verebély-klinika, éjszaka, főzik a műszereket. Lekötnek, étereskosár alatt számoltatnak. Reggel fölébredve tapasztalom, hogy megvan a lábam… Apám belopakodik: Nem fáj a bábó? (a láb). Elmondja, csontvelő-gyulladás volt, hogy erős a szívem, ezért bírtam ilyen sokáig, hogy ebbe egy bivaly is beledöglött volna egy professzor szerint… Szeptember végén már iskolába jártam. Októberben már szaladgáltam. November végén elsápadtam újra. Este a ló faránál elszédültem. Csak decemberben, a hóesésben nyargalt velem a kehes ló az állomásra. Pesten megvéstek újra, tán az idegeket is elmetélték. Csak behajtani tudtam a lábam, kifeszíteni nem. Madzagot kötöttem lábfejemre, rángattam, hogy helyrehozzam. A doktor azt mondta: kár. Azóta járok járógéppel.”
A fájdalmas emlék tőmondatokban szaporáztatja a stílust. Meg kell írni, de mielőbb túllenni rajta.
„A mák már megérett, zsákokban állt az ajtó előtt. Ahogy vissza tudok emlékezni, a rövid nyelű ostorát ledobta, és ledűlt egy zsákra. A marhákat valaki más hajtotta haza. Este már félrebeszélt, lázában patkányokat látott a kisszoba gerendáin, katonaindulókat énekelt. Elvitték a csöglei orvoshoz, de nem tudott mondani semmit, úgy vitték Pápára, ahol le akarták vágni a lábát. Édesapám onnan Pestre ment vele, a Verebély-klinikán operálták meg először csontvelő-gyulladás miatt. Mi otthon sírtunk, és aggódtunk. A Krisztus a Gecemáni-kertben kép elé térdeltünk, középen anyánk, egyik felől Mari, másik felől én, és nagy kilencedet imádkoztunk, hogy meggyógyuljon. Úgy tűnt, sikerült a műtét, mehetett iskolába, de késő ősszel megint nagy láza lett. Újra operálták a Fővárosi Gyermekkórházban. Holt szilánkok jöttek lábából, ahogy vésték a csontot. A harmadik műtét végén skarlátot kapott, elvitték a Stefánia úti járványkórházba. A lába megbénult, azután csak géppel tudott járni. Anyám sírva jött haza, mert durván beszéltek vele az orvosok. Közben tönkrementünk, egy-egy operáció 300 pengő, egy tehén ára, 10 pengő volt a napidíj. A természeti csapás sem maradt el, sorra pusztultak teheneink. Minden pénz elfogyott, és Lackó megint belázasodott, könyörgött, hogy csak még egyszer vigyék orvoshoz. Anyám liliomlevelet rakott a meggyűlt lábra, ami annyira megszívta, hogy másnapra kitisztult. Valamikor feküdt a devecseri kórházban is, férfiak között, akik nagyon szerették, kényeztették. Onnan írta a lapon: Sárga virág a réten, választ várok a héten. Pünkösd hétfőn meglátogattuk. Devecserben elektromos kezelést kapott, naponta szénapelyvába fürösztötték.
Lába miatt szüleim nem számíthattak arra, hogy paraszt lesz.”
Felsőiszkáz, 1925 julius17 . Budapest, 1978 január 30.
Nem félek a rohamos kicsinyedéstől, nem félek a semmisüléstől. Mert fény vagyok immár, ózon, a villám szaga a kövön. Egy csillag távoli tekintete, a Hold babonája, dagálya. Ragyogok apám borában, lakom az anyai kenyérben. Sav meg só vagyok immár, az élet akaratos fehérkéje.
Jönnek a harangok értem
/részlet/
Harangok, harangok - ajkukhoz féreg nem érhet. Harangokat nem lehet megfertőzni. Agyvérzés foltjaival nem remegnek. Szívgörcs nem öli meg őket. Alvó csillagok s baglyok alatt szólnak a harangok, bongnak, rengve csikorognak tengelyükön. Nem a versek harangjai, nem a Schiller-i elaggott bronzkalapok. Világra jöttek, de nem vénülnek. Valódi harangok, Győrben születtek. Jácintos ökrök nyálának útján, koszorús kerekek lassúságán érkeztek a fehér toronyhoz. Hogy a toronynak legyen hangja. Kongnak a harangok, bongnak, tagolják az idő határtalan versét, nehogy megőrüljünk vad folyamától. Fölemelnek a sárból, házasítják a rongyos képzeletet azúr menyasszonyhoz, a végtelenséghez. Siratnak a harangok, vígasztalnak. Mennek a vihar elé, vitézien ütnek a jégverés fehér szivébe. Rokonai a márvány anyamelleknek, szoptatják a lelket hanggal. Hajnalban mária-kék ablakokból, délben forró tava közt a tálnak, Napnak, este lombon vagy hóingen át, ha kell a nyugodalom. Árva harangok nincsenek, csak árva költők. Átbeszélik a harangok a tengert. Megrendítik a tavakat Kanadában. Megrendülnek a távoli hazaiak a cethal-csontokkal megtámasztott alkonyi tűzfalaknál. Távoli havas táborokban karolják a harangok a tántorgókat. Sírnak a harangok a hóesésben, ahol a fagyott fiukat egymásra rakták, akár az ölfát. Harangok, harangok - számontartanak engem is. Jönnek a harangok értem.
Menjünk, menjünk a harangszóval, ballagjunk haza a levegőben. Liliomra esküdött hajjal, korbácsolt arccal a füstön át. Jegenyék csúcsain lépegetve, vigyázva, hogy a madárfészek vért ne csöpögjön sarkunk után. Lépkedek haza, hazának. Torony iránt és anya iránt. Bátorkodom újra megszületni. Éveimet magasról széjjel szórom. Harang szavában, fuvóka szélben leveti László a bőrmellényét, vetkezi az inget, a húst is. Őrült, repedező Lear-orcámat, akár egy háborús patrontáskát akasztom a tölgyre. Bölcsőnek a döngő vadméheknek. Likacsos léppel teleépítsék, hordják meg telisded mézzel, mézzel. Mert elfogyott minden édessége. Nem félek a rohamos kicsinyedéstől, nem félek a semmisüléstől. Mert fény vagyok immár, ózon, a villám szaga a kövön. Egy csillag távoli tekintete, a Hold babonája, dagálya. Ragyogok apám borában, lakom az anyai kenyérben. Sav meg só vagyok immár, az élet akaratos fehérkéje. Egy sejtecske megindul a csóktól ezüstsisakú ostoros Attilaként, élén a halálraítélt, barkaillatú tejúthordának. De én a célomba érek, győzök. Megrendül a föld és mennydörög a világ a húsban. Már minden az enyém ott bent. Épülök s készülök hússá, csonttá, ököllé. Kitörök vérrel a gyolcsok hegyláncaira. Te csúnya, te csúnya, te csúnya - megköpdösnek, akár a csikót. Ime, kiontva ott vagyok én, az Irgalmatlan, a Szép. Csuklómon piros fonál a rontás ellen, s nehogy elragadjon a Némber, aki csörömpöl a kukoricában, és öblös pipában pólyásbabákat pipál. Bábának a búza kimérve, süthessen tüzes kalácsot sokat, rángassa a kemencéből, akár a gyerekeket. Markolok én a lámpavilágba, a Napba, a Holdba, lerántom apám kalapját, szaggatom anyám haját. Még álmomban is űzöm őket, pólyából föltartott öklöm láthatatlan gyeplőt szorít. Pengnek inaik, s kattog a csontjuk. Megrokkannak. Térdük remeg az időben. Elégnek a Napban, esnek hamurajznak a Holdba.
Föld: ez a föld. A földről nézem, vagy ámulom az égről? Előbb a porból, aztán a fáról, toronyból. Majd ágaskodó csikó-felhőről, délben, zenitből, ami esőt jelent. Elég csak a porszemre ülnöm, tövébe egy szagos kapor-szálnak, s fám van már, földem, kis lovam, kis ekém, kis vetésem. De felnövök, föld! Vas-szárnyat viszek a kovácshoz, ekevasat. Pirkad kohóban, élesedik üllőn. Egy dögnehéz, kerekes vasmadár nyomában járok, a barázdában. Fejjel bukik alá, sajnos, a tarlóvirág. S feljönnek a rozsdás karikák, pannon vacakok, elrohadt küllők meg ujjak gyűrücskéi. Föld, kiokádod a megevett kanalakat. Hajtok a güzü-fészkeken, hangyák várain át. Ping-pong-labdák: ruganyos gyíktojások verődnek bokacsontomhoz. Iramul tőlem a vadnyul hugyos bugyijában - sót a fülibe, paprikát a szemibe - kiáltok. De szembe néz velem a hörcsög árpa-arany hintajából, akár egy földesúr. És megkondul bennem a harang. Föld, te húmusz, te szürke agyag, szülöd és tolod magadból az áldást, ha művelnek, bevetnek férfiasan. Bükköny- lóhere- lucernarendek hemperegnek rajtad kövéren. Boglyáktól vagy kontyos, óriás arany gabonakeresztek melleden. Ontod a kukoricát, a krumplit, répát és tököt rogyásig. Ülök a híd alá, hogy halljam: kerekeken, patkós patákon átdübörög az áldás fölöttem. De föld, te sivár, te kőpadja a napozó viznek, te kavicsmező, te homokmagaslat, hídfője az aszálynak, onnan indulnak sárga kalapban s gatyában a halálok: learatni a maradék zöldet. Föld, akit művelnek a felszín alatt is láthatatlan kis lények, meg csúnya, de szent giliszták, e lágyezüst-ajku imázók, talajmorzsálók. Meg a hangyák, akik örökkön építkeznek s hányszor hiába. Felülve a Vörös Dombra csipesz-ujjal nyúlok a völgybe, a nyüzsgésbe, a hangyák közé: hát ez itt a Miklós bácsi, a Juli néni, Gizella néni, ez a hangyánál sürgőbb Imrus, a kicsi Mariska, Iluska! Hát ezek a fehér bábok? A pólyásbabák, akikért a nyüzsgés, a munka. Hányszor kényszerülnek imára, esedezésre! Amikor a harangok is hiába tusakodnak a jégfelhőkkel. Kapkodom a jeget a földről, benne Mária-kép van a mondás szerint, mint a vásári cukorban a kék nefelejcs. De én Zápolyát, Haynaut látom, a koronás királyt meg a többit. Nefelejcsek. Még a kigyó is úgy mozog a kertben, alig mozdul a virág. De láttatok-e kovácsolt láncot végighúzni a violákon? Én láttam, nincs feledés! Én haragommal keretezem szörnyű kertészeid képét, Magyarország. Majd megnövök én is, belövök ablakukon, nyíratlan hajam úszik a holddal s patanyoma nincs a lovamnak. Szimatol a spion pedig, s kutya zsandár de régóta keres már. Virrasztok a bazalthegyen. Csillagot iszom a borral, a forrás fölött, ahol a szerelmes komlók összeborulnak. Virrasztván hajnalban is, nézem a zöld vetést, ahol a banyák után, beavatott, mezítelen szűzek húzzák a gyolcslepedőt s fölitatják a harmatot orvosságnak. Ó, ha a babonák lovai, e nyers-zöld illatu nők, csak ők vonszolnának engem: sírhatnék tisztát, mint a megfacsart, szenvedő gyolcs a völgyben! Itt három kápolna: Margit, Ilona, Anna, elfödik a zsiványt fehérségükkel. Rágalom, irigység, árulás ha el nem veszejt, építek a többi neveknek is, templomokat körül a hegyen, a vulkán arany borai fölé. Micsoda ábránd ez föld, te föld! Simogatom és ütöm a földet.
Bú-bú-bugyogó - brummog a bőgő. Még a böjt előtt menni kell a menyasszonyért. Kásás hóban, farsangi fánkos pofával siklanak szánon Zalába. Sáros lesz a menyasszony lába, sárral fröccsös a csipkenadrágja. Mert, uramisten, a hó kiolvad a szánka alól. Gyalogol a násznép a pocsétában. Lógó paripa-fejekről foszlik a sallang. Csak a kiöltött lónyelvek lengnek cicomaként. Bú-bú-bugyogó - brummog a bőgő, mikor a kulcsvirág ideje eljön. Eldobott holdvérkötőt a kiskutya fűben hurcol. Duplán repül a légy, s nagy a zöld ketyegés a világban. Öltve békanyálmellényt, zöldet: földagad a tó, zsebeiben aranyzománcos mennyi zsebóra - zsebóra hátán zsebóra zeng. Húr feszül tetőtől talpig a fában, húr a madárban, húr a tojásban. Húr a fiuban, aki lövi magját kicsi üvegbe, ássa a meggyfa tövébe, hátha egy vércsöpp alakulna benne, hátha kikelne! Kikelnek majd a csibék a rozoga ágyak alatt. Kosarában ott ül a kotló, álmában a kontyát elhajtja félre: csikorog az ágy, mert rozmaring a lába, a lába. Kimeszelik a lányok fehér palotának az ólat, súrolnak, mosnak pici kezükkel, függöny is leng a hajdani-majdani malacok ablakain. Büröklevelekből a divány, csupazöld csipke - ott heverészünk, de az édenből kiűznek a vének, hely kell a jorksirieknek! Lányok, lányok, tenyerükben az édesen trampli krumpli-madonna. De odakapnak a gyűrüs kezek s letörik a gyerek fejét. Minek, mi a rossebnek az a sok rossz gyerek! Csak a borsó legyen sok, a mák meg a gabona. Számolhatatlan a csibe, liba, réce, malac. Lófia, tehénfia. Csak arra, csak arra - csak akkor szaporodhat az emberfia. Ó, elámulnak a harangok is erre, ó. S bú-bú-bugyogó - brummog a bőgő. Éljenek a mének, bikák, a bakok, a kosok, a kokasok! Éljenek a tehenek, üszők, a kancák, a kocák, a tyúkok, az anyajuhok! Éljen a búgatás, hágatás, fedeztetés! Éljen az Ellés! Éljen a Termés! Föllázítva a kölykök hasalnak a házinyulakra, a búzaszem kisded szeméremtestét puszilják. S karcolnak ábrát az óriás takarmánytökre s löködik, tolják, mint egy villendorfi vénuszt, ó! Bú-bú-bugyogó - meddően brummog a bőgő. Szétvágtam dühömben a bölcsőt, de hamvából is életre keltem. Vasárnapi harangszóban árvalányhajas hegyen párommal forradok egybe, s lehengeredve a völgybe: jajgatunk, reszketünk, nyüszítünk nyilvánosan. Bú-bú-bugyogó - döbbenten brummog a bőgő. Húzzák a bobai cigányok hervadó sátor alatt. Éppen a temető mellett borzongja a port a bőgő. Mintha egy ferde sírkövet felhúroztak volna mára. Lassú a tánc a porban, öreges, de azért nem keserű. Langyos a sör és pocsék a bor, de azért be lehet rúgni. Csücsörít, sóhajt s töpreng - iramodik mégis a szólam: Lacikám, édes úri barátom, hogy teccik a fels- a felsőiszkázi búcsú?
Föld, hol a szülőket fölszerszámozta a sors egyetlen halálos iramra. Hátukon elolvad a hó és bőrük is zörög nyáron. Nem tud a lepke rájuk ülni, nem szólhat nekik madár, csak a rovarzenéket hallják, csikorgását baljós csillagaiknak. Forgó szunyog-boglyáknak fejjel rohannak, szemük vizébe bogár csapódik, fagy rombolja homlokukat. Kőbe ütik a lábuk ujját, lépnek tövisbe, kígyócsontba. Féllábon is ugrálnak tovább nevetségesen, siralmasan. Négykézláb másznak s térden krumpliszedéskor, versenyesen. Futnak a zsákkal, kosárral, viharlámpával, orvossággal. Fogni kell a kalapot a szélben, a kirepedt haskéreg hattyútojását ököllel visszanyomni. Tapossák a kazlat zihálva - s a háztapasztó hideg agyagot, s fölszedi lábuk a görcs ragyogó vaskapcsait. Szüleink sárosak, polyvásak, mustosak, moslékosak. Kötözve a zöld venyigéket bókolnak, jaj, de dobognak! Rafia-kötegük földig zizeg: lófarok a tomporukon. Gálictól kék a göncük, zöld a lábuk a májusi trágyalétől. Jönnek a hímporos mezőkről térdig arany-csizmában. Könyékig véresek disznóöléskor. Mésztől fehérek mészoltáskor, akár az Úrnak angyalai Szodoma-Gomorra mellett, elfordítván szemüket a fortyogástól. Szederlila fátyolban járnak, ha az orbánc ragálya tombol. Vörösek a dűhtől. Feketék az adósságtól. Milyen a mennyország? Ott kamillateát főznek, pörkölik az árpát malátának, hogy kávé legyen. Ott hercegovina-cigarettát apám szityakol, egyiket a másik után. Úszunk a márvány-kanyarodású füstben. Jár karon fogva a szülői pár. A tepsiben kukoricalisztből tábla, arany ikonlap, s mutat egy arcot, anyámét, a cukor ezüstjével, a szőlőszemek rubintkövével. Mennyország a fenyőillat, a marharépatalpu karácsonyfa. Függenek a bábok, a kalács-bubák, ehető zsebóra, csizma, irókahímes kakas meg cifra huszár. Kigyúl a színpadon a villany, s mennyből a húgom fehér harisnyásan ugrik alá, nem segítik a krepp-papírszárnyak, elcsetlik a lába, de nem baj, kimászik a színről, kilátszik pézmás, nagyon evilági bugyogója. Éden, ha rózsában furakodik arcom, bódulok a végtelenbe. Viola-ágyás közé ledőlök ebéd után, amikor a vér leszáll a fejből s fölvirágoznak zsigereim. Van egy virág: mozgó bibéi szögek, s billeg rajtuk egy kis kalapács, ez a golgotavirág. És borzalom a Virágvasárnap: vérem konok csacsiján vonulok az ablakok közt s látom tükörben összevert arcom, jelenem, jövőm. Így jársz - mondja egy szózat -, ha kiválni akarsz, ha ízlelésed emberfölötti. Véraláfutásban, ott a te ibolyameződ. - Emlék a pokolból, emlék - kiáltja az ördög, s fonálon a szívem, a szörnyűségekkel cifra. Lefordítom a jeleket hogy megtudjátok: mit élek át: jászolban fekszem, kényesen alvó számon patkányok csiszonkáznak, függőzik magukat fülembe, mert a ló fölvetett orrán is függnek, rémesebben mint a takonykór. S mérlegen a lóbőr, csak farka lóg a kamra porába, fölötte keserű öt seb a kenyértartó keresztjein. S mondom hogy megtudjátok, anyám a mennykövek közt rohan mezítlen a fegyver elől, fel a toronyba, felöltözik a harangba, a máriás harangba rémületében. Én pedig hajszálait szedem a harangszóban, a pallók, meg a lécek szálkáiról. És anyám a harang betegágyamnál, dunyhám fölött a házban, kánikulában, az eb havában, - de éjfélkor elzuhan ő is, csak Spielman úr traktorai játszanak pokolian dobhártyámmal. Fejtem tovább az ördög pokoli cifrázatát, mert olyan fodrokban turkál apám-anyám, amilyen a pestises disznó jonha: a kármin szalonna, a lázforrázta tüdő, a belek fekete-lila hurkázata, a löbögő, a bűzhödt recefice krinolin-szoknya! Rezeg a levegőben délibábja a vésznek, mert minden szérün egy bábszinpad áll, mert öltözve a kezek, a kezek a pestis fodraiba. És nagy a tánc és rikogatás: csendőrök verik a Kultúrházban a cigányokat, mint a ragály apostolait, - akik csak enni akartak. Büdösek vagyunk, dögzsírosak, főzzük a szappant. Pokoli szappan, rücskei fölsértik arcunk s kezünk, rózsás a víz a nyír-medencében, lavórban. Csillagom, itt a pokol a földön, de a menny, az sehol - mondja egy hajcsárrá züllött herceg, aki pengőt is megadna ostoromért. Hát kik főnek-forrnak akár a dűh az ördög vagy isten vasfazekában? Csak mink, az egész pereputty! Kezeink fönt, a legmagasabban a szülői kezek: a kérgesek, repecskesek, földtől vakotás kezek, a hamulúgosak, lugkövesek, sas-karmuak és bárányosak, tüskétől evesek, lüktetőek, dombosak, árkosak, folyamosak, holdasak, csillagosak, - nyomorult világtérképű kezek.
Orágna fíga taxafa marína gamínafa - Mozart itt nem muzsikál, de értem jön, mint a Többiek, mert összesusogtak, hogy elvigyenek a barbárok füveiről. Mozart itt nem muzsikál, csak gyermeki képét fogom ki a szélből, a berregő sáskák közül. Mert lebeg előttem, leszáll, emelkedik ujra s lendülne tovább, akár egy csalóka madár - madárka az a papír. Kisujjal kivasalom gyürekeit, íme, egy hajasbaba, mögötte áll a halál, forgatja a kottát neki. De ő csak engem figyel. Bámulom én is a kisborjakkal. Olvassuk édes, tejgyöngyös szerzeményét, a legelsőt: o-rágna fíga taxafa ma-rína ga-mínafa. Már nem viheti el a szél, összehajtom mint egy szárnyat, rejtem a tarisznyámba. Gyüjtöm a szárnyakat s nem tudom hogy szárnyakat gyüjtök. Fehérek, feketék, angyaliak, démoniak. Szárnya a pacsirtának, aki céltalan parittyakövemmel ütközik össze, hogy megríkasson, hogy a gyász meg a bánat is adjon szárnyat. Miért is gázolok a rozsban államig harmatosan? Miért is kutatom a kalászbölcsőket hízó üszökgyerekekért? Miért is gyüjtöm a zölden-gyémántos kőrisbogarat - üvegbe a hemzsegő büdös pokolt? Hogy festéket vegyek rajtuk, hogy a színek szárnya is enyém legyen. Festhessek Pávát magamnak s Rákóczi Ferencet, zászlósat, sörényeset. Hogy diák lehessek én is. Mögöttem a harangok, bíztatnak ők is, támogatnak mint magzatukat a bölények homlokukkal. Előre, csak előre bátran. S miért is kellett látnom a halott leányt? Akit a bábák eltettek babástul, el a halálba. Akit a szakértő fehér csoport fölboncol a bezárt kocsiszínben. Megtébolyodnak a harangok is, míg nézem a padlás résein át, míg öltöztetik végre menyasszonynak a mérgezett vérű testet, s megkapja a mirtuszt a megrontott drága homlok. Majd visznek a Magdolnai fekete szárnyak. Mert én, csak én vállalom el menyasszonyomnak. Repülünk, de a föld alatt, alvilágban, fekete méhű, erezetü párom, hazám. Magdolna, Magdolna. Magdolna élni akart. Bérc, egy oroszlán-füvü bérc, ahol szerelmes haragommal forgok, forgatok egy karikásostort sírva, lefogyva, étlen, szomjan, éjjel és nappal szüntelenül. Mennydörgésből alkotom glóriámat, míg megsiketednek füleim, s meghasadnak az erdő zöld fülei, megrepednek a madártojások, míg megreped előttem a Sághegy, s kilép Dániel, a költő, kinyitja könyvét, fehér az, akár a tél, s havából nekem adja a szárnyat: Lollija barna szemöldökét.
Megmossa anyám hajamat - utoljára mossa - nyárfahamuból készült lúgban, hogy majd ezüstben zengjen az én fejem is, mint bozontja az ezüstnyárfának. Kivasalja ingemet is utoljára, és búcsúzom immár. Agyő, ti őszi legyekkel bundás legbelső részek, ti istálló- és konyhafalak. Megyek már az iskolák boltívein is túlra, országútnál is hosszabb kova-szagu útra… ma-rína ga-mínafa… Elejtem a verset. Majd jöjjetek el értem, harangok.
Akartam akkor, mint a láng lobogni minden táj iránt, ajándékfaként tetszeni, tűzterebéllyel lengeni fázókhoz egyre közelebb - s kódorogtam csak, mint az eb.
Virágok térdelnek, a dérrel meggyötört kis-kedveseim, egyenes én maradok itt, én maradok a bajaimmal ember, aki így is virít.
Szemeim előtt aranysárgán mint az utolsó villamos, elrohan sikoltva a nyár – s már emlőd forró hegységére fázva se vágyhatnék, anyám.
Téllel örvényes agyam csúcsán mint a tiroli lavina, támad egy irtó gondolat, hallom a zúgást: meg kell adnod csontodat, pompás húsodat.
Csúffá csak így tehet a sorsom, szívem: a világ-zaklató csak ott csúfol meg majd alul, ha farsangol a kémiával, s féreggé, fűvé boldogul.
Szerelemre, dalra erősnek szült meg az Édes, jól van így: pusztulok, de szép hogy vagyok. Szívem nem tunyul, tündér-szépet s rettenetest még mondhatok.
Veszélyes új mezőn én küzdök, életem gondja az enyém, s nem kérem senki könnyeit fehér ingbe ha bebújtatnak s elakadt karom tördelik.
Most még üthet a dér is, bírom, hóbika is bömbölhet rám, nem ront meg bú-baj, rágalom, vérharmatos fejjel is izzó égitestek közt álmodom.
Majd iszom a hegyek fehérségének emlékére Majd fejtem a bort felbuzgó tisztaságból a jégbeborult ormokon túl hogy tölthessek barátaimnak a legjobbikból félnem nem szabad semmitől felérnem nagyon magasra kell hogy magamat is meghívhassam egy pohárra mintha barátom volnék magam is a tiszta forrásfő irgalmából hogy a szemekben igaz barátja legyek magamnak
Czine Mihály a következőket jegyezte fel keletkezéstörténetéről: "Író – olvasó találkozókon többször hallottam Nagy Lászlótól egy képverset a cédrusról. Elmondta »történetét« is. Van egy libanoni cédrusdarabja, azon van egy forradás. Egy emberalakra hasonlító seb. A sebet kivágta a fából, de az emberarc ott maradt, negatívban. A libanoni cédrus négyezer évet is megél: láthatta Mózest, Jóbot, Jézust, Spartacust; népeket és történelmeket; sebeket és mindig sebeket. Ezt írta meg Nagy László a cédrus sebére hasonlító képversben."
Tűnődés mártírja ifjan s elevenen fiúk ti holtak ez vagyok ó nem a szégyen pirít s nem kutyaalázat párázza be a hét világot átütő szemet fiúk süvítsen-e szárny a távlaton-túli távlatba mit bemértem égi gengszter avagy szétpukkadjon szivem a földalatti keszonban hol vasbeton könnyezik s kintről rum néz be véres szemmel – ma nem születik szárnnyal bárki szárny és távlat bánata ez nem a napvilág méze kell – kimondhatatlan – fűnyelvvel biztassatok fiúk: süvítsen
Mért játszott a szíved, te szerencsétlen, rombolva magad szüntelen télben, építve dalra dalt, s kifúlva kigyúlva, ésszel mérhető pontokon is túlra tudatod mért nyilalt? Hiszen te tudtad: dögbugyor a vége e pokoli útnak, ott a hit is kihalt, hiszen te tudtad: álmaid orra buktak, magad örökre kicsuktad, járhatod a téboly havát, s árván, idétlen, emberségre, hű szerelemre étlen villámló tálból eszed a halált. Tudtad, tudom én is: a nagy: te vagy, s te, a Mindenség summáslegénye, részt se kaptál, pedig az egészre futotta érdemed. Érdemes volt-e ázni, fázni, csak a jövő kövén csírázni, vérszagú szörnyekkel vitázni, ha ráment életed! Csak szólhatnál, hogy érdemes! Mert csontom, vérem belerémül, végzetedhez ha én állítok végül józan zárómérleget. Törd fel a törvényt, ne latold! A porból vedd fel kajla kalapod, vértanú vállad, s a kifordult nyakcsigolyákat rendbeszedve két kisírt szemmel, tüzes iker-körrel nézz a szemembe, hogy rendülne bele a mohó, emléknélküli tenyészet, az egek mirígy-rendszere s e megváltatlan földi lét. József Attila! te add nekem a reményt, mert nélküle romlott a napvilág, a vér eves, bár a fogad vicsorog, bár a nyakad csikorog, bólints, hogy érdemes, cáfold meg halálos logikád, te glóriás, te kíntól bélyeges! Képzeletemre bízzál édes munkát, mert immár úgy szorgoskodik, hogy a sarkamtól torkomig forraszt rám forró hamubundát, rádióaktív iszonyt – félek, hogy minden rejtelmet kibont s végül már semmi se fáj. Hogy el ne jussak soha ama síkra: elém te állj. Segíts, hogy az emberárulók szutykát erővel győzze a szív, szép szóval a száj!
Nem túl megnyugtató válasz. Az én címem publikus, ha gondolod..
Nem Veled akarok csúfolódni :) de ma még ezt gépeltem be.
Mára befejezem, szia és jóéjszakát!
bolgár csúfolódó:
A SZÉTREPEDT NADRÁG
Az én nyájam birka, kecske, fene, aki bánja, Új nadrágom szép szűköcske, tyű, aki ezt látja! Leruccanok a faluba, fene, aki bánja, Úgy táncolok, mint a suda, tyű, aki ezt látja! Forgolódok a legények közt, fene, aki bánja, Legények közt, leányok közt, tyű, aki ezt látja! Mindenfelől engem lesnek, fene, aki bánja, Lányok lesnek, kinevetnek, tyű, aki ezt látja! Magamat kell megvizsgálnom, fene, aki bánja, Szétrepedt a szűk nadrágom, tyű, aki ezt látja!
Ördög már veletek, ti álszent hivatalok, hites uraságok csipkegallérban, csuhában, kik arcomat dongva a kárt örvenditek rajtam, dongók, a szentlélek dühödt pirosa kitílt.
De ti bejöttök sátorom száján szalag gyanánt, utatok sötétül Bécsig, hol jó hír a gyászhír. Hány sértett fenség marka eresztett szemfedőnek, csipeszes inkviziciónak, ti dogma-dongók!
Dögbanyák, az ágyú nem lök oly mérges tojást amilyent farotok csöve pököd eleven húsra, homlokom kínja nektek oszmán nyalánkság, vissza, ragadjatok Belzebúbra, ki világra kúrt!
Pokolé a tábor, hol vitéznél több a ringyó s teknőc-lovasoknak csak hasa-menése gyors - Ti nem hulltok el, de sorsom kitagadom innen, mert vétek, hogy egy-hiten veletek éltem.
Csontvázdiák, te, halál, tiéd a rózsás kalap, kobakodra húzd és ámulj amig én a világot vetkezem, a májust, bár fülemüleszóval bélelt, margarét-gombos rétet levetek s zöld mezőt.
Delfin-szökésü ló torokig habzó kalász közt már semmi, az Óceán habzata semmi, a Nap férfiseb-láza, a mátka-ezüst haskéregü Hold s töredék aranyaim: csillagok, elszórt semmi.
Lengyel szép Zsuzsánna, citera et cetera, s kitől fürdő forr fel, a Hölgy és mókusa, semmi, doboz-tömlöcben gyűrüm, hontalan voltom semmi, hervadj le földig, te rózsás kalapos halál!
Szent vagyok, költő-vitéz, akit sebein át gyalázott, piszkolt, gyilkolt az arany Kamarilla kátránnyá rontva a vért, de a vers Pelikán, valakihez pirosa áttör időn s ködön.
Ördög már veletek, oltottmész-ruhám dörög, zsinórzata villám, nem esem hanyatt se orrlag, angyalaim karolnak égbe, s majd krónika csácsog: címere hárfa - hungarus volt, istentelen.
Berzsenyi szólítása Nagy fényü férfi, mármori kő meg vér tömény csodája, égi hegy-élen állsz, s már lábadnál a fuvatos hó is gőböl-gulya, delel hidegében.
Hideg s hatalmas viola ott a csönd, vele az orkán bús feje címeres: legyőzted, bölcs, de boldogultál-e? Ím, a dühök dög-kertje a mennyed!
Te halhatatlan, bírod-e még sivár sugár-hazád, hol nincs soha változás? Szemöldöködnek íve vonaglik, érzem, a könny kitolúl szemedre.
A mába lépj le Dániel úr, dühöngj, kutasd a kórság rút pete-halmazát, s mert sárkányként a moly fia hemzseg, Dániel úr, tusakodj molyokkal!
Sötét sugár üt nászi ruhádon át, s vitézkötésként látszik a bordacsont, üszökben látod liliomfádat, Dániel úr, ma füst, hamu a lakzid.
