"Az élet arra van, hogy maximálisan kiélvezd." - írta Wallace (10). Maximálisan egyetértek. Azzal is amit itt utoljára írt.
Félek-e a haláltól? Persze. Szerintem születésem közben is féltem (igazság szerint nem emlékszem. Azt is megpróbálhattam elodázni, mert az előírtnál később születtem.) A halált is megpróbálom minél később átélni. Sőt, elhatároztam, hogy nem is fogok meghalni.
Félre a tréfát. Láttam a hívő nagymamám halálhoz vezető stációit. Ő is maradni akart, hiába mondogatta korábban, hogy neki már nincs sok hátra. Amikor szembesült a véggel ő is megijedt. De szép lassan megadta magát az elkerülhetetlennek. A végén nekem sokkal fájdalmasabb volt mint neki.
"Legyetek mindig boldogok, és gondoljatok a jólétben rám, ki már nem élek tovább." - mondja Oidipusz király Szophoklésznál (lehet, hogy nem pontos, csak fejből idéztem). Engem is elborzaszt, hogy halálom után eltűnik a személyiségem, minden, ami én voltam és senki nem fog emlékezni rám 500 év múlva. Proust egy hét kötetes regényt írt, hogy valami fennmaradjon belőle. Ideje nekiállni az írásnak...
Mégegyszer OFF
Avi!
Nekem már van ilyen tapasztalatom, egy f@szkalap már megpróbált a fejemre sz@rni, mert magasabbra akart ugrani a f@rkánál. Remélem, te nem vagy ugyanilyen eset, mert akkor keményen csalódnék. Ha már abban a hülye Assisiben az alázat példáját látod, próbálj meg tanulni tőle.
Bocsika, ON
Teljesen igazad van, hogy Indiában a Védákat olvasnám, Thaiföldön buddhista lennék, de mindegyik vallás azt tanítja, hogy a halállal nem szününk meg létezni, tehát félnem ugyanúgy nem "kellene".
Csak önmagamat tudom ismételni. Tényleg irigylem azokat, akik a halál gondolatával meg tudtak békélni. Biztosan megnyugtató érzés lehet, ha valaki őszintén tud hinni egy válaszban. Engem (anélkül, hogy bárkit meg akarnék bántani a hitében) az a gondolat nem hagy nyugodni, hogy ha ez a beszélgetés a Föld egy másik pontján zajlana, ahol nem a kereszténység képezi a kultúra alapját, hanem mondjuk a hinduizmus, buddhizmus, vagy a zen, akkor azok, akik most a Biblia tanításait fogadják el és ennek megfelelő képet alakítottak ki magukban a túlvilágról, vajon szintén ezt gondolnák-e. Nem lehet-e, hogy akkor a másik vallás világfelfogás érződne a gondolataikon?
En felek a halaltol. Persze tudom, hogy nem kellene, mivel az nem a veg, viszont ezt a tudast egyfajta bizonyossagnak tartom es nem oldoszernek a felelemmel szemben. A felelem nem a tudasbol v. annak hianyabol jon.
Na meg, ha a zongora vizsgaimon rettegtem mindig pedig, akkor pont a halatol ne felnek?
Egyszer hihetetlen es transzendens modon beletapasztalhattam egy masik ember halalaba. Azota nem tudom nem komolyan venni azt, hogy nincs vegtelen idonk itt a foldon. A vegtelen es vegletes magany, es a hihetelen ereju megdobbenes, hogy vege, ez szerintem felelmetes dolog.
Amikor osszeomlik az amit az ember remenykent erez a sziveben elete folyaman amikor a megszokott relativ eletbiztonsagnak vege. mintha hazamennel es az ajtodon egy idegen nev allna es egy szomszed se tundna ki vagy, legalabis egy ideig.
Zseniális a meglátásod, hogy minden félelem gyökere a halálfélelem, a megszünéstől való félelem.
A szenvedéstől való félelem ennek ellentmondani látszik, de itt inkább el nem fogadásról, mint félelemről van szó, mert félni a bizonytalantól az ismeretlentől szoktunk, a foghúzást inkább rühelljük, kerüljük, ódzkodunk tőle, épp azért, mert ismerjük.
A Mester 2000 éve azt mondta, "aki bennem hisz, nem lát halált sohasem". Szerintem igazat mondott, és aki hívő és fél, az vagy nem hitt (eléggé) vagy nem benne hitt. A Mester nevének kiabálásától, a Biblia pajzsként magunk elé tartásától még nem hiszünk benne.
A testi halál pillanata mindig az élet végső eredménye, tehát abban a pillanatban összegződik életünk cselekedeteinek összessége. Kinek milyen volt az élete, olyan a halála is.
A halál pillanatában tudatosságunk nem változik, csak az anyagba szorultságtól mentesülünk, és aki az anyagi burokhoz, az anyagi világhoz, nem, vagy kismértékben kötődött, mindenképpen megkönnyebbül.
Akit nem köt lerendezetlen ügy, harag, bosszúvűgy, bűntudat, sem személyekkel való megkötözöttség az anyagvilághoz, annak "élmény" meghalni, mert a vágyak, szenvedélyek terhétől mentes szelleme mint könnyű buborék emelkedhet a magasabb szférákba.
Kívánom, hogy mindyájan ilyen könnyű, "libegős" halált éljünk meg, és ebben segítsen életünk, hitünk.
üdv: aranyviktor
p.s. Hogy én félek-e? Amióta "strapás" az életem, inkább vágytam a halált, mintsem féltem volna tőle, de eljutottam oda, hogy elfogadjam, élet és halál között nincs különbség, félúton nem lehet a ringlispilről leszállni, és eljön majd annak a boldog pillanatnak az ideje is, amikor azzal búcsúzom: Testemből elmegyek, de itt leszek veletek.
A halál kérdése akkor nehéz, ha az elhunyt nem ismerte, és nem követte Jézust. Ebben az esetben valóban teljesen elvesztettük. Ellenkező esetben mi a probléma?
Boldog családi életem van. 5-en élünk együtt Jézus, feleségem, 2 leányom (8éves és 4 hónapos) én. Ennek ellenére épp a minap mondtam nekik, ha az Úr hazahívna most ne legyenek a sírom mellett kétségbe esve, mert olyan helyrekerülök ahova öket is várom. Tehát búcsú nem végleges. A temetés ebben az esetben nem tragédia, hanem az Úr ünnepe, aki győzelmet aratott a halál felett.
A kislányom azt kérdezte, hogy ott is együtt lesz e a családunk? Erre megkérdeztem tőle, hogy szomorú lennél-e akkor, ha nem így lenne? Igen válaszolta. Eltudnád képzelni, hogy az a hely amit a Mennyei Atya készített nekünk, és ott csak jó dolog és öröm van helye lenne a szomorúságnak? Mondtam neki.
Amikor a halaltol valo felelemre gondoltam, akkor a Montanus altal emlitett dologra akartam utalni, ti. hogy attol retteg az atlag halando (en is..), hogy nincs SEMMI a halal utan. A szemelyiseg az erzekeles elvesztese riaszt, a suket, hideg orokkevalo SEMMI.
Es nem az "anyagi javak" elvesztese. Szerintem meg a legfosvenyebb ember sem arra gondol a halala orajan hogy "..jaj most mi lesz a kocsimmal,aranyammal.."...
Amikor azt mondjak nekem, hogy ne feltsem az anyagi javaimat (pl testemet,vagyonomat), akkor nem ertettek meg a felelmemet.
Azért csak csendben tanácsolom a többieknek, hogy ne nagyon próbálkozzanak effajta kisérletezgetésekkel, hogy túllépjen a halálfélelmen. Aki nyílt szívvel keresi az Igazságot az előbb-utóbb meg fogja találni, anélkül, hogy veszélybe sodorná magát. Ezelőtt három éve egy ismerősőm mesélte, hogy a bátyja annyira "hitt" abban, hogy nem lesz semmi baja, hogy kiállt a harmadik emeletre és "hittel" telve levetette magát. Persze azonnal szörnyethalt.
De erre Jézus is figyelmeztet, amikor a próbatételében azt a választ adja, hogy "Ne kisértsd az Urat!"
Szóval, szerintem nem kell kierőszakolni a belső tanítást, élményt - amikor eljön az ideje, automatice részesülsz benne avagy "amikor megérett a tanítvány eljön a Mester".
Nos, én nem félek a haláltól, ugyanis világosan látom, hogy
1) nem halok meg, amíg be nem fejeztem dolgaimat a Földön (véletlenek nincsnek :-))
2) halálom után a mennyországba kerülök.
A 2. pont nem jelenti azt, hogy meg akarok halni (lásd 1. pont) , bár egypárszor (nem is olyan rég) olyan keményen szenvedtem, hogy majdnem sikerült békésen átmennem a túlvilágra (öngyilkosságról szó sincs) és egy sokkal kellemesebb helyre kerülnöm, de visszarángattak, amit most már egyáltalán nem sajnálok.
Első és második pont kiterjesztése: halála után az ember cselekedetei gyümölcsében él tovább. Bátran mondhatom, hogy a halálom után lubickolni fogok :-DDDDD Persze amit eddig csináltam, az nem elég, ezért nem is sietek kigrani porhüvelyemből.
Én is úgy gondolom, hogy azért félünk a haláltól, mert nem tudjuk, hogy mi van utána. Illetve azért, mert rettegünk attól, hogy nincs utána az égvilágon semmi. Bizonyos értelemben irigylem azokat, akik találtak erre maguknak megfeleő magyarázatot. Én sajnos per pillanat el nem tudom képzelni, hogy bármiféle bizonyosságot szerezhetnék a halálról. Nem tudom, hogy mi lehet az, ami alapján el lehetne dönteni, hogy a halál után az örökkévalóság, a semmi, vagy éppen egy újabb földi élet vár-e rám. A halált nem lehet megtapasztalni (hacsak a klinikai halál állapotából visszatértek zavaros beszámolóit nem tekintjük annak), ezért nem tudo csak egyszerűen elfogadni egy magyarázatot. A nagy vallások is zavarbarjtően különböző válaszokat adnak, hogy tudnám akkor én egyértelműen eldönteni, hogy melyik az igazi?
Persze ehhez meg kell haladni a tér és az idő által determinált anyagi világot. Nem könnyű, de az utak nyitva állnak (tao, szúfi, hásszidizmus, védanta, kereszténység). Nekem elég volt negyedórán át lenézni a tizedik emelet párkányának széléről, hogy mi zajlott le bennem akkor az most mellékes, de azóta tudom, hogy bármikor el tudnám dobni az életet, s ennek a tudata elég ahhoz, hogy lesz.rjam a halált.
De ezidő óta nem félek az élettől sem.
Mellesleg WALLACE, mit értesz maradandón???
A sikert keresed vagy a dicsőséget?
Nagyon egyszerűen le lehet rendezni. Az én élet felfogásom: még ha csak 20 évet is fogok élni, ne teljen el egy nap is anélkül, hogy ne csináltam volna maradandót. Ha egyetlen nap is eseménytelen, fölösleges volt. A halál a számomra nem jelent különösen semmit. a jelent élvezem. Az élet olyan, mint egy viszkis üveg, ami tele van itallal. Azért van, hogy kiidd, és jókedved legyen tőle. Az élet arra van, hogy maximálisan kiélvezd.
A válaszom Kagura kérdésére egyértelmu és nagyképu:
NEM!
Miért nem? Mert én tényleg elhittem, hogy a halál nem a vég, hanem csupán átmenet az örökkévalóságba. Én tényleg elhittem, hogy akkor kezdodik csak az igazi lét, és ez a földi valami csupán gyenge utánzata annak. Szóval én ha valami probléma merül fel az életemben, mindig ezt a kérdést teszem fel:
MI ez az örökkévalósághoz képest?
Tehát mit aggodalmaskodjak amiatt, hogy itt kell hagynom azt a kevés kis földi jót, amim van, mikor cserébe örökéletet kaphatok?
Ettol függetlenül nem keresem a halált, hiszen nyilváln nem azért vagyunk itt, hogy ido elott meghaljunk. De ha eljön, én barátként fogom üdvözölni, legalábbis igy tervezem.
Persze lehet azt mondani, hogy nagy a szám, amig nem nyomtak egy kalasnyikovot a képembe, de hát mivel még ilyenben nem volt részem, ezért csak a szándékaimra tudok hagyatkozni.
Kedves Kagura, amit Wallace-nak válaszoltál, az bizony alapprobléma az emberek életében. Mert valóban minden félelem gyökere a halálfélelem. Pontosabban az elvesztés, az elmúlás félelme. Az emberek azért félnek, mert félnek, hogy elveszitik ezt vagy azt vagy amazt a dolgot, amirol azt hiszik, hogy az biztositja a boldogságot.
Pedig csupán annyit kellene elhinniük, hogy a boldogsága senkinek sem függ semmiféle külso tényezotol, az csakis egyedül saját magától függ.
A boldogság nem körülmény, hanem látás kérdése.
Igy a halál is csak annak jelent félnivalót, aki nem hiszi igazán, hogy ezzel nem veszit semmit, sot, igazából csak nyerhet.
Persze van olyan ember, aki azért fél a haláltól, mert tudja, hogy életében sok rosszat tett, és érzi, amikor a halála közeleg, hogy jön a számadás órája. Mert a halál mindenkit megkérdez arról, hogy mire használta azt a kevés földi idejét, amit itt töltött. A halál kérdése elol nem lehet kitérni, az könyörtelenül mindenkit utolér.
Ezért tehát szerintem az embernek úgy kellene élnie, hogy minden pillanatban nyugodt lelkiismerettel meghalhasson. Mert hiszen senki nem tudja halálának óráját, épp ezért fontos, hogy mindig legyen tiszta a lelkiismeretünk. És ha igy élünk, akkor nincs félnivalónk a haláltól, hiszen ha eljön, nem kell úgy éreznünk, hogy még rendezetlen ügyeink vannak, hogy elfecséreltük az idonket.
A halál pillanata a legfontosabb az ember életében! Abból a szempontból, hogy ekkor derül ki, milyen is volt az élete. Érett, szép gyümölcsöt termett-e vagy rohadtat.
És azok, akik érett gyümölccsel büszkélkedhetnek, a halálban nyugalmat fognak találni, egy szebb és jobb világra ébrednek majd fel.
De akik elrohasztották az ajándékba kapott kegyelmeket, azoknak bizony fájdalmas szembesülés lesz a halál.
Egyébként pedig azért sem félek a haláltól, mert nincs túl sok veszteni valóm. Az én jelen földi életem nem olyan fantasztikus, hogy annyira sajnálnom kellene, hogy itt hagyjam.
Ugyanakkor viszont azoknak, akik gazdagok, tobzódnak a földi élvezetekben, és erosen kötodnek az anyaghoz, a tulajdonukhoz, azoknak bizony nehéz mindezek elvesztésével szembesülni.
Aki homokra alapozza életét, annak halálakor összedol épitménye, aki pedig sziklára, annak megmarad, sot, cserébe szebb és nagyobb lakást kap.
Hát azt hiszem, sokmindent elmondtam, biztos nem mindent, de egyelore elég...
Az emberek nem is a haláltól félnek, hanem attól, hogy nem tudják, mi van utána. Egyébként ne a halálon tűnődjetek, hanem élvezzétek az életet, amíg megtehetitek.
Azt hiszem,valahol legbelül mindenki fél a haláltól,legfeljebb vannak olyan pillanatai, amikor ezt el tudja feledtetni magával. Az sem véletlen, hogy minden vallás megadta a maga válaszát a halálra. Annyira foglalkoztatja és mindíg is foglalkoztatta az embereket a halál gondolata, hogy egyetlen vallás sem kerülhette meg ezt a témát.
Szerintem e témában a legtöbbünknél, más dolog, amit egy ember mond, más amit gondol és más ami a tudatalattiban rejlik, ami csak a halál pillanatában nyilatkozik meg.
Magam félek is meg nem is.
Félek, mert ragaszkodott, anyagi dolgaimat, élvezeteimet stb elveszítem és nem fogom föl, hogy ami utána jön (jöhet) az sokkal jobb lehet.
De nem is félek, mert bízom Istenben (azt hiszem)
De mint írtam, egyáltalán nem biztos, hogy lelkem mélyén is ez rejtőzik. Az szerintem, mindenkinél csak a halála óráján derül ki (tisztelet a kevés kivételnek, ha van).
Szerintem a halatol valo felelemnek nincs koze a "hithez", mindenesetre en hivo vagyok,
legalabbis a magam modjan az. Rengeteg embert lattam mar akik ertelmetlenul, es
sivar erzelmek kozott eltek, es csak egy maradt nekik az eletuk, ok rettegtek a halaltol.
En ateltem mar nehany halakozeli elmenyt, es mar jo nehany eve nem feltem. Ez persze
nem az eggyik pillanatrol a masikra kovetkezett be, es most nagyon hianyzik. A felelem
kepes ertelmet adni az eletnek a leg ertelmetlenebb helyzetben is, persze ennek mindig
a halaltol valo felelem az alapja. En viszont a halalt tartom a vegso megnyugvasnak, csakhat
masokra is gondolnom kell. Tehat jo az ha az ember fel, es tud felni. Egy okkal tobb, hogy
jol erezd magad mig elsz, es szeresd az eleted. Ha mar nem felsz a halaltol, halott vagy,
sajnos...
Van errol egy jo konyv a.: "Minden ember halando.", ha erdekel valaki, utanna nezek az ironak is.
Nem vagyok benne biztos, hogy mit tartasz Hit-nek. De úgy érzékelem, a keresztény istenképben való Hit-re gondolsz. Szándékosan írok "istenkép"-et, mert szerintem a különböző vallások szerepe, indíttatása, sőt, talán "tárgya" is ugyanaz. De ez nem ide tartozik.
A haláltól való félelem mértéke a Hit mértékétől függ. No meg persze attól, hogy egyes vallások mennyire mennek bele ebbe a témába.
A buddhizmus egyes irányzatai például -változó mértékben ugyan, de - nagyon intenzíven foglalkoznak a témakörrel. Az egészen odáig megy, hogy a vadzsrajána (gyémánt út) egyes irányzatai (pl karma kagyü, Mo-n is) szinte kizárólag ennek a témának szentelik figyelmüket.
Persze itt megjegyzendő, hogy könnyű dolguk van, hisz aki kies vidékünkön buddhistának áll, vsz. komolyan is gondolja, és meglehetősen nyitott az új gondolatok, pláne a már-már mágikus szertartások iránt.
A keresztény gyülekezetek tagjai nagyrészt 'etnikai' szinten keresztények, tehát ebbe születtek. (ez alatt értsd a társadalom értékítéletét, normáit, stb. is) Ily módon nehezen fogadják be a vallás tanításait olyan mértékben, mint ahogy tette azt egy középkori ember, akit már betegsége miatt is kirekesztettek, mert azt - jobb híján - Isten büntetésének tartották. Akkoriban a halált megváltásként kezelték, mivel a humanizmus jelentkezése előtt nemigen volt szó emberi akaratról. Ezért fordul elő például a XI-XIII. sz-i német irodalomban olyan gyakran, hogy emberek feláldozzák magukat másokért, nem megfeledkezve arról a kellemes körülményről, hogy ezzel megváltják jegyüket Istenhez, és kikerülik ezt az amúgy is sivár 'siralomvölgyet'.
A lényeg tehát az lenne, hogy akit manapság vallásosnak látunk, az a lelkében igenis tele van kétséggel, és bár sok mindent megértünk szellemileg, azért a lényeg a lélekből jön. És ne feledjük el, hogy a halál a legradikálisabb változas 'életünk során', ráadásul nincs racionális bizonyítékunk semmire ezzel kapcsolatban.
Úgy gondolom tehát, hogy aki már a haláltól sem fél, az megvalósította a HIT-et, egészen addig pedik csak törekszik arra.
Hányszor mondta Jézus Máté szerint: Mit féltek, kishitűek?
Azt hiszem, ez magáért beszél.
Én azért félek a haláltól, mert ha nincs túlvilág, vagy ha van, de azon nincsenek olyan dolgok, amik itt a földön jólesnek az embernek, akkor megszívtuk!
Amúgy a halál NULLÁZ le minket!
