Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Jön a vihar, tajtékja ében, haragos bírák feketében, villámok szelnek át az égen, mint fájó fejen a kinok, utánuk bársony nesz inog, megremegnek a jázminok.
Almaszirmok - még ép a roncs ág - igyekszenek, hogy szállni bontsák kis lepkeszárnyuk - mily bolondság! S ameddig ez a lanka nyúl, a szegény fűszál lekonyúl, fél, hogy örökre alkonyúl.
Borzongásuk a nem remélt vád - így adnak e kicsinyek példát, hogy fájdalmad szerényen éld át, s legyen oly lágy a dallama mint ha a fű is hallana, s téged is fűnek vallana.
Mert elhagyatnak akkor mindenek. Külön kerül az egeké, s örökre a világvégi esett földeké, s megint külön a kutyaólak csöndje. A levegőben menekvő madárhad. És látni fogjuk a kelő napot, mint tébolyult pupilla néma és mint figyelő vadállat, oly nyugodt. De virrasztván a számkivettetésben, mert nem alhatom akkor éjszaka, hányódom én, mint ezer levelével, és szólok én, mint éjidőn a fa: Ismeritek az évek vonulását, az évekét a gyűrött földeken? És értitek a mulandóság ráncát, ismeritek törődött kézfejem? És tudjátok nevét az árvaságnak? És tudjátok, miféle fájdalom tapossa itt az örökös sötétet hasadt patákon, hártyás lábakon? Az éjszakát, a hideget, a gödröt, a rézsut forduló fegyencfejet, ismeritek a dermedt vályukat, a mélyvilági kínt ismeritek? Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten a haragos ég infravörösében. Így indulok. Szemközt a pusztulással egy ember lépked hangtalan. Nincs semmije, árnyéka van. Meg botja van. Meg rabruhája van.
Ezért tanultam járni! Ezekért a kései, keserü léptekért. S majd este lesz, és rámkövül sarával az éjszaka, s én húnyt pillák alatt őrzöm tovább e vonulást, e lázas fácskákat s ágacskáikat. Levelenként a forró, kicsi erdőt. Valamikor a paradicsom állt itt. Félálomban újuló fájdalom: hallani óriási fáit! Haza akartam, hazajutni végül, ahogy megjött ő is a Bibliában. Irtóztató árnyam az udvaron. Törődött csönd, öreg szülők a házban. S már jönnek is, már hívnak is, szegények már sírnak is, ölelnek botladozva. Visszafogad az ősi rend. Kikönyöklök a szeles csillagokra – Csak most az egyszer szólhatnék veled, kit úgy szerettem. Év az évre, de nem lankadtam mondani, mit kisgyerek sír deszkarésbe, a már-már elfuló reményt, hogy megjövök és megtalállak. Torkomban lüktet közeled. Riadt vagyok, mint egy vadállat. Szavaidat, az emberi beszédet én nem beszélem. Élnek madarak, kik szívszakadva menekülnek mostan az ég alatt, a tüzes ég alatt. Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek, és mozdulatlan égő ketrecek. Nem értem én az emberi beszédet, és nem beszélem a te nyelvedet. Hazátlanabb az én szavam a szónál! Nincs is szavam. Nincs is szavam. Iszonyu terhe omlik alá a levegőn, hangokat ad egy torony teste. Sehol se vagy. Mily üres a világ. Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy. Éles kövek közt árnyékom csörömpöl. Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.
Látja Isten, hogy állok a napon. Látja árnyam kövön és keritésen. Lélekzet nélkül látja állani árnyékomat a levegőtlen présben. Akkorra én már mint a kő vagyok; halott redő, ezer rovátka rajza, egy jó tenyérnyi törmelék akkorra már a teremtmények arca. És könny helyett az arcokon a ráncok, csorog alá, csorog az üres árok.
Tavaszi éjszakán gondolj reám és nyári éjszakán gondolj reám. És őszi éjszakán gondolj reám, és téli éjszakán gondolj reám. Ha lennék tőled oly távol talán, mintha más ország volna a hazám, ágyad hűs lepedőjén, vánkosán, hanyatt feküdve, mintha óceán habja himbálna, lágyan és puhán, add át magad ott is nekem csupán.
Nappal ne is gondolj rám, úgy becsülj. Nappal minden fonákjára kerül, imádjanak, lengjen tömjén körül, gondolj nappal - búdul vagy élvedül - mire elméd gondolni kényszerül, de éjszaka rám gondolj egyedül.
Halld meg mozdonyfüttyökön is át, a szélben, mely felhőkkel vív csatát, hogy vasfogóban vagyok, s csak az ád megenyhülést, ha miattam reád oly öröm árad, oly szomorúság, fájásig nyomod homlokod falát.
A csönd csendjével susogja a szám, az esővel esengem szaporán, a hóval, mely szűk szobád ablakán bedereng s álmomban s álmom után, tavaszi éjszakán gondolj reám, és nyári éjszakán gondolj reám, és őszi éjszakán gondolj reám, és téli éjszakán gondolj reám.
Hogy a macskák sosem szerettek, hogy nincs kutya, mely megugat, hogy hozzám szaladnak, s térdemhez szorítják hosszú állukat; hogy sokvirágú tőről tépek le egyetlen szál ibolyát, s hogy, ha netán hangyára lépek, meghallom szörnyű sikolyát. És mire még? Hogy rágalmazni, rúgni, lecsukni, szidni, verni tudtak, de megalázni nem tudott soha senki; hogy, bár tévedtem sokszor, de helytálltam a bajban, s nem élt e földön ember, kinek én talpat nyaltam.
Tanultátok-e a számokat? Bizony számok az emberek is, Mintha sok 1-es volna az irkában. Hanem ezek maguk számolódnak És csudálkozik módfölött az irka, Hogy mindegyik csak magára gondol, Különb akar lenni a többinél S oktalanul külön hatványozódik, Pedig csinálhatja a végtelenségig, Az 1 ilyformán mindig 1 marad És nem szoroz az 1 és nem is oszt. Vegyetek erőt magatokon És legelőször is A legegyszerűbb dologhoz lássatok - Adódjatok össze, Hogy roppant módon felnövekedvén, Az Istent is, aki végtelenség, Valahogyan megközelítsétek.
Az alvó házból csöndesen kijött a feleségem, egy könnyü felleg úszik ép fölötte fenn az égen.
Mellém ül és a hajnali nedves füvek most boldogan felé sikongnak, hallani és fordul már a hallgatag virágok szára, jár a fény s megvillan rajtuk néhol, nesz támad itt, toll villan ott s kakaska kukkorékol. Rigó pityeg választ s a kert susogni kezd, minden bokor alján apró fütty bujdokol, kibomlik sok hüvös levél, s felfénylik itt egy szalmaszál a fűben és két ág között kis pókok fényes hada száll.
Ülünk a fényben, hallgatunk, fejünk felett a nap kering s lehelletével szárogatja harmattól nedves vállaink.
Most kávé kellene. Pillés és enyhe kávé és egy nyugalmas, fekete szivar. Hogy oly lázzal, mely ezer éjszakáé, azt mondjam a kelő reggelnek: ávé, az ébredés lázadt szavaival. Künn köd. Regényes, reggeli roráté. Itt benn a gyertya olyan halovány. Fakó fal. Álmos ágyak. Örökös csönd. Egy keltőóra, amely felcsörömpölt, s most süketen vár és ver tétován, hogy beleborzong fűtetlen szobám.
Ver a szivem... Órám is egyre ver még. És fojtogatja torkom az öröm. Micsoda ez a régi-régi emlék? Dalolni és sikoltani szeretnék, és szállani a hajnali ködön. Csiklandja mellemet, oly édesen tép, mint bús gyerekkorom emlékei, hogy álmosan gondoltam még az éjre, s petyhüdt arcom a mosdó vize érte, s szaladtam volna ki, a ködbe ki, a nagy megindulást köszönteni.
Még nincsen itt. De jön. Hajrá a reggel. Még csupa folt és csupa sejtelem. Nyomott szivem hozsannázva remeg fel, füstöl az út gyászkandeláberekkel, és holt magány kong árva tereken. Ilyen magányt nem látott soha ember, ez a magány csak énvelem rokon. Gázlámpasor virraszt kihalt utaknál, az éj mellett ravatalgyertya barnál, így megyek az ájult fővároson, s utolsó álmát félve meglopom.
Fekete bársonyok közt éji pompa. Oly nesztelen, oly csendes és kopár, a kórházakba lámpa leng lobogva, virrasztó lángok távol ablakokba, és éji fényük fájón folydogál. Félő kaszárnyák bújnak össze sorba mik éjjel is úgy álltak az uton, és szundikálnak, lomha, furcsa szörnyek, dermedt nyakuk sután előre görbed, kínos vonaglás reszket álmukon... De itt a reggel, én, csak én tudom.
Egy bérkocsin rohanok most elébe, lihegve lesem, merre érkezik. Külvárosokba bújok fázva-félve, és belenézek szürkülő szemébe, megcsókolom didergő térdeit. Jaj, merre jön? jaj, az utamba tér-e? Itt már az éjjel fátyola szakad. Fáradt leányok, éjjeli pincérek, ődöngő korhelyek, kik hazatérnek, a percenő fényt várom sápatag, nehézszagú, sötét tetők alatt.
A szívemet széttépem száz darabra, s az ébredőknek mind odavetem. Az első villamos robog, hozsanna, egy kiscseléd lámpát gyújt a magasba, s zöld fénybe motoz az emeleten. Áldott, aki a reggelt nékem adja, áldottak e bús, fáradt emberek, kik élnek és hozzámhajolva lágyan, szelíd kezekkel hűtik éji lázam, áldottak az alvók, a csendesek, s áldottak, akik menni kezdenek.
Áldottak ők. Áldott, ezerszer áldott e decemberi deres virradat, mely most szivembe, ahol minden átok, világot gyújt és nyújt egy jégvirágot, nekem, kinek már semmi sem maradt. Áldott mindenki, zokogok, kiáltok a tiszta lázak zengő reggelén, áldott a szívdobogtató és szürke hajnal, mely most megindul sejtető robajjal, éj nap között, így még egész enyém, s áldott a föld és áldott legyek én.
Köszönöm, Uram, hogy tiszta a szemem, S látom ragyogni arcodat. Köszönöm, hogy erős a lelkem, S tudom harconi harcodat. Köszönöm, hogy tudlak szeretni, Köszönöm, hogy hitem erős. Köszönök mindent, mindent, Uram, A sok tavaszt, lepkét, búzavirágot, Köszönöm a dalt, életet, álmot. Köszönöm, hogy végig enyém voltál, Köszönöm a Tábort és Golgotát, Köszönöm Emmaust és Betániát.
Ha elmegyek, Uram, mindent megköszönök, S megcsókolom Szentséges Kezed, Mely átkarolva tartott a viharban, Védett, és el nem eresztett. Köszönöm, hogy oly sok szerető szívet adtál, Vendégséget Szentelt Oltárodnál. Köszönöm, melyben eljössz: a Percet, S mit letűznek fölém: a Keresztet.
válladra raknom életem, hogy te viseld el az elviselhetetlent - hogyan viseljem el? Nem mentségem, ha bárhogy is szeretlek, és bűntudatom az is, hogy szeretsz.
Hagytam, hogy kapásból hülyére vegyétek, hagytam, hogy tettleg is helyére tegyétek, hagytam, hogy ne legyen mázlija juszt se, hagytam, hogy ne érje el még a buszt se,
hagytam, hogy pokollá tegyék az életét, hagytam, hogy röhögve kérjék a bérletét, hagytam, hogy bagóért szopja a rezet, hagytam, hogy ne fogjatok vele kezet,
hagytam, hogy piti kis vétkekért szívassák, hagytam, hogy ne derüljön ki az igazság, hagytam, hogy beszálljon apuka cége, hagytam, hogy ok nélkül rakják a „c”-be,
hagytam, hogy vergődés legyen a suli, hagytam, hogy kibukni legyen a buli, fejvesztve fusson a Kultúra Házából, hagytam, hogy kitessékeljék a plázából,
hagytam, hogy ráálljon, ne nagyon szarozzon, hagytam, hogy félpénzért, feketén falazzon, hagytam, hogy fogdossák buzgón a fenekét, hagytam, hogy sokallják sokan a gyerekét,
hagytam, hogy tojjon a fészküket rakókra, hagytam, hogy fújjon a többségi tahókra, hagytam, hogy Budáig fusson egy kérvénnyel, hagytam, hogy gazdagabb legyen egy élménnyel,
hagytam, hogy ne legyen gyógyír a bajára, hagytam, hogy ne jusson gázra, se kajára, hagytam, hogy ne teremjen a föld eleget, hagytam, hogy lopnia kelljen a meleget,
hagytam, hogy ne legyen kéznél a zsepije, mikor a kisboltban tör rá a depije, hagytam, hogy kihulljon végleg a rostán, amikor palávert csinál a postán,
hagytam, hogy kibukjon, hagytam, hogy elázzon, hagytam, hogy retardált náciktól parázzon, hagytam, hogy hiába legyen a pánik, hagytam, hogy ne felejtődjön el máig,
hagytam, hogy köpködve szidják az urát is, hagytam, hogy lemossa csendben a csulát is, hagytam, hogy szorongjon nappal és éjjel, hagytam, hogy emiatt menjenek széjjel,
hagytam, hogy hibát a hibára halmozzon, hagytam, hogy üljön a seggén és malmozzon, hagytam, hogy börleszkké legyen a bánat, hagytam, hogy bringával hajtson a fának,
hagytam, hogy ne játsszon érdemi szerepet, hagytam, hogy ne legyen bennetek szeretet, hagytam, hogy krumpliban mérjék a segélyét, hagytam, hogy félvállról vegyék a fekélyét,
hagytam, hogy ne legyen alku a kaszásnál, hagytam, hogy ne legyen jobb hecc a baszásnál, hagytam, hogy jöjjön az utolsó ítélet, hagytam, hogy röhejbe fúljon a hitélet,
hagytam, hogy ne vágyjon más hókuszpókuszra, reggel egy felesre, este a Fókuszra, hagytam, hogy ne legyen dolga, se tébéje, hagytam, hogy romokban álljon a tévéje,
hagytam, hogy horrorrá legyen a valóság, hagytam, hogy ne legyen számára tanulság, hagytam, hogy diadalt üljön az enyészet, hagytam, hogy hagyja a francba az egészet,
hagytam, hogy ne tudja, ne lássa, ne értse, hagytam, hogy ne fogja fel még a felét se, hagytam, hogy ő legyen most is a lúzer, aki a legeslegelsők közt húz el,
hagytam, hogy nyűg legyen kint is és idegen, s épp olyan hazátlan jöttment, mint idebenn, hagytam, hogy hadd higgye, ami volt, köddé lett, bárhogy is kezdődött annó a történet,
én viszont ott voltam, van róla papírom, fura, de van ez a heppem, hogy megírom, ott álltam, pénztárca, mobil a zsebbe’, bedugtam tövig az ujjam a sebbe,
láthattam, láttam is mindent és mégis: hagytam, hogy hagyjátok, hadd hagyjam én is, én vétkem, én vétkem, én igen nagy —, hagytam, hogy így legyen, de te ne hagyd.
rólad akarok írni neveddel támasztani a megroggyant kerítést az elfagyott cseresznyefát hogy íves strófákat alkossak az ajkadról pilláidról sötétnek hazudva őket ujjaim a hajadba akarom fonni a torkodban egy zugra lelnék hol a szív fojtott suttogással mond ellent az ajkaknak neved csillagokkal akarom vegyíteni és vérrel nem csupán melletted lenni de benned enyészni akár az esőcsepp mit elnyel az éj
Vajon tudod-e, mi az amire az ember képes? - Ugye nem tudod. Pedig bizonyára voltál már – hiszen mindenki volt – olyan átkozottul gonosz helyzetben, amikor erődet a kétségbeesésig megfeszítve ezt kívántad: „Bárcsak többet tehetnék valakiért – egy kagylóért, egy fűszálért, egy kutyáért, egy emberért” Tudom, voltál már olyan helyzetben, amikor „valaki” – mondjuk egy ember – rád emelte tekintetét, és szemei némán kérleltek: „Segíts nekem!” – Te pedig elfordultál, mert féltél magadtól, hogy te volnál az, aki arra hivatott, hogy őt felemelje… De mégis szívből kívántad: bárcsak tehetnél „valamit” érte, vagy még annál is többet. Ezért visszanéztél rá, ő pedig ugyanazt a kifejezést viselte arcán, mint az első pillanatban; a könyörgés megkövesült a tekintetében, ami ilyesfélét jelentett: „Nem tudnál mégis tenni valamit értem?” Talán soha nem féltél még magadtól, mint most – gyönge pillanataid megakadályoztak ebben. Vajon tudnál-e ezek után lelkiismereted szemébe nézni, tovább hurcolva az érdektelenség bűnét szívedben, amely feketére festi az emberi lelket, és amit sok helyütt a világban önzésnek neveznek. Én csak így becézem „idegen hatalom.” Most pedig arra kérlek, válaszolj a kérdésre: Az ember mindig azt teszi amire képes? És te ezt válaszolod: igen. Ha kevés volt – mondod -, ennyire futotta, a sekély vízbe még senki sem fulladt bele. Ha pedig sok volt – ezt is tőled idézem – a mélybe jutottál, pontosan oda, ahol a felemelkedni vágyót felkaroltad. Az ember törékeny holmi. Érje be hát az eléggel – ezt még mindig te mondod. De vajon mit jelent a léleknek ez a szó: Elég?
Üzeneteket küldünk. Furcsa ez, hisz egymás mellett élünk. Mégis így kell hajóznia a szónak a palackban, a véletlen hullámain. Talán nem csapódik sziklához az üveg, nem kóborol el az áramlatok zavarosában, s egyszer, amikor már nem is számítunk rá, egy ismeretlen észreveszi, utána nyúl, s a párás palackból előkerül a papír. Hogyan olvassa majd? Közönyösen? Vagy lelkesen, mint aki kincset talált? Megérti? Félreérti? Lehet így is, úgy is. Most nincs más dolgunk: írni, várni.
találni csak valakihez lehet legyen bár tűz és fény melegség aludttej és almaillat hársak árnya az udvaron virágok két oldalt a téglaösvénynél és fakapu nyikorgó üresen nem haza ház csak kiadó
Ezt most olyan szavakkal, úgy szeretném elmondani, ahogy fákhoz beszélek, egyszerűen, rím nélkül, elhajítva minden feleslegest, ahogy a holt ágyánál nem lehet körmondatot faragni: meghalt. Vagy a csecsemőt feltartva karodon, a rémület és az öröm nem bomlik mondatokká: megszületett. Minek tovább beszélni?
Rím nélkül, mintha fáknak mondanám, mondom neked, hogy én, aki körül a gyűrűs idő bezárta magát, most a talpammal érzem újra az egyensúly törvényét: lehúz a földhöz. El kell engednem az esőt, az éj szelíd szörnyeit, mindent, amibe kapaszkodtam, átlósan állva a valóság és a látomás között: szelíden és szilárdan vonsz a földre, s ujjaim lesiklatod a végtelenről.
Szemem visszatágul az elhagyott félgömb felé. Mit adsz a béke helyett, kit pásztoroltam tág mezőn, s ha fáradt, vállamra vettem, úgy vittem haza, míg patakom tejét fenékig itta a szomjas Medve csillag? És magam helyett mit adsz nekem, akit kiemeltél belőlem, s most üresen várom, akár a korsó: tölts meg újra.
Látod, most azt is el tudom viselni, hogy nélkülem is régi rend szerint forgatják testüket a hűtlen égitestek.
