Mennydörgő napfény-ruhában, hogy a dárdákat elsöpörje, zárókövemet eltörölje síromhoz angyal nem jön, csönd van az égen, földön, homály van szikla-szobámban. Mi lesz, ha így maradok? Szemeim ragyogjatok, kezeim dörögjetek, induljatok meg lábak! Én fordítom a követ félre, csodák csodája: kiülök a sír peremére.
Íme, az ember fia föltámadt, én vagyok, nem árnyék, nem is látszat.
Dohányzok, magamon eltünődöm, ver a szív, kipirkadt minden körmöm.
Pest s Buda tornyait megérintem: ó, ha ti is ragyognátok értem!
Ne játsszon itt az élet hunyósdit, most húzom fel az idő rugóit.
Jöjjön el, jöjj el, hajnal, te hajnal, tűzzel a kihült egekre nyargalj!
Füleim a lárma trombitáit akarják, ajkam kenyeret áhít
s halat és bort és csókot, mert élek, holtak közt testem ne keressétek.
Üres a sírom, ott csak a gyolcsok feküsznek, rajtuk vad-piros foltok:
diplomái a Megcsalatottnak, rikítanak tanúságot a kornak.
A bámulóknak hirdetik nyíltan, hogy a kínt, a halált is kibírtam,
hogy az enyészet ágai bennem susogtak, s dacból fölemelkedtem.
*
Hej, ti sugarak, havat csoboltok, ezüst-erekkel ragyogtok, dombok.
Beszakadt a tél feje, széjjel omlott, a Dunán szörnyű halánték-csontok
úsznak, libegnek lefelé délnek, ütődnek dühvel a hidpillérnek.
Itt sodródnak a télre virított orgonák: gyenge virág-mártírok.
S gólyák suhannak fagyosan délnek: vértanúi a nagy merészségnek!
Déli árammal érkeznek újak. Hiszem: a gondok, bajok elúsznak.
Fekete zászlók a nyers habokban, csillagod, bánat, nagy darabokban!
Elrobog, ami rút, ami régi, hinni tudok én, próbálok élni.
Tél világolt az én fejemben s jaj én sok mindent elfeledtem.
Föltámadva is árván csavargok: csődüljetek a szívemhez, dolgok!
*
Selymes bábját kirágta a lepke, ide szállt le szög-helyes kezembe.
Tora piheg, itt remeg a szárnya, itt az első berzsenyes virága.
Igaz tulipánra szállj, te pille, vigyázz, hogy sose légy megfeszítve.
Engem a jóság fuvalma lendít, nem akarok megbántani senkit.
Esedezek fényt a levelekre, boldogságot minden elevenre.
Bujkál bennem csodálatos dallam, dúdolok magamnak, jó kedvem van.
Állatnak is jó a füvön járni, táncolnak a zsokék paripái.
Májszínűek, szürkék, arany-sárgák, nyerítve a vidéket bejárják.
Fenn tipródnak a ropogó fényben, veszélyes szerelem krúgat értem.
Sok tünde mozdulat most kisért meg, lábak, lábak, a lelkembe léptek!
Festett fürtök, árnyékotok rajtam, most hagyott el engem a nyugalmam.
Éget a szerelem, ostoroznak záporok, levelek, megpofoznak.
Lebegek betöltve tündökléssel, s mit bánom nappal van-e, vagy éjjel.
S hullathatja rózsáit a bőröm, konokan az élethez kötődöm,
fájdalmasan ragaszkodok hozzá, átkozott, ki tőlem elorozná.
Éloi lamma sabaktáni! - sóhajtoztam akkor az égig bajosan s hiába. Égiek, földiek, többé ne csaljatok meg engem, csillagok sose hagyjatok cserben. Sok ecetet ittam, sok volt nekem a kín, a látvány, hogy ebeknek száján csüngnek a rongyaim. Nem akarok már emlékezni, emlékeimtől elvérezni - Feledni minél hamarabb! Úgy lehetek csak szabadabb. S holnap már fehér ruhában, szerelmem, tengerre szállok, ne remegj és ne siránkozz: megtanulni a fényes zugást megyek a Niagarához.
Nőjj, növekedj olyan nagyra, Mint a kertben a szép olajfa, Mint a szegfű, szépülj szépen, Szállj, mint sólyom száll az égen, Fuss, mint víz fut mederében, Ugrálj, mint a nyúl a réten. Lábad hasztalan ne járjon, Aki meglát, megcsodáljon!
**
CSECSEMŐRE, AMIKOR FÜRDETI A BÁBA
Pirosodj, mint a pöttyös katinka, Döngicsélj, mint a méhecske, Édes légy, mint a mézecske, Szaporodj, mint a kis köles, Gömbölyödj, mint a kismalac, Egészséges légy, mint a makk, Úgy öregedj, ahogy a Rila-hegy Meg a Sztára-planina!
Utóbbi években írt versei nehezen érthetők. Nem gondolja-e, hogy ez leszűkíti költészetének hatókörét?
Némelyek régóta szeretnék elhitetni, még velem is, hogy költészetem nem szól a tömegekhez. Egyszer a televízió bemutatta két versemet, a József Attila, s a Rege a tűzről és jácintról címűeket, verseim közül szinte a legnehezebbeket. A beérkezett sok levél tanúsíthatja, hogy „országos” hatásuk volt. Irodalmi esteken is tapasztalom, hogy verseim megragadják az embereket. De a népszerűséget sem tartom mérvadónak.
A magam nevében írok. Értendő úgy is, hogy írásaim következményeit vállalni tudom. A magam nevében írok, s ha egy társadalmi óhajnak, akaratnak, akár fölháborodásnak sikerül hangot adnom, annak szívből örvendek. Bizonyos vagyok, hogy verseim sokakhoz szólnak. Tudom azt is, hogy néhány írásom sokaknak nehezen fölfogható vagy majdnem érthetetlen. De nem mindig az én verseimben van a homály, hanem az esztétikailag képzetlenekben és a renyhékben. Nem kezdhetjük újra az ábécénél a költészetet. Tanuljanak ők is, legyenek figyelmesek, küzdjenek meg a versért. Én a mesterségek iránt mindig tisztelettel érdeklődöm, és megvetem azokat, akik az én mesterségemet csúfondáros tiszteletlenséggel illetik. Megvetem azokat, akik egyetlen hivatásuknak érzik, hogy untalanul egyszerűségből vizsgáztassák le a költőt. Ők azok, akik elhanyagolják saját szakmájukat. Ők felejtik el „egyszerűen” a kéményt a házról, a szennyvízlevezetőt nem a kanálisba torkolltatják, hanem „egyszerűen” az anyaföldbe. Miattuk kell megtanulnom a bádogos- és lakatosszakmát, a vízvezetékszerelést, ők vizezik a tejet, és miattuk mocskos a lépcsőház. Ezek kinevezik magukat a közvélemény képviselőinek, mindig és mindenütt felszólalnak, több levelet termelnek, mint a mocsári fűz. Ők nem a szolgálatra figyelmeztetik a költőt, hanem taszítanák a legrútabb szolgaságba.
…..Láttad a zablát az ablakban? Az a csődöröm zablája volt. Háború után ez maradt meg nekünk, ez a kiscsikó. Nagyon kényes volt. Apám szokta pucolni. Játékosan kapkodott, apám meg azt hitte, megharapja, meg is harapta, de játékból. Ezért apám egyik kezében a kaparót tartotta, másikban a botot. El is rontotta egy kicsit. Később nem lehetett betörni, szájába tenni a zablát. Sok legényt hívott apám, de ez a ló nem nyitotta ki a száját. Azért kellett volna a zablát beletenni a szájába, mert akkor volt a lóvizsgálat, és el akartuk vezetni. Apám el is ment szólni… Közben én kitaláltam, hogy bekapatom vele a zablát szénába csavarva. Be is kapta. Kivittem a szántásra. Amire apám visszajött, odavittem neki, mint egy bárányt. Nagyon meg volt hatódva, nekem adta. Akkor elhatároztuk, hogy fedeztetünk vele. Abban az évben hetvenegynéhány kiscsikót csináltattam vele. Amikor én eljöttem Pestre, idegen gazdáé lett, és sok galibát csinált. A fehérvári méntelep megvette nyolcezer forintért, de nem tudták elvinni, mert nem ment be a vagonba. Ottmaradt Iszkázon. Ki kellett vágatni, ettől teljesen megbutult……
-Bertha BulcsuNagy László
/részlet/
„Nagy László lakása tele van jelképekkel. Az ablak előtt egy zabla lóg, valaha kedvenc csődöre viselte, szenvedte, a könyvespolc szélén festett fatáblák sorakoznak. Egyiken zöld ló, a másikon piros ló zöld réten, a harmadikon aranymezőben szeretkező lófejek találkoznak, a negyediken kitörő, szilaj ló s a lovászok láthatók, akik megfékezik. Az ágyon színes subaszőnyeg, kecskeszőrből vagy birkagyapjúból sodorva. Nyers népi munka, érezhető, hogy valahol a Balkánon készült. Az egyik szekrényen köcsögduda áll, odább egy másik köcsögben virágok. De a modern világ jelképei is fellelhetők a szobában. Az ablak előtt modern íróasztal áll, az asztal felett egy házilag konstruált lámpa függ, melyet csúszó ólomgolyókkal lehet szabályozni. A szoba két oldalát könyvespolcok borítják. Az egyik könyvespolc peremén piros telefon nyugszik. A földön egy villanyhősugárzó áll, és átforrósítja a levegőt. Az ajtó közelében egy szabálytalan alakú asztal látható, százéves fa törzséből készült, a fa naturális keresztmetszete maga az asztallap.
Valami azonban hiányzik Nagy László dolgozószobájából: a szék. Pontosabban a székek. Az egész szobában egyetlen szék található, az is az íróasztal előtt áll. Ez, azt hiszem, figyelmeztetés. Megfogadom…
Az ajtó előtt lógó, feketével csíkozott nehéz bíborfüggönyt elhúzom, s az üvegajtón át a szomszéd szobába lépek. Ez a szoba valójában társalgó, de egyben Szécsi Margit menedéke is. Az ablakra függesztett írópolc, a két üveglap között felhalmozott kagylók, kavicsok s a Szigligeten talált kis madárfészek jól jelzik, hogy itt is egyéni, jól körülhatárolható világba lépett a látogató. Az egyik falat teljes magasságában és hosszában nehéz, sötétpiros függöny takarja. Ha az ember a sarokban leül a nyers asztal mellé, s megpillantja az üvegajtóra s a beépített szekrény ajtajára festett mozaikokat, freskókat, bizantikus hangulat keríti hatalmába. A beépített szekrény két felső ajtaján lovasok nyargalnak valahová, a két alsó, nagyobb szekrényajtón két angyal látható, az egyiken Mihály arkangyal Nagy Laci képében, a másikon Gábriel arkangyal Nagy András képében. Mihály arkangyalt Nagy Laci festette, Gábrielt pedig fia, András, aki az Iparművészeti Főiskola hallgatója. A főiskolás fiú a harmadik, legkisebb szobában lakik, ami valójában nem is szoba, hanem étkező fülke. Az asztalon egy üveg tihanyi vörös bor áll (Cabernet), az üvegen túl dohányfüst szürkül, a füst mögött Nagy László ül, és talányos arccal a semmibe mered. Néz valamit, lát valamit, amit sem én, sem mások nem láthatnak. Kint a november végi szél dermesztő hidegen süvöltöz, s a szobában néha huzat támad, megmozdulnak a bíborfüggönyök. Nehéz ilyenkor megszólalni. Valójában elcsodálkozom, amikor meghallom a saját hangomat.
- Úgy hallom, a napokban befejeztél egy újabb verseskötetet? - Igen… Kérlek szépen, ebben hatvanhat vers van, tehát kisebb méretű versek, és benne van az Ég és föld, ez az oratórium.
- Milyen tervek foglalkoztatnak? Milyen munkába kezdesz most? - Sok mindent kellene csinálnom… Nagyon hamarosan le kéne fordítanom néhány osztyák hős éneket. Aztán különböző verseket kellene fordítanom. Elúsztam velük a könyv miatt. Nagyobb vállalkozásaim is lennének. A Móra Könyvkiadó szeretne egy Lorcát közölni tőlem, de én nem vállaltam… Inkább verseket fogok írni, nagyon sokat fordítottam… Egyelőre kipihenem magamat. A pihenés nem azt jelenti, hogy fekszem az ágyon, hanem azt, hogy olyasmivel foglalkozom, ami felüdít. Van az alagsorban egy műhelyem, annyi szép fa vár ott rám. Van egy esztergám is. Ilyesmikkel felüdülni… Tavaly megvettem ezt az esztergát, és mindig azon gondolkodtam. Most már, ha valamibe belekapok, mindig az foglalkoztat, belebolondulok. Mégiscsak költő vagyok, és verset kellene írnom…
1972
-
Műveld a csodát, ne magyarázd sehova kacsázik minden út jobban tudjuk a jövőt a múltnál válasszuk a villám jelenét különben tyúktetű-borzalom fut föl a lábadon agyadig hajad gyökeréig, mintha párban láncolva lennénk baromfiólra pedig ülünk a bazalthegyen
Tündökölve egymással szemközt fohászkodunk immár magunkhoz legfőbb valónkhoz jó viharért ingerel eleven bérei selyem igézetében arany nullává züllik a mese és eltántorog ébred a tomporod harmatokban s bika-labdámat árvalányhaj markolja hogy zengek belül
Látod, ilyen az énekbeli ama hegytetőn lengedező árvalányhaj, még nyersen ezüst de úsztatva megoltott mészben sárga roncs-fátyol: halálbohóc tövében a hegynek minden tükrön ő bókol arcok drámáihoz s tudok a mészről is igazat hallom a sorsban zúgni a kalcium-hidroxid himnuszát láncon megveszett komondorok szentséges merénylők, fölforgatók hazátlan szeretők tetemére lerogyik csillagaival s látom én szobrát is a mésznek deszka-ágyából fölmagasul fölszított szomját mert nem oltják elrepül, mennydörgő vőlegény
Ne félj te a sorstól, én se félek mélyek a mi kútjaink s mennyi ér tölti fel újra, a villám állhat beléjük s nem lesz aszály csodában élünk: az édes nyálat fűszálak ablakká húzzák körénk s ne félj a sorstól, ne félj a rongytól gúnyánkat megtermi ránk a fény jussunk a szegények leleménye s lesz a babáknak télre cipő köti már a függőcinke a fán visítva a jövőből itt ugrálnak lábukon, kezükön kis puha gömb cinkefészek-bocskor - boxkesztyű dönget műveld a csodát, ne magyarázd s fönt a hegyen, e zöld koponyán itt kattog arany medencecsontod s remegnek édes ablakaink ablakainkig fejét emelve hallgat a nyüvek világa, ó
Az enyém antikváriumból van, és nem a régi áron adják :)
Sokáig kerestem, és nem csak az árak borzasztanak el (de az is) a mai verseskötet kiadásoktól. Hatalmasak, nagybetűsek, vastag papíron, hogy lássa az olvasó milyen sokat kap a pénzéért. Nem hasonlít verseskötetre, nem igazodik a kézhez.
**
Agyara nőtt a vadkannak
Agyara nőtt a vadkannak, villog holdvilágba. Nincs fegyverem, csak a szívem, istennek céltábla.
Jó az isten, talán jó az, ha vasakkal átver, nyilaitól nem üvöltök, vagyok erős ember.
Tiszta vagyok, életemet jó anyám tilolta, aranylámpáját én viszem, sose lesz kioltva.
A vaságyak öröme Ki egykor fütyültem vigan, ülök a lét boglyáiban, féligsült madármáj a szívem, dekadens vagyok azt hiszem.
Testemet a láz rózsázza, cipőben megyek kávéházba, de az is lehet, hogy inkább pszichoneurózisom van mezítláb.
Haj de a végzeten meg se lepődöm, parkettán fekszem én, nem a földön, két bazalt-hegy az én fenekem, holtig vidáman illegetem.
(a beérkezett)
A Zsilett Angyal Dörgőn üllő kőberek ordasa zöldben tiprat, fekete csipkék suhogásában tündér kiscsikó, riadozz, világpenésszel habos pofáján kizúg a Zsilett Angyal, aj te feketeszakállú, királyi korodra jön a dér, jön a dér, szednék inkább csontmezőn markot, nyargalnék dögön a tengerig, HOPSZA SÁRI, BALEÁRI, RÚGD A PARAZSAT, bevennék inkább dögletes aszpirint, vetnék kőfalba zabot, FENEKED RINGÓ IDEI RINGLÓ, ROZSDÁS A VASAD, aszályos orcám nyúzó hóhér, bárd alól kimentem mosolyom, hátam a szórendnek vetve kiáltok, csillagok, íme.
70 éves parasztasszony hangja Édes fijam. Sokat fáradoztam életemben, mostmár csak mindig a kisszéken ülök, de a szemem látni lát. Mért fehér a te fejed, Jézusom? Nem kéne még az. Hiszen a szemed cirmosan nevet, mint a kiscsikóé, hiába ezeréves a homlokod. Ilyen homlokot láttam egyet lánykoromban, jövet a Somlóról, László-napon, amikor a legények messziről integetve hívtak engem, bolond lányt az iszkázi búcsúra. Ölég régen volt ez, nevettek, ahogy a pántlikás botot égre emelték, de a te egyetlen nevetésed gyöngyebb. Mindig szélben a fejed, fijam. Vigyázz magadra, mert én elmegyek, örökre a földbe, neked maradás a sorsod. Úgy élj.
9 éves árvagyerek hangja Mivelhogy nincsen apám, kellene nekem László úr apának. Ilyet kérni lehet-e? Nem illő kérés, pedig László úr kéretlen is az apám, meg a fiamé is lesz, az ő fiáé is - ezt tudni kell. Érzem az erejét a fejemen, ha nem is az ökleiben van az ereje. Erő az öklökben: az a hadonászóknak való, én más erőre gondolok. Tessék nekem mondani éneket, fénylőt, csinálni fából kicsi lovat meg szekeret, szíjból gyöplűt és kicsi ostort, én akkor fölülök a szekérre, hadd szaladjon. Látom onnét mindig fölemelt fejű apámat: László urat. Fogja az én szemem a pillantása.
16 éves lány hangja Nézem a fejed, de a tenyered simálását érzem, nevethetsz rajtam ezért. Nem találsz meg a fontos urak közt, akik szentképnek látnak téged, faragják is buzgón a rámát hozzá, én ugyan másért tisztellek, te cimbalom-hangú. Fütyülj nekem valami különös táncot, például farandolt, de ne csak lassút fütyülj. Nem álmodom veled, ébren látlak mindig, s józanul is hiszem, hogy járni tudnál a vizen az én kedvemért. Ütné le a derekam anyám, ha olvasná ezt, feleséged is ütné, s vele a titkos szeretők, ha vannak; tudom bizonyosan, hogy vannak. Kócolom hajam a tiédhez, nem is haj ez, de sörény. Én se lány vagyok, ember lánya, inkább gyihos kanca, vagy az lennék, ha akarnád. De akkor: törj be!
-
Csoóri Sándor A költő háza
„... Európa kitüntetett koponyái körös-körül a nyelvben való csalódásukról értekeznek. És ha volt is valamennyi donquijoteizmus a Nagy László-i bejelentésben, az idő őt igazolta. A magyar költészet hatvanas-hetvenes éveinek meghatározó költője ő volt. Benne testesült meg az a remény nélküli nagyság, amely a puszta létezésével is reményre bujtogatott. Parasztköltőként kezdte, mint Jeszenyin, de a népdalszerű versektől az emberiség-versekig jutott el. Mintha ebből a parasztudvarból a levegőre támaszkodva föltornázta volna magát a Holdig. De amennyire egyetemes, legalább annyira a részletek megszállottja is. Verseiben a magyar történelemnek egyetlen mozzanata se fejeződik ki olyan éles megvilágításban, mint Adynál vagy Illyésnél. Sőt gondolati síkon se igen bukkan föl, mint például József Attilánál. De bizonyára elcsodálkozna az a kritikus, akinek a történelmünkre utaló jelzőket vagy metaforákat kellene kiválogatnia az életműből. Szent László szép aranykirálytól kezdve Báthory Gáboron, Balassin s a Rákóczi-legényeken át egészen a Donig, tömérdek motívumot találna, mert Nagy László verseiben a történelem nem tanulságként jelenik meg soha, hanem mint elfelejthetetlen élet és kultúra.
Akik majd eljönnek ide ehhez a házhoz, megrendülni és lélekben fejet hajtani a költő emléke előtt, jól tudják, hogy a ház szülöttje minden sorsdöntő hatást ettől az otthontól kapott. Ha azt olvasom a Rege a Tűzről és a Jácintrólban: „Angyal-hulla: hó van a kertben, elássák suhogó fények", először az itt hallott mesékre s logikájukra gondolok, s csak azután az európai szürrealizmus költői műhelyeire. De ugyanez vonatkozik a nyelvre is: ha Ady nyelvére jótékonyan hatott a protestáns Erdély és a Partium, Nagy Lászlóéra miért ne hathatott volna az a népi katolicizmus, az a dunántúli kemény barokk, amely a Habsburg-katolicizmustól gőgösen eltépte magát? Sőt az a reformkorból ránk maradt vörösmartys és Berzsenyi Dániel-es válltartás, amely a nyelvben az erkölcsi tartást ugyanolyan fontosnak tartotta mint a kifejeznivalót?
Akadnak persze olyanok is, akik ezt a sokgyertyás és bakonyi éggel hajazott költészetet fullasztónak tartják. Kétségtelenül van benne valami ideglázító, mint a jégverésben, valami fenséges, mint a nagy vizek mozgásában. De azt a lelki nagyságot, amit ő elhozott közénk, kivéreztetett szavakkal nem hozhatta volna el soha. Éppen ezért ne féltsük őt a támadásoktól se: a világnak akkor is szüksége van nagy távlatú és nagy léptékű vállalkozókra, ha egyelőre az összezsugorított lelkek alakítják is a jövőt. S különben is, ha egy költő nem okoz gondot, fejtörést, izgalmat a halála után, az csak azt jelenti, hogy életében nem igazi gondokat görgetett. S életművét a sírásók gyorsan befejezték.
Nagy László utóélete már a halála másodpercében elkezdődött. S azzal, hogy emlékháza megnyílt, ránk maradt élete bensőséges mozzanattal gyarapodott: átléphetjük újra a küszöböt, amelyet ő is átlépett, s eredetéhez úgy térhetünk vissza mi is, ahogy ő visszatért mindig."
Ballagásodnak vége, legszebb napunknak vége, bicska hal meg a kézben, haragos szádnak vége. Esne a hó csak, esne a Somló tetejére, a Duna közepébe, Margit vállára esne, de a hónak is vége.
Botod fekszik a földön, a botodnak is vége, húsvéti sietséggel jön a nagyharang érte, jönne a föltámadás hajadért, szent kezedért, ujjad sebéért jönne, de már a föltámadás, de már annak is vége.
Megözvegyült a hétfő, a hétfőnek is vége, mindegyik napunk most jut korai özvegységre, minden magaslat, álom s hópapír fehérsége. Versek vaddisznó körme nem hagy több nyomot rajtuk, a nagy kalandnak vége.
Bujdosóm, jobbik felem, a vadonunknak vége, nem jövünk többé össze mosolyod ünnepére. Halál-síkságra értünk, a védhetetlen rétre, furulyacsonk a szánkon, himnuszod, indulóid - de már ennek is vége.
Magyarország halottja, te, bazalt szemefénye, a zsuzsannás világnak balassis jó vitéze, meggyfában ember-meggyfa, vércsében ember-vércse - vendégként vár a tenger, de már a várakozás, de már annak is vége.
Sirat a volt szeretőm, sirat a mostani is, haja országos gyászban utcámon végigúszik - hova megy, nem is kérdem, halálod eltilt tőle, megyek ezüst fejedhez, szíved kihűlt helyére, megyek, mert más út nincsen, minden más útnak vége.
Nagy László-emlékérem
Az övé volt az egyik legszebb emberi arc, amit valaha is láttam. Szobrász kedvében alkotta ilyennek az, akit pontos értesülések híján Teremtő Istennek nevezünk. Kerta felől jöhetett, egy ősöreg, csupa bozont ember képében, a vállán zsák, vándor árusnak nézte volna bárki, a sok sarazástól fekete volt a keze, csak az érzékeny ujjbögyei világítottak. Lassan döcögve beért Iszkázra, végigment a falun, a túlsó szélén letette a zsákot, gyúrt egy remekművet, és már kereshették is, nyoma veszett. Állítólag a front idején látták újból, zsák nem volt nála, az irdatlan magasban két csillagra támaszkodott, és ráncba vont homlokkal nézett a füsttől és haláltól fekete földre.
*
A Laci arca attól volt szép, hogy mindez valahogy rá volt írva. A fűtenger, a fák, a szél, a lovak, a fájó csont, a napsütés, mint Pilinszkynek még a mosolygós arcára is a töviskoszorús halálrettenet. Mintha szellemek ültek volna ki egy teraszra.
*
Az ő szelleme kevés beszédű, de emberszerető lélek volt. Az idő tájt láttam valahol Lázár Ervint, egy nagy darab, pacuha, bajszos törököt kapatosan randalírozni. Nem szeretem a hangos duhajokat, csöndben odébb álltam. Kérdem másnap Lacit: - Ismered te ezt a Lázár Ervint? Milyen ember az? - Laci egy csöppet maga elé mered, rátalál a helyes szóra, elmosolyodik, azt mondja: - Tündér. - Ebből az egy szóból is látható az eszünk járása közti különbség. Én, ha pontosan azt gondolom is, amit ő, azt mondom erre: - Ricsajozó tündér. - Ő szószobrász volt, azt kereste a szavakban, amit Henry Moore a vasban és a kőben, én ösztöneim szerint festő, ráadásul akkoriban még nagy freskófelületekről ábrándozó, nekem a rajz lendülete meg a színárnyalatok ellentéte volt fontos.
*
Nekem naponta más nyelven kellett megszólalnom, ő szinte a saját testéből faragta ki a verseit. Erős járomcsontja megfeszítette arcán a bőrt, ezért ha tűnődve szóra nyitotta a száját, sokszor olyanformán mozdult az ajka, mintha megcsókolni készülne valakit, ahogy öntudatlan bájjal, a belső figyelem jeleként csücsörített. És lám mit üzent a róla készült portréfilm végén a jövő szülötteinek. - Csókolom őket - mondta ugyanúgy, egy csöpp szünet után, mint amikor Lázár Ervint jellemezte nekem egy szóval -, ha lesz emberi arcuk… Szebbet, szomorúbbat melyikünk üzenhetne a harmadik évezrednek?
*
És most tessék csak nyugodtan megkérdezni tőlem, hogy hol hangzanak itt föl az irodalom indián csatakiáltásai, a tiszta forrás, a bartóki modell, az illyési örökség. Másfelől meg a kiürült népiesség, az avítt romantika, a túlhaladott Nagy László? Hölgyeim és uraim, pirulva közlöm, hogy sehol. Ily magasztos eszmékért komoly tudósok műveit kell föllapozni. Itt csak két költő járkál a Tejúton, az egyik már örökké ébren, a másik még csak álmában, és ahogy szembe találkoznak, az álmodó azt kérdezi az ébertől, akinek kezéből csodálatosképpen hiányzik a bot: "Né csak, ki az, hogy s mint kedves Nagy úr? Hová repül szárnyatlanul?" És ezzel el is mondtuk a lényeget. Nagy urat a neve határozza meg a legpontosabban. Nagy úr nagyúr volt és az is marad. Nagy lélek, nagy költő.
Az égre fölemeltelek, szállni tanultál kedvesem, levegő édes vándora, kisangyal, hol a szerelem? Nem is repülsz, de kergetett menyasszonyságod tova száll, becsavarja a fejedet, ökörnyál, őszi pókfonál.
Földön
Nyújtózz el szépen, drágaság, az őszi fűben pihegve, itt lész fehér, ha jön a dér, üt a körmödre, ínyedre. A szíved mellett térdelek, szomorún földiszítelek, borítnak vörös bélyegek, csók helyett meggyfalevelek.
Vízben
Fejed lökődik, hajadat emelgeti az áradat, mint holdsarló kihűlt a szád, szemedből pezsgő gyöngy fakad.
Bánlak nagyon, de nem sirok, a vizet nem is kavarom, talán még most is szeretlek, a partra horgad haragom.
Karomban
Levert a mindenség szele, mint őszi fának harmatát, megtudtad, hogy a két karom köre az egyetlen hazád. Halottak estjén gyertya közt magad a bűntől eloldod, rámjössz, rugdossa szívemet pünkösdirózsa-bocskorod.
Tele az alkony hallal Ó kőműves ó koldus Minden kőoszlop meghal Mint füst és kongresszusi szózat De a szerelem de a fák de Charlot kiscipői ragyognak a születendő szemben
Repülőgépek egyetlen pillanatban körülírják a világot írnak piros szavakat az égbe Ákom-bákom gyerek-szavakat szavakat állatnak emberfiának
Ó koldus Ó kőműves ó költő jövendő társaink csontja üvegből öntve
Én Istenem, siratom a lényt, akit élek; megbántam már, hogy elvettem kenyeredet; de e gondolkodó anyag, noha szegényed, oldaladon nem rűh, nem varas fekélyed: Máriáid, kik elmennek, neked nincsenek!
Én Istenem, ha embernek születtél volna, ma Isten lehetnél, dicső, de te, akinek állandó jó a sorsa, nem érzed azt, kit gyúrtál hasonlatodra, de az ember téged szenved, szól: az Isten ő!
Most, mert szememben sámáni tűz lobog akár egy elitéltben, én Istenem, összes gyertyádat meggyújthatod, s elő a kockát, eljátszadozunk szépen... Ó, kockavető! Talán a mindenségnek esélyt adsz boldogulásra, úgy hogy a halál szemgolyói néznek, két komor ász, de sárból csinálva.
Én Istenem, e süketen sötét éjben játszani nem tudsz, mert sarkai egészen elkoptak már a Földnek a hazárdos pörgetésben, céltalan görgetésben, s megállni nem tud, gödör kell nyugalmához, megnyugszik majd irdatlan sírgödrében.
Ki forgat a ragyogó Űrben? Ki tölti be még a véremet is sugárral? Mi vágott egybe a lényemet villogtató idővel, száguldó sorsom ostorával, urával?
Én apró almácska, a föld szájai közt lavírozó, a mohó torkok buzgó elkerülője! aki úgy akar lenni az elmúlásé, hogy az örök éjben ágas-bogas csillagfa sugarazzon belőle!
S te, megérted e muszáj-tánc nagyszerűségét, s tudod : rám-lángoló szerelmedből nem [vész semmi se kárba, mert az én halálom : győzelem a halálon, [s magasztos, mint az anyáké : gyere velem táncolni a halálba.
Kő és jég üdvözült arca figyel engem öröktől. Aluszom, csontomnak sötét hordák csontja a párna. De föltámadnak az ősök, ha mozdul a derekam : gyere velem táncolni a halálba.
Kiülnek a lobogós szemek a koponya-gödörbe, benövi áldott bőr azt, ami lárva, rézperecek csörrennek, tapsol a kivirágzott kéz - gyere velem táncolni a halálba.
Hörren a bozóti párduc, támadna, s nem mer, foga megcsattan, idegesen reszket szőke szakálla, körénk vonja a szörnyeket a gyönyörű hús - gyere velem táncolni a halálba.
Beérik minden, érik a vihar is az égen, feldörög az ég, mintha rávernének érces gitárral, nagy zápor-csöppök, mint ezüst ókori pénzek fizetnek a termésért, fekszik a föld kitárva.
Íme, a mezőkből hirtelen kinől a város, felhőkarcolók tetőprizmáin hasal a felleg, fönn, fönn a szélkakasok heves réz-szárnyai hülnek az űri fúvásban, s gyönyörűen kelepelnek.
Én, aki feltörtem a nyomorból, hogy Európát elragadjam, én, a világ női vagánya, zászlómat a legmagasabb tetőre tűzöm - gyere velem táncolni a halálba.
Édességet, keserűséget begyűjtött a vérem. Gazdag vagyok, bár alig telik ruhára. Forgok, mint a szélmadár, új muzsikák tornádója iránt - gyere velem táncolni a halálba.
Randevúm az élettel csupa tisztesség, csupa hűség. Nem zabált lényem, hájat föl nem szedett magára. Testem, mint lelkem, még eszményektől szikár - gyere velem táncolni a halálba.
Nagy éjszakámat én álmodom teli élőkkel, tiszta szívekkel, s álmodva-szállva forgunk majd a termékenység csillag-terében - gyere velem táncolni a halálba.
Irgalmatlan az idő, rideg szelében gurulnak óriás glóriák sápadtra-válva. De az én védtelen arcom fényessége el nem múlik - gyere velem táncolni a halálba.
Gyönyörűek, a Búcsúzik a lovacska és a Jönnek a harangok értem. Neki akartam gyűrkőzni a begépelésnek, hogy ezeket beírom... megúsztam :)
Olyan szívhezszóló képek, ahogy varrja édesanyja gombját, meg a kopjafa...
Ahogy a család emlékezik rá... és nekem Berek Kati volt az egyik legkedvesebb versmondóm, ha emlékszik még valaki olyanra, mikor a tv-ben rendszeres műsor volt, hogy színészek verseket mondjanak, és volt Versmondó verseny is... én ezeket nagyon szerettem.
**
Tóth Erzsébet:
Nagy László örökzöldben
Ott van a fehér selymeken, arcát a szél már egy zászlóval összetévesztheti, de itthagyott egy örökzöld trónt a hóesésben, itthagyta a haza esélyét híd alatt alvó életünknek, és már önti az Idő a harangot belőle, már hangjánál ebédelünk, hangjánál szeretünk, hangjánál halunk meg, ott van a fehér selymeken, a kilakoltatott koponyákba mégis neki kell beköltözni, a jövő századot mégis bepólyálja és fölneveli, mégis ő tartja vállaival beomló ünnepeinket, mégis neki kell minden szavunkat megszentelni, mégis örökzöld siratók kapaszkodnak a szívébe, mégis rá vár a jeszenyin-szőkén fegyverkező tavasz.
Vascső-karámban hó fátyolának bókolok bundásan, sárszeplős arccal bennem nyihog, tipródva nyög ménese a halálnak horpasztott hasam: iszony hó itt az oltalom, hó te, havacska jó vagy nagyon bársony-ajkam érted jár-kel pata-pártámon, sár tetején vascső-karámból fehér szügyem világol ki látja meg? zenélő fehér sörényem ordast meghatna, embert soha gazdátlanul itt üt a téboly zabolám sirathatom nyerítek a havazó égbe félelmesen felröhögök orrcimpámra a szellő mit ültet? szédítő vérillatot csimpaszkodó piros szirmot a halál kisangyalát
Fölszántott égi parlagok sürgetik halálomat égen és földön az ítélet betűit vetik elém hideg a törvény ablaka hiába leheli tüdőm sok pára-bárányom dér-koloncként ott függ a párkányokon soha nem old el végzetemtől szerelmem, irtózatom emlék, se ábránd óvásra szívem ereje kevés a törvény kemény e pörben aludtvér-kokárda a szám
Fejemet szöggel televeritek viselek vádkoronát én, a kínok királya kivigyorgom félelmetek féregnek engem címeztetek csillagok férgei, ti fogaimtól féltek, mohók féltitek a rétet, reményt minden klorofilt az élet leveles pilléreit porontyaitok haját magvatok sudaras fonalait minden gyököt ami véretek pírjában él
Riadalmatok engem nagyra nevelt föl: pukkadozok olyan esztelen vízió lettem nem hittem volna soha fiú-arcomból irtó apokalipszis-pofát bűvöltetek, arany mosolyomból kolerás rongycafatot láttok a magasban: repegetik inaim a zöld levegőt sarló-nyakam lesarabol minden csillagba tartó fohászt fogaim sárga bércein laskaként ropog a nyári ég bóbiskolva is hollókat pillogat rátok szemem délibábotok térdemen zajtalan tündérkedik dobbantok és alkonyi sáv lesz a patám alatt
Mit képzeltek még rólam? szaporítom nektek a nyomort dörgölődznek dög nagy kancák rugaszkodó heréim elé nem hűti le hágó gerincemet sark-övi fagy ó, ahány csillag, annyi csikófej nyeríti tele az űrt már nem is életet: zászlót zabálok nem marad torzsája sem világosságot, eszmét emésztek abba vakul bele az ég s csak az ország abrosza világol akár az aszály – fölhazudtatok engem az égre de ha volnék oly dobogó valódi hatalom, úgy is: irigységtek rontana le lelketek sárga vihara húsomat bomlasztaná forgatná mélyre, akár a szélvész a templomtetőt
Szomorúságra szorítva immár nem etet senki, nem itat porban kattogó csont vagyok, így igaz már csak a lázam ragyog
Jaj, a ti édességtek, jaj, a ti tenyeretek simasága, szívetek történelmi udvara: bekötöttetek engem oda lényemet édesre kurvította dödögéstek cukros zenéje zokoghatott hazám, világom a fű, a víz meg a szél arcotok mágneses napom lett mámorító dobotok a holdam vakmerő lelketek rámült meglovagolta gerincem a láng szájtépő zabolátok rogyasztotta tomporom a földre röpitett üstökösök útján sarkatok érctaraja fényévek távola inaimtól jajgat legyőzve rohanók istene vagyok ékes, eleven idol barbárok csillaga vértavak habverője a lábam iramodó sóhaj, nyíl sziszegése fésüli rémült sörényem s kövéren kereng faromnál mese és dögkeselyű
Anyatej muzsikál s tenger füleimben örökös lárma vadak dadogása pergése a csere-bere gyöngynek harangok szakadnak tőrrel hasogatott selymek sikoltnak ordibál a zsarnok jajveszékel a gúzsbakötött téli dala fogvacogás tavasza a titkok susogása hallom: a tücskös nyárban gyújtózsinór kúszik a puskaporra zászló sóhajt az égig sírbontó ebek csaholnak nyakamon a rablott vekkeróra csüngve ketyeg
Templomok homorú boltozatán kifakul a freskó él az én lila szemem dudorodó almájára írva palástom a hab ha az ég ágyékát erezi a villám mint ágbogas vérfa vértanuk hátát a homályban élet-irtó hideg ragyog megfagy a rezesbanda állva üvegerdő térdel szügyig érő hóra ó, mennyi dzsidás rokokóvá a csatagőz dermed fölvágott hasam az éden furakvó férgeim ti vagytok szívjátok édes nedveimet, hőmet gyilkolva egymást engem is öltök újrateremt mindig az érdek villámoljon tovább a küllő fehér mező szántatlan ne sírjon vetés virítson, aranyasztag gyomrát koncolhassa újra a tűz
Füstben, üszökben szépségem a zsarnok nosztalgiája selyemszalag-gyeplőn ágaskodó himnusz én oldom fel érgörcseit s poklát suhogó havam csitítja rémálmai ha gyötrik ábrándja eleven dárdám hölgyeire ha májust nyerítek búgnak, duzzognak fátyolba-csavarodva a földet hengerezik és követelőzve ököllel a földet ütik
Királyok, hercegek, grófok rózsateste nagy darabokban lerohad rólam glóriátok patkó a patámon ezüstözött, pelikános miseruha hátamon a csótár új győztesek térdei közt járom a táncot profánul a remény makogásával ágyúk szavazata közben járom vér fölött is tréfás tavaszban zenitig vont szemöldökök íveiben a táncot a számba ütött gyöngytyúk-tojások nyers aranyóráit lenyelem vedelem a bort is palackból járom a repülők jelenéseitől nem esem térdre forgódó tankok röhögve csóválják cső-nyakukat e tánctól járom az ég alá kicipelt dunyhák tollzivatarában kastély tövén hol závárzatával ragyog mint a szentség a burzsuj-fohásztól szalagos davaj-gitár
Mámor vagy orromnak hajdina virága nyár szaga, mézes dombhát de rozmaring-erdőn át is a prémes dúvadat megérzem jószagú asszonysörényben a vérbuborékos Krisztust május függönyein át szagát az ecetté rontott mustnak patyolaton címerét a gennynek az undor lobogójával ti üttök engemet orrba az égig hiába ágaskodok
Szomjamra tiszta vizet éhemre tiszta eledelt ha adtok megköszönöm szépen: csigázzatok ronggyá az időben de szutykost kiköpök véres edényt a világból kilökök nem kell bánom is én ha sorvaszt e mánia s elhagy az élet íze ártatlanok sírkövén kiütő vérsó fűszerem nem volt soha
Simogatás és korbács emlékei járnak idegeimre szellő meg szélvész fegyverdörejjel repedésig megtelik csontom kardokkal izmom jön a ragály göthömben ugrál a csillag irhám füvét irtja a rüh és rámrakja kék köveit fáj a beléütött bélyeg oklevelek betűi szúrnak rajokban a nyári pimaszok pirosra dagadnak rajtam idegesen állom de csiszár-kezek közt megőrülök
Nem szivárványra, de énrám csatoltatok nyerget és hámot szivárvány értetek nem vérzik tajték nem üti ki hasam alá tüzet ki gyújt? a hűség szentségét ki töri föl? Jaj, a ti édességtek, jaj, a ti tenyeretek símasága
Sírodba tűnj, tünemény acélsziréna visítja rám tetőn és tornyon a világ minden taraján sziréna szól szirének, drága sziréneim nem hagyják abba, vadak szúrnak és fúrnak dobhártyáimon drótjaikat áthúzva belémzenélik legnagyobb döbbenetem: mert idomom, szervezetem mérnöki ábra már hasznosra torzult vetületemből csoda jött a világra, csoda fém-gyomor, benzint, áramot atomot evő és bontó gyomor az űr selyem-szénáján élő napelem-zabáló gyomor fém-tüdő, fáradhatatlan átnyerít világokat fém-csövek a beleim, ereim forgóm és csuklóm a csapágy violaszín zsírban ütemre lökődnek combcsontjaim szálltok lemásolt mesebeli szárnyaimon ki tudja hová
Én ember akartam lenni az lesz hirtelen a gép titeket másol, hasznosabbra torzít a csodák csodájaként elrabolva agyatokat, szíveteket ezerszer mohóbb micsoda ruganyos, micsoda halk csak duruzsol s ketyeg elfujja a lámpavilágot kioltja a virágzó cseresznyefát szemet vet a majálisra szikla lett a zene a tánc és ital szívja magához a zászlókat bárányfelhőket, összekavar telet és nyarat a fejetekben hasznost meg haszontalant ketyeg a tengerben, sivatagban ketyeg a csillagokon és ti vigyázzban, tehetetlen álltok íme, az igézetes, íme a bénító himnusz a földön mindenki vigyázzba állt és esznek a tetvek jönnek nagy gomolyogban a lég piranhái: szárnyas bogarak billió fog és karom fölkapva a sudár férfit elemésztik hirtelenül dara lesz a csupa-csipke nő és porrá eszik a jövőt bábként viszik a pólyásbabát sikolyánál is előbb hal el
Ó, én háborodott lelkem ítéletes rút szemeim siralomházi próféta vagyok ne féljetek rámköpni szabad
Vascső-karámból nyihogás fenyegetés is hiábavaló ha a kerékreszerelt mészárosok pléh-szárnyaikat összeütik s már darabolnák életemet így: itt a bőr, itt a hús, itt a csont ne hagyj el engem erőm nehogy orraessek idő előtt befutom a zöld mezőket margaréták, verjetek sziven jó az nekem nyárfák virág-cicái hátamon, sörényemen édes kis karmaitokkal kapaszkodjatok jól, mert futunk szememnél nem a bárdok suhognak óriás lepkék, lángpirosak sárgák lilák ereim országát üdvözli minden levél nedv-özön a vérem örömét a tücskök gyémántzenéje tüzem s zenévé töreti magát a sugár meg a szél a térdeimen kiterülve a víz dörejére szárnyam és hajam is pihenni tud s míg ballagva szelíden járok a két hegy közt kifeszült sas becsukja szárnyait s lehajtott fejemet követi gyalog pillantásomtól a gyilkos beléndek megretten s méreg helyett szívesen termelne cukrot – meglep az éjszaka, opált ködöl álmodni, hallgatni belépek a virágzó jázmin közé virágpor, fessed aranycsizmává e boldog fejet
Jaj, a hó feketedve kavarog a hó még a fogaimat is megőrlitek!
16 évi szoros kapcsolat kötött össze Nagy Lászlóval. 32 éves koromban ismertem meg és 47 éves voltam, amikor 1978 januárjában meghalt. Laci, engedtessék meg nekem, mert nem tudom Nagy Lászlóként emlegetni, az életem egy részét jelentette. Nem tudok és nem akarok róla irodalomtörténészi módon értékelést adni. Úgy gondolom, hogy a saját munkásságom azon részével, ami hozzá kötött, ezt már megtettem. Az alábbiakban tehát egy személyes hangvételű vallomást olvashatnak két művész egymásra találásáról, egymásra csodálkozásáról és igaz barátságáról.
A köztünk lévő kapcsolat ugyan intim és rendkívül erős volt, de szerelemről soha nem volt szó, sem az Ő, sem az én részemről. Pedig játékosan úgy szólított: Szerelmeském! Barátság volt a szó valódi értelmében, ami a munkáról, a költészetről, emberségről, a közös lélek rezdüléseiről szólt, onnan táplálkozott. Tudtunk egymás gondjairól, de a munka mindig mindennél fontosabb volt. Laci szófukar, hallgatag ember volt, csak néhány közeli barátjának nyílt meg, így nekem is.
Még Apja életében ismertem meg a szüleit, akiket végtelenül szeretett. Érzékeny lelkű, nagy ember volt. Egy közös Szilveszter éjszakán csapatosan hazafelé menet politizáltunk, vitatkoztunk és én kijelentettem, hogy nem értek egyet vele... Odanyúlt a botjával a nyakamhoz, maga felé húzott és azt mondta: ,,De jó neked, az Úristenit, hogy mindent kimondhatsz!'' De hadd kezdjem az elején.
1962-ben az Egyetemi Színpadon készültem az első önálló estemre. A műsoromban szerepelt Federico García Lorca Siratóének... című verse is, ami rendkívül fontos volt a számomra, de nem tetszett a fordítás. Egy rádiós barátom kéziratban átadta nekem Laci fordítását, amit ekkor még nem fogadtak el. Tökéletesen fedte az elképzeléseimet. Annyira tetszett, hogy bár nem ismertem Lacit, még aznap este felhívtam és megkérdeztem: hozzájárul-e ahhoz, hogy az Ő fordításában mondjam a verset. Hozzájárult, de felhívta a figyelmemet, hogy nagyon nagy bajom lesz belőle. A verset elmondtam, óriási siker volt. Ekkor pecsételődött meg a barátságunk, itt történt meg az Ő rám csodálkozása. Ez a műsorom ihlette A versmondó című költeménye megírására. A kéziratot, amit a rólam készült rajzokkal is illusztrált és nekem ajánlott, őrzöm azóta is. Mondani persze – szeméremből – soha soha nem mondtam. Ez után a műsor után kaptam Huszárik Zolitól Laci Deres majális című kötetét, amely valamikor az ötvenes évek végén jelent meg. Ennek a kötetnek alapján ismertem meg és ismertem fel Nagy Lászlót mint költőt. Egyike voltam azoknak a színészeknek, akik a költészetre mindennél fogékonyabbak voltak. Én úgy olvastam verset, mint más regényt.
Laci költészete mélyen, a legbensőmben érintett meg. Most én csodálkoztam el az Ő költői nagyságán! Különösen nagy hatással volt rám a Rege a tűzről és jácintról című verse, ami 30 perces volt és én rögtön megtanultam. Szokásává vált Lacinak, hogy új verseit odaadta kéziratban. Így tanultam meg még a megjelenése előtt másik nagylélegzetű versét, a Menyegzőt. Hogy mennyire tetszett, bizonyítja: ezt a hatalmas költeményt 8 nap alatt tanultam meg. A kéziratot ugyanekkor a Kortárs című lap is megkapta. Ott sandán összenéztek, és azt mondták: ,,Nyugodtan le lehet közölni, ennyi zagyvaságból a kutya sem ért semmit.'' Körülbelül ezzel egy időben egy Kortárs-esten elmondtam a Menyegzőt, és felrobbant a bomba! Az Egyetemi Színpad fiatal közönsége tombolva ünnepelte a verset!
Barátságunk első percétől kezdve rendkívül sok időt töltöttünk együtt – már ami az én szabadidőmből adódott. Megismertem feleségét, Szécsi Margitot, akinek nagyon tetszettek a versei és a kisfiukat, Bandikát. Hol nálunk, hol Náluk, hol kávéházakban találkoztunk, ahol természetesen szinte mindig jelen volt a férjem, Zolnay Pál filmrendező is, aki sok-sok televíziós műsorunknak és a Laci halála után készült nagylemeznek is rendezője volt, és – mellékesen szólva – Ő készítette azt a semmihez sem hasonlítható portréfilmet Nagy Lászlóról. Ebben a baráti műhelymunkában alakult ki a következő önálló estem, aminek a ,,Kortársaim'' címet adtam. A költők: elsősorban Nagy László, valamint Szécsi Margit, Buda Ferenc és Csoóri Sándor voltak. Ezt követően döntöttem úgy, hogy egész estét betöltő Nagy László-műsort állítok össze. Bemutatója 1965 őszén a Feneketlen-tónál lévő Irodalmi Kávéházban volt. Sok barátunk között Németh László is jelen volt, aki nagyon szép tanulmányt írt ezután Laciról. Ezzel a műsorommal bejártuk az egész országot a kis tanyasi iskoláktól az egyetemekig. Legtöbbször hárman voltunk: Laci, Czine Mihály irodalomtörténész, aki bevezette az estet és jómagam. Néha csak ketten voltunk Lacival, ilyenkor én vállaltam a bevezetést, és minden alkalommal magam voltam a sofőr is. Sokat vitatkoztunk, sokat nevettünk, Laci bökverseket írt útközben. Fáradhatatlanok voltunk és hittünk abban, hogy jó úton járunk. Tudtam, hogy az Ő fülébe is eljutottak azok a rosszindulatú pletykák, miszerint: ,,...Berek Kati beleugatta az egyetemisták fülébe Nagy Lászlót, így muszáj volt Kossuth-díjat adni neki...'' Mulatságos, de a Kossuth-díj, amit kapott, II. kategóriájú volt. Ami a ,,beleugatást'' illeti, hadd mondjam ki: ha más érdemem nem is volt az életemben, mint az, hogy fiatalok ezrei mondták utánam a verseit a különböző ,,Ki mit tud?''-okon, szavalóversenyeken – ez kizárólag az én érdemem volt –, kimondhatom: nem éltem hiába! Higgyék el, csodálatos érzés volt, amikor egy-egy művelődési központban, könyvtárban nem lehetett egy gombostűt leejteni, annyi érdeklődő gyűlt össze, hogy halljon minket. Óriási beszélgetésekkel zárultak ezek az esték. Kérdezték a Költőt, gyakran engem is... és mi válaszoltunk. A Kossuth-díjról jut eszembe egy kedves emlék. Az Egyetemi Színpadi esték után általában a Pilvaxba jártunk. Sokszor hajnalig tartottak a viták, értékelések. Egy ilyen alkalommal kaptam Lacitól egy saját készítésű vörösréz láncot a következő szavakkal: ,,Itt van a te Corvin-láncod, mert Kossuth-díjat, azt nem kapsz, Szerelmeském!'' A láncot máig őrzöm, és Kossuth-díjat valóban nem kaptam.
1970-ben adtam oda az ifjú Sebő Ferinek Laci kötetét. Ő értő szívvel, jó szemmel gyönyörű verseket válogatott ki műveiből a zene számára. Később összeismertettem Őket, életre szóló barátság szövődött közöttük is. Amikor megismerkedtünk, fiatalok voltunk, szerettünk csapatosan együtt lenni, általában tízentizenketten mindig összejöttünk. A TV-ben is szinte hetente találkoztunk. Zolnay Pali rendezésében készültek például a ,,Duna-menti népek szerelmei'' című műsorok, Laci fordításában. Nagy kalandnak számított az is, amikor a környező népek dalait gyűjtöttük csokorba. Egy bulgáriai macedón dal ihlette Lacit a Kórus című vers megírására. A Menyegző születése a szó szoros értelmében pofon ütötte a rendszert. Amikor másunk se maradt, csak az ifjúságunk, amiben hittünk és egyszer csak azt vettük észre, hogy kifosztva, becsapva, állva maradtunk... és folyt mögöttünk a lakodalom! Ezt a verset rajtam kívül nem mondta senki. Talán éppen ennek a költeménynek a megszólaltatása váltotta ki Laciból az egyik velem kapcsolatos véleményét:
,,Férfinak itt vagyok én magam, nekem egy Jeanne d’Arc kell!'' Nem szeretnék szerénytelennek látszani, soha nem beszéltem, nem írtam ezekről a dolgokról, de ha őszinte akarok lenni életemnek Nagy Lászlóhoz fűződő kapcsolatáról, végül is az Ő véleményét hallgatom el, ha nem mondom ki. Ő ugyanis azt, amit én a kortárs irodalomért tettem, nagyra becsülte; úgy nyilatkozott: ,,Berek Kati nemzeti érték!'' Az Arccal a tengernek című kötetét így dedikálta: ,,Katinak, Palinak szerelmes barátsággal, s külön Katinak, aki – talán nem is tudja, hogy micsoda hálára kötelez, nagy magyar művész, és már nem is tud meghalni soha N. Laci Bpest. 1966. június 3.''
A halálhírét csendesítően a fiamtól kaptam. Az ágyam sarkában ültem némán. A fiam megsimogatott és egyedül hagyott. Másfél hónapig gondolkodtam. Munkássága nem maradt csonka, kerek, egész életművet hagyott hátra – döntöttem el. Azután mentem át Szécsi Margithoz. Halála után az Őt szerető irodalombarátok ismét felém fordultak. Az ország sok városa, ahol együtt jártunk, kért fel Nagy László-est tartására. Majd 1980-ban megjelent legkedvesebb verseiből válogatott nagylemezem, amit természetesen Zolnay Pállal készítettünk, és nagy örömünkre az év hanglemeze lett. Sajnos hosszú évek óta nem lehet hozzájutni, nem történt meg az utánnyomása. Pedig lett volna rá igény ugyanúgy, ahogy a közös irodalmi műsorokra is.
Fehér volt az anyád, te meg fekete, anyádat elásták, de te nem tudtad, lefeküdtem melléd, simogattalak, sajnáltalak téged, bársony-kiscsikó, puha volt a füled, mint a kisnyulé, nyakadon a csengő piros szalagon, de te nem csengettél, bársony-kiscsikó, szívedet hallgattam, alig dobogott, tartottam orrodhoz gyenge tollpihét, tollpihén a lelked alig remegett, sirattalak téged, bársony-kiscsikó, nem kellett már neked a dudlis üveg, inkább földhöz verted halántékodat, tejfoggal haraptad piros nyelvedet, siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó, bőrödet lehúzták, szárítják napon, sírodat megásták a meggyfák alá, gyönge a te csontod, mint a babáké, a hajnali harmat széjjel őröli, bőrödből csinálnak fekete sipkát, drága bőrtarisznyát borosüvegnek, siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó, a gyenge lucernát nyulak csipkedik, ott ficánkolsz te a csillagok között, onnan megrugdosod az én szivemet, minden reményünket befödi a hó, siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó.
