Leírás: A nilgau antilop meglehetősen különleges antilopfaj. Alkata inkább szilárd, mint finom és kecses. Testhossza 180-200 cm, amelyhez 40-55 cm-es farok tartozik. Marmagassága 120-150 cm. A nagytestű bikák tömege meghaladhatja a 240 kg-ot is, ám a tehenek, amelyek általában lényegesen kisebbek, kb. 120 kg-osak. A bikák testét sötét, barnásszürke szőrzet borítja, gyakran kékes árnyalattal. A tehenek szőrzete világosabb, sárgás-vörösesbarna színű. Szarva legtöbbször csak a hím állatoknak van, de nekik sem nő hosszabbra 30 cm-nél. A bikákra és a tehenekre egyaránt jellemző a sörény, ám a bikák a toroktájékon is szőrcsomót viselnek.
Elterjedés, élőhely: Pakisztán keleti területén, illetve India középső és délkeleti vidékein honos. A síkságokat, nyíltabb, bozótos területeket, illetve a ligetes erdőségeket kedveli, de a megművelt földeken is gyakori látogató.
Életmód, táplálkozás: A nilgau antilop csordákban él, amelyek általában 4-20 egyedet számlálnak, attól függően, hogy az adott terület hány állatot képes eltartani. Emellett az idősebb bikák gyakran magányosan járnak táplálék után, s csak párzáskor keresik fel a csordákat. A fák lombjait, cserjék leveleit éppúgy elfogyasztja, mint a fűféléket, vagy egyes gyümölcsöket, virágokat. Sokáig bírja víz nélkül, s csak kora délután, a legforróbb órákban vonul vissza árnyékosabb területekre.
Szaporodás, egyedfejlődés: Vemhességi ideje 8 hónap, átlagosan 277 nap. Az esetek túlnyomó többségében ikerborjakat ellik, ám néha előfordul, hogy csak egyetlen utódot hoz a világra. Ivarérettségét úgy 18 hónapos korában éri el, élettartama szerencsés esetben 20-21 év is lehet.
Érdekességek: A nilgau antilop szerencsére nem számít különösebben veszélyeztetett állatfajnak. Ennek részben az a magyarázata, hogy kicsiny szarvaikkal még a bikák sem adnak jó vadásztrófeát, húsuk pedig állítólag igen kellemetlen ízű. Minthogy közeli rokonságban áll a szarvasmarhával, a hinduk a nilgau húsát sem eszik meg. Egyes megfigyelések szerint egy nilgaucsoporton belül mindig csak a domináns bikának van kifejezett bikaszíne, a többi hím állat színe inkább barnás, vagyis jobban hasonlítanak a nőstényekre.
Nem emlékszem erre a pókhálós dologra, előfordulhat:) Már nagyon régen olvastam, igaz, akkor sokszor. Egerben, a panoptikumban, a várba a Donikám, az "ősanya" Tibetkém is vittük a Múzeumba, megnézni a Jumurdzsákot, meg a többieket a panoptikumba, művelődjön a gyerek:))
Azóta olyan okos:))
Én ide nagyon szivesen feltennék egy képet,de nagy neveletlenség lenne.
A páromra gondoltam,akiben örmény vér is folyik!!!
A jellemzői is kitennének egy kisebb tanulmányt!
Tibbe!Rosszul rémlik nekem,hogy az Egri csillagokban valakinek a sebére pókhálót raktak?
Olyan régen olvastam...
Gondolta volna?
A tigris el tud vonszolni olyan súlyú zsákmányállatokat is, amelyek megmozdításához öt férfi erejére lenne szükség.
A legenda szerint a tigrisek úgy csalogatják magukhoz a szarvasokat, hogy a hangjukat utánozzák. Ez azonban nem igaz. A tigris csak véletlenül ad ki a szarvaséhoz hasonló hangot.
A tigrisnek napi 8-10 kg húsra van szüksége ahhoz, hogy ezen a hideg éghajlaton meg tudjon élni. Ha éhes, egyszerre akár 50 kg húst is elfogyaszt.
A legnagyobb szibériai tigris állítólag 384 kg-ot nyomott.
Leírás: A legnagyobb termetű macskaféle, a hímek testhossza átlagosan 280-320, a nőstényeké 250-275 cm, testtömege akár 250 kg is lehet, de a nőstények nem nőnek ilyen nagyra. Jellegzetes csíkos mintázata a sűrű erdőkben jóformán láthatatlanná teszi, mert a csíkok valósággal felszabdalják az állat körvonalait. Hatalmas erőteljes mancsai és hosszú bajuszszálai ugyancsak jellegzetesek.
Elterjedés, élőhely: A tigris elterjedési területe egykor a Kaukázus hegyláncaitól Kínáig, az Ohotszki-tenger délnyugati partjaitól Jáváig, sőt még tovább Baliig terjedt, mára azonban e hatalmas terület legnagyobb részéről kipusztult, elsősorban a vadászatnak, illetve eredeti élőhelye megsemmisülésének következtében. Számos alfaja már teljesen eltűnt, jelenleg öt ma is élő alfaját tartják nyilván a természettudósok. Ezek közül a kelet-szibériai tajgaerdőkben élő szibériai tigris a legnagyobb termetű.
Életmód, táplálkozás: Magányosan élő állat, ragadozó életmódot folytat, s étlapján szinte mindenféle állat szerepel, amit csak be tud cserkészni, le tud teríteni. Hatalmas testméretei és ebből következő testi ereje miatt természetes ellensége nemigen van, az ember az egyetlen ellensége.
Szaporodás, egyedfejlődés: A tigrisek vemhességi ideje 105-113 nap, az utódok száma ellésenként átlagosan 1-4, de arra is akad példa, hogy egyszerre hat kölyök lát napvilágot. A kistigrisek négyéves korukban válnak ivaréretté és akár a 26 éves életkort is megérhetik.
Érdekességek: A szibériai tigris a kihalás szélén álló ritka állatfaj, állománya világszerte csak néhány száz egyedből áll, s ezért az állatkertek világszerte erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy a szibériai tigris ne pusztuljon ki végleg a Földről. A tigrisek egyébként nemcsak a természetvédőknek, hanem a rendszerezőknek is sok munkát adnak, ugyanis még ma is vitás kérdésnek számít a tigrisek rendszertani hovatartozása. Hagyományosan a Panthera-nembe sorolták, ahová az oroszlán, vagy a leopárd is tartozik, az újabb vizsgálatok alapján azonban helyesebbnek látszik a tigriseket a Neofelis-nembe sorolni, ahová a ködfoltos párduc (Neofelis nebulosa) is tartozik.
Génmódosított selyemhernyófajt tenyésztettek ki japán kutatók. A hernyók képesek előállítani az emberi kötőszövet egyik proteinjét, a kollagént; az így nyert fehérjét például mesterséges bőr vagy sebkötözők gyártásánál lehet felhasználni.
Genetikailag módosítottak egy selyemhernyófajt japán kutatók, mely így képes előállítani az emberi bőr egyik proteinjét, a kollagént. A kollagén a kötőszövet egy fehérjéje, melyet elsősorban a rekonstrukciós és a kozmetikai sebészetben használnak.
Egyszerűen kivonható
A hernyók DNS-ébe az emberi kollagén képződéséért felelős génből helyeztek be szekciókat. A proteint az állatok a selyemszállal együtt kiválasztották, és beleszőtték a gubóikba; a kollagén súlya a gubók anyagának mintegy tíz százalékát tette ki.
Mivel a selyemszálak is természetes proteinből állnak, a kollagént egyszerűen ki lehet vonni, mondta a Nature-nek a kutatócsoport egyik tagja, Kacutosi Josizato, a hirosimai egyetem munkatársa.
Mesterséges bőr
Az eljárás során - ugyanúgy, mint a selyemgyártáskor - fölmelegítik a gubót, hogy a lárva elpusztuljon, a selyemszálat pedig legöngyölik. Ezután kémiai úton kivonják belőle a kollagént. A gyógyszerészeti cégek remélik, hogy az emberi kollagént számos helyen alkalmazhatják, felhasználhatják például mesterséges bőr vagy sebkötözők gyártásánál.
Jelenleg csak néhány emberi proteint vonnak ki tenyésztett állati sejtekből, például inzulint vagy a trombin nevű véralvasztó enzimet. Ez az eljárás azonban drága és munkaigényes. A selyemhernyók viszont olcsók, gyorsan és egyszerűen tenyészthetők. Számos emberi proteint azonban nem tudnak rovarok hibátlanul előállítani, hangsúlyozták a kutatók.
A hernyók a leggyorsabbak
A felfedezés jelentős előrelépés a biotechnológusoknak, akik a rekombináns protein előállításának lehetőségeit kutatják. Ugyanezzel a céllal már kitenyésztettek például transzgén teheneket, melyek a tejükben választanak ki bizonyos proteineket, és több növényfajt is.
Vannak azonban, akik szerint a a hernyók képtelenek lesznek eleget termelni a kollagénből, ezért inkább növényekkel kellene kísérletezni, írta a New Scientist. Ezek nagy előnye ugyanis, hogy bármekkora mennyiséget lehet belőlük termeszteni. Persze az is igaz, hogy a hernyók hat hét alatt elkezdik termelni a fehérjét, gyorsabban, mint bármilyen növény. A selyemhernyók egyébként körülbelül 60 ezer tonna selymet állítanak elő a világon évente
Ez a vörös macskamedve egészen jól néz ki:)
A farka emlékeztet a mosómedvéére:)
Csak az nem vörös:)
Mint " kispanda" nem csak jóval kevesebbet tudunk róla, hanem szinte egyenlőt a nullával!!:(
Kár.....!!!!!
Leírás: A mandzsu daru talán az egyik legszebb daruféle. Testének nagy részét fehér színű tollazat fedi, de például evezőtollainak egy része fekete színű, s a karevezők olyannyira meghosszabbodtak, hogy a faroktollak egy részét is betakarják. A fekete és a fehér tollak éles kontrasztja igen jellegzetes, mint ahogyan a fej tetején található vörös "korona", amelynek nyomán angol nyelvterületen "vöröskoronás darunak" (red-crowned crane) is nevezik. Hosszú lábai feketék, az állat magassága mintegy 130 cm.
Elterjedés, élőhely: Kelet-Szibéria, Mandzsúria, Korea és Japán területén őshonosak. Leginkább a mocsaras területeket, a széles folyamvölgyek füves, vizenyős térségeit kedvelik.
Életmód, táplálkozás: A mocsárban járva kutatnak táplálék után. Megfontoltan lépdelnek, ha pedig találnak valamit, azt gyorsan nyakon csípik. Étlapjukon békák, nagyobb rovarok és kisrágcsálók éppúgy szerepelnek, mint különféle magvak, rügyek és levelek. Vonuló madár, Észak-Kínában, Kelet-Szibériában, illetve Japán északi részén, Hokkaidón költ, de a telet Koreában, Északkelet-Kínában, illetve Japán déli részén töltik.
Szaporodás, egyedfejlődés: A mandzsu daru monogám állat, egy párja van egész életében. A párzást jellegzetes násztánc előzi meg. Egy-egy fészekbe általában 2 tojás kerül, de ritkán fordul elő, hogy mindkét fióka fel is cseperedik. A tojások kikeltetése egyébként mintegy 30 napig tart.
Érdekességek: A mandzsu daru világállománya az emberi tevékenység következtében mára igencsak megritkult. Egy néhány évvel ezelőtti felmérés szerint úgy 1500 példány él vadon ebből az alfajból, s ez bizony meglehetősen alacsony szám. Az állatkertek világszerte igyekeznek hozzájárulni a mandzsu darvak megmentéséhez, elsősorban állatkerti tenyésztés útján.
Leírás: A sziamang a gibbonfélék családjának legnagyobb testű, mi több, feltűnően nagy termetű képviselője. A többi gibbonra ugyanis 5-7 kg-os átlagos testtömeg jellemző, a sziamang viszont 10-11 kg-osra is megnőhet. Testhossza 60-80 cm, testét fekete színű szőrzet borítja. Mellső végtagjai különösen hosszúak.
Elterjedés, élőhely: Elterjedési területe Szumátra szigetének csaknem teljes területét, valamint a Maláj-félsziget középső és déli vidékeinek erdőségeit foglalja magába. A trópusi esőerdőket, trópusi hegyvidéki erdőket kedveli, de 1800 m-es tengerszint feletti magasság fölött már nemigen találkozhatunk vele.
Életmód, táplálkozás: Nappal aktív állat, ideje nagy részét a fák ágai között tölti. Átlagosan 3-5 egyedből álló családi csoportokat alkot, amely felnőttekből, illetve fiatal, még nem ivarérett egyedekből áll. Egy-egy ilyen családi csoport meghatározott területet birtokol, amelyet agresszíven meg is védenek a betolakodóktól. A sziamang amúgy monogám, azaz általában egy párja van egész életében. Tápláléka jobbára levelekből, illetve gyümölcsökből áll, de a fák ágai közt adandó alkalommal fészekrablással is foglalatoskodik, sőt nemcsak a madártojások, hanem különféle rovarok, vagy kisebb gerincesek is szerepelnek étlapján.
Szaporodás, egyedfejlődés: A 230-235 napos vemhességi idő elteltével csak egy utódot ellik, ikerellés igen ritkán fordul elő ennél az állatfajnál. A fiatalok 18-24 hónapos korig, tehát általában majdnem két éven át élnek anyatejen, de csak 6-7 évesen érnek meg a szaporodásra. Élettartamuk akár 25 év is lehet.
Érdekességek: A sziamang sok mindenben különbözik az összes többi gibbontól, s ez korántsem véletlen. A gibbonok törzsfejlődését kutató szakemberek megállapították, hogy a sziamang valószínűleg már 4,5 millió évvel ezelőtt különvált a többi gibbon fejlődési vonalától. Emiatt a sziamangot, amelyet eredetileg a többi gibbonnal együtt a Hylobates-nembe soroltak a rendszerezők, ma már önálló nemként tartják számon Symphalangus elnevezéssel. A sziamang feltűnően hosszú mellső végtagjai életmódját szolgálják, hiszen hosszú karokkal könnyedén lehet fogásról fogásra haladni az esőerdő fáin csimpaszkodva. Még az állat kézfeje is ehhez alkalmazkodott, hiszen az évmilliók során hosszúvá és keskennyé vált. Így aztán a gibbonok akrobatikus ügyességgel, lélegzetelállító könnyedséggel közlekednek a fák ágai között. Egyébként - ha már a sziamang kezénél tartunk - érdemes megemlíteni, hogy a világ sziamang-állományának mintegy négyötödére jellemző a szindaktila jelentősége (innen a syndactylus tudományos név is), ami azt jelenti, hogy az állat mellső végtagjain a második és a harmadik ujj össze van nőve. Ez az összenövés azonban csak kötőszöveti, húsos összenövés, az összenőtt két ujj csontjai nem forrtak össze. Az esőerdő lombsátra olyan sűrű, hogy ott nemigen lehet látható jelekkel kommunikálni, ezért a sziamangok inkább éneklés segítségével tartják egymással a kapcsolatot. Hatalmas torokzacskójuk erősíti fel az állatok kiáltásait, amelyek így messzire hallatszanak az esőerdőben. Akinek jó zenei hallása van, az azt is megfigyelheti, hogy a sziamangok szívesen éneklik mindig ugyanazt a dalt.
Leírás: Testhossza 43-71 cm, amelyhez 41-66 cm-es farok tartozik. Testtömege 2-5 kg. Jellegzetessége a bundáját tarkító minta, amely elmosódott hosszanti csíkokból, illetve foltokból áll. A pofa sötét színű, s ugyancsak sötét az állat farka is.
Elterjedés, élőhely: Elterjedési területe jóformán egész Dél- és Délkelet-Ázsiát magába foglalja Észak-Indiától az Indomaláj szigetvilágig. Általában a sűrű erdőségeket kedveli, de emberi települések környékén is gyakori.
Életmód, táplálkozás: Magányosan élő, éjjel aktív állat, a nappalt faodvakban, vagy pedig a sűrű lombsátorban egy vastagabb ágon elnyújtózva tölti, s csak alkonyatkor indul el zsákmányszerző útjára. Bár a ragadozók rendjébe tartozik, s szívesen fogyaszt kisemlősöket, néha rovarokat vagy puhatestűeket, táplálékának legnagyobb része azonban növényi eredetű. Leginkább az édes gyümölcsöket kedveli, s e gyümölcsök kedvéért olykor megdézsmálja az ültetvényeket is.
Szaporodás, egyedfejlődés: Annak dacára, hogy napjainkra már sok állatkertben szaporodott, vemhességi idejét mér mindig nem sikerült kellő pontossággal meghatározni. Az azonban bizonyos, hogy az utódszám ellésenként egy és hat közötti, legtöbbször három utód van egy alomban. A fiatalok 11-12 hónapos korukban válnak ivaréretté. Élettartamuk mintegy 15 év, de a dokumentumok szerint a rekord 22 év.
Érdekességek: A cibetmacskák nevüket arról kapták, hogy a végbéltájék mirigyei illatos anyagot, cibetet termelnek, amelyekből illatszert készítenek. A maláji pálmasodrónak is vannak ilyen mirigyei, csakhogy ezek váladéka korántsem olyan illatos, mint más fajoknál, úgyhogy abból senki nem készít illatszert. Az állatoknak jellegzetes, intenzív szaguk van, s ezt néha még fokozzák is. Több állatkertben is megfigyelték, hogy a maláji pálmasodrók a takarmányként kapott egereket, patkányokat gondosan magukhoz dörgölik, mintegy magukra kenik zsákmányállataik szagát.
Leírás: Testhossza 50-60 cm, amihez mintegy 40 cm hosszú farok tartozik. Testtömege általában 3-5 kg. Testét sűrű, tömött bunda fedi, melynek alapszíne vöröses gesztenyeszínű, a pofán azonban fekete és fehér jegyek figyelhetők meg. Bozontos farka gyűrűszerűen csíkozott, de a fekete csíkok nem élesek, körvonaluk igen halvány.
Elterjedés, élőhely: A Himalájában honos, Nepálhoz, Burmához, illetve a Kínai Népköztársasághoz (Nyugat-Szecsuánhoz) tartozó területeken él az ottani mérsékelt övi erdőkben, mintegy 1500 m-es tengerszint feletti magasságig.
Életmód, táplálkozás: Magányosan élő, éjjel aktív állat, a nappalt általában a fák ágai között alvással tölti, fejét bozontos farkával takarja be. Éjszaka jár tápláléka után, amely jobbára bambuszból, gyümölcsökből, zuzmókból, gyökerekből, bogyókból, néha madártojásokból, rovarokból és hernyókból áll. Ez az állat tehát, noha a ragadozók rendjébe tartozik, elsősorban növényi eredetű táplálékon él. Az egyes állatok meghatározott területet birtokolnak, amelynek határait vizeletükkel, továbbá a végbéltájékon és a talpukon található mirigyek váladékával jelölnek meg.
Szaporodás, egyedfejlődés: Vemhességi ideje 112-158 napig tart, az utódok száma ellésenként 1-4. A fiatalok egyéves korukig maradnak anyjukkal, és akár a 10-13 éves életkort is megérhetik.
Érdekességek: A vörös macskamedvét kis pandának is nevezik. A névadás története annyi, hogy az európaiak korábban fedezték fel ezt az állatot, mint a fekete-fehér óriáspandát, s eredetileg a vörös macskamedvét hívták pandának. Amikor aztán az óriás pandát felfedezték, azt tapasztalták, hogy a két faj sokban hasonlít egymásra. Például mindkét fajra jellemző a csuklóízületi pótcsontocska, amelyet ezek az állatok mint hatodik ujjat használnak, s ez már csak azért is hasznukra van, mert hüvelykujjukat nem tudják a többivel szembefordítani. Az óriáspandát Ailuropoda melanoleuca-nak keresztelték el a tudósok, ami annyit jelent: "fekete-fehér macskamedve-lábú". Manapság azonban a panda szó az emberek többsége számára a fekete-fehér óriáspandát jelenti, a kis panda létezéséről pedig jóval kevesebben tudnak. Ezért célszerűbb ezt az állatot másik nevén vörös macskamedvének nevezni. A vörös macskamedve egyébként nemcsak testfelépítését tekintve hasonlít az óriáspandára, hanem abban is, hogy mindkét faj veszélyeztetett, kihalófélben van.
Leírás: Testhossza a 2 m-t, tömege pedig a 150 kg-ot is elérheti, de a legtöbb állat ennél kisebb, bár a legnagyobb ismert örvösmedve alatt 173 kg-ot mutatott a mérleg. Szőrzete szinte mindenütt fekete, kivéve a mellkas tájékát, ahol sárgásfehér, V alakú mellsávot visel. Magyar nevét is erről a sávról kapta. A többi medvéhez képest az örvösmedvének viszonylag nagy fülei vannak.
Elterjedés, élőhely: Afganisztántól keletre, a Himalája vidékén, illetve még tovább egészen Japánig, délen pedig Burmáig honos. Hegyvidéki erdőkben él, de 3600 m-es tengerszint feletti magasságtól feljebb már nemigen találkozhatunk vele.
Életmód, táplálkozás: Tápláléka után jobbára éjszaka jár és szinte minden lehetséges táplálékot elfogyaszt. Néha beéri bogyókkal, gyümölcsökkel, kisebb gerinctelenekkel, vagy lépesmézzel, esetleg kisebb rágcsálókkal, szarvasokkal, máskor egy-egy szarvasmarhát, juhot ragad el, s e kedvtelése miatt nem túl népszerű a helybéli lakosság körében. Gyakran kerül összetűzésbe az emberekkel, néha előfordulnak halálos kimenetelű balesetek is, amelyeket medve okoz. Ennek ellenére maguk az emberek, közvetlenül vagy közvetett módon jóval több örvösmedve pusztulását okozzák.
Szaporodás, egyedfejlődés: Vemhességi ideje 200 nap, az utódok ritkán vannak kettőnél kevesebben. A bocsokat anyjuk védett helyen hozza világra, vagy a sűrű bozótosba húzódva, esetleg egy barlangban, nagyobb üregben. A bocsok háromévesen válnak ivaréretté, és szerencsés esetben akár 20-30 évig is élhetnek.
Érdekességek: A medvék védett barlangjairól a legtöbb ember azt gondolja, hogy azok hatalmas föld alatti üregek, nagy kiterjedésű terek. A valóságban azonban a medvebarlang többnyire meglehetősen szűkös, nemcsak azért, mert az ilyenek gyakoribbak, hanem azért is, mert túlságosan nagy légteret a medve nem tud saját testmelegével "kifűteni".
Leírás: Testhossza 100-130 cm, de ebből 35-45 cm a farokra esik. Bundájának színe a hátoldalon sötétbarna, a hasoldalon viszont világosabb, inkább szürkéssárgás színű.
Elterjedés, élőhely: Európa nagy részén, Ázsiában egészen Japánig, illetve délkelet felé a Szunda-szigetekig honos, de megtalálható Észak-Afrikában is. A vizek, vízpartok közelségében érzi igazán otthon magát, különösen ott, ahol a víz csendes, nem túl erős sodrású, s a vízparton sűrű növényzet tenyészik.
Életmód, táplálkozás: A vízben és a szárazon egyaránt otthonosan mozog. Igen fürge, élénk állat, rendkívül gyors reakciókkal. Étlapján főként halak szerepelnek, de békák, kisebb rágcsálók, sőt gyümölcsök is szerepelnek az étlapján. A halastavak környékén igen nagy károkat képes okozni a halállományban, ezért ezeken a vidékeken nem túl népszerű.
Szaporodás, egyedfejlődés: A kölykök a 63-65 napos vemhességi idő elteltével vakon jönnek a világra, szemük csak 30-35 nap múlva nyílik ki. A nőstény erre az időre általában egy föld alatti üregbe húzódik vissza, ahol valóságos kis fészket készít magának. A vidrakölykök 10-12 hónapig maradnak anyjukkal, és 2-3 évesen válnak szaporodóképessé.
Érdekességek: A vidra teste részben vízi életmódjához idomult. Áramvonalas alakja és viszonylag hosszú farka, valamint hajlékony teste nemcsak gyors, hanem igen fordulékony úszást tesz lehetővé. Bundája sűrű, tömött és zsíros, víz alatt pedig az is jól látszik, hogy a bundában megrekedt levegő ezüstösen csillog. Minthogy sokáig pusztítandó kártevőként tartották számon, állománya mára igencsak megfogyatkozott, részben emiatt, részben pedig azért, mert élőhelye, az egész vízparti ökoszisztéma is egyre nagyobb veszélyben van. Hazánkban a vidra fokozottan védett állatfaj.
