Keresés

Részletes keresés

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43870

Lászlóffy Aladár

 

 

VÉGTELENSÉG

 

Jön egy téli délután

különös szögéből a fény.

A polcon minden január

önálló kötet, új regény.

 

Messze a Házsongárd aludt,

már akkor bánatok felett,

mikor még ki sem alakult

e változat velem s veled,

 

s aludni fog majd akkor is

kék hó alatt, ha ott vagyok

s különös szögekből egy kis

fényt vetnek téli csillagok.

 

Az ablakot ki nyitja ki,

s ki csukja vissza a falat?

Bennünket olvas valaki

távoli lámpafény alatt.

 

Ezért lehet, hogy annyi báj

és annyi sajdulás rokon:

e belső gyöngyházfény, a táj

a téli délutánokon.

 

A színhelyek mögött oson,

a fák között süt át a nap.

Még vége sincs s már olvasom:

a sor rajtam is áthalad,

 

a betűk talpfáin a sor – –

s a szöveg engem is befed.

Az idő kérdi valahol

hogy engeded, nem engeded?

 

Valószerűtlen napszakok,

különös januári fény.

Amire bármit megszokok,

már elsodorták, nem enyém.

 

Két tábla között valahol – –

a vonatot! a csillagot!...

Hogy én, vagy legalább a hold

láthassuk már a címlapot.

 

 

111 vers Kolozsvárról [87-88.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43869

Lászlóffy Aladár

 

 

SZÁRHEGYI LITÁNIA

 

Hajnalodik. Az ég tojása

kinyílik lassan. A hegyek –

mint való s annak égi mása

sötéten felfehérlenek.

 

            Ha minden végig keresés volt,

            e tavaszodó régi táj,

            az élő örök téli égbolt

            segít, hogy magadra találj.

 

Teremtés, önmagáig érve,

átcsapva s visszatérve még –

akkor van így az égre mérve,

ha többszörös tükörbe néz.

 

            Ha minden végig tagadás volt,

            e sosem múló régi táj,

            az élő örök téli égbolt

            segít, hogy békére találj.

 

Mindig a pirkadat csodája

a szem hitének záloga:

belülről lepi el a pára,

s kint élesebb a kék csoda.

 

            Ha minden végig tévedés volt,

            e fellélegző régi táj,

            az élő örök téli égbolt

            segít, hogy kiútra találj.

 

Isten gondolkodik a tájban –

látványa szemünk ablakán

színeket próbál a világra:

ez az?... vagy ez?... lehet... talán...

 

 

101 vers a Székelyföldről [87.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43868

Lászlóffy Aladár

 

 

ANTIK FÉLÁLMOK

 

I. (Torda)

 

Megengedett a fagy, gyémánt csorog.

Az égi felleg-lejtők boldogok

és minden regény valódi remény

egy haldokló kisváros főterén:

a korcsma és a gyógyszertár kinyit,

koldus kinyitja kézvirágait,

törött üveg töretlen hóba ül –

pár napsugár meleg bimbóba gyűl

s már üzemel a hétfőreggelek

angyali gyára. Fel sem ébredek,

utolsó álmom, mint a téli hal,

fenékre szállt le bölcsen még tavaly.

Elindul ismét vonalán a kör.

Az idő megint életemre tör.

 

II. (Enyed)

 

A homlokzatok stílusnyomai.

Fejem magyar, a lelkem római.

A régi házak s a mégrégibb ég.

Öreg királynak vén ország elég.

Így akárhol bármire gondolok,

már falaznak kőművesangyalok,

s az égi felleg-lejtőn boldogan

mint lavina a városra zuhan

a meleg fény és még és még és még…

Még emlékszem mi volt enyém, tiéd.

Mi lesz a múlt, ha már nem álmodom

s más kor legeltet fenn a dombokon,

nem aki tényleg végig bírta itt

fehér idők karcolt márványait…?

 

III. (Gyergyó)

 

Új esti ostrom kél a nap felől.

Az idő mindig életemre tőr,

és becsapódik, mint a meteor

a szárnyaink alá egy téli kor.

Akkor ropognak végleg, igazán

a kettérepedt ég, a celofán

öntudat és a hű emlékezet:

legvénebb koldus – nyújts neki kezet.

Romom magyar. A lelkem jó, mai.

Építhetnél rá újra, római,

számíthatsz rám: nehéz korok között,

mikor a Föld az Égbe költözött

s a szél sikálta volt-márványait,

csak én vagyok, csak én lehettem itt.

 

IV. (Déva)

 

Öreg királynak vén ország elég?

A régi házak s a még régibb ég?

Az idő megint életemre tőr?

Elindult újra vonatán a kör?

Fejem magyar? A lelkem római?

Mely homlokzatok stílusnyomai

száz haldokló kisváros főterén?

Enyém a fény? És kié a remény?

Legvénebb koldus az emlékezet?

És békejobbot vagy segédkezet?

Fehér idők meghajszolt nyájait?

És szélsikálta volt márványok? Itt?

Még falaznak kőművesangyalok?

Én akárholé s bármié vagyok?

 

 

Bársonyok és Borgiák, (2000) [15-17.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43867

Lászlóffy Aladár

 

 

KODÁLY

 

Ámulva hallom: milyen kellene,

Peturi bordal vagy Tücsökzene?

Véremből hallgatom a muzsikát:

hogy énekel a szív kamráin át,

a századok pitvarnyi termein,

menyecskekórus visít, mint a kín,

ez úri bordal és tücsökzene

és feltámadó lelkünk mindene.

Ámulva hallom mennyi szív dobol

a feszülő ég-hártyán valahol,

alattunk csend, hó, holdfény-Trianon

szabdalta hegyek-völgyek, Balaton

s a két tündérleány: Olt és Maros,

e férfikórus: főúr s fuvaros,

göcseji, székely, matyó, kun és jász

s van ami mindent, mindent magyaráz –

az ősi bölcső, ugor-Jónia,

hol belénk halt a pentatónia.

Ó perzsajárás, tatárjárás ó,

a szívből mindig kimutatható,

mint meghajszolt eszmények kórusa

egy Te Deum sok boldog pórusa.

Ámulva hallom: minden kelleme

már Európát-fürdető zene.

 

 

123 vers a zenéről, (1998) [110.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43866

Lászlóffy Aladár

 

 

HUNGÁRIA-TURIST

 

Esőre áll a Balaton felett.

A gesztenyefák nagy zöld fellegek,

gomolyognak a dombok oldalán.

Nagy ZIMMER FREI – a múltunk volt talán.

 

„E ház épült…” még Világos előtt

Frissen stuccolták most a nádtetőt,

benn világoskék zuhany, csempe-tó

s a műholdas adás is fogható.

 

Mit hord a szél a nagy tükör felett?

az égen pufók osztrák fellegek,

a víz színén a tükröznivalók

hol máshonnan, hol más korból valók.

 

Halomba döntött római helyek,

gót, longobárd, gepida jellegek

gomolyogtak a várhegyek között,

mikor az Isten vérrel öntözött.

 

Háború volt a Dunántúl helyett,

királyra váró veszprémi hegyek,

püspökre váró pécsi templomok

felett lófarkas zászló lobogott.

 

Esőre áll a Badacsony felett,

az égen biedermeier fellegek,

Habsburg-határtalanság szerte szét,

betyárvilág issza a hegy levét.

 

Estére áll. Most mindezek helyett

lesz zivatar a Balaton felett,

a megadni, a fizetni valók

mind máshonnan és más korból valók.

 

Bár senki erről senkinek se szólt,

e hely itt mindig Európa volt,

e hely itt mindig Ázsia marad,

melynek határa hol Bécs, hol Arad.

 

Ha etalonja Svájc vagy csak Tirol,

csak szemlesütve létezhet az ól.

Ha mércéje a trágyásabb kelet,

nagyon fenn van – a csillagok felett.

 

És jó helyen van, karavánutak

keresztezik a sok gémeskutat

s az út felén sok szerencsés követ

itt cserél firmánt, borostyánt s követ.

 

Csak eddig értek Sztálin tankjai,

itt halt Attila, Szolimán s Ady,

itt született a képesség, s a kín,

mely erőt vett rodostók tájain.

 

A kopjafákon nevek nincsenek,

elhúz a kor a temető felett,

de sorról sorra bennünket betűz

a nap, ha télre fagy, ha nyárra tűz.

 

LATIATUC mégis VOGMUC, emberek!

szőlő terem az ISA PUR felett

és mindennek egy titka is vagyon:

… mamád! … nomád! – a vérünk hallgatom

 

Valahol túl a tolerancián

e megkínzott keresztény hely pogány

s legszabadabban európai,

hol minden őst magyarul hallani:

 

a Petrovicsok, Zrínyik, Zápolyák,

az örmény, besenyő meg a polyák

még nászágyában kimondta szegény

„e néphez állanék ezennel én…”

 

A Balaton medrében tócsa nőtt,

hol összegyűltek régi nagy esők,

az idők jönnek-mennek – egy dolog

már világos: ez el nem párolog,

 

mint könny, mint sár, mint vér, mint vizelet.

Az Úr lelke kormányoz vizeket,

rommá lövik a világ várait –

a Balaton a föld naptára itt,

 

hol ezeréves törzseinek között

leülhetnek százéves főnökök,

hogy elszívjanak egy békepipát –

nézzétek Noé rezervátumát!

 

Anjou-leventék, Hadik-ezredek,

kabarok, kunok, svábok és csehek

és janicsárok génje dolgozik,

hogy nézhessük e nagy szinkron mozit.

 

A szabadtéri Balaton felett

egy hárfahangú Bartók csepereg,

a Kárpátívek Dávid-lantjain

„pengeti sírván” germán, szláv, latin,

 

kezdődik újra – árva szép homály

hangol az eső szállain: Kodály…

A régi égi zengés, zivatar

most látható, hogy milyen fiatal.

 

 

Szép versek, 1993 [150-153.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43865

Lászlóffy Aladár

 

 

HAYDN: BÚCSÚSZIMFÓNIA

 

Isten termében hajdan,

a világ-virradatban

harmóniák és szentek

hallgattak és pihentek,

időtlen idők vártak:

vajon még megtalálnak? –

Üres volt még a kastély,

de kezdődött az estély.

Jönnek – suttogták nyomban

a boldog izgalomban…

A legelső belépett,

megkoccantott egy széket,

aztán a padló reccsen,

egyszercsak voltak ketten,

s mikor már hárman voltak:

vajon mit hoz a holnap?

Nem kellett belopózni,

csak jönni, gyűlni, hozni,

rendre új jövevények,

neszek, köhintő népek

töltötték meg a termet,

hűvös, sötétlő vermet,

valaki gyertyát gyújtva

beengedett még újra

egy tömeget ott hátul,

a gyenge fénysugártól,

megszépültek a dolgok,

már mindenki mosolygott,

és zsongva várakoztak,

egy furulyát is hoztak,

előkerültek sorra

egy dob, egy kürt, egy flóta,

hegedűk s harsonák is,

látván mit tud a másik,

mindenki megpróbálta

s amint a próbát állta,

felsorakoztak karban,

játszottak zenekarban;

hosszú volt a feszengés,

de összeállt a zengés

(semmi se volt hiába)

mint fény a glóriába!…

Ekkor valami csattant,

egy húrocska elpattant,

valakik megijedtek,

felkeltek, elsiettek,

késő van – sóhajtottak,

akik még elfutottak

s a roppant öröm ettől

halkult, mint rémülettől,

valamit elrontottak,

most már csak fogyva-fogytak.

Eljött a világ-este,

az utolsókat leste.

Ha Isten terme végül

nem elég menedékül,

már remény sincs, mint hajdan,

csak csend honol a bajban.

Mit hozhatott a holnap,

mikor csak hárman voltak,

aztán maradtak ketten,

a Föld utolsót reccsen,

feldöntenek egy széket:

az utolsó kilépett…

Akik így kilopóztak,

csak elvittek, nem hoztak;

hallgató mindenségek

rágcsáló kisegérnek

engedik át a boltot…

Valaki villanyt oltott.

 

 

Szép versek, 1993 [146-148.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43864

Lászlóffy Aladár

 

 

FOHÁSZ, TITOKZATOS

 

Orgonaillat van ma Váradon,

kökényvirágos fennsík Cserhalom

és Torda kettébehasadt hegyén

nagy patkó nyomát öntözi a fény.

Titokzatos, milyen titokzatos,

hogy honnan bukkansz fel körünkben most…

De mi lesz velünk, hogyha Szentmihály

még lángpallosú arkangyal se már?

mai testünk-lelkünkből mi marad,

mikor köznév csupán Szentgyörgy, Arad?

mire Szentlászló már csupán falu,

betelt rajtunk valami szomorú,

vagy csak az idő keze dolgozott?

Titokzatos, milyen titokzatos:

az idők illatától mámoros

a sok berek és hágó és szoros,

nagy idők színe ül e tájakon,

ezüstpalástját hordja Cserhalom

s aranyhomokját hozza a Szamos…

Titokzatos, nagyon titokzatos,

mert Szépkenyerüszentmárton se más,

mint névből nyíló hangos látomás,

egy szóból zengő bonyolult delej,

mit névtelen pór-ízlés hangszerelt

a szimfónikus anyanyelv szerint,

mely minden szóra, névre visszaint.

Titokzatos, nagyon titokzatos –

Uram király, jelezni kéne most,

elég valami árva áhitat,

mely igazol s erővel átitat,

hogy láthassuk: magasztalód, a nyelv

már névszerint is szent begyébe nyelt

és ördöngös a lét vagy angyalos –

együtt lakjuk szülőhazánkat most.

 

 

A magyarokhoz, (1990-1993) [417.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43863

Lászlóffy Aladár

 

 

ERDÉLYI TEMPLOMOK FEHÉRE

 

Erdélyi templomok fehére

vigyáz az idő türelmére.

 

A templom mindig ünneplőben

állott a mívesnap-időben.

 

Vándor, ki bárhová is mennél,

úgyis nagy szeme előtt lennél.

 

A tornyok mind utánad szólnak:

nélküled mi lesz velünk holnap,

 

mikor a közel és a távol

egymással rólunk is elszámol?

 

Keresd magadban azt a sarkot,

amely szívednek otthont alkot,

 

a legcsendesebb csendességet,

melyben már csak a lélek éghet,

 

amely nem bontatott le, nem rom,

még ép és tiszta, mint a templom.

 

Kavics vagy roppant kőfalából;

hát számolj, számolj, számolj!…

 

Ahogy tova a sorsunk foszlik,

a száz út millióvá oszlik;

 

századok számolták el rendre:

hány zsák s mennyi a búza benne

 

s ezerév számolta meg itten,

hogy egy az Isten! egy az Isten!…

 

Vándor, ha átvonulsz e tájon,

a harangszó csak akkor fájjon,

 

ha Istent s földjét – ezt az egyet,

valami folytán elfeledted.

 

 

Kőfalon kőszó, (1990-1993) [37-38.] (DIA)

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43862

Lászlóffy Aladár

 

 

A LÁTVÁNY

 

Elnézem ezt az esti képet,

az ablakunkból láthatót,

amennyi fény, amennyi évszak,

annyiezerszer megkapott;

 

amennyi hóra hajló reggel,

ezüstlő bevilágítás,

amennyi teleholdas éjjel,

annyiszor gyönyörűen más;

 

annyiszor volt időtlen arca

maga a városom nekem,

a legerősebb csillapító,

az itthon-vagyok-fegyelem;

 

amennyi rángó nyugtalan perc

s elérzékenyült nyugalom,

annyiszor menekült a lelkem

ahhoz ott túl az ablakon;

 

és most az őszeleji napban,

most hasít először belém,

hogy ezt és bármely kedves képet

ugyan még meddig őrzöm én;

 

és abban, aki tiszta, hosszú,

rajongó figyelem után

már tudja, olyan nagyon tudja

mennyi az elmúlt délután

 

hogy vesznek oda örök képek:

szobák, családok, városok…

Lehet már nem is ember őrzi –

az idő őrzi már a sok

 

itt összegyűlő kedvenc képet

a szemek ablaka mögött,

mint aki oda minden után,

mindnyájunk helyett visszajött.

 

Vándor, ha átvonulsz e tájon,

a harangszó csak akkor fájjon,

ha Istent s földjét – ezt az egyet,

valami folytán elfeledted.

 

 

Kőfalon kőszó, (1990-1993) [9-10.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43861

Lászlóffy Aladár

 

 

HAYDN HALLGATÁSA KÖZBEN

 

                               Klárinak karácsonyra

 

Kis zúzmara az osztrák csipke csücskén.

A kottafejek gyalognyomain

két Európa billeg, milyen büszkén,

alul behavazott, ötszálú sín.

A boldog német, kinek minden megvan,

megérzi még: valamit ez is ér.

A világon is mennyi száradt heg van,

a lombhullató csend, az őszi vér.

Nem járhattunk csizmában menüettet,

jó lelkű sógor, ez is érthető,

de marhánk húsát, búzánk te is etted,

míg csepegett a barokk pléhtető.

Nem ez a kicsi tiszta tó a Fertő!

Fertő a vad kelet, a bocskoros.

A csipke szélén kis zúzmara-játék,

ha brummogós, de az is jó koros.

Magányos kastély zongoráján játszik

a puszta szele a tarlók felett.

A felhők göndör parókája látszik

Isten fején, a kék emlékezet.

Csak aki itt ül ma is múltja üszkén,

talán csakis az érzi odabent:

hogy Európa billeg, milyen büszkén,

s már rászáradt a lombhullató csend.

Álmában annak szól a muzsikája,

kire mint holt avar, száradt a vér.

A zúzmara az osztrák csipke csücskén

magyar-fehér.

 

 

123 vers a zenéről,

(1993) [111-112.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43860

Lászlóffy Aladár

 

 

A GENFI KATEDRÁLISBAN

 

A Kálvin templomában orgonálnak,

ez minden nyelvre lefordítható,

e fényes sípok cölöpjein járnak,

vak ösvényeit ismeri a szó:

 

ím erre visz az út a végtelenbe,

amarról jön az egyszerű delej,

és mint a két kéz találkozik szembe

az, ami minden lelket fölemel.

 

Ma orgonálnak Kálvin templomában,

ahova sírni jár a menekült,

egy padba fészkel vallása honában,

hol annyi, annyi lelki őse ült

 

és emlékezik, nem csupán a múltra,

hisz emlék az is, ami messze van,

de gyermeklelked egyszer megtanulta

és mindegy, hogy az idő elrohan.

 

Ó, minden hegy és minden tópart oltár,

ahol a lélek kicsit megpihen

és hangtalanul megzendül a zsoltár

és benne Gyergyó s Debrecen üzen.

 

Az orgona szól Kálvin templomában,

ó-zengésében elfullad a szó.

Kis átkelés a nyugalom honába

e noébárka, cifra kőhajó.

 

Mert szétszóratnak magvaid az árba

és humuszodból támadnak sorok,

melyek a szélben lengve, lekaszálva,

egymásra dőlve lesznek boldogok.

 

De van a lélek földrajzán egy tájék,

ahol a szó, a ház, az Úr közel,

nem söpri szél, el nem takarja árnyék,

amelyre egész világod figyel,

 

ahol a Föld távlatait ha méred,

még minden arány olyan emberi,

s a léted értelmét ha számonkéred,

bár gyermeked fia majd megleli,

 

ahonnan minden folyó messzefutna,

ahova minden gondolat rohan,

s a visszatört megannyi vándorútra

milliók lépnek újra boldogan.

 

Mint orgonaszó Kálvin templomában,

ott zeng e hely, ahol a lelked él;

ez a tiéd a holnapból a mában,

mint szenvedésből élő szenvedély.

 

 

Keleti reneszánsz, (1993) [118-119.] (DIA)

 

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43859

Lászlóffy Aladár

 

 

FELSZÁNTOTTÁK A TAVASZ TALAJÁT

 

Fogom a kitárt ablak keretét

és szívom, amíg elborít a kép.

Egy gerle búg, a szél szimfóniája

zöld diadalt hint kint az orgonákra.

Amerre látok, napsütötte fák,

felszántották a tavasz talaját,

százezer éve vagy csak ezer perce

a fák betűi írtak ide, persze,

a fák betűi írnak ide engem,

hogy némán is a zsoltárukat zengem.

A kert rakott, mint rendbentudott könyvek,

törvény kavar ott hólevet és könnyet,

regényeik és filozófiájuk

ím minden évben szívszorongva várjuk,

olvassa tüdő, máj és a tekintet.

Parancsol, int, vagy máris meglegyintett.

Szótlan vagyok, mint leckéjén a gyermek,

ha reázárnak kongó, hűvös termet:

ezt megtanuld! holnap még fontosabb,

tudj tavaszul – s a könyvet visszaadd!

A munka vár, és munka ezt a képet

figyelni amint elnyeli az élet.

A kép már ismerős, a kép örök,

ott lakik könyvek kertjei mögött.

Könyvek foka, szent nyírfatörzsek kérge,

szivárgó szó erdőik méze, mérge.

Megérintem és ujjam álmodozva

a korok nedveit egymásba mossa.

Már úgy is olvasok, hogy csak a tény,

hogy végigfut a polcokon a fény,

magamhoztérít és továbbsegít,

megköszönöm a betűk ezreit,

némán tudom és úgy köszöntöm őket,

mint sorsom sejtjeiben résztvevőket,

mint valóságos vitaminokat,

összecsukott kész példa-kínokat

és minta-kitartást megannyi testnek,

kik egyetlenegy lelkemért elesnek

pólyám és pályám csataterein,

míg valamikor reggel lesz megint,

míg valamikor lesz egy délután,

hogy újra nyúlok külön könyv után,

hogy színről, szagról, címről ismerős

példányaiktól legyek még erős…

Kinn gerle búg, a szimfónia messze,

valódi szél telepszik az ereszre,

valódi táj átható illatával

telik meg kéken színültig a távol.

Fogom a kitárt ablak keretét

és megint érzem mekkora a tét.

 

 

Keleti reneszánsz, (1993) [105-106.] (DIA)

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43858

Lászlóffy Aladár

 

 

SZÜLŐFÖLDEM

 

A tél repül, a tél marad.

Lehunyt szemmel a dél havában.

Érzem a talpaim alatt:

itt mindennek idő az ára.

 

Idők alól sok színhelyem

egykori hangulata felkél,

milyen volt, életem, milyen,

ki itt nyaraltál, itt teleltél?

 

Milyen volt ősze, tavasza

a lámpagyújtó alkonyatnak,

mint kisdiák érni haza,

s milyen lesz öreg önmagamnak.

 

Évül a táj, szeptemberül,

örökre nem maradok én se,

pedig lelkemben el nem ül

az ittmaradás holdsütése.

 

Milyen volt hinni hevesen,

milyen volt szerelemre várni,

vagy temetni keservesen –

milyen lehetett volna bármi!

 

Pár zengő évtized alatt

s ebben a zúgó szeles korban

a legnagyobb kaland maradt,

hogy lelkemben is itthon voltam.

 

Egy táj kívül, egy táj belül,

ahogy e kettő megtart engem,

akarom én is emberül

megtartani az emberekben.

 

 

Keleti reneszánsz, (1993) [92.] (DIA)

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43857

Lászlóffy Aladár

 

 

HOLDLEMENTE

 

Áttetszőn kék –

mindegy, hogy fentről, vagy csak

visszasütve még –

a kerti kép.

Miféle hosszú csend

adott az eszméletnek

idebent

találkozót,

élet-s-halálhozót,

és nyomban

ebben a beálló nyugalomban

a szóból,

ebből a megfoghatatlan

forró, könnyű hóból

építni kezd,

mint odabent a sejtek –

egy szobrot, házat, hangzást,

melyet csak sejtek –

melyre csak vágyom én is

álmosan,

amíg a macska átoson

a kettős kémény mellett,

melyet mint felderengő

égi mellet

a hanyattfekvő tető hagy fedetlen

ebben

az ágyban,

ahol beteljesült vágyban

alszik már

a koraesti nyár

s alatta mint a fű,

minden sima

és halkan-gyönyörű.

 

 

Keleti reneszánsz,

(1993) [90.] (DIA)

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43856

Lászlóffy Aladár

 

 

MEZŐSÉG

 

A szél virágzó nádasa,

Zsuzsánna fürdik valahol.

Lágy barmok indulnak haza

a hetven horpadt hegy alól.

 

Vén fellegekről vén idők

leskődnek, rozsdaszínű fény

az ereszekre fűzött rőt

száradó dohány levelén.

 

Egyszerre egyetlen falut

él át a hullámzó vidék,

sok ugyanaz és ugyanúgy,

s egyetlen koraesti ég.

 

A hang is mintha verdeső

visszhanggá szaporodna csak,

egyetlen utcára eső

zsongás lenne a fák alatt.

 

És egyetlen szép hold hasa

csobban kacéran ott, ahol

suhog az illat nádasa…

Zsuzsánna fürdik valahol.

 

 

Keleti reneszánsz, (1993) [82.] (DIA)

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43855

Lászlóffy Aladár

 

 

A POR

 

A por aranylik, a por én vagyok.

Eső lesz, mossa majd az ablakot.

 

Nemes nagy égzengéssel a hegyek

idekiáltják: bátrabb lehetek.

 

Lehetek bölcsebb, büszkébb, boldogabb,

fizettek értem sokan és sokat.

 

Az erdőntúli selymes dombokon

született, élt, halt annyi jó rokon.

 

A történetünk végül te leszel,

csak ne feledjél soha semmit el.

 

A szülőföld, e roppant könyv tehát

már éjjel-nappal olvassa magát.

 

Hogy rímeit felröptesse az ég,

a négy évszak négy mondata elég.

 

Kezdetben ősz volt, tél, nyár vagy tavasz,

hol körbejár a kezdet: ugyanaz.

 

A hold alatt kerüld meg udvarunk,

a por ezüstlik, a por mi vagyunk.

 

 

Keleti reneszánsz, (1993) [75.] (DIA)

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43854

Lászlóffy Aladár

 

 

SZÉL HAVA

 

Szél hava,

szerda,

felleg a tájon,

hullnak a lombok

lobogva, fájón,

tartom az arcom,

mossa a reggel

meg sem írt

hamvadó levelekkel,

olvasom így is,

hallom és értem,

emberi dolgok

üzennek értem:

örömök, bánatok,

szerelmek mása

szülőföld felett

a csend suhogása.

 

 

Keleti reneszánsz,

(1993) [66.] (DIA)

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43853

Lászlóffy Aladár

 

 

SZARKÁK A BOGÁNCSON

 

Kannamosó, földi-fenyő, puskaporfa,

varjúköröm, bábafog, farkasnyom,

törökszeder, csetefa, fojminc,

madárlép, gyimbor, lókörömfű,

földepe, medvehúgy, cintorja,

mostohalapu, farkastalp, büdöscseresznye,

királygyertya, varjúbingó, kappanöv,

ördögborda, arannyal-versengő, koldustetű,

fájdalomfű, féregmag, örvénygyökér,

kutyatej, garadics-kóró, pipavirág,

verítékfű, napharmat, gyökönke,

erdődísz, jajkóró, vakrokolya,

macskatök, galambóc, dongópalánt,

kékiringó, bábakalács, bojtorján,

kakukkháj, ekenyűg, ökörgúzs,

Dömötör, Erzsébet, Katalin,

erre is, arra is, rebbenés,

felleges, boruló, záporos,

erdőszél, martalja, mezsgyepánt,

útszéle, útfele, útkereszt,

illatos, szélszagú, borzoló

levegő, levegő, levegő.

 

 

Keleti reneszánsz,

(1993) [42.] (DIA)

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43852

Lászlóffy Aladár

 

 

SOKÁIG ÉLNI

 

Miért hallgattál el az utolsó

sugarak előtt? Mi pendül

s mi pattan folyton el ilyenkor a

szívünkben, hogy összecsukódnak az

indulatok feketetulipán-színű

szirmai is, a kibékülésig, mire

nyíló ünnepélyes szárnyas ajtók

ilyenkor ezek a kopott ablakok, mit

húznak hallhatatlanul a fülünkbe

egyszerűen a természet színei, mire

figyelmeztethet még a múló élet,

hogy a széthúzás felett is el tudunk

csendesülni? Nagy cseppek koppannak

a tetőkön, tenyérnyi leveleken, mint

holmi szomorú kötelességtudásból

ropogó pergamenre felfirkált

kottafejek. Miért fojtotta el

sírásod-nevetésed a koraesti zápor?

Hunyd le a szemed, lehunyom én is,

a csendben körülöttünk minden

megpróbál sokáig élni, mint

a brandenburgi versenyek, melyek

egykor a homokóra alakú hölgyek

kőszíve körül is megszépítették a

mindennapi naplementéket.

 

 

Keleti reneszánsz, (1993) [36.] (DIA)

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43851

Lászlóffy Aladár

 

 

KÖKÉNYVIRÁGOK, UTOLSÓ HAVAZÁS

 

Az erdő alján arany április van,

egy régi fényből színek szabadulnak,

egy régi árnyékból madarak.

Gyermekkoromban ismertem ezt a völgyet,

most csak váratlan hajnali

álmok hoznak erre:

van menedék még az elkínzott

eszméletben is, az információk

bábelében, egyszercsak leülhetek

ezen a körülépített mesebeli

tisztáson láthatatlanul s azt

álmodom, hogy tanítni tudok s azt

tanítom, hogy álmodom.

 

 

Keleti reneszánsz, (1993) [31.] (DIA)

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43850

Lászlóffy Aladár

 

 

EGYSZERŰ TERMÉSZET

 

Friss levélben ősi páfrány

bólogat a kertek árnyán;

jelek megtalált hatalma

tompa rímű régi dalban;

öreg bútor régi fénye,

korok megtalált erénye;

őserdő a gyér berekben,

emberek az emberekben,

idők megtalált hatalma

tompa rímű régi dalban,

tenger helyett tóban béka,

könyvben könnyek maradéka,

ízben íz és szélben szellem

rontó évezredek ellen,

játék megtanult hatalma

tompa rímű régi dalban,

ősvadon a gyér berekben –

mi maradt meg ennél szebben;

csak a rontó pillanatnak

rohamait kell magadnak

kiállni vagy ki nem állni,

romjaidat megtalálni,

seregeid összeszedni,

ezerszer is eleredni,

mint a forrás, melyből éled

Dunád s magad végig éled,

semmi kétség végül nyersz-e,

madártávlatokban, persze.

 

 

Keleti reneszánsz, (1993) [24.] (DIA)

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43849

Lászlóffy Aladár

 

 

A LEZUHANT FA ÉRINTÉSE

 

Hevert az utcán, félig a hóban –

          s én aki madár sose voltam

          s koronáját csak bámultam egyre,

most felérhettem az ághegyekre.

Ujjbegyem tétova áhítattal,

          mint akit az már nem vigasztal,

          hogy így isten-hajába mártok –

megsimogatta a magasságot.

 

 

Keleti reneszánsz, (1993) [9.] (DIA)

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43848

Lászlóffy Aladár

 

 

A HAVAZÁS

 

Tegnap még csak úgy, dallam nélkül,

ma már egész szimfóniás,

– szürkés, lila, fehérlik, kékül –

rázendített a havazás.

 

Vak hangjai süket tapintás

csend-illatát öntik felém,

feloldanak mindent a tintás

szép ösvények könyvfedelén.

 

Nyitom a tájat, lapról lapra

öntöztetem a verseket,

mint százszor felhasznált alapra

visszaültetett kerteket.

 

Honnan a hó hamván az áldás,

a gyermek-lelkiismeret,

mely mindent mint egy tiszta, szánkás

almapiros telet – szeret?

 

Honnan a hulló nyelvek, képek,

formák és hangok reggele,

hogy eltakard a már kiégett,

már elmúlt épeket vele?

 

Csak hószirom, babaszirom csak,

szerszámok s fegyverek helyett

mit javítsak vele vagy rontsak

megfagyott ezredek felett?

 

Színekből születik és mégis

fehéren álmodik a kép.

Érzem a hullongó poézis

mindent megváltó erejét.

 

 

Keleti reneszánsz, (1993) [8.] (DIA)

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43847

Lászlóffy Aladár

 

 

A FORRÁS

 

Vannak egészen halk napok,

mikor még rád se hallgatok,

mikor elég erős a csend,

hogy eleredjen odabent

a csorgó, csurranó zene

forrásnyi vékony kelleme;

a szívem körül van e tér,

nem robbantotta szenvedély,

se fúró, csákány, tőr és kés,

alig kesztyűnyi mélyedés,

melyet nem a tapasztalás –

az eddig felgyűlt élet ás;

ölébe ejtve két kezem

nem magamra emlékezem,

mindent felfogva valahol

kicsordul markomból a sor,

ujjaim begyéből csepeg

a bölcsesség s a szeretet,

de nem tiéd, övé, enyém,

kincse közös már, mint a fény.

 

 

Keleti reneszánsz, (1993) [4.] (DIA)

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43846

Lászlóffy Aladár

 

 

CHOPIN ŐSSZEL

 

Üvegből öntött éjszaka.

Kék üvege mögött a hold.

A zongorából jött haza,

ami valahol messze volt.

 

Milyen emberi rejtelem

minden ilyen megérkezés:

mától már itt lakik velem,

mihez a tegnap még kevés.

 

Valahol minden meg lehet!

Valahol látni, hallani

a múlt nyarat, az új telet,

szerelmet lehet vallani

 

a szenvedélyes nagy szavak

teljes testének, amit más

nem vetkőztet s nem simogat,

csak egyedül az alkotás.

 

Én láthatatlan vagyonom:

egy billentyűsor tetején

örökre kalkulált nyomon

végigfutok – és már enyém!

 

 

123 vers a zenéről, (1993) [108-110.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43845

Lászlóffy Aladár

 

 

A MINDENÉVI ORGONÁK

 

Megpengeted a zúzmarát

és zeng ujjad alatt a hárfa,

a napsütésben száz karát

szilánkja harsan a világba.

 

A tompa tél éles tavaszra

harsan egy nap hangversenyében,

csak ott lehess, mikor havasra

izzadja húrjait az éden.

 

Csak ott lehess a hallgatag

nagy embermélyi orgonáknál,

mikor a mindenévi Bach

a remény katedrálisánál.

 

 

123 vers a zenéről, (1987) [111.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43844

Lászlóffy Aladár

 

 

GESZTENYEVIRÁGOK

 

Fehér gyertyák, láng nélkül, zengő éjben,

a gesztenyefa kész a kivilágításra,

csak egy szavába kerül a tavasznak

s megtörténik a csoda: Babilon

vizeitől távol, a helybeli parkban

az ősi égés lángra is lobban, a

virágzásban is csendesen égő szerelem.

Ó, mennyi édes komédiára képes még a

kakas is, a kígyó, a béka, a szarvasbogár,

a forróégövi halak, a paradicsommadár,

a nevetséges kecskebak s a

félelmetes elefántpár is a maga

szerelmében, hát még az ember.

Csak a virágok nyújtják, kérik, tűrik

szótlanul ezt a gyönyörű szenvedést:

a meggyfa-menyasszony talpig fehérben,

a suttogó jázminbokor, a fiatal-özvegy

orgona, az illatában kacér akác, a

szemét-lesütve beleegyező rózsaszín őszibarackfa,

a közben folyton sírdogáló kökény,

a csüngő mogyoróbarka s ezek az

epedve égő, most biztosan meztelen

vadgesztenyék itt. Lehet, hogy

nevet is adnának a másiknak,

miközben megérintenék egymáson

gyöngéden azt, és mi lenne, ha egy éjszakán boldog

sikoltozással jelentkeznének a

kertek is a világot ilyenkor amúgy is

elborító szerelemben!

 

 

Ledőlési határidő, (1985) [33.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43843

Lászlóffy Aladár

 

 

EMLÉKTÁBLA A NEMLÉTEZŐ HÁZON

 

Mikor ezek a fák komolyan besötétednek.

Csak egy bármilyen udvarra ablakot nyitni és

hallgatni az esőt. Sistereg a föld s az

ég fekete találkozása.

A háttérben Kis Miklós mester

ipar-előtti hangtalan gépei

dübörögnek, az egész történelem

gépháza ez, hogyne volna

már legalább ilyen fülsiketítő a zaj:

valamennyi A és G és N

itt dong együtt, még bibliává

nem osztva s újra kiszabadulva

a bibliából.

Itt, a mindenség örökfehér,

vagyis öröksötétkék lapja előtt kérdem:

a papír egyik fele régi könyvlap, a másik már

tele van írva. Te hova fogsz írni?

Végigfut tekintetem

a könyvespolcokon, ismeretlen

könyvek címén akad meg,

melyek csak távoli rokonságban

vannak manapság az eszmélettel,

és azt gondolom, hogy –

inkább bármitől szakadhatok el,

mint a könyvtáramtól,

inkább bármitől, mint a temetőimtől,

inkább bármitől,

mint önmagamtól.

A lélek, amiben már test vagyok –

a papír élére fog írni Kolozsvár nyomdáinak.

Itt lenni: – ez a halál előtt megtalált megoldás,

ez a hazám.

 

 

111 vers Kolozs-

várról, (1982) [85.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43842

Lászlóffy Aladár

 

 

TELEHOLD

 

Honnan vetítem lombok árnyát a falakra?

Benézek alvó leányra, mókusra, madarakra.

Csendes vagyok, fölényes, magabiztos. Csak szállok.

A holdba kívánkozom vissza mindig, ha máshol járok.

 

A hűség világít velem, ha kitérek, elalszik fényem.

A szomorú, kényszerű kitartás minden reményem.

Így indulok mindig, ha árnyékot tartana utamba a föld,

megnézheted, mennyire leromlik minden, mi előttem tündökölt.

 

Hallgass meg, csendes nagy órákat tölthetsz velem, ha kitartasz.

Még hajnalig figyelj csak, szeress csak, s reggelig nyugodtan alhatsz.

Ha bezárod ablakod, függönyöd, falaid, el sosem érlek.

Háromszor próbállak, s utána örökre átadom lelkem a térnek.

 

 

A hetvenes évek, (1971) [53.] (DIA)

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43841

Lászlóffy Aladár

 

 

ELÉGIA

 

Mert mi ismeri fel bennem,

ha gyümölcsfa zúg vagy fiatal fűz és fenyves?

Artemisz, Pallasz Athéné s Aphrodité

szép hangja verseng minden szélben előttem

április éjén, pelyhes hajnalú nyáron

s piros alkonyatokban télen.

 

A hátam mögött súgva összeborulnak

Diana fái, almafa, meggyfa: a kertek.

Gyermekkorom kertjei kérnek vissza. Minden

emberi nyelven altat az egykori

kedves meggyfalevél-csobogás, a kerthang,

kertíz, melyet befogott szemmel

kényszerítek most vissza rontott hangulatomba.

 

Minerva erdők szélén szólít – s benn

a fűre lapulva az elnyelt visszhang:

tölgyesek, bükkök avarja mormog,

harmadik személyben rólam beszél,

dicsér elhihetően, mégis szépen,

képeket enged látnom, messze a múltból

jön rám erdők imádatával,

s összecserélve arcom az istenekével,

belemosolyog a lemenő Nappal,

mint az utókor.

 

Ekkor ősz lesz. Aphroditéból

Vénusz-kelte előtt már

győzni kitör a varázslat.

Hangja fenyővé áll ki, s elállja

útját minden árnyalatomnak.

Szelet hoznék, nagy viharokban

én utazom, hogy újra s újra

pengetni, simogatni elszállhassak,

s halljam, tudjam, mondja nekem úgy

összeszorult kicsi szívvel

féltékeny madaras-gyöngéden:

szózat vagyok, ő csak a hangom,

hang is vagyok, ő csak az erőm,

erő vagyok, ő csak a társam,

ő csak a társam, társam, társam.

 

Itt elakadtam. Nem merem újra kérni,

kérdezgetni, széláron, viharokkal verve

hűségéért.

Meleg szél jön. Észak sápad

pislogó csillagok alján.

Hullnak a legyőzött hangok, zuhog, zuhog

tölgyfalevéllel az almafa lombja,

s mint a halak és mint a

városok sűrű népe – összefutnak a

földön folyton.

 

S nem győz senki.

Artemisz értem jön még, Pallasz Athéné

mindig szólít, s nem lehet Aphroditéval

ellenkezni.

 

Hallom a fákat.

Mint a kagyló: szélcsend napján,

így egyedül is. –

Asszonyhangokon zúgnak

kertek, borzas erdők s fenyvesek bennem.

 

 

Képeskönyv a vonalakról, (1967) [55-57.]

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!