-
Csoóri Sándor A költő háza
„... Európa kitüntetett koponyái körös-körül a nyelvben való csalódásukról értekeznek. És ha volt is valamennyi donquijoteizmus a Nagy László-i bejelentésben, az idő őt igazolta. A magyar költészet hatvanas-hetvenes éveinek meghatározó költője ő volt. Benne testesült meg az a remény nélküli nagyság, amely a puszta létezésével is reményre bujtogatott. Parasztköltőként kezdte, mint Jeszenyin, de a népdalszerű versektől az emberiség-versekig jutott el. Mintha ebből a parasztudvarból a levegőre támaszkodva föltornázta volna magát a Holdig. De amennyire egyetemes, legalább annyira a részletek megszállottja is. Verseiben a magyar történelemnek egyetlen mozzanata se fejeződik ki olyan éles megvilágításban, mint Adynál vagy Illyésnél. Sőt gondolati síkon se igen bukkan föl, mint például József Attilánál. De bizonyára elcsodálkozna az a kritikus, akinek a történelmünkre utaló jelzőket vagy metaforákat kellene kiválogatnia az életműből. Szent László szép aranykirálytól kezdve Báthory Gáboron, Balassin s a Rákóczi-legényeken át egészen a Donig, tömérdek motívumot találna, mert Nagy László verseiben a történelem nem tanulságként jelenik meg soha, hanem mint elfelejthetetlen élet és kultúra.
Akik majd eljönnek ide ehhez a házhoz, megrendülni és lélekben fejet hajtani a költő emléke előtt, jól tudják, hogy a ház szülöttje minden sorsdöntő hatást ettől az otthontól kapott. Ha azt olvasom a Rege a Tűzről és a Jácintrólban: „Angyal-hulla: hó van a kertben, elássák suhogó fények", először az itt hallott mesékre s logikájukra gondolok, s csak azután az európai szürrealizmus költői műhelyeire. De ugyanez vonatkozik a nyelvre is: ha Ady nyelvére jótékonyan hatott a protestáns Erdély és a Partium, Nagy Lászlóéra miért ne hathatott volna az a népi katolicizmus, az a dunántúli kemény barokk, amely a Habsburg-katolicizmustól gőgösen eltépte magát? Sőt az a reformkorból ránk maradt vörösmartys és Berzsenyi Dániel-es válltartás, amely a nyelvben az erkölcsi tartást ugyanolyan fontosnak tartotta mint a kifejeznivalót?
Akadnak persze olyanok is, akik ezt a sokgyertyás és bakonyi éggel hajazott költészetet fullasztónak tartják. Kétségtelenül van benne valami ideglázító, mint a jégverésben, valami fenséges, mint a nagy vizek mozgásában. De azt a lelki nagyságot, amit ő elhozott közénk, kivéreztetett szavakkal nem hozhatta volna el soha. Éppen ezért ne féltsük őt a támadásoktól se: a világnak akkor is szüksége van nagy távlatú és nagy léptékű vállalkozókra, ha egyelőre az összezsugorított lelkek alakítják is a jövőt. S különben is, ha egy költő nem okoz gondot, fejtörést, izgalmat a halála után, az csak azt jelenti, hogy életében nem igazi gondokat görgetett. S életművét a sírásók gyorsan befejezték.
Nagy László utóélete már a halála másodpercében elkezdődött. S azzal, hogy emlékháza megnyílt, ránk maradt élete bensőséges mozzanattal gyarapodott: átléphetjük újra a küszöböt, amelyet ő is átlépett, s eredetéhez úgy térhetünk vissza mi is, ahogy ő visszatért mindig."
Ballagásodnak vége, legszebb napunknak vége, bicska hal meg a kézben, haragos szádnak vége. Esne a hó csak, esne a Somló tetejére, a Duna közepébe, Margit vállára esne, de a hónak is vége.
Botod fekszik a földön, a botodnak is vége, húsvéti sietséggel jön a nagyharang érte, jönne a föltámadás hajadért, szent kezedért, ujjad sebéért jönne, de már a föltámadás, de már annak is vége.
Megözvegyült a hétfő, a hétfőnek is vége, mindegyik napunk most jut korai özvegységre, minden magaslat, álom s hópapír fehérsége. Versek vaddisznó körme nem hagy több nyomot rajtuk, a nagy kalandnak vége.
Bujdosóm, jobbik felem, a vadonunknak vége, nem jövünk többé össze mosolyod ünnepére. Halál-síkságra értünk, a védhetetlen rétre, furulyacsonk a szánkon, himnuszod, indulóid - de már ennek is vége.
Magyarország halottja, te, bazalt szemefénye, a zsuzsannás világnak balassis jó vitéze, meggyfában ember-meggyfa, vércsében ember-vércse - vendégként vár a tenger, de már a várakozás, de már annak is vége.
Sirat a volt szeretőm, sirat a mostani is, haja országos gyászban utcámon végigúszik - hova megy, nem is kérdem, halálod eltilt tőle, megyek ezüst fejedhez, szíved kihűlt helyére, megyek, mert más út nincsen, minden más útnak vége.
Nagy László-emlékérem
Az övé volt az egyik legszebb emberi arc, amit valaha is láttam. Szobrász kedvében alkotta ilyennek az, akit pontos értesülések híján Teremtő Istennek nevezünk. Kerta felől jöhetett, egy ősöreg, csupa bozont ember képében, a vállán zsák, vándor árusnak nézte volna bárki, a sok sarazástól fekete volt a keze, csak az érzékeny ujjbögyei világítottak. Lassan döcögve beért Iszkázra, végigment a falun, a túlsó szélén letette a zsákot, gyúrt egy remekművet, és már kereshették is, nyoma veszett. Állítólag a front idején látták újból, zsák nem volt nála, az irdatlan magasban két csillagra támaszkodott, és ráncba vont homlokkal nézett a füsttől és haláltól fekete földre.
*
A Laci arca attól volt szép, hogy mindez valahogy rá volt írva. A fűtenger, a fák, a szél, a lovak, a fájó csont, a napsütés, mint Pilinszkynek még a mosolygós arcára is a töviskoszorús halálrettenet. Mintha szellemek ültek volna ki egy teraszra.
*
Az ő szelleme kevés beszédű, de emberszerető lélek volt. Az idő tájt láttam valahol Lázár Ervint, egy nagy darab, pacuha, bajszos törököt kapatosan randalírozni. Nem szeretem a hangos duhajokat, csöndben odébb álltam. Kérdem másnap Lacit: - Ismered te ezt a Lázár Ervint? Milyen ember az? - Laci egy csöppet maga elé mered, rátalál a helyes szóra, elmosolyodik, azt mondja: - Tündér. - Ebből az egy szóból is látható az eszünk járása közti különbség. Én, ha pontosan azt gondolom is, amit ő, azt mondom erre: - Ricsajozó tündér. - Ő szószobrász volt, azt kereste a szavakban, amit Henry Moore a vasban és a kőben, én ösztöneim szerint festő, ráadásul akkoriban még nagy freskófelületekről ábrándozó, nekem a rajz lendülete meg a színárnyalatok ellentéte volt fontos.
*
Nekem naponta más nyelven kellett megszólalnom, ő szinte a saját testéből faragta ki a verseit. Erős járomcsontja megfeszítette arcán a bőrt, ezért ha tűnődve szóra nyitotta a száját, sokszor olyanformán mozdult az ajka, mintha megcsókolni készülne valakit, ahogy öntudatlan bájjal, a belső figyelem jeleként csücsörített. És lám mit üzent a róla készült portréfilm végén a jövő szülötteinek. - Csókolom őket - mondta ugyanúgy, egy csöpp szünet után, mint amikor Lázár Ervint jellemezte nekem egy szóval -, ha lesz emberi arcuk… Szebbet, szomorúbbat melyikünk üzenhetne a harmadik évezrednek?
*
És most tessék csak nyugodtan megkérdezni tőlem, hogy hol hangzanak itt föl az irodalom indián csatakiáltásai, a tiszta forrás, a bartóki modell, az illyési örökség. Másfelől meg a kiürült népiesség, az avítt romantika, a túlhaladott Nagy László? Hölgyeim és uraim, pirulva közlöm, hogy sehol. Ily magasztos eszmékért komoly tudósok műveit kell föllapozni. Itt csak két költő járkál a Tejúton, az egyik már örökké ébren, a másik még csak álmában, és ahogy szembe találkoznak, az álmodó azt kérdezi az ébertől, akinek kezéből csodálatosképpen hiányzik a bot: "Né csak, ki az, hogy s mint kedves Nagy úr? Hová repül szárnyatlanul?" És ezzel el is mondtuk a lényeget. Nagy urat a neve határozza meg a legpontosabban. Nagy úr nagyúr volt és az is marad. Nagy lélek, nagy költő.
Az égre fölemeltelek, szállni tanultál kedvesem, levegő édes vándora, kisangyal, hol a szerelem? Nem is repülsz, de kergetett menyasszonyságod tova száll, becsavarja a fejedet, ökörnyál, őszi pókfonál.
Földön
Nyújtózz el szépen, drágaság, az őszi fűben pihegve, itt lész fehér, ha jön a dér, üt a körmödre, ínyedre. A szíved mellett térdelek, szomorún földiszítelek, borítnak vörös bélyegek, csók helyett meggyfalevelek.
Vízben
Fejed lökődik, hajadat emelgeti az áradat, mint holdsarló kihűlt a szád, szemedből pezsgő gyöngy fakad.
Bánlak nagyon, de nem sirok, a vizet nem is kavarom, talán még most is szeretlek, a partra horgad haragom.
Karomban
Levert a mindenség szele, mint őszi fának harmatát, megtudtad, hogy a két karom köre az egyetlen hazád. Halottak estjén gyertya közt magad a bűntől eloldod, rámjössz, rugdossa szívemet pünkösdirózsa-bocskorod.
Tele az alkony hallal Ó kőműves ó koldus Minden kőoszlop meghal Mint füst és kongresszusi szózat De a szerelem de a fák de Charlot kiscipői ragyognak a születendő szemben
Repülőgépek egyetlen pillanatban körülírják a világot írnak piros szavakat az égbe Ákom-bákom gyerek-szavakat szavakat állatnak emberfiának
Ó koldus Ó kőműves ó költő jövendő társaink csontja üvegből öntve
Én Istenem, siratom a lényt, akit élek; megbántam már, hogy elvettem kenyeredet; de e gondolkodó anyag, noha szegényed, oldaladon nem rűh, nem varas fekélyed: Máriáid, kik elmennek, neked nincsenek!
Én Istenem, ha embernek születtél volna, ma Isten lehetnél, dicső, de te, akinek állandó jó a sorsa, nem érzed azt, kit gyúrtál hasonlatodra, de az ember téged szenved, szól: az Isten ő!
Most, mert szememben sámáni tűz lobog akár egy elitéltben, én Istenem, összes gyertyádat meggyújthatod, s elő a kockát, eljátszadozunk szépen... Ó, kockavető! Talán a mindenségnek esélyt adsz boldogulásra, úgy hogy a halál szemgolyói néznek, két komor ász, de sárból csinálva.
Én Istenem, e süketen sötét éjben játszani nem tudsz, mert sarkai egészen elkoptak már a Földnek a hazárdos pörgetésben, céltalan görgetésben, s megállni nem tud, gödör kell nyugalmához, megnyugszik majd irdatlan sírgödrében.
Ki forgat a ragyogó Űrben? Ki tölti be még a véremet is sugárral? Mi vágott egybe a lényemet villogtató idővel, száguldó sorsom ostorával, urával?
Én apró almácska, a föld szájai közt lavírozó, a mohó torkok buzgó elkerülője! aki úgy akar lenni az elmúlásé, hogy az örök éjben ágas-bogas csillagfa sugarazzon belőle!
S te, megérted e muszáj-tánc nagyszerűségét, s tudod : rám-lángoló szerelmedből nem [vész semmi se kárba, mert az én halálom : győzelem a halálon, [s magasztos, mint az anyáké : gyere velem táncolni a halálba.
Kő és jég üdvözült arca figyel engem öröktől. Aluszom, csontomnak sötét hordák csontja a párna. De föltámadnak az ősök, ha mozdul a derekam : gyere velem táncolni a halálba.
Kiülnek a lobogós szemek a koponya-gödörbe, benövi áldott bőr azt, ami lárva, rézperecek csörrennek, tapsol a kivirágzott kéz - gyere velem táncolni a halálba.
Hörren a bozóti párduc, támadna, s nem mer, foga megcsattan, idegesen reszket szőke szakálla, körénk vonja a szörnyeket a gyönyörű hús - gyere velem táncolni a halálba.
Beérik minden, érik a vihar is az égen, feldörög az ég, mintha rávernének érces gitárral, nagy zápor-csöppök, mint ezüst ókori pénzek fizetnek a termésért, fekszik a föld kitárva.
Íme, a mezőkből hirtelen kinől a város, felhőkarcolók tetőprizmáin hasal a felleg, fönn, fönn a szélkakasok heves réz-szárnyai hülnek az űri fúvásban, s gyönyörűen kelepelnek.
Én, aki feltörtem a nyomorból, hogy Európát elragadjam, én, a világ női vagánya, zászlómat a legmagasabb tetőre tűzöm - gyere velem táncolni a halálba.
Édességet, keserűséget begyűjtött a vérem. Gazdag vagyok, bár alig telik ruhára. Forgok, mint a szélmadár, új muzsikák tornádója iránt - gyere velem táncolni a halálba.
Randevúm az élettel csupa tisztesség, csupa hűség. Nem zabált lényem, hájat föl nem szedett magára. Testem, mint lelkem, még eszményektől szikár - gyere velem táncolni a halálba.
Nagy éjszakámat én álmodom teli élőkkel, tiszta szívekkel, s álmodva-szállva forgunk majd a termékenység csillag-terében - gyere velem táncolni a halálba.
Irgalmatlan az idő, rideg szelében gurulnak óriás glóriák sápadtra-válva. De az én védtelen arcom fényessége el nem múlik - gyere velem táncolni a halálba.
Gyönyörűek, a Búcsúzik a lovacska és a Jönnek a harangok értem. Neki akartam gyűrkőzni a begépelésnek, hogy ezeket beírom... megúsztam :)
Olyan szívhezszóló képek, ahogy varrja édesanyja gombját, meg a kopjafa...
Ahogy a család emlékezik rá... és nekem Berek Kati volt az egyik legkedvesebb versmondóm, ha emlékszik még valaki olyanra, mikor a tv-ben rendszeres műsor volt, hogy színészek verseket mondjanak, és volt Versmondó verseny is... én ezeket nagyon szerettem.
**
Tóth Erzsébet:
Nagy László örökzöldben
Ott van a fehér selymeken, arcát a szél már egy zászlóval összetévesztheti, de itthagyott egy örökzöld trónt a hóesésben, itthagyta a haza esélyét híd alatt alvó életünknek, és már önti az Idő a harangot belőle, már hangjánál ebédelünk, hangjánál szeretünk, hangjánál halunk meg, ott van a fehér selymeken, a kilakoltatott koponyákba mégis neki kell beköltözni, a jövő századot mégis bepólyálja és fölneveli, mégis ő tartja vállaival beomló ünnepeinket, mégis neki kell minden szavunkat megszentelni, mégis örökzöld siratók kapaszkodnak a szívébe, mégis rá vár a jeszenyin-szőkén fegyverkező tavasz.
Vascső-karámban hó fátyolának bókolok bundásan, sárszeplős arccal bennem nyihog, tipródva nyög ménese a halálnak horpasztott hasam: iszony hó itt az oltalom, hó te, havacska jó vagy nagyon bársony-ajkam érted jár-kel pata-pártámon, sár tetején vascső-karámból fehér szügyem világol ki látja meg? zenélő fehér sörényem ordast meghatna, embert soha gazdátlanul itt üt a téboly zabolám sirathatom nyerítek a havazó égbe félelmesen felröhögök orrcimpámra a szellő mit ültet? szédítő vérillatot csimpaszkodó piros szirmot a halál kisangyalát
Fölszántott égi parlagok sürgetik halálomat égen és földön az ítélet betűit vetik elém hideg a törvény ablaka hiába leheli tüdőm sok pára-bárányom dér-koloncként ott függ a párkányokon soha nem old el végzetemtől szerelmem, irtózatom emlék, se ábránd óvásra szívem ereje kevés a törvény kemény e pörben aludtvér-kokárda a szám
Fejemet szöggel televeritek viselek vádkoronát én, a kínok királya kivigyorgom félelmetek féregnek engem címeztetek csillagok férgei, ti fogaimtól féltek, mohók féltitek a rétet, reményt minden klorofilt az élet leveles pilléreit porontyaitok haját magvatok sudaras fonalait minden gyököt ami véretek pírjában él
Riadalmatok engem nagyra nevelt föl: pukkadozok olyan esztelen vízió lettem nem hittem volna soha fiú-arcomból irtó apokalipszis-pofát bűvöltetek, arany mosolyomból kolerás rongycafatot láttok a magasban: repegetik inaim a zöld levegőt sarló-nyakam lesarabol minden csillagba tartó fohászt fogaim sárga bércein laskaként ropog a nyári ég bóbiskolva is hollókat pillogat rátok szemem délibábotok térdemen zajtalan tündérkedik dobbantok és alkonyi sáv lesz a patám alatt
Mit képzeltek még rólam? szaporítom nektek a nyomort dörgölődznek dög nagy kancák rugaszkodó heréim elé nem hűti le hágó gerincemet sark-övi fagy ó, ahány csillag, annyi csikófej nyeríti tele az űrt már nem is életet: zászlót zabálok nem marad torzsája sem világosságot, eszmét emésztek abba vakul bele az ég s csak az ország abrosza világol akár az aszály – fölhazudtatok engem az égre de ha volnék oly dobogó valódi hatalom, úgy is: irigységtek rontana le lelketek sárga vihara húsomat bomlasztaná forgatná mélyre, akár a szélvész a templomtetőt
Szomorúságra szorítva immár nem etet senki, nem itat porban kattogó csont vagyok, így igaz már csak a lázam ragyog
Jaj, a ti édességtek, jaj, a ti tenyeretek simasága, szívetek történelmi udvara: bekötöttetek engem oda lényemet édesre kurvította dödögéstek cukros zenéje zokoghatott hazám, világom a fű, a víz meg a szél arcotok mágneses napom lett mámorító dobotok a holdam vakmerő lelketek rámült meglovagolta gerincem a láng szájtépő zabolátok rogyasztotta tomporom a földre röpitett üstökösök útján sarkatok érctaraja fényévek távola inaimtól jajgat legyőzve rohanók istene vagyok ékes, eleven idol barbárok csillaga vértavak habverője a lábam iramodó sóhaj, nyíl sziszegése fésüli rémült sörényem s kövéren kereng faromnál mese és dögkeselyű
Anyatej muzsikál s tenger füleimben örökös lárma vadak dadogása pergése a csere-bere gyöngynek harangok szakadnak tőrrel hasogatott selymek sikoltnak ordibál a zsarnok jajveszékel a gúzsbakötött téli dala fogvacogás tavasza a titkok susogása hallom: a tücskös nyárban gyújtózsinór kúszik a puskaporra zászló sóhajt az égig sírbontó ebek csaholnak nyakamon a rablott vekkeróra csüngve ketyeg
Templomok homorú boltozatán kifakul a freskó él az én lila szemem dudorodó almájára írva palástom a hab ha az ég ágyékát erezi a villám mint ágbogas vérfa vértanuk hátát a homályban élet-irtó hideg ragyog megfagy a rezesbanda állva üvegerdő térdel szügyig érő hóra ó, mennyi dzsidás rokokóvá a csatagőz dermed fölvágott hasam az éden furakvó férgeim ti vagytok szívjátok édes nedveimet, hőmet gyilkolva egymást engem is öltök újrateremt mindig az érdek villámoljon tovább a küllő fehér mező szántatlan ne sírjon vetés virítson, aranyasztag gyomrát koncolhassa újra a tűz
Füstben, üszökben szépségem a zsarnok nosztalgiája selyemszalag-gyeplőn ágaskodó himnusz én oldom fel érgörcseit s poklát suhogó havam csitítja rémálmai ha gyötrik ábrándja eleven dárdám hölgyeire ha májust nyerítek búgnak, duzzognak fátyolba-csavarodva a földet hengerezik és követelőzve ököllel a földet ütik
Királyok, hercegek, grófok rózsateste nagy darabokban lerohad rólam glóriátok patkó a patámon ezüstözött, pelikános miseruha hátamon a csótár új győztesek térdei közt járom a táncot profánul a remény makogásával ágyúk szavazata közben járom vér fölött is tréfás tavaszban zenitig vont szemöldökök íveiben a táncot a számba ütött gyöngytyúk-tojások nyers aranyóráit lenyelem vedelem a bort is palackból járom a repülők jelenéseitől nem esem térdre forgódó tankok röhögve csóválják cső-nyakukat e tánctól járom az ég alá kicipelt dunyhák tollzivatarában kastély tövén hol závárzatával ragyog mint a szentség a burzsuj-fohásztól szalagos davaj-gitár
Mámor vagy orromnak hajdina virága nyár szaga, mézes dombhát de rozmaring-erdőn át is a prémes dúvadat megérzem jószagú asszonysörényben a vérbuborékos Krisztust május függönyein át szagát az ecetté rontott mustnak patyolaton címerét a gennynek az undor lobogójával ti üttök engemet orrba az égig hiába ágaskodok
Szomjamra tiszta vizet éhemre tiszta eledelt ha adtok megköszönöm szépen: csigázzatok ronggyá az időben de szutykost kiköpök véres edényt a világból kilökök nem kell bánom is én ha sorvaszt e mánia s elhagy az élet íze ártatlanok sírkövén kiütő vérsó fűszerem nem volt soha
Simogatás és korbács emlékei járnak idegeimre szellő meg szélvész fegyverdörejjel repedésig megtelik csontom kardokkal izmom jön a ragály göthömben ugrál a csillag irhám füvét irtja a rüh és rámrakja kék köveit fáj a beléütött bélyeg oklevelek betűi szúrnak rajokban a nyári pimaszok pirosra dagadnak rajtam idegesen állom de csiszár-kezek közt megőrülök
Nem szivárványra, de énrám csatoltatok nyerget és hámot szivárvány értetek nem vérzik tajték nem üti ki hasam alá tüzet ki gyújt? a hűség szentségét ki töri föl? Jaj, a ti édességtek, jaj, a ti tenyeretek símasága
Sírodba tűnj, tünemény acélsziréna visítja rám tetőn és tornyon a világ minden taraján sziréna szól szirének, drága sziréneim nem hagyják abba, vadak szúrnak és fúrnak dobhártyáimon drótjaikat áthúzva belémzenélik legnagyobb döbbenetem: mert idomom, szervezetem mérnöki ábra már hasznosra torzult vetületemből csoda jött a világra, csoda fém-gyomor, benzint, áramot atomot evő és bontó gyomor az űr selyem-szénáján élő napelem-zabáló gyomor fém-tüdő, fáradhatatlan átnyerít világokat fém-csövek a beleim, ereim forgóm és csuklóm a csapágy violaszín zsírban ütemre lökődnek combcsontjaim szálltok lemásolt mesebeli szárnyaimon ki tudja hová
Én ember akartam lenni az lesz hirtelen a gép titeket másol, hasznosabbra torzít a csodák csodájaként elrabolva agyatokat, szíveteket ezerszer mohóbb micsoda ruganyos, micsoda halk csak duruzsol s ketyeg elfujja a lámpavilágot kioltja a virágzó cseresznyefát szemet vet a majálisra szikla lett a zene a tánc és ital szívja magához a zászlókat bárányfelhőket, összekavar telet és nyarat a fejetekben hasznost meg haszontalant ketyeg a tengerben, sivatagban ketyeg a csillagokon és ti vigyázzban, tehetetlen álltok íme, az igézetes, íme a bénító himnusz a földön mindenki vigyázzba állt és esznek a tetvek jönnek nagy gomolyogban a lég piranhái: szárnyas bogarak billió fog és karom fölkapva a sudár férfit elemésztik hirtelenül dara lesz a csupa-csipke nő és porrá eszik a jövőt bábként viszik a pólyásbabát sikolyánál is előbb hal el
Ó, én háborodott lelkem ítéletes rút szemeim siralomházi próféta vagyok ne féljetek rámköpni szabad
Vascső-karámból nyihogás fenyegetés is hiábavaló ha a kerékreszerelt mészárosok pléh-szárnyaikat összeütik s már darabolnák életemet így: itt a bőr, itt a hús, itt a csont ne hagyj el engem erőm nehogy orraessek idő előtt befutom a zöld mezőket margaréták, verjetek sziven jó az nekem nyárfák virág-cicái hátamon, sörényemen édes kis karmaitokkal kapaszkodjatok jól, mert futunk szememnél nem a bárdok suhognak óriás lepkék, lángpirosak sárgák lilák ereim országát üdvözli minden levél nedv-özön a vérem örömét a tücskök gyémántzenéje tüzem s zenévé töreti magát a sugár meg a szél a térdeimen kiterülve a víz dörejére szárnyam és hajam is pihenni tud s míg ballagva szelíden járok a két hegy közt kifeszült sas becsukja szárnyait s lehajtott fejemet követi gyalog pillantásomtól a gyilkos beléndek megretten s méreg helyett szívesen termelne cukrot – meglep az éjszaka, opált ködöl álmodni, hallgatni belépek a virágzó jázmin közé virágpor, fessed aranycsizmává e boldog fejet
Jaj, a hó feketedve kavarog a hó még a fogaimat is megőrlitek!
16 évi szoros kapcsolat kötött össze Nagy Lászlóval. 32 éves koromban ismertem meg és 47 éves voltam, amikor 1978 januárjában meghalt. Laci, engedtessék meg nekem, mert nem tudom Nagy Lászlóként emlegetni, az életem egy részét jelentette. Nem tudok és nem akarok róla irodalomtörténészi módon értékelést adni. Úgy gondolom, hogy a saját munkásságom azon részével, ami hozzá kötött, ezt már megtettem. Az alábbiakban tehát egy személyes hangvételű vallomást olvashatnak két művész egymásra találásáról, egymásra csodálkozásáról és igaz barátságáról.
A köztünk lévő kapcsolat ugyan intim és rendkívül erős volt, de szerelemről soha nem volt szó, sem az Ő, sem az én részemről. Pedig játékosan úgy szólított: Szerelmeském! Barátság volt a szó valódi értelmében, ami a munkáról, a költészetről, emberségről, a közös lélek rezdüléseiről szólt, onnan táplálkozott. Tudtunk egymás gondjairól, de a munka mindig mindennél fontosabb volt. Laci szófukar, hallgatag ember volt, csak néhány közeli barátjának nyílt meg, így nekem is.
Még Apja életében ismertem meg a szüleit, akiket végtelenül szeretett. Érzékeny lelkű, nagy ember volt. Egy közös Szilveszter éjszakán csapatosan hazafelé menet politizáltunk, vitatkoztunk és én kijelentettem, hogy nem értek egyet vele... Odanyúlt a botjával a nyakamhoz, maga felé húzott és azt mondta: ,,De jó neked, az Úristenit, hogy mindent kimondhatsz!'' De hadd kezdjem az elején.
1962-ben az Egyetemi Színpadon készültem az első önálló estemre. A műsoromban szerepelt Federico García Lorca Siratóének... című verse is, ami rendkívül fontos volt a számomra, de nem tetszett a fordítás. Egy rádiós barátom kéziratban átadta nekem Laci fordítását, amit ekkor még nem fogadtak el. Tökéletesen fedte az elképzeléseimet. Annyira tetszett, hogy bár nem ismertem Lacit, még aznap este felhívtam és megkérdeztem: hozzájárul-e ahhoz, hogy az Ő fordításában mondjam a verset. Hozzájárult, de felhívta a figyelmemet, hogy nagyon nagy bajom lesz belőle. A verset elmondtam, óriási siker volt. Ekkor pecsételődött meg a barátságunk, itt történt meg az Ő rám csodálkozása. Ez a műsorom ihlette A versmondó című költeménye megírására. A kéziratot, amit a rólam készült rajzokkal is illusztrált és nekem ajánlott, őrzöm azóta is. Mondani persze – szeméremből – soha soha nem mondtam. Ez után a műsor után kaptam Huszárik Zolitól Laci Deres majális című kötetét, amely valamikor az ötvenes évek végén jelent meg. Ennek a kötetnek alapján ismertem meg és ismertem fel Nagy Lászlót mint költőt. Egyike voltam azoknak a színészeknek, akik a költészetre mindennél fogékonyabbak voltak. Én úgy olvastam verset, mint más regényt.
Laci költészete mélyen, a legbensőmben érintett meg. Most én csodálkoztam el az Ő költői nagyságán! Különösen nagy hatással volt rám a Rege a tűzről és jácintról című verse, ami 30 perces volt és én rögtön megtanultam. Szokásává vált Lacinak, hogy új verseit odaadta kéziratban. Így tanultam meg még a megjelenése előtt másik nagylélegzetű versét, a Menyegzőt. Hogy mennyire tetszett, bizonyítja: ezt a hatalmas költeményt 8 nap alatt tanultam meg. A kéziratot ugyanekkor a Kortárs című lap is megkapta. Ott sandán összenéztek, és azt mondták: ,,Nyugodtan le lehet közölni, ennyi zagyvaságból a kutya sem ért semmit.'' Körülbelül ezzel egy időben egy Kortárs-esten elmondtam a Menyegzőt, és felrobbant a bomba! Az Egyetemi Színpad fiatal közönsége tombolva ünnepelte a verset!
Barátságunk első percétől kezdve rendkívül sok időt töltöttünk együtt – már ami az én szabadidőmből adódott. Megismertem feleségét, Szécsi Margitot, akinek nagyon tetszettek a versei és a kisfiukat, Bandikát. Hol nálunk, hol Náluk, hol kávéházakban találkoztunk, ahol természetesen szinte mindig jelen volt a férjem, Zolnay Pál filmrendező is, aki sok-sok televíziós műsorunknak és a Laci halála után készült nagylemeznek is rendezője volt, és – mellékesen szólva – Ő készítette azt a semmihez sem hasonlítható portréfilmet Nagy Lászlóról. Ebben a baráti műhelymunkában alakult ki a következő önálló estem, aminek a ,,Kortársaim'' címet adtam. A költők: elsősorban Nagy László, valamint Szécsi Margit, Buda Ferenc és Csoóri Sándor voltak. Ezt követően döntöttem úgy, hogy egész estét betöltő Nagy László-műsort állítok össze. Bemutatója 1965 őszén a Feneketlen-tónál lévő Irodalmi Kávéházban volt. Sok barátunk között Németh László is jelen volt, aki nagyon szép tanulmányt írt ezután Laciról. Ezzel a műsorommal bejártuk az egész országot a kis tanyasi iskoláktól az egyetemekig. Legtöbbször hárman voltunk: Laci, Czine Mihály irodalomtörténész, aki bevezette az estet és jómagam. Néha csak ketten voltunk Lacival, ilyenkor én vállaltam a bevezetést, és minden alkalommal magam voltam a sofőr is. Sokat vitatkoztunk, sokat nevettünk, Laci bökverseket írt útközben. Fáradhatatlanok voltunk és hittünk abban, hogy jó úton járunk. Tudtam, hogy az Ő fülébe is eljutottak azok a rosszindulatú pletykák, miszerint: ,,...Berek Kati beleugatta az egyetemisták fülébe Nagy Lászlót, így muszáj volt Kossuth-díjat adni neki...'' Mulatságos, de a Kossuth-díj, amit kapott, II. kategóriájú volt. Ami a ,,beleugatást'' illeti, hadd mondjam ki: ha más érdemem nem is volt az életemben, mint az, hogy fiatalok ezrei mondták utánam a verseit a különböző ,,Ki mit tud?''-okon, szavalóversenyeken – ez kizárólag az én érdemem volt –, kimondhatom: nem éltem hiába! Higgyék el, csodálatos érzés volt, amikor egy-egy művelődési központban, könyvtárban nem lehetett egy gombostűt leejteni, annyi érdeklődő gyűlt össze, hogy halljon minket. Óriási beszélgetésekkel zárultak ezek az esték. Kérdezték a Költőt, gyakran engem is... és mi válaszoltunk. A Kossuth-díjról jut eszembe egy kedves emlék. Az Egyetemi Színpadi esték után általában a Pilvaxba jártunk. Sokszor hajnalig tartottak a viták, értékelések. Egy ilyen alkalommal kaptam Lacitól egy saját készítésű vörösréz láncot a következő szavakkal: ,,Itt van a te Corvin-láncod, mert Kossuth-díjat, azt nem kapsz, Szerelmeském!'' A láncot máig őrzöm, és Kossuth-díjat valóban nem kaptam.
1970-ben adtam oda az ifjú Sebő Ferinek Laci kötetét. Ő értő szívvel, jó szemmel gyönyörű verseket válogatott ki műveiből a zene számára. Később összeismertettem Őket, életre szóló barátság szövődött közöttük is. Amikor megismerkedtünk, fiatalok voltunk, szerettünk csapatosan együtt lenni, általában tízentizenketten mindig összejöttünk. A TV-ben is szinte hetente találkoztunk. Zolnay Pali rendezésében készültek például a ,,Duna-menti népek szerelmei'' című műsorok, Laci fordításában. Nagy kalandnak számított az is, amikor a környező népek dalait gyűjtöttük csokorba. Egy bulgáriai macedón dal ihlette Lacit a Kórus című vers megírására. A Menyegző születése a szó szoros értelmében pofon ütötte a rendszert. Amikor másunk se maradt, csak az ifjúságunk, amiben hittünk és egyszer csak azt vettük észre, hogy kifosztva, becsapva, állva maradtunk... és folyt mögöttünk a lakodalom! Ezt a verset rajtam kívül nem mondta senki. Talán éppen ennek a költeménynek a megszólaltatása váltotta ki Laciból az egyik velem kapcsolatos véleményét:
,,Férfinak itt vagyok én magam, nekem egy Jeanne d’Arc kell!'' Nem szeretnék szerénytelennek látszani, soha nem beszéltem, nem írtam ezekről a dolgokról, de ha őszinte akarok lenni életemnek Nagy Lászlóhoz fűződő kapcsolatáról, végül is az Ő véleményét hallgatom el, ha nem mondom ki. Ő ugyanis azt, amit én a kortárs irodalomért tettem, nagyra becsülte; úgy nyilatkozott: ,,Berek Kati nemzeti érték!'' Az Arccal a tengernek című kötetét így dedikálta: ,,Katinak, Palinak szerelmes barátsággal, s külön Katinak, aki – talán nem is tudja, hogy micsoda hálára kötelez, nagy magyar művész, és már nem is tud meghalni soha N. Laci Bpest. 1966. június 3.''
A halálhírét csendesítően a fiamtól kaptam. Az ágyam sarkában ültem némán. A fiam megsimogatott és egyedül hagyott. Másfél hónapig gondolkodtam. Munkássága nem maradt csonka, kerek, egész életművet hagyott hátra – döntöttem el. Azután mentem át Szécsi Margithoz. Halála után az Őt szerető irodalombarátok ismét felém fordultak. Az ország sok városa, ahol együtt jártunk, kért fel Nagy László-est tartására. Majd 1980-ban megjelent legkedvesebb verseiből válogatott nagylemezem, amit természetesen Zolnay Pállal készítettünk, és nagy örömünkre az év hanglemeze lett. Sajnos hosszú évek óta nem lehet hozzájutni, nem történt meg az utánnyomása. Pedig lett volna rá igény ugyanúgy, ahogy a közös irodalmi műsorokra is.
Fehér volt az anyád, te meg fekete, anyádat elásták, de te nem tudtad, lefeküdtem melléd, simogattalak, sajnáltalak téged, bársony-kiscsikó, puha volt a füled, mint a kisnyulé, nyakadon a csengő piros szalagon, de te nem csengettél, bársony-kiscsikó, szívedet hallgattam, alig dobogott, tartottam orrodhoz gyenge tollpihét, tollpihén a lelked alig remegett, sirattalak téged, bársony-kiscsikó, nem kellett már neked a dudlis üveg, inkább földhöz verted halántékodat, tejfoggal haraptad piros nyelvedet, siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó, bőrödet lehúzták, szárítják napon, sírodat megásták a meggyfák alá, gyönge a te csontod, mint a babáké, a hajnali harmat széjjel őröli, bőrödből csinálnak fekete sipkát, drága bőrtarisznyát borosüvegnek, siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó, a gyenge lucernát nyulak csipkedik, ott ficánkolsz te a csillagok között, onnan megrugdosod az én szivemet, minden reményünket befödi a hó, siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó.
most hogy a lompos csikasz még a foga közt rázza a véres húscafatot és izzó kavicsként kopogó könnytől lyukacsos az arcunk és cinkék módjára énekli minden sejtünk hogy Laci Laci
hadd mondjam el hogy a költő aki életével fizet minden soráért amúgy fütyül a költészetre és nemigen mondja az abroszra könyökölve hogy Federico így meg Attila úgy verse ha vers az élet és ez nem kevesebbet jelent annál a sírig bogozható gubancnál hogy a nagy eszmék összefüggenek a legközönségesebb szerszámosládával is és nem titok hogy ki agyusztálta meg otthon az ágylábakat ki esztergált ezt-azt sőt egy alkalommal igaz szakértő segédletével ki öntött még fémet is
szép voltál és nemcsak a szemnek a léleknek is jólesett látni hogy élsz hogy arcodat az évek faragták szoborba és nem a sírkőgyártó siker mert okos is voltál igenis okos ha nem is úgy mint a nagyokosok de mélyebben és igazabban mint a természet ösztönös arányérzéke mely az egysejtűből az emberre következtetett
atomanyánk zúgó öléből nézhetnél csak vissza te szegény láthatnád utolsó találmányodat halhatatlanságod titkát boxerrel bevert dagadt és fekete szájunk körül a szét nem verhető mosolyt
A Laci nagyon jó gyerek volt. Mikor pólyás volt, akkor is igen jó kisgyerek volt. Megfürösztöttem, és egész délután, míg elvégeztem a munkámat, elaludt. Ha fölébredt is, csak olyan csendes volt, a kezeit nézegette.
Volt neki egy szürke lova, vettük neki búcsúba. Aztán beleállította a sárba, aztán akkor rávágott egy nagy kalapáccsal. Négyfelé ment a szürkeló. – Kicsináltad? – Azt mondta: – Megcsiájjom! – Hát, mondom, megcsináltad! mert kétfelé ment a ló, így, amint ráütött.
Mesélni szoktam sokat. Meg rajzolni. Mert én tudtam rajzolni, jól rajzoltam is. Aztán, hogy lovat rajzoljak neki. Arrul aztán ő is lerajzolta a lovat, és aztán akkor mindig a lovakat rajzolta. Rajzolgatott, festegetett. Festett is képeket, otthun vannak még, amiket festett... A kollégiumban festette. De jók ám! A Som lót festette le, a szüreti mulatságot... Ezt is örvendte, ezt a rajzolást, festést.
Pápán volt a kollégiumban, amikor már kezdett verseket írni.
A csőszi réten gyűjtöttünk szénát, és akkor mondta, hogy annya, én költő leszek ám! A, mondom, dehogy lész költő, hogyan lennél költő? De ő: – Én az akarok lenni! – És... hát sikerült is neki.
Az igen jó volt benne, hogy mindig a szegény nép mellett volt, és maga is olyan szerény volt, hogy ha vettünk neki ruhát, nem akarta fölvenni. Hogy őneki jól van ez is.
Sok jó tulajdonsága van neki. Szereti a munkát is, az állatokat igen szereti, a lovakat. Volt egy ménünk, de befogta volna maga azt a mént, pedig olyan goromba volt... és még arra is vállalkozott. De én nem engedtem neki.
Olyan eleven volt, hogy ez mindennek ment. Fölmászott a körtefára, hogy ostornyelet vág, mert olyan karjai voltak, hogy csak mászott. A padlásra is fölment egy rúdon, mert nyitva volt a padlás, és aztán oda tett egy rúdot, és azon ment föl. Mink jajgattunk, sikogattunk, hogy leesik, leesik! De ez csak fölmászott.
Idézetek:
Égi s földi virágzás tükre,
Kortársak Nagy Lászlóról,
Veszprém, 1989.
Molnár Edit foto
Nagy László költő 1975. május 14-én, az iszkázi szülőházban
Így kellett, kelletett szétrobbannia tehát neki is. Időzített akna-szív, aki tudta célját, és hogy ki küldte céllal, tudta azt is –
– s majd azt se másként, mint a forrás: kifakadt, és osztja kiapadhatatlanul, amivel s amért utat tört és új légkört csinált. Nem másként, mint az elvonult vihar.
Fölmerül a szép szobor-arc. Oly győztesen, hogy koszorúja öntudat és büszkeség s még rezgékeny maga-teremtette tisztaságban.
Szívós akarat és szűzi szelídség! Magad-faragta márványkép, csak állsz. Szólj. Te ne halj meg. Végy emberszámba valamennyiönket. Légy vigasz is – lám az is csak te lehetsz. Még parttalanabb a nép nélküled. Beszélsz örökké, mint mind a hű csillag.
Szélhordágyon a város, szügyében sziréna-pikák, jégfényes korcsolyák kettédűlnek a meghegesztett rianáson, a botos ember idebólint, forró sörényét leveri, hó-hypózók körbeterítik, galambok, katonazene, szomorú, biccentő pónik, összebicsakló hintalengés, a botos ember idebólint, szárnyait lecsatolja, pirosat billentő tollak, töltse párnáját aki nem fél, hó-hypózók körbekerítik, jégfényes korcsolyák kettédűlnek, heged-e a rianás? vágtat a ló talpig habosan, nyakán akad a rönksorompó, összebicsakló hintalengés, arcára hóvirág, zörög az egyszem mancsos falevél, feszíti össze Duna-szár, Tisza-ér, a tejtől sáros állatvásár passzusainál most ki strázsál? szélhordágyon a város, szügyében sziréna-pikák, jégfényes korcsolyák kettédőlnek, arcára hóvirág.
Nem gondoltam a Jönnek a harangok értemet előérzetnek. Pedig tudhattam volna, a vers valóra váltja önmagát. Azt is tudhattam volna, a lélek a halál előtt oda mozgatja az embert, ahonnan vétetett. Laci szokatlan-sokszor járt haza, anyánkra gondolt, megfilmeztette a hajdani regölést, megörökítvén ifjúsága megöregedett arcait, rátalált a fűben táncoló csikóra, megsimogathatott muzeális anyalovat, borjazó tehénre talált, kovácsra, kádárra, tökmagolaj-ütőre, s arra a királyi fehér Sagya csődörre a sümegi méntelepen, aki több volt egy serleg fehérbornál, mert a nóniuszunkra emlékeztette, s húszéves önmagára.
Kinéztem Jób Könyvéből zuglói ablakomra, hihetetlenül tudtam, hogy élő testvéremhöz élő útjaim megszakadtak, szakadék végükön, s már csak azt barangolhatom be képzeletben, lábbal, amit talpával, kezével, tűnődésével és mosolyával megjelölt.
“Boldogult ifjúkoromban egy darabig úgy tartottam, a magyar költészet a legeslegjobb a világon.”
„Garai hívta föl a figyelmünket arra, hogy míg más nyelveken a költo szó általában az "alkotni" igébol származik, nálunk a "kel" (tészta, kiscsibe)-bol. A magyar költo tehát egyfelol a pékkel, másfelol a csirketenyésztovel rokonítható, noha kevésbé hasznos a tevékenysége. E szkeptikus gondolatot magamévá téve következo magyar dolgozatomba beleírtam, noha az intertextualitás még nem volt divat. Egyest kaptam, a tanár úr az inkriminált kijelentést vörös tintával hullámosan aláhúzta, a margóra pedig kérdojeleket biggyesztett.”
„Pilinszky Jánost kevésszer láthattam. Nagy Lászlót heti rendszerességgel. Ő volt az Élet és Irodalom képszerkesztője. Eredetileg festőnek tanult. Megejtő arc. Korán ezüstre váltott haj, setéten lobogó tekintet. Üldögélt egy széken, szerényen. Kezdetben a régi szerkesztőség hatalmas elocsarnokában, abban az ódon bérházban, szemben a Nemzeti Bankkal, amelyet lebontottak. Aztán a Széchenyi utcai modern iroda lépcsőföljáratánál lévő kis fennsíkon (utálta a szuk irodai helyiségeket). Ölében nyitott képzőmuvész mappa, mellette az izgatott grafikus. Nagy László lassan végiglapozta a rajzokat és metszeteket, egyetlen szó nélkül. Amint bevégezte, újra kezdte, ezúttal a végéről. Harmadjára kiválasztott néhány munkát, nyolcat-tízet. Végül azokat fürkészte újra, akár a figyelem szobra, míg kikötött kettő-háromnál. A többit visszarakta a mappába. A képzőmuvész fejet hajtva fogadta a döntést. Soha nem vettem észre, hogy vitatkoztak volna véle. A többi rovatban bezzeg parázs szócsaták dúltak, olykor ajtócsapkodás fűszerezte a munka rutinját.
Nagy László rendszerint ült, midőn én arra haladtam, így csak sokára vettem észre, hogy a járáshoz könyökmankóra szorul. Amikor szembe bicegett velem a folyosón, elakadt a szavam. Érzékelte, mi jár a fejemben. Beszédbe elegyedtünk, magasztos irodalmi témáról, hogy múljon a feszély. Később szert tettem egy viharvert Trabantra, megesett, hogy hazavihettem. Csakis akkor, ha fiatal társnője nem volt jelen. Ha igen, ketten bandukoltak, elöl a költő a botokkal, mögötte, kissé lemaradva a hosszú hajú, csöndes lány. Nagy László az Árpád fejedelem útján lakott. Ablak s erkély a Dunára nézett. Úgy mondta, ez az otthona kárpótolja az összes többiért. (Megjegyzem, Jován, az Új Írás főszerkesztoje ugyanabban a tömbben kapott lakást.) Fontolva beszélt, óvatos fejmozdulatokkal. Egyszer részleteket mondott József Attila A Dunánál címu versébol. Alant csilingelt a megénekelt folyam.”
….„1957-ben kaptak a szüleim lakást, de nemigen tudom a magyarázatát, amiért ez járt volna, sőt ellenkezőleg, csupa keserűség vette őket körül. Mindenütt egyfajta falanszter szemlélet uralkodott, s a mesterséges társadalmi mobilitás jelszava, miszerint, ha egy házban lakik az orvos, az operaénekes, a kalauz, a vasmunkás, a költő, ezáltal majd megteremtődik a szocialista embertípus. Szerintem a szüleimet is erre szemelték ki, s ilyen okból utaltak ki nekik egy negyven négyzetméteres tanácsi, sztálinbarokk, lakást Zuglóban”….
….„A fürdőszobában fával fűthető melegvíz-kazán volt, amit apám először ezüsttel lealapozott, majd fekete kályhacsőlakkal ráfestette Ádámot és Évát. Az egész lakótelep a csodájára járt, hiszen a meztelenség ábrázolása a Képzőművészeti Főiskola alakrajz óráin kívül nem létezett, csak azok a bizonyos súlyoslábú, Vera Muhinás munkásnők. De kifestette a nagy, homokszínű cserépkályhát is. Minden szemén más színű és másként ágaskodó lovak voltak, egy-kettőnek még szárnya is volt.”…..
….„ Érzékelted, hogy a szüleid értékrendje merőben eltér a politika által megfogalmazott elvárásoktól?
Ez is hamar, már 1956-ban kiderült számomra, amikor apám testvére, Ágh Pista velünk kellett lakjon Lőrincen, miután az Országház előtti sortűz alkalmával megsebesült. Az első verést is ekkor kaptam, mert amikor vízért mentünk nagyanyámmal a szomszédos utcába, fölmásztam egy ott álló orosz tankra. Aztán az is feltűnt, hogy hozzánk mindenféle lóden- és viharkabátos emberek jöttek, akiket máshová nem láttam bemenni. Aztán szép lassan leszűrődött bennem minden”…. …”Adódott egy véletlen lehetőség, amikor valahogy senki sem akadt, hogy apám kötetéhez címlapot készítsen. Ez éppen a Versben bujdosó volt, még főiskolás koromban. Tarolt. Versestől, grafikástól. Mindjárt ezután anyámnak is terveztem egyet. A madaras mérleg, ez volt a címe. Ettől kezdve apám egy csapásra békén hagyta anyám könyveinek borítóit, a sajátjait végképp rám bízta. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy ő azt gondolta, van, aki jobban csinálná, de én bizony azt gondoltam. És ekkor már úgy olvastam a verseiket is, mint akit fölhúztak.”…
Szécsi Margit És Nagy László gyermeke,….1953. január 25-én született Budapesten. A Képző- és Iparművészeti Gimnázium elvégzése után 1976-ban diplomázott az Iparművészet Főiskola reklám- és tipografika szakán.
„Lackó egészséges, virgonc, pirospozsgás gyerek volt, vasgyúrónak mondták, nem volt magas, de erős, vakmerő. Kézimunkaóra végén gombostű szúrta át az ujját, megvárta, mikor az imádságot elmondjuk, aztán a többiek kiabálták, hogy a Nagy Lacinak gombostű ment a kezébe, a tanító kihúzta az ujjából minden jajszó nélkül. Máskor a templomban a nagy gyertyatartóról leszedtük a gyöngyöt, annyira megtetszett neki, lenyelte, hogy ne tudjuk elvenni tőle. Disznóöléskor belefeküdt a halas nyelű bicskába. Fakorcsolyával korcsolyázott a réten, ahol a Hunyor kiöntött, agyonfagyva jött haza, fájó kezét mindig anyánknak kellett dörzsölgetni. Hét-nyolc éves korában már dolgozott,”
„1935 augusztusában… végzetes baj jött rám a réten. A láz, majd hideglelés ott lepett meg a réten őrzés közben. Délben már nem ettem, a mákgubós zsákra dőltem, és félrebeszéltem. Bal lábam is nagyon fájt. Csak napok múlva hívtak orvost. Ő megvádolt, hogy zöldalmát ettem. Izzasztást ajánlott, vasbort írt receptre. Tíz napig izzasztott anyám, vizet nem adtak. Csak ritkán voltam észnél a láztól. A pápai doktorok levágták volna a lábam. Rokonunk, aki ott lakott, autót szerzett. Pest felé egy csárdánál apám hozott egy hideg fröccsöt, különben meghaltam volna. Verebély-klinika, éjszaka, főzik a műszereket. Lekötnek, étereskosár alatt számoltatnak. Reggel fölébredve tapasztalom, hogy megvan a lábam… Apám belopakodik: Nem fáj a bábó? (a láb). Elmondja, csontvelő-gyulladás volt, hogy erős a szívem, ezért bírtam ilyen sokáig, hogy ebbe egy bivaly is beledöglött volna egy professzor szerint… Szeptember végén már iskolába jártam. Októberben már szaladgáltam. November végén elsápadtam újra. Este a ló faránál elszédültem. Csak decemberben, a hóesésben nyargalt velem a kehes ló az állomásra. Pesten megvéstek újra, tán az idegeket is elmetélték. Csak behajtani tudtam a lábam, kifeszíteni nem. Madzagot kötöttem lábfejemre, rángattam, hogy helyrehozzam. A doktor azt mondta: kár. Azóta járok járógéppel.”
A fájdalmas emlék tőmondatokban szaporáztatja a stílust. Meg kell írni, de mielőbb túllenni rajta.
„A mák már megérett, zsákokban állt az ajtó előtt. Ahogy vissza tudok emlékezni, a rövid nyelű ostorát ledobta, és ledűlt egy zsákra. A marhákat valaki más hajtotta haza. Este már félrebeszélt, lázában patkányokat látott a kisszoba gerendáin, katonaindulókat énekelt. Elvitték a csöglei orvoshoz, de nem tudott mondani semmit, úgy vitték Pápára, ahol le akarták vágni a lábát. Édesapám onnan Pestre ment vele, a Verebély-klinikán operálták meg először csontvelő-gyulladás miatt. Mi otthon sírtunk, és aggódtunk. A Krisztus a Gecemáni-kertben kép elé térdeltünk, középen anyánk, egyik felől Mari, másik felől én, és nagy kilencedet imádkoztunk, hogy meggyógyuljon. Úgy tűnt, sikerült a műtét, mehetett iskolába, de késő ősszel megint nagy láza lett. Újra operálták a Fővárosi Gyermekkórházban. Holt szilánkok jöttek lábából, ahogy vésték a csontot. A harmadik műtét végén skarlátot kapott, elvitték a Stefánia úti járványkórházba. A lába megbénult, azután csak géppel tudott járni. Anyám sírva jött haza, mert durván beszéltek vele az orvosok. Közben tönkrementünk, egy-egy operáció 300 pengő, egy tehén ára, 10 pengő volt a napidíj. A természeti csapás sem maradt el, sorra pusztultak teheneink. Minden pénz elfogyott, és Lackó megint belázasodott, könyörgött, hogy csak még egyszer vigyék orvoshoz. Anyám liliomlevelet rakott a meggyűlt lábra, ami annyira megszívta, hogy másnapra kitisztult. Valamikor feküdt a devecseri kórházban is, férfiak között, akik nagyon szerették, kényeztették. Onnan írta a lapon: Sárga virág a réten, választ várok a héten. Pünkösd hétfőn meglátogattuk. Devecserben elektromos kezelést kapott, naponta szénapelyvába fürösztötték.
Lába miatt szüleim nem számíthattak arra, hogy paraszt lesz.”
Felsőiszkáz, 1925 julius17 . Budapest, 1978 január 30.
Nem félek a rohamos kicsinyedéstől, nem félek a semmisüléstől. Mert fény vagyok immár, ózon, a villám szaga a kövön. Egy csillag távoli tekintete, a Hold babonája, dagálya. Ragyogok apám borában, lakom az anyai kenyérben. Sav meg só vagyok immár, az élet akaratos fehérkéje.
Jönnek a harangok értem
/részlet/
Harangok, harangok - ajkukhoz féreg nem érhet. Harangokat nem lehet megfertőzni. Agyvérzés foltjaival nem remegnek. Szívgörcs nem öli meg őket. Alvó csillagok s baglyok alatt szólnak a harangok, bongnak, rengve csikorognak tengelyükön. Nem a versek harangjai, nem a Schiller-i elaggott bronzkalapok. Világra jöttek, de nem vénülnek. Valódi harangok, Győrben születtek. Jácintos ökrök nyálának útján, koszorús kerekek lassúságán érkeztek a fehér toronyhoz. Hogy a toronynak legyen hangja. Kongnak a harangok, bongnak, tagolják az idő határtalan versét, nehogy megőrüljünk vad folyamától. Fölemelnek a sárból, házasítják a rongyos képzeletet azúr menyasszonyhoz, a végtelenséghez. Siratnak a harangok, vígasztalnak. Mennek a vihar elé, vitézien ütnek a jégverés fehér szivébe. Rokonai a márvány anyamelleknek, szoptatják a lelket hanggal. Hajnalban mária-kék ablakokból, délben forró tava közt a tálnak, Napnak, este lombon vagy hóingen át, ha kell a nyugodalom. Árva harangok nincsenek, csak árva költők. Átbeszélik a harangok a tengert. Megrendítik a tavakat Kanadában. Megrendülnek a távoli hazaiak a cethal-csontokkal megtámasztott alkonyi tűzfalaknál. Távoli havas táborokban karolják a harangok a tántorgókat. Sírnak a harangok a hóesésben, ahol a fagyott fiukat egymásra rakták, akár az ölfát. Harangok, harangok - számontartanak engem is. Jönnek a harangok értem.
Menjünk, menjünk a harangszóval, ballagjunk haza a levegőben. Liliomra esküdött hajjal, korbácsolt arccal a füstön át. Jegenyék csúcsain lépegetve, vigyázva, hogy a madárfészek vért ne csöpögjön sarkunk után. Lépkedek haza, hazának. Torony iránt és anya iránt. Bátorkodom újra megszületni. Éveimet magasról széjjel szórom. Harang szavában, fuvóka szélben leveti László a bőrmellényét, vetkezi az inget, a húst is. Őrült, repedező Lear-orcámat, akár egy háborús patrontáskát akasztom a tölgyre. Bölcsőnek a döngő vadméheknek. Likacsos léppel teleépítsék, hordják meg telisded mézzel, mézzel. Mert elfogyott minden édessége. Nem félek a rohamos kicsinyedéstől, nem félek a semmisüléstől. Mert fény vagyok immár, ózon, a villám szaga a kövön. Egy csillag távoli tekintete, a Hold babonája, dagálya. Ragyogok apám borában, lakom az anyai kenyérben. Sav meg só vagyok immár, az élet akaratos fehérkéje. Egy sejtecske megindul a csóktól ezüstsisakú ostoros Attilaként, élén a halálraítélt, barkaillatú tejúthordának. De én a célomba érek, győzök. Megrendül a föld és mennydörög a világ a húsban. Már minden az enyém ott bent. Épülök s készülök hússá, csonttá, ököllé. Kitörök vérrel a gyolcsok hegyláncaira. Te csúnya, te csúnya, te csúnya - megköpdösnek, akár a csikót. Ime, kiontva ott vagyok én, az Irgalmatlan, a Szép. Csuklómon piros fonál a rontás ellen, s nehogy elragadjon a Némber, aki csörömpöl a kukoricában, és öblös pipában pólyásbabákat pipál. Bábának a búza kimérve, süthessen tüzes kalácsot sokat, rángassa a kemencéből, akár a gyerekeket. Markolok én a lámpavilágba, a Napba, a Holdba, lerántom apám kalapját, szaggatom anyám haját. Még álmomban is űzöm őket, pólyából föltartott öklöm láthatatlan gyeplőt szorít. Pengnek inaik, s kattog a csontjuk. Megrokkannak. Térdük remeg az időben. Elégnek a Napban, esnek hamurajznak a Holdba.
Föld: ez a föld. A földről nézem, vagy ámulom az égről? Előbb a porból, aztán a fáról, toronyból. Majd ágaskodó csikó-felhőről, délben, zenitből, ami esőt jelent. Elég csak a porszemre ülnöm, tövébe egy szagos kapor-szálnak, s fám van már, földem, kis lovam, kis ekém, kis vetésem. De felnövök, föld! Vas-szárnyat viszek a kovácshoz, ekevasat. Pirkad kohóban, élesedik üllőn. Egy dögnehéz, kerekes vasmadár nyomában járok, a barázdában. Fejjel bukik alá, sajnos, a tarlóvirág. S feljönnek a rozsdás karikák, pannon vacakok, elrohadt küllők meg ujjak gyűrücskéi. Föld, kiokádod a megevett kanalakat. Hajtok a güzü-fészkeken, hangyák várain át. Ping-pong-labdák: ruganyos gyíktojások verődnek bokacsontomhoz. Iramul tőlem a vadnyul hugyos bugyijában - sót a fülibe, paprikát a szemibe - kiáltok. De szembe néz velem a hörcsög árpa-arany hintajából, akár egy földesúr. És megkondul bennem a harang. Föld, te húmusz, te szürke agyag, szülöd és tolod magadból az áldást, ha művelnek, bevetnek férfiasan. Bükköny- lóhere- lucernarendek hemperegnek rajtad kövéren. Boglyáktól vagy kontyos, óriás arany gabonakeresztek melleden. Ontod a kukoricát, a krumplit, répát és tököt rogyásig. Ülök a híd alá, hogy halljam: kerekeken, patkós patákon átdübörög az áldás fölöttem. De föld, te sivár, te kőpadja a napozó viznek, te kavicsmező, te homokmagaslat, hídfője az aszálynak, onnan indulnak sárga kalapban s gatyában a halálok: learatni a maradék zöldet. Föld, akit művelnek a felszín alatt is láthatatlan kis lények, meg csúnya, de szent giliszták, e lágyezüst-ajku imázók, talajmorzsálók. Meg a hangyák, akik örökkön építkeznek s hányszor hiába. Felülve a Vörös Dombra csipesz-ujjal nyúlok a völgybe, a nyüzsgésbe, a hangyák közé: hát ez itt a Miklós bácsi, a Juli néni, Gizella néni, ez a hangyánál sürgőbb Imrus, a kicsi Mariska, Iluska! Hát ezek a fehér bábok? A pólyásbabák, akikért a nyüzsgés, a munka. Hányszor kényszerülnek imára, esedezésre! Amikor a harangok is hiába tusakodnak a jégfelhőkkel. Kapkodom a jeget a földről, benne Mária-kép van a mondás szerint, mint a vásári cukorban a kék nefelejcs. De én Zápolyát, Haynaut látom, a koronás királyt meg a többit. Nefelejcsek. Még a kigyó is úgy mozog a kertben, alig mozdul a virág. De láttatok-e kovácsolt láncot végighúzni a violákon? Én láttam, nincs feledés! Én haragommal keretezem szörnyű kertészeid képét, Magyarország. Majd megnövök én is, belövök ablakukon, nyíratlan hajam úszik a holddal s patanyoma nincs a lovamnak. Szimatol a spion pedig, s kutya zsandár de régóta keres már. Virrasztok a bazalthegyen. Csillagot iszom a borral, a forrás fölött, ahol a szerelmes komlók összeborulnak. Virrasztván hajnalban is, nézem a zöld vetést, ahol a banyák után, beavatott, mezítelen szűzek húzzák a gyolcslepedőt s fölitatják a harmatot orvosságnak. Ó, ha a babonák lovai, e nyers-zöld illatu nők, csak ők vonszolnának engem: sírhatnék tisztát, mint a megfacsart, szenvedő gyolcs a völgyben! Itt három kápolna: Margit, Ilona, Anna, elfödik a zsiványt fehérségükkel. Rágalom, irigység, árulás ha el nem veszejt, építek a többi neveknek is, templomokat körül a hegyen, a vulkán arany borai fölé. Micsoda ábránd ez föld, te föld! Simogatom és ütöm a földet.
Bú-bú-bugyogó - brummog a bőgő. Még a böjt előtt menni kell a menyasszonyért. Kásás hóban, farsangi fánkos pofával siklanak szánon Zalába. Sáros lesz a menyasszony lába, sárral fröccsös a csipkenadrágja. Mert, uramisten, a hó kiolvad a szánka alól. Gyalogol a násznép a pocsétában. Lógó paripa-fejekről foszlik a sallang. Csak a kiöltött lónyelvek lengnek cicomaként. Bú-bú-bugyogó - brummog a bőgő, mikor a kulcsvirág ideje eljön. Eldobott holdvérkötőt a kiskutya fűben hurcol. Duplán repül a légy, s nagy a zöld ketyegés a világban. Öltve békanyálmellényt, zöldet: földagad a tó, zsebeiben aranyzománcos mennyi zsebóra - zsebóra hátán zsebóra zeng. Húr feszül tetőtől talpig a fában, húr a madárban, húr a tojásban. Húr a fiuban, aki lövi magját kicsi üvegbe, ássa a meggyfa tövébe, hátha egy vércsöpp alakulna benne, hátha kikelne! Kikelnek majd a csibék a rozoga ágyak alatt. Kosarában ott ül a kotló, álmában a kontyát elhajtja félre: csikorog az ágy, mert rozmaring a lába, a lába. Kimeszelik a lányok fehér palotának az ólat, súrolnak, mosnak pici kezükkel, függöny is leng a hajdani-majdani malacok ablakain. Büröklevelekből a divány, csupazöld csipke - ott heverészünk, de az édenből kiűznek a vének, hely kell a jorksirieknek! Lányok, lányok, tenyerükben az édesen trampli krumpli-madonna. De odakapnak a gyűrüs kezek s letörik a gyerek fejét. Minek, mi a rossebnek az a sok rossz gyerek! Csak a borsó legyen sok, a mák meg a gabona. Számolhatatlan a csibe, liba, réce, malac. Lófia, tehénfia. Csak arra, csak arra - csak akkor szaporodhat az emberfia. Ó, elámulnak a harangok is erre, ó. S bú-bú-bugyogó - brummog a bőgő. Éljenek a mének, bikák, a bakok, a kosok, a kokasok! Éljenek a tehenek, üszők, a kancák, a kocák, a tyúkok, az anyajuhok! Éljen a búgatás, hágatás, fedeztetés! Éljen az Ellés! Éljen a Termés! Föllázítva a kölykök hasalnak a házinyulakra, a búzaszem kisded szeméremtestét puszilják. S karcolnak ábrát az óriás takarmánytökre s löködik, tolják, mint egy villendorfi vénuszt, ó! Bú-bú-bugyogó - meddően brummog a bőgő. Szétvágtam dühömben a bölcsőt, de hamvából is életre keltem. Vasárnapi harangszóban árvalányhajas hegyen párommal forradok egybe, s lehengeredve a völgybe: jajgatunk, reszketünk, nyüszítünk nyilvánosan. Bú-bú-bugyogó - döbbenten brummog a bőgő. Húzzák a bobai cigányok hervadó sátor alatt. Éppen a temető mellett borzongja a port a bőgő. Mintha egy ferde sírkövet felhúroztak volna mára. Lassú a tánc a porban, öreges, de azért nem keserű. Langyos a sör és pocsék a bor, de azért be lehet rúgni. Csücsörít, sóhajt s töpreng - iramodik mégis a szólam: Lacikám, édes úri barátom, hogy teccik a fels- a felsőiszkázi búcsú?
Föld, hol a szülőket fölszerszámozta a sors egyetlen halálos iramra. Hátukon elolvad a hó és bőrük is zörög nyáron. Nem tud a lepke rájuk ülni, nem szólhat nekik madár, csak a rovarzenéket hallják, csikorgását baljós csillagaiknak. Forgó szunyog-boglyáknak fejjel rohannak, szemük vizébe bogár csapódik, fagy rombolja homlokukat. Kőbe ütik a lábuk ujját, lépnek tövisbe, kígyócsontba. Féllábon is ugrálnak tovább nevetségesen, siralmasan. Négykézláb másznak s térden krumpliszedéskor, versenyesen. Futnak a zsákkal, kosárral, viharlámpával, orvossággal. Fogni kell a kalapot a szélben, a kirepedt haskéreg hattyútojását ököllel visszanyomni. Tapossák a kazlat zihálva - s a háztapasztó hideg agyagot, s fölszedi lábuk a görcs ragyogó vaskapcsait. Szüleink sárosak, polyvásak, mustosak, moslékosak. Kötözve a zöld venyigéket bókolnak, jaj, de dobognak! Rafia-kötegük földig zizeg: lófarok a tomporukon. Gálictól kék a göncük, zöld a lábuk a májusi trágyalétől. Jönnek a hímporos mezőkről térdig arany-csizmában. Könyékig véresek disznóöléskor. Mésztől fehérek mészoltáskor, akár az Úrnak angyalai Szodoma-Gomorra mellett, elfordítván szemüket a fortyogástól. Szederlila fátyolban járnak, ha az orbánc ragálya tombol. Vörösek a dűhtől. Feketék az adósságtól. Milyen a mennyország? Ott kamillateát főznek, pörkölik az árpát malátának, hogy kávé legyen. Ott hercegovina-cigarettát apám szityakol, egyiket a másik után. Úszunk a márvány-kanyarodású füstben. Jár karon fogva a szülői pár. A tepsiben kukoricalisztből tábla, arany ikonlap, s mutat egy arcot, anyámét, a cukor ezüstjével, a szőlőszemek rubintkövével. Mennyország a fenyőillat, a marharépatalpu karácsonyfa. Függenek a bábok, a kalács-bubák, ehető zsebóra, csizma, irókahímes kakas meg cifra huszár. Kigyúl a színpadon a villany, s mennyből a húgom fehér harisnyásan ugrik alá, nem segítik a krepp-papírszárnyak, elcsetlik a lába, de nem baj, kimászik a színről, kilátszik pézmás, nagyon evilági bugyogója. Éden, ha rózsában furakodik arcom, bódulok a végtelenbe. Viola-ágyás közé ledőlök ebéd után, amikor a vér leszáll a fejből s fölvirágoznak zsigereim. Van egy virág: mozgó bibéi szögek, s billeg rajtuk egy kis kalapács, ez a golgotavirág. És borzalom a Virágvasárnap: vérem konok csacsiján vonulok az ablakok közt s látom tükörben összevert arcom, jelenem, jövőm. Így jársz - mondja egy szózat -, ha kiválni akarsz, ha ízlelésed emberfölötti. Véraláfutásban, ott a te ibolyameződ. - Emlék a pokolból, emlék - kiáltja az ördög, s fonálon a szívem, a szörnyűségekkel cifra. Lefordítom a jeleket hogy megtudjátok: mit élek át: jászolban fekszem, kényesen alvó számon patkányok csiszonkáznak, függőzik magukat fülembe, mert a ló fölvetett orrán is függnek, rémesebben mint a takonykór. S mérlegen a lóbőr, csak farka lóg a kamra porába, fölötte keserű öt seb a kenyértartó keresztjein. S mondom hogy megtudjátok, anyám a mennykövek közt rohan mezítlen a fegyver elől, fel a toronyba, felöltözik a harangba, a máriás harangba rémületében. Én pedig hajszálait szedem a harangszóban, a pallók, meg a lécek szálkáiról. És anyám a harang betegágyamnál, dunyhám fölött a házban, kánikulában, az eb havában, - de éjfélkor elzuhan ő is, csak Spielman úr traktorai játszanak pokolian dobhártyámmal. Fejtem tovább az ördög pokoli cifrázatát, mert olyan fodrokban turkál apám-anyám, amilyen a pestises disznó jonha: a kármin szalonna, a lázforrázta tüdő, a belek fekete-lila hurkázata, a löbögő, a bűzhödt recefice krinolin-szoknya! Rezeg a levegőben délibábja a vésznek, mert minden szérün egy bábszinpad áll, mert öltözve a kezek, a kezek a pestis fodraiba. És nagy a tánc és rikogatás: csendőrök verik a Kultúrházban a cigányokat, mint a ragály apostolait, - akik csak enni akartak. Büdösek vagyunk, dögzsírosak, főzzük a szappant. Pokoli szappan, rücskei fölsértik arcunk s kezünk, rózsás a víz a nyír-medencében, lavórban. Csillagom, itt a pokol a földön, de a menny, az sehol - mondja egy hajcsárrá züllött herceg, aki pengőt is megadna ostoromért. Hát kik főnek-forrnak akár a dűh az ördög vagy isten vasfazekában? Csak mink, az egész pereputty! Kezeink fönt, a legmagasabban a szülői kezek: a kérgesek, repecskesek, földtől vakotás kezek, a hamulúgosak, lugkövesek, sas-karmuak és bárányosak, tüskétől evesek, lüktetőek, dombosak, árkosak, folyamosak, holdasak, csillagosak, - nyomorult világtérképű kezek.
Orágna fíga taxafa marína gamínafa - Mozart itt nem muzsikál, de értem jön, mint a Többiek, mert összesusogtak, hogy elvigyenek a barbárok füveiről. Mozart itt nem muzsikál, csak gyermeki képét fogom ki a szélből, a berregő sáskák közül. Mert lebeg előttem, leszáll, emelkedik ujra s lendülne tovább, akár egy csalóka madár - madárka az a papír. Kisujjal kivasalom gyürekeit, íme, egy hajasbaba, mögötte áll a halál, forgatja a kottát neki. De ő csak engem figyel. Bámulom én is a kisborjakkal. Olvassuk édes, tejgyöngyös szerzeményét, a legelsőt: o-rágna fíga taxafa ma-rína ga-mínafa. Már nem viheti el a szél, összehajtom mint egy szárnyat, rejtem a tarisznyámba. Gyüjtöm a szárnyakat s nem tudom hogy szárnyakat gyüjtök. Fehérek, feketék, angyaliak, démoniak. Szárnya a pacsirtának, aki céltalan parittyakövemmel ütközik össze, hogy megríkasson, hogy a gyász meg a bánat is adjon szárnyat. Miért is gázolok a rozsban államig harmatosan? Miért is kutatom a kalászbölcsőket hízó üszökgyerekekért? Miért is gyüjtöm a zölden-gyémántos kőrisbogarat - üvegbe a hemzsegő büdös pokolt? Hogy festéket vegyek rajtuk, hogy a színek szárnya is enyém legyen. Festhessek Pávát magamnak s Rákóczi Ferencet, zászlósat, sörényeset. Hogy diák lehessek én is. Mögöttem a harangok, bíztatnak ők is, támogatnak mint magzatukat a bölények homlokukkal. Előre, csak előre bátran. S miért is kellett látnom a halott leányt? Akit a bábák eltettek babástul, el a halálba. Akit a szakértő fehér csoport fölboncol a bezárt kocsiszínben. Megtébolyodnak a harangok is, míg nézem a padlás résein át, míg öltöztetik végre menyasszonynak a mérgezett vérű testet, s megkapja a mirtuszt a megrontott drága homlok. Majd visznek a Magdolnai fekete szárnyak. Mert én, csak én vállalom el menyasszonyomnak. Repülünk, de a föld alatt, alvilágban, fekete méhű, erezetü párom, hazám. Magdolna, Magdolna. Magdolna élni akart. Bérc, egy oroszlán-füvü bérc, ahol szerelmes haragommal forgok, forgatok egy karikásostort sírva, lefogyva, étlen, szomjan, éjjel és nappal szüntelenül. Mennydörgésből alkotom glóriámat, míg megsiketednek füleim, s meghasadnak az erdő zöld fülei, megrepednek a madártojások, míg megreped előttem a Sághegy, s kilép Dániel, a költő, kinyitja könyvét, fehér az, akár a tél, s havából nekem adja a szárnyat: Lollija barna szemöldökét.
Megmossa anyám hajamat - utoljára mossa - nyárfahamuból készült lúgban, hogy majd ezüstben zengjen az én fejem is, mint bozontja az ezüstnyárfának. Kivasalja ingemet is utoljára, és búcsúzom immár. Agyő, ti őszi legyekkel bundás legbelső részek, ti istálló- és konyhafalak. Megyek már az iskolák boltívein is túlra, országútnál is hosszabb kova-szagu útra… ma-rína ga-mínafa… Elejtem a verset. Majd jöjjetek el értem, harangok.
Akartam akkor, mint a láng lobogni minden táj iránt, ajándékfaként tetszeni, tűzterebéllyel lengeni fázókhoz egyre közelebb - s kódorogtam csak, mint az eb.
