"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Fájdalom ül arcodon Jajszó sikolt ajkadon Szemeidben szenvedés Szép testeden remegés Istenem mi történt Veled Megbénít a rémület Ide oda kapkodok Nem tudom, hogy hol vagyok Lassan kinyitod szemed Borzasztóan fáj fejed Gyógyszert hozok kapkodok Másik után kutatok Csókolj meg ölelj át Ismerem a gyógymódját Istenem hát láss csodát Kis mosoly melegíti arcát Szép csendesen elalszik Ahogy közelebb bújik Aludj drágám aludjál Nagyon szépet álmodjál!
Kedves, ne lesd az éjt ébren ne légy! Ha lehetne elrejteném a csendet is… lábujjhegyen titkon tenném feléd lépteim ne zavarjam álmod semmiképp… s a csillagok neszét dallamba gyűjteném úgy hulljon eléd ám távolra űzném a fényt szobád falát aranylón csak majd a hajnal festené mint lágy ölelés érne hozzád az ébredés vonna fátylat köréd helyettem s mikor kinyitnád szemed már ott lennék veled.
Ne akarjátok soha tudni, kinek kopogok, ne akarjatok engem látni se már, ez a kényszerlakhelyemül kijelölt fadoboz menedéknek erősebb, mint a halál.
Ide nem juthat le a vád, sem az aggodalom, hogy az ördög vitte az életemet. Hagyj itt, idegen, ne alázz, most már szabadon kopogom jeleim, költő lehetek.
Ezt: Hol szabad a szív, szabad az Isten! S büntetlen minden rezdülés. Lábam nyomán fakad a víz. Pendül a lélek Benne élő szeretetnek, vágya csordul. Fölfogja Istennek edénye! Hol szabad a szív, szabad az Isten. S büntetlen minden rezdülés Büntetlen minden rezdülés! Tiéd a mindent érző, simogató kéz.
Erre: Hol szabad a szív, szabad az Isten! S büntetlen minden rezdülés. Lábad nyomán fakad a víz, S zendül a lélek. Benne élő szeretetnek, vágya csordul Fölfogja Istennek edényébe. Hol szabad a szív, szabad az Isten, S büntetlen minden rezdülés! Tiéd a mindent érző, simogató kéz.
Ha csak egyszer tiszta szívedből mondod: "szeretlek", ez többet ér, mintha százszor elismétled: "örökké hű leszek hozzád". Ebben az egy szóban, ebben az érzésben minden hűség benne van. Ez az érzés kényszerít hűségre. Örök hűségre.
*
Nagyszerű dolog, ha az emberre valaki gondol, és a gondolataival vigyáz rá. Aki szeret, ezt teszi. (...) A szívében őrzi Őt, ott védi, oltalmazza. És engedi élni. Néha fájdalmas dolog ez. Mert néha úgy kell engedni élni, hogy valóban nem lehetsz a közelében. Csak távolról csodálhatod Őt, távolról figyelheted. Mégis csodálatos érzés szabadon engedni, akit szeretsz. Engedni, hogy úgy éljen, ahogy a szíve, lelke vezérli, ahogy neki a legjobb. Ahogy szüksége van rá. Elengedni, de nem elhagyni. Hanem messziről figyelni Őt, messziről vigyázni rá. A szívedben. A gondolataiddal, az érzéseiddel, a szereteteddel. És hinni, hogy egy napon visszatér. Bízni benne, érezni, hogy szeretete visszavezeti hozzád.
*
Van a szerelem... A szerelem, amely nem évszakfüggő. Nem tavasszal érkezik, hanem egy találkozással. Akkor, amikor találkozol azzal, akivel minden együtt töltött pillanat csoda. Olyan csoda, amit sok ember talán soha nem él át. A csoda, hogy ott ülsz mellette, hogy foghatod a kezét, hogy rád mosolyog, igen, neked adja mosolyát.
*
Van a szeretet... Megfoghatatlan, megzabolázhatatlan, elsöprő. Nem kérdezi, jöhet-e, egyszer csak itt áll előtted, beléd bújik, birtokba veszi szívedet, és nincs mit tenni. Próbálhatsz menekülni, elbújni, próbálhatod elkergetni, de nem lehet. Hiába kérdezed: miért pont őt választotta - nem felel. Hiába mondod neki: nem lehet - hallgat. És szeret. Szeret tovább. Szereti őt, akit választott. Akaratod, eszed, próbálkozásaid ellenére.
*
Van olyan Szeretet, ami egy, oszthatatlan: ez az, amit az iránt az egy iránt érzel, aki a társad az életben. Aki a lelked párja, akinél a szíved van. Ezt a szeretetet, ami összeköt vele, mással nem tudod megosztani. Még ha akarnád, akkor is képtelen lennél rá. Mert csak az övé. Ez a legnagyobb, legkülönlegesebb szeretet, az élet legnagyobb ajándéka és köteléke.
*
Nem az számít, hogy egy hatalmas óceán partján gyönyörködsz a naplementében, vagy lopott perceidben egy pici tó kacsáit nézed. Csak az számít, ül-e melletted valaki.
hangok-léptek az élet porában érezve az idők mesés színét vérhajnalok csillagalkonyában keresve a múló napok kelyhét emléked suttogó viharát
virághangod álmodó viharát
parázslott és lángoltak a percek hallgattuk a madarak énekét s egybeforrtak lázadozó csendek így még soha nem volt kékebb az ég boldogságunk hegyre-völgyre szállt
az a tavasz a fellegekben járt
szerelmünk táncát szórta a lelkünk szemünkben csodák ezre aranylott őszintén és bolondul szerettünk izzó mámor szívünkben ragyogott szépségünk gyönyörderűjében
jó tündérek örömerdejében
áldom sorsom mert hozzád vezetett végzet lettél ég és föld világa rámvetetted szép drága szemedet életem lettél – legszebb virága
Szeretlek, mint a tavaszi réten röppenő madár a napot, Szeretlek, mint a sötétkék égen szikrázó csillagot, Szeretlek, mint tavaszi záporokat a friss vetés, Szeretlek, mint szellőt forró nyári napsütés.
A szerelem oly szép... S a bennem kigyúlt fények szikrázva vibrálnak, Nem tépik már vad viharok a búslombú fákat, Nincsenek már csillagtalan éjjelek, sem fellegek, Elvonultak az üvöltő vad szelek, a félelmek... ...szeretlek.
A korareggelek csendjében nézem, ahogyan alszol, Föléd hajolva homlokodra csókolom álmaim, Gyengéd simogatásod érinti vágyam, s a félhomályban Nincs szebb kép, mit festő ecsetjével festhet, Ahogyan átölelsz, s rám mosolyog lelked. Érzem... ...szeretlek.
A mosolyodat kérem, A világodat féltem. Benned lakó énem Irányítja létem.
Két karom menedék, hová áhítva hívlak, Ha lelkem vérző betűi sírnak a papírnak. Dacban élő ajkad mosolyog merészen, Ha kék szemed tükrében álmainkat nézem.
Az ölelésed kérem, A szereteted féltem. Átölelő énem Boldogítja létem.
A világot, mit nyújtasz, egy csodának látom, Mert belőled indul és hozzád tér meg álmom. Az akaratod bársony, mellyel takargatsz engem, Én nem vagyok egyedül a világegyetemben.
A bölcsességed kérem, Az igazadat féltem, És hozzád bújó énem Beragyogja létem.
Két kezedet fogva nem érhet már bánat, Nem kell áhítanom nekem a csodákat, Mert a nap nap után úgy múlik el nálunk, Hogy minden múló perben csodát találunk.
A létezésed kérem, Az elmúlásod féltem. Tőled függő énem Kísérje el létem.
Tudod arra gondoltam, sokszor jár kínzó fájdalommal az Istentől való szeretet is, akárcsak a mérhetetlen gyűlölet, az ördögi, képes mindkettő az embert iszonyúan megkínozni, az embert, aki azt gondolhatná kívülállóként, hogy a szeretet jár rózsaszín felhők közt, csak a gyűlölet sötétje marcangol belülről... bizony, fájdalom, sokszor kibírhatatlan jár mindkettővel, de hát a gyerekszülés is megkínozza az anyát, nagyobb fájdalom tán nincs is a világon, de megéri, azt ő hamar elfelejti, kárpótol a világra érkezett csoda... a szeretet fájdalma hasonlít arra, nem értelmetlen fájdalom az, valami jó belőle mindig születik, nem úgy, mint a gyűlöleté, az olyan, mint egy betegség, ami gyógyíthatatlan, értelmetlen az a fájdalom, belőle nem születik semmi jó, eredmény a földi pokol.
Tudod arra gondoltam, ha egyszer változna átlátszóvá minden, ami ruha, az hatalmas vihart okozna: lennének, akik elbújnának hosszan otthonuk védelmet nyújtó sötétjében, de, akiket pár nap múlva az éhség legyőzhetetlen érzete a napfényre csalogatna, pironkodva eleinte, majd a helyzetet megszokva járnának az emberek ruhátlan... (persze lennének az álszeméremhez végsőkig ragaszkodó hősi halottak is) egy idő után nem tűnne fel az átlag, aztán a rút és a gyönyörű is természetessé válna, elveszítené a test a különleges varázserejét, és az ember talán, rabtartója többé nem lévén felszabadulva fordulna a titokzatos, a nehezen meglátható lélek felé... talán kihalna egy-két nemzedék, és már senki nem emlékezne arra, (ha mesélnék se értenék), hogyan lehetett, hogy az öregedésre oly fogékony test az embernek valaha a józan eszét elvette, miközben hidegen hagyta a lélek különleges, utánozhatatlan szépsége.
Tudod arra gondoltam, hogy aki nem hisz abban, hogy képes feljutni önerőből a legmagasabb hegycsúcsra, az meg se fog próbálni indulni arra, így aztán, hogy a magasban legyen, ahhoz a csoda lenne szükséges, de nem hisz a csodában az, aki az utat meg se próbálja, a hitetlen marad örökre a hegy lábánál, fájó szívvel azokat a keveseket figyelve, akik hittel a szívükben meghódítják az elérhetetlennek tűnő csúcsokat... az ember hitetlenségében nem csak a hegyen nem indul el, de a boldogsághoz vezető utat is messzire kerüli, ahhoz, hogy oda eljusson, sok, nélkülözhetetlennek hitt, de valójában felesleges dolgot kellene letenni, amihez ő foggal és körömmel ragaszkodik, mert, hogy egyszer célhoz érhet ő is, azt nem hiszi... megy inkább a biztosnak, az elérhetőnek látszó cél után, s mikor megérkezik, akkor látja csak, hogy az út értelmetlen volt, gazdagon is koldusszegény maradt... nem hisz a boldogságban, azért aztán megy az ellenkező, a biztos boldogtalanságba vezető úton, s mert kételkedik a csodában, a lehetőséget a boldogságra végképp elhalasztja.
A szerelmetes május az évnek csodás hónapja: a levegőt át orgona illat járja, felértékelődik az eső is, kincset, aranyat ér olyankor, mintha csak a természet adna szerenádot: mint szerelmes lovag szíve választottjának, úgy teszi a szépet, a cseresznye pirosra érik, az eper, mint a méz, édessé, s dalolnak hozzá a madarak... nem csak a test, májusban a lélek is felmelegszik, ha még néha tréfás kedvében a sietős idő addigra az orgonát el is hervasztja, ha az eső kevésbé kincset érő, már-már csapásnak számító jeget is hoz magával, a május akkor is csak május, amíg virágzik a szeretet: ami nélkül hamis minden, ami nélkül az élet is csak keserűen élvezhetetlen... csodás hónapja az évnek a május, ha a szerelmetes szeretetet a zord idő még zsenge korában meg nem fagyasztja, a legszebb talán mind közül az a drága, a gyümölcsöt érlelő, az illatos virágba öltöző, ha kitölti teljesen a szeretet, anélkül a legszebb hónap is értelmetlen.
Tudod arra gondoltam, nem hiszik az ördögöt sokan, legnagyobb vesztükre, azért aztán kerülnek bajba könnyen, mosolyogják csak az őket a veszélyre figyelmeztetőket, talán, mert nem elég felkészültek, nincsen meg vele szemben az ellenálló képességük, azért aztán az ajtójukat nyitva hagyják, ahol az ördög az otthonukba könnyedén besétál: ők a hiszékenyek, a lusták, a gyávák, a hitetlenek, vagy a nagyon éhesek... s ha már egyszer az ördög megtelepedett, az ember vele szemben szinte esélytelen, hiszen ott van tőle karnyújtásnyira, csábításának kitéve minden pillanatban... mást nem tehet, minthogy a saját lelkét óvja, és megpróbáljon vele, és mégis élni nélküle, mert, ha egyszer nemtörődésében, figyelmetlenségében a lelke ajtaját is nyitva felejti, ha az ördögöt oda is beengedi, többé nem menekül, maga is a pokol lakójává válik.
Tudod arra gondoltam, hogy minden nap, és minden pillanat az újra kezdésre alkalmas volna, ha nem cipelne az ember terheket, amit magában nem önszántából tart, de amik belé kapaszkodnak, azok a rejtegetni való feloldozatlan titkok, amik az újrakezdést, a tiszta lappal indulást nem engedik... azt gondolná a gazda, hogy már rég a múlt szemete, gondolni rá kár is, de az a szemét nem engedi szabadulni, hogy egyszer előkerül a rejtekéről az ember álmában is fél attól: meg nem történtté tenni lehetetlen a bűnt, ami tán másnak okozott mérhetetlen szenvedést... az elkövetőt talán szabadon soha nem engedné, ha meg nem bánná, míg az okozott kín nagy fájdalmat okozva a fejére nem száll vissza... talán a bűnbánat egyedül, amelyik belülről a bűnt eltünteti nyomtalan, nem csak eltakarja felületesen, a bűnbánat, ami szabaddá teszi az embert: talán akkor lehet újra ártatlanul indulni tiszta lappal.
Tudod arra gondoltam, hogy a részigazságok csak, amik gyakran változnak, a legfőbb igazság az cáfolhatatlan és szilárd, az, hogy az élet különös csoda, hogy nélküle semmi nem lenne, azon nem változtat az se, ha az ember időnként sötét szakadékba botorkál... az út lehet hepehupás, pokolba kívánt gyakran, de attól a tény tény marad, hogy a legcsodálatosabb ajándék az élet egyértelműen, nézve bárhonnan, az az igazság igazság marad... és olyan a szeretet is, az ember sokszor kárhoztatja, az általa keletkezett fájdalmat elviselni nehezen bírja, a kerék egyszer fent, máskor meg mélyen van, a vélemény róla változik könnyen, de tartson az úton bárhol, a főigazság, hogy a szeretet az élet legszebb csodája, hogy nélküle a legfőbb csoda is értelmetlen, az megcáfolhatatlan.
Tudod arra gondoltam, hogy a gondolat hasonló a madárra: az egyik pillanatban arra száll, a másikban huss, tovarepül, oly természetes az, hogy az ember sokszor rá se figyel, a madarak jönnek, mennek csak, de, ha valaki magában helyet ad, akkor a gondolat hamar fészket csinál, ahol ő megtelepszik. ott egy idő után népes család csiripel... azért aztán nem mindegy egyáltalán, hogy az ember mit enged magába, milyen gondolatnak lesz otthont adó odúja, mert van olyan, amelyik gyilkos, csőrével az ember húsát tépkedi, az életét megkeseríti, és van gondolat énekes, korán reggel mosolyt varázsol az arcra, ráadásul életben magát (mily kedves) a kártevők kicsipegetésével tartja: a leginkább ilyen hasznos madár mind közül, a szeretet gondolata, ahol ő megtelepszik, ott a kert kivirágzik.
Á lmaim hiú ábránd-fonalát L égbe emelve röpíti a szél, M enekülnék, mennék utána, O ly vakítóan sugárzik a fény. K egyes halál a sötétség, megvéd.
R eményeim emeltek várakat, E rdőre, rétre hintettek sugarat, M ögöttem a bánat mohával takart. É bren az álmaim esdekelve hívtam, Ny íló virágból koszorúkat fontam, E mbernek, nőnek lenni tanultam, K étségek tengerén hánykolódtam.
I gaz hittel, tisztán éltem egykoron, S nem tudtam még, ez sárba nyom. T iszta tükrű szemeket kerestem közöttetek, E zernyi közönytől nem védett semmi meg. N em vágyom többé a földieket.
V étkem, ha volt, megbűnhődtem, E lfáradt vándor lett belőlem. L ebbenő lepkék az álmaim, E ltemettem már a vágyaim. T örvényen kívül a tüzet mi szítja? E ltűnt már a fénylő hajnal pírja. K ésőre jár. Egy hang az éjszakát hívja.
Szomorú mélység sötét csend világából, felszinre tör a szenvedély. Jöjj ne félj! A földön égig ér a kék,a büszkeség, lelkünk világába behatol a fény, andalító táncot lejt a szél, s csendfelhőkön repül a remény, míg a szívünk tétován áll az örökkévalóság küszöbén. Örömet sikolt a lélek, szivünkben apró kis tüzek égnek. Hiszed - e ? , hogy örökké tartanak a lángoló napok, melyben a szív egy nagy dobbanás, és ki nem alvószunyadó parázs. Jöjj!, felejtsük el a tegnapot, válaszunk magunknak csillagot.
A fényben az évek elégnek, az időnek megkopik csillogó köntöse. Az út szürkévé válik, és ködbe búrkolózik életünk tere. Őszbe borúl a hajnal, dér lepi a tájat és hajad, fényévek útján száguld az élet, de emléke mienk marad.
Az élet mély erdejéből, bújt elő az édes szomorúság, reszketek tekintetedtől, s bódító illattól virulnak lelked kertjében, az áhított rózsák. Forrásod csendjében tiszta a szeretet, kellemes érzés, mely puha selyemként ölel, s nem hiteget. A pillanat most égig ér, kísérj el, fogd kezem, a legszentebb örömöket ízlelem. A kételyek mocsarában is szikra éled, mit soha nem értem el, most valós, nem igézet. A varázslat mezején, boldogság szökött be ajtómon, örök lámpás ragyog nekem, a szenvedély mámoros cseppje fűszerezi életem. A szélbe kiáltanám, de csak suttogok, erdőd rejteke, szívem szenthelye. Oda tartok, hol nesztelen léptekkel találkoznak a vágytól remegő sóhajok.
Ha lennék az, aki nem lehetek... És ha lennél az, aki nem lehetsz... Ha tenném azt, amit nem tehetek, és ha tennéd azt, amit nem tehetsz... Ha lennék az, akivé Veled lehetnék, és tenném azt, amit érted tehetnék... Akkor is az lennél, aki nélkülem lettél, és én az lennék, akivé magadért tettél?
Hiányod magába zár. Mint éj a nappal minden zaját. Mint a zaj saját magát. Mint könnycsepp zárja a fájdalmat, mint rózsa zárja vérszirma illatát. Mint esőcsepp a zuhanást, mint ahogy csend fojtja magába a néma sikolyt, ahogyan anya zárja magába magzatát, és magzat fogadja magába az anyát... Úgy ölel magába e gyilkos hiány.
De ha én az lennék? Te is ugyan az lennél? Ha én Te lennék, Te meg én... Ki hiányozna? (Hiszen) Te vagy én?
És tudod, már rég nem azok az esték hiányoznak, amikor Veled, hanem ezek fájnak, most Nélküled...
Én istenem, ha egyszer felkelek, S nyugodt szívű és békés bölcs leszek, Ha azt érzem, hogy nem fáj semmi sem, S imára hullik lázadó hitem... Ha célnak látok csendes négy falat, S egésznek érzem, ami fél maradt, Ha csak ülök a fehér ház előtt, S lehull lelkemről, mi reája nőtt; Ha messzeségek karja el nem ér, És szívem múltak díványán henyél; Ha könnyem nem lesz, s nem lesz sóhajom, Csak békességgel megrakott hajóm... Én istenem, tekints le majd reám, S most halld meg, mintha akkor mondanám:
Ha már elvetted ifjúságomat, Ha vágyam nincs már, tüzem lelohadt, Ha rámfújtál és lángom kialudt, Fújd szét, uram, a megmaradt hamut!
Visszapattan... február kék egéről s torkon ragad az emlékezés. A kivénhedt füvű pusztáknak, fakó-szín sörénye hó alatt. s Te nem vagy nem vagy sehol se még!
Felver néhány... elszáradt bokrot elém a szél, templomos falvak harangszavát felkapja szívem, meg-megőrzi, és szertehordja, s visszhangja kél. S te nem vagy nem vagy sehol se még!
Emlékezés... pipacsot ígér tar dűlőknek. Átsuhan rügyes fasorokból, újuló arca a tavasznak. Utolsót villan a gondolat, és eltűnik az emlékezés. S te nem vagy nem vagy sehol se még!
Kicsi szobánk, elrejtve semmi közepén, Míg ránk vár eljátssza csönd zenéjét. Magának pengeti a másodperceket. Reménykedve lesi nyílik-e az ajtó, Mert itt madár is csak néha-néha dalol.
Itt minden oly csendes, oly lágyan ölelő, Az ajtón belépve elveszik az idő. Némán állunk. Ölelkezik kézzel a kéz. Sejtelmes homály elrejti szoba pírját S két szerelmes test pendülő játékát.
Lelkem marja ezernyi szertefoszlott álmom szürke füstje, s bár a felhők fölött ragyog a Nap, engem elkap, földbe döngöl minden nap rozsdás vas-fogaival az idő lánctalpasa.
Boldogság erdőket álmodik nyomorom üres persellyel kezében, áldásért könyörögve botladozik ember gyártotta rögökbe, s szerelme sem több, mint véres lidérc az őrült világ rideg fövenyén.
Nyikorog gerincem, mint olajozatlan zár nyelve, s meleg gőzöket lehelő tüdőm, sárga nyavalya fojtogatja, de lelkem még él, szelíden reméli a bujkáló napfényt, tiszta kendőbe bugyolálva egy érzést.
Életednek többször volt része a kétség Mint az ifjúság bővérű öröme. Mi formált hát ilyen kecsessé, Látásod, mitől fakaszt másokban Vágyakozásban dús örömet? Talán, Mert nem tűröd a szánakozást? Pedig mennyi döbbenet sújtotta már Derűs reményeid: a sors szeszélyei, Világra jöttöd baljós csillagzata, Televény ősi átok? Nem, Nem hiszek sem csodákban, Sem átok babonákban! Kiválasztott vagy: Ibsen Nórája, Tolsztoj Annája, a lázadó Ember-asszony, a Nő, a Szerető, A teremtő hit anyaméh hűsége, A természet makacs élni akarása. Az élet, az emberi lét egyetlen Hiteles csodája.
Csak betűk, szavak… Néhány gondolat… Mégis, megannyi szín, mosoly, néha harag, a lélek dallama, és tenger könny fakad a betűk, szavak titkos burkain…
És a könnyű, fehér papír vigyázza időtlen’, hallgatag’, az ólomsúlyú és a szárnyaló titkokat… Tartja a lélek kőszirtjeit, az ember önként vallott bűnét, vágyát, könnyeit…
Különös titok…,talán csoda, hogy az ember az a Földön, egymaga, aki olvas, ír, és hallik a szava… Talán az Isten segít, - ha hisszük tetteit… - aki e rejtelemmel alkotta teremtményeit…?
Vajon az ember - nélküle - ennyi erőre képes-e? S e különös, Isten - alkotta csoda, - a teremtett ember maga - ha képes mind megfejteni, szavakba, dalba önteni a lélek titkos pecsétjeit, s megvallani örömeit és vétkeit..., miért várja mégis az istenit: hogy valahol, valaki majd megváltja egyszer a bűneit?
Furakodva hatol beléd feszültségem Mélységed keresi megszakadó testem Miért tekergek száműzött élet tengelyén Ha benned minden rám vár régi helyén
Ki-kinyitogatod legőrzöttebb varázsod Én egyre bentebb, rejtekeden vibrálok Sejtelem körvonala keres helyet arcodon Egyszer vége lesz mindenkinek, és ez fáj nagyon
Kacagj inkább, hisz a múlandó szomorú Csak az ellenség kedvence a méla bú Nem metszek harakirit jövőnk testébe Ha egyszer szerettél, soha se lesz vége
Téríts meg magamhoz, s átadom jegyemet Tiéd lesz hangom, hajlamom, s kapsz gyereket Ha engem hallasz, légy hiszékeny szerető Tárd szét világodat, fény kell, friss levegő
Ott, ahol az ég és föld forrón öleli át egymást s a tegnap sietve eltalpal, köt majd békét létem a holnappal. Talán akkor a hajnal nem szívemből hasad, a reményről lehullik a lakat, s a frissen hullott harmat eloltja a tüzet, melyet szerelmed gyújtott bennem s én őrült kacagással zengem, fényed éhhalált hal, s ó, mily lángolással várom azt a végső sóhajt, mely egy marék földet dob majd üszkös emlékedre. Mély az emlék medre...
A messzi végtelenből ránk hajol a távoli azúrkék égbolt.
A csendesen kelő Nap fénye beragyogja a horizontot.
Az összefonódott ágak között játszva csillámlik át a fény.
A fű, a bokrok és az ébredő virágok nedves harmattól csillognak.
Szellő szárnyal, táncolnak a sugarak, libegnek a táj felett.
A Föld átható, tavaszi illata részegítően lengedez a levegőben.
*
Bolond nappal kezdődik e hónap.
Az éjszakák még dideregnek. A hajnali pír színesre festi az égboltot. Madarak zengik ébresztő dalaikat. Az áprilisi reggelekben friss, tavaszi illatok lengedeznek. Az égi óceán kéklően virít. Fényes sugarak mosolyognak, vagy zokog az ég, s a felhőszemekből szitál az éltető, szomjoltó eső. Zöld bársonylepel borítja a kerteket, hullámzó zöld selymes a rét, a mező – nyújtóznak a napsugarak felé. Ébredeznek a fák, susognak, beszélgetnek az ágak; hajladoznak a simogató, friss fuvallatban. Az ágak összebújnak, a rügyek duzzadnak, kifeslenek. Fodros felhők úsznak felettünk. A szél borzolja a vizeket. A természet neszei felerősödnek. A tavaszi szél susog a nádasban. A tó vizének fodrai rezegnek. Az életet adó napsugarak tündökölnek. A gólyák békát lesnek a vizeken. Az áprilisi eső tócsáiban a nyár képeit láthatjuk. Az esőcseppek erdejében a napfény szivárványba öltözik.
Hamvas ibolya illata száll, aranyeső virágocskái aranylanak a ragyogó sugárban, szirmait friss szellő simogatja. Bogarak takaróznak kedves kis pillangóvirágaikkal.
A fák, a gyümölcsfák, a bokrok fehér és rózsaszín virágruhába öltöznek, így köszöntik a tavaszt, balzsamos ágaikkal. A rét és mező virágain apró kis méhek zümmögnek. A selymes szélben vitorlát bontó felhőcskék szállnak, mint a vidáman röpdöső madarak. Dongó dong a színes szirmokon. Fényes sugarak hullnak az égből. Színorgia! Szivárványszínű szárnyaikon pillangók libegve járják kecses táncukat. Bíborpalástot terít ránk a naplemente. A horizont színes fénycsokor. Hídként köti össze a földdel az égboltot. Este enyhe szellő simogat. Ezüstös udvarában feljön a Hold - körötte sziporkázó csillagok sokasága.
*
E hónap igazi tavaszünnepe a Húsvét, a Feltámadás ünnepe. A tavaszi napban gyertyák fénye ragyog. Harangok zúgnak a körmenetet kísérve.
*
Lásd meg, hogy mennyi szépséget rejt a természet ébredését hirdető, a tavaszi réten bódító, illatába burkolózó április.
Minden mag egy kódolt csoda, földbe vágyón álmodó, ahogy kiteszem a fényre, már tapogatja is egy napsugár leolvasó. Reggel a langyos kaptárak ölén, üres kosarakkal, már mindenki startra kész. Mézre vágyó méhecskék hallgatják, az utánuk sóhajtozó bibék szerelmes énekét.
A rigók, tágra nyílt szívvel motoznak az avarban, fűzfa hajba kap a játékos szél, szeles április lányok lyukas tarisznyáikból, már hullajtják a földre, a május buja ígéretét.
Van, hogy csak úgy teleszalad a szívem. Veled, a világgal…, még ismeretlenekkel is. Talán ezt teszi ez a furcsa, zaklatott április… - vagy, hogy az éjben hirtelen magamra maradtam. Pedig odaát ütemesen szuszog a párna, a paplan, a kis szobában gyermekálmot dajkál az éjsötét. Talán meg kéne fognom csöppnyi kis kezét, s számhoz szorítva belesírnom, mennyire szeretem - vagy Melléd bújni odaadón és szenvedélyesen.
De túl sok, amit most érzek. Úgysem értenéd meg, hogy úgy vagyok most, mint a részeg, kinek bódult agyában ezernyi kép pörög, hol sír, hol szélesen röhög, s bár reggelre felejti ködös mámorát, most még táncot jár fejében a gondolat. Talán ilyenkor kéne odaadnom magamat, mikor az érzés így zuhog belőlem, hogy zokognom kéne, és őrjöngve szeretnem… de valami furcsa szemérem most is visszatart.
És látom álmodat, látok egy könnyű, nyári zivatart, nevetést, hegyeket és sok-sok színpompás virágot. Nem, nem szakítom meg az álmod, csak csöndben beleálmodom magam. A kezem, a szívem, a hajam, a betűket, a verset, a múlt nyarat, s azt is mi most jön, itt vár a kapu alatt, s beleálmodom az éjszakák furcsa ízét, mikor a kicsinek csak fognám a kezét, s mikor melléd kéne bújnom, vagy Beléd egészen – de csak ülök itt magamban, mint lobogó pipacs az árokszélen. Itt belül szaggat a szél és tűz a Nap, a szívem el is hamvad, ahogy lángra kap, és én csöndben perzselt szirmaimra hullok.
Az órán a kismutató fásultan kullog az öccse után, s lassan felőrli előttem a mából maradt perceket. Kezeim közül a tegnap gyöngye kipereg, s meglassul ereimben a zajgó lüktetés. Az ütemes lélegzés végül álomra szólít, s hátadhoz görbülve ringatom tovább összeforrt, egymásba nőtt vágyaink.
Ejnye, de kényes és mily szeszélyes ez a negyedik fia az évnek! Tudod, ugye, hogy ki ő? Április, a csínytevő Űzi veled a sok tréfát: jégesőt hoz, havat hint rád, majd küld szilaj szeleket, záporzuhanyt, meleget... És ha látja a hamis, fondorlatos április, hogy ernyőt tartsz, ha jön a zápor, hócsizmát rántsz havazáskor, szelek ellen elbújsz menten - akkor dúl-fúl a betyár, dérrel-durral továbbáll.
Április, oh Április, Minden csínyre friss! Faun-bokájú, vad suhanc, Újra itt suhansz! Vásott cigánykereked Porozza a tereket, Repül a szemét, Levegőbe parazsat Hintegetsz és darazsat, Illatot s zenét!
Némely ingó és rügyes Ág végére már Küldök: kússzék az ügyes Katicabogár, Mint árbócra egy piros, Pettyes zubbonyú, Fürge lábú és csinos Kis matrózfiú! Kémleli a láthatárt: Mennyi fény! Mi az? S zümmög zengő, napba tárt Szárnyakkal: tavasz!
Szunnyad még a tél-mező, Fáradt, vén paraszt, Fűszakálla csendbe nő, Megcibálod azt, Majd meg méznél illatosb Szellőfésűvel Fésülöd s szólsz: hé, de most Lomha szolga, fel! Szundikálás volt elég, Vár az új robot, Mit álmodtál, vén cseléd, Krumplit vagy zabot?
S reszket s kacag a liget, Cserje meg bozót, Gyenge bőrű testüket Úgy csiklandozod: Minden erdő egy bolond Hejehuja-hely, Nincsen még seholse lomb, Csak virágkehely: Izzad még a levelek vajudó rügye S a szirom már lepereg: Csókos szél vigye...
S átsuhansz a városon, Bérházak felett, Felragyog sugároson Sok vak emelet: Reszkető, bíbor varázs Vén kémények fala, Lányszemszínű kék parázs A szelíd pala. Mély, sötét udvar felett Négyszögű egen, Táncos lábad emeled, Mint halk szőnyegen.
S padlásablakot, kitört Sarkon fordulót: Villogtatsz, mint zsebtükört Pajkos nebulók: Zsupsz! a földre hull a fény! S ím a szenny alól Nyűtt hang sír, tán a szegény Por maga dalol? Vak lap-árús: eleven Bús utcaszemét, Sütkérez a melegen S nyitja holt szemét...
Április, oh Április! Míg tánccal suhansz, Látogass meg engem is, Víg, örök suhanc, Hisz egy régi kikelet Furcsa reggelén Együtt érkeztem veled Földi útra én: Szólt arany szimfónia Napfény-húrokon S bölcsőmnél te, fény fia, Álltál, víg rokon!
Április-testvérem,óh! Hol van az a kor? Ifjúságom hervadó Kankalin-csokor, Elpártoltam tőled én, Nem veszed zokon? Hej, beteg s fanyar legény A régi rokon: Ha a tavaszt élvezi, Nézvén langy egét, Bánatát is felveszi, Mint szemüvegét...
Április, oh Április! Simogass, vezess! Hadd legyek ma újra kis Jó öcséd, kezes, Hadd feküdjem tarka fák Alján, inni fényt, Míg arcomba szöcske vág Zöld parittyaként, Míg szememre patyolat Szirom lengve jön S kis selyem-sátra alatt Megbúvik a könny...
Oh tán akkor, míg a méz Színű nap lehull, Bordám közül a nehéz Szív is elgurul, Imbolyog még, menni fél, Majd gyáván, sután, Bíbor labda, útra kél Tűnő nap után: Táncol, ugrik, fellebeg, Enyhén száll tova, Felfogják a fellegek S nem fáj már soha...
Tavasz, tavasz, virágok friss füvek közt. Tegyétek félre a kést, a botot. Füvek, virágok e két durva eszközt nem szívelik, mert bántani szokott.
Bot és kés ellensége a virágnak, kaszálja és nyesi vakon, vadul. És ellensége az egész világnak, mert emberekre is rászabadul.
Milyen kár, hogy a világ címerére mégis odakerült és ottmaradt a bot s a kés s az ember szíve-vére. Fakó mezőben, Nap és Hold alatt.
Szebb volna ott, a világ címerében, bot és kés helyett, mit megfest a vér, szebb volna ott, keresztbe téve szépen, két rózsaszál. Egy piros, egy fehér.
Egy szellő felsikolt, apró üvegre lép s féllábon elszalad. Ó április, ó április, a nap se süt, nem bomlanak a folyton nedvesorrú kis rügyek se még a füttyös ég alatt.
Befelé, mindig befelé, a szem, mint bogár csápja, mint ultrahang, gépiesen jelez falat, fát, embert, a fül, a szervek ághegye vattába fúr, végérvényes arcot vesz föl a város . . . Befelé, mindig befelé, hasadt sziklákra, kövületekre, mammutnyomba lépő mammutra, emberi hangú növényekre, a fára, a falra, az arcra, befelé, be a múzeumra . . . És ez az áprilisi fa, az egyszeri, a sose látott, zöld ujjhegyeivel fölborítja, helyrebillenti a világot.
Szürke fellegeket terelget a szél, még csupán a naptár ír áprilist, ám csak bennünket tréfál meg a tél, a természet illata árasztja a frisst.
Bomladozó rügyek rejtik a tavaszt, hó alól merészkedik a tulipán, a tél fájón ragaszkodna még, és halaszt napokat, heteket, de végzete, lám
utoléri lassan. Már csordul az eresz, s cikázva érkeztek az első fecskék, a kabátoknak is gyorsan melegük lesz, hiszen ott fenn már tavaszt sóhajt az ég.
Kacér kis április! Mennyi móka, mennyi csín, Mígnem szép szemed, a hamis Komolyra változott kicsim!
És láttam azt a lenge lángot, És szád ott érintette számat, És lenn a parkban kacagva játszottak a párok, Itt fenn karomban megoldottad Omló selyemruhádat.
Átöleltél, s feledtünk, Minden bált, pikniket, Eső hangja dobolt fel felettünk, S a partinak hirtelen vége lett.
Ott lent a társaság kandallóba gyújtott, Fázósan imádták tüzét, Lementünk közéjük vidáman, S jókedvünk nem értette az úri nép!
Hallgatnak bennem a hangok most nem súg az éj nem írok tavaszi dallamot fülembe csak a szél zokog nyikorgatva az ablakot résein át sikít nem hoz tavaszt a hamis hideg permettel öntöző földekre hó-paplant terítő április míg vigasztalanul kopog a tetőn az eső.
Nem láttalak egy hétig, kis rügyek, és közben milyen nagyra nőttetek! hüvelyknyire! ... Kilombosodtatok és ezer könnyű és friss fodrotok halványzöld lángként repdesi körül a gallyakat és táncol és örül.
De szépek vagytok, tavaszi rügyek, de bátrak vagytok! Nem kérdezitek, mi vár rátok - ha itt az ideje, mint a barna földből a rét füve, a barna ágból kicsaptok ti is, akármilyen hideg az április.
Bölcsek vagytok ti, szárnybontó rügyek, bölcsebbek, mint én, egészségesek ... Egy hónapja nem láttuk a napot, mégis hittetek és kibújtatok, hajtott a szent önzés, küzdöttetek, győzni akartatok és győztetek!
Győztetek, hívő rügyek s levelek, irígyelhetem erényeteket: bolond idő járt rám is, április, hosszú, naptalan, de én e komisz tavaszban, mely oly zord és fénytelen, hitetlen voltam és reménytelen.
Az voltam, fáradt, gyáva és beteg, utáltam már az egész életet s ez kellett, ez a büszke változás, szemeimben ez a csodálkozás, ez kellett, hogy megváltsam magamat és megérthessem a példátokat,
hős példátokat, parányi rügyek ...
Egy hét alatt de nagyra nőttetek! Zöld zászlaitok felrepültek a bokrok, fák és hegyek csúcsaira s hiába ez a gyilkos április, reményt hirdettek, reményt nekem is!
Április volt, amikor ott először megláttalak, A mólón bolyongtál, fáradtan, magányosan. Ezüst csillámait szórta szét a lenyugvó Nap, És Te benne mendegéltél szótlan, hallgatag.
Nézted a lustán mozgó vizet, s a fakó kék eget, S a szobor kormoránt, a semmittevő madarat. Hallgattad a föltámadt nyughatatlan hűs szelet, S arra bolyongott a hajókürtök fájós üzenete.
Holtak lelke újra éled előtted, s benne a múlt, S a sirályok most is gyászukban siránkoznak. A tengerek, sötét mélyére merültek alá az álmok, Odavesztek, csillagoktól ragyogó holdvilágok.
Másnap, ismét a mólóra hozott, láttam arcodat, Szemedben, a csalódás apró könnye csillogott. Fájt a szíved, fájt az álom, hogy Őt nem leled, S a hajnalnak közeledtével a szerelem is odalett.
Ne legyél szomorú, hiszen új reményt hoztam, Nézd a fölkelő Napot, a tenger vizét aranyozza. Fehér fátyolként lejtőznek, szállnak a sirályok, s A tenger zöld vizéből születnek, játszó hullámok.
Ne zárd be sértődötten, búsuló szívednek ajtaját, Engedd be a vándort, ki vidáman, dalolva arra jár. Ne büntesd őt oktalan, hisz ellened nem vétkezett, Kedves szavakkal, vadvirág csokrot nyújt elébed.
Érzem amint oldódik testednek, rideg feszültsége, Lassan Te is észre veszed, varázslatos jelenlétem. Szemed tükrében születnek, különös szép fények, S az illatos gyöngyvirágcsokrot, érinted gyöngéden.
A lassan életre kelt Gondolatot szívedhez engedted, Oltalmazó, erős karoddal, gyönge vállamat átölelted. Valami bolondosat, kedves szavakat a fülembe súgtál, Egy perzselő, szerelmes csókot a nyakamon hagytál.
A mai naptól párban leskelődünk a vihar vert padon, Ám zenét hallunk, a kőfalaknak csapódó hullámokból. Villámok gyújtják föl a tengert, föl szállnak a Lelkek, S az égi felhők földig hajolva, táncba hívják a tengert.
Tavaszi szelek puha sodra a rügyeket levéllé bontja, gyermekfüvek is magasodnak, patakok is vígan futosnak - mikéntha fiókamadár: szárnyát próbálja már a táj.
Újul a táj, a föld, hol élünk, újul fonnyadt, zörgő reményünk: Tavasz, a mi tavaszunk végre, mi festünk felleget az égre, mi festünk eget és napot, égő holdat és csillagot!
Hajnal kékjét és alkonybarnát, a hegyre pásztort, ezer barmát, rezgő párát a messzeségre, fecskék táncos csokrát a légbe - csak hidd: a teremtés mi lettünk s tavaszt és nyarat mi teremtünk!
Atyjuk leszünk az évszakoknak, nékünk, miértünk sokasodnak, hogy megbírva minden elemmel, megtöltsük őket értelemmel - egy intésünkre, mint ebek: hozzánk simulnak mindenek!
S miként új borral ó hordókat, lelkünkkel telítjük a szókat, miket, mint vadszőlő a házat, befont, befutott a gyalázat - mit nem mondtunk, most mondd velem: Tavasz! Szabadság! Szerelem!
Beissza szívem az áprilisi Záporesõ áztatta föld szagát, S érzem az esõ közepette a Napnak elõömlõ lágy sugarát. Április van és mégis, érzem Hogy közeleg az enyhet adó május. Ó április, április Áldom én rég a neved!
Te bolondos, esõs, szélviharos! Te orgonabontogató! Jaj, te hozod a májusi Szerelmek elõszeleit. Bõrömön érzem még Hidegséged lábnyomait, De hallom a szívem Megdobbanni, s valami Édes érzés kezdi itt belül Bontogatni lágyan szirmait.
Ó, hogy vártam én mindig A májust, s most itt állok Az emlékekkel, melyeket Szívem idéz, bár tudom, Számomra már nem hoz semmit, Mégis minden évben Az április, április, Május elõszele Megcsap és megigéz.
"Áprilisban születtem. Az ég, melyet először láttam, szeles volt, fénnyel és homállyal változó, a levegő tele párával, felhővel, napsütéssel s nyugtalan hullámokkal, mintha egy kibontott hajú, őrült nő hárfázna valahol. E hárfa zenéjét hallom még néha, álmaimban. A nürnbergi álmoskönyv szerint az emberek, akik e hónapban születnek, nyugtalanok, szerencsétlenek üzleti vállalkozásaikban, érzelmesek és balkezesek. Valószínű, hogy az erőszakos halálnemek egyikében pusztulnak majd el, vízben vagy tűzben. A közhit kissé bolondosnak tart minket, áprilisi gyermekeket. De láttam már veszedelmesebb bolondokat is, akik augusztusban vagy decemberben születtek. Nem védekezem a közhit ellen. Biztos, hogy van bennünk, áprilisiakban, valami állhatatlan, valami rohanó, valami óvatosan garabonciás. Amolyan szalonképes ámokfutók vagyunk. Ez az ég, az áprilisi égbolt dereng idegeinkben, üde zuhanyaival, zöld izgalmával, éretlen és vadóc, csiricsáré és harsány nyitási zenebonájával. Április a retek és fiatal hagyma hónapja, ahogy július a rózsák s december az irodalmi felolvasások hónapja. A reteknek is van költészete és ünnepe. Ez a néhány nap, április elején, ez az övé. A retekkel, a hagymával, a friss salátával érkeztem a világra, kényesen, mint afféle „primeur”. Születésem napján nemzeti ünnep volt, a törvények szentesítésének ünnepe. Ezen a napon soha nem mentünk iskolába, s valamennyire természetesnek éreztem, hogy a világ is ünnepli létezésemet. Ez az iskolai szünnap okozta, hogy - sokáig - ünnepnek éreztem a személyes létezést, az életet. Áprilisban még mindig fölfigyelek, szaglászok. Úgy érzem, kezdődik valami. Ibolyaszíne van, opálos, tulipános változatokkal. A föld megtelik e hetekben érlelt hagymákkal és gumókkal. A meleg vizes források körül hajnalban elkeseredett gyomorbajosok állanak, pohárral és üvegcsővel kezükben, s keserűen néznek a tavaszba. A gyógyfürdők vizei ilyenkor adják ki pezsgő indulatukat, rohannak a mélyben, a kövek között, forró sistergéssel, tele üde, rejtélyes erővel. A nők nem szeretik ezt a hónapot. Ez a rövid kabátkák, a pattanások, a tavaszi szédülések, az oktalan izgalmak hónapja. A gazdagok ilyenkor Taorminába utaznak. A szegények este fölnéznek az égre, szaglásznak, a csillagokat nézik, és halkan mondják: „Fényesebb”. Én is fölnézek az áprilisi égre, csillagom kutatom. Látom, még dereng valahol. Egy kéz után nyúlok, és halkan mondom: „Halványabb”.
Fakadnak már a virágok, Kiderül az ég, És a föld most készül ülni Drága ünnepét. Szíveinkben, mint a földön, Ma öröm legyen, Feltámast az isten-ember Győzedelmesen!
Aki tudja, mint töré fel Sírját a dicső; Aki látja, hogy a földön Minden újra nő: Gondoljon feltámadásra, Mely örök leszen… Feltámadt az isten-ember Győzedelmesen.
Köszönt e vers, te váltig visszatérő Föltámadás a földi tájakon, Mezők smaragdja, nap tüzében égő, Te zsendülő és zendülő pagony! Köszönt e vers, élet, örökkön élő, Fogadd könnyektől harmatos dalom: Szivemnek már a gyász is röpke álom, S az élet: győzelem az elmuláson.
Húsvét, örök legenda, drága zálog, Hadd ringatózzam a tavasz-zenén, Öröm: neked ma ablakom kitárom, Öreg Fausztod rád vár, jer, remény! Virágot áraszt a vérverte árok, Fanyar tavasz, hadd énekellek én. Hisz annyi elmulasztott tavaszom van Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban!
Egy régi húsvét fényénél borongott S vigasztalódott sok tűnt nemzedék, Én dalt jövendő húsvétjára zsongok, És neki szánok lombot és zenét. E zene túlzeng majd minden harangot, S betölt e Húsvét majd minden reményt. Addig zöld ágban és piros virágban Hirdesd világ, hogy új föltámadás van!
Tudod arra gondoltam, hogy van szeretet gyermeki, és van anyai, ami a nagyra nőtt, valódi, felnőtt szeretet... az egyik, a gyermeki, viselkedik gyermekként, magában életképtelen, kapaszkodik foggal és körömmel, a másikat legszívesebben csak magának tudná, szorítja annyira, hogy az a levegőt is alig kapja: ilyen az, míg a szeretet csak gyermekcipőben van... és van olyan rendellenesség, mint ahogy az ésszel is előfordul, hogy a fejlődésben megreked, úgy a szeretet is örök gyermeteg marad, nem követi a testnek a növekedését, az időnek a múlását... ha a szeretet normálisan fejlődik, egyszer felnőtté, anyaivá válik, aki, ha kell, odaadja a szívét is, s ha az a másik vele elbotlik, vigyázatlanságában töri darabokra, akkor is csak az a legfontosabb, hogy ő, a szeretetnek az alanya meg ne sérüljön, hogy aki azt a szívet összetörte, azt ne érje még egy karcolás se, az a boldogság, ami az ő boldogsága.
Amikor reggel harmatcseppet szárít a Nap, tetted kedvedből, akaratodból fakad. Felcsillan benned egy új nap, ám figyelmeztetés nélkül azt is megesheti: szó nélkül, váratlanul elhagy, ezért percekben számold az életed, akkor a csillogásban gondolataid megleled.
Amikor reggel rád mosolyog a Nap, kezdődhet a játék, a harc. Ne zargass nem létező kincseket, ott szunnyad benned a lehetetlen. Észre sem veszed, játszol az idővel, este, amikor párnára hajtod a fejed, nincs többé nappal, se játék, se harc. ezért értékeld az időtlen időt, életedben minden perc csillogó ékkő.
Hallgasd a csendet, mit beszél. Selymes szavával, épp mesélni kész. Simogatja fáradt lelkemet, befedi a vérző sebeket. Gyógyír rá a kedves szó, a mosoly mi oly csábító. Lágy szellő ha simogat, megfújja dús hajadat. S felkavarja múltadat. Volt benne szép,s fájdalom, elfeledni nem tudom. De ni csak,süt a nap, elvakít egy perc alatt. Nem látod ki áruló , szíveden uralkodó. Jő az est a jó sötét, vajon ő majd mit regél? Szerelmes vad éjszakát? Hol forró vágytól ég a szád. Karja tested öleli, szeme,szemed keresi. Súgja halkan,hogy szeret, válaszod,ugyanez. Összeforr a két forró, lázban égő folyó. Sötétben a csillagok szikrát szórnak rögtön ott. Mint lávától fortyogó, tenger lesz a két folyó. Ám eljő a pirkadat, halvány pírral felvirrad. Újra a csend lesz az úr, s te feledni,megtanulsz.
Kopasz eperfák alatt, némaságba botlik az idő tegnap még selyemfénnyel simogatott a nap. Szemembe parázslott egy játszi-sejtelem. Bárhogy zakatolt is agyam, nem tudhattam akkor még, ki ő...
Ma metsző a havas szél, könnyekkel szemeztem a jégvirágos ablakon, s leheletem ölte virágok szirmait... Kerestem tovatűnő alakod, nem hagytad meg szememnek. Emlékként kavarogsz bennem. Hiányzol, már nem vagy itt...
Lábaid nyomát eltörölte az idő, s a tél. Rejtve magadtól... A lepkekönnyű hideg csók-pihék még olvadtak melegedtől. Most behunyom szemem, nem látlak, érzékeimmel sem játszol. Már elnyelt a város, egyen- arcú ember lettél, megijedtél a szerelemtől...
A szerelem, mondják, az a ház, ahol nem szabad megmaradni a földszinten, hanem érdemes felmenni a legfelső emeletre is.
- Téged mindig csak ki fognak használni. - Nem baj, én szeretném is, hogy őneki, aki majd jön, szüksége legyen rám. Ha majd nekem támaszkodik, én az egész testemet meg fogom feszíteni, hogy el ne dőljön. Ilyen az én természetem, (...) nekem különben nem érdemes csinálni.
- Mit gondolsz, mi kell ahhoz, hogy az ember megszeressen egy nőt? - Ezt te, azt hiszem, jobban tudod. - Te viszont jobban fogalmazol. Mi kell: szerencse vagy alkalom? (...) - Azt hiszem, egyik sem döntő. Valami új tulajdonságnak kell megjelennie az emberben. Az érzés a változások jutalma, hosszú egyformaságban még a legerősebb érzés is elpusztul.
Add uram, kit nekem rendeltél, szelíden simuljon lelkemhez, esténként úgy aludjak el, hogy féltőn fogja két kezem, szívében csend és derű legyen, néma mosollyal lágyan öleljen, erős legyen, őrizze lelkem, ne mondjon semmit, értem éljen, szemében égjek, add Uram nekem, hogy így legyen, időtlen idő vászonra festett végtelenjében.
Az árnyak hullámtestei furcsa monoton ritmust jártak a szobában… lassan, mint a vak, ki tapogatózva halad, úgy mászták meg a sík falak unalmát. Napok jöttek-mentek s a gyermek az ablakon át nézte a világ fájdalmát hordó szürke égboltot. Cseppek hulltak, mint elmúló percek. Haláluk felsértette a föld álmát… sár freccsent fel: koszos vér. Patakká duzzadt az idő és sebesen robogva hordalékától terhesen folyt, folyt messze, oda ahol összeért a horizont és a képzelet. A gyermek szeme tükörré vált, mintha az ő lelkébe is beszivárgott volna ez a fájdalmas ború. Aztán csend lett, elmúlt a zsibongás, a monoton ütem, mintha megállt volna a világ, s valami halk, valami rég várt semelyes érzés öntötte el a vidéket… s előbújt az első fénysugár. Kedves volt és mosolygós, játékosan intett és bársonyos ecsetjét végig húzta az égen. A gyermek szeme felragyogott, felvette a kabátját és kirohant a rétre. Csak szaladt… izgatottan, ahogy talán még sosem tette… minden lépés egy szívdobbanás volt… egyszer csak ott állt, s mellette, mint varázsszalag a magasba tört a szivárvány. Ott állt s csak nézte, ahogy a tünde színek kósza vonalai egymásba karolva felkapaszkodnak az égre. Csak ő volt ott, s csak ő látta olyan szépnek, olyan különlegesnek… mesélt neki, körül táncolta… becézte és tudta jól, hogy nincs még egy ilyen csoda…
Süt már a nap, érződik a melege A madár kedvére csicsereghetne Gyöngyfűzér-koszorút hozhatna a gólya Ha ez a január másképp nem gondolja Tovább tolja a tavaszt , a bárány felhőket A gyöngyöző vizeken úszó álom jégtörőket
Néha lelkemet körbefonja, a múltamban rejtőző, ezerarcú sövényes elágazás, facsarja szívemben a vért a megálmodott létezés... mint féltve rejtett képeslapon, néhány üzent szép szó csak álarcba gyűrt mosoly. Az elképzelt szerepek hullám-árban süllyedő hajón. Köveken tört szegecseim a mélyről felemelkedés... Sorsom tán büntetésem az élet- hűség börtönében tomboló vihart kavar - az akart - nem akart - De merjek-e úgy élni, hogy ne kelljen félnem ha majd lehull a lepel. - fehér vagy fekete - Lesz- e az örök csend?
...Mondd, mi lesz, ha megtalál az érzés? Mondd, mi lesz, ha hív a messzeség?... Mondd, mi lesz, ha érzem: mindez kevés? Mi lesz, ha menni akarok - hozzád! veled! Mondd, mi lesz, ha csak álmodom kezed? s az utat, mely feléd vezet?... akkor meghalok csendben, szótlanul elmegyek oda, ahol a madár se jár és várok a feltámadásig mert ott mindenki vár és beszélgetek velük elmondom életem mindent, ami történt velem és beszélek rólad is arannyal csillogót gyémánt szivárványt tűzzel lángolót mert szeretlek itt is ha bár csak lélek vagyok s mindent láthatok mi szép és kedves nekem de homályban van a világ csak téged lát szemem nincs kezem nyújtom feléd nincs hangomon suttogok neked ott messze lent, hol éled életed hátha áttör a zajon a szerelmes gyenge hang hátha úgy hallod meg mintha imára hívó harang és elindulsz felém úttalan utakon soha nem volt vágyakon legyőzve mindent, mi utadba áll s közben a hívó harang szava előtted jár és vezet és egyre hangosabban... és egyszer csak megváltozik s akkor szívedbe béke költözik mert szavakat hallasz harangszó helyett és megérted: most már mindent lehet engem is! - és felém nyújtod szent kezed és nekem adod drága életed és feléd nyújtom van kezem és neked adom életem mindenem... örökkön örökké ámen
Védtelenek most az álmok Körbefonlak hozzád bújok Ölelj úgy hogy el ne vesszek Ha elvesznék hát keress meg Akarom hogy mindig itt légy Viharokban csak engem védj Szeress nagyon-nagyon szeress Szélzúgásban engem keress Keress engem magas hegyen Hullámzó mély tengerekben Ha nem találsz mégse állj meg Mert ha testem nem leled meg Lelkem akkor is eléred Verseimben tovább élek
Van egy titkom… Eláruljam? látom szemed titkon felcsillan az éjben…
Hát gyere! Egészen közel; ne félj!
Hol a hajnal lehel álmot, áldott álmos pilládra, s majd az alkony simogat reggel, az aranyló Nap ásítva felkel, és halkan dúdol neked egy lágy-vágy éneket…
ott szendereg titkom, ott majd megleled!
Hol magból lett erdő, kiégett minden kóró, felhő nélkül esett az eső, és még a tél is forró,
ott szendereg, ott majd megleled a titkot… bár már régen ismered!
Kerestelek, szívem újra rád talált, beszívtam bársonyos bőröd illatát. Megperzselt, elvakított a szerelem, elsuttogtam százszor a Te nevedet, álmomban is kívántalak kedvesem.
Szeretkeztünk, lelkünkbe a kéj osont, mosolygott a holdsugár az égbolton. Együtt voltunk oly' sok tüzes éjszakán, eggyé váltunk, nem lehet ez múlt csupán, ketten leszünk öregségünk hajnalán.
Elrepült már villámgyorsan negyven év, vissza is tekernénk idő kerekét. Nem válunk el soha mert mi szeretünk, idős korra is fiatal a lelkünk, hiszem én mi mindig boldogok leszünk.
Imbolygok a létben, Mint a fa letört száraz ága, Kénye kedvére himbálja a szél. Imbolygok a létben, Mint ki teliholdnál Félálomban lépdel Képzelt vár fokán És semmit nem ér el. Nem tudom mi felé haladok, Vagy mikor zuhanok Vagy mozdultam-e egyáltalán. Imbolygok mint a szél- Dédelgette bambusz csengő, Bús búgó hangja vidámra vált Ha átöleli a szellő. Imbolygok mint a levegőn Átlibbenő frissen mosott Ruha illata, Mint a busz zaja Lecsurogva a dombon, Mint a sziréna vijjogás Jóval túl az utcafronton, Mint a madár surranás, A mókus ágról-ágra ugrálása S a gondolat hirtelen tisztulása; - Hiszen imbolyog minden! Talán az egész világegyetem. Talán a Föld most fordul Másik oldalára, Talán a közelgő ISON bolygó Himbálja köröttem Az elvesztett stabil pontot? Hová dobjak horgonyt Ha minden imbolyog? Lehunyom szemem. A ringó imbolygások, víztükrén a körkörös hullámok Lassan elsimulnak, az esti csendben Minden mozdulatlan!
Érezni az illatát a réginek, olyan, mint egy távoli szép üzenet. szél hátán jön szívembe döf múltból rám köszönt. felém integet csak..., próbálom magam ámítani vele a percet s órát áhítani mit akkor éreztem mikor szerelmed élveztem mi az életemnek egy villanása volt édes...,csodás holdfényes légyott...,
Lassan az esti homály belep. Vágtázó fellegeket hajszol a szél, Holdfény űz csalfa játékot veled, s csodát varázsol körénk a tél. Aranyló fénykaréj öleli ragyogó fényű jégudvarát, s míg a felhő a csillagot elfedi, a telihold nevetve néz rajta át. Csodámtól ámulva, gyönyörködve állok. Úgy szeretném veled ezt megosztani, de közénk feszülnek végtelen határok, és csak versben tudom elmondani. Ha hozzád bújva lesném az eget hallgatva, amint nekem magyarázod, dupla öröm lenne, kettős élvezet, hogy tanítasz, miközben velem látod. De ím, magamban állok az ég alatt. Csak sóhajom oson megint feléd... A Hold csúfondárosan rám nevet, majd álomra hajtja ezüst fejét.
Ma, ha az éj elnyeli a sápadt Holdat, a hajnal fáradtszürke, rút és esélytelen, s csak távolról pislákoló fény a holnap - elbotlom olykor még rossz ízű emlékeken.
Mert voltam mélyen, mint beomlott, régi sír, és álltam magam rakta, nyirkos falak között. Kertemben csak bogáncs termett, nem gólyahír, s lépteim alól kifordultak a földrögök.
A reggelek mégis életre leheltek, pedig nem ébredt mellettem se hit, se remény. S ha azok az idők ma szívemre vernek, még megbillenek nyugalmam keskeny peremén.
Valahol mélyen valahol mélyen egyek vagyunk a mindenségben, hagyod, hogy égjen hagyom, hogy égjen vágyainknak fénytüzében, érintés játszik érintés játszik parázs pattan parázs pattan, mindenség táncol mindenség táncol egység arcban egység hangban, dobban a holnap dobban a holnap boldog napban boldog napban, leszel az álmom leszek az álmod öntudatlan mozdulatban, csillag kigyullad csillag felolvad vágy-szikrából vágy-szikrába, lépésed olvad lépesem olvad sok utunkból egy utunkba.
Szeretek emlékezni rád! Éber éjszakákon várlak, Ahogy fellobbanó vágyak Buja tűzében tobzódva Lágyan, forrón csókolt a szád, Szeretek emlékezni rád.
Szomorúan, nem gyűlölve. Emlékedtől még bűvölve, Mikor testünk lázasan Összefonódva eggyé vált, Kívántam inkább száz halált, Mint nélküled élni tovább.
Szeretek emlékezni rád. Még veled ébred a reggel, Mélázva, párás szemekkel, Minden perc emléked őrzi. Benne élsz az éjszakában, A felkelő napsugárban.
Fájóan tör elő a vágy. Őrizlek a végtelenben, Elmentél, de itt élsz bennem, Újra átölelsz és csókolsz, De álom csak, mert nincs tovább! Szeretek emlékezni rád.
Ha gondolatom olykor más tájakra téved, nem ragadhat el más, csupán a képzelet…
Itt vagyok otthon… velem van síkságom, áhított hegyeim, köztük gondolatom, erdőim, tavaim, velük hangulatom, csörgő patakjaim, szerelmem, családom.
Itt köszöntött rég a Nap is első reggel, apám s nagyszüleim is itt pihentek el… Itt végzem a dolgom, s ha van küldetésem itt kell befejeznem, ezen a szent helyen.
Ha átlépném csendben lelkem határait, s ha magammal vihetném szíved virágait…
csalódást éreznénk, amint pilleszárnyon első eszméléssel jőne a színes pirkadat… s ráébrednél te is, hogy gyökerek nélkül mi sem bonthatunk szárnyakat.
Miként a fényben látszó porból szőtt minták, mi is változunk… Újra és újra alakot váltunk, gyarapodunk, néhol fogyunk egy kicsit, de a belső mag, ami mélyen él bennünk… változatlan marad. Mégis, ezek a különös füstszerű rétegek olyan sokszínűek tudnak lenni, hogy néha már mi magunk is elveszítjük a fonalat az igazi énünkhöz. Eltévedünk az ezernyi arc között, és attól való félelmünkben, hogy nem találunk már soha haza… belebújunk az egyik alakunkba. Ez csak akkor válik végzetessé, ha bele is dermedünk, mert akkor nem lesz menekülés vagy ha mégis, nagyon súlyos sebekkel lépünk elő. Végtelenül törékenyen…
Erős láncot kapcsolj az igaz lényedhez ember, mert ha hanyag vagy, félő hogy örökre elveszel!
Ez itt a magányosság erdeje. Itt én vagyok csak; én és valaki valaki, akit nem is ismerek. És aki mégis, mégis elkísér akármeddig megyek. Valaki, akit mégsem ismerek.
S van itt egy álmom: különösen szép és különösen mégis fáj nekem: Valaki egyszer majd elémbe lép és megfogja két tévelygő kezem lecsókolja két könnyező szemem... Valaki majd az életembe lép aki százszor több, mint az életem. Van itt egy álmom: különösen szép és különösen, mégis fáj nekem...
Ez itt a magányosság erdeje. Itt én vagyok csak, én és valaki. Valaki, akit nem ismerek és akiről még tudnom sem szabad:
Ha elmegyek, ha szólítanak, Utánam minden ittmarad. Össze leszek már én törve, Csóktalanul meggyötörve. S utánam minden ittmarad.
Mennyi lány és mennyi ajándék! Mennyi bűn és mennyi szándék! De a bűnös, én nem vagyok, De a gyáva - én az vagyok. Mennyi bűn és mennyi szándék!
Én soha, soha nem nyugodtam, Mindig, mindig csak futottam. De miért is? - nem is tudom; Szilaj Bánat az én hugom, Jaj, a hugommal futottam.
A szerelemmel leszámolok, Az élettel elszámolok. Nincsen semmim s kire hagyjam, Nincs szeretőm, mit tagadjam. Az élettel is számolok.
De csak az bánt most, ha szerettem, Hogy balog volt minden tettem. Néha bárgyú képpel álltam, Hogy szavakra nem találtam, Hogy balog volt minden tettem.
Jaj, nem kisért az arany hangja, Se fényes cím nagy harangja. S ez a sorsunk - pici ember Nagyot merni soha nem mer, Csak törődik s nincs haragja.
Szerettem én is a rózsákat, Még jobban a parti fákat. Lesz még virág, csókos rózsa, Sóhajt fa is le a tóra S nem szeretem már a fákat.
Az én részem, a száz aranyom Nem az enyém, mind itt hagyom. Össze leszek már én törve, Csóktalanul meggyötörve. - Élet, Élet, Terád hagyom!
Fájdalmán e csepp hazának sokszor sziporkáztak tollak; filmként pergett költők előtt a tegnap, a ma, s a holnap, s midőn a költő megfestett borzalmat és keserves kínt, sors könyvének lapjaira, vátesz képességekkel írt.
Tollak nyomán lángra kapott szerelem és a természet, mely olykor-olykor virágzott, és nem ritkán elenyészett. Tündérvilág, menny és pokol, talány, ármány, terefere; s mezítelen áll a fényben, megfeszített költő lelke.
Becsomagolt a gondolat fülbemászó rigmusokba, s mint festő vásznán csendélet, szókép simul papírosra. Csodálatos vagy költészet, s Te költő, hallhatatlan vagy; az acélt rozsda marja szét, de műved örökkön fennmarad.
Óh, Költő! Te Drága Lélek! Költőnek lenni bátor szép dolog! Hirdeted eszméidet, s felrázod a Népet, az igazságtalanságról van mit mondanod.
E napon, negyvenhét éve már a költészet napján, sok vers jött elő - sok vers született, s látott új világot. Nekem is lőn, fontos mit elmondanom, némaságom, soha ne tűrjön gyáván szótlanságot. Ahogy olvastam mások költészetét, sok gondolatot hirdettek szerteszét a nagyvilágban. - Búsongó dalokat, szerelmes érzéseket, békét-, forradalmat.
Fájdalom érzései, jajongó sikolyok, természeti katasztrófák szólalnak meg lantjaik húrjain. - Miként medrében a zabolázatlan folyó, tör utat magának a kín.
Hősként elől jársz utat mutatva a népnek, kik téged követnek. Lengesd zászlódat azoknak, akik bátran utánad mennek. Legyél a népeknek mindenkor vezére, az igazságtalanságot tudja lerázni. A zsarnokság ne lehessen úrrá felette, néma tétlenségben ne kelljen csak a csodára várni. Ezt kérem tőled, s kívánom-, e küldetésedet töltse be életed. - Ne feledd, költőként teljes életedet csakis így élheted!
Óh, Költő! Te Drága Lélek! Költőnek lenni bátor szép dolog! Hirdesd eszméidet, s rázd fel a Népeket! Az elnyomásról mindenkor, legyen mit mondanod!
Tudod arra gondoltam, ha a madarakon, az erdei állatokon, a virágokon múlana, a Föld a kezdeti állapotban megmaradt volna, nem romlott volna, igaz, előre se lett volna haladás... a kezdet tökéletes, de, mint egy festmény, ami csodás, mozgás nélkül olyan lett volna az egész: talán az ember azért kapott gondolkodásra kész agyat, hogy az egészet fejlessze tovább, azért kapott szívet, hogy jóvá hagyja az okoskodást, és azért kapott dolgos kezeket, hogy végrehajtsa a tervet... az adottságaival, (a kapottságaival) építhetne csodálatos paradicsomot, olyat, ahol unatkozni nem kell soha, ha nem tartaná az észt oly nagyra, nyoma sem lenne a romlásnak, ha nem hinné azt, hogy jól dönteni szív nélkül is lehet.
Tudod arra gondoltam, hogy az almából egy fél is alma, a fontos tulajdonságait az is magában hordja, de a napot, ha elfeleznék, csak kapná meg az egyik felét, ha birtokában csak az éjszaka, vagy övé lenne csupán a napos rész, hamar bele pusztulna az ember abba, azt az egészet a két különböző fél alkotja, és az úgy a tökéletes, úgy az élhető... és, mint a nap, amelyiknek a huszonnégy órája két félből, éjszakából és nappalból áll, úgy a szeretet is akkor egész, ha az ember tulajdonában van mind a két rész, abból áll az ōsszetartozás össze... ha csak az egyik az övé, akkor jobb, ha meg se születik, mert, mint a folytonos ébrenlét, vagy az örökös sötét csak kínozza, bele is pusztulhat abba, aki magában hordja: a szeretet boldogsága az önmagában csak bánatot okozó két félből világrajött elválaszthatatlan egész.
Tudod arra gondoltam, vajon mennyit is él az ember az életnek ebben az egyszerre zajló szakaszában: jó eredmény, ha az évek száma a nyolcvanat eléri, ami csupán a születés és a halál között eltelt idő, de abból mennyi lehet a valódi élet, amiből nincsen kivonva a lélek... mert megteremtve úgy lett, hogy az egész össze élettelen anyagból, és élő lélekből áll, s ha a lélek elszáll, ami marad, az élettelen kétségtelen: hogy olyankor mi van, amikor mélyen alszik a lélek, amikor az ember lélektelen, akkor az éveket hogyan kell számolni... a sírra rá lehet írni, ennyit, vagy annyi időt töltött el itt az, akinek a porhüvelye itt fekszik, de, hogy mennyi lehetett belőle a valódi, a lélekkel, a szeretettel eltöltött idő, s mennyi a holt, a szeretet nélküli, az, amikor az élet csak a látszat volt, azt senki nem képes megállapítani... kiszámolni nehéz lenne, hogy mielőtt az anyagból végleg elszáll a lélek, élt-e, és hogy ha élt, mennyit, hogy az itt töltött idő a lényeget tekintve mennyit ért.
Tudod arra gondoltam, hogy a barátság szála könnyen elszakad, ha nem az aranyos szeretet az anyaga, és talán semmilyen szeretet nem képes barátság nélkül a maga valójában kibontakozni, legyen az akár szülő és gyermeki, vagy két idegen szerelmetes szeretete, ha nem segíti a barátság könnyen csorduló szava... csodálhatják egymást messziről ketten nagy-nagy szeretettel, ha a barátság nincs meg, béna marad a száj, ölelésre a kar sohasem kész, hiába, hogy küldené a lélek... lehet egyszerű az embernek szeretetlen a beszéd, az ölelés, de arra szeretetből barátság nélkül nem képes... ha nincs jelen az a szál, a lelkek kapaszkodhatnak, két szerető szívű akkor is csak marad idegen egymásnak: szeretet nélkül
nem lehet igaz a barátság, a szeretet barátság nélkül lekötött karú óriás.
Tudod gondoltam, hogy vannak mániák, amik tönkre képesek vinni az amúgy elviselhető életet: az igazság nem számít, ha minden ész érv ellene szól is, ha olyan az ember, azt hiszi rendíthetetlen, akkor is, ha teljesen alaptalan, hogy mások által üldözve van, valójában világosban is a sötét ellenséget látja, pokollá lehet az élete... és ha van mánia pokolba vivő, lehet talán olyan is, ami megszépíti a különben nem vidám életet, nem mindig valóság, lehet csak mánia, hogy az ember érzi a felé áradó szeretetet, ha mánia, azon nem változtat semmiféle ellenkezőjét igazoló bizonyíték... de talán, az igazságot bizonyítani olyan lenne csak, mint elvenni az élet ízéből a sót, mint kisgyermektől a karácsonyi angyalt, mint hívőtől az Istent: mert kell, hogy az ember érezze azt, ami az egészet széppé varázsolja, akkor is, ha csak mánia, ha egyszer jobb vele, mint amilyen lenne nélküle.
Tudod arra gondoltam, az élethez való ragaszkodás sokszor határos a csodával: az ember megérkezik egy folyvást forgó bolygóra valahonnan, és tart valahova, az is lehet, hogy a semmiből jött és majd a semmibe érkezik, mint a viharos tengeren a hajótörött keres egy kapaszkodásra alkalmas pontot, az lesz az ő éltető istene, akik, /amik/ hagyják magára sorba... fuldokló kapaszkodik fuldoklóba, hogy aztán az ember újra, meg újra maradjon magára, keresve az újabb kapaszkodót az ismeretlen bizonytalanságban a száguldó bolygón, ahol labilis az egész helyzet: de talán csak addig, míg valaki meg nem találja a kapaszkodót, az értelmet saját magában... igaz, az tovább sem tudható, hogy hová és hogy honnan, és az se, hogy meddig tart, van-e öröklét, vagy egyszer az egész véget ér, de, aki a szeretetet magában megleli, annak már nem kérdés tovább a legfontosabb: a miért... nem harc a semmi ellen már az életbe való kapaszkodás a bizonytalan semmiért, ha van csak egy biztos pont, nem is olyan ingatag, nem is értelmetlen az egész.
„A szeretet halkan, csendben osztogatja magát, nem halljuk, csak érezzük ki nem mondott szavát. Adja magát szülők által, érkezik baráttal, szerelemmé változik egy igaz, tiszta vággyal. Adhatja mindenki, megkaphatja bárki, nem is kell érte nagy dolgot csinálni. Elég az, ha hűségesen magunkba fogadjuk, és amikor úgy érezzük, máris továbbadjuk. Nem féltékeny, nem kérkedik, csendes, alázatos, ez, ami a szeretetben olyan csodálatos. Kerüli az erőszakot, hisz a békességben, nincs is nála fontosabb társ. Egy nagy betegségben,nem pirula, nem orvosság gyógyít meg sebeket, többet ér mindennél a tiszta, hű szeretet. Pedig ,,ő" csak halkan, csendben osztogatja magát....."
Jó lenne csöndnek lenni Rejtőzködni a némaságban. Ringatózni a hangtalan szavak ritmusán Jó lenne! Tudattalanná tenni az egó álmát Megölni az elme mihaszna torz gondolatát. Az ösztönök kínzó állati vágyát. Jó lenne. Lebegni a térben elernyedve A semmi ölelésében S boldogtalanul boldognak lenni örökre.
Ha szívemnek volna ezer szobája, Mindegyiknek TE lennél a lakója. Ha lelkemnek volna élete ezernyi, Érted halna meg mind amennyi. Ha életem több is lenne, Valamennyi csak érted élne. Ha időm lenne hónapszám, Azt mind rád fordítanám.
Ha szívednek egy csak a szobája, Hadlegyek én a lakója. Ha lelked csak egyszer tud élni, Szeretném azt én birtokolni. Ha már több életed nincs, Én legyek a főkincs. Ha az idő, hozzád szűkmarkú, Perced velem töltöd, nem leszek szomorú.
Ha szívünk egymás szavára dobogna, A szeretet zászlaja lobogna. Ha egymásba fonódna a két lélek, Az gyönyör, boldogság lenne, s nem vétek. Ha életünk síkja egymással egy irányba szaladna, Unalomba az, soha nem torkolna. Ha elég időnk, egymásra lenne, Az életünk szekere is könnyebben menne.
Gyilkos csöndjeid csupán engem ölnek. Ádázul fonják hálójuk, élvezettel bíbelődnek, a bántás hangtalan. Szótlan szótüskéid nyomán fájón égnek a hegek.
Ha nem szólsz hozzám, továbbra én hogyan higgyelek?
Feltépett sebeimen hiábavaló gyolcs a remény, ha sóval hinted néha nap unott bűvöletért, bár kegyelt a sorsom, gyógyír, pusztán erőm kevés, mert minden érted-szívdobbanással fizetek nemtörődöm mámorodért.
Lassan, cseppenként fogy a vérem, hideg közönyöd dermeszti lüktető életem, bénító lepelként borul rám hallgatásod, s bennem hiába kiált égig a szerelem.
Szótlan szótüskéid helyett bűntelen hegek, csak egyetlen szót szólj, egyetlen szót, ne hagyd, hogy másnak higgyelek!
Érezzem bár édesnek azt az egyetlen szót, érezzem akár keserűnek, te tudhatod csak, hogy gyilkos csöndjeid csupán engem ölnek.
Mindent betakart az Éj A csenddel együtt üldögél. Mégis, honnan jön e zaj Hol tombol, hol lehet vihar. Testem mozdulatlan Ám, itt belül, mint egy katlan Úgy dübörög az ér. E lüktetés elönti mindenem Nincs nyugalmam idebenn. Szólnék… legyen békés De letaglóz a gondolat Nincs menekvés, csak a zaj Hallgatni nem akar! Ismétlem önmagam De ismét csak felkavar A hang, újra, s újra Megszorít, el nem enged S én, mint engedelmes Szolgalélek, hagyom Tűröm, hogy az álom Ne jöjjön szobámba. Kérdés nincs Válasz sem sehol Csak gyomrom nehéz Súlyát lelökni nem bírom Nincs erőm Eltűnt idő, nyomába lép E keserű világ. Tán majd eljön Egyszer a reggel is S beolvad imám A külvilág zajába.
Kihulltak a betűk mind a könyveimből. Bokámig érnek s én mozdulni sem merek, mert ha csak egyet is lépnék akármerre, ezreket taposnék halálra: örökre. Hogy rakjam most vissza ahogy eddig voltak? Melyik szóval kezdjem vagy melyik betűvel? Mi marad utánam? Oda minden régi! Meg kell hogy mozduljak: újabbakat írni. „Mit nyöszörögsz hékás? Tán rosszat álmodtál? Mintha súlyos málhát kellett vón cipelned!” „Lábom vert gyökeret. Jó, hogy ébren vagyok! Könyveim a polcon. Most már aludhatok”.
Félelmek közt, gyarlón botorkál életem, s hideg éjjelek köszönnek rám. Oly didergő, hosszú éjjelek, hol csupasz bokrokon, a szél mezítelenül tekereg. Bár lennék érzéketlen, s nem szülne fájdalmam, temérdek, semmibe hulló könnyeket. Kimért létemmel nézhetnék szét, nagyot legyintve a szükségre, dacba fordulva büszke arcommal. Nem ülne fázós ősz mellettem, ökörnyálát arcomra csorgatva, nyirkos ujjaival bordáimon matatva. Boldogtalan világ mezsgyéjén ballagva, magammal vonszolom vérző szívem, vállamra rongyosan kiakasztva. Esztelen mindenség az csak, mi körülöttem őrületbe borulva forog, kinyújtva felém mocskos kezét. Húzna-vonna magával, hogy legyek atomnyi része, alkotva egyet retardált valójával. Nem, és nem leszek oly balga, ki elhiszi az egyforma az idilli, a korcsosult Ma asztalánál! Nem fonom szavaim hazugság koszorújába, sem magamnak, sem másnak, hadd szóljon csak csendesen, tisztán. Tovább szárítom hát lelkem morzsáit, s gondterhelt otthontalan leszek, de mégis csak egy ember.
kutatom vágyaim rejtekét egy régi, izgalomba zárt világ égre törő lendületét talán a remény ott bujkál még
de kihalt a buzgalom a ´biztosért´élő jelen a ´bizonytalan´sokszínű esélyei helyett közönségesbe kis szerepekbe öltöztetett mindent -dermedt látszatba- kioltotta a tüzet
...egy ólmos álom karjai tartanak az ismétlődő szürke hétköznapok s én tétlenségem béklyóiban kapálódzok
az élet-óhajtás tüze sokszor csak pislog pedig én egykor legszebb ruhájába öltöztettem a holnapot
...rabszolga düh fog el párnám lángolni kezd életre éhesen felébredek jobbat akarok, szebbet új ízeket, új színeket
...a horizonton szárnyat bontogat egy új jelen kibontja szirmait az érdemes
Mint amikor két falon szemben Két fényes tükör egymásba lát, Láthatsz bennük végtelen sorban Ezer tükröt és ezer szobát, Ezer csillárt ezer plafonon, S ezerszer látod bennük magad, Úgy megy az ember folyton beljebb. Éjfélbe múló napok alatt.
Alakja kisebb minden szobában, Kisebb a fej, törzs, kisebb a kéz, S mikor eltűnik az utolsóban, Nincs senki, aki utána néz.
Fák, bokrok megelevenednek. A bogarak, a madarak nyüzsögnek.
A tónál, a patakparton zsong az élet. Ugrálnak, tolonganak a kis állatok. A napfény kicsalja a természetet. Rügyek pattannak, virágok bomlanak, hajtanak a föld mélyéből. A télvégi, tavaszt köszöntő hóvirágok kidugják fehér fejecskéjüket. Az égbolton bárányfelhők úsznak, kergetőznek, vidáman játszadoznak a széllel. A rigók, a gerlék egymással évődnek, szerelmes trillázással. Selyemszálat szőnek a pókok. A természetből lágy dallamok zsongnak. Tűzvörös fénnyel jön el az alkonyat, a horizontra bíborfátylat terítve.
Az éjszakai holdas égbolt ragyogó csillagokkal szikrázik, csábítanak az enyhülő éjszakák.
Szívünkben, lelkünkben elérkezik a szerelem, az új kikelet.
Márciusban már lehet reménykedni, látni alig, de már mutatkoznak az élet egyértelmű jelei, a rügyek hirtelen duzzadni kezdenek, nem a kenyeret, rügyet dagasztó hónap ez... az egyik kicsattanóból lesz az éltető oxigént biztosító levél, másikból a szemet, lelket simogató virág, hogy ő aztán az összmunka eredményeként, a kapott lehetőséggel élve elengedve szirmait adja ōnzetlen táplálékul magát... még ilyenkor nagy a csend, habár a madarak egyre jobban csivitelnek, de méhecske még virágot nem kerülget, a természet azért nem rest, talán figyeli izgatottan, mi lesz belőle, a sok kis gyermekből mennyi lesz az életképes, mekkora lesz a család, a nemzetség, milyen a folytatás azt senki nem tudja még ilyenkor márciusban... de a titok nem marad rejtve sokáig, a rügyek kipattannak, és még akkor is mennyi veszély leselkedik az utolsó pillanatig, de akik életben maradnak lehetőséget kaptak, gyönyōrűséget adhatnak a világnak, a rejtélyes szülőnek hála az egészet átölelő természetnek.
A szél meg-megiramodó nyegle kamasz de a domboldalon mégis barkaágat gombol a Nap
vidáman pörsen a kankalin mint árokpartra szórt sárga fillérek szégyenlősen pár gyémánt-rügy is kikacsint mert a fák tövében krókuszokkal szeretkeznek a méhek
lassan finom vibrálásba kezd az ásító mező és a horizont melegedő platniján kormos hasú felhő-pászkákat sütöget a délután
Néhány álmos hófolt, a hegy tetején, arról mesél, az idén üvöltve tombolt a tél. De egy kis kerge szél, már tavaszt fúj felém, így március közepén. Mint a jövőből egy itt felejtett emlék; egy ember olvad ki a hóból, és jön felém.
Már megálmodtam az arcát rég, ismerem az illatát, láttam már szemét: a hegyről lecsurgó hópataké. A hegyekből jön el, lágyan magához ölel. Mint hó emlékét a tavasz illata. Madárszóval hív majd, napfényt álmodón, Ahogy a tavasz kopog a télajtón. És, hogy valóra váljon az álmom; altatót ő csak nekem dalol. S míg a nárciszokat hűs harmat, engem az ő hangja locsol.
Tudom, valahol itt jár, nagyon közel. Tudom. Ez a tavasz most örökre átölel.
A föld alól a gyors csírák kidugják fejüket, a fák, mint boltos áruját, kirakják a rügyet, kamaszok arcán pattanás, férfiajkon a csók, mind egy repeső kapkodás, a szoknyák lobogók, s már itt és ott fölhangzanak, elűzve kint , fagyot , a szívbe húzódott szavak, eszmék és kardalok.
Az omló városfalat is fölgyújtotta a fény. Kövér dongó sütkérezik, ráért meghízni már. Hosszú volt, hosszú volt a tél, azért csak vége lett, és tavasz lett, habár nem látni még sehol virágot, levelet.
Egy régi őrtorony helyén épült az én szobám, a város fölött magasan. - Ma is még őrtorony, mert csönd van itt, csönd s jó magány, békén fürkészhetek a földi dolgokon, magamba s messzire egyformán nézhetek.
A szótól lassan elszokom: nem őrök dolga ez, vagy olykor csak, s ha olykor is, mindig haszontalan. Hallgatni s látni érdemes: a szép törvényeket, magam és nem-magam, a vonzódásokat és idegenségeket.
A szótól lassan elszokom, s a szó tőlem szökik: - de több az élet, mint szó, nem is fáj már nagyon. S most újra élet ütközik, most élet ütközött a fosztott tájakon, új élet ütközött életeim között.
Új élet, biztos folytatás, a műnél biztosabb, nemcsak jobb részem őrzi meg - lényem minden színét: a fényeket, az árnyakat, az el nem mondhatót, a lényeg lényegét, a csak megélhetőt, az egyetlen valót.
Ó, kétszeres tavasz! Tavasz kívűl, tavasz belül: kislányom, duzzadó rügyek, szikrázó fény-eső, feltámadás köröskörül, viharzó győzelem, tenger piros tető, játszó füst-pántlikák a víg kéményeken!
Forgó galambraj, porlatag-kavargó hangyaboly, elvillanó gyík, mit-tudom-miféle száz bogár, a fogyhatatlan föld alól kitört makacs füvek, melyek most a kopár határt zengő színű mezzel díszítitek!
Ó, élni együtt induló csodálatos sereg! Az őrtorony lakója, én, kinél régóta már a halál vendégeskedett, ajtóm és ablakom kitárom: halál helyett ti osszátok meg ágyam, asztalom!
Szól a kakas már, fut a patak már, madárka dalolgat, a tó jege olvad, zöld réten csillog a nap: ifjak és vének most nem henyélnek, a birka legelve, fejét sem emelve a friss zöld fűbe harap. Vert had gyanánt már a hó rég hátrál, kopasz csúcsokra húzódik vissza, füttyszóval szánt a paraszt: erdő felébred, forrás vize éled, felhő suhan békén az ég tiszta kékjén, a zápor messze szaladt.
Karjaidba vonod az alvó vidéket, s oly meggyőző csókot szorít rá a szájad: ezer szeme rebben az eszmélő tájnak, s hogy már fölébredne, simogatod, kéred... Buzgólkodsz fölötte. Vér rohan a vérnek. Csók zuhan a csókra. Párás hevületben ring az egész világ. Olyan szédületben, hogy mik foganhatnak, mind-mind megfogannak, kisded gyermek-rügyek nevetnek a napnak. Hajlik a fa ága. Fürtjeivel játszol. Mozgalmas március, mindenben meglátszol. Testben te a test vagy. Lélekben a lélek.
A végtelenből jött, de a platánok Hallgattak, a sok zord, kevély sudár, - Csak villámtól reszketnek a titánok, Mit nékik egy kis halvány sugár! -
S ő félve zuhant alá, a mogorva Törzsek közül oly sötét volt a kert! De lenn egy csöndes, paraszti bokorra, Egy alázatos, vak pajtársra lelt.
Akkor a sugár szelíd aranyszája Súgott valamit s meghalt a sugár, Ám megszületett március csodája:
Ezer rügy-szemét rányitotta már A vak bokor az elámuló estre, S minden szeme a Végtelent kereste.
Tóth Árpád:
Március
A ritkás ágak zöldjén átveti A messzi nap a sűrű sugarat, Mint végtelen aranysodronyt, egy égi Vezeték dús hálózatát, s a fák Zsonganak, mint sínmenti nyurga póznák, Ha rajtuk szárnyas, forró hír repül: A földnek a Tavasz telefonál...
És reszket a liget, mint zsenge szűzlány, Feszül ezer kis lombkeble keményen, S a város, ez a bús tüdőbeteg Gyári munkás is mozdul: karjait, A vézna gyárkéményeket kinyújtja, Beszippantja a távoli illatot, És mámoros, gyulladt dalokba kezd.
Ó, gyúlt világ, ó, drága március! Rügyek, szerelmek, forradalmak Évadja, - a villámló ablakokban Celzius-létráján riadva kússza Az izgatott higany-szál: a vén Hűlő világnak újra láza van: Trilláz a fényben reszkető magas Tűzfalak közt, mint furcsa és kemény Rigóhang, egy inas-száj szurtos füttye, S rekedt autótülkök, biciklicsengés, Sikoltó sín, trappos paták alatt Az utcakő gránit feleselése, Harang, rikkancsok, anda zongorák Skálája a politúros homályból S az emberi lélegzés halk zenéje Szédülten szaporázza ritmusát.
Ó, most minden zugát e messzi gömbnek: tág tengerek zöld ínyű habtaréját, Folyók parallel partját, ifjú erdők Testén az átnyilalló édes allét, A földeken a millió barázdát És minden városok sűrűn rakott Ragyogó ház-sorát valami vad vágy Feszíti szét, mint megszámlálhatatlan Gigászi fogsort, felvonagló ajkat, Hogy vélük e setét föld felrikoltsa Örök dacát a titkos végtelenbe: Ó, élet, élet, élet, Március!
Lúdbőrözik nézd a tócsa, vad, vidám, kamaszfiús szellőkkel jár a fák alatt s zajong a március. A fázos rügy nem bújt ki még, hálót se sző a pók, de futnak már a kiscsibék, sárgás aranygolyók.
Márciusban türelmet kérnek tőled az angyalok. Az év első két hónapjának aktivitása után egy passzív, visszahúzódó, befelé figyelő hónap következik. Ez a tavaszi kikelet előtti felkészülés pillanata, amikor már érezhető lesz a pozitív változás szele, bennünk pedig fellángol a türelmetlenség. Ha úgy érzed, hogy égi támogatásra van szükséged a türelmed visszaszerzéséhez, akkor kérj segítséget az Unikornisoktól. Ezek a szeretetteli segítő lények megnyugtatnak, jelenlétük szeretettel, boldogsággal és hittel tölt el. Ez a hit pedig segít abban, hogy türelmesebb legyél. Márciusban koncentrálj a jelen pillanatra, annak tudatában, hogy minden egyes következő lépés, amit megteszel ebben a hónapban, egy sokkal boldogabb élet kapujához vezet el.
Mit mondhatnék neked barátom? Tavasz veszi le a kabátom hisz március meleggel köszön aranyló fény és virágözön mi körbe vesz. Tiéd az érdem hogy lágy szellő simítja térdem és kinyílik az ég fölöttem skótzöld fűtenger ring köröttem József napkor jő a kikelet most tudod meg azt, hogy ki szeret.
bár mily fájdalmas is a könny nem támaszt hősöket föl hiába nézel magad körül keresve társat a félelem van felül mutánsod önmagad küzdj harcolj s, ha legyőzted már nem kell a vérvirágot elvetned
forog a nagy kerék, hol fent, hol lent egy ideje megakadt fent süt a nap míg lent az örök fagy ki kell mozdítani nem holnap, még ma, mert szétfolyik medréből az akarat mint gazdátlan csorda megy világnak
magyarok, szerbek, horvátok szlovákok ukránok, s Erdély alattatok dobban a föld szíve s ti ezt nem halljátok népetek veszélybe fogjatok össze míg halók vannak köztetek mert múlik az idő, s a csendes szél, viharrá nő nem tudni, mikor és honnan de beteg ágyából a lázas beteg feleszmél elvesztve méltóságát, őrülten kard hegyével megrajzolja Európa új térképét
miért nem hisztek nekem a vihar előtti csend megbénítja az embereket s ott ahol embereken tapos a hatalom a föld lázad föl, s pusztít el mindent menekülni csak egyfelé lehet barátok és testvérek legyetek
Bomladozó rügyek vidámítják a húzódzkodó télvég hangulatát, a télnek az idén nem sikerült megmutatnia igazi önmagát. Nekifut még egyszer-kétszer, de hasztalan próbálkozás… rügyek nyílnak, madárdal cseng, s lenn a földön vakondtúrás, s körötte friss fű zöldje zseng, levegőben érezni a tavasz illatát. Szívemhez ér felhők mögül is a márciusi nap aranysugara, s ha távol vagy is, de jó, hogy vagy, te kedves… szívemnek gyámja. Ébredek. Lelked lelkemhez ér, s azt szelíden megsimogatja.
Még fagyos a lég és nincsen fény hólepel feszül a pázsit ébredő füvén.
Nyurga csikóként nyargal a szél, hogy kiűzze a tél maradék hidegét.
A létezés szürke arcába nézek s érlelődnek belső feszültségek. Kihívom magam ellen a sorsot, ha a lázadás tűzcsóvája fellobog.
Új tavasz feszíti a tél jeges burkát, szív mélyén csírázik már a szabadság! A föld méhe zsendülő életet rejt, március friss szele könnyen csapdába ejt.
Hamis remények hálója szövi át a lelket de igaz tett csak benső nyugalomból ered. Vezesse hát józanság minden léptemet s győzzön a szellem a gyarló test felett.
*
L. Horváth Zsuzsanna
Márciusi szél
Víg tavaszi szél söpri ki az eget ragyogó kékre,tiszta ünneplőre március idusán ne legyen felhő se.
A kibomló zászlót lengve lobogtatja mit unokám tűzött ki nagy komolysággal a címert mutatva,büszke magyarsággal.
Vigyázz mama,a szél le ne sodorja! Lengjen csak nálunk is,mint bárhol az egész,nagy Magyarországon.
Vigyázok rá kicsim s majd te is vigyázod, hogy nemzeti zászlónk fennen loboghasson mindig,ne csak emlékező ünnepnapjainkon.
- Tavaszt akarunk, Tavaszt!- csipogják, karatyolják a kis madarak. A hegyek északi oldalán szürke hófoltok olvadoznak az egyre erősödő napsugaraitól. Egész idő alatt szerelmével ostromolta a fagyos lelkű hó kristályokat. Időnként azért sikerrel járt a csábítás, hiszen csillogott-villogott az elbűvölt, ártatlan, szűzies szépség. Valami láthatatlan jelenség, meghozta a változást. A madarak ki ülnek a csupasz fák legfelső ágaira, és teli torokból zengik énekük. A déli áramlatok is a hátukra fektetik a falusi harangszót, és a hegyekig meg sem állnak. Repülőgépek, bodros, fehér szalagokkal díszítik föl a halovány kék eget. március van, épp csak a hóvirág született meg. A rügyek is a rajtra várnak a langyosabb helyeken, hogy táncra penderülhessenek. Az idei tél nagyon kitett magáért, egy szavunk se lehet, nekünk embereknek. Örültem a mesébe illő szép reggeleknek, amikor minden ágacskát a hó betakart. Nyikorgott, csikorgott a csizmánk alatt, ha rajta lépkedtünk sietősen. Csendesebb lett az utca zaja, tompította a pihe-puha fehér takaró. A Karácsony is ünneplőt öltött magára. Az éjszakai fények szemet gyönyörködtettek. Szép volt a Tél, de most már menjen Isten áldásával, én is, amondó vagyok. Az ablakunk előtti parkban is hangolnak a madarak. Turbékolnak a gerlék, beszélgetnek a fekete rigók. Az ezüst levelű hárson a cinkék parádéznak. Ébredezik a természet, lassan közeledik a kikelet. - Gyerekek, majd estére jövök.- a hangom után, behúzom az ajtót, és boldogan megyek a hegyekbe. Az idén ez lesz az első utam. A szívem kicsit gyorsabban dobog. Az úti cél is meg van pontosan. Az Öreg Tölgyhöz megyek látogatóba, hiszen ma van a Születésnapja!
Óriás langyos száj lenyelte a holdat, csobogva cseng a hó, csobogva, csengve olvad. Fehér az éjszaka, meleg lehelet járja, fújja egy óriás holddal derengő szája. Alszik dunnák megett, fújja a kását, fújja, csobogva cseng a hó, csengve csobog, míg megunja.
II. Olvad? Reggel?
Piliu, piliu, piliuliú! kiált egy víg rigófiú: szívünk körül a fagymarok, a jégbilincs feloldatott, édes remény, szép igazad jöjjön el, enyhe ég alatt! Piliu, piliu, piliuliú! kiált egy víg rigófiú.
III. Esik?
Eső a felhő nagy változása égnek és földnek találkozása.
A tél elhúzódott. Ami kis hó maradt, felszívta a nap, meg beitta a föld. Csak itt-ott az árok mélyén egy rongydarab, mely a fehér király palástjából szakadt. A partokon immár kizsendül a zöld.
Egy-egy kerek barna folt a szántóföldön: ez az elment télnek nedves lábnyoma, s egy-egy kerek kis zöld, réten, legelőkön: a megjött kékszemű tavasz lábanyoma.
Óh ibolyaszemű, mosolygó kikelet, mennyire vártam már megjöveteledet! Vártam már a télen, kályhám előtt ülve, belemélázva a parázsló tűzbe.
Vártam reggelenkint, mikor ablakomról leolvasztotta a nap a jégvirágot, és a házereszről lecsüngő jégrojtból egy-egy nagy kristálycsap könnyezve leválott.
Csakhogy itt vagy, te szép, te kedves kikelet! Terítsd ki, terítsd ki zöld bársony szőnyeged! Ékesítsd ezüsttel a fűzfa-gallyakat! Árassz ránk napsugárt! Hozd meg a madarat!
Dél van. Fenn a kéklő égi magasságon sárgán ragyog a nap melegöntő képe. Megébred az élet az egész határon.
A beteg Könczölné, ez is idekint van: kihozatta magát a napos udvarra. A rossz szalma-díkón fekszik mozdulatlan, behúnyt szemmel tartván orcáját a napba.
Mit érez? Mit gondol? Bízik-e? Remél-e? Fekszik. Ibolyát tart az egyik kezébe.
Óh a nap, nézhetetlen orcájú istenség! Világ világító, éltető melegség! Nem csodálom, hogy a régiek imádtak, hiszen édesanyja te vagy e világnak! Mikor fölemeled tündöklő orcádat, az élet fölserken, megpezsdül, megárad, s a harmatos zöldben zeng a madárének. Láttadra öröm és bizalom az élet. Keltesz, növelsz, éltetsz, te, minden forrása, ki egyként mosolyogsz emberre, rózsára, porszemre és hegyre, harmatra, folyamra, Óh ragyogj, ragyogj ránk, világ édesanyja!
S ahogy így megállva imádom a napot, azokra gondolok, kik szintén imádták. Micsoda más lelkek, micsoda más papok, kik a napkeltét a ligetekben várták, virágos ligetben, szent zádogfák alatt, s amikor a hajnal bíbora felhasadt, s a nagy aranydeszkák az égre villantak, magyarul kiáltják a szent szót a napnak.
Még a macskánk is hunyorog az égre, és a tölgyfa-kapu kis deszkás tetején elnyújtózik, és alszik a napnak melegén. S előkívánkozik ki a napsütésbe minden ami csak él - báró, avagy bárány. A tyúkom is máma vezette ki népét. Mintha vagy húsz citrom gurulna mellette. El-elnézem gondos, jó anyai képét, amint hívja őket kotyogva, pittyegve. Meg-megáll és kapar. Belevág a földbe.
Tyhű, micsoda öröm az ő vertyogása! Fut a sok apróság, magát gyűrve, törve, lebukva, felbukva, tolongva egymásra. De íme felrikolt: - Hátam mögé, népem, ihol az én régi, gonosz ellenségem! ...S ádáz tekintettel mered a macskára, aki most megy arra lomhán, ballagdálva, s csak úgy oldalt sandít a rémült csirkékre... Várja a tyúk, várja, míg elér elébe: szárnyát szétfeszíti, nyakát összekapja, s olyat csíp rá, hogy az felugrik a falra.
Kisétálok én is. A napsütött soron végigmendegélek, végigjárdogálok. Az út földje puha. Látom a nyomokon, előttem mentek az apró iskolások. Apró iskolások, apró mezitlábak. Csak egy cipő-nyom van, az is ferde-furda: a cigányfiúé. Mezítláb nem járhat: madzaggal köti át, s mégis úr a Gyurka!
Fagyokat kerget a tavaszi szél, álmosan ébred az erdő, a rét. Fakadó rügyet napsugár simogat, nyitnikék dalol, s tavaszt hívogat. Bárányfelhő a rétre mosolyog, kicsit időzik, s tovább gomolyog.
Lila orgona illatát ontja, fűzfavessző rügyeit bontja. Fű, fa, virág, új tavaszra ébred, téli álmából lassan feléled.
A nyár kacagását hallom újra, mókus neszét odújába bújva, rózsák nyílását a kiskertemben, patak futását a távoli völgyben. Tó vizén a holdsugarak táncát, és a fénylő csillagok mosolyát.
Félvállamra vett kabátom lengeti a szél, egy olyan márciusban, hol egy perc a tavaszé, élet-ígérettel, reményt adó fényben, a másikban pelyhek, s a visszaköltözött tél szorong a szívemben.
Alkonyat után is félhold ébredt, magányosan, s indult szélnek e tévedt márciusban, hol egy perc a tavaszé, édes mosolyoddal, reményt adó fényben, a másikban hiányoddal fészkel újra a tél, s keserv szorong a szívemben.
Csend volt. A szomszéd faluban hajnalra harangoztak…
A világosság nőtt. A szobából kihessegette a sötétséget, szememből az álmot, s ekkor vidáman kiáltott a feketerigó. Erre ébredtem fel! A rigót nyáron nem látom kertünkben, de mikor lehullanak a levelek, megjön és tavaszig itt marad. Fészket azonban nálunk nem rak. Nem messze van a nagy park, költeni oda megy. De ilyenkor még itt van. Végigszalad a bokrok alatt, hol megszáradtak már a hótól megnyomott levelek, és bekiált az ablakon, hogy ébredjek fel, mert ő most boldog, és hogy alhatik ilyenkor valaki, amikor az egész kerten, erdőn, mezőn és az ő kis rigószívében elkezd dobogni a Tavasz.
Nem is alszom. Dehogy alszom, csak fekszem bágyadt vidámsággal, és várom, hogy újra kiáltson a rigó. Ő azonban elhallgatott, és helyette megszólal egy cinege…
Kicsit ér…, kicsit ér…!
A hangján azonban érzik, hogy ezt nem komolyan mondja, csak úgy kiabál összevissza, tavaszos jókedvvel, mert elmúlt immár a tél, s ilyenkor igazán mindegy, hogy mit kiabál az ember. Akinek füle van, úgyis megérti, mi van a rigófütty és a cinegenóta mögött.
Én megértem!
Felugrom, mint ahogy a vakációs diák ugrik ki ágyából, és teszek-veszek értelmetlen összevisszaságban. Kezembe veszem a borotvát, pedig még be sem szappanoztam magam… Sietek, mintha elkésnék valahonnan, és amikor készen vagyok, előveszem öreg tarisznyámat. Megnézem mennyi patron maradt a télről és van-e közte 12-es seréttel töltött.
Van! Nem sok, de van. Arra elég, hogy estére gond nélkül akasszam nyakamba öreg mordályomat, ha jönne az üzenet, hogy menjek, mert megérkeztek a – szalonkák…
Hát erről van szó!
Az üzenet azonban késett. Érthetetlen! Hát minden évben nehezebben jönnek meg a madárkák?
Egészen azonban mégse maradhattak el, mert egyik reggel megjött a hír:
Itt vannak! Itt bizony.
Mentünk. Az erdő alig nőtt tavaly óta. Az öreg kakas itt gallyaz fel mellettem, és úgy hangoskodik, mint aki tudja, hogy nem érheti baleset. Egy pintyőke is abba a bokorba száll, ahova tavaly szokott: egy denevér is átlibeg a fejem felett. Ez is biztos a tavalyi. Aztán jön nagy zúgással egy bogár, épp úgy, mint tavaly, és amikor felnézek az éger: ott pislog ám vacsoraváró vidámsággal az esti csillag.
Tudod arra gondoltam, a természet, ha egyáltalán a szerelemre képes, annak a virágba borulásnak a tavasz lehet az ideje, azt a virágok tudják, s mint egy adott jelre, úgy kezdődik az öltözés az ünnepi díszbe... tudják, vagy inkább az összetartozóknak dobban meg a szívük egyszerre, s a lelkük olyankor borul virágba... az ember azt gondolja, tetszeni neki akarnak, pedig csak haszonélvezője a virágok gyönyörű szerelmének... és talán van úgy is, hogy egy virág eltéved, s az ember mosolyogva, meghatva nézi a novemberben érkező ibolyát, pedig talán szomorú a történet, mert, hogy neki egyedül dobbant a szíve, s a rideg magányban megfagy a lelke... talán az ember szerelmének is megvan a virágba borulás pontos ideje, amikor két összetartozó szív dobban meg egyszerre, de, mint a novemberi ibolya, könnyen téved el az ember is, s marad a szerelmével magára.
A lélek önmaga útján jár, s ezért nincs olyan helyzet, amiért ne lenne felelős. Ha nem látod az okát, keresd a múltadban vagy a régmúltadban - de tudd, hogy olyan fa gyümölcsét is megeszed, melyet régen ültettél. Lelked nem tegnap született.
Tudod arra gondoltam, hogy az ember szereti a különlegeset, és van úgy, hogy megpillant egy szép, addig ismeretlen tájat, benne beteljesedni álmai vágyát látja, azért úgy dönt, vele az életét összeköti, a házát odaépíti, mutatja barátainak büszkén... reggelente kiül a tornácra, gyönyörködik benne onnan, míg egyszer csak azt veszi észre, nem is különleges, lehet annál sokkal szebb is, időnként mellette már unatkozik, más tájakra vágyik, csak, mert nem szereti annyira, zegét zugát be nem járja... a táj, amelyik szeretve van, mindig mutat valami újat, aki őt szeretve összeköltözik vele, soha meg nem unja, minden apró forrását, kicsinyke fűszálát, még a hervadását is csodálja... megismeri minél jobban, annál inkább azt gondolja, hogy nincs a világnak még egy olyan csodás, megunhatatlan pontja, ahova. ha az élet vihara máshová sodorja, vágyik mindig vissza.
Tudod arra gondoltam, hogy a boldogság az életnek különleges ajándéka, de, ahogy az élet adja, úgy vissza is veszi, tán, hogy ōrökké vágyjanak rá... az igazi csak egy pillanat talán, az ember azt a magas pontot eléri, a következőben már, mint az ejtőernyős ereszkedik vissza, (szerencsés, ha a körülmények még soká lebegtetik) de előbb, vagy utóbb kerül újra a földközeli állapotba, és még jó, ha szerencsésen megússza: olyan magasról a zuhanás lehet végzetes ... ahogy az idő múlik, a repülés képessége is lecsökken rohamost, már nagyon ritkák az oly fontos boldogságpillanatok, s ha a szám a nullára csökken, az egésznek az értelme is minimális, akkor érdemes leadni a a régit, s benevezni egy új életre.
Tudod arra gondolta, hogy az isteni gyermek, a Szeretet, ha egyszer megfogan, ha világra jön egy halandó lelkében, kicsi korban olyan, mint a többi, de azután felnőtté válva megteszi a maga különleges csodáit: vétkest oldoz fel a bűnei alól, fagyos lelkeket melegít, teszi jobbá a világot... sokan, mint egy idegent, mássága miatt gyűlölik, hisznek benne mások, de egy rossz pillanatban ők is elárulják, aztán egy napon keresztre feszíti az, akiért jött a világra, a kereszten hal kínhalált... (szülőanyja fájdalmak közt elsiratja, még ő is hitetlen, hatalmas erejében nem eléggé bízik) hogy aztán harmadnapra életre kelljen, mert az isteni gyermek, ha pénteken éjszaka megölik, vasárnap hajnalra feléled akkor is... van, aki nem hiszi a feltámadást, csak akkor, amikor rajta az ismerős sebeket meglátja, s a szeretet, aki a lélekben született a lélekben folytatja az életet.
Tudod arra gondoltam, az életnek értelmet a szeretet ad, de ahhoz, hogy az ember szeretetet kaphasson, először önmagát kell megszeretni, és az csak úgy lehet, hogy szerethetővé kell lenni, hogy ablakot ajtót nyitva tartani lehessen bátran, rejtegetni való piszok ne legyen... talán sokan el fognak menni úgy, hogy be se tekintenek, figyelem nélkül továbbmennek, vagy a rendet észreveszik, betérni félnének mégis, ahhoz a bocskoruk túl sáros, és még járhat arra tolvaj is... de a rendre, a szerethetőségre vigyázni kell annak ellenére éberen kell lenni, mert ahogy az ember az otthonát nem kedveli, ha nagy benne a zűrzavar, becsuk, mindent elsötétít, hogy a piszok rejtve legyen, s ha a fény nem világít, akkor tovább megy az is, aki otthonra vágyik, aki különben szívesen betérne, tudván, hogy ahol világos van éberen várnak ott: a rendben tartott otthon maradásra csábít a szíves fogadtatás... mert van, hogy a " vőlegény" késik soká, de egyszer biztosan megérkezik: aki rendben tartja a legbelső otthonát, a világra ablakot bátran nyit, és a nyitott házba könnyen jut be a szeretet.
„Szívedet fojtóan mardossa a fájdalom, Könnycsepp csordul végig bánatos arcodon. Úgy érzed, egyedül vagy e barátságtalan világon, súlyos lelki terhet cipelsz törékeny válladon. Ajkad képtelen mosolyra görbülni, szemed kékje elfelejtett vidámságot tükrözni. Nehéz perceket gördített eléd az élet, de hidd el, ezek csak erősítenek téged. Minden probléma, melyen felülkerekedsz, egyszer az életben előnyöddé lesz. Jövődet oly zavarosan látod, mint a ködfátylat, de meglátod, ezt idővel minden újabb nap eloszlat. Nap követ majd napot, hét követ hetet, szinte észrevétlenül enyhíti bánatos lelkedet. De ha mindezek ellenére csüggedni támadna kedved, legyen szívedben helye az én szívemnek. Érezd, hogy ott vagyok veled még akkor is, ha fáj, mert a barátság nem csak pipacsokkal teli táj. Melletted leszek, ha szükséged van rám, hisz azt szeretném, mindig légy vidám. Sziklává teszlek, ha apró kavicsnak érzed magad, tűzbe borítalak, ha szíved lángjai kialszanak. Tengerré varázsollak, ha cseppecske vagy, segítek neked, csak reményeidet el ne hagyd.”
Tudod arra gondoltam, hogy az élet olyan egyszerű lehetne, ha az ember csak egyetlen szabályt betartani képes lenne, egyetlent, látszatra igencsak egyszerűt, ami teljesen jogos elvárás, az égiek már annak az egynek a szem előtt tartásával is elégedettek lehetnének... abban az egyben benne van az összes parancsolat, és az az egy azt kívánja, hogy a halandó ne ártson, fájdalmat tudatosan másnak ne okozzon semmi áron, akkor se, ha ōnmagát kímélí... és azt az egyet is, de nehéz betartani, mert sokszor nagy annak az ára, kevesebb jut a Föld gyümölcséből, annak, aki másra is gondol, kínt magának okoz sokszor... pedig övé lehet az egész világ, mindent megtehet bátran, átlépni csak egy pontot nem szabad, azt a gyümölcsöt tilos leszakítani, amelyikkel lehet másnak ártani... csak azt az egyet nem szabad megcselekedni, amit sokszor betartani nehéz, mintha az ember a másikéért lemondana a maga boldogságáról.
Szeretem a csendes hajnalt. Mikor a zajos város csörömpölése elhalt, És néha- néha szól egy rigó, hogy ébredt, És a rémekkel telt éjjelt feledve, Gyönyörűt fütyül a reggelre.
És azt is szeretem, ha szép az idő, A tornácra kiülök, s pár kósza repülő Karcolja fehérre az eget, mulandó jeleket Írva a kékbe, pontként tűnve a messzeségbe.
Az ám! A kék! Ilyenkor az ég még fekete, Majd bíborlila, előcsalva a hajnali kéket, Mit a kelő nap égszínkékre éget. Így jön el a reggel.
Tudod, vasárnap ilyenkor alszik a tömeg, A villamosok is üresen szaladnak, Tág teret biztosítva a néhány alaknak, Kiket a kelő nap ébren talál.
Lefő a kávé. Csésze, páromnak bögre, kanál, Tej, egy tegnapi kiflivég, egyenlőre elég. E kis mozgás megtöri a csendet, Mégis, módját adtam e vasárnap reggelnek.
Elnémult nap, félrevonultan hagytam, hogy bőröm érintésed visszajátssza. Csillagok mögött világra jött messzi rejtek, ki ha felfedi előttem olykor magát, nem csak lélegezni, létezni is elfelejtek. Nyugodt voltam, rajtam a rutinos tolvajok önfegyelme, nem is gondoltam, hogy ott érsz majd tetten, magabiztosságom komfortos fészkén, mikor egy feltételezett síkon kóborol épp az elme. Most nem éreztem, hogy loptam, finom volt, és megindított valami végtelent, ezt éreztem. Egyszerűen. Határozottan. S hogy körülöttem tanácstalanul toporog az értelem, s ott volt még az élet alatt felnevelt óriás, hogy lefogja agyam, lefogja szám, lefogja kezem: nem lehetek elég, hiszen te szép vagy, markodban elfér a világ. Egész világom. Háborgó, viharos álomtengerek, odafér a játék, a visszafojtott lélegzetek, a soha szóba nem került gondolatok, minden elharapott mondat vége, meg nem írt harag, legyintés a tükör felől, selyemgomoly kincsek, fényfelhők, benne minden hangod, a ragyogás, amiben rejtelek. Ha látlak, mintha először látnék eget. Késő van, elnémult a nap. Hagyom, hogy ajkam érintésed visszajátssza, - milyen lázas most a csend - rajtam a rutinos tolvajok önfegyelme, egy feltételezett síkon még ott vagyok. Markodban kucorgó zaklatott világ.
Lélegzetedet érezve nekem feszül a testedben bújtatott vágy, S megfogódzom a gondolatodban, mozdulatodban, mely oly bársonyos lágy. Testünk moccanásában belekarol a csend, ajkunk ámulatában összeforr bennünk a világ, szemeink összetorlódó homályában tovább izzik a láng. Az örökkévalóságban kitárulkozik a felfedezésre váró idő amíg az éj reánk szakadó pillanatában botladozik a jövő. Mágneses mezőjében vonz és taszít éhes vallomásában a szenvedély, s karjaink között pusztul el a simogató mozdulatokat is túlélő éj. Az élet mézédes ritmusában, felbomlik a tér, és magasba repül a lélek, magához ölel a föld, és élek! A darabjaira hullt csókjaink és az eltaposott évek velünk együtt vesznek el, múltunknak gomolygó ködében.
Angyalszárnyakon nyugvó édes pillanata az időnek, könnyeimmel öntözve nyíljon zöldülő útja a reménynek. Karjaidba bújva, hozzád simulva lennék csücske a szívednek, érezd, eljött a perc mely nincs többé nélküled. Boldogság nekem, hogy létezel, lelkünk nesztelen közelít, a hajnal édes zengésével. Ha átölelnél, felébreszteném benned a lángot, s ha a szenvedély öble, az érintésektől csordultig telve, feléledne az elszenderült csókok íze, sóhajunk, mint csendes csermely megbújna a végtelenbe. Ha átölelnél, átöltözne bennem a szeretet, mely felébreszti a vágyakat, s a hajnal harmatos cseppjei nem mosnák szét az álmokat. Ha átölelnél, a telihold bársonyos szőnyege ringatná lelkünk, s feltárulna a mámortól ittas édeni kertünk. Könnyeid kagylójában gyöngy lennék, csillagod ott fent, mely rád kacsint esténként. Ha majd átölelsz, szereteted morzsáit szórd szét, hogy kövesselek, s engedd, had szeresselek.
Nézek a robogó vonat után, szememben titkolt gyengeségem gördül arcomon... fáj... ... sose bánd...
túl sok a "nem lehet" határt szab az ész, a szív magánya megremeg, átjárja érzékeimet a láng, imbolygó árny suhan fényed után és nincs segítség, -mint mikor gyomrod kikezdi az éhség, és egy falat kenyér elég-, a kín átjárja minden porcikám, az idő rozsdája lepereg, egy szó... mégsincs vigasz, a vonat robog veled... a vészféket meghúzni nem lehet, ... sose bánd...
... megyek az ész és a szív gyilkos játéka vérző sebeket ejt lelkemen, -utoljára öleltelek- jöttél, elengedtelek. - nincs értelme küzdeni- tudod te is... tudom én is... nem kapok levegőt... egyedül vagyok... megyek...
Távoli vonatfütty olvad a csendbe, évek gördülnek lábaim nyomán...
esti szellő ölel, -éleszti érzékeimet-, a fák lombja fülembe susog, vállamon egy bogár hagy nyomot, a nyugvó nap lágyan simítja gerincemet, virágszirom pihen mellemen, és az ég túlsó peremén felbukkan a Hold. Véget ért az út. ...
Lélek tükröm könnyem mossa leomló lavina sodra minden tegnap minden pokla völgy aljára letaszítva. Lélek tükröm könny áztatja arcod másának ikonja kell, hogy arcom felvidítsa tündöklésed visszaadja. Magam folyton mért siratom? Lépjek túl a megbántakon, lépjek túl mint nyűtt cipőből elenyészett múlt időből. Fogjam meg a Mának kezét kincsem szórjam mind szerteszét, a mát a Nappal bejárhatom rőt arannyal kel holnapom.
Az életed az egyetlen értelmed Holtig tartón vágyakozó szerkezet Szeme között örök fény a holnapra Isten gazdag volt, mikor ezt akarta
Elmentél, az üresség visszahat Látom velem elvesztett álmodat A kegyetlen nem egyetlen motívum Van kéj, vád, nász és sok más eltitkolt búm
A csúcson utánam maradt egy elszáradt levél A végrendeletem: ennyit és mennyiért éltem én Búcsúzik tőlem a sötét előtt kegyes naplementém Kit látok még, kit vigyek végbe a lelkem szegletén
Meg kellett élnem ennyi évet úgy ahogy. Nem teszek számadást másnak és magamnak sem: éltem, hogy ezt a szerelmet megéljem, viszonzatlanul fájdalmában is oly vigaszadót, élet igenlő távoli, messze sugárzó fénye a titkok mélyén rejtőzködő ős kegyes-kegyetlen akaratából a kiválasztott megtartásának. Fénycsepp sugarú Színes glória alázat, kegyes áhítat béke: úgy makulátlan életmegváltó szerelemőrző fény koszorúja; bűn televényből virág nyílása, hajnal jöttének vigasztalása; áldozatkehely megbékélésre, buja gyönyörök megtisztulása.
Ha egy-egy szó könnyelműen kimondva Mint nehéz kő, megüt s szíven talál, Gondold meg, hogy nem volt éppen meggondolva S talán legjobban fáj annak, aki mondta, Mikor lehiggad s magába száll.
S ha látod buját, néma bánkódását, S mint teszi dacossá a büszkeség, Csókold meg, minden sértődést feledve, Hadd ragyogjon rád újra felhős lelke, Mint vész után a szivárványos ég.
Minden kedves Sándorunknak, Józsefünknek, Benedeknek
BOLDOG NÉVNAPOT kívánunk!
Isten éltessen Benneteket!
Fazekas Anna
Sándor, József, Benedek
Azt mondják a bölcs öregek: Sándor, József és Benedek zsákkal hoznak jó meleget. Én meg tudom: ilyen zsákot emberfia még nem látott. Eme sosem látott zsákban tavaszi langy napsugár van. Ettől bomlik a rügyecske, hazaindul gólya, fecske, éled a rét, erdő, mező, aranylik a déli verő. Ámbár megeshetik néha: nem ajándék, de csak tréfa, mintha hozna meleget Sándor, József, Benedek. Nevük napján előfordul, hogy a hó is megcsikordul csizmás lábuk talpa alatt, és az idő rideg marad. Napsugár és meleg helyett havat hoznak s jeges szelet. Várhatjuk a kikeletet!
Nézd a régi képen e lánykát, Nézd sírásra álló, csöpp száját. (...) Nézd, ő voltam én egyszer régen, És ha kérded, miért sírtam éppen, Mert már akkor tudtam én, hogy te jössz felém, És elrontod nekem a felnőtt életem. Tán úgy, ahogy még senki sem.
hogy a valós élet tele van mesebeli elemekkel, a legkisebb az úton mindig elindul, de, hogy mi után megy, mi vezeti, azt csak is ő tudja: talán egy képzeletbeli csillag a feje fölött mutatja az utat... vándorlás közben találkozik sok jóval, de talán annál is több rosszal, az egyiket be kell fogadni, a másikat pedig le kell győzni: sokszor erő kell hozzá hatalmas, de a győzelem, és a jóval való táplálkozás erősebbé teszi mindig, ha megadja magát, ha a harcban vesztes lesz, a csillag, amelyik vezeti, fokról fokra elhalványul, végül az út is beszűkül, mielőtt a célhoz elérne... oda, amerre a fényes pont az utat mutatja, talán épp az igaz szeretethez: ahova a vándor, aki nem küzdi le a gonoszt, aki nem veszi vele föl a harcot, aki neki megadja magát, az el nem érkezik soha, ő az életnek csak a vesztese lehet.
Van, hogy a szavak beszélnek, van, hogy a szavak hiánya beszél. Mindennél érthetőbben, mindennél világosabban... és mindennél őszintébben.
*
Van a titok …
Maga az életed. Minden, ami voltál, minden, ami vagy, és ami leszel. Minden, amit gyűjtöttél utad során, minden, aminek célja van. Ezt a titkot csak egyszer, csak egy valakivel oszthatod meg. Egyszeri és megismételhetetlen ez a kitárulkozás. Mert a titokból, belőled, csak egy létezik. Ha egyszer átadtad valakinek, rábíztad valakire, többé másnak már nem adhatod. És így van ez rendjén.
Amikor epekedve vársz egy pillantást, egy mosolyt, egy arcot, egy hangot... és mindez csak ritkán, pillanatokra, távolságtartón adatik meg, és nem tudod, nem tudhatod, mit hoz a jövő, akkor kegyetlen zsarnokká válik a szeretet. Elhatalmasodik benned, és legyőz. Felülkerekedik rajtad. Már nem a barátod, hanem az ellenséged. Felemészti előbb lelkedet, aztán egész valódat. Már nem szépet ad, hanem fájdalmat. Egyre nagyobb és nagyobb fájdalmat. Amit már nem tudsz elviselni.
Tudod arra gondoltam, hogy az út elején még jogosan az ember szabadon szárnyalhat egyik szerelemből a másikba, míg nem egyszer azt gondolja, kiteszi mondat közben a pontot, ahova addig mindig csak vesszőt tett, hogy eljött az idő megállapodnia: esküvel fogadja, hogy többé nem vágyik más illatra, megelégszik azzal az egy virággal... a két fél ház helyett szorgosan egy közöset építenek ketten, egy két lábon állót, (a két láb a két ember) aminek a közepén ott a gyermek, egy, akár sokkal több is, és szerencsés esetben jól van ez így, az épület lehet akár egy palota: de, ha időközben meggondolja az egyik, és meggondolatlan odébb lép, rázuhanhat a többire az építmény... mert az ember azt gondolja, hogy erősebb a bölcs ész, mint az esztelen vágy, és erősebb az oktalan szívnél is, ezért aztán esküszik bátran: még tán parancsolhat is a vágynak, de a szívnek nem mondhat nemet, a szívnek, minek, ha ember az ember, más választása nincsen, mint az, hogy megszakad fájdalmában.
Tudod arra gondoltam, ha egy virágos kert egy különleges, folyton virágzó példánnyal gazdagodna, attól még az összes többi szép maradna, hiba lenne mondani azt, hogy a különleges, az a valódi, ha idővel el is hervad a többi, attól még nem mű, azért még igazi... és talán a barátságból is lehet képzeletbeli kert, nem mind különleges virág, de azért mind barátság, ha csak nem kerül közé mesterkélt, művi: a barátság kertjében sok barát elfér, még, ha különleges, hervadhatatlan közöttük kevés is van, de azért a többi igazi akkor is... a szerelem kertje az leginkább egyszerre csak egy virágot hoz, elhervad az egyik, hogy utána nyíljon ki a másik, hogy idővel múlttá váljon ő is: de, ha nyílik egy olyan virág, amelyiknek se az idő múlás, se az időjárás változása nem árt, az különleges szerelem, de, mert van egy különleges, attól még igazi volt a többi is, (ha nem nyilt hazugságból) míg virult, azok is megszépítették az életet, áldja őket a hálás emlékezet.
Ahogy a napfény megbújt a tó fodrában úgy a könnycsepp is szemem sarkában, elmentél s magányba zuhanva hagytál, a szél gyengéd simogatása is fáj,
Mert minden lágy fuvallata emlékeztet, az együtt töltött órákra, röpke percekre, mint nap a holdnak búcsút intettél nekem, elmentél, lelkembe sötét űrt ültetve el,
Most érzem igazán milyen nélküled, mint magányos fának a puszta közepén, elemek szabadon tomboló prédájaként, dacolva vélük míg a vihar ki nem tép,
Ha egyszer majd utad újból erre vezet, egy pillanatra állj meg ha megleled e helyet, s látsz egy szomorúságtól ágas-bogas fát, én leszek ki torzóként áll kinn a pusztán,
Tudod arra gondoltam, hogy az élet talán olyan, mintha valaki hazulról elindulna, hogy a Földet körbe járja, az első lépések még gyakorlatlanok, de aztán az utas mind jobban belejön, közben az otthonától egyre csak távolodik, már olyan messze van, hogy azt is elfelejti, hogy úton van, eljut "A" ból a "B" pontba, a mából a holnapba, de mindig csak itt van, és mindig a mába érkezik, majd a lépések nehezednek, egyre többet gondol a kiindulópontra, ami egyben talán az út végső pontja, arra az otthonra: de van-e ott otthon, várja-e az, aki előrement, valaki, aki nélkül az út kietlen, sivár lett... van, ki maradna mindvégig, neki még nincs ki után sietni, őt még a szeretet szorosan ideköti, más pedig már szívesen megpihenne otthon, ahol rá várnak, ahová a szíve húzza, de míg úton van, mindig kérdés marad, hogy várja-e az út végén otthon, benne a régen vágyott, oly sokáig hiányolt ölelő karok, hogy az ottból lesz-e itt, hogy a holnapból lesz-e ott is ma, hogy az otthonból lesz-e majd itthon.
Tudod arra gondoltam, ahogy a világ színes, úgy az ölelés is sokféle lehet, az ölelés, amiből egyikünknek több, másikunknak kevesebb jut, számon tartva nincsen mind, de van a sok közül kettő is, amelyik feledhetetlen, ha csak rá gondol, az ember beleborzong... az egyik lehet az egymáshoz szorosan kötődő, de tán az élet viharában egymástól távolra vetődött két ember várva várt, felszabadult, boldogságos találkozása, mintha a sok elmulasztott ölelés benne lenne abban az egyben, akkora öröm lehet az, hogy a sírás határait feszegeti, mintha a szívről le, hatalmas kő zuhanna... a másik, mikor mindketten tudják, hogy eljött a rettegett ideje a végső ölelésnek, amikor úgy szorítják egymást ketten, mint akik az ölelést befejezni nem akarnák soha, abban a szótlan ölelésében benne van minden, amit elmondani egy élet is kevés, benne van a hála, a bocsánatkérés, és az összes felgyülemlett szeretet, ami erőt ad a maradónak, és talán annak, aki elindul azon az ismeretlen úton.
Az emberi lélek oly nehéz, mint mázsás súlyt úgy cipeled. Néha csapong, röpköd száll, néha el sem bírod már. Nem kell hozzá ősz vagy tél, jó szó - rossz szó épp elég. Összetörik perc alatt, közben a szív megszakad. A test törékeny doboz, miben lelked tárolod. Összetörhet ám e test, lelked nem érzi meg ezt. De ha a lelked törik, tested darabokra hullik. Ki érti ezt emberek? Élni így most, hogy lehet? Tested összefoltozzák, ép a lelked nem lesz már. Sérült lélek, sérthető, a halálba űzhető. Lehetsz béna, nyomorék, csak a lelked legyen ép. Átvészelhetsz sok csapást, tested rá nem reagál. Vigyázz szavad kihez szól, hisz nem ismered a valót. Lehet csodás, álomszép, de a lelke már sötét. Ha már sokat bántották, átfordulhat, rosszra vált. Így lesz jóból a gonosz, te ezt meg sem gondolod Száján mosoly, olvadó, szíve gyűlöl, átkozó. Szava csengő nótaszó, szeme ártó, vádoló. Aki tiszta emberként, éli le az életét. Nem érzi meg a veszélyt. Bizony könnyen lépre mén.
A konyhakövön ültél, a falnak háttal, végül is, nem tudtad, mit kezdjél velem, mi legyen ezzel a nagy szabadsággal, arra vártál, mindentől megvédjelek. Azt jól tudom, mit nem szabadna tudnom, amit illene, az meg nem érdekel, egy kút mélyéből kéne már felhúznom azt a fiút, ki még eléd térdepelt, kit szétszeltek asszonyi hazugságok a szeretet nagy álomudvarában, hiszem, ha ilyen gazemberré válok, jobb leszek, mint isten gyermekkorában. Tök mindegy már, az életemnek annyi. Egy sikolynak tartozom, vagy a csendnek? Kár, még magamnak sem tudom megadni, mi neked jár, és bármelyik embernek, nem bírnám, csak érted lennék önmagam, sírnék miatta minden áldott éjjel, inkább ölellek nappal is, nincs szavam hozzád, az összes virágod letépem. A konyhakövön ültél, a falnak háttal, megéreztem, szinte rohantam haza, szemedben könny, mégsem takarta bánat, csak a tekinteted volt roppant laza, karjaimban, mint elfelejtett emlék, súlytalan voltál, az ágyra tettelek, egy óra hosszat szorosan öleltél, aztán jó volt látni, ahogyan nevetsz.
Lélekkel szárnyalt, álomsátrat bontott, és a hajnal hasadt szövete foszlott. Deres, fehérlik bokrokon s alant, a hideg pendül bennem, jégcsap a lant. Nemrég átkoztam; mily forrók az esték, - szép volt úgy a lány -, fedetlen testén a holdsugár selyme, csupa báj-szemfény, - borong, jut eszembe -, nyakunkon a tél, soha nem feledtem, rémlik, dereng - szép volt úgy a lány -, a holdsugár selyem.
A fülembe súgtál tegnap este egy titkot. Amit senki más nem tud, csak Te meg én. Azt mondtad halkan, tudsz egy helyet! Amit senki sem látott még. Ahol nincs tél, csak tavasz, meg nyár, és napsugaras ég! Ahol menyasszonyruhába öltözött akácok között szerelmes párok ropják a táncot! Ahol cseresznyevirág sziromból a lányok nászágyat vetnek, és csak mosoly simul az arcokra, ha boldog csóktól izzik a száj! És ott szikrázó napfény táncol a patak hullámain, madárdaltól hangos a táj! És megsúgtad, elmegyünk oda, együtt! Hogy ne legyen Te, meg én, mert hiszen nem létezhetünk külön, összetartozunk! Eljutunk oda Szívem! Hiszed, és így hiszem. És együtt várunk majd minden Napkeltét, Egymás karjaiban nézzük, ahogy a bércen túl elbújik a Nap, fejed a vállamra hajtod, hozzám simulsz, szívdobbanásod érzem. Ha nincs is örökké! Ha nincs is tán végtelen! Akarom, hogy így legyen, míg tart az életem. Csak mosolyod, csak hangod, csak lángoló szerelmed, szerető ölelésed az enyém legyen!
Nélküled talán nem is éltem. Nélküled már nem lenne miért élnem. Nélküled annyi vagyok csak, mint Néma sikoly
Képzelődöm talán, Szemedben kismadár sereg, Vagy találkoztunk mi már ? Itt maradtak veled A szemedben óceán, És csak vágyuk maradt a dél. Te lány. Most már üresen állnak az ágak, Egyébként szürke a téli ég, S a szélnek kalimpálnak S az ócska jég Különféle jeleket. mindig halott. Amikor figyeltem a fákat, Az éjszaka ilyenkor titkos,
Nyár volt, és csókokról pletykáltak S valahol világítanak biztos A zizegő levelek. Az angyalok. Azután jött az iskola ideje, Vadak ezek a szelek, nem ?
S jöttek a gesztenyék is vele, S izgalmukat nem szeretem,
Majd rájuk borult a tiszta tél illata. Látom, hogy fázol, Álmosak lettek a napok, Csak lennénk most máshol S most itt vagyok. Te lány. Találkoztam én már veled ? S hol van a folytatás ? Nem éltünk át egy telet ? Fehér kabátba burkol a hó (Így mi ketten...) Ilyenkor ugyan a szó Vagy talán csak képzeletben ? Semmit sem ér. Ha nem, hát nem. Leheleted dér s semmi más. Pedig szép szemed volt, Befagytak a tengerek, Te lány. Már csak suttogni merek,
elhagy a szerelem s mint a sivatagba tévedő patak lassan eltűnik jó volt inni ebből a patakból megszeretni az élet ízét ami most eltűnik elhagy a szerelem magával viszi őszülő sorsomat s nem marad a nyomában csak az ujjaim között kicsorgó homok meg valami látomás-emlék hogy egyszer akart valamit velem a most elhagyni készülő szerelem aztán a nyár ősszé változott de sós könnyeimből ne legyen soha a kedvesem itala
Nézek kék szemébe az égnek. Szívemben fájó szavak égnek. A múlt gödrében miért élek? a jelen miért nem igéz meg? Már vörös az égnek az alja. De nem nyílik meg szívem ajtaja. S szól hozzám egy halvány hang: Bocsájts meg végtére magadnak! Szépen ragyognak a csillagok. Lelkemnek békét még nem adok. Adnák, de a FÖLDÖN elfogyott! Majdan az égben kapni fogok. Akkor ott fönt rám ragyog a nap. Sírom fölött imát mond a pap. A sújt mit cipeltem eldobom. S mi itt tartott most feloldoz.
Bár öledben nem hangzik fel a dal S bús enyészet dúlja ékidet: Ősz derétől sárga lombjaiddal. Üdvezellek, sápadó liget! Mint tavaszhoz illatos virágod, Illik életemhez száraz ágod. –
Elmosolyg az alkonyat sugára, Bágyadozva leng az esti szél, Esti szellő halk fuvallatára Földre hull a hervadó levél. - És kik a zöld lombbal felnövétek: Véle hervadtok le, szívremények!
Ah! az est, a hervadó ligettel, Életemnek gyászos képei, Elborítnak, fagylaló hideggel Nemsoká a sír göröngyei. - Árnyaidban, síri ciprus ága! El-lefonnyad szép korom virága.
Jó liget, te boldogabb! hisz a tél Elviharzik, mérge elhavaz, Lombjaidtól bárha fosztva lettél: Meghozandja a kies tavasz, Ifju-zölden adja vissza éked, Dal s virággal szőve bé vidéked.
Mig felettem, kis halom tövében, Némán áll az egyszerű kereszt, Melyet a szív szánó érzetében Bánatos köny árja nem fereszt... Új tavaszban felvirúl az élet, Ah, csak a sír jégölén nem éled!
Lányka! lányka! majd ha ablakodnál Látsz haladni gyászkiséretet, S a koporsón őszi sárga lomb áll: Én leendek a kiszenvedett... Elborúlva szép szemed sugára, Mondd utószor: béke hült porára!
És a holtak nyughelyére jőj el! Új porával áll egy sírhalom, Míg felette, bánatos nyögéssel Leng feléd az esti fúvalom, Mintha sugná: aki érted éltem, Karjaidban szebb álmot reméltem.
Ejts könyűt! a bú-emelte dombot Részvevő könyűd beszenteli: S mely rátűzve áll, az őszi lombot, Bárha nem fog többé zsengeni, Vedd! s ha jő az új tavasz virága, Hívedet jelenti száraz ága.
Hadd nézzem édes arcodat, a szigorút, a régi-drágát, az elviharzott ifjúság: a nagystílű angyal tanyáját, a cigány-élettől gyötört, a marakodásoktól árvát, hadd nézzem újból arcodat, a szigorút, a régi-drágát.
Eladsz-e, elfogyasztol-e? Nem leszünk kevesebbek tőle. Elefánt-csordára elég szívünk volt - marad még belőle. Szent kezedtől se rettegek, de fölséges légy mint az oltár, mert megítélem arcodat, mert ifjúságom társa voltál.
Túl ifjuságomon, Túl égő vágyimon, Melyeknek mostohán Keserv nyilt nyomdokán; Túl a reményeken, Melyekre hidegen Éjszínű szemfedőt Csalódás ujja szőtt; Túl a szív életén Nyugottan éldelém, Mit sors s az ész adott, Az őszi szép napot. De hogy megláttalak, Szép napvilágomat, Kivántam újolag Már eltünt koromat; Kivántam mind, amit Ábrándos álma hitt: Az édes bánatot, Mely annyi kéjt adott, A kínba fúlt gyönyört, Mely annyiszor gyötört.
Hiába, hasztalan! Ifjúság és remény Örökre veszve van Az évek tengerén: Remélni oly nehéz A kornak alkonyán, S szeretni tilt az ész Letünt remény után.
Csöndes ifju járdal andalogva, Andalogva szent berek homályán, Száll feléje nyögdelő szelecske, S bíborajkán végig elsuhanva Tiszta csöppet harmatoz le hűsen.
"Honnan, honnan nyögdelő szelecske? Nem derűl most hajnal rózsaszínben, Esti fény sem bíboroz tetőket, Lángfolyamban úszik a nap ott fenn, Dél hevétől rekken a meleg táj; S szárnyad íme tiszta csöpp ezüstjét Harmatozva lebben el körűlem"
És felelt a nyögdelő szelecske: "Mentem én keresni dél hevében Rózsabokrot balzsamernyejével, És alatta leltem gyönge lyánykát, Gyönge lyánykát űlni könnyel áztan, Szánakozva röpdezék feléje, S megfüredtem könnye tengerében."
Szóla s ment a nyögdelő szelecske; És az ifju szíve kezd dobogni, S bíborajkán a csöpp égni kezdett, Égni kezdett, bár leszálla hűsen.
Várost emelsz a poros pusztaságon, folyót terelsz és embert új irányba, s az utak fényes fogsorai közül kilátásként gépek robaja rebben -
Egyik kezedben életet szorongatsz, felszabadítasz és megtöltöd a lelkünk, másik kezed a messzeségnek lódít, és nem tűröd, hogy kifújjuk magunkat.
Olajos vagy, izzadtságszagú, mégis az asszonyok neked bontják az ágyat, teherbeesnek és jajgatva szülnek, hogy nevedet minél többen viseljék -
Ereid a vértől szinte sajognak, néha azt bántod, aki halna érted, és rezzenetlen tűröd, hogy az undok nyálkás férgek mászkáljanak rajtad.
Ó, gyönyörű, vad és félelmetes vagy, néha nem értlek, ámde úgy szeretlek, hogy egyszer majd, ha békességre biztatsz, valami harcban meg is halok érted.
"Talpra magyar, hí a haza" a haza szólít hívó szóval, de talán nem csupán olyankor, amikor földjét ellenség tapossa, szólít mindig tán sírva, amikor van nagy bajban, nem hatalmas erőtől duzzadó felnőtt ő, aki magát megvédeni tudja, a haza örök, gyönyörűséges csecsemő, figyelni kell, óvni minden pillanatban, de ha dadák serege veszi körül, és mind másképp akarja neki a jót, akkor abba bele is pusztulhat... szólít a haza, ha el van hanyagolva, sír, ha nincsen jól táplálva, ha a szülők figyelnének rá jól, akkor adhatna rengeteg örömöt az a kis védtelen, a maga érdekeit képviselni nem tudó csecsemő... ha nincsen az ember talpon, könnyen lesz otthontalan: talpra magyar, különösen akkor, amikor a haza bajban van, és bajban van mindig, ha nem figyelnek rá eléggé, ha szeretetből nem kap eleget.
Az erdőszélen hóvirág fehérlett. Sarjadó gyepen az iskola glédában állt, mint még soha. Valaki a Talpra Magyart szavalta. Aztán a tanító beszélt a szabadságról. Hallgatta sok parasztgyerek, oldalt a jegyző meg a pap s tisztes, komoly, ősz emberek.
A harangozó tartotta a zászlót vén bajszos arcán zord egykedvűséggel. S a tanító lelkesen magyarázta, hogy mi is történt ezelőtt sok, nagyon sok évvel. Hősökről beszélt és csatákról s arról, hogy miként folyt a vér, amikor annyi ember meghalt valamiért.
A többiek hallgatták némán. Hitték is, nem is a mesét. Öreg volt már a múlt. Setét s bizonytalan ködök takarták. S egyszerre csak egy kisgyerek hangosan megszólalt hátul: ,,Édesanyám! Mi a szabadság?"
A tanítóban elakadt a szó. Odanéztek mindannyian. Az asszony pedig felsóhajtott és azt felelte: ,,Amikor hazajönnek a katonák, fiam"
Ó, hóvirágos régi március...! Azóta mennyi vér ömlött megint, s részeg torokkal hányszor ordították közénk a véres jelszót, hogy ,,szabadság!" Voltunk azóta hősök mi magunk is. Hősök, pribékek, árulók, gazok, honmentők és hazátlanok, voltunk minden, amit csak akartak a habzó szájú álapostolok.
Négyszer szabadítottak föl azóta propagandás vad próféciával és mind a négyszer más zászló alatt! És mind a négyszer esküdtek reá, hogy most lettem szabad!
Hát ez a szabadság, emberek? Szónokló, híres emberek! Élők s holtak mind ezt akarták...? S mi lesz, ha majd egy szép napon megkérdezi egy kisgyerek: ,,Édesapám, mi a szabadság...?"
Ó, hóvirágos régi Március... Talán sóhajtunk egyet mi is akkor és csak annyit mondunk csöndesen: fiam, szabadság az, ha majd hazatérhetünk mindannyian.
Tudod arra gondoltam, félbe tört pénzt még lehet találni, de ha az embernél van egy pénznek az egyik fele, megtalálni hozzá a másikat ebben a nagy világban szinte lehetetlen... azért aztán, valaki, ha azt akarja, hogy az övéhez egy másik illő legyen, a sajátját alakítja, minél simábbra csiszolja, végül jellegtelenné teszi, hogy a simák közt meglelje a párját... a szabálytalanul kettétörthöz megtalálni a hozzá pontosan illőt szinte lehetetlen, (pedig csodák mindig lehetnek) azért az ember alakul a vágyaihoz, ha barátra vágyik, mások kedvére csiszolódik, önmagát sokszor feladva, csak, hogy valakivel összeilljen... végül sima lesz olyannyira, összeillik az összes magát simára csiszolttal, s ha egyszer találkozik a párjával, az már hozzá nem passzol, mert ő időközben csiszolódott másokhoz: de aki nem alakul, az ki van téve annak, hogy csoda nem történik, marad örökre magára.
Tudod arra gondoltam, talán a világot feketén-fehéren a közömbös ember látja csak, az ő nézőpontja van középen, az az állapot a semmilyen, se nem jó, se nem rossz, de ha megváltozik valamilyen irányba, ha a gyűlölettel a sötétség beköltözik, onnan nézve a világ fekete: megvan annak is a tökéletesnek tűnő, a megcáfolhatatlan logikája, ha valakit egyszer átjár, az lesz a kiindulópontja, onnan indul és oda érkezik vissza, mindent a sötétség szemével lát, abban a vakságban csak a feketét lehet érzékelni, az a szélsőséges rossz a pokol... más felől nézi a világot az, akit meg a szeretet "fertőz", az is szélsőség, de az ellenkező irányban, logikája a szeretet logikája, ott egyértelmű a fehér, a gyűlölet bele nem fér, az a szél a földi mennyország, az a nézőpont lehet az angyaloké.
Tudod arra gondoltam, hogy aki elmegy messze, az még sokáig lehet az itt maradottnak a gondolatában, ha sokszor felemlegethetik, szinte olyan, mintha, ha nem is a szobában, de lenne egészen közel, messzire csak a múló idő viszi el, halványulnak az emlékek, s mint minden halandó a Földön, egyszer az emlék is kihal a fejből, az újabbnak, hogy udvariasan helyet adjon... az ész emlékezete rövid, amit az ember ott tartogat, idővel azt elfelejti, hogy mit is mondott, hogy milyen is volt az eltávozottnak a szeme színe, végül talán még azt is, hogy valaha járt itt a másik, elfelejtődik, aki csak a fejben lakik, de nem múlik el nyomtalan az, akit a lélek magába fogad, ő féltőn megőrzi a szeretetben, számára az nem múló emlék, de feltétele az életnek, ha az agyban az emlékek ködbe vesznek is, a lélek a szeretetet el nem felejtheti: és talán így van jól, hogy felejtődik a felejthető, megmarad, ami felejthetetlen.
Tudod arra gondoltam, talán az ember és az élet kapcsolata hasonlít a szülő-gyermekire, a gyermekire, aki az embernek a szemefénye, és aki háttérbe szorul mégis, annyi mindent kell neki megszerezni, hogy idő marad rá alig, csak mikor felnő, akkor jön rá a szülő, hogy a sok részletkérdésben, az érte való dologban, egy kicsit nagyon elveszett ő: az az, amit pótolni nem lehet soha... és talán így jár az ember az élettel, éjt nappallá téve tevékenykedik, hogy magasan tartsa, közben pedig elfelejtkezik a lényegéről, amiért talán érkezett erre a világra, hogy a szeretetet szaporítsa, elfelejtkezik az egésznek az értelméről, pedig az élet gyermeke, a szeretet, sokkal kevesebbel is beérné, elég lenne, ha rá figyelne az ember, szabadon növekedhetne egészségben... az évek elmúlnak, s a halandó a részletekben elveszik úgy, hogy a lényegre ideje alig marad, pedig a másra fordított, elvesztegetett időt, az elhalasztott lehetőségeket egyszer a nagy szeretetlenségben úgyis visszasírja.
A mese talán szólhatna arról, hogy egyszer, nagyon régen valamikor Istentől megkapta az ember a szeretetet ajándékul, azzal, hogy őrzője Éva utóda, a nő legyen, és, hogy ezt a tüzet a férfivel együtt táplálja... együtt ketten, s, hogy ne érje őt kritika, időt is adott hozzá sokat, amit a gonosz ellopott magának, így aztán belőle elég nem maradt, a szeretet őrizetlenné lett... szétszéledt, mint pásztor nélkül a csorda, a hatalmas tűzből keletkezett a sok kis aprócska, s az élet a nagy szeretet nélkül leértékelődött, vesztett a nő az értékéből, és olcsóbb lett a férfi is: talán, az idő az, ami hiányzik, azt kéne visszaszerezni az ördögtől... hogy belőle bőven jusson a szeretet lángját őrizni, hogy a meglévő el ne illanjon, de váljon egyre nagyobbá: kívánom nőnap alkalmából az összesnek, minden időben szegény nőnek.
Tudod arra gondoltam, hogy talán az ember egyik helyes útja az, amit a józan ész diktál, de nem könnyű megmaradni az ő keskeny sávján, józanság ellenes a sok csábítás, (a világ tele van szórva ördögtől lévő, földi pokolba vezető látványos dologgal) ha nem elég óvatos az ember könnyen végképp eltéved, kell hozzá nagy akarat, legyőzni a rosszra hajló természetet, s józan fejjel maradni a keskeny úton... a jó irány végülis megéri a fáradságot, habár a józan élet maga a gonosszal való harc, és belőle hiányzik még az a pillanatnyi öröm is, ami azért virágzik a pokol útján... az az út a szeretet útjának nehézségekkel teli, kierőltetett mása, mert talán a szeretet is arra vezet, amerre a józan ész, de azok a lépések kívántak, nem kell legyőzni a vágyat, nem erőszakoltak: az ő örömei máshonnan, talán épp Istentől vannak, nem veszélyesek csöppet sem, felesleges a nagy józanság, elég cselekedni azt, amire vágyik a szeretet, s vele az ember, hogy a lehető legjobban érezze magát útközben.
Tudod arra gondoltam, van az úgy, hogy az ember szomorú, lehajtott fejjel az úton bandukol, didereg, pedig, ha a fejét feljebb emelné kissé, megláthatná könnyen, hogy csak át kell sétálni, a másik oldal nincs árnyékban, csak el kell indulni, pár rövidke lépést megtenni, és az árnyékból a fényre lehet kerülni... és van úgy, hogy az idő teljesen elromlik, nincsen napos oldal, elér a szomorúság a mélységesen mély bánatig, akkora a vihar, egy menedéket adó tető sincs, az ember azt gondolhatná, vége tért számára a világ, sehol egy segítő jó szó, egy kézszorítás, semmi se reményt adó: feltétlen haza kell menni olyankor, ha nem is a bezárt falak közé, olyankor talán megkönnyítő menedéket a kilátástalanságba került embernek egyedül csak a tiszta belső otthon, a meleget sugárzó lélek adhat.
Ne félj! Jövök! Bár álljon utamba Dörögve, ropogva Felhőkapujából Bősz fergetegével Az ég zivatarja - Cikázva levágó Villáma hatalmát Én játszva kiállom És szívem elébe Kitárom: Hadd lássa az égi Világ tüze fényét, Vakítva világló Hótiszta szerelmem - És szégyene árján Meneküljön előle!
Ne félj! Jövök! Bár dőljön előmbe Habbal tele forgó Örvénye folyóján Az elragadó ár: Hogy elállja utját Döntő erejével A puszta karoknak, Melyek tele vággyal, Küzdésbe hevűlve Ölelni repülnek...
Bár dőljön utamra Hullámai árján Vésszel tele tenger; Hogy eloltsa tüzét Két szomjas ajaknak, Melyek tele vággyal Csókolni sietnek, Megváltani téged Örök szerelemmel!
Ne félj! Jövök! S áttörve az orkán Vésszel tele torkán, Megsímulok oldalodon, Remegve vigyázva, Hogy egy szorítása Se fájjon e karnak, Mely villámit az égnek S rontó birodalmát A végtelen árnak Áttörte kacagva - Teérted!
Elrejtőztél, mint fák a ködben késő őszi alkonyon, s a döbbent hiány könnye reszket tűnődve az arcomon. Elbújsz, hogy szíved meg ne kössék, ki szabad koloncot nem visel, de mondhatsz bármit, önmagától, az ember sohasem bújhat el.
Végre csend van, s magammal egyedül lehetek, ám tennivalóim közt is veled beszélgetek… mit teszek, arra a te szemeiddel is értőn figyelek, hisz "mozzanataimon" már nem is lepődsz meg. Bármihez fogok, segítőm tudsz lenni, nem kell félnem attól, hogy ellenem fogsz tenni… Mert ismersz - soha nem ágálsz és nem is vitázol, biztos, hű támaszként, féltőn hozzám tartozol. Én tán önzőn s eleve mindig számítok rád, mert testem-lelkem vagy te, igazi "hátország". Ide vagy oda nyűgös száz-kilométerek, te akkor is is segítesz túlélni a sötét perceket, ha gond, teher és baj van, vagy bármi fenyeget, de akkor is, ha végre csend van, s én egyedül lehetek.
Adj erőt, mert beleveszek kételyeimbe. Adj időt, mert felörlődöm a mutatók rohanásától. Adj színeket, mert rettegek a szürkeségtől. Adj dalokat, mert fellázadt bennem a csend. Adj csobogó forrást, mert hűsíteném lobogó szavaim.
mikor vörös csíkokat fest az égre a bársonyujjú alkonyat és édes, kéjes csók hívogat akkor, mint a bokrok mélyén megbúvó madarak egymáshoz simul a testünk lélekben felmelegszünk mert ebben a hideg világban lassul a mozdulat és alig ver már a szív most vérkörein egymásba omolnak és izzón kivirulnak a lázba borult artériák
mikor partra futó hullámokon táncol a sárga-léptű napsugár és magadba-záró ölelésed rám talál akkor, mint a hegyek bújnak a mélyben össze úgy tűnik egymásba külön valónk mert ebben a tűzzel pusztító világban még él a szerelem
most lélegzetünk összekeveredik és egymás szavait mondjuk közös a nyelv az ajak közös a kéz a mozdulat közös a létezés és örökké közös már a halál ami minden ölelésben rám talál
Mindannyiunk fölött őrködik valaki. Őt keresem hosszú évtizedek óta. Legtöbb mondatomban ő öltözik szóba, az értelem lángját életben tartani.
Rejtőzik előlem, de érzem, jelen van, éjt nappallá téve, fáradhatatlanul; tanít, ha tanulok, s ha elvétem, okul... Ha ablak nyílik rá, legfeljebb álmomban.
Ő lopódzik minden ismerős arc mögé; legyenek számomra mégis vonásai. Kedves zenéimben őt hallom játszani; vers, ha van jó versem, az is csak az övé.
Félek az emberektől, hideg szemüktől, futok előlük, éles kezükből kezek és hangok utánamfutnak! Egy percnyi csöndet csak! hogy lelkem halk szavát megértsem! egy csepp homályt! hogy riadt arcommal ámulva összenézzek... Lélek, ezerredőjű! képmutató ember miért komédiázol? Nem vagy te már kíváncsi magadra se másra, se lelked hangjára se az emberekére. Mindent tudsz már és minden untat, s legjobban unod önmagadat. Csendért is csak azért kiáltozol, mert aludni szeretnél zavartalan. Megbújva egy sötét kályhasarokban lelked, mint elhanyagolt asszony vágyna közömbös hízásnak engedni céltalan testét. Néha még megmarja szíved a gyűlölet, öklöd összeszorul, de csak az oktalan test végzi gépies izommunkáját valami régi parancsra... Olykor még emlékszel a szerelem izére, még látod a mennybolt összecsapódó kárpitjait - de nem tied többé sem szerelem sem gyűlölet tüze. Elfakult fényeit, mint erőtlen kis lángot rejted szívedben, s józanná dermedt életed föléjük hajol, mint öregasszony kis bögre-kályha fölé, fagyos ujjaival...
Szemekben üresség szilánkjai… mikor tör fel a sikoly? Nem tud már szólni a száj csak tátog esetlen, hiába kerestem a hangok fonalát, lekéstem… elsuhant előttem. Nem meritek kimondani, igaz? Én megteszem: Vége! Minek? Ugyan, még kérded? A választ a tükörbe nézve keresd… Látom már érted … sajnálom, igazán.
Morzsák a kezemben a halkuló gondolatok… miért múlik el minden?
Azon a márciuson sütött a nap még sem jött el a várva várt tavasz. Messzire szállt napokban lebeg a múlt, vitted magaddal, szívem belesajdult.
S az üvöltés halhatatlan poklában az idő s a tér járhatatlan sivatagában mit elme el nem viselt, sorsként cipelem, s az örökkévalóságban ott van veled, majd megyek, de még nem lehet a lélek veled tart, csak a test marasztal.
Úgy hinném, hogy egyszer majd újból, s megint láthatlak. Ám addig szüntelen szívveréssel mégis áldom a mindent, hogy ismerve téged, adott annyi-annyi szépet, jó szót, kedvességet, és azt, hogy szerethettelek.
s némán csörgött a villamos. Hangtalan, eleven árnyak közt hurcoltuk
hét év egyetlen átkos percét. Magunkba szívtuk a megsűrűsödött időt. Minden atomja bennünk égett. Sós ízű szánkkal kerestük egymást, fogunk összekoccant, az öröklétbe akartuk tudni a jelent.
Egyetlen pillanatba költözött létezésünk. Felébredt a zaj, harang kondult hirtelen, megrövidült a tér, szétfolyt az összezsugorodott idő.
Életre keltek az épületek, rohantak az emberek.
Vidáman nótázott a vak harmonikás. Közeledett felénk a vasútállomás. Álltunk a vonatnál, fehérre szorítottuk egymás kezét.
A pillanat ezernyi létének ráncait, kisimította arcodon a szeptemberi szél.
Mohón nyeltem szemed ízét, bőröd melegét.
Akartuk amit nem akartunk,
s nem akartuk amit akartunk!
Tudtuk a szó nem segít, a tett is hazugság lenne.
Stigma lett átkunk. Utoljára éreztem eper ízű szád!
Fölszálltál a vonatra,
kidobtad zsebkendőd a vonat ablakán. Azóta titkunk ösvényén cipelem átkunk, s néha az ábrándok vidékén, gondtalan álmokért.
Nem rejtőzhetsz el már tőlem, nem menekülhetsz. Fogva tartlak. Rab vagy. S megalvadt bánatomban már csak rabságod vígasztalhat.
S hogy még gonosznak sem kell lennem, ha futni vágysz, én futni hagylak. S míly könnyű szívvel! Hisz tudom már emlékeimtől visszakaplak.
Egy mozdulat, egy szó, tekintet... bennem, körülöttem rezgő részek. De ha úgy akarom, belőlük fölépíthetem az egészet. … Kifosztottalak, lásd be végre, elloptam íme minden titkod. Tudom félő lágy harapásod S bőröd alatt az eret, izmot.
S mikor szeretsz: leheletednek gőzét. Síró kis lihegésed. Megtanultalak én örökre, nem rólad tudok már,de téged.
Miképp, hogyan is mondjam el? míg élsz, az élet addig érdekel! Forgószelek bennem a félszek mikor behunyt szemem mögött elnézlek, görcsös ölemben szűkölő szelek.
Hogyan, miképp is értheted, hogy elhajítom majd az életet, ha te lennél, ki hamarabb hull a földbe, hol por lehetsz, igazabbul, mint a lét adja csúfos igazát...
Vagy mégis... talán érted azt, hogy csak életed nyújt nekem vigaszt az elmúlás ős keserében, ahol a holnap szíve repes éppen és a kín fogan bennem magzatul?
Mondd miképp, hogyan mondjam el? míg élsz, az élet addig érdekel...! Nyelvemre szót adj s vért keblembe, így összefonódásba merevedve közös lehessen bűvös édenünk...
Tudom már miképp mondjam el: élsz... az élet még ezért érdekel! S a halál lesz igazmondó szám, ha nem lesz ajkam, mivel kimondhatnám, hogy jobb szeretlek, mint az életem!
Naponta meghalok egyetlen szó után. Akár a telihold, reámdől és ragyog. Varázslat ez. Nincsen kívüle más szavam. Egyetlen szó. Hallom jól itt belül, tisztán és pontosan. Ezért szenvedek így. Mást szerelme, bajok éles kartácsai vernek, s görnyed belé. Testvérem ő nekem, hiszen mindenkinek egy szép testről beszél, minden hasonlít rá, de mégsem ugyanaz. Eszébe jut, ha jár, eszébe jut, ha ül, tehetetlen vele, ezért lerészegül, mert részegebb, ha csak rágondol józanul, mert részegebb, ha csak így van együtt vele. Annyira kívánja, hogy szinte már övé, és mégsem az övé, s ebbe őrül bele.
Az utolsó szó, mint az a virág, amely nem nyílt ki,
az életet igenlő bimbójában hervadt el, rémisztő gondolataim, úgy rekedtek meg ott legbelül, árnyába kapaszkodtam miközben futott a valóság, jött értem az örök enyészet s a gyötrelmes elmúlás, még a gondolata is fáj és borzalommal telíti lelkem, kései fények ringatják a feledés bölcsőjét velem, szédítő feneketlen mélység felett lebegek, gúnykacaj kíséri érkezésem az örök sötétségből alakot öltve hazug, álnok, képzelt személyek mindennek zagyva kuszált tarka képe, még valaki mindig azt suttogja, - remélj, szeress! De már zeng-bong felettem a harang,- gyere-gyere! Magam köré szívemből templomot emelek benne térdepelve egy utolsó szót rebegek könyörtelen sorsot nehezen, de feledve, a felhők tépett fodrai közt látlak utoljára, szemed kék egéből millió könnycsepp bővizű patakként gördül orcádra.
Ha férfi vagy, légy férfi. Ne könnyek fátyola mögül átkozd nyomorúságod, hanem virgáccsal kezedben tereld álmaid fogatát az igazság felé… Légy vadállat, kinek őrjitő orditása megbénítja a fájdalom közelgő lépteit, s a vihar, mely tegnap lelked tépte itt morogva telepszik le lábad elé s csak parancsodra gerjed fel ismét, tépett láncát dobva az egek felé… Fáradt tested ha elpihen, az igazak álma ringassa lelkedet, mert büszke ember csak az lehet, kinek szemei nem takarnak hazug szavakat, s szeretettel tanítsd az ajkat, mely nem ismer mást, csak azokat… Légy vadállat, kinek egy mordulásától megjuhászkodik a menydörgés, de bárány kedvesed egyetlen mosolyára, s ha büszkeséged méltó társad, légy férfi… becsületed ne bízd mostohára…
Az Élet azt az embert, aki ellenállás nélkül sodródik, nem viszi magával, hanem lerakja a part menti piszokba: egy megunt szerelembe, házasságba, környezetbe. Csak azt tűri meg magán, aki a dolgok természetes folyásával szembeszáll.
*
Az élet rövidnek tűnik (...), de vannak eszközök, melyek elviselhetetlenül hosszúvá tehetik.
*
Az emberek nagyon szeretnek hinni valakiben, valamit várni tőle, ennél csak egy dolgot szeretnek jobban: csalódni benne.
*
A magány lelki egészségünk része, nem szabad együtt maradni olyan partnerrel, aki ezt nem engedélyezi számunkra.
Kinek lehet hinni, Ha nem ollyan szivnek Az ki maga szivét Hittel mondta hivnek? Tőlem elpártola, Másokhoz hajola, Szerelme igy mula.
Azt gondoltam, előbb A tenger kiszárad, Az nap lovaival Ellankad s elfárad: Mintsem ezt megérjem, Eltörjék nagy frigyem Illy nagy hitszegéssel.
Ritka dolog, látom, Már igaznak lenni, Ennyi sok tövis közt Egy rózsát sem szedni, Búbánat fájdalom, Soha nyugodalom Szerelmet így élni.
Oh miért nem mondottad, Hogy ha nem szerettél? Ha nem szenvedhettél, Minek késérgettél? Inkább meg nem öltél, Mintsem igy vesztettél, Mért el nem temettél?
Legyek ámbár példa Szerelem szolgája, Kit illyen gyilkossan Megcsalt praktikája, Melly kegyetlen kin az, Azért hogy ki igaz: Ez minden' csudája.
Itéld meg jól azért, Ezt mért érdemlettem? Hogy elpártolj tőlem, Néked mit vétettem? Istenem meg is vér, Kitül is boszút kér Szivem mert szerettem.
Nem merek rádnézni: éjszakázó fáklyaszemem összekormozna; nem merlek szeretni: reszkető, rázó szerelmem láza rád is bajt hozna.
Nem tudom, milyen vagy, sírni vagy nevetni holdasodtál lelkem éjjelére; meghalok érted, s nem merlek szeretni, megölne napfényem goromba verése.
Rab csillag rab társa után hiába járt kört a börtönudvar-égen, csak lehulló, kialvó fénnyé válva találkoznak a mély semmiségben.
Nem merlek szeretni, mert szerelmemmel halálos mélységbe rántanálak, nem merek rádnézni, mert bűnös szememmel azt hinném, a mennyben sincs szebb tenálad.
*
VIRÁGÉNEK
Ha ki merném mondani, ha ki mernéd mondani, Világokat tudnánk emelni s rontani.
Ha egy lépést én tennék, ha egy lépést te tennél, Pergő csillagoknak avarán léphetnél.
Ha vas-karom átfonna, ha tej-karod átfonna, Napoknak, holdaknak járása más volna.
Ha legyőzném ajkadat, ha szolgálnád ajkamat, Nem volna virradat, nem volna alkonyat.
Ha lebuknánk lihegve, ha lebuknánk lobbanva, Az Uristen szíve is gyorsabbat dobbanna.
Teljes valómmal nyújtózom utánad, Mint zsenge fák, ha szomjazzák a fényt. És mint a párás földkorong, örökké Fényes felemet fordítom feléd.
Szeretném mindig azt mutatni néked, Ami bennem a legtöbb, legnagyobb. Ha mindig szépnek, mindig jónak látnál, Szebbnek, mint mást, és jobbnak, mint vagyok.
Szeretném olykor túlragyogni álmod, S érzem, tudom, hogy te is ezt kívánod: Ezért sütöd feléd eső felem.
S csak hogyha önnön fényed is kilobban, Csak úgy tudod meg, ki voltam valóban, Milyen sötét és milyen fénytelen.
Irodalmi pályafutása 1845-ben Az elveszett alkotmány című szatirikus eposszal kezdődött, de igazán ismertté az 1846-ban készült Toldi tette.
*
A hegedű
Krisztus urunk Szent-Péterrel Vándorolván gyalogszerrel, Magyarhont is útba ejté, Az alföldet nem felejté, Ha a beszéd nem szófia És áll a géográfia, Amit ugyan eldönteni Szoroska hely az itteni. Mondom tehát, mennek vala: Elől az Úr, - Nehány lépésre szótlanúl Követte hű apostola.
Útközben egy csárdához értek, Vendég ivott abban temérdek, Azaz hogy mindenféle sok Palóc, matyó fuvarosok, Jó alkura, még jobb hiszembe' Tehert szállítva Debrecenbe, Bogárhátú, széles faru Szekereik, mint egy falu, Oly szanaszét, rendetlenül, Hevertek az állás körül; Míg a lovak, mint ünnepen, Szélt vettek a széles gyepen S nem látszanak busúlni rajta, Hogy valaki el -, vagy behajtja, Vagy eltévednek és soha Nem lesznek a matyó lova. Ellenben a jókedvű gazdák - Ők úgyse' gondolnak vele: Busúljon a ló - arra bizzák - Hiszen elég nagy a feje; A kancsó kézről-kézre jár, Énekelik, hogy: isz - sza már; Hallani zajt, Hangos kacajt, Szidalmat is, épűletest, Rohadt beszédekkel vegyest.
Péternek mindez új dolog, Szeretné látni, hallani Kissé közelről az egészet, És, mintha vonná valami, A csárda felé sompolyog, Gondolva, hogy tán csak benézhet. Aminthogy rögtön is bement, Urának ellenére, ki Szelíd hangon így szólt neki: "Ne menj be, Péter!" Nem mondja kétszer; De, büntetésül, hogy bement, Hátára hegedűt teremt.
S alighogy a küszöbre lép, Alig fordúl egyet elébb, Midőn körötte, mint a méh, Felzendül a garázda nép. "Huzd rá! huzd rá!" kiáltja mind, Dolgozván a sok itce, pint; Az egyik a borát köti, A másik pénzét csörgeti; Furfangosabb elmével egy A léces kármentőbe megy S a fürge csaplárnét kivonja, Szintúgy repít belé a kontya, És táncra-billegőn a pár Elébe áll, nótára vár. Péter pedig csak néze szét: Mirevaló minde beszéd? A hegedű... az oly csodás: Nem látja ő, de látja más. Hiába szólt, hiába kért, Hogy ő a nótához nem ért: - Tűzre olaj a kifogás, Kopasz mentség, szabadkozás. És már nőttön-növő dühök Miatt a házpalló dübög; Alant a ház pallója, fent a Béketürő mester-gerenda; Ütés ütésre, botra bot: Veszedelmes egy állapot! Én nem tudom, de gondolom, Hogy abból Péter is kapott.
Az Idvezítő ezalatt Szép csöndesen tovább haladt, S midőn elérte a tanitvány, Feléje fordult, így tanitván: "Kiváncsiság bűnnek fele, A rossznak már nézése ront; Ki szántszándékkal lett bolond, Hagyd ott! ne szólj aznap vele; Józanság! a szavam, - de részeg Ember elől én is kitérek."
