antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Egy nagy kék nevetés az ég. A fájdalmas, hegyes távol opálos, Fehér és színes házakkal a város Hideg napfényben: ez a messzeség. Oly messze látni, oly jó messze nézni; A befagyott folyón csillog a jég, S fáj, hogy elvágy s itthagyna ha lehetne, A szívem, ez a hű özvegy cseléd. Túl a hegyen most vonatok sietnek, Fehér mezőkön, fényes sineken, A kerekek dalolnak és nevetnek És csábitón izengetnek nekem. Csak ne volna a levegő oly tiszta, Csak ne égne minden szin oly nagyon, A kocsinyom oly különös ne volna A mint barnán fut a fehér havon. S a miket máskor még csak megse látok, Ne rikoltoznának úgy a plakátok, Mily szép sárgák a villamos kocsik, Mily kékek, barnák, szürkék a szemek! Egy tábornok agg lábán a vörös stráf Ifjan, szépen a világba nevet. Jó volna most egy pejlovon ügetni, Távol pusztákon vígan, egy magam; A déli napban a lovam ragyogna S ha nevetnék villogna a fogam. Ó szép volna a korai sötétben Nézni a kék füstöt a házam felett, És hallgatni a hosszú néma éjben, Hogy ugatnak a nagy, bundás ebek. Gyertya égne fehér meszelt szobámban, Nagy árnyékom feküdne a falon, Mint a hogy egy agyon zaklatott élet, Némán fekszik a lágy ravatalon. Sokat lennék egyedül a sötétben, És végtelen szép téli éjeken Félve emlékeznék; lustán tünődnék A messzi, messzi, messzi életen.
Szelíden mint a szép esttűnemény, Lángarcodon kecseddel, mint Auróra, Mosolyogsz reám, sötét sohajtozóra, S megenyhül sorsom, a vad, a kemény.
De most nem tűnsz fel nékem, jobb remény, Fennrévemtől köd, szél, hab messzeszóra, Faggat, gyötör, remegtet minden óra, S küzdell keblemben minden érzemény.
Ah jőj, s ringasd el e nagy kínokat, S Endymionként a szent rózsaberken, Hagyd, éljek boldog istenálmokat.
S ha lelkem e varázskarból felserken, Mint kedvesét Chitóne lángjai, Lepjék orcámat hölgyem csókjai!
Eszembe jut, amit felejtett, Fölemelem, amit leejtett, Megőrzöm, amit eltapos, Vigasztalom, ha bánatos, Nem búsítom, mikor nevet, Azt említem, akit szeret, A kiskabátját rásegítem, Nem szenvedéllyel, de szelíden, hozzá csak ujjheggyel sem érek, Szerelmet tőle sohse kérek, És nem is vallok sohasem - Ó milyen forrón szeretem!
Január 25-én Pál, Apostol, Bottyán, Harriet, Hendrik, Henriett, Henrietta, Henrik, Palmer, Pável, Péter, Pető, Pósa és Saul napja volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
Ányos Pál
Egy elenyészendő rózsához
Ékes alkotmánya természet Urának Mosolygó szülöttye kertész munkájának, Elhalsz?... áh! lecsüggő fejed bizonyittya, Mert már az haldoklók festéke borittya! De miként lehet az, hogy olly gyorsan muljál, Hogy élted zsengéjén Styx vizében hulljál, Ki, mihelyt hajnali csillag jön egünkre, Elpirulva nézel emberi nemünkre! Feloldod természet kötelét bimbódba; Ragyog ezüst harmat kinyilt ajakodba. Tövis őrállókat veszel szépségednek, Nehogy minden csélcsap ártson épségednek; S így ha megjelenik Febus szekerével, Kérkedel gráciák egész seregével! Még Arethusa is, noha szemérmétől Gátoltatik, gyullad szined szerelmétől; Lesütött szemekkel szedeget ölébe, Elsiet azután Diánna völgyébe, Leül ott egy tiszta pataknak partyára Melly szép csergéssel fut Flora határára... Koszorukat készitt asszonya számára, Énekel, s az Ekhók felelnek szavára! Szóval nincs egy sziv is Nimfák seregében, Ki nem örűl, hogyha mosolyogsz keblében. Egek, mulandó-é tehát ez a szépség, Mellyre méltán hevül minden érzékenység! Ugy van, hogy mulandó! mert nincs öröksége, Valamit békeritt világ kereksége... Klorisok példátok vegyétek rózsáról, Kiket Venus ragad szelid sziv uttyáról, Ti is igy elmultok!... elhervad szépségtek, Mellyel most sok gyenge szivről zsákmányt szedtek.
A Magurán túli területek talán legnagyobb nyári attrakciója a hagyományos, fából készült góral tutajokon történő tutajozás a Pieninekben, a Dunajecem, melyet legtöbben összekötnek a Vörös Kolostor (Červený Kláštor) meglátogatásával. A kis település a Szlovákia és Lengyelország határán található Pieninek legismertebb része, a Dunajec-áttörés kapujában, egyúttal a két országban található Pieninek Nemzeti Park területén található
Igazam tán sohsem volt, De én mégis úgy éreztem. S amennyiszer vétkeztem, Annyiszor volt igazam is.
Kúszott egy dallam fülembe, Lágy, finom hangulata volt. Nagy boldogság honolt A Vörös Kolostorban.
És énekbe fogott a Tátra, S megannyi fennsík is. Így volt ez, nem vulgáris Megtörténtként.
Apácák sorakoztak fel Előttem a templomban- A Vörös Kolostorban Rótták le kegyeletüket.
Így zajlottak a dolgok Ott fent, északon. S a kéklő égbolton Mosolygott Napfivér.
Nem tudom, de éreztem, Amit akkor mondottam: Szomorú sohse voltam Az Úristen jóságában.
A zord, hegyi szél Sem tombolt akkor. S mint a feltámadáskor, Ujjongtam én, az ember.
Ott voltam, fent az Árván, Hol éreztem a Jóságot. Ő szétfoszlatta a szomorúságot, S nem maradtam én árván.
2015. január 9.
A Vörös Kolostor-Červený Kláštor (Szlovákia)
A Vörös Kolostor nevét az építkezéshez használt vörös téglákról és a vörös cserepeiről kapta, 1320 után kezdték építeni. Nemzeti Kulturális Emlék. A kolostort a Balkánról menekülő karthauzi szerzetesek alapították,
Félelemben retteg, még felnézni sem mer. Fut, rohan Rómából, egy meggyötört ember. Szakadt saruiban, rongyos öltözékben. Csak a menekülés jár rémült eszében. Ő az, akit az Úr, Kősziklának hívott.
Ijedten menekül Néró hatalmától, Megszégyenüléstől, megkínoztatástól. A korbácsolástól, kereszthalál elől, ki tudja, hogy hová rohan, Róma felől, mígnem megpillantja útjában a Mestert.
Mikor felismeri, zavartan szólal meg: Quo vadis Domine? Ott megfeszítenek! Az Úr szava csendes: Azért megyek, Simon! Jaj, uram! Mit tegyek, nem tudom, nem tudom! De aztán megérti, és lassan megfordul...
Szép napot, kellemes hetet kívánok Mindenkinek!:-)
Ladányi Mihály
Téli dal
A dűlőn szürke csorda: szuszog, gőzöl a köd, szarvuk pár jegenye, meredten mozdulatlan. Akárha fejőszéken, egy fatuskón ülök. Hát Istenem-uram, megint magam maradtam.
A ködöt őrizem, terelem a szelet, este Holdat gyújtok, s még megannyi a dolgom, de végzem szótlanul, ami rám méretett, lépem a földeket, a folyókat akózom.
De Istenem-uram, adj már meggyfavirágot, gombát és gólyahírt az árokpart füvébe, adjál egy szeretőt, gyújtsál szemébe lángot, hogy bírjam bírhatatlan kegyelmed még pár évre.
Hahó Tereska, Szép vasárnapot Neked! és az ide látogatóknak is.
Erdélyi József: Esőcsepp
Szerettem nézni az esőt, hogy issza hő nyáron a föld, mint lázas száj, repedezett; szerettem, hogyha úgy esett, mintha vederből öntenék, villámlott és dörgött az ég, féltem, de ha eső esett, azt néznem olyan jólesett, hogy a viharral szembeszálltam, míg el nem állt, ajtóban álltam, s néztem az égi háborút, melyben a föld egy hadiút, holott mihelyt a földre ér, minden esőcsepp talpra kél; talpra ugrik, mint égből cseppent, vagy föld alól bújt hősi nemzet, millió törpe katona, s mintha nem is lett vón soha, meghal fű-, fagyökerekért, állatokért, emberekért, a föld színén, az ég alatt élete csak egy pillanat, de az a pillanat csodás, isteni önfeláldozás.
Január 25-énmúlt 27 éve, hogy elhunyt Bajor Andor, író, költő, humorista.
Bajor Andor
Hófagylalt
Amikor elmennek a költözőmadarak, elkarikáznak az ördögszekerek, megjön sírva-ríva az északi szél. Zörgeti az ablakokat, befúj a kulcslyukon, az ember kabátja ujján meg a gallérja fölött. Így aztán naptár nélkül is tudni lehet, hogy milyen évszak van. Sokszor olyan kornyikálást rendez a szél a kályhacsőben, mintha a város minden macskája a kéményben telefonálna.
A cudar hidegtől bebőröződnek a pocsolyák, a folyón jégdarabok úsznak, amíg minden víz be nem fagy.
De mindenben van azért haszon, mert az északi szél összefújja a fejünk fölött a fellegeket, mígnem egymásnak ütköznek, kihasadnak és szállingózni kezd belőlük a hó.
„Hull a hó” – kiáltozza mindenki és nézi a hópelyheket, vagy a kezét kinyújtva addig bámulja a fehér csodát, amíg a hópehely el nem olvad.
Jóska barátom azonban nem ezt cselekedte. Ő megvárta, amíg a föld megfehéredett, azután összegyűjtött egy marék havat és kiabált: „Fagylalt! Mennyei fagylalt!” És nyalogatni kezdte.
Mi mondtuk neki, hogy a hóból lehet hógolyót gyúrni, hóembert készíteni, járni is lehet rajta, meg csúszkálni, de megenni szigorúan tilos.
De hiszen lehetett Jóskának beszélni. Amit a fejébe – különösen a szájába – vett, azt nem lehetett kiverni belőle. Ette a havat, holott cukor sem volt benne, sem tejszínhab a tetején.
– Ne edd, Jóska – kérleltem, de ő mérgesen csak annyit mondott:
Január 25-én múlt 192 éve, hogy megszületett Gyulai Pál, író, költő, kritikus, irodalomtörténész, az MTA tagja.
Gyulai Pál
AZ ÉJRŐL.
Csodás vagy éj! Ruhád sötét, de bűbájos lepel, Nyugalmat, enyhet és gyönyört lehel A kunyhóban altatsz könnyet, sohajt, A gazdagnál költesz tivornya-zajt. Csodás vagy éj!
Kegyes vagy éj! Homályodban kiléphet a leány, S boldog lehet várt ifja hű karán; Homályodban magát elrejtheti A nő, ha részeg férje kergeti. Kegyes vagy éj!
Tréfás vagy éj! Szép álmot adsz, örömben gazdagot, Fénypalotát, pénzt és nagy birtokot; De míg bájol e tündérlátomány, Szekrényünkben kutat, lop a zsivány. Tréfás vagy éj!
Szép napot, kellemes hétvégét kívánok Mindenkinek!:-)
Illyés Gyula
Csöpög a hólé
Cseppre csepp, csöpög a hólé sűrűn már az ereszen, gyöngyfüggöny leng a ház hosszán, hajladozik fényesen. Minden ház egy tündérkastély, csupa ékszer, csupa disz, gyémántos a kazal, boglya, még a kutya óla is.
Megyek utánad, jössz utánam, csupasz a vállad, csupasz a vállam, s akár a bőrre tapadó inget, cipeljük pőre kétségeinket, meg azt a terhes, meg azt az áldott, azt a keserves bizonyosságot.
Szándékot szándék félve kerülget, karjatárt árnyék lopva feszül meg, szólsz botladozva, szólok dadogva, s legyűrnek félszeg, didergő félszek.
Szempillád néha nyugtalan rebben, mint lüktetés a kötözött sebben, s szavunk a semmi rácsához koccan kétemeletnyi hűvös magosban.
Valami lomha időtlenség süketen kongja ideges csendjét, s ebből a csendből, ösztönünk börtönodvából feltör.
Feltör dübörgőn az a parázsló, magát veszejtő, meg nem bocsátó, el nem eresztő, eszelős fojtott kényszerűség, vérünkbe oltott védtelen hűség.
Az a sikoltó, láncokat oldó, borzongó óhaj, sunyi, kegyetlen, emberi szóval nevezhetetlen, amitől félsz és amitől félek, amiért élsz és amiért élek.
Január 24-én Timót, Balár, Bános, Bertram, Erik, Erika, Ferenc, Metella, Mikéna, Oxána, Surány, Surd, Szaléz, Szalók, Szénia, Taddeus, Tádé, Timóteus, Timóteusz, Vera, Veron, Verona, Veronika, Veronka és Xénia napja volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
Erich Kästner
A piramis
A: A kövek, melyekből a piramisok állnak,
egymáshoz nagyon hasonlítanak.
Mondhatni, csak egy ponton differálnak:
az alsó kövek többet hordanak.
B: Ki alul van, izzad, míg hűsöl a felső,
de ha zúgolódnak is a kövek:
vén szabály, hogy mindenki nem lehet első,
és az alsóknak mindig nehezebb.
A: Nem volna okosabb ilyen esetben
fejükre állítani a dolgokat?
Úgy vélem, hogy nem lenne lehetetlen
felforgatni a piramisokat.
B: A felfordított piramis összeomolna,
s ha megnézed, hol vannak a kövek:
úgy csúcsuk megint csak fölfele volna,
s megint alul maradna a tömeg.
A: Ha tehát az emberek – pardon! – a kövekbe
a vihar szele egyszer belekap,
ön úgy gondolja, hogy végül s mindörökre
a többség folyton csak alul marad?
B: Így gondolom. Ez számtan. Fanyar, de igaz lecke.
A napokban készült kép címe: Zwischen Herbst und Frühling (Ősz és tavasz között) ...:))
Babits Mihály
Ősz és tavasz között
Elzengett az őszi boros ének. Megfülledt már hüse a pincének. Szél s viz csap a csupasz szőllőtőre. Ludbőrzik az agyagos domb bőre, elomlik és puha sárrá rothad, mint mezitlen teste egy halottnak.
Este van már, sietnek az esték álnokul mint a tolvaj öregség mely lábhegyen közeledik, halkan, míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van! Nem tudjuk már magunkat megcsalni: óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Leesett a hó a silány földre, talán csak hogy csúfságát befödje. Most oly fehér mint szobánkban este fekhelyünk, ha készen vár megvetve, puha dunnánk, makulátlan párnánk: s mintha a saját ágyunkon járnánk,
mint a pajkos gyerekek, ha még nem akaródzik lefeküdni szépen, sétálnak az ágy tetején, ringva, mig jó anyjuk egyszer meg nem unja s rájuk nem zeng: »Paplan alá! Hajjcsi!« Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Már az év, mint homokóra, fordul: elfogy az ó, most kezd fogyni az új, s mint unt homokját a homokóra, hagyja gondját az ó év az ujra. Mennyi munka maradt végezetlen! S a gyönyörök fája megszedetlen...
Türelmetlen ver a szivünk strázsát, mint az őr ha tudja már váltását. Idegesen nyitunk száz fiókot. Bucsuizzel izgatnak a csókok. Öreg öröm, nem tud vigasztalni: óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Olvad a hó, tavasz akar lenni. Mit tudom én, mi szeretnék lenni! Pehely vagyok, olvadok a hóval, mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj. Mire a madarak visszatérnek, szikkad a föld, hire sincs a télnek...
Csak az én telem nem ily mulandó. Csak az én halálom nem halandó. Akit egyszer én eleresztettem, az a madár vissza sohse reppen. Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki... Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Barátaim egyenkint elhagytak, akikkel jót tettem, megtagadtak; akiket szerettem, nem szeretnek, akikért ragyogtam, eltemetnek. Ami betüt ágam irt a porba, a tavasz sárvize elsodorja.
Száradt tőke, unt tavalyi vendég: nekem már a tavasz is ellenség! Csak te borulsz rám, asszonyi jóság, mint a letört karóra a rózsák, rémült szemem csókkal eltakarni... Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Január 24-énmúlt 65 éve, hogy megszületett Csengey Dénes, író, költő, politikus.
Ausztrália
(dalszöveg)
Egy piszkos hajnal elnyelt mindent, nincs egy korty ital És az út végén ott ködlik az óceán. A villanydrótok között megszorult gólya szikrázó csőrében Kisjézusunk. De lehet, hogy ez Ausztrália, és nem Heródes városa?
(De hát akkor) Igyunk végre, ha itthon nincs, menjünk el, gyerünk, most már majd nemsokára nyit a Közért. Chivas Regal, Cuvée Marcel, San Domingo, vagy netán jobb lesz egy liter finom kevert. Az ausztrálok ezt is kedvelik, egy kevert hajnalt szerzünk hát nekik.
Sőt, velük együtt tengerre szállunk, és köd előttünk és köd utánunk, két deci vodka még a kevertre, egy gólyacsőrből hullik a pernye.
Gyémánt csillan hosszú hajadban, vesszen Heródes vérben, vasban! Egy rongyingű felhő most húz el innen, világgá megy rajta a bánatos Isten.
(De most már) horgonyt fel és préseld jól a vitorlát fiú, és aztán mindenkinek egy dupla rumot! Ha útba ejtjük, Európát is szemügyre veszem, Hogy élnek ott nélkülünk a jó magyarok. Most rájuk koccintsunk, de mind, hahó! A szívemhez nőtt ez a náció!
Az ausztrálok istenére, ők aztán igen, Ők aztán tudják, mitől döglik a légy! Csak azt nem tudják szegények, hogy ők ugyan mitől, de hát épp ezért illenének éppen közénk. És most, hogy minden egybevág, Még egy sört, és aztán nincs tovább!
Nem vagyok részeg, fogd az esernyőt, Pincér, nézze azt a rongyingű felhőt; Lángol a gólya a távvezetéken, Szolgáljon ki azonnal, itt van a pénzem!
Ködlobogónk suhogós, de veszendő, Vérben, vasban e víg esztendő! Megbűnhődünk százezer évet, Az ausztrálok Istene őrizzen téged!
Nem vagyok részeg, fogd az esernyőd, Pincér, nézze azt a rongyingű felhőt; Lángol a gólya a távvezetéken, Minden világos ebben a fényben!
Lángol a gólya a távvezetéken, Minden világos ebben a fényben!
Minden mondanivalók között legelsőnek tartottam, hogy ennek a versezetnek, melly a maga nemében magyar nyelvünkön első próba, eredetét, okát és alkalmatosságát előadjam.
Somogy vármegyében lakám 1799-ben, és szerencsém vala sok vídám házaknál esméretségben lenni. Előhozódtunk együtt-másutt az időjárásról, a télről, a fejér vagy fekete karácsonról, s több effélékről, amik a mindennapi beszéllgetésnek vagy kezdete, vagy pótolói szoktak lenni. Illen intermezzo ritkán esett meg, kivált ha vegyes vólt a társaság, hogy elő ne jött volna a fársáng. Látám, hogy erről kivált a szépnembéliek nem éppen tudnak részvétel nélkűl szóllani: látám, hogy nagyrészént sajnálkoztak, hogy olly rövid időt szabott kalendáriomjok az országos bohóskodásra; láték modelleket a Dorottyára, de amelly modellek itt is csak ollyanok valának, mint mindazokban a tartományokban, amellyekre szóllott a régi lőcsei kalendáriom. Azonnal feltevém magamban, hogy amit egy vagy más személyben nemcsak akkor, hanem életemnek megrendűlt napjaiban, nemcsak Somogyban, hanem akárhol is valaha láttam horáciusi sóra valót, azt egy (a maga nemében gondoltatva) tökélletes ideálban kőltőképpen előadom. - Így kerekedett Dorottya.
Ennek a képzelt személlynek munkálkodást is (actio, Handlung) kívántam adni, hogy az interesszéjét a versezetnek azzal is neveljem. Erre a célomra azt kőltöttem, hogy az én Dorottyám nemcsak szivében, hanem személlyesen is kikél a Fársáng ellen, akit szinte úgy felvettem ideális személlynek. És ez a Carnevál.
De mi lett vólna belőle, ha az én két ideálom egymás ellen feltámadván, egy kurta duellumra ment vólna ki köztök a dolog? Nem lett vólna az egész mesézetnek kifejlődése (evolutio fabulae) igen egyűgyű? Vagy Dorottya kisasszony kikarmolta volna Carnevál úrnak mind a két szemét, vagy ez az úr ölön kapta volna a tisztes mamzelt s úgy vágta volna a hófúvásba, hogy -
Kellett hát tennem mellékszemélyeket, mellékképeket s epizodákat. Így a mesézet is tarkább, a csomó is többszeres, a kibontása is tartóztatóbb lett. Belékeveredtek a dologba majd minden dámák a Dorottya részire, s majd minden gavallérok a Carneváléra: sőt hogy a epopoeában annyira kedvellett machinák is, az álmélkodásnak nagyobbítására, melly a vitézi versezetnek fő célja és vége, ki ne maradjanak, részt vettek a történetben Éris, Fáma, Vénus s a többi. Illyen móddal formálódott osztán egy magános gondolatból egész kőltemény,mellynek továbbá egyéb híjja nem vólt, hanem hogy képekkel, festésekkel, beszédekkel s több effélékkel színt és erőt nyervén magának, versekbe öntettessék.
Nem hisztória hát ez; annyival inkább nem pasquillus, melly élő vagy meghólt individuumokat sértegetne: sőt nem is szatíra, noha ez utolsónak tulajdoniból, valamint minden comicum poéma a világon, egy kis lelket kőlcsönöz magának. - Semmi magános történet (az egy fársángról való diskurszuson kivűl, amit az elébb már említék) nem adott erre alkalmatosságot vagy matériát. Még annyi valóság sem vetett ennek a kőlteménynek csak akkora talpot is, mint amennyin fundálódott akár a Tassoni Elragadtatott Vedre, akár a Boileau Pulpitussa, akár a Pope Ellopott Vuklija.
Három dolgot találhatnak az olvasók egész versezetemben ollyat, amiből a valósággal megtörtént históriára gyanút csinálhatnának. - Az első ez, hogy az idő, amikor a fársángi állapotok estek, a poéma meneteléből nyilván kijön. De azt én nem is tagadom, hogy 1799-ben írtam, s a dolgokat is arra a télre kőltöttem. Akkor-idén vólt a fársáng - ó, szomorú folyása az esztendőnek! - ollyan kurta, mint a Vigano leányinak a derekok. De azon a télen esett-é afféle bál vagy efféle história, amit nékem csupán csak versekbe kellett vólna minden kőltői tehetség nélkűl foglalnom? arról szóljanak az egész táncoló publikumnak mind a két renden lévő érdemes tagjai.
Második az, hogy a tartomány, a helység, sőt a ház is praecise ki van téve, ahol a dorottyai intrigék estek. - "Somogyban! Kaposvárott! a herceg kastélyában! Mégis csak kellett ebben valaminek annak lenni. Hamissak a poéták! - Miért itt? és praecise itt? s nem másutt, egyébütt, akárhol? hanem itt, és praecise itt?...?" Kérem alázatosan: a Hold ugyan elég tágas lett vólna, és ott az egyűgyűk állatása szerint Dávid hegedűlvén, nem lett vólna szükség a toponári zsidókat is Pégazus szárnyain felforspontoltatni: de én főldi s különösen nemzeti dolgokat kívántam írni, hogy némelly nemzeti visszaéléseket inkább megróhassak. A főldön kellett hát játékomnak nézőhelyét felütnöm és általán fogva nemzetemnek lakó-főldén valahol.
