Ma bezártak egy topicot a POLIDILI-ben ami tulajdonképpen róla szólt volna. Megnyitom itt, hátha engedik a hatalmasok. Ha őt olvasod és szíven üt egy mondat írd ide. (Ha lehet ne légy hosszú.)
"Nincs nehezebb, mint lebontani kialakult helyzeteket az életben. Olyan bonyolult munka ez, mint lebontani egy székesegyházat. Sok mindent sajnál az ember...persze válságos helyzetekben nincs nagyobb bűn önmagunkkal és élettársainkkal szemben, mint az érzelmesség.
Sokáig tart, amíg megérted, mi az, amihez jogod van az életben?....Milyen mértékben rendelkezel életeddel, mennyire adtad el magad és sorsod érzéseknek és emlékeknek?"
„A csoda, egészen egyszerűen, megnyilatkozik – s néha csak sokkal később értjük meg, mi volt a csoda, hogyan avatkozott életünkbe, s mi volt e beavatkozásban a természetfölötti és csodálatos.”
“Ötezer éve, tízezer éve nem változott az emberi anyag. Csak a jelmezek változtak, az együttélés rendszerei és feltételei. Az, ami az ember - a lélek és jellem -, nem változott. Ur városában, Babilonban ugyanazok az emberek éltek, mint ma Budapesten: s lelkükben ugyanúgy érzékelték a világot és pontosan úgy feleltek a világra. Csak éppen - műszerek nélkül - közelebb voltak a világ titkaihoz, az időhöz, a csillagokhoz, a természet jelbeszédéhez. Hallásuk finomabb volt, látásuk - távcső nélkül is - élesebb, érzékelőbb, sejtőbb, megragadóbb. Az emberi anyag nem változott, de az ember - hála néhány lángésznek és műszernek - vakabb és süketebb a civilizációban, mint volt az emberi idők elején. Tunyább és bambább. Értesültebb és ugyanakkor tudatlanabb. Azt hiszi, gombnyomásra igazgatja a világegyetemet. Ez az óriási szerkezet, a civilizáció, száműzte az embert a világ nagy, tikos, bensőséges közösségéből.”
“Nézz utána, hogy minden napból, a legközönségesebb, sivár hétköznapból is ünnepet csinálj, ha pillanatokra is! Egy jóindulatú szóval. Méltányos cselekedettel. Nem kell sok az emberi ünnephez. Minden napba belecsempészhetsz valamilyen varázsos elemet, megajándékozhatod magad egy könyv igazságának negyedórás élményével, valamilyen homályos fogalom megismerésének kielégülésével, környezeted vigasztalásával vagy felderítésével. Az élet gazdagabb lesz, ünnepibb és emberibb, ha megtöltöd a hétköznapok percét a renkívülivel, az emberivel, a jóindulatúval és az udvariassal; tehát az ünneppel.”
"Minden siker gyanús. Mit kezdjek a levélhordóm dicséretével? A derék ember, legjobb férj, atya, alkalmazott és honpolgár. De nekem nem a legjobb férj és honpolgár készséges és beleegyező megértésére van szükségem, hanem arra az ökölharcra, melyet az ellenálló és beavatott, egyenrangú olvasóval folytatok. Nem lehet meghódítani a világot; csak meggyőzni lehet. A hódító, akit a világ keblére ölel, mindig önmagát adja fel; aki meggyőz, térdre kényszerít valakit vagy valamit, egy embert vagy egyfajta butaságot. Ezt a másik sikert keresem az életben, ezt a sikert, mely mindig csak személyes lehet: egy-egy lelket akar meggyőzni. Ez a legtöbb."
"Azt a nagy könyvet, amelyben "minden benne van, nem szabad megírni. Csak a részletről szabad beszélni, egy rózsáról, egy emberről, kinek Edit vagy Lajos a neve, egy bizonyos alkonyatról és egy rákbetegségről, melyet közelről látott. S minderről úgy kell beszélni, mintha az élet valamilyen csodálatos, álomszerű tünemény lenne: félelmes és nagyszerű álom. S minderről nagyon pontosan kell beszélni, mindig csak a rákhoz, emberhez vagy rózsához szükséges egy-két vagy egy-kétezer szóval. S mindig hallani kell egy hangot, mely egyszerre szól a világból és a költő lelkéből. Ezt a hangot kell visszaadni."
Talán eljön a pillanat, mikor elmondhatod, hogy az egészet akartad. Az egészet, az igazit, nem a pótlékot, a hasonlót, a mellékeset: az egészet, a boldogságot és az igazat, az igazságot, akármilyen félelmes és földközeli. Nem akartál az élet helyett valamit, ami csak hasonlít az életre ...
Az egészet akartad, nem valamilyen törlesztéses részletet. Vágyad nem teljesedett be. Elbuktál. De a földön és a sárban heverve, ledöfött harcos, dadogjad ezt: "Legalább vágytam az egészre, legalább akartam az igazit, legalább ennyit értsetek és bocsássatok meg."
" A munka mint valamilyen betegség elhatalmasodott életemben. Írtam, MERT VALAMIT EL AKARTAM MONDANI; írtam, mert ez az "életmód" felel meg jellememnek és szellemi alkatomnak; mert az írói kifejezés olyan felsőfokú életérzéshez juttatt el, amilyent az élet cselekménye soha nem tud közvetíteni. Valamit el akartam mondani - s írtam egy könyvet, s aztán még egyet, s aztán megtudtam, hogy az írói "program" nem kötetek sorozata -, állandóan, minden leírt sorral ugyanazt a mondanivalót akarom kifejezni, köteteken és műfajokon át, az áradás egyetlen, közös delta felé hömpölyög, s én már csak éppen jelen vagyok, egész életemmel és sorsommal ott kell lennen, mert VALAMI KI AKARJA FEJEZNI RAJTAM KERESZTÜL MAGÁT. "
" ...Akkor megértettem, hogy aki túlél valamit, annak nincs joga vádat emelni. Aki túlél valamit, az megnyerte a maga perét, nincs joga és oka vádaskodni..."
"Nem tudja még mennyi egy perc, és mennyi egy vagy több nap - ha elhagyja valaki a háziak közül félórára a lakást, éppen úgy örül a hazatérőnek, ugyanolyan vad ugrálással, fénylő szemekkel, elcsukló, lelkendező csaholással, mint mikor órákra vagy napokra távozik el közülük valaki. Elég ha Teréz egy percre kimegy a szobából, s rögtön utána úgy üdvözli, mintha hosszú útról tért volna vissza. Csak "ösztöne" kalauzolja még a négy térfogat veszélyei és lehetőségei között - valamilyen kellemes zűrzavar még csak számára ez az időben történő, többtérfogatú világ, s tapasztalat és ismeret nem oszlatták még el a kellemes, kóválygó céltalanságot, amelyben él. Jól el van idő nélkül is: a háziak irigyen figyelik ezt a végtelen szabadságot, melyben feltevésekkel és előítéletekkel nem engedi zavartatni magát. Időtlenül él, s közönyösen a tér törvényei iránt.
......
Azok a sokkal finomabb műszerek, mleyekkel Csutora állandóan érzékeli, ellenőrzi és számon tartja a világot, már működni kezdtek, mikor az érkező valahol az utcasarkon kanyarodik még be. Ez a drót nélküli értesültség, mely érthetetlenebb és titokzatosabb hullámhosszon érkezik, mint amilyet ember a legbonyolultabb szerkezettel érzékelni tud, az a minden mikrofonnál hangérzékenyebb hártya, mely Csutora számára közvetíti az emberi eszközökkel észlelhetetlen zörejeket is, s végül az a nevezhetetlen árama és kísérő tünete a szerves életnek, melynek természetét éppen oly kevéssé ismerjük, mint akár a villamosságét, s melyet olcsó és kényelmes szóval "ösztön"-nek neveznek - mindez már régen tudósította Csutorát a hazatérő szándékáról, mikor az érkező talán még az utcasarkon áll és a szomszédokkal locsog.
.....
Itt kell lennie a közelben!... - jelzi egész lénye, izgatott füle, s magasba tartott bozontos farka figyelmeztető morzejeleket ad le. Soha nem téved. Már befordul a kapun, már lépdel fel a lépcsőkön!... - jelenti egyre lelkesebb morzejelekkel. Aztán vakkant egyet izgamában. Átrohan a másik szobába, megáll az úr előtt, csahol, térdére ugrik, visszaszáguld az ajtóhoz, két mellső lábával a kilincs felé kapkod, szügyét az ajtónak veti, gyorsan körberohan mgé a lakásban, hanggal, mozdulattal s minden beszédnél értelmesebb és félre nem érthető jelekkel hirdeti lelkendezve: Itt van!....Hát nem érted?...Megjött! Milyen boldogság! Rögtön itt lesz!
......
Az érkező vállának ugrik, majd visszazuhan a padlóra, elcsúszik, bukfencet vet, s mintha el sem bírná a személyes érintkezés boldogságát, körfutamodást rendez a lakásban, minden szőnyeget felgöngyölít, tárgyakat felborít helyükről, mintha ki kellene szaladni magából a felgyűlt örömet. Aztán észbe kap, s az érkezőnek veti magát, hanggal, mozdulattal, tapintással ünnepli, majd átmenet nélkül lekushad. Lógó nyelvvel, zihálva bámulja a tüneményt, mely hazaérkezett a világ veszélyei közül; fénylő szemekkel, melyeknek pillantását nem lehet félremagyarázni. Ilyen nagy dolog ha egy ember hazajön a zűrzavaros és veszélyes világból? Szerinte igen."
"S mint ahogy csak az egyféle vércsoporthoz tartozó emberek tudnak egymásnak a veszély pillanataiban segíteni, mikor vérüket adják embertársuknak, kinek rokon a vérképlete, úgy a lélek is akkor tud csak segíteni egy másik léleknek, ha nem "másféle", ha szemlélete, meggyőződésnél is titkosabb valósága hasonló. Mert mindig a "másfélé-t" szeretjük, őt keressük, az élet minden helyzetében és változatában...tudod-e már? Az élet legnagyobb titka és ajándéka, ha két "egyféle" ember találkozik. Oly ritka ez, mintha a természet erővel és fortéllyal akadályozná meg ezt az összhangot - talán, mert a világ teremtéséhez, az élet megújulásához szüksége van a feszültségre, mely az örökké egymást kereső, ellentétes szándékú és ütemű emberek között keletkezik.
"Egy napon felébredtem, felültem az ágyban, és mosolyogtam. Már nem fájt semmi. És egyszerre értettem, hogy nincsen igazi. Sem a földön, sem az égben. Nincs ő sehol, az a bizonyos. Csak emberek vannak, s minden emberben van egy szemernyi az igaziból, s egyikben sincs meg az, amit a másiktól várunk, remélünk. Nincs teljes ember, és nincs az a bizonyos, az az egyetlen, az a csodálatos, boldogító és egyedülvaló. Csak emberek vannak, s egy emberben minden benne van, salak és sugár, minden ..."
Ó de kedves vagy. Akkor mostmár ha idézek, gondolni fogok rád is :-) Szép napot Neked!
"Márai Sándor: Vendégjáték Bolzanóban
(részletek Giacomo leveléből)
„Megvizsgáltam szívemet, s csak azt mondhatom, hogy a kötés, melyet szavakkal és tőrrel akartunk ketté vágni, erősebb, mint volt egy nappal elébb, mint volt valaha is: a kötés, mely Párma grófnőjéhez fűz. Úgy látszik, amit az istenek megkötnek, azt az emberek hasztalan akarják ügyes vagy gyöngéd, vagy erőszakos kezekkel szétoldani. Ezért vigyázzon Párma grófnője lelkére, s arra, hogy ne találkozzunk soha többé ez életben. A tűz kialszik, mondta a grófnő és minden indulat hamu lesz egyszer; de most hadd mondjam én, búcsúra, hogy van egyfajta tűz és indulat, melyet nem a pillanat varázsa fűt, nem az érzékek és a kíváncsiság, nem az önzés és a becsvágy szítanak, nem, van egyfajta végzetes parázslás az emberi életben, melyet nem oltanak el megszokás és unalom, nem olt ki a beteljesülés, sem a kacér kíváncsiság, nem tud eloltani a világ, igen, mi magunk sem tudunk eloltani. Ezt a tüzet csakugyan az égből lopták le emberi kezek, s az istenek most örökké irigykednek a tolvaj emberekre. Ez a tűz égni fog szívemben, s nem is akarom eloltani: s akármit ad az élet, s bármilyen hűséges leszek is jellememhez és műfajomhoz, tudni fogom, hogy ez az égés nem szűnik és életem tartalma. "
„Minden úgy történt, ahogy akartad. Bizonyos, hogy valamilyen törvény szerint történt mindez. De tudnod kell, hogy minden úgy is történt, ahogy én akartam...”
"A végén minden olyan egyszerű lesz – minden, ami volt és ami lehetett volna. Pornál és hamunál is kevesebb lesz minden, ami egykor tény volt. Amitől úgy égett szívünk, hogy azt hittük, nem lehet elviselni, belehalunk, vagy megölünk valakit – mert én is ismerem ez érzéseket, én is megismertem a végső kísértés pillanatát, kevéssel azután, hogy elmentél, s egyedül maradtam…- mindez kevesebb lesz, mint a por, melyet a temetők fölött kavar és sodor a szél. Szégyen és oktalanság erről beszélni is. S mindezt tudom… "
„Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek. Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó tavaszi erdőbe. Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon az, utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van . Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.” / Márai Sándor /
Ne szégyelld te azt, ha szereted az állatokat. Ne röstelld, ha egy kutya közelebb van lelkedhez, mint a legtöbb ember, akit személyesen ismersz. Hazug próféták és otromba, komisz emberek azok, akik megrónak e vonzalom miatt, s ezt mondják: „Az emberektől lopja el az érzéseket, melyeket a kutyára pazarol! Önző, rideg fráter!” – ne törődj velük.
Szeresd csak nyugodtan kutyádat, ezt a csillogó szemű, fáradhatatlan barátodat, aki nem kér barátságáért mást és többet, mint valamilyen szerény koncot és egy-egy simogatást. Ne hidd, hogy gyöngédség és önzés késztet az állatokat szeretni. Testvéreink ők, s ugyanabban a műhelyben készültek, mint az ember, s értelmük is van, néha bonyolultabb és finomabb, mint a legtöbb embernek.
Mások nevezzék gyöngeségnek az állatszeretetet, gúnyoljanak ezért - te sétálj csak kutyáddal. Jó társaságban maradsz; s Isten tudja ezt.
"Mert mikor az igazat - a legegyszerűbb igazságot - kimondod, tudnod kell, hogy rögtön lángok gyulladnak fel körülötted: a szenvedély, a számonkérés, a sértettség lángözöne. Aki az igazat mondja, tűztengeren halad át, s helyesen teszi, ha egyfajta azbesztruhába öltözik, máskülönben tüstént elperzselik a lángok. Ez az azbesztruha soha nem lehet más, mint a közönyös és kérlelhetetlen nyugalom, a parancs és a szolgálat nyugalma: nem tehetsz mást, így kell cselekedned, akkor is, ha elégetnek."
(Márai Sándor: Füveskönyv)
* * * * * * *
“Mert az ember - ezt egyre inkább hiszem - csak annyit ér és csak annyira ember, amennyire meg tudja őrizni lelke egy zugában az örök gyermeket.” (Márai Sándor: A bűvész)
* * * * * * *
"Ha szívembe nézek és jól megvizsgálom mindazt, amit az emberekkel való együttlétek alkalmával tapasztaltam, azt kell mondanom, hogy minden emberi együttlét reménytelen, s az ember, aki helyesen akar élni és személyes munkát végez, melyre őt, csak őt jelölte ki sorsa, értelmesen cselekszik, ha teljesen egyedül él. Mindenféle gyöngéd emberi érzés átalakul a gyakorlatban önzéssé; bölcsebb, ha egyedül maradsz, még akkor is, ha ez néha nagyon fájdalmas és nehéz. Nincs nő, nincs barát, nincs emberi kapcsolat, mely idővel meg ne alázna. Maradj udvarias és magányos, mert az emberek reménytelenek.
Egy cipőkereskedőnek vagy derék pénzügyőrnek s általában az emberek túlnyomó többségének természetesen nem tanácsolhatod, hogy éljen egyedül; az emberek nagy többsége arra való, hogy közösségben éljen, családban és barátok között, s szaporodjanak az idők végezetéig. Ez törvény és így van rendjén. De az alkotó szellemű ember számára életének igazi feladata nem a család, nem is a baráti közösségek ápolása, hanem műve, melyhez teljesen tiszta légkörre van szüksége. Ahol emberek lélegzenek, zavaros, fojtott és tisztátalan lesz a levegő. Ezért maradj egyedül, ha dolgod van, munkádban és életedben." (Márai Sándor: Füveskönyv)
„Tenger az élet. Sok ezer év óta hullámzik velünk, sok ezer év óta hullámzik velem. Vízcseppek vagyunk, jelentéktelen, szürke kis parányok, mind, mindannyian. Néha fent vagyunk, néha lesüllyedünk. Tenger az élet. Mindannyian keresünk mindig, keresünk egy másik vízcseppet a nagy, szörnyű óceánban. Néha megtaláljuk. Összesimulunk egy pillanatra, aztán jön egy hullám és felkap, vagy leránt a mélybe, és mi keresünk, keresünk újra tovább. Minden csepp egy másik kicsi cseppet, a mérhetetlen, szörnyű óceánban. Jaj, borzalmasan nagy ez az óceán és egy vízcsepp olyan parányi benne. Sok ezer év óta keresem már őt, kis vízcsepptársamat, és alig lelem meg néha-néha... olyankor is egy pillanatra csak. Háborog a vihar, röpít a hullám... Voltam koldus, béna, nyomorék, hazám a templomajtó... ő talán királynő volt akkor és garast dobott reszkető kezembe... Császár is voltam... büszke, nagy, hatalmas... ő talán rőzsét szedett valahol az erdőn, de éppen akkor nem vadásztam ott, mert dolgom volt, más... fontosabb, nagyobb... pedig akkor is csak azért éltem, hogy megkeressem őt. Most is keresem. Néha belenézek valakinek a szemébe... aztán tovább megyek. Nem ő volt, ez sem ő volt. Néha belecsókolok valakinek a piros szájába... aztán idegenül néz össze a szemünk... ezt a vízcseppet sem én kerestem. Valaki más. Néha összesimulunk, amikor sír a tangó... kilessük egymás szíve dobogását... aztán fáradtan lehull a kezünk. Tovább. Egymás lelkébe belenézünk... csókos éjjelek virágcsodáival teleszórjuk egymást... aztán búcsút intünk és mosolygunk hozzá... és keresünk, keresünk mindnyájan, mindig, míg világ a világ. Lehet, hogy megtalálom ebben a lázas, furcsa életemben, amit ma élek. Lehet, hogy nem. Mindenütt, mindig csak őt kerestem. Űz, hajt a vágy, hogy a szemébe nézzek, mert régi magamat látom meg benne, páfrányos erdők örökzöld csendjének meseóriását. Hogy megszorítsam a kezét és a lelkébe csókot leheljek, szebbet, szentebbet, mint amilyent valaha ... adtam. Egy pillanatra csak. Aztán jöhet ismét a hullám, leránthat a mélybe vagy sugárszálon az égig emelhet... valaki utánam csodálkozik... Aztán lehetek harmatcsepp márciusi ágon, lehetek száz öles tengermélybe zárva: Mindörökre őt fogom keresni és ő engem fog keresni mindörökre.”
Márait azért jó olvasni, mert jó Márait olvasni... :-)
Míly igaz napjainkban is az alábbi gondolata amelyet a 70-es években Amerikában nyilatkozott: " Az adóállomások a hülyítés adagjait minden évadban emelik."
