Én is ígértem beszámolókat, jöjjön az első:
Szt. Jakab út, Camino Húngaro útvonal: Budapest – Lébény – Wolfsthal
Régóta szemezgettem már egy hosszabb zarándokútvonal végigjárásával, elsősorban idehaza, illetve a Kárpát-medencében. Talán ennek a legjobb a szervezettsége, marketingje. Így hát a belvárosi zarándokpontról beszereztem a zarándokútlevelet.
A honlap szerint az útvonal hossza Budapest Clark Ádám tértől (0 km kőtől) Lébényig 199 km (a Vértestolna-Baj-Tata útvonalváltozaton), tovább Wolfsthalig pedig összesen 282 km. Nekem 215 és 294 km adódott a mapy.cz mérése szerint.
Az egyébként nagyon informatív szentjakabut.hu honlap 8 szakaszra bontja a távot, ezek tulajdonképpen a javasolt napi (21 és 31 km közötti) távoknak felelnek meg. Mindjárt az első nap elég húzós, Zsámbékig van 31 km, ráadásul ez nemcsak a leghosszabb, hanem a legszintesebb nap is. Ugrás a mélyvízbe!
Ami nem tetszik a honlapon, hogy az információk egy része elavult: ez a szállásokat, szentjakabutas bélyegzőket, nyitva tartásokat tartalmazó letölthető excel táblánál a legnyilvánvalóbb. OK, a covid nyilván betett a zarándokturizmusnak is, de azért csak érkeznek be észrevételek, ami alapján frissíteni lehetne! Ami különösen rosszul érintett, hogy a honlapon foglaltak szerint Wolfsthalból óránként mennek buszok Pozsonyba. Egy Wolfsthalban kihelyezett régi-régi menetrend szerint ez egykor tényleg így lehetett, de ma már nem. Úgyhogy mikor a második busz sem jött, kiálltam stoppolni, és igen-igen nagy szerencsém volt, hogy éppen egy pozsonyi rendszámú, Pomázról származó magyar sofőrös kisbusz vett fel, és vitt el egyenesen a pozsonyi vasútállomásra.
Én nem egyfolytában tettem meg, mint ahogy a zarándokoknak javasolják, hanem általában hétvégente 1-1 napon jártam, és inkább a tömegközlekedési lehetőségekhez, mintsem a javasolt napi távokhoz igazodva. (Persze ezek többször egybeestek.) Mindjárt a második nap ki is estem a „ritmusból”, mert 7 km után Mányban feladtam, látva, hogy lóg az eső lába, és hogy jó darabig nincs kiszállási pont. Előző nap volt ráadásul a Zsámbékig tartó szakasz, szóval nem is voltam a legfrissebb.
A tömegközlekedésről: Budapestről nagyon jók a közlekedési kapcsolatok, még Rajka is könnyen és gyorsan elérhető, a többi távolabbi szakaszhatáromhoz (Nagyigmánd, Táp) is volt buszos csatlakozás. Az 1-es vasúti fővonalon pedig nagyon sűrű a menetrend. Szóval ideális. Kivéve a nagyobb távolságokból adódó utazási költségek…
Összességében – a 7 kilométeres etappal együtt 7 nap alatt sikerült Lébényig eljutni (pontosabban Kimle-Károlyháza vasútállomásig), további 2 nap alatt pedig Wolfsthalig. Tehát még az én (inkább átlagosnak mondható) kondimmal is mentek a 35-40 km-es szakaszok, úgy, hogy még tömegközlekedni is kellett.
Ez köszönhető a Tatától kezdődően lapos térszínnek, a jó járhatóságnak és a jó jelzettségnek. Alig-alig sikerült eltévedni, és megállni is csak kevés helyen álltam meg: a közbeeső falvak jelentős részében legfeljebb egy-egy kisbolt, nemzeti dohánybolt van (ezek is korlátozott nyitvatartási idővel) pedig a nagy melegben azért egy-egy korsó sör jólesett volna…
Egy-két helyen fordult csak elő, hogy rövid szakaszon dzsindzsás, esetleg beszántott szakaszon kellett átvágni. Aztán pár kilométerrel Wolfsthal előtt jött a feketeleves: Pat nádor vára (Pottenburg) felé kellett volna egy szúrós növényekkel totálisan benőtt szekérúton haladni, de az első ötven méteren annyi sebesülést szereztem a rövidnadrágban (kellemes, 30+ fokos nyári nap, abszolút nem voltam ilyen szakaszra felkészülve), hogy inkább maradtam a hosszabb aszfalton. Szóval azért a labancoknál sem minden papsajt… :-)
Ami számomra a legizgalmasabb (legjobban várt) szakasz volt, az a Tata-Lébény-Rajka-Wolfsthal, hiszen ezt a részt gyalogosan sosem jártam. Mint kiderült, a Pannonhalmi-dombság kivételével Alföldi Kéktúra jellegű, beleértve a Duna-Tisza-közi homokhátsághoz hasonló – sok helyütt szintén homokos – dombvidékeket, valamint a folyó menti gátas szakaszokat. A mezőgazdasági művelés viszont változatosabb, kisebbek a táblaméretek és változatosabbak a termesztett növények. Facéliatáblákat itt láttam először. A szélturbinák közelsége is újdonság volt. Jóval fejlettebbnek tűnik e rész mezőgazdasága, mint a Nagyalföldé. Aztán mikor átléptem Ausztriába, megint volt egy nagy ugrás, sajnos…
Ha ki kellene emelni néhány helyszínt, ami különösen megragadott vagy megmaradt bennem, akkor a következők lennének.
- Vasztély és Tarján közötti kerékpárút a Tarjáni horgásztóval. Gyalog kicsit hosszú, de kerékpárral egy álom lehet. Tarjánba beérkezve nagyon kulturált, ingyenes wc és tisztálkodó-helyiség.
- Tata folyamatosan újul meg, gyönyörű kisváros. A Cseke-tónál még sosem voltam.
- Kisbér. Fiatalembernek szólítottak az egyik kocsmában. Kétszer is, mert először körbenéztem, hogy kihez szólhattak vajon. J
- Nyalka határában egy kétszáz éves parasztházban lakó házaspár behívott egy beszélgetésre és egy pohár borra. Aztán mikor továbbindultam, láttam, hogy az éppen akkor arra bicikliző kerékpáros turistákat ugyanúgy meginvitálják. Lehet, hogy máshol ez természetes, itt a nagyfalu környékén ez nem annyira jellemző…
- Pannonhalma egy csoda. Szerencsére nem túl rég jártam arra, úgyhogy most gyorsan át tudtam rajta haladni. de bőven megér egy egész napot a környék.
- Lila-hegyi kilátó, majd Gyirmót határában a Rába-holtág melletti érintetlen környezet, egész közel Győrhöz.
- Lébényi románkori Szt. Jakab templom. Ide is most jutottam be először.
- Az ausztriai szakaszon pedig a Királyvárta. Csodálatos a körpanoráma.
Összességében szívesen ajánlom mindenkinek a túrát, akár a saját lelki békéjét szeretné meglelni egy zarándokút alatt, akár csak a saját határait szeretné kipróbálni vagy feszegetni. Tata után már nem sok turistával találkozni, mivel ugye itt mindenki egy irányba megy. De ez szerintem nem baj. Sőt.
Tata után (helyenként előtte is…) nagyon sok a napos, kitett szakasz, szóval naptej, kalap, megfelelő mennyiségű víz, ilyenek nem ártanak, főleg ebben a meleg időszakban, de hát ezt úgyis evidens mindenkinek. ;-)
